NEGYEDIK FEJEZET: A CSÁSZÁRSÁG MÁSODIK MEGALAPÍTÓJA: HADRIANUS

Hadrianus trónralépésével ismét reakció kezdődik. Különösen kiéleződik az ellentét a között a két személyiség között, akik 117-ben egymást a trónon felváltják. Minden előbbi reakcióval ellentétben, amelyek a belső politika területére szorítkoztak, ez a mostani a kifelé irányuló magatartást is befolyásolja. A birodalom súlyos népmozgalmak nyomása alatt áll. A keleti zsidó-lázadás Egyiptomban és Elő-ázsiában még tart. Nyugaton a roxolánok és jazygok nyomulnak előre a Közép- és Alsó-Dunánál, lázadások Mauretániában és Britanniában. Hadrianus, aki az Eufrates-hadsereg vezérségéből az udvarnál koholt adoptió révén került a trónra, elődjének katonai segítőtársait az útból félreteszi. A traianusi hódításokról azonnal lemond. Armeniát független királyságként visszaállítja és Parthamaspatest, a Traianustól kiszemelt parthus uralkodót Osroëne királysággal, mint római kliensállammal kártalanítja.

Hogy Dáciával ugyanezt tegye, attól visszatartja az ország római kolonizációjának előrehaladottsága és valószínűleg az erdélyi hegyeknek aranyban való gazdagsága. Azonkívül ez az ország jelentékeny előörs-állás volt a jazygok tiszai és a roxolánok dunatorkolati területe között. Világosan felismerhető a tisztán védekező politikára és az öregedő Augustus három-folyam-határára való visszatérés. Legfeljebb az Augustustól annyira kedvelt és Nero óta megerősített kliens-államrendszert építette tovább Hadrianus különösen keleten (Armenia, Osroëne) és a dunai határon (jazygok, roxolánok, suebek, quadok, marcomannok). Nem a háború, hanem a béke lett a jelszó. A békeállapot az ország belsejében mindennemű reformokkal hirdetett kultúrmunkát szolgálta. Ezt a munkát Hadrianusnak a birodalomban mindenütt való jelenléte támasztotta alá. Ő a nagy utazó császár. Reformáló tevékenysége olyan mérvű, mint Augustus óta egyetlen császáré sem. A politikus uralkodó, akiben a gyakorlati ész az akkori időre oly jellemző romantikus-misztikus lélekkel kapcsolódott egybe, ismét a katonát követi, akárcsak a császárság kezdetén.

Bármennyire is örömét lelte Hadrianus a régi Rómában, erősen hajlott a hellenizmus felé: valósággal „graeculus” a trónon. „A szívós tradicionalista szerepét játszotta, valójában pedig Augustus óta a legnagyobb újító volt.” Rómán kívül, ahol az előző korszak pompás császár-fórumaihoz hasonlítható Venus- és Roma-templom hirdeti új uralmának emlékét, Athén volt a dilettáns császár kedves városa. Új Athén emelkedik – Hadrianus városa, a régi Theseus városa mellett. Az Augustushoz való minden külső kapcsolódás ellenére, a római nemzeti principatus és Nyugat elsőbbsége most már gazdasági és kulturális téren is teljesen túlhaladott állásponttá válik és nagyszabású birodalmi politika lép a helyére. Ez elfordul „a birodalomnak attól a szűkkeblű felfogásától, amelynek szemében az államot eleinte a rómavárosi, később az itáliai és végre legalább az egyetemes római-nemzeti elem képviseli”. A római birodalmat most a provinciák összessége alkotja, amelyek mind egyéniségnek, „nemzeteknek” érezték magukat. Az uralkodó érdeke, mint folytonos utazgatása bizonyítja, inkább fűződött hozzájuk, mint Itáliához.

Az új monarchia a művelt osztályoknak a tömegek fölött való győzelmét is jelentette, mint ahogy előbb Augustus uralomrajutása a cives Romani győzelmét. A hellenizmus elvégezte egy-színvonalra hozó munkáját. Az imperium Romanum-ból kozmopolita világbirodalom lett. Amire Caesar szelleme egykor világhódító rohammal törekedett, azt az idő lassan és csendben megvalósította. Politikában, jogban, irodalomban, vallásban és művészetben ez egyaránt megnyilatkozik. Hadrianus óta a birodalom egyenlő mértékben nyugszik mindkét részén: a keletin és a nyugatin. Külsőségeiben a principatus továbbra is fennáll. De az új uralkodó erőteljes egyénisége, a legnagyobb méltóságra vonatkozó filozófiai felfogása, végül a császárságban a theokratikus momentum fokozása tulajdonképpen már szétrombolta az augustusi rendszert. Az első császár, aki filozófus-szakállt visel, egyúttal a stoikusok uralkodó eszményét juttatja győzelemre, azt a típust, amely az előző században a császárságnak oly sokáig ellenzéke volt. A filozófus-uralkodó tudatosan vallott hivatása világos reakció az első század frivolságára és materializmusára. E hivatás az állam és a nép szolgálata, „amely szolgálattal az istenség és a senatus bízta meg”. A princeps az állam első szolgája. És amint így a mindenhatóvá lett államot szolgálók körébe leszáll, a hadseregben minden fáradalmat közkatona módjára elvisel, szerénységében és mértékletességében a katonák példaképe, ugyanúgy száll az uralkodó kultuszban mind magasabbra, mert hiszen benne testesül meg a birodalom fensége. A császáristent a legnagyobb görög istenhez hasonlították, Olympios-nak, Panelleniosnak és Eleutheriosnak nevezték. Ez jelzi, hogy a II. század görög reneszánsza áthatotta a politikát és a vallást is. A hellenisztikus-keleti istenkirályság egyik csúcspontjára érkezett el.

A monarchikus eszmének égen és földön való fokozásával párhuzamosan halad az egyetemes világbirodalom kialakítása az örök világbéke gondolatának jegyében. A népeket boldogítani óhajtó politikája ez „olyan uralomnak, amely mint magáé Zeusé, gondosan őrködik az alattvalókon és semmi mással nem törődik, csak azzal, hogy javukat előmozdítsa és minél szélesebb körben terjesszen közöttük boldogságot”. A stoa hatása alatt áll a hadrianusi kor szociális törvényhozása is és messze meghaladja azt, amit egykor ebben az irányban Augustus tett. Ebben az időben merül fel először a rabszolgajog kérdése. És nem helytelen az a vélemény, hogy Seneca és a kynikusok tanításainak nyomán az általános emberi jogok eszméje ekkor kezd először tért hódítani az államban és a törvényhozásban. Ez az irányzat vezeti a császár széleskörű reformtevékenységét is, amely a törvénykezésben és a közigazgatásban mint filozófiai abszolutizmus valósul meg.

Hadrianus uralkodásának első idejére esik az új hadseregszervezés. Az új rend a helyi újoncozásnak általános bevezetéséből állott, amely eleinte Egyiptomban, később Szíriában és a Balkánon is szokásos volt. Ez a légió-sereg provincializálódását, a tartalékcsapatokhoz és a környező polgári lakossághoz való közeledését idézte elő. Egyúttal a tisztkart és az ebből kikerülő hivatalnoki kart már nemcsak Itáliából, vagy a Nyugat román provinciáiból, hanem a Kelet másnyelvű országaiból is kiegészítették. Ehhez járult még a neroi idők óta a katonai táborokban mindjobban lábrakapott fényűzés szigorú kiirtása, a római fegyelem és hagyományok gondos ápolása. A gyakorlati szabályzat megváltozott és néhány más alapvető újítást is bevezettek. Más változások viszont a római manipulus-rendszer eltűnése nyomán keletkeztek. Mindent egybevetve: az uralkodó trónralépésétől kezdve az volt a törekvés, hogy a hadsereg újjászervezésével a műveltség eljusson egészen a birodalom határáig. Az alárendeltek tömege azonban túlságosan nagy volt a parancsnokló tisztek, altisztek és hivatalnokok keskeny felsőrétegéhez képest és Róma asszimiláló ereje a II. századnak éppen ebben az idejében egészen rendkívüli módon visszahanyatlott. Így aztán a hadrianusi hadseregreform eredménye egészen más volt, mint amilyennek a császár gondolta. A provincializálódással párhuzamosan halad a barbarizálódás. Ezt elősegítette az, hogy Traianus óta mindig nagyobb mértékben vált szükségessé a kényszersorozás a szabad toborzás helyett és hogy életbeléptették az ú. n. „numeri”, a bennszülött milicia intézményét a határnépek és a kliens-államok ifjúságából. Így a hadsereget megfosztották attól az erőtől, amellyel környezetére romanizáló hatással lett volna. Természetszerűen, ha nem is szándékosan, megindult a birodalom provincializálódása és a későbbi provinciális külön-birodalmak kiemelkedése is ennek az intézkedésnek az eredménye volt.

A hadsereg provincializálódásával azonban Hadrianus összeköt egy másik újítást is. Ezt csak a császár örök világbékét álmodó vágyaiból lehet megérteni: a határutakat és határzárakat (limites), amelyeket először Domitianus alkalmazott offenzivájának alátámasztására, tehát katonai célzattal, átalakítja egyenes vonalú, egészen szkématikus határjelzéssé. Ez a határ részben nyílt (keleten), részben megerősített volt (nyugaton): védőcölöpök, falak, árkok, felhasználva a terepviszonyoknak megfelelően olykor a bennszülöttek erődítményeit is. A külső vonalban álló határ-csapatoknak közvetlenül e mögött a limes mögött hosszú láncban kellett elhelyezkedniök, úgy hogy a katonaság határrendőrséggé süllyedt. Ezzel együtt halad polgári községek alapítása a határterületeken is, mindenütt a birodalom kerületen, gyakran a katonai határtáborok mellett az addigi quasimunicipalis települések (canabae) helyett. Tehát a polgári elemet és a polgári műveltséget igyekeztek elterjeszteni a birodalom legszélsőbb határáig, amelyet a limes külsőleg is felismerhetővé tett. A tulajdonképpeni határvédelem egyre növekvő mértékben a határon kívüli kliens-államokra hárult. A polgári kormányzatnak folyókkal és a limesekkel körülzárt birodalmát, a mari Oceano aut amnibus longinquis saeptum imperiumot most határállamok koszorúja vette körül és a valódi fines imperii tulajdonképpen ezeknek az államoknak a külső határai voltak.

A polgári kormányzás terén az új uralkodó, aki nemcsak a Traianus alatt szóvivő katonaság, hanem a senatus ellenére is trónra került, a második rend (a lovagrend) férfiainak magához édesgetését tűzte ki célul. Ezek abban az időben végleg bevonultak a császári kabinetbe, amely Claudiustól kezdve tett szert hatalomra és kezdetben csaknem kizárólag a szabadosok kezében volt. Így állandó helyet kaptak – élükön a praefectus praetoriókkal – a senatorok mellett az államtanácsban. Ez volt a consilium principis, amelyet a két praefectus praetorio egyike vezetett, ettől kezdve mindig jelentékeny képzettségű jogász. Az államtanács egész új szervezete a jogápolásnak és a birodalom kormányzásának szolgálatában állott. Az augustusi principatusnak a filozófiai abszolutizmussal való helyettesítésén, és az új hadseregszervezet megalkotásán kívül Hadrianus főműve a lovagi rendnek és a lovagi hivatalnok-pályának emelése volt. A senatusnak inkább csak dekoratív jelentőség maradt. Uralkodása elején a császár bizalmi embere, senatori előkelőségek helyett a lovagi rend egyik képviselője, Marcius Turbo volt. Mindez az Augustustól megteremtett hivatalnok-államnak a hellenisztikus államkormányzat felé való további fejlődését jelenti.

A birodalom most város-államok óriási szövetsége. E fölött a császári hivatalnok-szervezet érték-kiaknázó, közvetítő és kiegyenlítő tevékenységet fejt ki, olyan közösségi érzékkel, amely minden érdeket figyelembe vett a Kelet régi görög városaitól tanulva és amelyhez hasonló a világon sem azelőtt, sem azután nem volt. A gazdagság főforrása azonban a kereskedelem, most már nem helyi vagy helyközi, hanem világkereskedelem, ez utóbbi mindenekelőtt Keleten; e mellett áll – persze mindenütt csak másodsorban – az ipar, amely sehol sem jutott a nagy-műhelyüzemen túl, Nyugaton a gazdasági központ mindig inkább Gallia lesz. Ez az ország veszi most át Itáliától a vezetőszerepet. Keletről kiindulva tért nyernek a gyakorlott szíriai és egyiptomi kereskedők. Az ipar terén a termelésből erősen kiveszik részüket az időközben nagyon megnövekedett dominium-üzemek. Az iparnak ez a provincializálódása és elvidékiesedése az előállított cikkeknek egyszerűsödését és normalizálódását erősen elősegítette. Mivel az árunak legfőképpen olcsónak kellett lennie, ennek következtében sablonszerűen gyártják. Ehhez járul Keleten a nagy kultuszhelyekhez kapcsolódó üzemek ipari monopolizálásának fellendülése és ez ismét közelebb visz a hellenisztikus korszak kényszergazdaságához.

Egészen hellenisztikus ízű Hadrianus nagy tevékenysége a dominiumok igazgatásában. Azt, amit a Flaviusok megkezdtek, tovább építi. Adó- és tized-engedményekkel uralkodása elején az alsó néprétegek sorsán könnyített. A törvényalkotás és a jog területén Salvius Julianus tevékenysége volt korszakalkotó. 129 előtt a császár megbízásából a Praetor urbanus edictumát és függelékül hozzá a curulis aedilisek edictumát Edictum perpetuum címen újra szerkesztette. E nagy első jogkodifiikáció után ez a nagy jogtudós belekezdett Digestorum libri XC című nagyszabású művébe, amely a II. és III. század nagy jogi kommentárainak elseje.

E legnagyobb békecsászár azonban, uralkodásának második felében mégsem maradhatott a háborús bonyodalmak gondjai nélkül. Nagyobbára helyi jelentőségű határháborúkat közben-közben is kellett viselni. Ilyenek voltak uralkodása elején azok, amelyeket az említett Marcius Turbo vezetett; az alánok betörése a római-parthus határterületre 135-ben, amelyet Flavius Arrianus vert vissza; bajok a pannóniai határon 136–137-ben, amelyek szükségessé tették L. Aelius Caesarnak, a trónörökösnek prokonzuláris hatalommal való kiküldetését a pannóniai provinciákba. De végül, 129–130-ban, a traianusi hódítás feladása ellenére, újra parthus-vész fenyegetett. És 131-ben, amikor a császár második nagy útjáról, Alexandriából hazafelé utazott, kitört az utolsó borzalmas zsidó-felkelés. A rettentő fanatizmussal vezetett felkelés leverése háromévi nehéz küzdelembe került (132–135) és ebben magának Hadrianusnak is részt kellett vennie.

XIV. A RÓMAI BIRODALOM A CSÁSZÁRKORBAN