ÖTÖDIK FEJEZET: A CSÁSZÁRSÁG FELÚJÍTÁSA

A Karoling-ház felemelkedésével párhuzamosan oly folyamatot figyelhetünk meg, amely a társadalmat újra az állami gondolat jármába hajtotta s amely kifelé egyre határozottabb formában imperializmusba csapott át. Ez a folyamat, mondhatni, a kor mélyéből támadt, legbelsőbb törekvéseit szólaltatta meg. Nem is korlátozható pusztán a frank birodalom területére, de kétségkívül a Karolingok életrevalóságát dícséri, hogy a történelem lassú „mozgását” oly maradéktalanul fogták be céljaik szolgálatába. Szinte szemmel kísérhetjük, mint győz a központi hatalom és a központosítás elve a „kis-királyok” vesztére, miként forr együvé az államtest egységes vezetés alatt s hogy ez a belső megszilárdulás mint tesz lehetővé imperialista politikát kifelé. A kezdeteket már Pippinnél láthatjuk: a mód, ahogyan támadásba megy át a szaracénok ellen, a védelmi állás felhagyása, Septimania elfoglalása, szóval a Rhône-Pyreneusok közti terület bekebelezése a nyugati gót-római lakosság segítségével (752), Narbonne bevétele (759), bár szerény kezdetek, azonban mindenesetre megmutatták a követendő utat nagy fia, Károly számára.

Ez az imperializmus természetszerüleg vezetett a Pippin-féle itáliai politika felszámolására. Pippin Itáliában csak úgy akart szerepelni, mint az egyház és Szt. Péter védője s politikailag megelégedett azzal a hódolattal, amellyel őt Róma népe és a pápa fogadta. Még a patricius címet is elutasította magától. Ezt a tartózkodást sok tekintetben az éveken át tartó aquitaniai háború (760–768) tette szükségessé, amely végül is az önállósághoz szokott Waifar herceg vesztével végződött. Mennyire más irányt vett fel a politika Pippin halála után! A birodalmat még halálos ágyán a nagyok tanácsával felosztotta két fia, Károly és Karlmann között. Mert akárcsak a Merovingok, az új uralkodóház is családi hitbizomány módjára bánt a királysággal. Még Pippin életében Károlyt Noyon-ban, Karlmann-t Soissons-ban királlyá kenette. Károly, az idősebbik, nem volt azonban az az ember, akinek kedvére való lett volna, hogy mozgásszabadságát a „másik birodalom” korlátozza. Károly Aquitaniát már 769-ben jogtalanul magának tartotta meg. Berta anyakirálynő Károly pártjára állott. 770-ben Károly érdekében megfordult Tassilo bajor hercegnél és utána a paviai udvarban, hol feleséget szerez fiának és frank-bajor-langobard koalíciót hoz létre Karlmann ellen. Ennek a lépésnek megítéléséhez tudnunk kell, hogy Tassilo 763-ban nyiltan lerázta a frank főséget és Desiderius langobard királynál, kinek lányát feleségül vette, keresett támasztékot a frankok ellen. A Károly-féle koalíció tehát szakítást jelentett Pippin langobard ellenes, intervenciós politikájával, melyet viszont diplomatáival egyetemben (Dodo; Fulrad, St. Denis-i apát) Karlmann képviselt. De nemcsak Károly, hanem maga a papság is elhagyta a hagyományos langobard ellenes frontot. Károlynak sikerül III. István pápát pártjára vonni, ki langobard királlyal restitúciók reményében szövetkezve, udvarában megbuktatja Christophorusnak Karlmannhoz húzó frankbarát pártját. Karlmann már idősebb testvére hálójában vergődött, amikor 771-ben hirtelen meghalt, elejét véve egy véresnek ígérkező polgárháborúnak. Karlmann özvegye a gyermekekkel Desideriushoz menekült. Így jutott Károly vér nélkül testvére királyságának birtokába.

Nagy Károly első diplomáciai győzelmét a langobard királyság megdöntésével koronázta meg. Karlmann halála után Károlyt semmi érdek sem kötötte Desideriushoz, ki különben is túlzott követeléseivel veszélyeztette Rómában a frank befolyást. Károly eltaszítja hát magától langobard feleségét, Desiderius leányát, ami a két szövetségest ellenséggé teszi. Azután feleségül veszi az alamann hercegi ház Hildegard nevű leányát, amivel viszont biztosítja Karlmann országnagyjainak rokonszenvét. Új langobard ellenes politikája könnyűvé teszi Karlmann embereinek, elsősorban Fulradnak, gyors átpártolását. A helyzet akkor éleződött ki, amikor I. Hadrián, az új pápa (772–795), leszámolt Rómában a langobard párttal és Desiderius kérését, Karlmann fiainak királlyá való felkenését, állhatatosan visszautasította. Desiderius t. i. Karlmann fiait kívánta kijátszani Károly ellen. A langobard király egymásután kezdte elfoglalgatni az exarchatus városait, úgyhogy a pápa, mint egykor III. Gergely és II. István, segítségért fordult az egyeduralkodó frank királyhoz. Károly a szászokkal volt éppen elfoglalva, mégis gyors cselekvésre szánta el magát: megindította nagy hadjáratát Desiderius ellen (773). Desiderius kénytelen volt Paviába, fia Adalgis pedig Karlmann özvegyével és gyermekeivel Veronába visszahúzódni. Innét Adalgis Konstantinápolyba menekül, Karlmann hátrahagyottai azonban Károly kezébe esnek, kik épúgy eltűnnek a történelemből, mint Pippin testvérének, az öregebbik Karlmann-nak fiai 754-ben. Még tartott Pavia ostroma, amikor Károly elsőnek a frank királyok között; megjelent Rómában, hol a pápának ünnepélyesen megújította Pippin quierzy „adománylevelét” (774. husvét). Június elején végül Pavia megadta magát. Károly nagy államférfiúi bölcseségére vall, hogy a langobard királyságot nem osztotta fel, hanem mintegy felvette a frank királyság kötelékébe. Ezentúl így hívta magát: „a frankok és a langobardok királya s a rómaiak patriciusa”.

Az új hódítás mindenekelőtt Bizáncnak jelentett súlyos veszteséget. Amikor Arichis beneventi herceg, a volt király Adalperga nevű leányának férje, továbbá a friauli Hrotgaud herceg fellázadt Károly ellen, a császár őket Adelgis közvetítésével biztosította támogatásáról s hogy görög csapatok nem szálltak partra, az csakis V. Constantinus császár halálának tudható be (775). A lázadást azonban Károly leveri (776). Itália viszonyainak rendezése Károly harmadik római útjára esik (780/1). A pápával Károly felújította azt a bensőséges lelki rokonságot, amelyet még atyja, Pippin kötött meg. Szt. Péter Károlyt és gyermekeit szintén családjába fogadta (pactum compaternitatis). Hadrián pápa ismételt kívánságára ő lett a keresztapja a kis Karlmann-nak, ki a keresztségben a Pippin nevet kapta. A „szövetséget” Szt. Péter és Károly fiai között még egy másik aktus is megerősítette: Szt. Péter vikáriusa Pippint és fiatalabb testvérét, Lajost királlyá kente fel, mert Károly jobbnak látta, hogy birodalmának új szerzeményei, Aquitania Septimaniával és a langobard Itália, külön királyságok maradjanak. Ez természetesen nem jelentette Pippin itáliai és Lajos aquitaniai királyságának függetlenségét a frank központtól. Régi frank állambölcseség jutott ebben a Károly-féle intézkedésben kifejezésre, más népek és más országok sajátos történeti hagyományainak és jogainak tisztelete. Károly ezzel megnyerte az alávetett népek bizalmát s módot nyujtott nekik, hogy a frank érdekek korlátain belül résztvehessenek állami életük további irányításában. Másrészt megkönnyítette a frank uralom számára e határterületek hathatósabb védelmét és az államhatalomnak gyors és közvetlen gyakorlását, ami különben a központból aligha történhetett volna meg. A két királyságra a védőbástya szerepe várt, egyrészt Bizánc, másrészt a másik keleti veszedelem, az Iszlám ellen. A meghódított vidéken Károly hívei gazdag adományokban részesültek, Paviában frank udvar és kormány létesült s a régi gastaldók helyébe frank grófok kerültek. A frank jövevények, közöttük elsősorban a nagy vazallusok, természetszerűleg magukkal hozták jogaikat is az új hazába; a régi langobard államszervezetet egy új intézménnyel, a hűbériséggel ismertették meg. Az egyetemes jellegű frank kapitulárékat az itáliai királyságban is kihirdették, ami szintén lehetővé tette az érvényben lévő langobard jog átalakítását a frank jogrendszer igényei szerint. A langobard Itália a frank birodalomnak része lett.

Ezzel az átalakulással egyidőben szabályozta Károly az „egyházi állam”, a két római ducatus viszonyát a frank királysághoz (781). Károly formailag megelégedett a patricius Romanorum címmel, azaz nem ment túl a Pippin által meghúzott vonalon: a pápa állama mint előbb, csak a frank király „védelme” alatt állott, bár ez a védelem Károlynál már sokkal több politikai tartalommal telítődött, mint Pippinnél, ki a patricius cím használata helyett inkább defensor ecclesiae-nek hívta magát. A pápának viszont le kellett mondania túlmagasan szárnyaló igényeiről, elsősorban a langobard Spoletóról és a langobard Toscanáról, ezzel szemben azonban Károly elismerte a pápai államot a pippini „adománylevél” alapján, amely így a két régi római ducatust a Pentapolisszal együtt foglalta magába. A 781-es rendezés azonban mégis továbbhaladást jelent a Pippin-féle állapottal szemben. A szuverén „egyházi állam” ekkor, I. Hadrián pontificatusa alatt, született meg. Mindezideig az „itáliai provincia”, ha ténylegesen nem is, de formailag kétséget kizárólag még az imperium Romanum kebelében maradt. A pápa nem mint szuverén úr igazgatta a római Itália sorsát, hanem mintegy a császár képében, régens módjára. Most a pápaállam igazi szuverén formát vesz fel. 781-től kezdve a pápa okleveleit, ellentétben az eddig szokásos keltezéssel, a császár uralkodási évei helyett saját pontificatusának éveivel jelzi. I. Hadrián pápa másik újítása még világosabban kidomborítja az államiság gondolatát: a pápák hosszú sorában I. Hadrián volt az első, aki 784–86 körül nevével ellátott pápai pénzt veretett az igen világias (császári-langobard utánzás!) antik ízű körirattal: „Victoria domini nostri”. A bizánci császárok közül V. Constantinus (741–775) veretett utolsónak pénzt Rómában. A császári pénzverde tehát pár évvel korábban szüntette be működését, mint ahogy a pápai pénzkibocsátás megindult. A hézagot azok a bizánci császári utánzatok töltik ki, amelyeket egyházi természetű jelmondataik miatt pápai vereteknek kell tekintenünk. Mint később látni fogjuk, 781 után a pápa és a császár között újra közeledés jött létre, ami numizmatikailag is kimutatható. I. Hadrián Constantinus pénztípusát utánzó ezüstpénzére Iréne császárnő nevének kezdőbetűit vésette. Viszont Nagy Károly patricius-dénárján ott tündököl I. Hadrián monogrammja is.

Hogyan vélekedett mármost a pápai kúria az egyházi állam szuverénitásáról? A pápa nem azért viselte az „universalis” címet, hogy magát lokális hatalmak, kisebbfajta hercegségek szintjére helyezze. Kuriális felfogás szerint a régi római birodalom utolsó darabkája Nyugaton a két ducatus, mely az imperium jogán tartozott a pápa dicio-ja alá. Igazában véve a nyugat-római császárság továbbra is fennáll, bár területének legnagyobb részét elvesztette, ami azonban belőle a pápa kezén megmaradt, az nem külön állam, hanem ennek az antik imperiumnak látható része. A frank király által foganatosított restitúciók, tulajdonképpen csak azt származtatták vissza, ami a pápát az imperium nevében jog szerint úgyis megillette. Róma már I. Gergely pápa óta Szt. Péter városa, most, I. Hadrián alatt, ez az uralom államjogi formát is felvett; nem természetes-e hát az a gondolat, hogy a pápa a nyugati birodalomban a római császárnak örökébe lépett? Hiszen frank írók, kiket aligha lehet a kuriális gondolkozásmód előharcosainak tekinteni, Nagy Károly császár koronázását 800-ban azzal indokolják, jogos, hogy a frankok dicső királya magát imperator Romanorumnak nevezze, mert Róma, Itália, Gallia, Germánia, hol a caesarok székhelyei emelkedtek, a Mindenható kegyelméből Károly birtokába jutottak. A dolgok állása felől tehát az egész keresztény Nyugat, a frank udvar, a pápai kúria egyaránt úgy gondolkodott, hogy az, aki az Örök Várost a kezében tartja, méltán tekintheti magát a nyugatrómai császárok utódának.

Ezt a meggyőződést, mint szél a parazsat, szította, élesztette az a római renaissance-mozgalom, amely mint Karoling-renaissance ismeretes a kultúrtörténetben és amelynek áramlata a pápa Rómáját is magával ragadta. A VIII. század közepe felé ismét régi római címek bukkannak fel, mert hisz ez a politikai renaissance inkább csak külsőségekben nyilvánult meg – Róma utcáin újra consulokkal és senntorokkal találkozunk, miután már azt hittük, hogy a VI. század közepén bekövetkezett katasztrófa a római respublica utolsó maradványait is végkép maga alá temette. Az antik hagyományok felkeltették az emberekben az imperium Romanum dicsőségének tudatát s a Róma-gondolatnak, amelyet a keresztény, városhoz, néphez nem kötött imperium christianum eszméje már egészen elsorvasztott, újra merész szárnyalást adtak. Az antikizáló irányzat szemében az „aurea Roma” még nem enyészett el, továbbra is visszajárnak falai közé a nagy keresztény császárok árnyai. Mindaz a római nacionalista szellem, amely oly hosszú időn át fűtötte Róma városi nemességének szívét, mintha egyszerre a város fejére, Szt. Péter vikáriusára sugárzódott volna át. A pápa a lateráni palotában császárnak kezdte érezni magát, lakhelyéről pedig az a hír keringett, hogy a keresztény imperium Romanum megalapítójának, Constantinus császárnak székháza volt.

Ez az öntudat azonban talán sohasem duzzadt volna oly naggyá, ha csupán a nemzeti Itália Róma eszméjéből táplálkozik. Segítségére sietett maga az univerzális-keresztény szellem is, különöskép annak történetfilozófiája, amely az Eusebius és Szent Jeromos által kijelölt keretben a nagy keresztény enciklopédisták kezén (Sevillai Izidor, Beda) a korai középkor közkincsévé vált. A római birodalom, mint a négy világmonarchia között az utolsó, az Antikrisztus eljöveteléig biztosítja a békét a földön s ennek a szellemi imperiumnak ideális tagjai a nyugati provinciák germán utódállamai. De ha az imperium Romanum még él, szíve csak Rómában doboghat, ahol Szt. Péter sírja fekszik, Rómában, amelyet Szt. Péter, az imperium christianum feje, másodszor egy új, jobb Romulusként alapított (I. Leó pápa). Szent Péter a világ egységének és rendjének őrzője; a VII. század végén a hivők szemében már úgy jelenik meg, mint a sokfelé szakadozott keresztény ökumene, az imperium christianum összetartozásának tündöklő szimboluma. S ahogyan összenőtt az imperium Romanum sorsa az imperium christianummal, akként bontakozott ki Szt. Péter nyugatrómai császárságának gondolata.

Amikor aztán ennek a gondolatvilágnak történeti távlatot adtak, vitathatatlannak látszott, hogy a római pápa császársága Nagy Constantinus rendelkezésére megy vissza. A keresztény világ mitikus törvényhozójának ekkortájt általában Nagy Constantinust tartották. A Constantinus-kultusszal párhuzamosan emelkedett a magasba a kortárs pápa, Szilveszter alakja. A pápai kúriában, II. István (752–757) vagy I. Pál pápa (757–767) idején, az Actus Silvestri, vagyis az V. századból való Szilveszter-legenda felhasználásával valahogy így rekonstruálták a „translatio imperii ad papam” lefolyását: Constantinus császár, midőn székhelyét Konstantinápolyba helyezte át, a pápa, Szilveszter, javára lemondott a nyugati császárságról. A lateráni palotát szintén a pápának adományozta, mert – úgymond – nem volna helyénvaló, hogy világi császár uralkodjon ott, ahol az Úr egyházának feje, a pápa székel. Szilveszter átvette a császári jelvényeket; Constantinus a koronát is felajánlotta neki, ám e világi díszt nem tette a fejére, mint ahogy utódai sem hordták, mert különben még a világi ékesség elfödné a pap koronáját, a tonzurát. A Constitutum Constantini – így nevezik ezt az írásművet – híven tükrözi vissza a kuriális felfogást s nincs semmi olyan benne, amit a pápa környezetében őszintén ne hittek volna. A Constitutum akkor készült, amikor még nem volt a pápa a két római ducatus szuverén birtokában, a „constantinusi adomány” azonban alkalmas eszköznek kinálkozott arra, hogy a pápai állam jogalapot nyerjen a római arisztokrácia és a környékbeli nemesség nacionalista érzelmű tagjai szemében. Ezekre a római patriótákra csak ilyen Róma-legenda segítségével lehetett igazán hatni. Nem tekinthetjük azonban véletlennek, hogy épp I. Hadrián pápa volt az, aki először hivatkozott Constantinus példájára egy 778-ban, Károlyhoz intézett levelében. Az első „császár-pápa” szemei előtt egy új nyugat-római császárság körvonalai kezdtek kibontakozni Szt. Péter tündöklő kormányzata alatt.

A világuralmi álmokat azonban csakhamar szétrombolták a tények. Már Karlmann és Pippin eltértek a Meroving uralkodók passzív egyházpolitikájának vonalától és az egyház belső ügyeinek vezetését is maguknak kívánták fenntartani. Nagy Károly ezen az úton még tovább ment: az egyház zászlaját lobogtatva, mint rector populi christiani a keresztény kultúrközösség élére állt. I. Hadrián megdöbbenve eszmélt arra, hogy Károly nem Pippin, ki kardját szívesen bocsátotta Szt. Péter rendelkezésére, a nélkül, hogy Itáliában felségjogokat követelt volna. Károly az egyházállamot is a sajátjának tekintette s belenyúlt ennek politikai és tisztán egyházi ügyeibe egyaránt. Kitiltja a velencei kereskedőket az exarchatusból és a Pentapolisból – s a pápa nem tehet ez ellen semmit. Felügyeletet gyakorol a római klérus felett s simonia miatt panaszt tesz a pápának. Követeli, hogy a ravennai érsekség betöltésénél királyi missus legyen jelen. Hadrián hiába tiltakozik, hogy ilyen hatalombitorlásra a patriciusság nem jogosít. A pápa kérése, hogy Károly tanusítson tiszteletet „Szt. Péter patriciussága” iránt, nem talált meghallgatásra.

E kiszolgáltatottságban, miután a langobard veszély eltűnt s Itáliában minden a frankok kényétől függött, a pápa váratlan támaszt talált a görög birodalomban. A bizánci udvar csak látszólag mondott le Itáliáról s ha eddig érdekei védelmére nem is küldött csapatokat Nyugatra, ez nem jelentette még azt, hogy a jövőben nem készül I. Justinianus módjára egy nagyszabású nyugati hadjáratra. Ilyen rémképek felidézésére Károlynak minden oka megvolt. Iréne anyacsászárnő, ki kiskorú fiának, VI. Constantinusnak nevében 780–790-ben az államügyeket vezette, bátor kézzel törte meg a III. Leó óta szokásos „elzárkózási politikát” s újra Kelet és Nyugat egyházának egységéről és ezzel kapcsolatban Nyugaton a császári főség helyreállításáról kovácsolt terveket. Úgy a pápát, mint a frank patriciust, Károlyt, be akarta vonni az imperium kötelékébe. Görög követség szállt meg Károlynál, hogy valamelyik frank hercegnő kezét a gyermek császár részére megkérje. Károly ráállt az alkura, Rotrud leányát odaígérte Bizánc császárjának. A kis princessát a császári emberek azonmód tanítani kezdték görögre és a keleti udvari etikett szabályaira.

Károly a patriciusi címet, amelyet a legmagasabb világi tényezőtől nyert el, kellőkép értékelni is tudta, de egyben látnia kellett, hogy I. Hadrián mintegy a hátamögött tárgyalásokba bocsátkozott Irénével s újra a császár legalázatosabb alattvalójának titulálta magát. A Nicaeában megtartott egyetemes zsinaton (787 szept.–okt.) akárcsak régen, ismét a császár elnökölt s azon a pápa követei is részt vettek. Konstantinápoly felfüggesztette a képtilalmat, amivel a nagy szakadék a pápa és a császári udvar között magától betemetődött. Mintha a frank király, Itália és Róma tényleges ura, nem is létezne, a császár és a pápa zsinatja dönt az egyetemes kereszténység nevében. A görög mozgalom mozgolódása erőt öntött azokba a langobard hercegekbe, akik csak névleg hódoltak be Károlynak, úgyhogy Károly uralmát komoly veszély fenyegette. Benevent, az utolsó önálló langobard hercegség a bizánci Dél-Olaszország tőszomszédságában a frank uralom komoly veszedelmére máról-holnapra szövetkezhetett Bizánccal. Épp ezért Károlynak az volt első dolga, hogy Beneventet meghódolásra bírja (787). Számításaiban nem is csalódott: miután leánya eljegyzését felbontotta s közötte és Bizánc között szakadás következett be, Benevent és Spoleto hadkontingensének köszönhette, hogy a császári sereg, melynek generálisai között a Konstantinápolyba menekült langobard királyfit, a patricius ranggal felruházott Adelgist is ott találjuk, csúfos vereséget szenvedett. Ugyanígy véres fejjel vonultak vissza a Friaul felől betörő avarok is (788).

A görög veszély elmúlt, Károly most minden erejét arra fordította, hogy a pápaságot a bizánci-univerzalisztikus frontból kiemelje és végleg a frank birodalomhoz láncolja. Még 787-ben átadja a pápának a langobard Toscanának a ducatusszal szomszédos részét, nemkülönben a Beneventhez tartozó patrimoniumokat és városokat, végül teljesíti „a kéregető pápa” legforróbb óhaját, ígéretet tett a nápolyi és calabriai görög uralom alá került patrimóniumok visszaszármaztatására. Ezt követelte a pápa a kibékülés áraként Irénétől is. Károly azután 790-ben egy capitulare-ban állást foglalt a „helytelenül egyetemesnek mondott” Nicaea-i zsinat végzése ellen és nyiltan kimondja, hogy a kereszténység vezetésére a frankok királyának több joga van, mint a császárnak. Álláspontját és udvari papjainak lesujtó kritikáját, melyre a görög szövegű zsinati határozatok hibás latin fordítása adott alkalmat, egy vitairatban, a „libri Caroliniben” szögezi le. Károlynak azonban nem állott érdekében az, hogy dogmatikai vitákkal az ellentétet közte és a pápa közt kiélezze. Mindkét fél egyességre törekedett. A pápa kitartott Nicaeanum mellett, a libri Carolinit sohasem publikálták, de a Frankfurtban 794-ben összehívott ellenzsinaton, Angolország és Itália képviselői mellett, a pápa követei is megjelentek. Károly büszkén nézhetett körül a zsinaton, ott volt az egész Nyugat lelke s ő ennek a gyülekezetnek fejeként, loco imperatoris, elnökölt.

Túlzás lenne tőlünk, ha a frankfurti zsinatban a pápa csúfos vereségét látnók. A pápa nem hajolt meg, dogmatikai kérdésekben tekintélyén folt nem esett, ám meg kellett tanulnia, hogy elmúlt már az az idő, amikor a keresztény kultúrközösség ügye Róma és Bizánc együttműködésén nyugodott. A frankfurti lecke nem hagyott életben többé illúziókat Róma és az egyházállam hovatartozása felől. A nagy politikus pápának, a józan, gyakorlati eszű I. Hadriánnak, kinek működését igazságtalanul szokták oly rossz színben feltüntetni, halála előtt (megh. 798) éppen a megvalósulás küszöbén fel kellett adnia nagy reményét, a minden politikai megkötöttségtől független pápai hatalom álmát. 781-ben a pápa-állam szuverén alakot nyert, 795-re ebből a szuverénitásból hírmondónak is alig maradt valami. Épp így sírba kellett fektetnie a „translatio imperii ad papam” gondolatát, mely a Constantinus-féle adományozási legendában oly követelődzően lépett fel Nyugat világi hatalmasságaival szemben.

I. Hadrián ilyen politikai örökséget hagyott hátra utódjára, az ugyancsak római vérből származott III. Leóra. (795–816). Az új helyzetnek megfelelően III. Leónak első dolga az volt, hogy megválasztását egy követség útján bejelentette Károlynak. Ebben még semmi szokatlan nem lett volna, tudjuk, hogy I. Pál pápa óta a választás eredményéről tudósították a frank „patriciust”, mégpedig a felszentelés után, ami ennek az aktusnak puszta udvariassági formát adott. A bizánci időben a császárt és képviselőjét Nyugaton, az exarchát, még a felszentelés előtt a megerősítés joga illette meg, de II. István már megerősítés nélkül lett pápa. Most III. Leó követsége elhozta Károlynak Szt. Péter sírjának kulcsát. Ez a szimbolikus aktus sem tartalmazott novumot és egyedül azt akarta kifejezésre juttatni, hogy a pápa magát a frank király védelme alá helyezte. Szokatlan volt azonban Róma város zászlójának (vexillum) elküldése Károly számára és a hozzá fűzött kérelem: Károly jöjjön el Rómába s vegye ki a hűségesküt a pápaállam „rómaiaitól”. Ilyen lépésről a pápaság történetében mindeddig még nem hallottunk. Jelentése aligha lehetett más, minthogy Szt. Péter vikáriusa Károlyt legfőbb szuverén urának ismerte el. Erre vall az is, hogy III. Leó felhagyott az okleveleknek tisztán a pontificatus-évek sorszáma szerinti keltezésével és a dátumban Károly uralkodási éveit is kitette. Károly tehát nagyjából ugyanolyan helyet kapott a pápaság életében, mint amilyent a bizánci császár I. Hadrián pontificatusa előtt élvezett.

Az új pápának szüksége is volt Károly hathatósabb védelmére. Már 799 áprilisában forrongani kezdett a város, ismét megmozdult a világi arisztokrácia a Leó által mellőzött Hadrián-rokonok vezetése alatt. Leót elfogják, de hű emberei segítségével és Károly missusainak közbelépésére szerencsésen Spoletóba menekült, majd innen Károly védőszárnyai alá, Paderbornba. De csakhamar megjelennek itt is Leó pápa ellenségei s vizsgálatot kérnek a frank királytól az „erkölcstelen életű” pápa ellen. Így rántják bele Róma veszekedő pártjai Károlyt a legfelsőbb ítélkező szerepébe, mintha csak császár lenne. Ugyanis a római jog szerint (v. ö. III. Leó császár 726-ból való eklogája 17. titulus) ilyen esetekben egyedül a császárt illette meg az ítélkezés joga. A pápa mindenesetre elért annyit, hogy erős frank fedezettel újra elfoglalhatta helyét a lateráni palotában. Miután „sedes apostolica a nemine iudicetur” elve miatt se Károly, se a vizsgálattal megbízott bíróság nem akart a pápa ellen bírói úton fellépni, az egész eljárás tulajdonképpen a „lázongók” ellen folyt le és a pápa önkéntes tisztítóeskűje (800 dec. 23) után a két főkolompos Hadrián-rokon elítélésével végződött.

Az ítéletet Károly már mint imperator hirdette ki. Ugyanis még a 800. év dec. 25-én Róma újból császárt emelt maga és ezzel Nyugat fölé. A Szt. Péter sírja (Confessio s. Petri) előtt imájából felocsudó frank patricius királyt III. Leó az egybegyűlt római nép ünnepélyes acclamatiója közben (laudes) császárrá koronázta. A szertartás teljesen római-bizánci előírás szerint ment végbe. Bizáncban a koronát Pulcheria idejétől kezdve (450) a konstantinápolyi pátriárka tette az acclamatio-val császárrá kiáltott basileus fejére. Az acclamatio szintén a Bizáncban szokásos litánia-formát követte. Az is bizánci szertartásra vall, hogy a koronázó pápa végül térdreborult Károly előtt (adoratio, proskynese). Károly idősebbik, hasonnevű fiát is felkenette.

A frank udvarban azt híresztelték, hogy Nagy Károlyt a koronázás egészen váratlanul érte. Károly közvetlen mondását idézték: „Ha tudtam volna, mi vár reám, a nagy ünnep dacára se mentem volna el a templomba” (Einhard). De feltehető ekkora merészség attól a pápától, aki teljesen Károly jóindulatára bízta magát és két nappal előbb még vádlottként állott a frank vizsgálóbizottság előtt? A ceremónia formaszerinti lefolyása, Károly idősebb fiának felkenése mind a mellett szól, hogy a pápa Károly és frank udvarának tudtával és beleegyezésével rendezte meg a császárkoronázást. Ha annyira bosszankodott új imperator címe miatt, akkor bizonyára nem veretett volna külön emlék-dénárt a saját és III. Leó nevével a nagy nap örömére! A pápa természetszerűleg szívesen közreműködött a római imperium feltámasztásán. Rejtett, világuralmi célok mellett maga a hála is arra indította III. Leót, hogy „megmentőjének” szolgálatát valamivel viszonozza. Mert ahogy Pippin a Karoling dinasztia megalapítását a legfelsőbb egyházi tekintély, Szt. Péter kegyelme alá helyezte, akként Nagy Károly is a császárság felállításakor mintegy a pápa háta mögé bujt. Alig kétséges, hogy Nagy Károly célzatosan tetette magát olyan ártatlannak s cselből tolta a pápát annyira az előtérbe.

A „Renovatio Romani Imperii” áll Károly császárbulláján, s ez a renovatio – maga Károly tudhatta a legjobban – a 478 óta kizárólag Konstantinápolyban székelő római császárt a legérzékenyebben sujtotta. A basileus abba még belenyugodhatott, hogy Róma és a császári Itália frank uralom alá jutott, mert hiszen jogcíme és igénye a nyugati provinciákra továbbra is életben maradt. Egy új imperator feltűnése Rómában azonban magát a császári trónt veszélyeztette és tulajdonképpen ellen-császárnak számított. Épp ezért Károly 800 karácsonyán a legnagyobb bonyodalmak elé nézhetett, amelyek Bizánc felől vártak reá. Az usurpator Károly e tekintetben annak az Eleutherius exarchának oldala mellé helyezhető, aki már a VII. század elején gondolt a császárság felelevenítésére a pápa koronázó közreműködésével. Az első középkori Róma-út annakidején az usurpator meggyilkolásával szomorúan végződött, de később is, az itáliai forradalom eseményei kapcsán, többször bukkant fel a gondolat: El Bizánctól! Újítsuk fel Rómában a császárságot! Akkor ezek a próbálkozások mind megbuktak, nem kis mértékben épp a pápaság ellenállásán, ki a kötelékeket Bizánccal még túlságosan erőseknek érezte. A 800. évre azonban Itália már formailag is hátat fordított Konstantinápolynak és Nyugathoz csatlakozott.

Nagy Károly óvatosságból még 801 márciusának elején (4-én) is a régi király-címet teszi ki egyik oklevelében. Jellemző, hogy később sem hívta magát „a rómaiak” császárának, hanem megelégedett a különösen hangzó, példa nélkül álló „imperium Romanum gubernans” kifejezéssel. A basileus magának tartotta fenn a „rómaiak császára” címet, bármennyire nem felelt ez meg a tényleges helyzetnek, de Bizánc ezzel mintegy kifejezésre akarta juttatni, hogy a római birodalomnak egyenes leszármazója s hogy ezen a címen örökjog illeti az egész világ uralmára. Károlynak a koronázás után minden törekvése arra irányult, hogy császárságát Bizánccal valami formában elismertesse. A fiatal basileust, VI. Constantinust, hétéves egyeduralma után (790–797) anyja, az uralomravágyó Iréne letaszíttatta a trónról, megvakíttatta, majd megölette. Iréne császárnő túlságosan gyönge lábon álló uralmát azzal akarta alátámasztani, hogy Nyugaton keresett kapcsolatokat. Így Károly nyílt kapukra talált. Állítólag az özvegy Károly Irénével esküvőre készülődött volna, amikor Irénét Nyugat-barát politikája megbuktatta (802 október), az új császár pedig, Nikephorus (802–811) hallani sem akart Károly legitimizálásáról. Károly 798-ban elfoglalta Velencét, de a dalmát városokat, mihelyt a bizánci flotta az Adriai-tengeren megjelent, nem tudta tovább tartani. Végül is 812-ben létrejött a kívánt megegyezés Károly és az új, békésebb húrokat pengető Mihály császár (811–813) között. A frank imperator lemondott Velencéről – ennyit tudott Bizánc magának biztosítani Észak-Itáliából! – a basileus viszont követei útján Károlyt „imperatornak és basileusnak” akklamálta. Nagy volt az öröm és hálálkodás Károly részéről, bár csak fél-eredményt ért el. Ugyanis a konstantinápolyi basileus pusztán a semmitmondó, Rómára és dicsőséges multjára nem vonatkoztatott „Imperator Augustus”-t engedélyezte a frank világmonarcha részére – Károly fia, Jámbor Lajos (814) is csak így titulálja magát – míg I. Mihály tüntetőleg elsőként tette ki a bizánci császárok basileuV görög neve mellé a twn RwmaiwV görög kiegészítést. Károly csak Imperator, a bizánci császár azonban a „rómaiak imperatora” s ez a nagy különbség. Épp ezért hibát követnénk el, ha az új császárság és Bizánc egymáshoz való helyzetét a régi római „nyugati” és „keleti” testvércsászárság mintájára állítanók be. Római császár ezentúl is csak egy volt és az Konstantinápolyban székelt s ezen a tényen semmit sem változtatott, hogy a „nyugati barbárok” királya imperatornak címeztette magát. Később a bulgárok uralkodója szintén megkapta az imperator címet.

Károlynak nem teljesült minden vágya, bár a 812-es egyezmény dacára nem pusztán imperatornak, hanem római imperatornak érezte magát. A Karoling-renaissance, melynek Károly legnagyobb ösztökélője volt, életre keltette az antik formaérzésen és az antik gondolkozásmódon kívül a római imperium eszméjét is. Károly és humanista szellemű udvara sóvárogva tekintett vissza a cézárok Rómájára, melynek fénye pogánysága ellenére egészen lebilincselte a lelkeket. Károly és körének Róma-eszméje távol állt azonban Róma város arisztokráciájának nacionalista itáliai renaissance-sóvárgásától. Nem ebből a mederből bukkant fel az új imperium, hanem az antik hagyományok karolingi renaissance-ából, amely elég bátor volt ahhoz, hogy Aachent Új-Rómának tekintse. Hogy mily kevés szál fűzte az új imperatort Róma városához, mi sem bizonyítja jobban, mint fiának megkoronázása – Aachenben (813). Károly régi császári gyakorlatot és bizánci mintát követve, a frank nagyok előzetes hozzájárulásával fiát még életében maga mellé társcsászárnak (consors totius regni et imperialis nominis heres) vette. Jellemző módon a koronázási aktus nem Rómában folyt le, nem is a pápa közreműködésével, hanem Aachenben s a kiszemelt trónutód, Jámbor Lajos, a koronát Károly felszólítására saját maga helyezte a fejére. A császárság Károly elgondolása szerint önmagából újul meg – minden főpapi segédlet nélkül, igazi antik-római módra.

A Károly-féle imperium-fogalomban azonban nemcsak ennyit találhatunk; az antik Róma-eszme olyan keret, amely archaikus gazdag díszítésével egy egészen mástermészetű fogalmat ölel körül, az imperium christianum fogalmát. Itt elegendő arra rámutatnunk, hogy a keresztény világ, orbis christianus Nagy Károlyban látta fejét, vezetőjét és jó pásztorát. Ő volt a „kiválasztott frank nép” uralkodója, a novus Dávid, kinek védelmét kérik a pátriárka követei Jeruzsálemből, miután elhozták neki a Szent Sír és a város kulcsát s ez utóbbi zászlóját. Ennek az imperiumnak egyetlen nagy feladata abból állott, hogy határain belül az orthodoxia védője, kifelé az egyház igazának harcosa legyen a pogányokkal szemben. Ahogyan tehát a Karoling-renaissance keresztény ötvözetben jelenik meg, akként az új imperium Romanum is a nyugati keresztény ökumene szervezetének tekinti magát. Renaissance-gondolat és keresztény univerzalizmus nem zárja ki egymást, frigyet köt, egymást támogatja.

Mindeddig csak Károly és a frank udvar felfogását vázoltuk, kérdés: hogyan gondolkoztak Rómában a 800. évi koronázásról? Kevéssel előbb alkalmunk volt megfigyelni, miként öltött testet I. Hadrián alatt rövid időre a „translatio imperii ad papam” gondolata. I. Hadrián pápának azonban élete alkonyán akarva-nemakarva le kellett mondania a pápaság szuverén politikai hatalmáról s az erre támaszkodó pápa-császárságról. III. Leó már csak a végső következményekkel számolt, midőn Róma város zászlójának átadásával Károlyt maga és állama felett elismerte szuverén úrnak. Ezen az úton a pápa könnyen a frank püspöki kar közé süllyedt volna s az egyházállamot is az a veszély fenyegette, hogy beolvad a frank államszervezetbe. A császárság felújítása alkalmas eszköznek mutatkozott a pápaság szemében ennek a veszedelemnek elhárítására. Mert mit is jelentett az imperium a pápaságra nézve? Meghódolást, önállóságának feladása nélkül! Ugyanis a császárság nem szüntette meg a frank királyságot és kapcsolt részeit, ezek továbbra is megmaradtak mint szűkebb államterület az imperium mint tágabb államterület keretében. Nem hiába hívta magát Károly továbbra is „rex Francorum et Langobardorum”-nak. A császárság tehát nagy keret volt, amely összefogta a frank királyság különféle szerzeményeit. A pápaság és állama tulajdonképpen kívül esett a frank királyság szorosabb értelemben vett szervezetén, a mellett, hogy frank főség, a frank imperator jogara alá tartozott. A pápaság oldaláról nézve a 800. évi császárkoronázást, bízvást mondhatjuk, végső formában rendezte a pápaság s a diciója alá vont két római ducatus államjogi helyzetét a frank hatalomhoz. Negatíve ez egyet jelentett a régi, bizánci keretek végső szétvetésével, pozitive: a csatlakozás ünnepélyes kimondásával. A pápaságnak minden oka meg lehetett ahhoz, hogy rosszul érezze magát a frank király alatt. Hogy a pápa alkalmas „társat” kapjon a kereszténység vezetésében, fel kellett újítani a császárságot Nyugaton.

Kuriális felfogás szerint Károly a császári koronát Isten rendeléséből, de Szt. Péter birtokából vette át. A hivatalos pápai körök nem győzték eléggé hangoztatni, hogy a koronázás tényével a pápaság alapította meg a nyugati császárságot, következőleg rendelkezett felette. És ha ilyen igényekről Károly életében még nem lehetett szó, a pápaság csak a maga idejére várt, hogy keresztülvigye felfogását az udvari körök ellenállása dacára. A pápaság oldalán, miként Károlynál az univerzális keresztény-gondolat mellett, a Róma-eszme is szerepet kapott. Az „egyházi” gondolat Szt. Péter Krisztus-helytartóságán nyugodott, Szt. Péternek utóda és vikáriusa pedig a pápa volt. Krisztus még mindkét hatalmat egyesítette magában, ő volt az egyedüli rex et sacerdos egyazon személyben. Így Péter is mindkét „kard” birtokában van. Ezen a gondolatvonalon áll a későbbi nagy pápa, I. Miklós, aki a pápai világuralom érdekében legtöbbet tett.

Láttuk azonban, hogy a pápaság a constantinusi adomány elméletével tudott „római” módra is gondolkozni. E szerint Szt. Péter nemcsak a nyugati keresztény ökumene feje, minden hatalom forrása, hanem Nyugat császárja is Constantinus adományából. Miután a császári koronának Szt. Péter az igazi tulajdonosa Nyugaton, ezért a kuriális körök szemében csak a pápa tehet valakit császárrá. Szt. Péter vikáriusa a császári hatalmat személyesen, közvetlenül nem gyakorolja, hanem az imperium igazgatását egy erre alkalmas (idoneus) fejedelemre, mint pl. Nagy Károlyra, bízza. Ha a kiválasztott nem bizonyítja be derekasságát és a Szt. Székkel szemben engedetlennek mutatkozik, semmi sem gátolhatja meg a pápát, hogy az érdemtelent megfossza a koronától. Minden királynak engedelmességgel kell viseltetnie Szt. Péterrel szemben, minden világi hatalomnak a keresztény ökumene és az igaz hit érdekében kell fáradoznia. A császár azonban nemcsak saját népét illetőleg, hanem egyetemesen is hivatott a defensor ecclesiae magas tisztére. Ő különösképpen kedves fia és védője Szt. Péternek, mint ahogy népe, a frank nép is, a kiválasztott nép, minden más népnél nagyobb feladatok hordozója. Így végeredményben a kúria felfogása szerint a translatio imperii ad Francos nem a bizánci császár legitimizáló szavában gyökeredzik, hanem a translatio imperii ad papam jogcímbe nyúlik vissza: a pápa csinál a királyból császárt s népe, Róma népe, választja és üdvözli acclamatióval. E tekintetben tanulságos a literáni Triclinium-nak az a mozaik-képe, amelyet maga III. Leó készíttetett el még a koronázás előtt. Ezen a képen a térdeplő Carolus rexnek a világi hatalom jelvényét, a zászlót nem Krisztus nyujtja át, hanem Szt. Péter, ki viszont másik kezével III. Leónak a főpapi jelvényt, a palliumot adja. Tehát mindkettő ugyanegy forrásból nyeri hatalmát: a pápát Szt. Péter vikáriusának, Károlyt Szt. Péter katonájának kell tekintenünk. A meghódolás jele: III. Leó zászlóküldése egyszerre egészen más fénybe kerül. A pápai udvar nem adta fel világuralmi felfogását ebben az ínséges órában sem, csak más formába öltöztette. Az imperium és a sacerdotium közt az ellentétek tehát már a 800. évben jelentkeznek. A nagy harc a pápaság és a császárság közt már az első császárkoronázás napján előreveti árnyékát.