HATODIK FEJEZET: NAGY KÁROLY IMPERIUM CHRISTIANUMA

Amikor 800 karácsonyán III. Leó pápa Nagy Károlyt császárrá koronázta, a frank királyság már a nyugati kereszténység politikai szervezetévé növekedett. Károly az évszázadfordulón a nyugati orbis Romanus urának tekinthette magát. Róma, a keresztény császárok Rómája és a provinciák, ahol nem egy caesar ütötte fel szállását, Nagy Károly vaskeze alatt egy nagy egységgé, az imperium christianummá kovácsolódott össze. Ez a világbirodalom valóban igényt tarthatott az imperium címre, Károly joggal nevezhette magát Európa fejének. Nyugat, mint keresztény kultúrközösség, Károly univerzális királyságában pillanthatta meg egységének és egyetemességének politikai kifejezését. Mindnyájan beszélünk manapság „Európáról”, de nem mindnyájan tudjuk azt, hogy ez az Európa-fogalom és tudat Nagy Károly korában született meg. Itália és Francia testvérként állítja magát szembe a mohamedán kalifátussal és a bizánci császársággal, melyet kirekeszt „Európából” és Ázsiába dob vissza. Ennek az Európa-tudatnak kialakulása azonban csak azáltal válhatott lehetségessé, hogy Itália – leszámítva a velencei tartomány egy kis tengerparti maradékát, amelynek duxa (doge) székhelyét a Rialtóra (Velence város) tette át, továbbá a félsziget csücskét délen, másszóval a bizánci császárság megmaradt itáliai birtokait – beolvadt a frank birodalomba.

Mik voltak ennek az imperiumnak új szerzeményei s ezek hogyan illeszkedtek be a régi királyság szervezetébe? Károly atyjánák, Pippinnek nyomdokain vonult be Itáliába, épígy a pippini politika egyenes folytatójaként mutatkozott be a szaracén-spanyol részeken. A passzív védelmi politikát az Iszlámmal szemben már Pippin felcserélte a támadó hadjárattal, a nagyarányú hódítások azonban itt is a nagy „fiú” nevéhez fűződnek. Az előrenyomulást spanyol területen nem kis mértékben magának a szaracén uralomnak belső bomlása idézte elő, mely a mohamedán világot végül is két részre szakította: a trónjuktól megfosztott Ommajadok utolsó életben maradt tagja Spanyolországban egy új kalifátust állított fel Cordoba székhellyel (755), míg a tulajdonképpeni szaracén birodalom bagdadi kalifátus néven az új dinasztia, az Abbassidák kezére jutott. Abbassida-párti lázongó elemek voltak azok Észak-Kelet-Spanyolországban, akik 777-ben a cordobai emír, Abd’ar Rahmán ellen Károly segítségét kérték a padernborni birodalmi gyűlésen. Még folyt a háború a szászok ellen s az itáliai viszonyok sem rendeződtek el, amikor Károly átkelt a Pyreneusokon (778) s egészen az Ebróig nyomult előre. A mohamedán szövetségesek azonban megbízhatatlanoknak bizonyultak, úgyhogy a frankoknak Saragossa előtt meg kellett fordulniok, utóhaduk aztán a visszavonulásnál a szűk hegyszorosokban a keresztény baszkok támadásai alatt teljesen felőrlődött. Ott halt meg többek között Rolánd (Hruotland), a breton őrgrófság (marche) vezére, kinek alakja köré szőtte a Chanson de Roland (1120 körül) Nagy Károly spanyolországi kereszteshadjáratának a meséjét.

Károlynak be kellett látnia, hogy a cordobai kalifátus több erővel rendelkezik, mint ahogy azt gondolta. Ezért Aquitaniát, amelyet már Pippin meghódított, nagy védőbástyává építette ki. Bevezette ott a grófság-beosztást, megszervezte a püspökségeket s 781-ben a királysággá fejlesztett tartomány élére fiát, a későbbi Jámbor Lajost helyezte, hogy legyen valaki, aki az ellenséges betörést azonmód visszaverje. Aquitania egyben bázisul szolgált a frank hatalom spanyolországi terjeszkedése számára. Károly 795-ben már egy új őrgrófságot rendezhetett be spanyol területen, először Gerona, majd Barcelona székhellyel (797 átmenetileg, 801), amely mint az aquitaniai királyság előretolt hadállása ékelődött be a kalifátus területébe. A spanyol őrgrófság (marca) egészen a IX. század közepéig fennállott s ez alatt az idő alatt Nyugat védelmében nagyfontosságú történelmi küldetést töltött be. A frank határőrvidékre Nyugat felől a régi nyugati-gót királyság megmaradt darabkája, az asturiai királyság (a félsziget északi partszegélyén, Galicia) támaszkodott, az a talpalatnyi föld, ahonnan a keresztény spanyolok lépésről-lépésre visszahódították egykori hazájukat. Asturia királya, II. Alfonz, Einhard szerint Károlytól hűbéri függésbe került. Károly a cordobai emir ellen viselt hadjárataival megnyerte szövetségesül a nagy bagdadi kalifát, Harun al Rasid-ot (786–809), aki többek közt egy elefántot is ajándékozott a frank királynak. A császárkoronázás évében megjelentek a jeruzsálemi pátriárka követei Károly udvarában, elhozták neki a Szent Város s a Szent Sír kulcsát, azzal a kérelemmel, hogy vegye az ottani keresztényeket oltalmába.

A spanyol határ-területen látjuk először érvényesülni azokat a nézőpontokat, amelyek Károlyt az új területek berendezésénél vezették. Megfigyelhetjük: a határ nem egyszerű vékony vonal két kultúrvilág között, hanem széles sáv, amelyben szinte lépcsőszerűen megy át a frank uralom az államhatalom közvetlen gyakorlásából egészen a laza, majdnem névleges hűbéri megkötöttségig. Már az aquitaniai királyság sem tartozik a „szűkebb államterülethez”, itt azonban még az anyaország berendezésével találkozunk, bár decentralizált kormányzásban. A következő sávot az őrgrófság alkotja, amelyhez aztán az asturiai hűbéres állam, mint szuverén test csatlakozik, rajta a frank uralmi réteg nem több gyönge máznál. Ugyanezt a rendszert pillanthatjuk meg Itáliában: langobard-itáliai királyság, pápa-állam – szuverén, de protektorság alatt, Friaul és Benevent mint őrbástyák. A Károly-féle államszervezet tehát két gyűrűből áll: a szűkebb és a tágabb értelemben vett államterületből, ez utóbbi mint mindinkább elmosódó határ fogható fel. Ennél valóban külső határról van szó, melyen túl már más kultúra vagy a „barbárság” érvényesíti jogait.

A határ Kelet felé szintén egyben kultúrelválasztó szerepet játszott, jelentősége azonban sokkal, de sokkal nagyobb volt minden más határnál. A keleti határ ugyanis egy pogány, „barbár” világba veszett el, errefelé minden lépés, amelyet a Karolingok tettek, a nyugati keresztény kultúra számára hódított el területet. A Merovingok a védelmi vonalat a Rajna jobb parti oldalán a késő-római limes mintájára rendezték be, várakkal rakták tele, amelyeket állandó őrség védett. Amellett a vár a lakosság számára menedékhelyül is szolgált veszély idejében. A limes, melyet a Ruhr (pl. Alteburg Werden mellett), az Eder (pl. Büraburg, Fritzlar közelében) s a Neckar (Majna-frankok) vonalon kell elképzelnünk, magába zárta azt a területet, amely grófságokra beosztva, frankokkal betelepítve, politikailag is szervesebben símult a galliai Meroving királysághoz. A két hercegség, Thüringia és Bajorország, már a szűkebb államterületen kívül feküdtek s helyzetük primitívebb formában a Nagy Károly-féle őrgrófságoknak (marca) felelt meg. A határnak mintegy külső nyúlványait alkották a szorbok és a szászok föderált, adófizetésre s katonakontingens kiállítására szorított népei. Ezek résztvettek egy-egy hadjáratban a frankok oldalán, vagy a határt védték, amíg újra ki nem csúsztak a frank főség alól. Viszonyuk a frank királysághoz újabb, fejlettebb formában a hűbéres államok rendszerében éledt fel. Jellemző most már a Merovingokra, hogy a limesen belül, de a Rajna jobb oldalán tanyázó germán törzseket vallási- és kultúrmisszióval nem törekedtek megnyerni a „római” műveltség és a kereszténység számára. A germán törzsek a Rajna mellett és a Rajnán túl továbbra is megmaradtak sajátos, népvándorláskori kultúrájukban. Bonifatius egész működése „frank” területen folyt le. A kultúrhatár a politikai határnál jóval beljebb feküdt.

Megváltozott ez a kép, amint a Karolingok vették kezükbe a frank királyság sorsát. Mint előbb láttuk, a VIII. század első felében egy nagyarányú frank kolonizációs-mozgalom indult meg, jórészben a központi hatalom, a Karolingok, tervszerű támogatásával csoportokban, állami földön. Így a kultúrhatár messzebbre tolódik Kelet felé. Ehhez csatlakozik a nagy angol-szász misszió munkája. Ez az az idő, amikor a régi római alapítású Rajna-menti püspökségek mélyen kitolják egyházmegyéjüket Germániába, Mainz Bonifatius, Köln Hildebold hitbuzgalma folytán. A kolostorok és püspöki székhelyek csakhamar a római keresztény kultúra melegágyaivá válnak, úgyhogy a régi germán kultúra teljesen összeomlik. Ettől az időtől kedve már csak Skandinávia a germán ó-kultúra hazája. A belső germán-törzseket keresztény hitre és nyugati gondolkozásra a Karoling-hatalomra támaszkodó angol-szász misszió térítette (VIII. sz. első fele). Nemcsak a régi Meroving limesen belül fekvő terület olvadt be a keresztény ökumene szervezetébe, hanem Thüringia is, Friesland déli fele, Bajorország, ami természetszerűleg magával hozta a szűkebb államterület határának kitolását úgy Észak (frízek, szászok), mint Kelet (szlávok, avarok) felé.

Amióta Karlmann Austrasiában az egyházi reform érdekében 742-ben synodust hívott egybe, amit aztán Pippin is követett a maga neustriai részén 744-ben (Soissons), ez a missziós- és kultúrmunka a frank király legszentebb hivatása lett. Nagy jelentőséget kell tulajdonítanunk annak, hogy Germánia „romanizálása” teljesen a központi hatalmon nyugodott. Ennek következtében Germánia Nyugathoz való csatlakozásának politikai következményei is voltak. Ha a germán törzsek urai maguk végezték volna el ezt a kultúrmunkát, Germánia már megtérésének pillanatában elszakadt volna Galliától. Így azonban Francia – így nevezték a frank királyságot – továbbra is megőrizte nemzetek felett álló jellegét: az imperium christianum kebelében a gallo-római lakosság testvéri módon egyesült a germánsággal. Az alamann hercegséget még Martell Károly zúzta szét, Lantfrid, az utolsó herceg, a csatatéren életét vesztette s az egész törzs településterülete egyházilag és politikailag (grófsági szervezet) a frank anyakirályságba szívódott fel (730). Nem így Bajorország. Ez a törzshercegség (Stammesherzogtum) a két szomszédos nagyhatalom, a langobard és az avar, segítségével sikeresen ellenállt Martell Károly és Pippin központosító törekvéseinek, egyházi szervezet s római kultúrátvétel tekintetében pedig egészen a saját erejére bízta magát. Odilo herceg a pápasággal karöltve, egy különálló, Rómának közvetlenül alávetett egyházprovincia létesítésén fáradozott, bukása (743) azonban ezt a munkát egy időre megakasztotta, de fia, Tassilo, a frank főséget – a bajor jog kodifikálása (lex Baiuvariorum) Pippin maior domus megbízásából ekkor készül el mint kísérlet a bajor viszonyok rendezésére – lerázza magáról (763) és az atyja által kijelölt úton haladt tovább. Tassilo, akárcsak a langobard Benevent hercege, Arichis, felveszi a királyt illető summus princeps címet, törvényhozó gyűlésein az egyházi és világi dolgokat, mint független államfő a frank egyház s király kizárásával rendezi, sőt mi több, aláveti a határos alpesi szlávokat és azokat a bajorországi egyház (Salzburg) vezetésére bízza.

Ezt a partikuláris fejlődést nem nézhette ölbetett kézzel se a frank központi hatalom, se a birodalmi egyház. Itt az a veszély fenyegetett, hogy Bajorország a saját lábán vonul be a nyugati keresztény kultúrközösségbe. Pippin nem is gondolhatott Bajorország (v. ö. Aquitania vagy Septimania sorsával) egyszerű bekebelezésére. Az alávetésre legalkalmasabb eszköznek a hűbér-viszony mutatkozott a maga szabad formájában, amely politikai függést teremthetett egy szuverén hatalom jogainak és érzékenységének megsértése nélkül. Tassilo 757-ben (Compiègne) Pippin kezeibe kommendálta magát többszöri hódoló esküvéssel, – „sicut vassus dominos suos esse deberet” a birodalmi annalesek szerint – a hűbéri kötöttség azonban pusztán a személyre terjedt ki, maga az ország nem ment át a birodalom hűbérállományába (beneficium), ez a lépés csak később, a 787-i megújítás alkalmából történt meg. Bajorország hercege adja az első példát arra, miként alkalmazható a hűbériség a külpolitika fegyvereként az imperialista törekvések kezében. A hűbériség intézménye helyet kap egyenrangú államok egymással szemben vívott diplomáciai harcaiban. Függő viszonyok apró, fínom átmeneteinek érzékeltetésére kitűnő eszköznek bizonyult. De ugyanígy Tassilo herceg tragédiája nyitja meg azoknak a politikai pereknek hosszú sorát, amelyeket a hűbéri formák többé-kevésbbé szigorú betartásával vezettek a hatalmi politika érdekében. Elég, ha Oroszlán Henrik, Földnélküli János esetére gondolunk. Mert amikor Tassilo avar segítséggel kívánta magát fenntartani Károly összpontosító politikájával szemben, a két ízben (763, 787) hűbér-eskütörés vétkébe esett herceget saját vazallusai állítják bíróság elé (788, Ingelheim). Az így megindított tárgyalás halálos ítélettel végződött. Károly azonban megkegyelmez s a herceget kolostorba küldi. Erre az utolsó törzsi hercegség beleolvadt a frank birodalmi szervezetbe s önállóságát egyházilag is felfüggesztik. Bajorország ettől az időponttól kezdve a frank állam közvetlen igazgatásában álló, szűkebb értelemben vett területállományához tartozott.

VI. CHUR-RAETIA

A bajor határ azonban nem jelentette még a frank államhatalom kisugárzásának megszűnését. Ebbe az időbe esik Chur-Raetia végleges beillesztése a frank államszervezetbe. A mai Svájc szívében fekvő Chur-Raetia a VI. század végén frank fennhatóság alatt önálló állammá szervezkedett. Római lakossága a hegykoszorúk védelme alatt sikeresen tudott ellenállani úgy az alamann, mint a bajor terjeszkedésnek. Ezen a kis területen zavartalanul élt tovább a római lakosság a maga évszázados szokásaival és intézményeivel. Akárcsak a délitáliai város-államokban, ahová már sem a bizánci, sem a frank uralom keze nem ért el, Chur-Raetiában is az egyházi és a világi hatalmat egy honbeli dinasztia kezében találjuk. A Viktoridák dinasztiáját az 560–630 közt élt Viktor churi püspök és praeses – így hívták Chur-Raetia fejét – alapította meg. Utódai alatt rendszerint az egyik testvér viselte az egyházi, a másik a világi méltóságot. A Meroving-birodalom felbomlása idején, I. Dagobert halálától egészen 715-ig a Viktoridák szuverén uralkodók módjára uralkodtak. Ezután ez a „félszuverén egyházállam” is, miként az alamann és bajor hercegség, a Karolingok hatalma alá került, belső összetételében azonban nem változott meg. Hiszen még Pippin király is pusztán honbeli raetorománoknak ad hűbérbirtokot. A frank grófsági szervezet bevezetése, az ország politikai önállóságának megszüntetése Nagy Károly nevéhez fűződik. A langobard királyság meghódítása (774) és a bajor hercegség leigázása (788) után Chur-Raetia sem tarthatta magát. A frank birodalomnak szüksége volt az Itáliába vezető hágók birtokára. Ezt az átalakulást megkönnyítette az eddigi uralkodóház, a Viktoridák kihalása. A püspököt továbbra is honbeli raetorománok közül választják, de a legfelsőbb katonai és bírói hatalmat már a központi hatalom exponense, egy frank eredetű gróf gyakorolja. Két algrófság tartozott alája. A római büntetőjogot felváltja a frank, csak a magánjog őrizte meg régi formáját. Ezt az átalakulást 799 és 807 közé kell tennünk. Így Chur-Raetia volt az a föld, ahol a késő-római hagyományok a legtovább maradtak meg a maguk épségében.

Az avar birodalom megdöntése (795–796) megadta a módot arra, hogy Károly kelet felé széles sávban új őrvidéket szervezzen (marca, limes). A friauli őrgróf (Markgraf), aki Pippin, Itália királya mellett az avarok legyőzésében oroszlánrészt vett ki, kapta Istriát, Krajnát s a karantánok földjét egészen a Dráváig, ami viszont az aquilejai pátriárka missziós területének a határát is jelezte. A Dráva-Rába-Duna által bezárt területre a salzburgi érsekség terjesztette ki missziós tevékenységét; ennek a területnek politikailag a pannóniai-bajor határgrófság felelt meg. A Dunától északra a passaui püspökség érvényesítette jogait. A Markgraf alá több comes confiniorum tartozott, nemkülönben különféle kisebb-nagyobb szláv s avar államocskák, melyek részben a határőrvidék előtt feküdtek, részben a marca-szervezet közé ékelődve, így a Dráva és a Száva közén, a Balaton körül, Karinthiában, úgyhogy a frank hatalom hozzávetőleg egészen a Duna-Dráva vonalig ért el. A csehek („beheimi”) 805-ben ismerték el a frank főséget, ezután következett az Elba és a Saale közében lakó s a Csehországgal szomszédos szorbok meghódoltatása (806). Az Elba és az Odera közének szlávjai, a wilzek 812-ben léptek a tributárius államok sorába. Ezek a szláv népek csak föderált-függésbe jutottak a frank hagyhatalommal; határgrófságok itt nem létesültek. Innen van, hogy errefelé a markok öve roppant keskeny, sőt Csehország felé részben a szűkebb értelemben vett birodalmi földön feküdt (az ú. n. bajor Nordgau).

A marca-rendszer védelmi célból épült ki, egyben azonban támpontul szolgált kultúrhatások továbbítására a keresztény misszió keretében. Védelmet azonban nem lehet elképzelni megbízható őrség nélkül, ezért Károly a határövben német őrtelepeket létesített a langobard arimannok mintájára. Ez a kolonizációs áramlat – mint láttuk – nem áll egyedül: a politikai expanziónak mintegy népmozgalmi megfelelője, amely azonban a szlávokkal szemben különleges jelentőséggel bír. Tudvalevőleg a szlávok idővel egészen Közép-Németország szívéig, Fulda-ig szivárogtak és Északon betelepítették az Alsó-Elba bal partját (Wendland). A népvándorlás korában római területre áramló germán vonulás a VIII. század első felében hirtelen mintha visszacsapódna s újra a szlávoknak átengedett területek birtokbavételére készülne. A „Drang nach Osten” első pionírjainak Nagy Károly bajor kolónusait kell tekintenünk. A királyságnak erre a célra bőven állt föld rendelkezésre. Bár a frank hatalom még ezen a vidéken is tiszteletben tartotta a nép birtokát, mégis a gazdátlan földek s a politikai birtokelkobzások nagykiterjedésű területekkel gazdagították a fiskust. Az alávetett nép számára a „Marka” az előkészítő iskola szerepét töltötte be: itt ismerkedett meg közelebbről a nyugati rendszerrel.

Ezen az iskolán a szászok nem estek át, őket mindjárt bevették az államalkotó népek sorába. Pedig még politikailag is Tacitus korának szintjén éltek, királyaik nem voltak s az egyes gauokat pusztán laza kötelék, szövetség tartotta együvé. Évente egyszer Marklo-nál a Weser-vidéken a gauok fejei összegyűltek az egyes gauok képviselőivel, hogy törvényt hozzanak és tartsanak s a háború és béke dolgában döntsenek. Erre az egyetemes conventusra mindhárom társadalmi réteg 12–12 embert küldött, az edelinge, avagy a nobiles, a frilinge, avagy a liberi (közszabadok) s végül a más földjére telepedett szabadok rétege a lati, vagyis serviles. Károly már röviddel trónralépte után (772) a szászok bekebelezésére gondol, de célját csak 32 év után, 804-ben éri el. Az ismételten fel-fellobbanó lázadást hol erőszakkal (4500 fogoly kivégzése 782-ben), hol szépszerivel leverve, illesztette be a szászokat mint a frankokkal egyjogú s egyszabadságú népet a szűkebb frank állam kötelékébe. Nem beszélhetünk tehát a szász nép leigázásáról, hiszen Károly a szász nemességgel együtt dolgozta ki a csatlakozók jogállásának viszonyát a központi hatalomhoz és az egyházhoz. Az aacheni birodalmi gyűlésen 802-ben megbízást ad a szász jog írásbafoglalására (Lex Saxonum), ami egy év mulva el is készült. Természetesen többé nem lehetett szó a nép szuverén akaratát kifejező gyűlések összehívásáról, ennek a joga a királyra szállott, épígy a gauok választott régi előljáróinak is át kellett adniok hatáskörüket a király embereinek, a comes-iudexnek és a missusnak. Így aztán a belső államterület határa messze kitolódott: az Elbán és a Saalén túl vonult Itzehoe-től (Elba-torkolat) egészen Halleig. Ez volt a Limes Saxonicus et Sorabicus. A szászok befogadása gyors megtérítésüket követelte. Két missziós érsekség osztozott meg az új egyházterületen: Köln és Mainz, a térítés régi kiindulópontjai. A püspökségek közül Münster és Osnabrück, Paderborn, Minden, Bremen, Verden még Károly győzedelmes uralkodása alatt keletkezhettek, Hildesheim s Halberstadt alapítása már Károly utóda, Jámbor Lajos idejére esik.

Az Eider partjától Schleswigben az Ebroig Spanyolhonban, a fríz partvidéktől egészen Pannóniáig és Dalmáciáig terjedt Károly imperiuma. Óriási munka volt ez, mely többszáz év számára vonta meg a nyugati kultúrközösség határait. Igaztalanok volnánk azonban Károllyal szemben, ha üres, csak a hatalom kedvéért űzött imperializmust vetnénk szemére. Hogy ez a szertelen expanzió imperializmust jelentett, azt senki sem fogja tagadni, de nem is kell. Mert minden azon fordul meg, mivel igazolta Károly magát, milyen célok vezették, hogyan állította győzelmeit a kortárs ítélete elé. Látjuk, hogy még folyik a harc a végeken, amikor Nagy Károly már a birodalmi gyűléseken megvitatja az új területek megtérítésének módját s határozatokat hoz erre vonatkozólag. A szászok legyőzését a paderborni 777-es, az avarokét a 796-os dunamenti birodalmi gyűlés előzte meg, mindkettő a térítés számára dolgozott ki irányelveket. Ilyen célból kéreti magát III. Leó pápát Aachenbe (804); a salzburgi érsekség alapítása 798-ban szintén missziós célból történt. A harcos vitéz előtt és mögött ott találjuk a hittérítőt, mint a keresztény ökumene másik harcosát az Ige fegyverével. Károly mint uralkodó, legbensőbb kötelességének, legmagasabb hivatásának tartja, hogy az egyházat és a keresztény világot védje a pogányság vihara ellen s új hívekkel gyarapítsa Krisztus alattvalóit. Imperializmusának ez a nyitja. Egy ilyen Krisztusért hadakozó birodalomnak nem lehettek végleges határai, azok szétfolytak a barbár világban. „Hogy az Úr minden barbár nép felett győzelemre segítsen” – kívánja II. István pápa Pippinnek a frank imperializmus kezdetén (756).

A frank imperium, amely így az ír és angol-szász kultúrkörzetet leszámítva, magába foglalta az akkori egész művelt „Nyugatot”, joggal tekinthette magát a római keresztény ökumene szervezetének. Amikor a Karoling királyság ennek a nagy területnek partikuláris különbözőségeit nagyobb egységbe forrasztotta, egyházilag is szükségessé vált az egységesítés, szabályozás munkája. A római birodalom felbomlásának hagyatéka gyanánt Spanyolország, Gallia, Írországról nem is beszélve, a maga belső egyházi életét élte („Landeskirche”) s vajmi keveset törődött az egykori norma-adó központtal, Rómával. Ennek következtében a nyugat-római kereszténység földjén a legnagyobb változatossággal találkozunk. A kánoni gyüjtemények, liturgia, szerzetesi regulák stb. sokféleségébe a Karolingok hoztak egységet és pedig a római szokás alapján. Itália csatlakozása a frank birodalmi körhöz természetszerűleg vonta maga után Róma példájának követését. Az Itáliában használatos Dionysius Exiguus (500–520)-féle kánongyüjteményt egynéhány újabb kiegészítéssel Nagy Károly vezette be a frank egyházba (az ünnepélyes receptio az aacheni synoduson 802-ben), bár a spanyol, az ú. n. Hispana gazdagabb tartalmánál fogva – a gall-spanyol határozatokat is magába foglalta – még egy ideig tartani tudta magát a frank birodalomban. A római kánon-gyüjtemény átvételét követte a római liturgia meghonosítása Galliában, ami egyet jelentett az eddig virágzó, görög eredetű, művészibb gall liturgia elfojtásával. Spanyolországban az ú. n. mozarab (azaz idegenek, vagyis keresztények liturgiája) kultusz divatozott. Miután az angol-szász egyház a római liturgia alapján állott (ünnepélyes kimondása a Cloveshoe-i reformsynoduson, 747), az angol-szász szerzetesek működésén nyugvó térítő- (Bonifatius!) és reform-mozgalom szerfölött megkönnyítette a római ritus diadalát a frank birodalomban. A receptiót még II. István pápa galliai útja (754) készítette elő, Nagy Károly római tartózkodása 787-ben már programmá emelte (789. évi capitulare), a IX. század folyamán pedig némi változtatással – így pl. a frank egyháznak Nagy Károly kifejezett óhajára a nép nyelvén is kellett szentbeszédeket és kultusz-magyarázatokat tartania – már az egész birodalom magáévá tette. A Nagy Gergely pápa által „rómainak” elfogadott nursiai Benedek-féle regula ugyanebben az időben szorította ki az ír Columban-félét s a régebbi és újabb keletű galliai regulákat. Tehát a VI. és VII. században uralkodó sokféleségnek ezen a területen szintén a Karoling-reformkor vetett véget. A Karlmann által Austrasiában összehívott első reformsynodus (742) a Benedek-regula hivatalos bevezetését rendelte el, 802-ben pedig Nagy Károly a regulát birodalmi szabálynak minősítette.

Ebben az egységesítő, s uniformizáló mozgalomban nem nehéz felismernünk Szent Péter egyházának nagy tekintélygyarapodását. Szent Pétert, s vele vikáriusát, a pápát, a VIII. század elején már a keresztény világ egységének szimbolumaként tisztelték. Ő volt az egyedül idvezítő tanítás és norma forrása. Így a reform-mozgalom a pápaságra nézve is hasznot jelentett. Ha eddig Szent Péter egyháza a széttagolt s autonóm elzárkózásban élő országos egyházak szemében pusztán mint erkölcsi tekintély tündökölt, most ténylegesen megtörtént az első lépés a felé, hogy ebből az erkölcsi főségből valóságos uralom váljék. A római elvek alapján végrehajtott egységesítés ledöntötte a válaszfalakat az egyes országok egyházai és a pápaság között, s egész Európát Róma normatív hatalma alá helyezte. A közös norma volt az alap, amelyen Nagy Károly halála után a pápaság megindíthatta hierarchikus szervezetének felépítését.

A Karoling egyházreform a maga egységesítő törekvéseivel tulajdonképpen ugyanazt a szellemet tükrözi vissza, mint amely a politikai élet terén a központosítás nevében életrehívta a társadalmi erők egyesítését, vagyis a hűbéri rendszert. Ezt a kor-irányzatot jól kivehetjük azokból az intézkedésekből is, amelyekkel Nagy Károly a Meroving-korban meglazult hierarchikus szervezetet az egyházban újra megerősítette. Míg egyrészről az érseki szervezetet ismét jogaihoz juttatta, másrészről az egyházmegyében még a kolostorokat is a püspök jurisdictiója alá rendelte. Ilyképpen a püspök kezébe összpontosult az egész egyházmegye vezetése. Ha áttekintjük az egyház fejlődését a római birodalom bukása óta egészen Nagy Károly kormányzatáig, arra az eredményre jutunk, hogy az egyház mindinkább a monarchikus elv hatalma alá került. A pápaság a VIII. század első felében már teljesen egyházi monarchiává alakult át, a Constantinus-féle adománylevél ennek a monarchiának mintegy Magna Chartája. De ugyanez a törekvés jut érvényre azokban az országokban is, amelyekben az egyház a római Szent Szék hatáskörzetén túl önállóan szervezkedett (Landeskirche). A Karolingok keze alatt, a VIII. század közepétől (742) kezdődőleg, a frank birodalmi egyház végkép elveszti eddigi kollégiális jellegét és monarchikus „alkotmányt” kap. Ennek a monarchiának feje természetszerűleg nem lehetett más mint – a király.

A Merovingok nem kívánták igazgatni az egyházat, megelégedtek azzal, hogy mint legfőbb védurak a világi hatalom révén segítségére lehettek. Az egyház belső ügyeinek intézését – beleértve az egyházi bíráskodást is – a püspöki kar gyülekezetére, a birodalmi synodusra bízták, amelynek végzései, a nélkül hogy a király megerősítette volna, kánoni jogérvénnyel rendelkeztek. Így a synodust joggal tekinthetjük az egyházi igazgatás független szervének. Mindennek dacára a Meroving-királyok az egyházat teljesen hatalmukban tartották. Ám ez az uralom nem aktív, tényleges részvétel, hanem pusztán passzív formában, preventatív eszközökben jelentkezett. A királyság ugyanis nem mutatkozott hajlandónak arra, hogy az állam hatalmi eszközeit szó nélkül a synodus szolgálatába állítsa. A püspöki gyülekezetnek, a kánoni érvényességtől függetlenül, külön világi megerősítést kellett kérnie a királytól, ha határozatainak nagyobb erőt akart kölcsönözni. Az egyházi és a világi érvény különválasztása által a Meroving-királyság bármikor megakadályozhatta a püspöki kar egyházpolitikáját, mert teljesen tőle függött, mit minősítsen a püspöki végzések közül állami törvénynek. Ugyanígy gondoskodott a királyság arról, hogy a klérus sorai közé ne kerülhessenek számára „veszélyes elemek”. A király, ill. a gróf engedélyével lehetett csak papnak menni, s a kánoni választás által (klérus és nép) püspöknek kiszemelt jelölt addig nem szentelhette fel magát (az érsek tiszte), amíg nem esett túl a királyi felülvizsgáláson és megerősítésen. Mondanunk sem kell, hogy a kánoni választás legtöbbször puszta ceremóniává süllyedt le, burkolt kinevezéssé (investitura).

Egészen más képet kapunk a regnum és a sacerdotium viszonyáról a Karoling-korban. A nagy változás kezdete: 742, az első reformsynodus éve. Martell Károly még semmiben sem különbözött egyházpolitikájában a Meroving-kor uralkodóitól; ő sem vágyott többre a defensor ecclesiae méltóságánál. Karlmann és Pippin azonban egyszerre ledöntik azokat a korlátokat, amelyeket az eddigi frank királyok regnum és sacerdotium közé állítottak, s mint rectores ecclesiae saját kezükbe ragadják az egyház kormányát. Többé nem hallunk a püspökök pusztán egyházi jellegű gyűléseiről, s ezeknek a conciliumoknak kánoni érvényű határozatairól. Már Karlmann 742-ben a synodust „consilium”, tanácskérés végett hívta össze és ettől az időtől kezdve a püspökök határozatait külön nem is hirdették ki, de nem is hirdethették ki, mert kánoni érvénnyel azokat mint indítványokat a király látja el. Innen van, hogy az egyházi törvények és rendelkezések a világiakkal vegyesen, azoknak formájában (capitulare) jelentek meg. Az egyházi élet és igazgatás legbelsőbb ügyeit, mint pl. a fegyelem, a visitatio, az öltözék, a szerzetesi szabály, chrisma, stb. királyi szó dönti el s királyi parancsra történik a hibázó klerikus lefokozása. A synodus megszűnt az egyház vezetésének önálló szerve lenni, s teljesen beolvadt a birodalmi gyűlésbe. Azért még nem beszélhetünk concilium mixtumról. Ugyanis a világi és az egyházi főemberek külön-külön tanácskoztak és csak a vegyes természetű ügyek kerültek a püspökök és az optimates együttes tanácsa elé.

VII. A MEROVING ÉS A KAROLING NÉMETORSZÁG

Mindezzel leomlottak az utolsó korlátok, amelyek addig a regnum és sacerdotium között állottak: a birodalmi egyház kollegiális igazgatása helyébe a király monarchikus kormányzata lépett. Így joggal tekinthetjük a Karoling-királyság teokratikus kibontakozását az eddigi fejlődés zárókövének. Már a Meroving-királyok alatt az egyház kivette részét az államügyek intézéséből. A főpapok nagy urak módjára maguk is lóra ültek, hogy harcba vezessék katona-kontingensüket. A püspökök már ekkor mintegy egyházi hivatalnoki kart alkottak a grófok oldalán. Most még belsőségesebben, még szervesebben fonódik egymásba az egyház, s az állam a király vezetése alatt. A püspökök befolyása nő a politikai életben, viszont a grófoknak lelkükre kötik, hogy a papság lelkipásztori munkáját világi hatalmukkal támogassák és hogy a kánoni parancsok megtartása felett, ha kell, akár világi eszközökkel, őrködjenek. E két rend képviselőinek a királyt kell segíteniök a kormányzat teendőiben, a király tanácsukkal jár el úgy égi, mint földi dolgokban, az ő vállán nyugszik az egyház és az állam gondja, tulajdonkép az egész keresztény kultúrközösség legfőbb minisztériuma, melyben ki-ki a maga helye és rendje szerint részesedik (cc. 1–3 admon. ad omnes regni ordines, 823–825). A királyság kivetkőzik puszta politikai formájából, s organizmusa az egész keresztény élet szervezetévé bővül. Hasonlóképpen feladja önállóságát a sacerdotium, aláveti magát a királynak, aki jóval több már, mint a politikai rend feje: ő a keresztény ökumene, a corpus christianum vezére.

Közönséges hatalombitorlásnak kell felfognunk a király egyházi szereplését? Legkevésbbé sem. A keresztény nép régtől fogva úgy nézett fel a királyra, mint az ótestamentum pap-királyaira: Melchisedekre, Salamonra, Dávidra. A király is, akárcsak a püspök, Krisztustól közvetlenül nyeri el megbizatását a lelkek kormányzására e földön. Mindkettő, mint Krisztus Urunk helytartója, vesz részt a Civitas Dei, Isten országának földi megvalósításában. Innen van, hogy a koronázáskor a püspökök a királyt püspöktársuknak köszöntötték: Tudd meg, hogy tisztünkben részesedsz! (particeps ministerii nostri). Ám ez még nem jelentette azt, mintha a királyt ténylegesen püspöknek tekintették volna. Jól tudták, hogy a király csak mint valami „világi püspök” (quasi sacerdos) működik a püspökihez hasonlatos ügykörben. Ilymódon kell értelmeznünk rnindazokat az eseteket, amikor a királyt akár a pápa, akár közvetlen környezete „új Dávidnak, új Mózesnek” (novus David, novus Moyses, pl. II. István pápa Pippint), vagy „királynak és papnak” (így már Fortunatus I. Childebert-et) címezi. A király „vicarius Christi” tiszte arra vezetett, hogy a trónralépésnek világi szertartását és szimbolikáját (invesztitura lándzsa-átadás által, trónfoglalás, stb.) mindinkább egyházi ordinatióvá alakították át. Ebben a folyamatban az olajjal való felkenés, amely Bizáncban ismeretlen maradt, s amely Nyugaton először a briteknél (VI. sz.), majd a nyugati gótoknál (Wamba, 672), végül az angol-szászoknál és a frankoknál (VIII. sz. közepe) az ótestamentomi példák hatása alatt terjedt el, – játszotta a döntő szerepet. Jellemző most már, hogy kezdetben – még a XII. sz. második felében is – a királyi felkenést egyértékűnek vették a püspök-felszenteléssel. Püspök és király, mindkettő a szent olaj által más emberré változott át, az Úr fia és a nép kiválasztott vezére lett.

A dolog természetében rejlett, hogy a király kivételes hatalmánál fogva maga vette kezébe az egyház vezetését, s mint a püspökök püspöke egyedül kívánta kormányozni az egész keresztény világ sorsát. Ez a fordulópont a frank birodalomban 742-ben következett be, amikor Karlmann, lelkében már az új királyeszménnyel, az egyházi reform-mozgalom élére állt. Nem tekinthetjük véletlennek, hogy az új szellem Karlmann országában, Austrasiában, vert először gyökeret, ott, ahol az angol-szász misszió működött. Ugyanis az angol-szász uralkodók már teljesen a teokrátikus ideál hatása alatt állottak. Az első Karoling-királyt, Pippint, is egy angol-szász püspök, Bonifacius, kenette fel. Pippin a méltatlanná vált Meroving-uralkodóház utolsó királyi sarjának, Childerichnek helyét foglalta el, miként Dávid az elűzött Saul székébe nem az örökség jogán, hanem Isten rendeléséből jutott (754). Nagy Károly keze alatt az egyház monarchikus vezetése egészen államegyházzá formálódott át. Aquileia-i Paulinus Károlyt egyenesen felszólítja: „Légy urunk, s atyánk, légy király és pap, légy az egész kereszténység kegyes kormányzója”. Alkuin odáig ment, hogy Nagy Károlyt megtette a hitelvek bírájává; ily messzire azonban Nagy Károly sohasem ragadta magát, s ha bele is nyúlt a dogmatikai vitákba (pl. a spanyolországi adoptianizmus és a képviszály esetében), a pápa illetékességét a hittanokban mindig tiszteletben tartotta.

Még egy kérdésre kell feleletet adnunk: miképpen alakult a király mint vicarius Christi viszonya a püspökökhöz, kik működésüket szintén Krisztusra alapították, s az apostoli egyház fejéhez, a római pápához? A frank király nem vonta kétségbe, hogy a püspökök Krisztus helytartói a földön. Ép ezért továbbra is beszélhetünk bizonyos fokú kollégiális vezetésről. A király a püspökökhöz intőszavakat intéz (admonitiones), a püspöki kar viszont a királyhoz mint testvér a testvérhez. Nagy Károlynak s minden királynak Nyugaton az egyháziak elsőbbségét el kellett ismernie a világiak felett. A püspökökre várt a feladat, hogy a laikusokat az isteni igazságra tanítsák, a szentségeket kiszolgáltassák, s oldó- és kötőhatalmukkal a lelkeket a bűnöktől megváltsák vagy örök kárhozatra vessék. Imájuk a királyt is beajánlja a királyok királyánál, s biztosítja a király számára az Úr segedelmét. A püspökök ezért hasonlították magukat az égi birodalom kulcsárjaihoz (clavigeri regni caelorum), a lelkek őreihez (speculatores Domini). Ők felelősek az Úr előtt juhaik lelki üdvéért. Erre a lelkipásztori felelősségre hivatkozva, szólt bele a püspöki kar az állam és a társadalom ügyeibe. Nagy Károly halála után a püspöki kar már politikai tőkét kovácsol magának abból, hogy Krisztus a lelkek, így a király gondját rájuk bízta.

A karolingi egyházi rendszernek másik gyönge pontja a pápához való viszonya volt. A Karoling-dinasztia, de elsősorban Nagy Károly, az autonóm birodalmi egyház fogalmát továbbfejlesztette a királyi teokrácia irányában. Ezzel a frank „országos egyház” monarchiává alakult át a rex et sacerdos vezetése alatt. Csakhogy a római apostoli egyház szintén monarchiára törekedett, de a pápa kormányzata alatt. Ameddig a pápai központosítás Itália határán túl nem ért, összetűzésre a két monarchia között nem kerülhetett sor. Ám a Karolingok Pippin királysága óta egyre nagyobb arányban belevonják a pápát a birodalmi egyház kebelébe. Nagy Károly egyenesen aláveti országát a római ritus, általában Róma tekintélyének, ezzel bekapcsolja birodalmát a pápa politikai, s központosítási érdekhálózatába. Károly nagy államférfiúi egyénisége a pápaság világuralmi törekvéseit még korlátok közé tudta szorítani, de gyönge utódainak egyre nehezedő szívvel kellett tapasztalniok, hogy a pápaság a frank egyházban is érvényre kívánja juttatni monarchikus szervezetét. Nagy Károly „államegyházának” Achilles-pontja ott keresendő, hogy gyakorlatilag a pápát kizárni törekedett a vezetésből, amikor elvileg elismerte az egyházi hatalom felsőbbségét a világival szemben. Nagy Károly a pápában csak segítőtársat akart látni, aki imába merülve, az Úrnál közbenjár, s támogatást kér fegyvereinek. Ámde a pápa nemcsak a „birodalom első püspöke” volt, hanem az egyházi monarchia feje is. Így e két monarchia összeütközésének előbb-utóbb be kellett következnie.