HARMADIK RÉSZ: KELETEURÓPA

ELSŐ FEJEZET: A GÖRÖG-KELETI EURÓPA. AZ OROSZ BIRODALOM

A LATIN kereszténységen kivülálló európai területek csak a legújabb századok folyamán váltak valóban Európává. Pedig a Balkán a legősibb antik kultúra vidéke s egyúttal a korai évszázadokon át a kereszténységnek vezető vidéke is; s az új, orosz területek is ez antik és keresztény kultúrához csatlakoztak már a középkor folyamán. Ugyanazon eszmék, szellemi-morális tartalmak hatottak eredetileg itt is, mint az Okcidensen s nem egészen magától értetődő dolog, hogy mégis e vidékek lettek a kultúrfejlődés szélső területeivé. Bizánc, ahonnan műveltségüket vették, az antik kultúra és államszervezet fenntartója, folytatása a nyugatrómai birodalom bukása után is, közel ezer esztendeig, hatalmával, ragyogásával szemben Itália provinciális-létre süllyedt le, primitív nyugati népekre utalva, míg Bizánc a Földközi keleti medencéjének ősi kultúrterületein uralkodott, gazdaságilag s politikailag is. Egészen a XII. századig összehasonlíthatlan magasságokban állott a Nyugat fölött, államára, városaira, művészetére bámulattal nézett az európai utazó. A keresztény egyház is hamarább alakult itt ki szilárd szervezetté, a teológiai tudás fínomságaiban messze túlhaladta a Nyugatot s a vallás ura a nép tömegének is, a szerzetesség egybeolvadt a népélettel, nagy hatással szellemi, politikai, gazdasági téren egyaránt.

Földrajzi és kulturális helyzeténél fogva a Balkán lett volna hivatva arra, hogy az új Európának magva legyen. Az idegen, török-tatár hódítások nem okolhatják meg visszaszorulását, hiszen ezek már akkor jöttek, amikor a versenyben a feltörő Nyugattal szemben már rég elmaradt. A török s a tatár épp a keleti kereszténység hanyatlása miatt tudott úrrá lenni itten, míg a magyar s lengyel határokon meg kellett állania, szinte megmagyarázhatlan belső erők tartóztatták fel hódító hatalmukat.

Kétségtelen, hogy a görög-keleti kultúrkör fejlődésképtelenségének oka magában a társadalomszervezetben rejlett; épp abban, hogy Bizánc az antik társadalom egyenes folytatása, amelynek racionális tökéletessége nem engedte lassú, erős, szokásszerű fejlődésre a népi, helyi életalakulások mélyebb elemeit, a kultúrtechnika körébe nem tudta bevonni azokat, az irracionális, a kifejezhetlen, az életteljes nem alapozódhatott meg intézménnyé, amely a bonyolult szabályozás hatalmas feladatait hordozza belsejében. Hűbériség, céhszerűség, földesúri s polgári életközösség nem alakult ki, az állam nem belőlük nőtt fel, s nem belőlük az egyház sem, a plebániának a kicsiny életet szabályozó gyakorlati szerepével, a klerikusság intézményes iskoláztatásával; az egyház nem a társadalom intellektuális rétegeződésének hatalmas intézménye.

Az Okcidenssel ellentétben érett racionális antik módszerek dolgoztak itt tovább. Bizánc uralmi állam, nagyszerű pénzügyi apparátussal; hatalmas gazdasági élet, nagy központosított iparüzemekkel, rabszolgákkal és bérmunkássággal; kereskedelmi nagyvállalkozások fegyveres flottákkal; nagybirtokok, szerződésszerűen dolgoztatott néppel. Vidéken és városban, az egész államban az erők gyors, racionális kihasználása. Az intellektualizmus is a racionális kihasználás technikai eszköze, a világi hivatalnokság s nem klerikusság kezében, mindig gyakorlati célokra. Igazi antik intellektualizmus; mindenki a kínálkozó célok szerint szerzi meg képzettségét, mint valami hasznos ügyességet. Egységes iskolázás, még egységes írás sem képződött ki. A keresztény „orthodox” egyház tehát nem primitív társadalomra talál, amelyben minden intellektuális szervezés reá hárulna. Államegyház, a hatalommal szövetségben tartja meg vallásos hitében a népet. A teológia és a vallásos irodalom a kezében van, de nem a társadalomszervezetet mélyen feldolgozó munka, amely a nyugati klerikusság tollából az oklevelek százezreit bocsátotta ki. A szerzetesség, a kolostor a lényege az egyháznak, a püspökök is mind belőlük kerülnek ki; világi előkelőségek szívesen fejezik be életüket a kolostorokban, a műveltség fészkeiben, de a világi intellektualizmus feladataira nem nevelnek azok, sőt a kései középkorig egyenesen tilos, hogy a kolostori iskolákban világiakat is tanítsanak. Az egyház nem társadalomrend, hanem elejétől csak vallásos szervezet, az érett racionális fejlődésnek megfelelően. Tragikus példája annak, hogy semmi fínomult szakszerűség sem jelent igazi alkotó, fejlődésképző erőt, ha nem a társadalom szervezetéből választódott ki. Az intellektualizmus érett gyakorlatiassága, célszerűsége nem ragadja meg a társadalmi tényeket, inkább elsöpri útjából őket, míg a nyugati klerikusság épp a kicsiny társadalmi viszonyok kifejezésének feladatain nőtt fel. Idővel tehát Bizáncban minden teljesen „okszerűen” rendeződött el, az intellektuális munkának nincs új feladata, új mondanivalója. Bizáncnak ezeréve koronkint hatalmas, hódító megújulásokat mutat, de haladó fejlődést nem. A kultúrszervezet gépiessé, merevvé vált, alatta magára hagyatva süllyed le a népi élet. A régi hivatalnokság csak pompázó címekben él tovább, még a császári főiskola mesterségesen alapított intézménye is csak a professzorok címeiben s rangsorolásában, tanítás s tanítványok nélkül. A kormányzat szétosztott katonai birtokokra támaszkodik, a „thema”-rendszerre, a császári központ a személyes intrikák s a fővárosi nép kegyének-dühének nyilvánulásai szerint igazodik. A latin államnyelvet már az első századokban kiszorította a görög, a szerzetesség gyűlölettel fordult a latin ellen, a nyugati egyházzal szemben a merev, formákban élő kultúra fanatizmusa fűti, s ha a török veszéllyel szemben a császárok hajlandók a nyugati kereszténységhez való csatlakozásra, a nép lázadása kényszeríti őket vissza. Keleti, ázsiai szokások, misztikus elemek felvétele azonban egyre folyik a hellenisztikus műveltségre büszke, de a rhétori iskolázást, a pogány klasszikusokat üldöző görög-kereszténységben. A görög egyházi nyelv elszakadt az élettől; irodalmi, az élettel együttjáró nyelv egyáltalán nem tudott kialakulni.

A Balkán ősi kultúrterületeire benyomuló szláv népek átvették a bizánci formákat, a görög kereszténységet, de önállósulva, mindenütt külön egyház alakult, mert hiszen az egyházi szervezet az államapparátus lényeges része. A bolgár egyház nemzeti nyelvet is használt, idővel szintén érthetetlenné, holttá vált nyelvet, ami átterjedt egyéb szláv vidékekre is. Mint a balkáni szlávok, úgy a Kiev körül csoportosuló nyugati orosz fejedelemségek is a bizánci kereszténységhez csatlakoztak a középkorban, politikai, kereskedelmi összeköttetések folytán, s szintén átvették az államnak és egyháznak külsőleges szervezetét.

Bizánc a görög-keleti szlávság kultúrközpontja tovább is; a középkor vége felé már csaknem kizárólag egyházi-vallásos kultúra, a világi intellektualizmus elsorvadt, a nyers racionális nagybirtoknak, katonai-pénzügyi uralomnak nincs szüksége az élet elmélyülő megragadására. Az egykor oly virágzó, városias félsziget kezdett a későbbi értelemben vett Balkánná lenni, az északolasz céhszerű városok a XII. sz.-tól szinte gazdasági gyarmatként kezelték, vonták magukhoz kereskedelmi-ipari ellátását. Ez a képe mindenütt a Földközi-tenger keleti kultúrvidékeinek, Kis-Ázsiának, Szíriának, Egyiptomnak; a török hódítás már nem talál társadalmi ellenállásra, hanem külsőleges, a hódított társadalomnak megfelelő racionális uralmi szervezettel a bizánci és az arab birodalomnak örököseként mégegyszer egységbefoglalja a hatalmas területeket. Az Oszmán birodalom szervezete alatt csak folytatódik a népélet süllyedése, amely a mai Levante sivár világához vezetett.

A nemzeti nyelv a görög-keleti szláv egyházi kultúrákban hamarább érvényesült, mint nyugaton, de ez a korán jelentkezett racionális fejlődés önmagában nem hozott népi műveltséget, megalapozott intellektuális rétegek hiányában. Az ó-bolgár egyházi nyelv idegenné vált otthon is, méginkább más szláv népeknél, szerbeknél oroszoknál, amelyek ez ó-szláv nyelvet átvették s a magukéval összeolvasztva új, szintén holt egyházi nyelveket alakítottak belőle. A görög egyházi nyelv magában Bizáncban is régi, holt nyelv, a változatos tájszólások tőle külön éltek, egységes formálás nélkül; ez a görög nyelv nem közvetíthette az antik kultúrjavakat, mint a latin a nyugati kereszténységben. A nép közé telepedő hatalmas, néha többezer szerzetest számláló kolostorcsoportok díszes, külsőséges, vallásos kultusza a szellemi élet egyedüli képviselője. Az Athos-hegyi kolostorrengeteg az egész görögkeleti-szláv kereszténységnek vezető tekintélye, a nélkül, hogy szervező központtá tudott volna emelkedni. Az írás egyedül a papság kezében van s a görögből levezetett „kyrillica” – valószínűleg nem Kyrill alkotása, – csak lassankint válik nagyjából egységessé; az irodalom nem más, mint bizánci szövegek fordítása a holt szláv egyházi nyelvre. Irodalmi-szellemi lendületek vidékenkint váltakozva jelentkeznek, egyes kolostortelepekhez fűződve s sohasem szerves haladással. A középkor végén úgy Bizáncban, mint a balkáni szlávoknál mutatkozik valami szélesebb intellektualizálódás, a kormányzati szervezeteknél s a világi életben egyaránt. A „diaconus”-nak, a szlávok „djak”-jának fogalma közeledik a nyugati „klerikus” fogalmához, világi tollforgató réteg kezd kiválni a papságból, de a folyamat megközelítőleg sem oly mély, mint nyugaton. Az írott szöveg szent marad, féltékenyen őrködnek papi kizárólagosságán. A világi és egyházi törvényhozás azonos, s jellemző, hogy minden országban csak egyetlen példányban szabad őrizni a törvénykönyvet, másolása tilos. A szerzetesség gyanúval kísér minden önálló világi irodalmat, amely így szinte visszaélésszerűen, szerves vezetés nélkül burjánzik. A Bizáncban keletkezett hellenisztikus regényirodalmat a szlávok is átvették és az egyház jegyzékkel ellenőrzi ez „apokrif” irodalmat. A szláv városokban szekták alakultak, fantasztikus, kicsapongó szélsőségekkel, az egyházzal ellenségességben. Az ilyen városok egyúttal mindennek ellenségei, ami görög, főként a bizánci görög kereskedelemmel való versenyük miatt; a törököt szinte felszabadítóként várják.

Bulgária egyideig nemcsak politikai, hanem kultúrhatalom is volt, Bizáncnak szláv másolata, autonóm egyházzal. A szerbeknél is alakult szilárdabb államszervezet a keresztény egyházi kultúra felvételével, a XIII. sz.-ban Szerbia a balkáni szlávok vezető hatalma; a szerb egyházi nyelv is közeledett a beszélt nyelvhez. De azért jellemző, hogy a legrégibb szerb nyelvemlékek nem az orthodox papságtól valók, hanem ügyes raguzai olasz kereskedők iratai, akik üzleti érintkezés céljaira szláv kancelláriát állítottak fel.

A török uralom megtűrte az idegen vallásokat, számára az a lényeges, hogy engedelmeskedő szervezeteket ragadhasson meg, amelyek végrehajthassák pénzügyi-katonai rendelkezéseit. Ezért a keresztény egyházakat egyúttal a keresztény alattvalók felsőségévé is tette, élükön a konstantinápolyi patriarchával. Már a középkorvégi bizánci lendület is igyekezett a görög nyelvet erőszakolni a szláv egyházi nyelvek ellenében; most a patriarchátus körül csoportosult konstantinápolyi görögség folytatja e törekvéseket, üzleti-kereskedelmi érdekeivel párosítva, alkalmazkodásra kényszerítve a délszláv városok benszülött polgárságát. Bulgáriában a görög nyelv a XVI. sz. közepétől kiszorította az ó-szláv nyelvet az írásból, s a kezdődő szerb irodalom is csaknem eltűnt az újkor századaiban. A XV–XVI. sz.-ban keletkezett pár délszláv könyvnyomda csakhamar beszüntette működését. A forgalomgazdaság megalapozott polgári rétegei helyett valami meghatározhatlan, vándorló elem alakult ki, „vlach” néven, főként a marhakereskedelemre; jórészt talán románok, de görög írásnyelvvel. E népelemek a XVII. sz.-ban egy-két várost virágzó központtá tudtak tenni Albániában, Bulgáriában, de csak átmenetileg; a XVIII. sz.-ban e városok már elpusztult, faluvá süllyedt községek, maradék lakosságuk román-bolgár elemekkel vegyített görögöt beszélt.

A Balkán kialakuló nemzeti fejlődése helyett konstantinápolyi görögök vették át az orthodox szlávság szellemi-gazdasági vezetését. Ők a török közigazgatás titkárai, dragománjai a keresztény vidékeken; ők a török államjövedelmek bérlői, a pénzváltók, bankárok, kereskedők. A törökkel szövetkezve zsarolják a népet, amely a „görög” nevet lassankint a csalónak, zsarolónak fogalmával azonosítja. A konstantinápolyi „Fanar” városnegyedről, a patriarcha és a nagy görög családok székhelyéről fanariotáknak nevezett görögök az orthodox egyházi, a politikai, a pénzügyi életben vezető szerepre jutnak a török uralom későbbi századaiban. A patriarcha alatt igazi üzleti-egyházi, majd görög-kultúrális szövetkezés, szövetkezve a török államhatalommal is, a szláv egyházi kultúra elnyomására. Az üzleti ügyekhez tartozik mindinkább az egyházi méltóságok betöltése is, tanulatlan, erkölcstelen emberek nagy összegekért vásárolják meg a püspöki kinevezéseket, hogy azután kiadásukat a népen hajtsák be. Bulgáriában az ó-szláv liturgia csak a falvakra szorult, a pópa-képzés zártkörű utód-nevelés, a liturgia és az egyházi könyvek memorizálása olvasni tudás nélkül, „kívülről-könyv”-ek alapján. A XVIII. sz.-ban a nyugati szellemi fejlődés lendületének hatása alatt végső támadást intézett a görög egyház és társadalom a bolgár kultúra ellen. A püspökök, most már mind görögök, tömegesen égették el a kolostorok régi nagy szláv könyvanyagát; bolgár képzett rétegről már alig lehet szó, a görög írásnyelv a magánlevelezésben is kizárólagossá lett. Az iskolázott ember egyúttal megszűnt bolgár lenni; megsértődött, ha nem görögnek tartották. A paraszt minden városi embert „grk”-nek nevezett s ősi gyanakvással nézett rá. A XIX. sz.-ban azután, a török-görög uralom ellenében, egyideig az orosz kultúrához és egyházi nyelvhez csatlakozott a bolgárság.

A szerbek egyházi nyelve szintén nem felelt meg egyetlen élő dialektusnak sem; az újkorban a göröggel itt hamar felvette a versenyt az orosz kultúrvezetés, magasabb képzettségre főként Kievbe ment a szerb papság. A XVII. sz.-ban a délmagyarországi szerbek iskolamozgalma hatott, majd tudatos reformkísérletek következtek az irodalmi nyelv kialakítására.

VII. OROSZORSZÁG A XVI–XVIII. SZ.-BAN

A román fejedelemségek szintén orthodox-keresztény hatásra kezdtek határozottabb államalakulásként kibontakozni a középkor végén, önálló, „autokephal” egyházzal, bár a konstantinápolyi patriarcha felsősége alatt. Oláhország (Havasalföld) fejedelme a XV. sz. elején, Moldva fejedelme a XVI. sz. elején hódolt meg a szultánnak; míg a balkáni szlávságot, Bulgáriát, Szerbiát is, török tartományokká olvasztották össze, e fejedelemségek megtartották önkormányzatukat. A XVIII. sz.-ig az ó-szláv volt az egyházi, tehát az írásnyelv is, – míg Erdélyben, magyar ösztönzésre, már a XVI. sz.-ban kezdődött a román nyelvű vallásos irodalom. A gyakorlati íráshasználatban, a közigazgatásban, üzleti életben később itt is a görög nyelv lett uralkodóvá. A XVIII. sz.-ban a fejedelmek is görög fanariota családokból valók, kik pénzen vásárolták méltóságukat s a népen szedték be a lefizetett összegeket. Míg a többi délszláv egyház az utolsó évszázadban az orosz liturgiára tért át, a román nemzeti nyelvre, s ezzel elszakadt a Bizánc után már Moszkva vezetése alá került ökumenikus orthodox egyháztól; elszakadt külsőleg a világi intellektualizmus is, a latin betűk átvételével, a görögkeleti egységtől, míg a liturgia ma is a kyrill írást használja.

A görög írásnyelv is holt volt már a középkorban; míg azonban nyugaton a latint társadalomszervezésre képzett rétegek használták s így kifejezőkészségét nemzeti írásnyelvek kialakítására fordíthatták, itt a görög írásnyelvnek nem volt meg ez a szerepe. Még a görög vidékeken sem; az élő görög népnyelv mindvégig az elkülönült tájszólások halmaza maradt. Ma a klasszikus görög alapján tudatosan kialakított irodalmi és hivatalos írásnyelv van használatban, külön iskolázás szükséges megértésére; a nép továbbra is vidékenként erősen eltérő tájszólásokkal beszél.

A balkáni szlávságban a mérvadó réteg a birtokos családok katonáskodó nemessége, a bolgár és a román vidékeken a nagybirtokos „bojároké” – e név a „bolgár” szóból ered, a bolgár középkori birodalom vezetőszerepének emlékére. A parasztságban volt kezdetben a bizánci társadalom ereje, később elhagyott, nyomorult nép, a földhöz kötve, mert a földbirtokos úr felelős állami adózásáért. A bolgár és a bosnyák nemesség különben nagyrészt mohamedánná lett a török alatt. A falu társadalma nem a földművelő családok gazdaságainak szabályozott együttese, hanem atyafiságok számostagú nagycsaládjaiból állott, az egyéni tulajdon híjján az egyéni munka nem érvényesülhetett. A magárahagyott nép primitív okszerűséggel alakította ki társadalomszervezetét s az állam, az egyház csak uralmi, pénzügyi célokra tart kapcsolatot e szervezetekkel.

A Balkán antik kultúrterülete tehát belső fejlődés következtében szakadt le a tulajdonképpeni Európa testéről, a török hódítás csak végzetessé tette ezt a szakadást, a süllyedő Levanteval kapcsolván össze az itt élő kereszténységet. A görög-keleti kereszténység szabadon s önálló államszervezethez kapcsolódva csak az északi szlávoknál, az orosz birodalomban élt tovább. Az újkor elején a középkori mongol hódítás alól véglegesen felszabadulva, e birodalom Bizánc örökösének tartotta magát, az orthodox egyház és világ vezetőjének, mint ahogyan kultúrszervezete valóban a bizáncinak átültetése. A nyugati Európa előtt idővel félelmetesen bontakozik ki a birodalom óriási területe és népessége, de belső fejlődése mindmáig magán viseli eredetének tragikumát.

A középkori kievi városfejedelemségek s a nowgorodi városállam normann harcos-kereskedővállalkozások alapításai voltak, a folyók s a Fekete-tenger viziútjain Bizánccal való összeköttetésben. Igazi racionális szövetkezések, a kereskedelem egyik lényeges feladata a szlávok tömeges felhajtása a nemzetközi, földközi-tengeri és nyugati rabszolgapiacokra. A görög kereszténység felvétele enyhítette ezt az éles vállalkozás-jelleget, de a városfejedelemségek továbbra is a nagyok társulásai, s az egyház, a kolostorok tömege, antik-bizánci módra, e szövetkezések vallásos szervezete, nem veszi át az egész intellektuális szervezést a világi vezető rétegektől. A nyugati fejlődés aztán elvonta e kereskedelmi-katonai vállalkozásoknak nemzetközi jelentőségét, a fejedelemségeket jórészt Litvánia kebelezte be, oly államalakulat Lengyelország és a felnövő moszkvai birodalom között, amelynek szerepe sok tekintetben a burgund-németalföldi tartományokéra emlékeztet, a francia és német birodalom között. Csak későn, véglegesen Lengyelország felosztásával, kerültek e kisorosz-ukrán vidékek a nagyorosz birodalomhoz; régi multjuk és műveltségük, amely lengyel közvetítéssel sok nyugati elemet vett fel s külön irodalmi nyelvet fejlesztett ki, alapja mai igényüknek külön nemzeti-kulturális létre.

A nagyorosz fejlődést a kievi fejedelemségekből a síkság belsejébe nyomuló kolostori gyarmatosítások indították meg a XII. sz.-ban, a számtalan ágra szakadt normann Rurik-dinasztia kicsiny fejedelmeinek vállalkozásaiban. A legjelentősebb közöttük eleinte a susdalvladimiri fejedelemség, majd a XIII. sz.-ban egyik kicsiny részfejedelemség, a moszkvai vette át lassankint a vezetést. De a XV. sz. közepéig a részfejedelemségek laza együttese az orosz kereszténység, végtelenül szétágazó genealógiai osztódásokkal, némelyikhez csak egy-két falu tartozott, egymással s a moszkvai nagyfejedelemséggel változatos harcokban. A fejedelmek a bojárok tanácsával, a „duma”-val kormányoztak, az állam a részfejedelmek, a bojár nagybirtokosok és a kolostorcsoportok szövetkezése volt, a fejedelmek s bojárok katonai kíséretéből pedig nagyszámú nemesség keletkezett. Külsőleg hasonló a kép a nyugati hűbérfejedelemségek koráéhoz, de alulról felépülő hűbériség nélkül; a hatalmasok genealógiai és egyházi rétegeinek érdekszövetsége uralkodik az alsó társadalmon, a parasztság tömegein.

A középkor végéig a mongol birodalom önállósult részének, a kiptsaki tatár „aranyhordának” fennhatósága alatt éltek az orosz fejedelemségek. Ázsiai uralom, amely megtűri, elismeri az alávetettek politikai-vallásos szervezetét, mert szüksége van arra parancsainak végrehajtására, az adók kikényszerítésére. Nagy, külsőleges keretet ad az orosz vidékeknek és segíti központosításukat. A moszkvai nagyfejedelemség a pénzügyek józan, ravasz kezelésével, a tatár uralomhoz való alkalmazkodással, vesztegetésekkel mindinkább kiemelkedett a többi közül, bár sokáig még mások is viselték a nagyfejedelmi címet; s e nagyfejedelem mindinkább maga alá gyűrte bojár érdektársait is. A tatártól Moszkva megszerezte a megbízatást a többi orosz fejedelem adójának behajtására is, ami szintén emelte központi hatalmát; végül sikerült rávennie az orosz metropolitát is székhelyének Moszkvába helyezésére, a város szomszédságában a hatalmas Troizkoi-Sergiew kolostorcsoport egyházi-kulturális központtá fejlődött. A nagyfejedelem kegyetlen háborúkkal, ravasz ürügyekkel, vásárlással, a metropolita egyházi átkával „az orosz földek gyűjtője”, mint maga is nevezi magát. A középkor végén már fel a Jeges-tengerig hatolt a kolonizáció s Moszkva többé-kevésbbé közvetlen felsősége.

A bizánci eredetű állami-egyházi szervezeten kívül kétségtelenül a mongol-tatár uralmi módszerek átvételének is nagy a jelentősége az orosz fejlődésben. A mongol az ázsiai, kínai, perzsa, mohamedán kultúreredmények nagy kizsákmányolója s összesítője, uralma pl. Kínában szabadabb, elevenebb műveltséget hozott; de a maga társadalma mélyebb civilizátori munkára nem volt alkalmas. Az orosz vidékeken kínai mintára szervezett adóbehajtás, tatár „számolók” dolgoztak, munkájuk után hazatérve; az orosz fejedelmek mellett voltak ugyan tatár helytartók s csapatok, s minden tatár parancsoló úrként viselkedett és zsarolt, de a fejedelmek hűségén kívül a belső ügyekre nem volt gondjuk. A kialakuló orosz adórendszer mindenesetre jórészt az ő örökségük, a nép kíméletlen, az élet minden körét érintő kizsákmányolásával és szolgálatra kötelezésével. Maga a hadrendszer is, s egyáltalán a kormányzat brutális eszközei, erősen mongol-tatár hatás alatt fejlődtek ki; a fejedelmek s előkelők életmódja, fényűzése s nyers erkölcsei szintén az ázsiai nevelés nyomait viselik az újkor haladottabb századaiban is. Igazi népkeveredés a tatárral azonban csak a Volga- és Krimvidéken ment végbe, az északibb erdős vidékeken nem érezte otthon magát a tatár.

De azért a görög-kereszténység eredeti kultúrelemeit nem nyomta el az idegen uralom, az orosz egyház is megtartotta jelentőségét, kiváltságait, teljes adómentességét, sőt éppen a tatár khántól kapta jogainak első összefoglaló írásos privilégiumát. A középkor utolsó századában, a mongol birodalom szétszakadása után, a tatár felsőség már alig mutatkozott másként, mint az adók átvételében, a pártoskodó fejedelmek valamelyikének támogatásában, rabló inváziókkal. Az Aranyhorda birodalma is szétesett a kazáni és asztracháni kánságra a Volga és a Káspi vidékein, a krimi kánságra a Fekete-tenger, a Dnjeper és Don síkságain. III. (Nagy) Iván (1462–1505) már végleg függetlenítette tőlük nagyfejedelemségét, nem annyira hősi szabadságharccal, mint inkább központi uralmának erősítésével.

A központosítás az utolsó emberöltőkben, gyenge uralkodók s trónviszályok ellenére is, egyre haladt; a nyugati kultúrfejlődés szomszédsága hatott itten, legélesebb külsőleges vonásaival. A rendiség általánosodott a részfejedelemségek határain át is: a kicsiny fejedelmek, a bojárok, a nemesek a központi hatalom „szolgálói”, az egyház e hatalom vallásos szervezete, a parasztság s az igen csekély polgárság az adózók társadalma. Az uralom céljaira való rideg rétegeződés tehát; a nemesség szolgálatkötelessége a háborúban, de a közigazgatás és az udvar tisztségeinek viselésére is, szóról-szóra értendő. A nemesség fenntartása tehát állami érdek, s ezért az eredetileg szabad parasztságot teljesen alája rendelik. Az újkor folyamán a rabszolgaság lassankint eltűnt ugyan, de a paraszt röghözkötöttsége általánosult, s az úr rendelkezési joga is a paraszt személye fölött, oly mértékig, hogy földje nélkül, sőt családjától is elszakítva, áruba bocsáthatta alattvalóját. Az egyéni munka hiábavaló e nyomott életben, a parasztság szívós falu- és nagycsalád-közösségekben búvik meg, amelyekből az újkor későbbi századaiban az orosz „mir”-ek rendszere fejlődött: bárki bárhova is távozott, a mirhez való tartozása feloldhatlan, viselnie kell régi adóját s kötelezettségeit.

A fejedelmek, bojárok érdekközösségéből kiemelkedő fejedelmi hatalom idővel erős központi apparátust alakított ki, amely azonban csak külsőleg hasonlítható a nyugati hivatalnoksághoz. Itt nem az egyház nevelte fel a hivatalnokságot és az intellektualizmust. A világi, „fehér” papság megvetett, paraszti réteg, nemesre szégyen, ha családjából valaki közéje kerül. A „fekete”, szerzetespapság pedig csak vallásos hatalom; állítólag a föld egyharmada az övé, a metropolita s a püspökök tehát alkalmilag nagy súllyal léphettek fel, a szerzetesség közvéleménye, agitációja sokat jelenthetett, a kolostortelepek néha évekig állották az ellenség ostromát, – de az egyház mégsem a társadalom mélyéből felnőtt intézmény. A világiaknak a vallásos gyakorlatokban, szertartásokban tevékenyebb részt enged, valamint az egyház kormányzatában is, mint a római egyház, elvben tehát modernebb, racionálisabb, a világi élethez kapcsolódó. De épp azért, mert a vallás fogalma racionális, az antik világ módjára valóban csak a túlvilággal való kapcsolatokra szorítkozik, a papságnak nem általánosan intellektuális a szerepe. Nincs ott a társadalom méltányos, szokásszerű kicsiny alakulásainál, klerikus-munkájával nem örökíti, erősíti azokat; az alsó élet igényei kifejezetlenek maradnak, s minél haladottabb a kultúra, annál bizonytalanabb, kiszolgáltatottabb az alávetettek élete. Nincs ott az egyház, mint résztvevő fél és tényező, amelynek érdeke, hogy általános intellektuális szerepét megóvja, a fejedelmi kormányzatokban sem; urak szövetkezései ezek is, majd a nyers fejedelmi hatalomé, az intellektuális alkalmazottak az ő technikai szolgájuk, a hivatalnokság sokasodhat, de önálló, a társadalom szervezetét felfelé is képviselő réteggé nem alakulhat.

Az orosz egyház az újkor elején még a konstantinápolyi patriarcha felsősége alatt állott, de azért autokephal egyház, szabad püspökválasztással, természetesen a fejedelem kedve szerint. Nyelve az ó-bulgár egyházi nyelvnek oroszosított változata, holt nyelv, egyúttal az irodalom használatában is, egészen Nagy Péter reformjáig. A görög, amely nemzetközi kultúrnyelv lehetett volna, Kiev bukása óta teljesen feledésbe süllyedt, s megújításának kísérleteit az egyház ellenségesen nézte. A latin gyűlöletes dolog; a „latinokkal”, a római keresztényekkel való érintkezés, házasság bűn, még az edényt is, amelyből ilyen ivott, ki kell mosni s kereszt jelével megtisztítani, hogy újra használhassák. Az egyházi, vallásos, politikai-morális irodalom az újkorban nagyarányúvá nőtt, de nem indított meg elmélyülő, újító mozgalmakat. A görög egyház kétezeréves történetében nincs egyetlen igazi reformáció sem, csak mozgalmak, amelyekben a megsejtett gondolat hamarosan a formák üres vitájává süllyedt le.

A világi intellektualizmus szinte magárahagyottan nő fel és kínálja fel szolgálatait a vagyonnak, a hatalomnak, elsősorban az államnak. A „dják”-ok már a kievi korszakban megjelentek s a középkor haladtával nagy, mozgalmas réteggé növekedtek. Rendszerint az alsóbb népből származtak, sok a rabszolga és paraszt közöttük. Többnyire városi pópák tanították őket írásra, eredetileg utódnak szánva, elsősorban a maguk fiait: a „pópafiú” szinte gyanús társadalmi elem, még Rettenetes Iván is kizárja azok közül, akiket a régi nemesség ellenében az „államszolgáló” rétegekbe felvétetett. A djákok alkalmazása a fejedelmi hatalom szolgálatában már a középkor végén hivatalszerű képződésre vezetett; e testületek, a „prikáz”-ok, aztán hirtelen megszaporodtak a központban, a legjelentékenyebb köztük a „követségprikáz”, diplomáciai ügyekre. Az írásos adminisztrációval egyre nőtt a prikáz-hivatalnokok szerepe, egyes djákok a fejedelem bizalmi emberei lettek; másrészt pedig a prikáz-djákokból kerülnek ki gyakran az eretnek-mozgalmak vezetői is. A djáknak általában nincs igazi tanultsága, műveltsége. Legtöbbje a liturgikus ószláv szövegek olvasásával tanulta a betűket, s aztán egyik a másiktól a gyakorlati íráskészséget, fogalmazást. Nem is lát semmi mélyebb feladatot, mint az uralmi érdekek nyers érvényesítését. Van valami hasonlóság benne az ázsiai, tatár írnokhoz, annyiban is, hogy jóideig nem asztalnál, hanem földön ülve, térdén írja leveleit. Nemzetközi műveltsége sincsen, a nyugati országokba nem lehet követségbe küldeni, még a „követség-prikáz”-ban is csak a XVII. sz.-tól folyt rendszeres fordító munka, a latin és lengyel nyelv közvetítésével. Fogalmazása „racionális”, a parancsoló, ösztönös, indulatos beszéd kópiája, nyers, kíméletlen elképzeléssel. Nyoma sincs a nyugati fejedelmi hivatalnokság tárgyias, óvatos, mély dolgokat értő stílusának. És a társadalom szervezete azt a hitet élteti benne, hogy paranccsal, törvénnyel az egész világ átfordítható, átrendezhető, megfelelő technikai eszközök alkalmazásával. Az egész orosz intellektualizmus jellemvonása ez; a forradalmi átalakításban való hit a legmerevebb konzervatívizmussal együtt él, váltakozik benne. Az új gondolatok nem a társadalomfejlődésből nőnek ki, hanem racionális elképzelésekből, gyökértelenül. A moszkvai fejedelmek már a XVI. sz. folyamán példát adtak a legszörnyűbb forradalmi koncepciókra, s legkegyetlenebb végrehajtásukra.

A prikáz-hivatalnokság, forradalmi kíméletlenségre mindig készen, másrészt a hivatalos rutinnak, megkövesedett, külsőlegessé vált módszerek rétegévé is lett, hiszen a sekélyes racionalizmus és a merev maradiság egymásra átmenő lelkületek, mindkettőben hiányzik az élet felbuzgó ereje. Autodidakta, szervetlen képzettségük szokványos formákhoz ragaszkodik; oly hivatalos légkör keletkezik, amely a Kreml autokrata államfelfogását mozdulatlanná teszi. Az uralkodó akaratán kívül nincs más alaptörvény, viszont az ukázok már gyakran megakadnak az öncélúvá vált apparátusban, a dják tízszeri megismétlésük után is hidegvérrel jegyzi reájuk, hogy végrehajtásuk nem lehetséges, a vidéki hivatalnok pedig már ekkor hozzászokott ahhoz, hogy a központnak erőszakos, a helyzetet nem ismerő rendeleteit, nem tudván mit kezdeni velük, az ablakon dobja ki. A hivatalnok-dják idővel társadalmi rangra tett szert, a bojár megsértésére 600 rubel a büntetés, a djákéra 200, a kereskedő megsértése csak 50, a paraszté csak 5 rubelbe kerül. A hivatalnokoknak a származás-előkelőségek megvetését mindig érezniök kell, a duma tanácskozásain nem szabad leülniök. A prikáz-djákság viszont érezte jelentőségét, azt, hogy a kormányzat tulajdonképpen az ő munkáján alapszik, kárörömmel emlegette a bojár írástudatlanságát. A bojár meg fojtott gyűlölettel sokáig illegitim bitorlásnak látja a hivatalnok szerepét: „Oly emberek, kiket apáink még szolgának sem fogadtak volna fel, most játszanak vagyonunkkal, sőt fejünkkel is!” A dják gazdagodni, emelkedni akart, némelyik központi hivatalnok betelepedett valamelyik városba, az önkormányzat megtörésére küldve, s még fia is örökölte megbizatását, zsarnokoskodott és zsarolt a városban. A vesztegethetőségnek, a hivatalból gazdagodásnak szelleme nem egyesek jellemgyöngesége, hanem részben a hatalomnak és alkalmazottainak érdekközösségéből következik, részben pedig általában az élet nyers szabályozatlanságából, amely nem nevelhet érzékeny lelkiismeretet, hanem az alkalmak brutális kihasználására ösztönöz. Ugyanez az oka, hogy a hivatalnok néha kicsiny hibákért is botbüntetést szenved, bár a fejedelem indulata nem kíméli meg a legelőkelőbbeket sem a rögtönös, a sajátkezű megbotozástól, arculcsapástól. Ez a hivatalnokság rendezte át véglegesen a társadalom rétegeit az államszolgálat kizárólagos szempontjai szerint, engedett szabad utat egyébként a nemesség önzésének a paraszttal szemben. A társadalomfejlődést csak annyiban respektálta, hogy szigorú genealógiai rangsort állított fel a nemescsaládok számára, e rangsor szerint, s nem érdem szerint, volt kijelölve minden család helye a közigazgatás és a hadsereg alkalmazásában, senkit sem lehetett kényszeríteni, hogy alacsonyabbrangú család tagja alatt szolgáljon. A fejedelmek és a bojárok önállósága már csak rangokban s vagyonokban élt tovább, csak néha tett lázadozó kísérleteket erősebb érvényesülésre.

A nemesúrnak éppen nyers racionális, népén uralkodó szerepe miatt nincs szüksége igazi intellektuális, írásthasználó képzettségre. Megszokott oktatása csupán az ószláv liturgikus szövegek s énekek memorizáló tanulása maradt, írástudás nélkül. Az iskolázott nemes többnyire legfeljebb abban különbözik a többitől, hogy számosabb változatban tudja elmesélni a szentek legendáit. Az egyházi műveltség uralma azonban itt is csak az intellektuális megnyilvánulások, s nem az egész gondolkodás fölötti uralmat jelenti, a vallásnak, szertartásoknak kicsapongó paródizálása elég gyakori szórakozása a főúri s fejedelmi udvaroknak. A szerzetesség szélesebb, reálisabb társadalmi feladatok híján több alkalmat is ad a gúnyolódásra, mint nyugaton, dologtalan jólétével, a néphit kihasználásával, kicsinyes formákon való civakodásával még istentisztelet közben is: egy-egy liturgikus mondat hangsúlyozásáért, a keresztvetés módjáért tettlegességre is kerül a sor, a hívek szeme előtt. A részeg, az utca sarában fetrengő szerzetes sem ritka látvány; s a falu pópájával együtt a szerzetesség is mind lebecsültebb réteg lesz, az államhivatalnokság a kolostorvagyont is mindinkább felügyelete alá veszi. A metropolita a XVI. sz. végén megkapta a pátriarcha címét. Konstantinápoly felsősége megszűnt, de annál erősebb lett az állam joga az egyház felett.

A djákon kívül egyéb világi réteget csaknem a véletlen sors lát el képzettséggel. Szerzetes, pópa, paraszt, kereskedő, nemes, fejedelem egyaránt szerepel a rendszertelenül megindult irodalmi termelésben. Iskolák híján prikáz-hivatalnok, dják, pópa, kóbor tanító szerződik el a tanításra. A középiskolához hasonló intézményekkel csak a XVII. sz.-ban kezdtek kisérletezni, nyugati hatásra, de úgyszólván teljesen sikertelenül. Alexej cárt, a XVII. sz.-ban, hatodik évétől a kilencedikig liturgikus ó-szláv szövegekre tanította a prikáz-dják, memoralizálva, szertartásos jellentőségükre, a szöveg helyes kiejtésére; csak ezután kezdték az írástanulást, még erősebben azonban a liturgikus énekek tanulását. Tízéves korában nagyszerűen szerepelt az istentiszteleteken, hivatásos papok hibás szövegkiejtését is kijavítgatta, a gyertyák elhelyezésén, a ceremóniák részletein el tudott vitatkozni, – további iskolázásának azonban semmi nyoma, pedig olvasott, sőt irodalmi hajlamú ember is lett belőle. Hasonló volt még Nagy Péter iskolázása is, tízéves koráig; azután mindent alkalomszerűen tanult, mohón, főleg külföldiektől, s főleg technikai ismereteket. A helyesírás mindig gyenge oldala maradt, szükség s értelem nélkül vegyített írásába régi, kihalt betűformákat, fogalmazása csaknem ösztönszerű, iratainak értelmezése sok fejtörést okozott alantasainak. Az állam, a társadalom vezetésében részt lehet venni csupasz parancsszóval is, még a XVIII. sz. elején is nagy szerepet vihetett Mensikoff, aki alacsony sorsból emelkedett fel s csak nevét tudta leírni, vagy a fejedelmi ősöktől származott Dolgoruckij herceg, aki egyáltalán nem tudott írni. A polgári rétegek tanultsága is kezdetleges, a külföldi utazók csodálkoznak, hogy az orosz kereskedő még a számolás elemeit sem ismeri. A XVII. sz.-ban a kormányzat úgy akar segíteni, hogy bezárja minden kereskedő üzletét, amíg számtani képzettségét nem igazolja. A kereskedelmi szoliditás nem gyökerezhet meg, amikor az üzlet személyes furfang s alkalmi nyerészkedés, az idegen kereskedelem a maga kárán tanult és valósággal középkori módon külön állandó telepeket létesített, az orosz városok európai negyedeit, amelyek tisztaságukkal, rendjükkel annyira elütöttek környezetüktől.

Oly óriási különbség tehát a nyugati fejlődéssel, még a lengyel fejlődéssel szemben is, hogy földrajzi helyzet, idegen uralom nem magyarázhatja meg, hanem csak a társadalomnak és intellektualizmusnak már bizánci eredetével örökölt szerkezeti fogyatékossága. Félszeg intellektualizmus, fegyelmezés és társadalmi kötelezettség nélkül; a társadalom sok tiszteletreméltó régi szokása, úrnak s parasztnak sokszor testvéries közvetlensége nem tud a nyers kultúrtechnikában tételes kifejezésre jutni.

A moszkvai nagyfejedelemséget azonban hatalmassá növelték ezek a nyers, racionális módszerek, a XVI. sz.-ban Európa előtt ismeretlen új hatalom bontakozott ki Lengyelország mögött. Ez is hozzátartozott a felfedezések korához: északon az angolok, a Jeges-tengeren a Kelet-Ázsiába vezető utat keresvén, jutottak ide s állandósították az összeköttetést; nyugatról német kereskedők létesítettek telepeket. Diplomáciai küldöttek pedig a török ellen kerestek új szövetségest az oroszban. II. Miksa császár követe, Herberstein, könyvet írt Oroszországról, amely szinte felfedezte azt s ma is az orosz történet egyik legérdekesebb forrása. III. (Nagy) Iván (1462–1505) nyugati mesterembereket, bányászokat hívott be, s itáliai művészeket is a Kreml építésére. A részfejedelmek alávetették magukat, vagy földönfutókká lettek, Novgorodot, a középkor nagy kereskedővárosát, megfosztotta önállóságától, részben lakosságát is új telepesekkel cserélte ki, mint a fejedelemségek ellenálló népét is. A kazáni tatár khán már az ő adófizetője, de a krími tatár khanátus, a török felsősége alá helyezkedve, még sokáig veszedelmes ellenség. Iván nevezte magát először „minden oroszok urának”, nőül vette az utolsó bizánci császárnak, Paleológ Konstantinnak menekült unokahugát s felvette a cár (császár) címét, címerébe a bizánci kétfejű sas képét: keletkezőben van a „harmadik Róma” elmélete, amely szerint a második Rómának, Bizáncnak, Moszkva az utóda, az orthodox egyház egyetlen, hatalmas birodalma, amely most már a szláv kereszténység vezetőjének érzi magát világuralmi rendeltetéssel. Bizánci pompa s ceremónia, vegyesen tatár szokásokkal, tette fölségessé a cár udvarát. De a régi bojár-önállóság még sokáig veszedelmesen fel-feltámadt, birtokkobzások, kivégzések ellenére is. Rettenetes (IV.) Iván (1533–1584) kiskorúságának idején is; részben gyermekkori emlékei magyarázzák írtóhadjáratát az ország nagy családai ellen. Felnövekedve, újjászervezte seregét, tüzérségét, a strelitzek lövészcsapatait állította fel, nyugati mérnököket alkalmazott, meghódította a kazáni és asztracháni kánságot, csak Krim ellen hadakozott sikertelenül. A Balti-tenger kijárataiért is hosszú háborúkat viselt, oly küzdelmet, amely ezután másfélszáz évig tartott. Azonban egy betegsége után, amikor bizalmas környezetében is csalódott, félszeg, fantaszta szelleme korlátlanul tört elő. Irodalmi műveltségű ember, maga is az akkori Oroszország legkifejezőbb erejű írója és szónoka; az Istentől eredő uralkodói mindenhatóság tanát eszeveszett mámorral hitte és hirdette. A Nyugaton is kifejlődőben lévő államabszolutizmus orosz változata az ő műve, bizánci-tatár vonásokkal. Bámulata elsősorban Angliáé, amelynek kereskedőit nagy kiváltságokkal látta el. Erzsébet királynő okos abszolutizmusából az éles vonásokat ragadta meg, a „csillagkamra” hatósága a politikai nyugtalanságok elfojtására az ő elképzelésében minden szabadabb mozgalmat vérbefojtó intézmény. Szinte fantasztikus önkívületben eltöltött esztendők következtek; az „opritsnina” (a „kisajátított”) intézményét állította fel, a nagyok birtokait elkobozva, s őket messze vidékekre telepítve át. A birodalom jórészét, később mintegy felét, ily módon kisajátítva, az opritsnikok katonai szervezetének eltartására osztotta szét. Az orosz főnemesség, gyökereitől elszakítva, aztán sohasem tudta visszanyerni régi jelentőségét. Az opritsnikok szinte esküt tettek minden kívülök álló társadalom ellen, fekete öltözetükban, a kutyafej és seprő jelvényével, száguldtak szerte a birodalomban, véresen irtották azokat, akik nem alkalmazkodtak. A cár mindent, ami hatalmát s gazdagságát táplálhatja, belefoglalt az opritsnina rendszerébe, többek között az angol kereskedelmi vállalkozásokat is. Ezek, kegyetlenül érvényesülő monopóliumaikkal, csakhamar megtalálják az utakat a Káspin át egészen Perzsiáig. A cár viszont csaknem angol védelem alá helyezte személyét, szerencsétlenség esetére azilumot kért ott magának, hajói bőven megrakva állandóan készen voltak az odautazásra.

E terrornak fedezete alatt átszervezte a „szolgáló”-rétegeket, a kisnemesség közé nagyszámmal vett fel az alacsonyabb népből és idegeneket, litvánokat, sőt tatárokat is. Földet osztogatott a hivatalnokságnak is. A középrétegeket tehát erőszakosan szervezte meg, a nagyok végleges letörésére; jegyzékeket készíttetett földjükről, kötelezettségeikről s külön prikáz-t állított az ő ügyeikre. Az államszolgálat ily primitív elképzelése azonban tönkretette a városok kezdetleges polgárságát is, amely nem tudott érvényesülni a kiváltságolt s minden földet birtokló nemesi társadalomban. Egyúttal véglegesen elnyomta e rendszer a parasztnak halványan kialakuló önkormányzati szervezeteit is.

Nyugat felé, a lengyellel, Báthory Istvánnal szemben, területveszteséggel végződtek háborúi és a moszkvai rendszertől megrettent litván-orosz nemesség is beleegyezett lengyel-litván állami egyesülésbe. A krimi tatár, a törökkel szövetségben, 1571-ben felgyujtja Moszkvát is, de sikerének már csak futólagos a jelentősége. Megkezdődött ezzel szemben az Uralon-túli, ázsiai orosz terjeszkedés, eleinte egyesek privilégizált kereskedelmi vállalkozásai, sófőző-telepei, majd konquisztador-csapatok, kozák zsoldosok hódításai által; 1581-ben elfoglalták egy kicsiny, a mongol birodalomból leszakadt khánság Szibir nevű fővárosát, amitől vette nevét később az egész északi orosz Ázsia.

IV. Ivánt véres munkája közben lelkiismeretfurdalások is gyötörték; imákat rendelt „becstelensége bűneiért”, szónoklataiban magával együtt bűnbánatra szólította fel népét. Majd párszáz hívével kolostorszerű organizációt alakított, maga az apátja; faluról-falura vonulva, exaltált szertartásokkal tartott istentiszteleteket. A metropolitát, aki felszólalni merészelt, száműzte, majd megfojttatta; kivégeztette a novgorodi érseket is. Viszont a pápa követét, a jezsuita Possevinot, aki a török szövetség ügyében jött, de az egyházi unió érdekében is próbálkozott, maga tette nevetségessé. A bizánci formalisztikából, szőrszálhasogatásból is előtörő szenvedéllyel irodalmi vitába állott egy külföldre menekült orosz herceggel, minden nagy birodalom romlását az előkelők hatalmának tulajdonítván. Egyébként ő az első orosz nyomda alapítója is. Végső éveiben teste, a kicsapongások miatt, roncs már; s miután kedvenc fiát botjával halálra verte, lelkét egyre rágták emlékei, boszorkányokkal, jósokkal vette körül magát s így végezte be életét.

Az európai intellektualizmus feszültsége ily torz módon mutatkozott Oroszországban, Rettenetes Iván alakjában. Tébolyodott uralma után az opritsnina felbomlott; gyengeelméjű fia, I. Feodor (1584–98) helyett az özvegy cárné testvére, Boris Godunow kormányzott, tehetséges ember s a nyugati kultúrának barátja. I. Feodor halálával kihalt a Rurik-dinasztia egyenes ága. Bár Rurik-leszármazott sok volt, nem tudtak közöttük választani, inkább a cári családdal összeházasodott Godunow- és Romanow-családok állottak előtérben. Tizenkétéves általános zürzavar következett, az ál-Demeterek kora, akik IV. Iván egy gyermekkorban megölt vagy szerencsétlenül járt fiának adták ki magukat, részben kalandorok, részben pedig fantaszták, akik maguk is hitték igazukat. Egyiket-másikat a kozák és a lengyel is támogatta, majd maga III. Zsigmond király nyújtotta ki kezét a cári trón után, lengyel sereg volt az úr Moszkvában is. Az orosz egyháznak, amely 1589-ben önálló patriarchátussá emelkedett, hatalma és nemzeti jelentősége most mutatkozott meg, nemcsak a közvélemény feltüzelésével, hanem az idegenekkel szemben fegyveres ellenállással is, erődített kolostoraiban. Főként az egyház és a városok fellépésére végre 1613-ban sikerült cárválasztó gyűlést összehozni, amelyben az összes rendek képviselve voltak, némileg a parasztság is. Svéd herceget választottak volna, de a patriarcha s az előkelőbb kolostorok a Romanowok mellé állottak, pártjuk behatolt a tanácsterembe és Romanow Mihályt kiáltotta ki cárrá, a világháborúig uralkodott dinasztia ősét. A lényeges az volt, hogy az orosz birodalom egységét már nagy válságok sem tudták újra felbontani; gyorsabban, mint nyugaton, végzett a központi hatalom a részfejedelemségekkel s a főnemesi önállósággal, mert a partikularizmusnak nem volt mély, társadalmat feldolgozó feladata, amit az államszabályozásnak fokozatosan magára kellett volna vállalnia.