MÁSODIK FEJEZET: A TÖRÖK BIRODALOM

A török birodalom csak a XVI. sz.-ban egyesítette a mohamedán világot, az újkor elejéig még csak balkáni és kisázsiai hatalom volt. Nem áll tehát az, hogy eredetileg az Iszlám fanatizmusa tört volna a kereszténység ellen, hanem elsősorban egy új uralmi szervezet hódított magának helyet a belső természetének megfelelő talajon. Az oszmán-török kisázsiai emírség terjeszkedése a korhadó európai bizánci birodalom ellen irányult, 1326-ban Brussza, 1365-ben már Drinápoly a fővárosa, 1453-ban Konstantinápoly, nemsokára az egész bizánci Európa meghódításával. A szultán címet csak ezután vette fel uralkodójuk s csak a XVI. század kezdetén a kalifa címét, csak ezóta tekinti magát az Iszlám vallásos és politikai fejének. Jóideig nincs rideg ellentét a kisázsiai szeldsuk-török államok s velük Oszmán törzsének állama és a kereszténység között. A törökségnek nagy keresztény multja is volt, az Iszlám befogadása előtt jelentékeny része az orientális keresztény felekezetekhez csatlakozott. Kis-Ázsiában évszázadokon át erős kölcsönhatás alatt éltek a keresztény szomszédokkal, még pénzeiken is a kereszt jelvényét használták. A balkáni, bizánci dinasztiákkal normális nemzetközi viszonyban állottak, sőt össze is házasodtak.

A hódítás tehát a szervezetnek, s nem a vallásnak feszítőereje. A nomád törzsszervezet, gazdag régi kultúrvidékekre kerülve, keményen fegyelmezett katonai-uralmi vállalkozássá képződött ki, új hatalmi izomzatként a hanyatló kultúrtársadalmakban. A mai török történetírás szeretné hangsúlyozni az Oszmán birodalom intézményeinek eredeti, török-nemzeti jellegét; kétségtelen azonban, hogy a fegyelmezett vállalkozás feldolgozatlanul, tisztán hatalmi célokra használt fel minden kultúreredményt, amit útjában talált. Nem hozott új vallásos-kulturális törekvéseket sem, a mohamedán vallás is csak az uralmi rétegek egységbentartására szolgált. Ma már szinte lehetetlen szétválasztani, hogy mit vett át a bizánci, az arab, a perzsa kultúrától, annyira egybeolvadt minden a hatalmi célokra való alkalmazásban. Valami érintetlen, elfogulatlan racionális mohósággal, gyakorlati érzékkel nyúlt minden után, amit felhasználhatott, hiszen úgy jött Ázsiából a Földközi-vidékekre, mint az itteni uralkodók szerződtetett seregnépe, az államapparátus központjaiba állítva és hatalmi kezeléséhez szoktatva. Idegeneket kezdettől nagy számmal vett szolgálatába a török állam, nyugati keresztényeket is, kivált olaszokat, haditechnikája, tűzérsége a legmodernebb lett. Az oszmán vezetőréteg közömbösen viselte el, hogy alacsony származású és idegen renegátok kormányozzanak s parancsoljanak fölötte; a terjeszkedés első századaiban szinte kizárólag ez új emberek kezelték a hatalmat. A született törökség a katonai hűbéreken ült, úri módon, az államszervezet oly sekélyes volt, hogy kevéssé zavarta őket, hadra szívesen gyűltek össze, már a zsákmány kedvéért is. Amíg a terjeszkedés tartott, az uralmi réteg érdekközössége közös volt az államcélokkal is és új mohamedán rétegek is elhelyezkedhettek. A hódított vidékek nemessége sietett is csatlakozni hozzájuk; de más rétegeket is vonzott az okszerű demokrácia, az emelkedés lehetősége. A török épségben hagyott minden társadalmi-vallásos szervezetet, amely engedelmeskedett, nem törődött belső tartalmával, önkormányzatával. Még a bizánci orthodox papság sem tudott fanatikusan törökellenessé válni, a másik oldalról a nyugati kereszténységhez való csatlakozás veszélye fenyegetvén őt.

A központban kezdettől a gyakorlati szervezés feladatainak emberei, tisztségei vezettek, s nem tradícionálisan alakult méltóságok, még csak nem is a katonai előkelőségek. A négy vezér tiszte, amelyből később csak a nagyvezér méltósága maradt meg, nem hadvezéri, hanem szervező tisztség; a hadseregbírák tiszte szintén, a vallásos elemek csak kísérik gyakorlati munkájukat. A nisandsi (titkár) alatt hamarosan nagy, írásos hivatalnokság dolgozott, a defterdárok alatt központi és vidéki szervezet alakult az államjövedelmek kezelésére. A bizánci, perzsa vidékeken kialakult, de az araboknál is terjedő katonai hűbérbirtok rendszerét racionizálták, a spáhik lovasnépét ültették bele, de csak élethosszig, a katonai teljesítmények szigorú ellenőrzésével s fokozatosan nagyobb hűbér jutalmával; a fiúnak ismét előlről kell kezdenie, más vidéken, kicsiny birtokon. A közigazgatás természetesen katonaivá lett, a szandsák egyúttal hadi-egység is. A hadseregnek világhírre jutott janicsár-testülete egészen sajátos alkotás, közeli hasonlatát sehol máshol nem találni. Jeni-cseri: új sereg; az alávetett idegen népből toborozva, lehetőleg már a gyermekkorban, hogy gyökerétől, otthonától, rokonságától teljesen elszakadjon, a házasodástól is eltiltva, külön kiképző iskolában nevelve. Lehet, hogy van valami benne az előázsiai vallásos-társadalmi testvériesülések módjából; általános volt a szokás e bomladozó társadalmakban a keresztényeknél is, hogy bizonyos eszmei vagy gyakorlati célra csoportok alakultak, teljes egyéniségük lekötésével. Eredetileg nem is volt embertelen gondolat a janicsár-intézmény, a szülők szívesen adták oda gyermekeiket, akiknek nevelése humánus és lelkes volt, s akikre jó zsold, biztos élet s zsákmány várt, gyakran fényes pályafutás is. Csak később, amikor az eredetileg 4–5000 főről négyszeresére, ötszörösére emelkedett számuk, táplálták a sereget a keresztény népekre rótt gyerekadó útján, mint ahogyan a rabszolgaság és a hivatalnokság pótlása is e szörnyű adóból történt. A renegát is azért használható, mert megtagadott minden közösséget régi életével, s új környezetében is idegen még, tisztán a szolgálat embere. S szükség van rá, a hódított népek izgatásánál, mert a török inkább csak uralkodik és harcol, nem tájékozódik, nem tanul nyelveket. A központ minden hódított nép nyelvére rögtön új hivatalnokságokat állít, amely rendeleteit a cél szerint görögül, bolgárul, szerbül, magyarul, sőt németül és latinul is adja ki; a „nyelvgyermekek” beszerzése és betanítása állandóan folyik. 1458-ban egy keresztény hadifogoly feljegyezte, hogy a szultán környezetében alig hallani török beszédet, csaknem valamennyi főember renegát.

A központi hatalomnak feltétlen érvényesülése: ez az uralkodónak s a vezető társadalomnak is közös érdeke. Kíméletlen következetességgel valósítják meg: a főméltóságok óriási hatalommal rendelkeznek, de a szultánnal szemben szinte rabszolgai a helyzetük; sorsuk, életük az ő akaratától függő. Szolgák tömege az egész fényes udvar és a hivatalnokság is; rangban óriásiak a különbségek, de legyen az eunuch, katona, írnok, borbély, kézműves, mind szerencséhez juthat és csodálatos pályát futhat meg. Az eunuchoknak megbízhatóságra kitermelt serege alkotja a szilárd magvát az udvar társadalmának, mint az már a kései Bizáncban is intézményes volt. De maga az uralkodócsalád is szenved a nyers racionalizmus kegyetlen következetességétől. Az uralom minden pietás nélkül való; uralkodót az Oszmánházból vesznek, de lehetőleg alkalmas férfiút, a trónöröklés pontos szabályozása nélkül, mint a racionális államszervezetek általában, a nomád társadalmak, de az antik s bizánci társadalmak is. A legtöbb trónváltozás tehát kegyetlen háborúskodást okoz, míg valamelyik trónkövetelő ki nem írtja a többit, egész rokonságát. Hihetetlen intézmény, ami ebből keletkezett: II. Murád, a XV. sz.-ban, szabállyá tette, hogy a trónralépő szultán rögtön gyilkoltassa le családjának minden tagját, aki a jelenben vagy a jövőben a trónra igényt emelhet. Testvérek, felnőtt s gyermek családtagok kivégzése, sőt saját fiaiké is, szokásos még a XVII. sz.-ban is, aránylag felvilágosodott s humánus érzületű szultánok részéről is. A Korán egy mondata, amely szerint a „zavarnál jobb a halál is”, emelte a gyakorlatot szinte morális kötelességgé.

A XV. század Bizáncot hódító szultánjai mint nagy szervezők állanak előttünk. Ami modern, s ami csupán technikai-uralmi készséget kíván, azt mind felhasználják. Imponáló, amint egy-egy város elfoglalása után gyors könnyedséggel teremnek nyomukban új erődítések, épületek, utak, hidak, raktárok, mecsetek, szegényházak, iskolák s más közintézmények. A hadsereg ellátása oly pontos szervezettel történt, ami az akkori Európa előtt szinte csodálatosnak tünt fel. A zsákmányszedés mellett a hódítás után az adóztatás szervezete rögtön megkezdte könyörtelen működését, az állandó hadsereg jó s pontos fizetést kapott, – Európában akkor szintén csodálatos szokás. Szigorú fegyelmet lehetett tehát tartani, az európaiak bámulták a félelmetes csendet s rendet, amivel a seregek felvonultak s harcközben véghezvitték mozdulataikat. A birodalom emelkedő korszakában az ellenséges területek népe ritkán lázadt a török seregek ellen, a legkisebb vétségért, rablásért halál járt a janicsárra is, a katonának mindent pénzzel kellett fizetnie, zsákmányolni csak parancsszóra lehetett. De békében is erős a közbiztonság a birodalomban, bármily kicsiny tisztviselő parancsa rögtön teljesült, kegyetlen büntetések terhe alatt. Sok európai uralkodó irígyelte, s tökéletesnek, utánzásra méltónak tartotta a szultánok birodalmát, a népek pedig félelemmel sejtettek benne magasabbrendű erőket.

II. Mohamednek, Konstantinápoly elfoglalójának, halála után fia, II. Bajazid (1481–1512), véres küzdelmekkel verte le öccsének, Dsem hercegnek trónkövetelő lázadását. A herceg, – aki költői nevet is szerzett magának, – Rhodos szigetére menekült, amelyet a johanniták tartottak a török ellen, majd az európai uralkodók diplomáciai játékszere lett, a pápa udvarában élt, szigorú őrizet alatt, ha a szultánnak kedvezni akartak, másrészt pedig állandó fenyegető eszközként a szultán ellen. Bajazid különben békés, tudománytkedvelő uralkodó volt, élete végén fia, I. Szelim (1512–1520), vad, sötétjellemű katona, ellene lázadt és megfosztotta trónjától. Szelim két testvérének s öt unokaöccsének megöletésével biztosította magát roppant hódító vállalkozásaiban. Ő már keletnek fordult, a perzsa ellen, amely az Iszlám siita-felekezetét képviselő hatalom is volt a szunnita-törökkel szemben. Szelim hadjárata a kisázsiai siiták borzalmas kiirtásával is párosult, a perzsát legyőzte, de meg nem törhette, csak a nyugatörmény vidékeket és Kurdisztánt hódította el tőle. Majd az egyiptomi mameluk-birodalom ellen fordult, Szíriát, Egyiptomot elfoglalta, az utolsó mameluk-szultánt kivégeztette. Az egyiptomi szultántól függő arábiai törzsek is neki hódoltak, a szent városoknak: Mekkának és Medinának, védnökségét átvette. Az utolsó Abesszida-kalifát, aki Kairóban árny-életet élt, Konstantinápolyba hurcolva, kényszerítette a kalifátusnak reá-ruházására: ezzel a török szultán feje lett az egész szunnita-Iszlámnak, leszámítva a messze ázsiai népeket, amelyektől a perzsa zárta el útját.

VIII. A TÖRÖK BIRODALOM A XVI–XVII. SZ.-BAN

Az oszmánok ázsiai terjeszkedésének mindvégig a perzsa birodalom volt a legfőbb akadálya, évszázadokon át megújuló elkeseredett harcokkal. Az arab hódítás óta, a VII. század óta, most, a középkor végén, alakult először önálló perzsa nemzeti birodalom, de a régi perzsa kultúra az arab, török, mongol uralmak alatt is élt tovább, mindannyira nagy hatással. A törökség e kultúrvidéken áthúzódva, tulajdonképpen innen vette világi műveltségét. Viszont az új Perzsia az északi török népektől hatalmi szervezetét. 1501-ben Izmail sah, akit Mohamed leszármazottjának tartottak s egyúttal „szufi”, előkelő dervis is volt, Nyugat-Perzsiában kezébe ragadta az uralmat, felülkerekedvén a turkmen-törzseken, amelyek a XV. sz.-ban átmenetileg egységes birodalmat alakítottak a Kaukázustól a Perzsa-öbölig húzódó széles hegyvidéken; majd Bagdadot is meghódította. Megállította az északi őzbég-törökség s a felbomló Arany-Horda egyéb részeinek terjeszkedését dél felé és azt az orosz fennhatóság alatt a legújabb időkig fennállott Bokhara- s Khiva-khánságra korlátozta. Végzetes dolog az oszmán birodalomra, mert a perzsa kultúrterület önállósága a siita-Iszlám önállóságával forrott össze s így a török birodalmat örökre elválasztotta a középázsiai törökség és az indiai „nagymogul”-birodalom szunnita-mohamedánjaitól, holott a kalifátus felvételével a konstaninápolyi szultánok az egész Iszlám fejének tartották magukat s a XVI. században már elsősorban e kultúrkör egységesítése volt természetes törekvésük.

Pedig ugyanekkor sikerült egyesíteni Timur egyik utódjának, II. Babur kabuli szultánnak, az afgán-indiai szunnita-mohamedán népeket a „nagymogul”-birodalomban; a XVI. század második felében Akbar császár (padisah) igazi mongol közömbösséggel s hűvös érdeklődéssel engedte érvényesülni a legkülönbözőbb vallásokat. Agra-ban, Észak-Indiában épített ragyogó fővárosában mohamedán, hindu és keresztény tudósok és térítők egyaránt szabadon dolgozhattak. Mongol módra többé-kevésbbé önállóan hagyta a régi, benszülött indiai fejedelemségeket is uralma alatt. E laza, felszínes vallásos-uralmi szervezet nem állhatott ellen az európai terjeszkedésnek; a nagymogul dinasztia a XIX. sz. közepéig uralkodott ugyan, de az európai, végül az angol gyarmatosítás mindinkább aláásta tényleges hatalmát.

Perzsia tehát megakadályozta az Iszlám nagy vallásos-politikai egységesítését, bár ősi kultúrájára már nem következett új fejlődés. Izmail családja, a szufi-névről Szefidáknak nevezett dinasztia, 1722-ig uralkodott, a XVII. sz. elején ismét újraszervezve a hadsereget és különösen a Bagdad birtokáért folyó harcokkal elvonva a török erejét Európától.

A török birodalom terjeszkedése a XVI. sz.-ban tehát inkább Európában és Afrikában folyt tovább.

Szelim fia, II. Szolimán (1520–66), visszahúzódva élte ifjúkorát, hogy apja gyanakvását fel ne keltse. Művelt, nagyvárosi ember, igazi oszmán nemesúr, aki beszélt szláv és nyugati nyelveken is. Alapjában nem háborús hajlamú, inkább nagyszerű organizátor; nem is várták, hogy nagy hódító legyen belőle. Melegszívű ember, monogám házasságban élt egy orosz rabnőjével, a humanisták regényes Roxolánjával; tanácsadóit meleg bizalommal kezelte. A török uralmi módszereket finom tökélyre vitte, de nem alakíthatta át. Saját szemei előtt fojttatta meg fiát, akire gyanúja támadt, s egyik nagyvezérét is, évtizedes baráti viszony után. A birodalmat belekapcsolta az európai nemzetközi hatalmi rendszerbe, az I. Ferenc francia királlyal kötött Habsburg-ellenes szövetség által.

Az osztrák-Habsburgok ellenében Magyarország jórészének elfoglalása, Bécs ostroma jelzik hatalmát; a tengeren hosszú ostrommal elfoglalta Rhodos szigetét a johannitáktól (1522), akiket V. Károly aztán Máltára telepített át. Gyors győzelmi menetben nyomult be Perzsiába is, Örményország egyrészét, valamint Irákot, Bagdaddal, birodalmához csatolta (1534). Afrikában Algir, Tunisz és Tripolisz benszülött fejedelmei a század elején, a spanyol hódító kísérletek ellenében, Chaireddin Barbarossa kalózfejedelem alá adták magukat, aki Lesbos-szigetéről származó, az Iszlámra áttért keresztény család sarja, s akinek rablóhajói a szultán szövetségében is harcoltak. Chaireddin Barbarossa elismerte a szultán felsőségét új fejedelemségei fölött s így az oszmán birodalom egész Észak-Afrikára kiterjedt, kivéve Marokkót, ahol berber-mohamedán fejedelmek uralkodtak és Abesszíniát, az ősi keleti kereszténység egy válfaját valló lakosságával és dinasztiájával. Az oszmán hódítás ezzel nagyjából elérte szélső határait. Élete végén Szolimán már sikertelenül ostromolta Máltát; Velence is még 1573-ig birtokában tudta tartani Cypros, 1689-ig Kréta szigetét, a török hatalom ölében is. Szolimánt pedig utolsó hódító útjában Bécs felé Szigetvár tartóztatta fel, ostroma közben érte őt utól a halál (1566).

Fia, II. Szelim (1566–74) már elpuhult, élvezetekbe süllyedt uralkodó; tehetséges nagyvezére, a rabszolgából felemelkedett Mohamed Szokoli tartja a kormányt. A lepantói vereségnek (1571) nagy volt a morális jelentősége, de a birodalom szervezete még erős, Tuniszt nem tudják tartani a spanyolok, Cyprosról Velence kénytelen lemondani. III. Murád (1574–95) idejétől Perzsia kötötte le a birodalom erejét, a török egyelőre ismét terjeszti itt határait, hogy később évszázados, változatos küzdelmeket vívjon még értük. Most már nem maga a szultán állott a hadak élére, pedig az uralkodók személyes derekassága súlyos követelménye a racionális uralmi szervezeteknek. III. Mohamed (1595–1603) és I. Ahmed (1603–17) idején a magyarországi harcok ismét jelentősebbekké váltak, a zsitvatoroki béke még némi török területnövekvést is hozott, a perzsák azonban már nagyobb vidékeket visszahódítottak tőle. Hosszú zavarok következtek, a janicsárok lázadásaival; már a nagy hódítóknak is többször kellett küzdeniök e katonai testület erejével, amely csak addig alkalmazkodik, amíg hódító háborúkkal táplálják, máskülönben felzúdul minden békés kormányzat, minden hivatalnokrendszer ellen. A XVII. sz. derekán IV. Murád borzalmas kíméletlenséggel igyekezett reformálni az államot, neki köszönhető a század végének új lendülete, de ekkor már mindenki előtt kézzelfogható az, hogy az európai fejlődés hatalmasan túlnőtt a török államművészet módszerein.

A pár emberöltővel előbb még oly modern, erőteljes szervezet, a társadalom munkatagozódása hijján, lassú süllyedéssel önmagába roskadt össze, s vele a társadalom is, amelyet megakadályozott abban, hogy alulról épülő, életképes kultúrszervezetet alakítson ki önmagából. A nyers gyakorlatiassággal együvé szedett hivatalnokságot nem lehet társadalomvezető rétegnek tekinteni, szolga mind, a császári serail palotatömegével együtt, amelynek népét a XVI. sz.-ban már mintegy harmincezer főre becsülték. A főbb méltóságokat hasonlóan többezernyi rabszolga-, katona-, hivatalnoksereg veszi körül. A bizalmas szolgák, bármily tanulatlanul is, a legmagasabb polcokra kerülhetnek, még a XVII. sz.-ban is gyakori az írástudatlan a főméltóságok között, az európai követek feljegyzik naiv kérdéseiket, mihelyt nem egyenesen a tapasztalataik körébe vágó dolgokról esik szó. Ez az igazi racionalizmus, a derekasság és tehetség állítólagos szabad érvényesülése, a társadalom üzemiességére való tekintet nélkül. A pénzügyi, katonai kimutatások pontosak, óriási arányúak, az európai még a XVII. sz.-ban is elbámul rajtok, de nincs semmi mélyebb összefüggésük a tulajdonképpeni társadalomigazgatással. A nagy írásüzem csak a hatalom eszközeit tartja számon. A nyelvek sokaságának, a tartományoknak, az ügyköröknek külön-külön alakult hivatalnoksága idegenül áll egymás mellett, még az egyes kormányzati ágak írásai is néha annyira különbözők, hogy kölcsönösen olvasni sem tudják. Az ügykezelés személyies voltára jellemző, hogy a Portához intézett beadványok még keltezve sincsenek, rövid jegyzetek tulajdonképpen, amiket, szóbeli előadás alapján, vagy rögtön elintéznek, vagy örökre elintézetlenül maradnak. Még a hűbérbirtokok élvezői is külső személyleírással ellátott adománylevelet kapnak; helyzetük, körülményeik, maga a földbirtok, nem érdeklik a központot, azt csak a végső összegek érdeklik. A hatalmas birodalmat tulajdonképpen kezdetleges, személyies elhatározások kormányozzák. Összefüggő üzemiesség híján az állandó, magától folyó kölcsönös ellenőrzés sincs meg, az ajándékoztatás, vesztegetés természetes dolog; viszont a szultán is a maga vagyonának tekinti a főemberekét, haláluk után rendesen be is vonja azt kincstárába. A tartományokban, városokban alig van állami hivatalnok, a helyi igazgatás azonban sohasem biztos arról, hogy mikor borítja fel minden számítását a felső parancsszó. Még a bonyolultabb jövedelmek kezelésére sem tudott vállalkozni a hivatalnokság, bérbeadta görögnek, zsidónak. A keresztény vallások népét, a rajákat, még a kicsiny ázsiai szektákat is, papjaik igazgatására hagyták, akik felelősek az engedelmességért, a külön keresztény adókért, a török csak büntetni járt hozzájuk. Az állam az ipart, kereskedelmet is egységes nagy testületekbe kényszerítette, csupán könnyebb rendelkezés céljából. Hiába volt közbiztonság, voltak jó utak: a kereskedelem megállott a régi karaván-típusánál. IV. Murád, a XVII. sz. reformszultánja, hiába ült neki személyesen a jövedelemjegyzékek átvizsgálásának, hiába tanulta meg a legszebb kalligrafikus és a pénzügyi „titkos” írást, a lényeges teremtő erőket nem tudta megragadni, az ő szempontja is a jövedelemzsarolás maradt, s eszköze a vétkes tisztviselők rögtönös, tömeges legyilkoltatása.

A vallás, a papság lett volna hivatva, hogy az intellektualizmusnak általános nevelőintézménye legyen; s valóban, e papságnak szerepe túlnőtt a szorosan vett vallásos feladatokon. A kádi, a bíró is tulajdonképpen hozzájuk tartozik, mint a vallásos törvénykönyv ismerője. Minden egyházi és bírói funkcionárius feje a mufti vagy sejk-ül-iszlám; körülötte sokasodtak a központban az ulemák, a vallásos jog tudói, a szofták, a jog tanulói. A mufti vezetésével a központ e tömegei gyakran beavatkoztak az állam ügyeibe, néha lázadásra izgatva a népet, néha véres összeütközésben a hadsereggel, a janicsárokkal, akik külön érdekeiket féltették tőlük. De a muftinak törvényes joga is van a beavatkozásra, a fontosabb ügyekben fetvá-val nyilatkozik, hogy nem ellenkezik-e a vallás törvényeivel valamely rendelkezés. A moshék papjait, akik egyúttal az iskolák vezetői is, rendesen a templomalapító úr vagy testület nevezte ki. Közös kultúrnyelvet, az arabot, használt az egész papi-réteg, az iskolázás is egyöntetű, az arab szentszövetségnek, a Koránnak memorizálása.

Az arab kultúra az egységes papság és egységes írásnyelv nevelése folytán vált egykor termékennyé; de mégsem állandó fejlődésre képessé. Mert a papság az ő racionális társadalmukban is mégis csak az élettől elkülönült elem; ami gyakorlati és mozgékony volt, az külön utat keresett magának, az intellektualizmus egyenetlenül, szakadozottan fejlődött ki és szétbontva mohó érvényesülésével a társadalom összefüggéseit, szétbomlasztotta a politikai s a kulturális egységet is. A török bárhonnan összeszedett intellektuális szolgákat alkalmazott a világi igazgatásban, idegen nyelvet értőket, de ezenkívül török írásnyelvet is használt az egyházias arab mellett; a hivatalnokságnak tehát ugyancsak semmi köze sem volt a papsághoz. A török írásnyelv azonban maga is mesterséges csinálmány, csak a XV. sz. végéig volt nagyjából nemzeti nyelv, aztán arab s perzsa keveredett hozzá, szókincsének csak mintegy egyötöde maradt török, még a gyakorlati s hivatalos iratokban is. Különösen a finomabb árnyalatok kifejezéseit vették idegenből, jelzőnek pl. még kivételesen sem használtak török szavakat: jellemző a felületes célszerűségre, amely kész idegen kultúrszavak felhasználásával dolgozik. E mesterséges nyelvet tehát a munkakörök sablonjaiban kellett kinek-kinek külön elsajátítania, nem volt e nyelv a társadalom közös szociális eszköze, de nem alkalmas az írásgondolkodás kifejlesztésére sem. Az iratok, oklevelek zsúfolt, dagályos frázisokkal dolgoznak, végnélküli s pongyola mondatokkal, amelyek csak feldarabolva érthetők meg, s pontos értelmezésük akkor is ingadozó marad az előtt, aki nem állott az üggyel kapcsolatban, a frázisok mellett a tényszerű adatközlés mellékes, az irat mintegy csak emlékeztető jele az aktuális, szóbeli elintézésnek. Az igazi világias, irodalmi műveltség perzsa kölcsönzés, különösen az emelkedés idején, de ez átvételt kevéssé követte eredeti irodalmi termelés.

A vallásos papi rétegek képviselnék az összefoglaló intellektuális nevelést, de a világi művelődés nyers racionalizmusa, a legkülönfélébb idegen módszerek s eredmények feldolgozatlan átvétele szűk körre szorítják vissza ezt az összefoglaló réteget is. Kihagyta ez az intellektuális összefoglalás a nem-mohamedán népek nagy tömegeit, mélyebb vallásos térítés alig folyik, talán nem is állhatna meg a birodalom, ha mindenki igényt tartana a hívők kiváltságaira. Pap és kádi csakis születésbeli, régi mohamedán török lehetett. A helyzetnek megfelelően a papi intellektualizmust nem feszítik-fejlesztik a társadalomnak közeli, életteljes problémái. Elvonatkozott, merev marad még jogász-mivoltában is; szó sem lehet arról, hogy a nyugati klerikusság mintájára gyakorlatias tananyagot vegyen fel képzettségébe. Az arab nyelvhez ragaszkodik, szent szövegeit tisztátalanná tenné más nyelven való magyarázása is. A Korán lefordítása a legújabb korig szigorúan tilos volt, még másolását. sem tűrték, csak a hagyományosan kialakult, gyakorlatilag nem használható írással. A „Kanun” (a görög kanonból), a Koránban előre nem látott esetek jogszabályozása, a török jogtudomány egyedüli alkotása. Az arab tudományosságot átvette ugyan a török, de továbbfejlesztésére képtelen, hiszen nincs tudomány a társadalom mély problémáinak ösztönzése nélkül. Különösen feltűnő a reális, természettudományos eredmények teljes hiánya, éppen a racionális szellem miatt, amelynek csak kész eredmények kiaknázásához van érzéke. A magasabb iskolázás a nagy medresszékben tömegesen képzi a papokat, tanítókat, jogászokat, de lényegében nem más, mint a szövegek végtelen memorizálása. A kádi szerepe tulajdonképpen mély összefüggést jelentene a világi s a vallásos intellektualizmus között, ő a muzulmán lakosság bírája s egyúttal nótárius-féle, okleveleketkiadó hiteles személy is. Az ő képzettsége is azonban csupán a Korán szövege, s ez annyit jelent, hogy valójában a helyi-pillanatnyi körülmények, esetleg a felekhez fűződő érdeke szerint ítélkezik. Arab, sokszor át nem értett tanulmányok; használható jogfogalmak nélkül új, tételes jog alkotására nem is képes, az élet igényei kifejezetlenek, szabályozatlanok maradnak. Írásos ítéletei, frázisok között, rövid s naív szövegek, amik voltaképpen a feljegyzett tanuk megbízhatóságára hagyták a lényeget. Egyébként pedig fontos jogi ügyleteknél is elégséges az egyszerű, szóbeli nyilatkozat a kádi és a tanuk előtt.

Ily módon a meglehetősen általános iskolázás sem képezhet ki társadalmat szervező, egységes intellektualizmust. Minden személyes célszerűséggel, aktualitással történik, a központ parancsaitól az egyszerű üzletekig. Az Iszlám eredetileg szintén a hívek tevékeny közreműködésének vallása, a pap nem kizárólagos közvetítője az isteni rendelkezéseknek; az iskolázás vallásos kötelesség. Tulajdonképpen a betűk ismerete is igen elterjedt, hímzésben, díszítésben szinte a népművészet eleme, az arab hagyományok nyomán. S mégis ritka az írástudó, még a tanítók között is; a Korán írása gyakorlatilag nem használható, arab fogalmai ugyancsak nem. A későbbi korszakokban egyes iskolák külön tanítót szerződtettek a gyakorlati, folyó írás számára, ami azonban már nem tartozott a papi intellektualizmus egységesítő, nevelő feladatköréhez. Még a név sajátkezű aláírása sem vált szokássá, a legfőbb méltóságok sem jegyzik az iratokat; az írnok kezéből írt kalligrafikus jelmondatok helyettesítik a nevet, még a „láttam” jegyét is.

Maga az írás mutatja a legszembetűnőbben az intellektualizmusnak tökéletlen, szervetlen, szakadozott fejlődését. Az arab írás általános; de, mint már az arab kultúrában is, vidékenkint és feladatok szerint nagy eltérésekkel, úgyhogy a történet folyamán többszáz változata alakult ki, sokszor kölcsönösen olvashatatlanul. Nem jutott a teljes betűírás fokára egyik sem, a vokálisokat többnyire csak pontok sejtetik, az olvasás tehát a tárgynak közelebbi ismeretét kívánja. A legegyszerűbb írás is aránylag nagy kalligrafikus készséget kíván, hiszen a betűk a vonalak pontos hajlásaiban rejlenek; a térden, tenyéren, keményre készített papírlapon való írás hosszú gyakorlat művészete, amit nem nyujthat az egyszerű iskolázás. A szent és tekintélyes szövegek tobzódnak is a kalligrafiában, a betűsorok, szavak szimmetrikus elrendezésében, az olvashatóság és a fesztelen fogalmazás rovására; gyakran ábrák formálódnak ki a szövegből, a hagymának, pávának stb. alakja, szinte rejtvényszerű feladattá tévén az olvasást. A gyakorlati írás sem könnyű, ezenkívül minden foglalkozáság, hivatal külön alakította ki a magáét. Többnyire félig gyorsírásnak, félig titkos írásnak tekinthetők. Különösen idegennyelvű alattvaló népek viszonyainak, helységeinek, személyneveinek olvasása lehetetlenség más, mint az írás szerzője számára. Az egyházi-jogi rétegnek gyakorlati írása szintén más, mint a hivatalnokságé. Fontos szavakat gyakran többféle írásfajtával írnak le egymás mellé, hogy értelmük kétséges ne legyen. Mindehhez járul a sokféle, holt és mesterkélt írásnyelv használata: s látnivaló, hogy életet vezető intellektuális rétegek általános kialakulásáról szó sem lehetett, a szocialitás tulajdonképpen nem fogadta be mindennapi módszerként az írásintellektualizmust, csak uralmi s külsőleges szerepe volt annak.

Maguk a szultánok is sejtették ezt a bajt. Voltak közöttük erős kultúrérzékkel rendelkezők, irodalom- és tudománykedvelők is; a nagyvezérek s főemberek között is jogtudósok, nagy organizáló tervekkel. Jellemző, hogy a janicsárok dühe rendszerint az ilyen „tudósok” ellen fordult, még Nagy Szolimán idején is megesett, hogy halálra keresték őket, felgyujtották a palotájukat: a társadalom mélyebb átalakítása a nyers, racionális uralmi szervezetek veszélyét jelentette volna. Egyes szultánok próbáltak belemerülni az írásüzembe vagy útjaikban sorra vizsgálgatták a papokat, hivatalnokokat. De a képzettségnek a társadalom aktivitásával való közösségét nem teremthetik meg egyes intézkedések; Szolimán sem tudott buzgalmában mást tenni, mint hogy azokat jutalmazta, akik a Koránt 8–9 óra hosszat tudták egyfolytában recitálni előtte. Egyébként pedig a legműveltebb szultánok mellett is jelentékeny volt a szerepük a különféle jósoknak, varázslóknak.

A kicsiny, kezdeti oszmán államnak megfelelt a céltudatos, energikus okszerűség; a nagy birodalom társadalmait csak külsőlegesen tarthatta össze. A racionális módszerek lassanként elvesztik élettől buzgó erejüket, tunya megszokás tartja őket. Különösen, ha új hódítás, terjeszkedés nincsen. A rabszolgaság nehezen pótolható már s a megállapodott társadalomban állandó kiegyenlítődés is folyt viszonyában a parancsoló rétegekhez, végül már nem használhatták feltétlen eszközként munkára, életre-halálra. Minden elhelyezkedett már, a renegát-réteg is kihalóban volt, utódaikat rokonság, összeköttetés juttatja hivatalhoz, megélhetéshez s nem a maguk feltétlen vállalkozó-szolgáló kedve. A janicsárok mind nyiltabban házasodnak, mesterségekre adják magukat, csak zsoldjuk elmaradása hozza össze őket félelmes lázadásokra. A főméltóságok összeházasodnak egymással, sőt a szultánok családjával is, a kormányzat rabszolga-jellege szűnőben van, a fiú követi az apát tisztségében, a szerzett vagyon öröklése is biztosabb: nagy családok alakulnak s vezetnek, a régi kíméletlen ambíciók helyett – s mégsem válhatnak megalapozott vezetőréteggé, a szultán dühkitörései elsöpörhetik őket. Amiben a szervezetnek ereje rejlett: egyetlen akarat feltétlen, csak az aktuális célra tekintő érvényesülése, mindenkinek s mindennek korlátlan felhasználása – az elmosódott e folyamatban.

S mégis, az egyházi-jogi rétegek, amelyek aránylag szervesebb, egységesebb alakulások, egységesebb képzettséggel és a társadalom igazgatásában nem csupán hatalmi szempontok vezetik, idővel itt is oly elemeket választottak ki magukból, amelyek mélyebben értik intellektuális feladataikat. A nyugati hatásnak erős a szerepe ebben. Az ulemák maguk is már mindinkább a tanultság, s nem csupán a vallás emberei, olvasnak nyugati könyveket is; tanítványaik jórésze pedig már a világban elhelyezkedett jogász: az effendik rétege ez, idővel az ügyvédhez hasonló foglalkozással, bár még sokáig vallásos, templomi feladatokkal is. Ők nyomulnak be idővel a hivatalnokságba is, nyitva a pálya előttük is a legmagasabb fokig. A kalemdsi (tollforgató), a cselebi (tudós) is e réteg tágabb köréhez tartozik s együtt halad vele. Mindez azonban már inkább a XVII. sz. történetéhez tartozik s csak a XVIII. sz.-tól válik döntő jelentőségűvé. A folyamat hatása egyelőre csak annyiban tapasztalható, hogy lassankint a központ nagy írnokhadserege is elvesztette régi természetét, rabszolgai készségét és törtető szerencsevágyát, állandósult tömege elhelyezkedett a társadalomban, szeretne elismert képzettség-rétegeihez csatlakozni. Kíméletlen átütőereje megszűnt; s mivel mindenféle nemzetiség fiai elhelyezkedhetnek a hivatalnokság keretében, – a görögök egyenesen vezetőszerepre jutnak a központban és az európai tartományokban – az alávetett népek intellektualizmusa nem lázad ellenük, még a nemzeti eszmék uralomrajutásának idején is aránylag vonakodva követi idegen felszabadítók hívó szavát. A birodalom inkább tehetetlenségénél, mint erejénél fogva él tovább. A veszély idővel éppen az effendik török-nemzeti rétegének előtörésével kezdődött; műveltségük nem érti meg már a birodalom egykori nagyságának lényegét, az egyszerű uralmi okszerűséget; szabadabb mozgást, önállóságot kívánnak a társadalom számára, s mégis török uralmat. Az egykor modern, szörnyű gépezet, amely világrészeken gázolt át, a társadalomélettel való mélyebb közösség híján lankadt el; s végül éppen az hozta vesztét, hogy megújítását nemzeti török alapon és a társadalomfejlődés szélesebb alapjain kísérelték meg.