HARMADIK FEJEZET: HOLLANDIA MEGÁLLAPODÁSA, ANGLIA EMELKEDÉSE

Franciaország mellett a kontinensen egymásután fordultak át más társadalmak és államok is az egységnek modern alapjaira. Nem francia „hatás” alatt, hanem jórészt fejlődésközösségben a franciával, amely csak érett formáival vezet közöttük. Ilyen értelemben lehet szólni a nyugatról terjedő nagy hullámokról, amelyek a kontinens rendiségét lassanként izmos, mély tartalmú-feladatú osztálytársadalommá alakítják át az abszolút állam keretei között. Hatalmas folyamat; ez szabályoz most már általánosan minden társadalomvezetést, kényszerít üzemiességre, társadalmiasságra a rendi szűkösségeiből egyre kitáguló világban is minden erőt, pénzt és politikát s magát az egységesítő államhatalmat is. A féktelen erőket, amelyeknek nincsenek széles, társadalmias alapjaik, ez a folyamat csendesíti el: intellektualizálja, elszürkíti a szélsőséges, sekélyes nemességet északon s keleten.

Hollandiára ez a folyamat belső „válságot” hozott a XVII. sz. közepétől. Még jóideig a jelennek irígyelt, hatalmas, gazdag társadalma Európában: az angol, a francia megtörni nem tudja, a XVIII. sz. derekáig nem csökken kereskedelme; csak éppen nem mutatja azt a gyors emelkedést, amellyel az angol kereskedelem vele egyenrangúvá nő fel, majd felül is mulja. De a régi fejlődés tényleg megállott.

Itt bizonyos határokon túl nem lehetett szó a vállalkozásszerűség kimélyítéséről, az alsó munkának üzletszerű megragadásáról, általános pénzszervezetek kialakulásáról. A pénznek mindig megmaradt a helyi társadalmakhoz, a kicsiny munkához tapadó szerepe is. Egységes pénze sohasem volt a köztársaságnak, minden rendi része féltékenyen őrizte a maga pénzverő jogát. Az amszterdami bank tulajdonképpen a város bankja, nem feltétlen irányítója, központja az egész hiteléletnek. Még a nagy Keletindiai Társaság sem tud egészen kapitalisztikus szervezetté fejlődni. Mai szemmel szinte érthetlen, hogy miként történhettek az elszámolások, amikor minden hajó és áru valamely rendi képlet tulajdona, minden behozott árut is az árusít ki, de mégis egyúttal az egész Társaság közös számlájára. Kétszáz évig nem is volt a Társaságnak rendszeres központi könyvvitele, a részvényeseknek nem voltak pénzük szerint megszabott jogaik. Nyilvánvaló, hogy állandó személyes, méltányos megegyezéssel folyt mindenki teljesítményének felbecsülése s mindenki megtartotta a jogot, hogy önállóan, a maga módja-érdeke szerint, végezhesse el a közös vállalkozásban is a munkát, iparit és kereskedelmit. A többi holland kereskedelmi Társaság, mint pl. a nyugatindiai is, már veszedelmesen hasonlít a franciákra, inkább „állami” alapítások, mint a társadalomé. Ezért érthető, hogy az amerikai gyarmatok az európai háborúkkal összefüggésben hamarosan idegen kézre kerültek, míg az indiaiak, eleven vállalkozással áthálózva, mindig növekvő jelentőségre jutottak. Braziliai hódításaikat 1654-ben vissza kellett adniok a portugáloknak, az angolokkal vívott háborúban, 1664-ben elvesztik Új-Amsterdamot. Kétségtelen tehát, hogy félbenmaradt a nagy kapitalisztikus fejlődés, a szabad mozgás megállott egy bizonyos fokon, nem tudott elmélyülni általános társadalomdolgoztatássá. Az angol Spanyolországban, Portugáliában, Oroszországban is mindinkább magához ragadta a kereskedelmi vezetést. S mégis, a XVIII. sz. végéig, a holland külkereskedelem abszolút mennyisége messze túlhaladta az angolt, pedig a népesség csak egynegyede az angolnak. Hollandiában a XVIII. sz. végén egy lélekre 300 márka érték jutott a külkereskedelemből, Angliában csak 70 márka.

Igen hasonlít mindez a francia típusra, amelyben nem nagyvállalkozások, hanem munkaszervezetek kényszerítik rá az árut a piacokra. Nyilvánvaló, hogy a holland partikularizmus nem volt külsőleges, csupán politikai, hanem társadalmias, adminisztratív természetű. Semmiféle kereskedelmi siker sem tudta teljesen üzletiesíteni a társadalmi összefüggéseket. A nemesség eltűnt, de a „rendi szervezetek” nem. A falusi határközösségek egész a francia forradalomig fennmaradtak, szabályozó hatósági szereppel. Állammerkantilizmus nem fejlődött ki, hanem az egyes városok, testületek önmagukat szabályozó merkantilizmusa. A munkát ellenőrző, hitelesítő „csarnok-rendszer” minden városban az üzletiességen túlmenő, a helyi viszonyokhoz igazodó szabályozás volt. A csupasz pénzen-dolgoztatást, a vidéki nép munkájának felvásárlását szigorú szabályok akadályozzák. Adminisztratív módon szabályozott közös tőkebefektetés, különösen a közös technikai berendezkedésekre, a szél- és vízimalmokra; de a gépek a XVIII. sz. végén épp oly nehezen tudtak itt érvényesülni, mint más céhszerű társadalmakban. A munkabérek mindig magasabbak, mint bárhol másutt.

A testületi-városi elöljáróságok nem mentek át, francia módra, egyöntetű hivatalnokságba, hiszen minden részben a legkülönbözőbb a történeti szervezet; de különbségeiben is a magisztrátushoz hasonló vezetőpolgárság alakul ki. „Megcsontosodás” ez, a vállalkozás-fejlődés megállítása, de az adminisztratív szempontok ereje folytán. Nem tőkésrétegek uralmának megcsontosodása, mint az itáliai késő-reneszánszban, a dolgozó rétegek védelme nélkül, hanem a szabályozó módszerek kikristályosodása. A városok élén polgármesterek, tanácsosok régenscsaládjai, megszabott hatáskörrel; a polgármester többnyire egyúttal egyik direktora is a Keletindiai Társaságnak is, állásánál fogva. Bizonyos tőkét be kellett fizetniök a Társaság pénztárába: ez itt a hivatalvásárlás. És felelősek egész vagyonukkal a Társaság üzletmenetéért, míg az egyszerű részvényes csak részvényének értékét kockáztatja.

Az egyéni vállalkozásnak, a tőkének ez a szoros lekötése a társadalomvezetés feladataihoz csakugyan tompítja a régi merész kezdeményező kedvet, mozgalmat. A gazdasági magaskonjunktúra elmúlt, de azért, mert a társadalom védekezett elhatalmasodása ellen. A XVII. sz. végétől megállapítható a túlságosan nagy vagyonok folytonos csökkenése, de ezzel szemben a vagyonnak mindig egyenletesebb szétosztása széles rétegekben. A tőke ezentúl még fokozottabb mértékben társul mezőgazdasági-termelő célokra, vizek lecsapolására, gátak emelésére; de erősen adminisztratív alapokon, a paraszt helyének, munkájának és hasznának biztosításával. Azok az iparok, amelyeknek további fejlődésére nagyvállalkozások szükségesek, megállottak, köztük a posztógyártás is, de a nyerstermények iparosítása tovább is emelkedőben volt. Nem romboló gazdasági válság tehát, még a kereskedelemben sem, csak az európai vezetésnek lassú feladása. Önkéntes kiállás a nagy világversenyből, melyet már csak az alsóbb nép kihasználásával lehetett volna tovább is tartani. A „hanyatlás” korából Hollandia, mint Európa legharmónikusabb modern társadalma került ki, békés jóléttel, általános műveltséggel, ami különösen a parasztságot illetőleg jellemző más társadalmakkal szemben. A holland „szabadság” nem megsemmisítése a hűbéri-rendi kötöttségeknek; példája annak, hogy miként lehetett a kicsiny, szokásszerű viszonyok méltányosságát lassú gonddal kifejezni a modern okszerűséggel és a pénz szerepével is.

Feltétele természetesen ennek az, hogy a kormányzatot a társadalom megkösse a mindenáron való politikai és gazdasági hódításban. Amikor, 1650-től 1672-ig, az Orániaikat leszorította a Generaliteit, azaz nagyjából a kereskedelmi érdek jutott uralomra, éppenúgy korlátozták hódító kedvét, mint amikor ismét az Orániaik vették át a vezetést és háborús-monarchikus erőkifejtésre ösztönöztek. 1672-ben Franciaország és Anglia támadása védtelenül érte a köztársaságot, mert a Generaliteit főként a kereskedelmi érdekekkel törődött. A nép elkeseredése lázadásban tört ki, a vezető államférfiút, aki az angol háborút (1664–67) dicsőséggel fejezte be, De Witt-et, öccsével együtt az utcán verték agyon, testüket akasztófára függesztették. Orániai Vilmos, akit helytartónak választottak, nem gondoskodott a tettesek megbüntetéséről. Vilmos egyensúly-diplomáciája európai koaliciót hozott össze a francia-angol ellen és Hollandia a nymwegeni békékben (1678–79) sértetlenül került ki a végveszélyből. De a helytartóság nem nőhetett monarchikus hatáskörré a háborúban sem, a Generaliteit szerepe most is oly nagy, hogy Vilmos háta mögött és őt kényszerítve indította meg a béketárgyalásokat. Amikor, 1688-ban, kikerülhetetlenné lett a háború a franciával, s egyúttal ismét a franciával szövetséges Angliával, II. Jakabbal is, a Generaliteit hosszú meggondolás után támogatta Vilmos vállalkozását az angol trón megszerzésére. XIV. Lajos ellen most már az angollal szövetségben folyt a nagy háború, de ismét Hollandia kötötte meg először a békét Ryswick-ben (1697), amikor a maga helyzetét biztosítottnak látta, s ezzel békére kényszerítette a többi hatalmat is. E békében megelégedett a barrière-erődök megszállásjogával és a Colbertista francia, hollandusellenes vámok megszüntetésével. De Hollandiát III. Vilmos angol királysága sem tette Anglia függvényévé, még perszonál-uniónak sem lehet nevezni a két ország kapcsolatát. A királynak helytartói hatásköre nem erősödött, ismét a Generaliteit vezetőminisztere, Hensius, intézte az ügyeket. III. Vilmos halála után meg is szakadt az összeköttetés Angliával, sőt ismét hosszú helytartó-nélküli korszak következett (1702–47), csaknem két évtizedig Hensius vezetésével. Az Orániaik mellékága csak egy-két tartomány helytartóságát viselte. A spanyol örökösödési háborúban (1701–13) megint Hollandia a franciaellenes európai koalíciónak központja, Hensius, Marlborough, Savoyai Jenő, az „európai triumvirátus”, a nemzetközi politika lelke. Az utrechti béke (1713) véglegesen megszabadította Hollandiát a francia szomszédságtól, a spanyol Németalföldet osztrák kézre adta, de politikailag-kereskedelmileg megbénítva a barrière-erődök holland őrségei és a tengerpart állandósított elzárása által.

Hódításokat nem hoztak e háborúk Hollandiának, sőt azok az északamerikai területek is, amelyeket a francia elfoglalt tőle, angol kézre jutottak az utrechti békében. Hollandiával nem lehetett úgy számolni a nemzetközi politikában, mint más hódításra éhes állammal. „Megbízhatatlan” szövetséges volt, mihelyt megszűnt az ellenséges támadás veszélye, kiállott a háborúból, bármily nyereségekkel kecsegtetett is folytatása. De megkötötte szövetségeseinek kezét is, bármely fél túlságos győzelme, túlhatalma Európában ellentétben állott létérdekeivel. Így alakult ki azonban közvetítő szerepe a nemzetközi életben, Nymwegen, Ryswick (Hága), Utrecht: a korszak nagy béketárgyalásai, amelyek egész Európa vitás kérdéseit rendezték, mind holland területen folytak le.

Anglia a forradalom után következett félévszázadban a belső bomlásnak, pártviszálynak képét mutatta, a királyság és a társadalom ellentéteivel, trónfosztással és a trónöröklés jogának csaknem állandó vitáival. Nem is szokás nagyságot látni e korban. S mégis, feltűnő, mily növekvő szerepet vitt az ország Európa ügyeiben, háborúiban, a Stuartok tartózkodó politikája után. És tény az is, hogy e korszak végén Anglia már Hollandiával egyenrangú hódító gazdasági hatalom és egy emberöltő multán túl is szárnyalja versenytársát. A középkorban a normann-francia hódítás, berendezkedés kora után hatalmas expanzív korszak következett, Franciaország felerésze angol uralom alá került. Aztán a Tudor- és Stuart-időkben ismét belső rendezkedés, a kontinentális államok mintájára. A forradalomban átcsaptak a konstrukción a felszabadult társadalmi erők. Most a betegségből való lábadozás, bizonytalanság színe alatt kialakították az erők egyensúlyozott szabadságának azt a rendszerét, amit ma alkotmányos monarchiának nevezünk. Nem kevésbbé hatalmas rendszer, mint az adminisztratív abszolutizmus, csakhamar érezteti erejét Európa minden vitájában. Anglia azóta hatalmas lendítőkerék Európa törzse mellett, a multnak minden masszív társadalomképződményét, munkaszervezetét mozgásra, hasznos célok üzemévé való átalakulásra sietteti.

II. Károly (1660–85), a kivégzett I. Károlynak fia, a léha, szeretőző, adósságcsináló uralkodónak emlékét hagyta maga után, akit XIV. Lajos tartott pénzen, hogy az angol közvélemény ellenére franciabarát, katolikus, abszolutisztikus politikát vihessen. A forradalom nagy drámája után vége a puritán meggyőződés erejének, anglikán parlament ült össze, amely esküre kötelezett minden állami s egyházi alkalmazottat a magas egyház iránt, eltiltott minden vallásos összejövetelt, öt résztvevőn felül. Skócia, ismét csak a régi laza perszonálunióban Angliával, szintén elismerte a püspöki egyházat, csupán indulgenciával a prezsbiterek számára. A király azon dolgozott, hogy Angliában a katolikusokat is egyenjogosítsa, ami még erősebben hangsúlyozta volna a püspöki egyházszervezetek győzelmét a forradalmi puritánizmus fölött. Ez egyúttal az adminisztratív abszolutizmus küzdelme is a képviseleten alapuló politikai szervezet ellen. Így került a király mindinkább ellentétbe az eleinte oly alkalmazkodó parlamenttel. Pedig a király, mint portugál házasságának hozományát, Bombay és Szent-Ilona birtokát hozta az angolnak, a holland háborúban Új-Amszterdamot szerezte meg, – amit II. Károly öccsének, Jakab yorki hercegnek, a flotta admirálisának tiszteletére New-Yorknak neveztek el – az egész környező holland gyarmatbirtokkal. A Hollandia ellen viselt háború (1664–67) szintén megfelelt a társadalom gazdasági érdekeinek, de szerencsétlenül folyt le, Ruyter admirális a Themzébe behatolván Londont is rettegésbe hozta és a bredai békében a holland kereskedelmet fel kellett menteni a navigációs-törvények legsúlyosabb korlátozásai alól.

Hollandia tengeri túlhatalmának megtörésében látta Colbert is a francia kereskedelem fejlődésének feltételét. Nem kellett tehát okvetlenül II. Károly magánéletének rejtelmeiben, francia metreszek intrikáiban keresni a franciabarátság okát, sem pedig XIV. Lajos pénzküldeményeiben, amik oly szükségesek voltak a kormányzat számára a parlamenti adómegajánlás nehézségei között. Hollandia megtámadása 1672-ben, a franciával szövetségben, az utolsó háború szerencsétlen következményeit akarta kiküszöbölni. Egyúttal a királyságot erősíteni, s innen II. Károly és XIV. Lajos titkos szövetkezése is az angol katolicizmus felszabadítására. A király öccsében, Jakab hercegben, egyenesen buzgó vallásossággá lett ez a politikai, világnézeti meggyőződés, nyiltan áttért a katolikus hitre. II. Károly pedig diszpenzációs jogánál fogva indulgenciát hirdetett ki a katolikusok számára (1672). Nagy vihar támadt, a rendeletet vissza kellett vonni, majd a parlament, többszörös adómegtagadással, 1673-ban az ú. n. „test-act” elfogadására kényszerítette a királyt: minden állami, katonai alkalmazott, sőt parlamenti tag is köteles esküdni oly formulára, amely elismeri a király egyházi felsőségét és megtagadja a leglényegesebb katolikus dogmákat. Jakab herceg volt a legelső, aki ennek következtében letette admirális-tisztét. Hollandiával pedig békét kellett kötni (1674), a franciát magára hagyni. A holland és az angol protestántizmus közeledésének jele volt az, hogy Orániai Vilmos nőül vette Jakab herceg protestánsnak maradt leányát, Máriát. II. Károly gyermektelen volt, törvényes utóda tehát a katolikus Jakab herceg. Állandó izgalmat okozott ez a kérdés, pápista összeesküvések hírei keringtek, mint ahogyan az 1664. évi borzalmas londoni tűzvészt is katolikus merényletnek hirdették. A parlament ki akart zárni minden katolikust a trónöröklésből, vád alá akarta vonni a minisztereket. Fel kellett oszlatni e parlamentet (1679), amely 18 évig ült együtt, de a választások ellenzéki többséget hoztak, az egyik miniszter a Towerbe került, s csak a felsőház ellenkezése akadályozta meg, hogy a katolikusok, tehát Jakab kizárása a trónról törvénnyé ne emelkedjék. A királyi hatalom folytonosan korlátozó szabályozása járt e vitákkal. Egyik eredménye 1679-ben a „habeas-corpus-act”, az angol polgár védelme a hatóságok elfogatás-joga ellenében. Régi elven alapul ez s már középkori jogtétel, de e törvény szerint az illetékes bíróság rögtön és automatikusan köteles működésbe lépni minden elfogatásnál és kellő jogalap hiányában a szabadonbocsátást elrendelni. A parlament mind túlzóbb lett, a whigek érdekuralmával. A tory-konzervatívizmus felfordulástól félt, különösen a trónöröklés rendjének megváltoztatása esetén. Többszörös feloszlatás után 1680-ban tory-többség kerekedett felül, a whigek erőszakoskodtak, konspiráltak. Üldözőbe vették őket, felsőházi vezérüknek, Shaftesbury-nek, Hollandiába kellett menekülnie, alsóházi vezérüket, John Russelt, kivégezték.

Így léphetett tehát mégis katolikus uralkodó, II. Jakab, (1685–88) az angol trónra, akkor, amikor katolikus még a parlament tagja sem lehetett. Letette a fogadalmat, hogy az államot, egyházat törvényes rendjében fogja megtartani. A skót prezsbiteriánusok Argyle grófjának vezetésével fellázadtak, elkeseredett hegyvidéki harc után leverték őket, vezérüket kivégezték. Ugyanekkor szállott partra Hollandiából a toryk elől menekültek serege, a népszerű Monmouth-nak, II. Károly természetes fiának vezetésével, akit a nyugatangliai vidékek királlyá kiáltottak ki. Leveretésük után rendkívüli vértörvényszékek végeztették ki és száműzték a résztvettek százait, akár az abszolutizmus legszebb idejében. II. Jakab keményebb meggyőződésű ember volt, mint bátyja, következetesen dolgozott. Egyrészt a supremácia alapján engedelmességet követelt az anglikán egyháztól, másrészt most már általában a lelkiismeretszabadság volt programmja, a test-act ellenében egyenlőség a katolikusok, de a puritánok számára is. A konstruktív társadalomvezetés az egységes államvallás ideájáról egyszerre a teljes vallástürelem ideájára tért át. A diszpenzációs jog alkalmazásával tervszerűen helyeztek katolikusokat, disszentereket katonai-polgári tisztségekre, még a városi elöljáróságokba is. A kvéker William Penn, Pennsylvania alapítója, meghitt embere lett a királynak. Az angol közvélemény szerint a diszpenzációs-jog csak a törvények hiányainak kiegészítésére szolgálhat, a természetes méltányosság alapján, új jogot azonban nem alkothat. A királyi jogtudósok szerint a katolikusokat ténylegesen megtűri a társadalom, a büntetőtörvények végrehajtását senki sem követeli, csak politikai izgalmak idején: tehát a diszpenzáció nem más, mint a természetes közfelfogás alkalmazása. Így tűnik ki tehát, mint mindig, a természetjognak viszonylagos értelme s ezúttal kétségtelenül a királyi jogászok értelmezése a természetesebb, modernebb. Végre, 1687-ben, királyi teljhatalomból általános tolerancia-rendeletet bocsátottak ki. De mind erősebb lett a felzúdulás. Sok pap megtagadta a rendelet felolvasását, sok helyütt meg a hívek tüntetően elhagyták a templomot. A püspökök felirattal tiltakoztak; hetet közülük a Towerbe vittek, de a bíróság, a nép ujjongására, felmentő ítéletet hozott. A toryk a puritánok felszabadítása miatt is zúgolódtak.

Amikor a királynak, idős ember létére, fia született, mindenki a katolikus monarchia állandósításától rettegett. Sőt azt hiresztelték, hogy az újszülött nem is a király fia, hanem becsempészett gyerek. Mind többen látták Orániai Vilmosban, a király leányának férjében a végső mentséget. Vilmos régóta összeköttetésben állott a whigekkel, II. Jakabnak katolikus-franciabarát politikája nagy veszélyt hozhatott Hollandiára. Mégsem lépett volna fel erőszakkal apósa ellen, de amikor XIV. Lajos ismét megtámadta a szomszédos rajnai vidékeket, meg kellett előznie Anglia ellenséges fellépését. Elfogadta az ellenzéki angol lordok meghívását, 1688 őszén, brandenburgi segédcsapatokkal, menekült hugenottákkal erősödvén, partraszállott Angliában „a protestantizmusért és szabad parlamentért”. A kontinens akkori modern monarchiáiban elképzelhetetlen lett volna már a királyi hatalomnak, hadseregnek az a gyors széjjelfoszlása, ami Angliában most bekövetkezett. Jakab próbálkozott engedményekkel, a sereg élére állott, de látva annak hangulatát, visszasietett Londonba. Sikertelen alku után menekült, de tengerparti halászok felismerték, Londonba vitték vissza. Itt, a zűrzavarban, Orániai Vilmos módot adott neki a külföldre menekülésre, XIV. Lajos Saint-Germainban udvart rendezett be számára. Az angol toryk egyideig még alkudoztak vele, de ő még a tolerancia visszavonását sem volt hajlandó megígérni. Pártja, majd később szintén Jakab nevű fiáé, a „jakobiták”, még sokáig fenyegető veszedelem az angol trónkérdés eztán következett viszontagságaiban.

A legitim öröklés még mindig alapja a társadalmi rend állandóságának, az angol toryk csak nagy kínnal tudtak valami közös formulára jutni a whigek szerződés-elméletével a trón betöltését illetőleg. De a vértelen „dicsőséges forradalom”, – Chateaubriand később „hasznos forradalomnak” nevezte el, – kétségtelenül egy új, értelemszerű, szerződésszerű társadalomrend elhatalmasodását rejtette mélyén, s már nem valami egyoldalú, puritán-forradalmi mozgalmat. A toryk csak Máriát, II. Jakabnak, a szökésével jogairól lemondott királynak leányát akarták elismerni a trónon, de Vilmos nem akart csak „felesége köténye mellett ülni”, fenyegetődzött, hogy visszamegy Hollandiába, s erre mégis együtt koronázták meg őket, sőt elismerték királyságát III. Vilmos néven (1689–1702) Mária halála esetére is. Népszerűvé a hollandus sohasem tudott lenni. A hatvan évvel előbbi „petition of rights” alapgondolatait modernizálta, részletezte az 1689. évi „declaration of rights”: lényegében a parlamenti törvények egyszerű végrehajtására szorította le a király proklamációs, diszpenzációs jogát, a parlamentnélküli adóztatást még sürgős szükségben is eltiltotta, valamint az állandó hadsereg tartását is; a parlament gyakori összehívásának kötelezettségével együtt, benső összefüggésként, általánosította az országban a jury-bíráskodást a királyi hivatalnokbíróságok helyett. A disszentereknek indulgencia, de nem teljes egyenjogosítás; a katolikus-ellenes törvények azonban érvényben maradtak.

Skóciában a jakobiták fellázadtak, csak többéves küzdelemmel sikerült őket leverni. Egyidejűleg lángbaborult Írország is, II. Jakab francia sereggel jött át s csaknem az egész szigetet hatalmába ejtette. De ír hívei a Cromwell-előtti állapotokat akarták visszaállítani, ezrével üldözték ki az angol telepeseket, sőt teljes elszakadást is akartak Angliától. Maga III. Vilmos vezetett hadjáratot ellenük, 1690-ben egy véres ütközetben tönkreverte Jakab seregét, aki visszamenekült Franciaországba. Ekkor következett az utolsó nagy proskripció Írországban, a társadalom brutális kiforgatása helyéből angol telepesek által. Anglikán egyházat állítottak fel, meghagyták ugyan a katolikusok szabad vallásgyakorlatát, de kizárták őket a tisztségekből, parlamentből, ügyvédségből, egyetemről. A tanítói pályáról is, még magániskolát sem állíthattak. A katolikus kézművesmester nem tarthatott többet két segédnél. Földet protestánstól nem vásárolhattak, nem örökölhettek. De ha katolikus szülő fia protestánssá lett, még apja életében rászállott birtoka. Írország nem kereskedhetett az angol kolóniákkal; posztót külföldre nem szállíthatott. Az ír parlament megmaradt, de határozatait a királyi tanács egyszerűen elvetheti. – Oly szélsőségek tehát, amik az exisztenciák felforgatásában túlhaladták a francia abszolutizmus rendszabályait is a hugenottákkal szemben.

III. Vilmos trónrajutása Anglia bevonását jelentette a franciaellenes európai háborúba. A király nem valami sikeresen harcolt Hollandiában, de a francia flotta nagy veresége La Hogue közelében (1692) legalább az invázió veszélyétől mentesítette Angliát. A ryswicki békében (1697) Anglia nem szerzett semmit, csak az európai egyensúly fenntartását érte el. Ezen dolgozott III. Vilmos akkor is, amikor a spanyol örökség szétosztására igyekezett rábírni az érdekelt hatalmakat; ha terveit elfogadják, évtizedes nagy háborútól szabadul meg Európa. A diplomáciai eszközöknél kellett maradnia, sem az angol, sem a holland képviselet nem volt hajlandó háborús fenyegetődzésre – amíg a tények nem kényszerítették a háborúra. III. Vilmos meghalt a háború teljes kifejlődése előtt, gyötrődve a toryk „csodálatos vakságán” az európai kérdésekkel szemben.

Mária már korábban meghalt, gyermektelenül, s azóta ismét égető kérdés volt a trónöröklés kérdése. II. Jakab visszahívásáért csak töredékek konspiráltak és sem ő, sem fia nem volt hajlandó elhagyni, mint kívánták, a katolikus hitet. A trónra tehát már Vilmos halála előtt II. Jakab ifjabb leányát, Annát, György dán herceg nejét jelölték. De Anna gyermekei is mind elhaltak, s így már most kellett gondoskodni az ő utódáról is. A legitim öröklés elve mind vékonyabb szálakon függött, távoli Stuart-rokonokhoz kellett fordulni, mégpedig ismét nőrokonhoz: a hannoveri választó neje, Zsófia, akit kiválasztottak, Pfalzi Frigyesnek és I. Jakab leányának leszármazottja volt. De e jelölést is korlátozták a politikai érdek feltételeivel, amely feltételek egyúttal kritikát jelentettek az öreg III. Vilmos ellenében is: Zsófiának s utódainak anglikán hitre kellett térniök; az uralkodó nem háborúskodhat idegen állam érdekeiért (Hollandia), csak parlamenti beleegyezéssel távozhat el az országból, idegent nem hozhat tanácsába, tisztségekre.

Anna királynő (1702–14) idejét a spanyol örökösödési háború töltötte be. A whigek, a torykkal állandó éles ellentétben, kereskedelmi-expanzív érdekekből vállalták a tengereket járó, európai partokat, messze gyarmatokat foglaló háborút. Vezérük, első miniszter s egyúttal hadvezér, Malborough lord (John Churchill) volt. Az expanzív lendület magával ragadta Skóciát is, 1707-ben parlamentje, bár kevés szótöbbséggel, beleegyezett a teljes unióba, beolvadt az angol parlamentbe, csak a skót prezsbiteri egyház jogait ismertette el. Az ifjú Stuart Jakab kísérletet is tett Skócia fellázítására, de sikertelenül, menekülnie kellett, Anna királynő díjat tűzött ki öccsének fejére. Pedig Anna maga is őt kívánta volna örököséül. Mintha a sors is a legitimitás törvényeire intett volna, a királynő tizenhétszer szült, s valamennyi gyermekét túl kellett élnie. És a pártok uralma félelmes veszély, ha nem támaszkodhatni teljes joggal az uralkodás isteni eredetére. A királynő, szigorú erkölcsű asszony, nem követhette igaz meggyőződését, még tanácsadóinak, minisztereinek megválogatásában sem, hiába könyörgött, ne tegyék rabszolgává, választhasson bármely pártból a kormányzatra alkalmas embereket. A whigeket, s velök Malborough-t is, 1710-ben el is kellett ejtenie, tory-alapokra tért át, ami siettette a háború befejezését. A tory-vezetőminiszter, Bolingbroke, – a királynő nem szenvedhette őt könnyű élete miatt, – kísérletet tett titkos tárgyalásra Stuart Jakabbal, de sikertelenül, s eztán belenyugodott a hannoveri öröklésbe. Meglehetős cinikusan, a királyság már szinte a pártok játékszere: úgy vélte, hogy ez a német dinasztia igen komolyan fogja majd fel az uralkodói hivatást, maguk a whigek fogják idővel elkergetni őket, s akkor nyitva áll az út a Stuartok számára. Kalandszerűnek látszott a kormányzat, a hódítás is kifelé és az utrechti békében nyert távoli foglalások, Gibraltár, Menorca, Új-Foundland, Akadia, a Hudson-vidék is csak a szerencse ideiglenes ajándékainak.

Ha a XVII. sz. végéig még sok is volt minden angol társadalmi mozgalomban az irracionális elem, a hagyományhoz, intézményhez kötöttség, rendi darabosság, úgy eztán mintha rohamosan kilökte volna magából a közélet mindezeket, szabadon lüktethettek érdekei, céljai, fel egészen a király bizalmas kabinetjéig. Most keletkeztek a modern értelemben vett politikai pártok, életfelfogás és érdek alapján, míg a kontinensen a társadalomosztályok masszív formái voltak kialakulóban.

Az érdek mozgalmai alakítják tehát a társadalmat, pártküzdelmek, mint egykor az antik, vagy a reneszánsz időkben. Az egyedüli, de óriási különbség: az érdekek, a pártok fogalmának bámulatos elmélyülése. A modern haladás nem a szellemnek, hanem a struktúrának a kérdése. Ez elmélyülést mutatja mindenekelőtt a politikának a vallás kérdésével való szívós kapcsolata: az érdek nem síváran anyagias, hanem világfelfogások, kultúrfeladatok feszülnek benne. Az intellektuálizmusnak ilyen mély tartalma fejlesztette ki szinte a tudományosságig a politikai irodalmat is, a pártélet nagyszerű felkészültségét, ami mellett a szónoklás egyelőre alig játszik szerepet, még a meetingek is csak jóval később jöttek divatba. De sem a vallás, sem más szempontok nem határozzák meg kizárólagosan az angol pártalakulásokat. A pártok a társadalom teljes és folytonos mozgalmának képződményei. Megérteni lényegüket mindig csak egy bizonyos korra nézve lehet s akkor is inkább csak jellemezni, mint megérteni. Defoe mondja, hogy nem ismert államférfiút, aki mindig tisztán whig, vagy tory lett volna, szigorú alapelvekkel. A pártváltoztatás nem feltűnő dolog, nagy államférfiak, nagy írók mutatnak példát erre. Még gyakoribb egymás programmjának átvétele, néha súlyos, hosszú ellenkezés után. Nem maga a személyekben megtestesült párt harcol és uralkodik, hanem a társadalomnak teljes szellemi-anyagi üzeme.

A whig-felfogás általában véve megelégedett a katolicizmus politikai elnyomásával, de az anglikán magasegyház ellenében minden protestáns árnyalat egyenjogosítására törekedett. Némikép tehát utóda a puritánizmusnak. De éppen azért, mert maga az élet, a munka, az érvényesülés az igazi istentisztelet, a whig-párt közös alapja a szabad intellektuális, a szabad kapitalista erőkifejtés. Ebben találkozik a vállalkozó, kereskedő, üzletember egymással, de ezidőben a főúri nagybirtokosság többsége is, főként a gyapjú és a gabona üzletei által. Az ifjabb főúri sarjak egyenesen beolvadnak az üzleti társadalomba. Általában véve oly párt, amelynek az expanzióban van ereje; ezért ellenkezik minden felülről épülő konstrukcióval, erős monarchiával, de szövetkezik az államhatalommal gazdasági érdekű külső hódításokra. A torypárt a magasegyház híve, puritánellenes, a katolicizmustól nem irtózik, bár egyenjogosítását szintén veszélyesnek tartja. Az öröklődő tekintély-vezetés híve, szemben a kapitalista bomlasztással; a vidéki élet régi rendjéé, amely még ad valamit a vezetés szokásszerű, otthonos kötöttségére és jogaira. A „money interest” helyett a „landed interest”, nem annyira a nagybirtok, mint inkább maga a nyugodt, jól megalapozott vidéki élet. A whig inkább hangsúlyozza a parlament, a tory inkább a király jogait, de azért a tory is csak a teljes törvényhozás iránt köteles engedelmességet hirdeti. A lakosságnak mintegy kétharmada anglikán, s számra a tory-párt valóban többnyire messze felülmúlta a whig pártot. De az anglikánizmuson belül is van egy tulajdonképpeni „High-Church”-idea, amely hatalmas, konstruktív tekintélyt kíván, nagyszerű formákat, ceremóniákat, az egykori Laud érsek szellemében; és van egy másik nagy árnyalat, a „Low-Church” híveié, széles középréteg, átmenettel a nonkonformisták, disszenterek felé, – s ezeknek jórésze a whig-párthoz hajlik. A tory-szellem nagy harsonásai a püspökök s előkelő papok, szeretnek minden távoleső ügyet is a vallás és társadalom veszélyének feltüntetni. De úgy a vallás, mint a földbirtok és üzlet változó tömegeket foglal a pártok körvonalai közé. A landed interest idők folyamán tömegével vonulhat be a money interest körébe, földbirtoka bekerülhet a kapitalizmus mozgalmaiba; viszont tőkés rétegek is megállapodhatnak, nyugalmat s tekintélyt kívánhatnak. A pártok váltakozó felülkerekedésében kétségtelenül része van a generációk e folytonos átalakulásának is. De gyakori az is, hogy valaki egyházi kérdésben a tory, kereskedelmi kérdésben a whig párthoz csatlakozik. Az egész szociális helyzet, nevelés, környezet, egyéni hajlam és egyéni érdek határozza meg a pártállást. Soha a világ történetében nem foglalt még magában ily mély, irracionális tartalmakat a racionális pártszövetkezés. De másrészt a mozgás, a harc kíméletlen, valamely párt felülkerekedése valóban uralmat jelentett, lehetőleg az ellenpárt eltávolítását még a köztisztségekből és a hadseregből is. A XVII. sz.-ig még átkos dolognak tartották a pártszövetkezést, a XVIII. sz. elején már állandó rendszerré lett, míg a kontinensen összeesküvésként üldözték.

Itt nem a hivatalnokság kialakulása jelzi az osztályalakulást. A békebírák a közigazgatás leglényegesebb szervei. A Tudorok idejétől mindinkább a király joga kinevezésük, de ha nem is választás alapján, mégis a környék mérvadó társadalmából kell kikerülniök. Hiszen fizetésük sincs, vagyonosaknak kell lenniök; ellenben a képzettség nem kötelező, csak az, hogy fontos ügyeknél jogászokat vegyenek maguk mellé. Minden grófságban csak egy békebíró képzett jogász: a központi levéltár kezelője, társainak felesketője. Voltaképpen ő képviseli a központi kormányzat és a közigazgatás szakszerű összefüggéseit. Ha erős a kormányzat, a békebírák kíméletlen rendőri szervezetként működhetnek, a kényszerkölcsönöket ők erőszakolják rá a lakosságra, a vallásos újításokat ők nyomják el. Alárendeltjeik, a konstablerek és egyéb végrehajtóközegek, szintén tiszteletbeli hivatalnokok. A forradalom után ez a szervezet mindinkább a helybeli, gentry és kapitalista társadalom képviselője, bár még nem annyira, mint a XVIII. sz. végén. Példa arra, hogy sem a helyi társadalom közvetlen érdeke, sem a királyi kinevezésjog nem alakíthatott volna ki igazi európai hivatalnokságot, erre irracionális, szokásszerű fejlődés volt szükséges. Azonban ez a közigazgatás mégsem maradt nyersen racionális, nagy társadalmi feladatokat kellett vállalnia. A Tudor- és Stuart-időkben a békebírák működése beleilleszkedett az egységes, szakszerű államüzembe, funkcióik szabályozottakká lettek, valamint illetékeik is. Különösen a szegényügy terén voltak nagy feladataik, a paróchiával együtt. A társadalom hűbériessége, céhszerűsége is mélyebb feladatokra kényszerítette a közigazgatást; mindez tűnőben volt már, de maradványa az angol életet a XIX. sz. közepéig átható „patronázs”: a kölcsönös kötelékeknek jogilag kifejezettlen szelleme, ami meghajlásra késztette az alsóbbat, s méltányos kötelességre a felsőbbet, mérsékelve a rideg érdekeket. A franciához hasonló magisztrátus nem alakult ki, egyes kezdődő testületeit elsodorta a forradalom. A „rendes bíróságok” tehát mind a király eszközei lettek volna, mint kinevezett, képzett hivatalnokságok. Elvben a király bármikor elmozdíthatta őket, fizetésük nem volt, illetékből éltek, igen drága bíráskodással. Mégsem volt szerepük, helyzetük bizonytalan. Mert a valóságos, széleskörű jogszolgáltatást a békebírák s más tisztek elnöklete alatt álló jury-bíróságok végezték és a common-law e széles alapjaihoz kellett a rendes bíróságoknak is igazodniok, amire saját képzettségük, a hazai jogászság-ügyvédség testületi alakulása is kötelezte őket. Ezért nem járhatnak el puszta királyi parancsszó szerint, hanem csak mint a jogegység képviselői. A forradalom után a parlament igyekezett e bíróságokat is jury-szerűvé, esküdttörvényszékekké alakítani, de mégis kiterjeszteni rájuk is a maga hatalmát, magának a parlamentnek szerezni meg a jogot kinevezésükre, letételükre. A hivatalvásárlás Angliában is meglehetősen elterjedt, de nem általánosodhatott, minthogy a legtöbb állás tiszteletbeli volt, eléggé zaklatott helyzettel a kormány és a közönség beavatkozása miatt. Ezért kellett törvénnyel is kényszeríteni a választás, kinevezés elfogadására. A feudális elem tehát kevés volt e hivatalnokság helyzetében, nem is alakult oly életpályákká, amelyek nagy, képzett osztályokat vonzottak volna. Az vállalt tisztségeket, aki közéleti szerepet akart, küzdeni felfelé-lefelé, félig-meddig politikai célokkal. Elevenebb a francia hivatalnokságnál, de elsősorban az erőket, érdekeket irányítja s nem a társadalom szervezetét építi ki.

Feltűnő, hogy a kontinenssel ellentétben mennyire nem tudott társadalmi osztállyá alakulni a hadsereg. Még a XIX. sz. elején is megjegyzik maguk az angolok: a katonatiszt egész Európában igazi gentleman, kivéve Angliát. Sőt a modern állam legfőbb tartozéka, az általános hadkötelezettség sem valósult itt meg, holott elvben elejétől megvolt, inkább, mint másutt. Mert a hadsereg, mint minden más köztisztség, itt mindig inkább eszköz maradt, amelynek alkalmazásában féltékenyen ügyelt egymásra a király és a társadalom. A kölcsönös biztonság akkor teljes, ha feloszlathatják a hadsereget. Nem a két fél között alakult réteg, hivatásosztály, amely kemény fegyelme ellenére is a maga belsejében, a társadalommal való szerves összefüggéseiben viseli önállóságának biztosítékát, felhasználásának korlátait, szabályait. Angliának volt pénze hadseregre, a parlament végleges hatalomrajutásával valóban az uralkodó rétegek érdekeit szolgálhatta volna, – s mégis megmaradtak a nyers zsoldosrendszernél.

A központi kormányszervek a múlt századokban szintén a francia mintát követték, még elnevezéseikben is. Az államtanács, azaz a központi minisztérium, francia mintára igazi legfőbb hatóság akart lenni, a szabályalkotás, bíráskodás, végrehajtás együttes jogkörével. Az ilyen mélyen szakszerű üzemet nem vezethetik nagyurak vagy kegyencek. Azonban a társadalom, különösen a forradalom után, mindinkább az általános jury-szerűségre rendezkedett be, élén a parlamenttel. A „Privy Council” bírói hatósága megszűnt, a belőle származó nagybíróságokat, a Csillagkamrát, a Magas Kommissziót elsöpörték. A minisztériális üzem tehát már nem a kormányzat telje. Az egyes csoportok csak végrehajtó szaktanácsok, beirányítva egyes célokra, közigazgatási, kereskedelmi stb. ügyekre. Ez ügyeken túl nem kell látniok, de ezeket, minden társadalmi összefüggéstől mentesen, élesen követhetik. Mindegyik kollégiális testület, s nem hierarchikus üzem, mint a francia, így még belsejükben is csaknem a juryszerűség érvényesül. Szabad célszerűség, gyakorlatiasság tehát; de az ügyek nem egész társadalmi jelentőségükben kerülnek ide. A vállalkozás érdekei például nem a kézművesség érdekeivel, helyzetével elválaszthatatlan összefüggésben. Csak külső alkú, egyezkedés folyik, az erőkifejtésnek, a gazdasági expanziónak szervezésében áll a jó szakszerűség, esetleg azon rétegek igényeinek feláldozásával is, amelyeknek nincs parlamenti képviseletük. A nemzetgazdaság erőinek egyes célokra való egységesítésében, világszerte ügyes, eleven, gyakorlati érvényesítésében felülmúlhatatlan; a modern kormányzat ideálja.

Hogy mi az igazi érdek, azt a politikai erők szabják meg a hivatalnokság számára. A hivatalnok-vezető nem miniszter már, mint Erzsébet idején. Miniszterek a király bizalmasai, akik a parlamenttel, a pártokkal alkudoznak. Colbert miniszter-típusa itt nem fejlődött ki. XIV. Lajos egy hosszú életen át fáradhatlanul hallgatta szakminisztereinek referátumát, azok véleményén kívül sem kegyencnek, nagyúrnak, sem pártnak beleszólást nem engedett. Angliában a XVII. sz. végén a miniszterekre mindinkább úgy tekintenek, mint a király érdekeinek politikai ágenseire. Különös és gyanús dolog tehát a király bizalmas tanácsának, kabinetjének szerepe; rendelkezése a hivatalnoksággal, amikor ez a bizalmas kör nem a régi, önálló, szabályozott hivatalnokság fejeiből kerül ki. Most felébredt a pártvezetők s a nagyurak igénye arra, hogy résztvegyenek e tanácsban, megesett, hogy hivatlanul is megjelentek benne. II. Károly még próbálkozott, hogy felében nagyhivatalnokokból, felében pedig a parlamenti pártok kedveltjeiből állítsa össze tanácsát. III. Vilmos hosszú távollétében a hollandi harctereken ismét hivatalnoktanácsra bízta a kormányzatot. De miként fogadhatni el ezt, amikor pl. az államtitkár legfontosabb ügyköre a parlamenti választások irányítása, rendszeres vesztegetéssel, fenyegetéssel? S amikor külön ily célokra vettek fel tömegesen befolyásos embereket a hivatalnokságba, tulajdonképpen szinekurák tulajdonosai, feladatuk csak a pártok, választók meggyúrása. A tanácsnak ily módon nem lehetett mindenek fölött álló, tárgyias tekintélye. Anna királynő látszólag még elég szabadon választotta meg kabinetjének tagjait, de már határozott elv volt, hogy a minisztereknek „jártasaknak kell lenniök a pártügyekben”; azaz a pártok véleményét közvetítsék. I. György kabinetjében már az uralmon lévő párt képviselői ülnek, II. György szerint már a minisztérium a király ezen országban. A XVIII. sz. végén aztán szabállyá lett a minisztériumnak a parlamenti többségből való kiválasztása, a kabinet összetartása, szolidaritása a királlyal szemben, felelőssége a parlamenttel szemben. Ez az „alkotmányos monarchia”; mozgékonyabb, elevenebb a francia kormányzatnál, de az érdekeknek s nem az egész társadalomüzemnek szervezete.

Igaz, ezeket az érdekeket már igen mélyértelmű pártalakulások közvetítik. A parlament, a pártok legfőbb küzdőtere, némikép mindig megtartja szakszerű jellegét. A választás rendszere mai szemmel nézve botrányosan igaztalan, holott bizonyos mértékben ezek az igazságtalanságok tártják fenn a régi, szokásszerű elemeket a szabadjára engedett érdekharcokban. Legfeltűnőbb a városi képviselők nagy száma a vidékiekkel, a grófságiakkal szemben. Az alsóház 1679-ben, tehát még Skócia nélkül, 513 tagot számlált, amiből csak 104 a grófságok képviselője, 4 az egyetemeké, a többi mind a városoké. És e városok közül sok az egészen jelentéktelen; a Tudorok, Stuartok nagy számmal adományoztak választójogot kicsiny városkáknak, amelyeket könnyen meg lehetett vesztegetni a választások alkalmával. És mégis kétségtelen a legtöbb parlamentnek erős önállósága a királyi hatalommal szemben. S kétségtelen, hogy a vidék, a „landed interest”, bár kevés a képviselője, mindig méltó ellenfele a városi érdekek képviseletének. A kicsiny városok parlamenti joga hihetetlen konzervatívizmussal fennmaradt a XIX. sz.-ig, némelyik ily „rotten-borough” állítólag már nem volt több, mint pár ház, vagy vidéki tanya, míg új, százezres városok képviselet nélkül voltak. Csak amikor az alkotmányosság már teljesen a számszerűség racionális alapjára helyezkedett, akkor kezdték igaztalannak látni e helyzetet. Nyilvánvaló, hogy a kisvárosok, a pár házat számláló rotten-borough-k tulajdonképpen csak központjai a környék mérvadó társadalmának, amely maradék feudális tekintélyével, de gazdaságilag is uralkodik rajtuk. De még a vesztegetés is csak később vált elítélt visszaéléssé. Régen ez bizonyos mértékben jogosult alku, hűbéries kölcsönös szolgálat; körülbelül a hivatalvásárlás értelmében. A város, szavazatát eladván, naív módon a városi közérdeket szolgálja; ugyancsak a polgár is annak a testületnek érdekét, amelyben való tagsága a választásra jogosítja. Csak a XVII. sz. végétől kért a parlament beleszólást az új tagságok adományozásába, csak ekkor vonta magához a választások felülvizsgálatának jogát is. De a régi, igaztalannak látszó képviseleti beosztás eltörlésére nem gondolt. Végül pedig a jövedelemcenzus, amihez mindenki választójoga a vidéken kötve volt, még sokáig nemcsak a pénz, hanem a társadalmi helyzet szempontja is, a zsentri patronázsviszonya a néppel mélyebb kötelezettségeket vitt fel a parlamenti képviseletbe. Még kifejezettebben a városi polgár választójoga, amely csak mint valamely testület tagját illette meg őt.

A parlament tehát nem oly mechanikusan okszerű képviselet, mint a reneszánsz-kori itáliai városoké és nem oly szárazan racionális, mint a mai parlamenteké. Éppen hatalmas irracionálitásában rejlik igazi társadalomvezető ereje, fejlődésképessége. Mint törvényhozó, szabályalkotó testület, valóban nélkülözhetlen államszerv, nemcsak puszta képviseleti ereje folytán. Az alsóház nem annyira a népszám, hanem mint a társadalom szakszerű igényeinek képviselője szorítja hátra a felsőházat. Most már a főnemesek is az alsóházba választatják magukat, ha aktív politikai szerepet akarnak. Amily mértékben alakul át a központi hivatalnokság egyes célok szolgálatára, oly mértékben veszi át tőle a parlamenti üzem az aktív törvényhozás szerepét. A hivatalnok-minisztérium eltüntével pedig a maga vezetőit erőszakolja a király kabinetjébe. II. Károly idején még nincs szó a parlament állandó ülésezéséről, másrészt pedig ugyanazon parlament tizennyolc évig működhetett, új választás nélkül. De már 1694-ben kötelező minden évben az ülésszak megtartása s háromévenként az új választás. S nemsokára elkerülhetlen, hogy a pártok vezetőiből alakuljon a minisztérium. Mégpedig biztosított szereppel, már III. Vilmost kötelezték, hogy minden államügyet, a külügyet is, döntése elé terjessze. A parlament, a minisztérium által, ily módon birtokába vette a király legbensőbb elhatározásait is. A vétójog önmagától megszűnt, utoljára 1707-ben élt vele a király. Nincs államjövedelem parlamenti megszavazás nélkül, csak a király civillistája életre szóló. Az egész költségvetést, a jövedelmek rendeltetését a parlament állapítja meg. Ha az Angol Bank szinte az ország egész pénzforgalmát az államon vezeti keresztül, úgy számvitelét, kölcsönműveleteit a parlament ellenőrzi. A hadsereg létszámát is minden évben a parlament állapítja meg.

Végbement tehát a nagy racionizálás: a parlamenté a teljes törvényhozás, a királyi hatóságoké csupán a célszerű kidolgozás, végrehajtás, a bíróságoké a jogszolgáltatás. Nem elméleti módon, hanem gyakorlatiasan alakult ez ki, az elméletet élesen a francia Montesquieu fogalmazta meg. Nem igazi szakszerű elkülönülés ez, hanem az erők különválasztása, kölcsönös ellensúlyozás céljából. Az érdekek versenyét az erők egyensúlya szabályozza s nem önálló üzemiességgel, az erőktől függetlenül, a társadalom minden apró szerkezetének méltányossága. Ez az alkotmány Angliát egyetlen óriásvállalkozássá tette, inkább, mint az adminisztrativ abszolutizmus a maga társadalmát. Akárhogyan is, az állam itt is hihetetlen nagyra nőtt a társadalom fölött; a XVIII. sz. angol kormányai az adók oly sokaságát vezették be, amit azelőtt felháborító zsarnokságként utasított volna vissza a társadalom s oly hatalmas államkölcsönökkel, hadseregekkel dolgoztak, amilyenek a Stuartok idején minden elődüknek nyakát szegték volna.

A korabeli angol nemzetgazdaságot „parlamentáris merkantilizmusnak” lehet elnevezni. Nem az abszolút állam adminisztrálja a munkaszervezeteket, hanem az érdekek legfőbb politikai képviselete. Nem az alsó, kézművesmunka szervezeteiből kiindulva, hanem a mozgató erőket ápolva, szabályozva. Versenyüket intellektuális munkához köti, az üzletet, vállalkozást szakszerűségre kényszeríti, de elmos minden társadalomszerkezetet, amely akadályozná a gazdasági erők érvényesülését. Itt nem vesződik a kézimunka minden módjával-mozdulatával a szabályozás, mint a francia ipari merkantilizmus. Az angol „kereskedelmi merkantilizmus” a szervező vállalkozás széles rétegeit védi a munkátlan, alkalmat leső érdekek ellen, másrészt pedig a kézműves-létet egészen az üzlet szolgálatára kötelezi. Az üzleti, vállalkozó munka oly célratörően szakszerűvé vált, mint sehol Európában.

A „monopólium” körül folyt évszázados vita, küzdelem fejezte ki akkoriban ezt a fejlődést. Monopólium: valamely munka, vállalkozás privilégizálása. A hosszú irodalmi vita körülbelül abban egyezett meg, hogy semmi kiváltságolás sem jogosult, ha az elérhető haszonhoz képest csak keveseknek részesedését engedi meg. Kevesek vagy sokak részesedése: ez csak az üzleti munkára értendő, a kézimunka nem részesedik, hanem dolgozik. Ebben a megoldásban rejlik a modern gazdasági fejlődés ereje s egyúttal tragikuma is. Ereje, mert megakadályozza a gazdasági élet területén kívül fekvő hatalmak beavatkozását, csak a szakszerű munka versenyét ismeri el; tragédiája, mert a nyereségben csak a dolgoztató intellektualizmus jogosultságát ismeri el.

Angliában, Franciaországgal ellentétben, a mezőgazdaság is üzIetté lehetett, a föld társadalmának állandó bomlása folytán. A kontinentális merkantilizmussal szemben az „agrárprotekcionálizmus” az angol rendszernek egyik legfeltűnőbb sajátsága: az agrártermékek forgalmának beható szabályozása. Eleinte itt is „monopolizálás”, azaz királyi licenciák a gabonakivitelre, egyes birtokosok nyerészkedésére. Most a gabonaüzletet, a kivitelt általában szabaddá szeretnék tenni, sőt gyakran prémiumokkal is segítik, akár Colbert az ipari kivitelt. De mivel ügyelni kellett az ország élelmezésére, az egyes vidékek, városgazdaságok errevonatkozó régi szabályozását tekintetbe kellett venni. Idővel egyes vidékekre megállapítják a gabona normális árát, ha ezen túl emelkedik, akkor minden kivitelnek meg kell szűnnie. Később az egész országra állapítják meg az árnak ezt a határát. Minthogy mégsem korlátlan a forgalom, a többtermelésre kellett igyekeznie az üzletnek, a földművelés modernizálására, főként holland eredmények átvételével. A francia földművelés valóban siralmasan hátramaradt az angollal szemben. De a szakszerűség ezen emelkedése csak az üzleti célokat szolgálta, nem a parasztmunka szervezetét. A birtokososztály most már még élesebben igyekezett földjét megszabadítani a paraszti igényektől. Ezért tartozik a nagybirtokosság a whig-párthoz, ezért áll a szabad forgalom s általában a „szabadság” eszméi mellé, a tradicionális, örökölt jogviszonyok ellenében. Skócia uniójának is ez az egyik oka; itt még kisebb számú birtokosság kezében van a föld, az angol merkantilizmushoz való csatlakozás még nagyobb nyereséggel kecsegtet, – márpedig amíg csak perszonálunió kötötte össze a két országot, Skóciát is idegennek számították a hajózási törvények alkalmazásánál, kizárták az angol külkereskedelemből s a gyarmatokról is. A gabona árhatárát természetesen az intellektuális, a pénzgazdaságban résztvevő rétegek szempontjából állapították meg s e rétegek aránylag magas árat fizethettek. A nép még jóideig a föld népe, nem vásárolja pénzen a gabonát. Európában körülbelül az a felfogás állapodott meg, hogy a nép valahogyan megél önmagától s csodálkozást kelt vagy mosolyt fakaszt az, ha részt akar a kultúrélet magasabb igényeiből. Az ipar is sokáig a környező föld népét dolgoztatta; csak amikor a gyári központosítás a városba hozta át a munkástömegeket, akkor lett égető kérdés a gabonaár, de már csak az ipari munkabérnek s nem a munkás igényeinek szempontjából, tehát csak annyiban, hogy a munkás táplálkozását valahogyan biztosítsák.

Az angol iparszabályozás messze elmaradt a franciák rengeteg apró részletet feldolgozó szabály-alkotásától. Hiszen már a céhszerűség is kinőtt ezekből, már nem a kicsiny kézimunkának szervezete. A merkantilizmus is inkább csak a készáru tisztességes minőségét ellenőrzi, a forgalmat szabályozza. A céhszerűség tulajdonképpen nem is államilag elismert társadalomrend, még Erzsébet tanonctörvényében sem fordul elő a céh-elnevezés. Inkább csak általában a tanoncidő és a munkabér a gondoskodás tárgya, ezek a tisztességes munka biztosítékai. Az angol mindig valami hasznos kivonatot készített magának abból, amit a kontinens súlyos társadalomfejlődéssel kialakított. A céh nem állott ellen a mesterek üzemtágításának, a munkáslétszám növelésének. A gyöngébb kismester is beállott a pénzesebbnek munkássága közé. Sok céh formálisan, még több hallgatagon feloszlott. A munkabér megállapítása amúgyis a békebíróra s nem a céhre tartozott s a békebíró a munkás egyszerű megélhetését vette alapul, egyébként kötelességének érezte a tömegtermelés támogatását. A minőség tekintetében a franciához hasonló az ellenőrzés, bélyegzőkkel hitelesítés; ez azonban itt inkább a vállalkozók egymásközti ellenőrzése, a verseny szempontjából. Az iparfelügyelők tehát a vállalkozók közös alkalmazottai. A parlament egyes iparágakban egyenesen eltiltott minden korlátozást a munkáslétszámban, üzemben. Az újonnan keletkezett iparok természetesen egészen szabadok maradtak, ha a meglévőket nem veszélyeztették. A pamutipart, a kartont sokáig tiltották a törvények itt is, de a szövőipar mégis mozgékonyan berendezkedett ez új ágra s a tilalomra senki sem gondolt. Emlegették, hogy nincs vállalkozó, aki naponta száz szabályon ne tette volna túl magát s tulajdonképpen egész életén át börtönben kellene ülnie. De a szabályokat maguk a hatóságok, bíróságok tolták félre, az iparfejlődés, azaz a tömegtermelés védelmében. A céhiességben kialakult technikai módszerek persze tovább is éltek; e tekintetben Angliára igen hasznos volt a kontinens szigorú céhszerűsége, kidolgozta a módszereket, amiket az angolok tömegesíthettek. Defoe, a nagy angol technikai találmányok előtt pár évtizeddel, még úgy beszél, hogy az angolok nem annyira új technika kialakításában tűnnek ki, mint inkább az átvettnek „tökéletesítésében”, azaz a fínomság megtartásával mechanizálásukban.

Jellemző és döntő a „common law”-bíróságok magatartása a céhekkel szemben. Minden királyi privilégizálás érvénytelen számukra, monopóliumként elvetendő. De a céhalakulat: szerzett, történeti jog. S mégis nyilvánvaló monopólium, sokak kizárása kevesek hasznából. A legnagyobb ingadozást mutatja tehát a bíráskodás e kérdésben, nem tud pozitív tételeket kialakítani. Végül mind kevésbbé vizsgálja a céhszerűség belső értelmét, az üzem és a verseny korlátozásának jelentőségét a kézműves-exisztencia biztosítására. Szerinte nem lehet kiváltságjog a nép érdekei ellen, a helyi szokás csak akkor érvényes, ha „nem káros az iparra”. Leginkább még a tanoncidő kötelezettségét ismeri el, de csak oly szakmában, amelynél „szükséges”. Márpedig a fonásszövés tömegmunkájához tényleg nem szükséges hatéves tanulás. Így gondolkozik a jogászság; a „természetjog” kialakulása ez; ily gyakorlati alapok nélkül el sem képzelhető az angol szellemi életnek sajátságos, nem elméleti-forradalmi, hanem a való tényekhez alkalmazkodó „felvilágosodása”. Ahol fejlett erők mutatkoznak, ott természetes jog érvényesülésük, viszont a szerzett jogok is „természetesek”, amíg nem kell átmagyarázni őket az új erők, mozgalmak érdekében. Csak arra nem gondolt ez a természetjog, hogy az erőket éppen a szokásszerű jogok kényszerítették termékeny munkaszervezetbe.

Az angol merkantilizmus, a kézművesség védelmét elejtve, mégis minden más országnál nagyobb gondot fordított magának az üzletnek, vállalkozásnak szabályozására. Itten természetjognak tekintette a céhszerűségből kifejlődött követelményeket. Igen jellemző példa az, hogy maga a kertészkedés szabad mesterséggé lett, de a gyümölcskereskedésnél ragaszkodtak a tanoncidőhöz és más szabályokhoz. A munka teljesen az üzlet hatalmába kerülhet, de az üzletek, vállalkozások csak szabályozott, szakszerű, megbízható versennyel hódíthatják meg a piacokat. Itt már rájönnek arra, hogy „a szabályozatlan verseny vezet idővel monopóliumra, míg a jól berendezett társulás a közérdeket szolgálja”. A tőke nyers hatalma helyett tehát a szakszerű üzlet versenye. Nem hiába jellemzik az angol merkantilizmust a „boltospolitika” jelzőjével. Még a hatalmas Keletindiai Társaság is sokáig igen meghitt együttes maradt, testvéreknek szólítják egymást, az aktív tagok tanoncidőre kötelesek, jól megválogatják az új tagokat a tőke-hozzájárulás szempontjain felül is. Ez áll az első iparvállalkozásokra is: itt keletkeznek az első ipari részvénytársaságok Európában; a tőke az igazi céhszerűségben nem férkőzhetett a kézművességhez, most a céhszerűségen felnőtt, szabályozott üzlet vezeti el hozzá, szabad dolgoztatásra.

Ez a nyitja az angol nemzetgazdaság ellenállhatatlan hódításának a világ minden részén: minden árunemben megbízható szakszerű tömegtermelés, a céhiesség lassú próbálkozásai helyett. Csak az árut és piacot nézve s nem a munka társadalmát, a vállalkozás valóban célok szakszerűsége lett, akár az angol kormányzat. Külön, saját törvényszerűségei után igazodó üzletté lett minden áru-fajta, az egész angol forgalomgazdaságban önmagában érvényesülő versennyel dolgozott minden branche. Londonban már a XVII. század végétől keletkeznek nagy ruha-, cipő-, bútoráruházak, óriási készlettel-választékkal. A branche ezen önmagában zárt versenye kialakítja a „piac” elvont fogalmát s ennek függvényévé teszi a munkát és az exisztenciákat. Az üzlet öntörvényszerűsége most már automatikusan vezeti, szabályozza, ellenőrzi a versenyt, mind kevésbbé van szükség a vállalkozó, kereskedő egész egyéniségének, társadalmi helyzetének, megbízhatóságának céhszerű, testületi ellenőrzésére. A tisztességes ember helyett már csak a korrekt üzletember szerepel a szakmában. Nincs már értelme a tisztességes verseny céhi szabályozásának sem, a „vásárló csábításának” tilalmára. Londonban már a XVII. század végén megkezdődik a reklámnak ma már naív, de akkor feltűnő alkalmazása, nyomtatott lapok, rajzok, majd ujsághirdetések. Eddig a kézművesműhely egyúttal árusító bolt is. Most az üzlet eltakarja a világ szeme elől a sokszor nyomorúságos munkát, nyomait gondosan eltünteti az áru környezetéből, a kész cikket csábítóan, ragyogóan tálalja a közönségnek. A külföldiek ámulva, felvillanyozva járnak London főbb utcáin, a kirakatok sorai között, amelyekben üvegtáblák mögött kínálgatóan sorakoznak az áruk, már gyakran tükrök sokszoros ragyogásában; benn az üzletben korrekt úr fogadja a vásárlót, ajánlata inkább szakértő tanács, mint mohó nyerészkedés. A külföldre megindul ez üzletvilág hódító sodra, elindul világmissziójára az angol utazó ügynök, mintagyűjteménnyel, szakismerettel, megbízhatósággal, mint egykor a lombard kereskedők faktorai. De most már szervezett hódítás ez, az utazó tudósítása a távoli piacok legsajátosabb szükségleteire is külön branche-ot teremt elő otthon, nagyszerű tömegtermeléssel.

Maga a pénzgazdaság, a hitelélet is külön általános szervezetté válik, érzékeny, összefüggő dinamikával vezeti a tőkét a termékenynek mutatkozó üzlet felé. Itt sincs már szükség közeli megfigyelésre, ellenőrzésre, csak az illető branche belső törvényeinek ismeretére s ezek alapján a vállalkozás lehetőségeinek kiszámítására. Az aranymívesek, akikhez céhies megbízhatóságuk miatt régóta vitték a betéteket s akik testületi utánjárással adták ki a kölcsönöket, most beolvadnak egy általános bank-hálózatba. Az aranymíves pénzelismervények már régóta fizetőeszközként is forogtak a közönség körében, s most, még az állambank alapítása előtt, elárasztják a bankjegyek az egész forgalomgazdaságot. Ezt a nagy hitelforgalmat kínálta fel a társadalom az állam számára 1694-ben, az Angol Bank létesítésével. A kontinentális háborúra kellett a pénz, a hitelező nagytőkések privilégiumot kaptak bankalapításra, bankjegyek kibocsátására, a hitelezett tőkék erejéig, amiket az állam elfogad készpénz helyett. A hitelezett tőkék ilymódon bankjegy formájában működtek tovább a forgalomgazdaságban; az Angol Banknak aktív munkaprogrammja volt a hitelnyujtás termékeny vállalkozásoknak s általában a hitelélet irányítása. Szabályozott üzletmenet, magának a parlamentnek ellenőrzése alatt, az állam kezességével. Ezért a magánbankjegyek tömegforgalmát mind magához szívta, pedig nem is volt monopóliuma a bankjegykibocsátásra, csak másfél évtized mulva kapta meg ezt a kizárólagos jogot. Az egész ország pénzforgalma az állambankon futott át, a nemes ércpénzt a bankban lehetett tárolni; a bank készlete az s mégis az egész ország tulajdona. Előrelátható volt ez a folyamat, a pénznek egységes, elvont erőhálózattá válása, hiszen a bankjegy már régóta kivonta a forgalomból, bankbetétté tette a nemes fémet. Az állambank alapításának merész tervére tehát hihetetlen izgalom fogta el az egész társadalmat. Némelyek csodát vártak tőle, a bank üzleti nyeresége által minden adó megszűnését, a tőkebőség által minden vállalkozásjövedelem megsokszorosodását. Anglia földi paradicsommá válik. A politikai pártok ellenben nyugtalankodtak. A toryk szerint az országból a pénz respublikája lesz; a whigek szerint a bank iszonyú zsarnokságot tesz lehetővé, az egész nemzetvagyonnal rendelkezve. Egyik szélsőség sem következett be, az intézmény megfelelt a parlamentáris monarchiának, az erők általános, szabályozott dinamikájának, hódító gazdasági célokra való egységesítésüknek.

Tehát Angliában is hatalmas, aránytalan felső szervezet az intellektualizmus, az alsó társadalom aránytalanul szerény érvényesülésével. A francia társadalomosztályok biztosított helyzetével szemben itt állandó mozgalom hatja át a társadalomrétegeket, de mindig az alulmaradt néptömegek nehéz munkájának felhasználásával. A francia intellektuálizmus teljes, észszerű társadalomátalakításra irányul idővel, az angol a mozgás, a „természetes” érvényesülés teljes szabadságára. A francia megrázóan forradalmi, az angol a kész erőkkel dolgozik, tehát mozgalmasságában is konzervatív. Legjellemzőbb talán a vallásnak nagy szerepe, nemcsak a szellemi, hanem a politikai életben is. A francia észszerűség külön szférának tolta félre a vallásos életet, az angol természetes mozgatóerőt keres továbbra is benne a világ számára. A vallásos francia hisz, az angol átmagyarázza az életre a vallást. Elcsodálkozik a francia azon, hogy Angliában még a pártalakulásnak is egyik lényeges alapja a vallás kérdése. Megesik, hogy valamely valláskérdéssel összefüggő irodalmi vita felforgatja a mindennapi életet, a londoni Cityben napokra megáll az élet, a börze szünetel, a boltokat becsukják. Az anglikán kizárólagosság egyre gyengül a vallás természetes átértelmezésének következtében. De azért „természetes” az is, hogy a másvallásúakat féken tartják; a társadalom egységes mozgalmát nem engedik külön, sajátos célú intézmények elismerésével megszakítani. A különféle disszenter-árnyalatoknak Angliában 1715-ben mintegy 1500 egyházuk volt, a legtöbb Londonban és környékén. A konformitás esküje mégis kizárta őket a köztisztségekből, sőt a toryuralom idején még iskolatartás-jogukat is csak az elemi irásiskolákra szorították. De nyugodt időkben nem hajtották végre e törvényeket, némely vidéken alig is voltak végrehajthatók, mert minden jó társadalmi helyzetű, békebírónak, polgármesternek alkalmas ember nonkonformista volt. Általános szokássá lett, hogy az anglikán istentiszteleten való egyszeri megjelenést elismerték a hivatalképesség alapjául. A katolikusok ellenében III. Vilmos idejében szigorították a törvényeket, minden istentiszteletre életreszóló börtön járt volna, gyermekeik csak úgy örökölhettek földbirtokot, ha leteszik a szupremácia-esküt, börtön alatt tilos volt az iskolatartás is. Valójában elnézték a csendes misézést, a katolikus nemesek káplánokat tartottak. De a katolikusok a köztisztségekből ténylegesen ki voltak zárva. A zsidók helyzete jobb volt, 1662-ben zsinagógát is emelhettek Londonban, az idegenadó ellenében békén megmaradhattak. Mihelyt a pénzgazdagság elvont erőhálózattá vált, igen megelevenedett a szerepük, többen már ekkor hatalmas tényezőkké emelkedtek, közvetve mégis csak dolgoztatták a társadalmat.

A vallás tehát itt a konkrét erők közé számított, az életvitellel való természetes összeegyeztetésnek kísérletei morálfilozófiát teremtettek, igen elterjedt irodalommal, számos folyóirattal. A vallástételek tág, természetes átértelmezése; de az Isten hite az erény nélkülözhetetlen alapja. Ez a gondolkozás vezet az ú. n. „deizmusra”, amelyhez közelebb-távolabb tartozott az intellektualizmus nagy része. Míg a francia felvilágosodás végül a teremtő Isten megtagadására visz, az ész uralmával való helyettesítésére, addig az angol a „szabadgondolkodásra”, amely az erényből indul ki, Isten létét, a pozitív vallástételeket elmellőzve, innen akarja megmagyarázni. De egyik árnyalat sem törekszik már intézményességre, átadja ügyét a szabad mozgalomnak. Némikép a „szabadkőművesség” jelent ily intézményességet, határozott összefüggésben a deizmussal. Még kereszténynek vallja magát, a vallástanok természetes értelmét keresve. A középkori építész-céheknek az építkezésnél állított kunyhóit nevezték „páholyoknak”; s minthogy az angol céh mindinkább az intellektuális vezetés és nem a kézművesség testülete, idővel általában szellemi együttesek használták a páholyelnevezést. Sajátos vegyüléke a tradíciónak és a természetes világerőkben való hitnek. A XVII. század végétől világnézet alapján való szövetkezés, nagyurak is felvétetik magukat a tagok közé, mint az előkelő céhekbe is. Nagy eszmék és ceremóniák, hivatalos jegyzőkönyvek, pompázatos stílus, naív történethamisítás, amely szabadkőművessé nevezi ki a múlt emberiség minden nagy alakját, magától Ádámtól kezdve. A következetes propaganda a világnak a természetes erények alapjain való átalakítására csak később kezdődött, a laza nemzetközi világszervezetté való elterjedés is csak a XVIII. század derekán. De a szabadkőművesség jelentkezése már általában a teljesen szabad intellektualizmus kialakulására mutat, amely minden hagyományosban már csak szimbolumokat lát, minden társadalomerőt természetes, örök erőnek hisz, teljes felszabadításukkal véli megnyitni az emberi tökéletesedésnek, haladásnak útját.