KILENCEDIK FEJEZET: A FEBRUÁRI FORRADALOM ELŐZMÉNYEI

Már nemcsak Isten kegyelméből, mint elődje, hanem „Isten kegyelméből és a francia nemzet akaratából” uralkodik a módosított alkotmánylevél értelmében a franciák új királya, Lajos Fülöp, a polgár-király, mint hívei mondják, a barrikádok királya, mint külföldi ellenségei nevezik. A doktrinerek alkotmányos elképzelése érvényesül abban a tényben, hogy a módosított alkotmánylevelet most már nem a király kegye juttatja az országnak, mint az 1814-es Charte esetében, hanem a „nép”, azaz a polgárság szövegezi az alkotmányt, melyet a király elfogad. A módosított alkotmány szerint a király nem adhat ki többé a gyűlölt júliusi intézkedésekhez hasonló rendeleteket. A katolicizmus most már nem államvallás, hanem az új alkotmánylevél értelmében: a francia nép többségének vallása. Ezt az engedményt az antiklerikális érzelmű polgárság kapja. A belpolitika új berendezéseit az 1830-as forradalom évében s nem sokkal azután is a kamara végzi el, amikor sajtóügyekben visszaállítja az esküdtszéki bíráskodást, rendezi a helyi közigazgatások ügyét, illetve – meglehetősen virilista alapon – szabályozza a községi választások lefolyását. A választási cenzust, a hírlapi kauciót leszállítják. Most már évi 200 frank adó fizetése aktív választójogot biztosít minden nagykorú francia férfinak, minek következtében a 30 millió lakosságú országban 200.000 körül ingadozik a választók száma.

Lajos Fülöp uralmának polgári jellegét azonban nemcsak az adja, hogy a cenzusos választójog az aránylag magas adót fizető jómódú lakosság politikai privilégiumává teszi az alkotmányos jogok gyakorlását. Lajos Fülöp minden lépésével, szinte minden gesztusával, séta közben elmaradhatatlan ernyőjével is hangsúlyozza, hogy a polgári közvélemény rokonszenvét szeretné elnyerni. Felesége fogadónapjain polgári családokat hív meg s ilyenkor a királyi familia nőtagjai kézimunkázva fogadják a vendégeket. A király gyakran sétál Párizs utcáin, elbeszélget a kisemberekkel, meghallgatja a munkások panaszait. A királynak szüksége van a népszerűségre. Ezzel kell pótolnia azt a tekintélyt, melyet uralkodók számára rendes körülmények között a legitimitás biztosít. Ahhoz azonban, hogy igazán népszerű legyen, túlságosan is polgári. Hírek terjednek arról, milyen kicsinyes eszközökkel növeli családi vagyonát, jellemző, hogy egyízben azzal gyanusítják, hogy betegséget színlel, hogy a nyugtalanság okozta tőzsdei árzuhanásban olcsóbban vásárolhasson értékpapírokat. A polgárság rokonszenvének, ragaszkodásának biztosítását viszont külpolitikája akadályozza meg, mely a közvélemény nagyrészének szemében túlóvatosnak, sőt gyávának látszik. Többízben szemére vetik, hogy nem számol a francia nép becsületével, mely az 1815-ös „gyalázatos” béke megváltoztatását követeli, sőt sokan kifogásolják, hogy nem valósítja meg a feladatot, mely a korszak felfogása szerint a francia nemzet nagy missziója: az elnyomott népek felszabadítása, a világszabadság.

Uralma tehát egyaránt nélkülözi a legitim király lélek mélyéről fakadó konzervatív tekintélyének, valamint a polgári élet nagy hatalmasságának, a népszerűségnek varázsát. Érzi gyöngeségét, erőtlenségét s uralmának bizonytalanságát; fő igyekezete arra irányul, hogy személyi kormányt alakítson.

Ez azonban nem könnyű feladat. Ha egyelőre nem is vesszük figyelembe a sok belpolitikai zavaró körülményt (V. Károly híveinek, illetve Berry hercegnőnek legitimista mozgalma, Napoleon herceg kísérletei, egyre növekvő köztársasági propaganda), magában a királyhű kamarai pártban is olyan belső differenciálódások jöttek létre, amelyek épp a személyi kormányzat problémája miatt keletkeztek. A volt alkotmányosokból, doktrinerekből s mérsékelt baloldaliakból tömörült hatalmas Orléansi-párt uralkodik a kamarában, melynek tagjai egyetértenek abban, hogy Lajos Fülöp uralmát biztosítani kell, hisz ez elsőrendű polgári érdek. Ezen túlmenőleg azonban, a személyi kormányzat kérdésében két nagy csoport alakult ki. A régi doktrinerek, kiknek száma természetesen megnőtt, élükön a fáradhatatlan Guizot-val, elismerik a király jogát, hogy személyi akaratát bizonyos formák között a politikai életben érvényesítse. Thiers vezetésével a fiatalabb generáció azonban azt a felfogást képviseli, hogy a király uralkodik, de nem kormányoz, az alkotmány értelmében a király nem szólhat bele a dolgok intézésébe s a többségi pártból kell kormányt alakítania.

A belpolitika kormányváltozásokban, pártmozgalmakban kifejezésre jutó eseményeinek történetét részben ez az ellentétes felfogás határozza meg. A másik tényező a külpolitikai sikereket sürgető nacionalista közvéleménnyel kapcsolatos. Amikor a francia liberalizmus szoros nemzeti kapcsolatairól emlékezünk meg, vissza kell gondolnunk a Staëlék által fogalmazott polgári liberalizmusra. Akkor a szabadság-koncepciókat mindig elmés figyelmeztetések tömege követte, melyekben e nagyszerű írók a szenvedélyek végzetes következményeit fejtegették. Eleinte ez a szinte klasszikus, szigorúan polgári szabadságfogalom együtt jelentkezett a középosztály lelki alkatából fakadó mérséklet, szenvedélymentesség követelményeivel. A fejlődés során azonban a szabadság odavezetett, hogy az egyének és csoportok, minden korlátozás nélkül, saját élménytudatukból, pillanatnyi hangulatokból folyó elképzeléseiket az általános politikában akarják érvényesíteni. A liberalizmus által a tekintélyek és dogmák „uralmától” felszabadított egyén immár a nagy nemzeti politika kérdéseiben sem korlátozta magát. A liberalizmus következtében felszabaduló egyének korlátlan nacionalizmusának „közvéleménye” jelentéktelen esetekben is kész a nemzeti becsület veszedelmét látni s ilyenkor az országban a felháborodás érzelme jut kifejezésre, amit a nemzeti sajtó még inkább fokoz. Ez a történeti jelenség még meglehetősen új a polgárkirályság politikusai előtt. Érthető tehát, hogy sok politikus inkább akar hódolni a liberális nacionalista közvéleménynek, ennek az új szuverén hatalomnak, mint a Tuileriák lakójának. A közvélemény ugyanis politikai érvényesülést, sikert és népszerűséget jelent. Az uralkodótól – ki érzi, milyen bizonytalan alapon nyugszik uralma s ki felelősséggel tartozik önmaga előtt az ország sorsa miatt – sokszor a visszahúzódás intelmét, óvatos tanácsait hallják a miniszterek. Ők azonban gyakran inkább népszerű politikusok akarnak maradni, mintsem népszerűtlen miniszterek. A külpolitikai eseményekkel kapcsolatos állásfoglalások sokat megmagyaráznak a politikai változások jelenségeiből egészen Guizot hosszú uralmának kezdetéig, 1840-ig. Laffitte kormánya a forradalom után lemond, mert nem tud megbirkózni a közhangulattal, mely a világszabadság megvalósítását várja s beavatkozást sürget az elnyomott lengyelek, olaszok érdekében. Ugyanakkor azonban Lajos Fülöp tudja, milyen nehézségekbe ütközik uralmának elismertetése a konzervatív hatalmak részéről. A népszerűtlenség veszélyeivel Casimir Périer száll szembe, az igazán hivatott, doktriner párthoz tartozó politikus, ki a forradalmi kormányok utóda, de nem követője, leszámol a külpolitikai illúziókkal, megszilárdítja külföldön a polgár-királyság helyzetét. A belpolitikában is erre törekszik, erélyes kézzel irányítja a választásokat s nagyszámú mérsékelt többséget hoz létre. Périer 1832 május 16-án áldozatul esik a pusztító kolerajárványnak, mely Franciaországban 200.000 emberéletet követelt. 1836-ig azután kisebb változatokkal a nagy tehetségek kormánya következik, melynek egyszerre tagja az Orléanista-párt három vezéregyénisége: Broglie herceg, Guizot és Thiers. 1836-ban szétbomlik a koalíció s pár hónapig Thiers kormányoz, kinek utóda azonban nem tud többséget szerezni s az ellenzék megbuktatja. Ezekben a küzdelmekben, Thiers győzelmében a király személyi kormányzatával szemben való védekezés gondolata jut kifejezésre. Az elvet legerélyesebben Thiers képviseli, aki azonban csak 1840 márciusától októberig marad a kormány élén. Bukásánál ismét külpolitikai mozgalmak játszanak szerepet. Ez időre esnek Mehemed Ali egyiptomi alkirály hatalmi törekvései. Egyiptom függetlensége Alival az élén megfelelne Franciaország érdekének, de nem Angliáénak, amely aggodalommal szemléli Franciaország diplomáciai aktivitását keleten. Franciaországban fellángol a nemzeti lelkesedés a független Egyiptom érdekében. Sürgetik a fegyveres beavatkozást. Anglia a keleti kérdésben az 1840 július 15-i londoni egyezményben a legnagyobb titokban megegyezik eddigi legnagyobb ellenségével, Oroszországgal. Franciaország diplomáciai elszigeteltségbe kerül, miközben a francia közvélemény valósággal tombolva követeli a beavatkozást. Az angolbarát érzelmeket izzó gyűlölet váltja fel. A Szigetország perfidiájáról beszélnek, nem tudják megérteni, mikép lehet az, hogy két liberális közvéleményű ország ne értse meg egymást Kelet problémáiban. A közvélemény sürgeti, hogy Franciaország szálljon szembe Angliával, folytassa az afrikai akciót. Thiers nem akarja elveszíteni a közvélemény rokonszenvét. Az európai háború a levegőben lóg. Thiers rendkívüli katonai póthitelt kér. Behívják a szabadságolt katonákat s a miniszterelnök harcias trónbeszédet szövegez. A király ezt visszautasítja s Thiers a liberális nacionalizmus tapsai közepette hagyja el miniszterelnöki székét.

Most körülbelül az a helyzet ismétlődik meg, mint Casimir Périer idejében. Guizot lesz a politikus, ki a király óhajára leszámolt a külpolitikai illúziók keresztülvihetetlen részével. Soult váltja ugyan fel Thierst a miniszterelnöki székben 1840-ben, de valójában Guizot miniszter kormányoz, ki 1847 szeptemberében formailag is miniszterelnök lesz.

Guizot Ferenc (1787–1874), a kiváló történetíró, protestáns ember, az angol történet és intézmények bámulója, aki szerint a trón – nemcsak üres karosszék, a király nem köztársasági elnök, hanem szabad egyéniség, aki érvényre juttatja akaratát és betölti hivatását. Kötelessége az alkotmányos tényezőkkel egyetértésben kormányozni. Guizot elmélete tehát ellentétes Thiers felfogásával, mely szerint a „király uralkodik, de nem kormányoz”. Elveihez híven Guizot szakít azzal az előítélettel, hogy külpolitikai kérdésekben a közvélemény utasítása szerint járjon el. Alárendeli magát a király békepolitikájának, főleg nagy gondot fordít az angol barátság kimélyítésére, hisz az angol-francia szövetség Lajos Fülöp kedvenc gondolata. 1841 július 13-án Franciaország részvételével jön létre a keleti egyezmény, mely ismét biztosítja a francia-angol diplomáciai együttműködést. Nem sokkal ezután Párizsban Viktória királynő látogatást tesz. Így az angol barátság kimélyítésével akarják kárpótolni a közvéleményt a külpolitikai sikerek hiányáért. Azonban a spanyol kérdésben Guizot végül is 1846-ban Palmerston felfogásával szemben eléri, hogy Izabella spanyol királynő és nővére, Lujza infánsnő számára a francia jelölteket fogadják el kérőkül. Az angol diplomácia nézete szerint Franciaország spanyol politikája mögött az Angliában felettébb veszélyessé válható ibériai gazdasági expanzió gondolata lappang. Attól tart Palmerston, hogy az uralkodócsaládba való benősülés után Spanyolországban igen nagy lesz a francia befolyás, amit még veszélyesebbé tehet az a lehetőség, hogy Portugália egyesül Spanyolországgal. Így a spanyol kérdésben a francia diplomácia pyrrhusi győzelmet arat, amikor elveszti Palmerston és Viktória királynő rokonszenvét. Ez annál veszélyesebb, mert a helyzet a Rajnán túl is aggasztóvá válik. E nehéz helyzetben Lajos Fülöp olyan megoldás felé nyúl, mely reális körülmények között diplomáciailag tökéletesen helytálló, de az adott körülmények közepette igen veszélyes. Guizot 1847-ben diplomáciai tárgyalásokat kezd a német Bund másik vezető tagjával, Metternich Ausztriájával. Minden ilyen osztrák szövetség (azaz védekezés a fenyegetően erősödő s a német egység megvalósítására törő Poroszország ellen) előfeltétele, hogy Franciaország érdektelen legyen az olasz félsziget nemzeti törekvéseivel szemben. Ekkor azonban Párizs már megtelt olasz emigránsokkal és az olasz szabadságmozgalmak rajongó híveivel. Ilyen olaszbarát hangulatban a közvélemény a testvérnép szabadságmozgalmával szemben megbocsáthatatlan árulásnak tekinti Guizot lépését. Liberális körökben azt a vádat emelik, hogy Franciaország, melynek az európai szabadságmozgalmak élén kellene járnia, kiszolgálja a szent szövetséget és a népek elnyomására szövetkezik Ausztriával, Metternichhel, a gyűlölt zsarnokkal. Az osztrák-francia szövetség a liberális közvélemény szemében bűn a világszabadság francia missziója ellen. Hisz az egész közvélemény az angol diadalmas forradalomban uralomra jutó liberális nemzeti imperializmus megvalósítását várta a polgár-királytól. A liberális kortárs nagy angol-francia diplomáciai együttműködésről ábrándozott az absztrakt elvek, a világszabadság érdekében. Ugyanakkor azonban lassanként gyarmati birodalmat, kontinentális gazdasági kapcsolatokat szeretett volna létrehozni a francia kereskedelem és gazdagodás érdekében. A diplomáciai realitás szikláján megtörtek ezek az ábrándozások, nem utolsó sorban a joggal féltékeny Anglia állásfoglalása miatt. Külpolitikai téren a polgárság volt az a réteg, mely csalódott Lajos Fülöpben és Guizot uralmában. Belpolitikai téren a csalódás a francia demokráciát ábrándította ki a polgár-király és miniszterelnöke rendszeréből. A kapitalizmus kísérőjelenségei és a választójog kérdése játszanak itt főszerepet.

A modern kapitalizmus kísérőjelenségei, a panamavádak, már a negyvenes évek elején feltűnnek. Az elégedetlenek kifogásolják a tőke uralmának túltengését. Az ipari vállalkozások sorában a vasúti koncessziók bő alkalmat nyujtanak a vádaskodásra. A kisemberek politikai kapcsolataiban is anyagi érdekszempontok kezdenek érvényesülni. Guizot idejében nyíltan folyik a választók befolyásolása. Vidéken a kormányhoz hű kortesek különböző állami monopóliumoknál nyernek állást és kedvező állami bérletek birtokosai lesznek. Lassanként maga a képviselőség is kereseti forrássá válik és a 40-es években a kormányzópárt tagjai sűrűn szerepelnek a különböző kijárásokban, melyekben a rohamos iparosodás évtizedeiben dús pénzszerzési lehetőség nyílik.

Ezek a jelenségek elég újak voltak akkor ahhoz, hogy feltűnjenek. De a hangulatot Guizot ellen főleg a választójog kérdésében tanusított polgári merevsége korbácsolta fel. Egyik híres beszédében nyíltan kifejtette felfogását: „Azt mondják, túlmagas a választójog gyakorlásához szükséges cenzus, erre én azt felelem, gazdagodjatok meg és lesz választójogotok”. Minden igyekezete arra irányult, hogy a belpolitika terén elégítse ki a külpolitikai sikertelenségek miatt türelmetlenkedő polgárságot. A februári forradalomhoz vezető történeti fejlődésben nagy szerepet játszik Guizot makacssága a választójog kiterjesztésének kérdésében. A választójog korlátozottsága folytán megerősödött forradalmasító tényezőket két körülményben foglalhatjuk össze. Elsősorban megnövekedtek, elterjedtek és veszélyessé váltak azok a vágyak, ábrándok és álmodozások, amelyeket filozófusok, írók, szociálpolitikusok felvetettek. Nem lévén általános a választójog, a tömegek inkább ezeket az illúziókat tették magukévá, s ahelyett, hogy a rendes napi politikával foglalkoztak volna s a belpolitikát napi gondjaiknak megfelelően befolyásolták volna, a fennálló berendezések s a rendszer ellen lázadoztak. A második következmény pedig abban áll, hogy a szűkkeblű választójog miatt nem érvényesülhetett kellő mértékben, avagy megfelelő időben sem a francia politikai katolicizmus elképzelése, mely pedig épp azon a tekintélyi elven és rend-gondolaton épült fel, melyet a polgári királyság rendszere és a társadalmi tervezgetések álomvilága nélkülözött, sem a békebarát irányzat. Ez az állapot a francia parasztságnak a politikai életből való kizárása folytán következett be. Lehet arról vitatkozni, hogy vajjon Mehemed Ali sorsa, a latin Afrika-gondolat, illetve az elnyomott népek felszabadítása, a világszabadság kiharcolása a szenvedő emberiség számára, nem ragyogó ékszerek-e azon a missziós koszorún, melyet Franciaország oly büszkén viselt. Guizot azt vallotta, hogy ezekről és a „nemzeti becsület” más kívánalmairól az európai béke és Franciaország nyugalma érdekében le kell mondani. Súlyos politikai hiba tehát, hogy ha már ezen az állásponton maradt, miért nem vonta be az alkotmány sáncai közé azt a parasztságot, mely nyilván a realitások és nem a külpolitikai ábrándok világában élt.

Alig egy pár évvel a „cenzusos királyság” összeomlása után írta a legélesebb társadalomkritikusok egyike, báró Eötvös József, hogy milyen ellentmondást rejt magában a cenzusos választójog híveinek arra való hivatkozása, hogy „az állam fenntartása a többet adózóknak inkább áll érdekükben”. „Kinek vetései tapostatnak el, ha ellenséges erő szállja meg az országot… Kinek vagyona megy veszendőbe, a nélkül, hogy magát azon gondolattal vigasztalhatná, miszerint szenvedéseiben résztveend a világ… Nemde a népé, nemde azoké, kiket választás jogtól megfosztanak…” „A XIX. sz. Uralkodó Eszméi”-nek idézett sorai mennyire megegyeznek a konzervatív francia történetírás ítéletével, amikor az rámutat Guizot tragikumára. Ez az ellentmondás és következetlenség abban áll, hogy ő polgári dogmatizmusa miatt nem támaszkodhatott arra a népre, mely sokkal közelebb állott reális külpolitikája megértéséhez, mint a polgárság. Semmi belpolitikai veszéllyel sem járt volna, ha a jómódú francia parasztság bölcs konzervativizmusa érvényesül. Hisz Anglia mellett Franciaország volt az az ország, mely a parasztság kérdését megoldotta még a XVIII. században, 1789 augusztus 4-én s utána főleg 1793-ban, amikor a jobbágyszolgáltatást eltörölték a parasztság kezében ténylegesen birtokolt földeken. Igaz, hogy a közföldekből és az emigránsoktól elvett s az egyháztól elkobzott birtokokból kevés került a parasztság kezébe. A közbirtokossági földek szétosztását hamarosan megszüntették, így azok nem kerültek egyesek kezébe, hanem a közbirtokosságé maradtak. Az elkobzott földekből pedig aránylag keveset vehettek meg a parasztok. A hadi kiadásokra sürgősen kellett a pénz, így hamarosan megszüntették a részletfizetési kedvezményt. Ennek következtében az elkobzott földek javarésze polgárok, meggazdagodott kereskedők birtokába került. Mindamellett Franciaország a paraszti kisbirtokok hazája volt s ha a forradalom alatt nem is jutott túlsok föld a parasztoknak, ezek jó sorban éltek.

A negyvenes évek közepe felé a parlamenti ellenzék s a liberális katolikusok nagyrészt Guizot-val szemben demokratikus elveket hirdettek. Thiers, Odilon-Barrot, a radikális Arago, Ledru-Rollin támadásaiban már a demokrácia elvei jutnak kifejezésre. Régi lapjaik is demokratikus húrokat pengetnek, amennyiben ellenzékiek. Az 1843-ban alapított La Réforme vezeti a baloldali támadásokat Guizot ellen s jelszavuk: a választójog reformja s általános szavazati jog. Az úgynevezett szeptemberi törvények szigorú intézkedéseket állapítanak meg az egyre növekvő köztársasági mozgalom ellen, ennek következtében a köztársasági párt tagjai most demokratáknak és radikálisoknak nevezik magukat. A polgári gondolkozók egy része valami szintézist akar teremteni a liberális polgári felfogás és a demokrácia között. E mozgalom élén Tocqueville áll, ki az amerikai demokrácia végzetes veszélyeire mutat rá s azzal szemben azt sürgeti, hogy a polgárság idejében dolgozzon ki szintézist liberalizmus és demokrácia között.

A negyvenes évek vége felé az egész ország a választójog kiterjesztését követeli. Reformbanketteket tartanak, melyeken a legkülönbözőbb pártok vezérképviselői sürgetik a választójogi reformot. 1847 decemberének végén a kamara megnyitásánál a kormány céloz arra, hogy nem fogja tűrni oly mozgalmak megindítását, melyek a szenvedélyeket felkorbácsolják. Hogy a reformbanketteket betilthassa, vissza kell nyúlnia egy 1790-es törvényre. Ez a legnagyobb elkeseredést váltja ki az ellenzék körében. Az ellenzék 1848 február 23-án a kormány intézkedései ellenére meg akarja tartani a reformbankettet. A hangulat izzó és a király megijed a forradalmi mozgalmaktól. 1848 február 24-ének éjszakáján Párizs ismét a barrikádok városává lesz. Kitör a februári forradalom.