MÁSODIK RÉSZ: A NÉMET FEJLŐDÉS

ELSŐ FEJEZET: A NÉMET BUND

Belpolitikai küzdelmekre készülő kontinentális ember a XIX. század első felében a legbőségesebb okulást Franciaország alkotmányos harcaiból merítette, melyek számára a legszebb politikai példákat nyujtották. A külföldi politikus nem gondolt arra, hogy a feudalizmus az ő országában erősebb ellenfél, mint francia területen. A külföldi liberális arra sem gondolt, hogy hazája történelmi osztályában talán erősebb a reformszellem s az ő arisztokráciája a demokratikus átalakulás történelmi munkájában talán jobban felhasználható, mint a tradicionalista francia mágnás. A francia újságtudósítások elolvasása után kilépve kávéházából, arra sem gondolt, hogy a tágas, vidékies utcák, melyeken végighalad, nem hasonlíthatók össze Párizs barrikádok emelésére, forradalmi mozgalmak megindítására szinte csábítóan alkalmas sikátoraival, melyeknek nyomorult lakásaiban talán városrészenként is több bérmunkás-proletár lakott, mint az ő egész hazájában. A franciákban a politikai tettek mestereit tanulta meg tisztelni a külföldi „liberális”-ok egy része. Tény az, hogy Franciaországban a század első felében a politikai harcok és utcai forradalmak eredményeképpen tényleg kialakul a polgári nemzetállam egész belső politikai rendszere.

Mennyire más a helyzet a Rajnán túl. A németség a XIX. sz. első felében nem a tényleges állami berendezkedést valósítja meg, hanem a legkülönbözőbb elméletek tömegét dolgozza ki majdan kialakuló állama számára. Teoretikusai a társadalmi érintkezés legelvontabb kérdéseit tisztázzák, az egyén és az állam viszonyát, a konzervativizmus, liberalizmus, sőt radikalizmus rendszerét (sokszor a földi állam és a túlvilág legelvontabb összefüggéseit). E szép elméletek fenkölt szelleméhez méltánytalanul, a mindennapi élet, a napi politika kicsinyes keretei között zajlik az élet a kis német államokban. Az ellentét élet és elmélet között nyomasztó lesz s miközben a szellemi emberek a rendi állam elveit kidolgozzák, megjelenik a tényleges fejlődés eredménye: a kapitalista bürokrata állam valósága. Az érzékenyebb írói kedélyek az epigonkorszak feltartóztathatatlan közeledését látva, a pesszimizmusba menekülnek. Mások viszont beleélik magukat a francia liberalizmus történeti hangulatába és nemzetüket a forradalom felé vezetik. Pedig a németség igazi nagy írói, Herdertől egészen a romantikáig, ragyogó stílussal fejtegették, hogy minden nemzet csak saját géniuszát követve, a saját útjain közeledhet a Teremtőhöz, ki a nemzeti különbözés színeivel tartotta méltónak megszépíteni e földi világot.

A német nemzeti hagyomány és a tényleges történeti fejlődés, az elmélet és a valóság közötti összeütközés okai között jelentős az, hogy a XIX-ik század elején a német politikai és szellemi mozgalmak végzetesen differenciáltak. A bécsi kongresszuson megalkotott német államszövetség, a Bund, nélkülözi az állami egység alapvető sajátosságait, általában azokat a berendezéseket, melyek nélkül egy nemzetállam kialakulását hasztalan várnók. Ez a szövetség annyira eltérő természetű kis államokat és tartományokat kapcsol össze, hogy keretén belül nehezen alakulhatott ki egységesebb nemzeti ideológia. A politikai cselekedetek, a nagy történelmi folyamatok színjátéka helyett ezért látjuk az eszmék és eszmények kaleidoszkópszerű változását a 37, illetve Hessen-Homburggal együtt 38 önálló tagból álló német Bund területén. A szövetség tagjai sorában még külföldi uralkodók is akadtak, így Hannover ura az angol király. Ezzel szemben kívül estek a Bund keretén azok a Poroszországhoz, illetőleg Ausztriához tartozó területek, amelyek azelőtt nem tartoztak a német császársághoz. Nem terjedt ki a Bund természetesen a magyar szent korona országaira, Galiciára s az osztrák monarchia itáliai birtokaira. Kívül esett rajta Poroszországnak a volt varsói hercegségből nyert része és Pozen. E területek különállása a német birodalom fejlődését ábrázoló térképen szemlélhető. Láthatjuk, milyen jelentős területeket szerzett Poroszország a Rajna mindkét partján. Az 1803-as határokkal szemben Hannover Hildesheimmel kikerekítve, Poroszország hátrányára gyarapodva, kerül ki a napoleoni háborúkból s a hildesheimi nyereséghez tartozik Goslar városa is. Hannovertől délnyugatra a Wesertől egészen a Rajnáig a régebben még Westfáliával, Salmmal, Arenberggel és Berg hercegséggel tagolt terület immár teljesen porosz s ugyancsak porosz a Rajnától délre eső alsórajnai vidék Kölnnel, Aachennel. Luxemburg nagyhercegség és Pfalz, továbbá a kikerekített hesseni nagyhercegség egy része Mainzzal, esik csupán a Rajnától nyugatra eső területen a porosz uralom határain kívül. Hatalmas területi nyereséggel gazdagodik Poroszország a volt szász fejedelemség, illetve szász királyság rovására. Szász hercegség címen Poroszország birtokába jutott a szász terület Anhalt hercegség alatt elterülő része Torgau erődjével. A déli német államok közül a badeni nagyhercegség s Württemberg királyság területgyarapodással s egységesebb határokkal kerül ki az új rendezésből. Bajorország azonban nem nyeri el a salzburgi érsekséget, mely Berchtesgaden és néhány Bajorország javára szolgáló, kisebb határkiigazítás kivételével Ausztria birtokába kerül. A Habsburg-monarchia kereteibe mindazon területek visszakerültek, melyeket 1809 Kelet-Galiciában Oroszországnak ítélt. Így Zlocov, Brzsezsany, Tarnopol és Zalescki kerületei. Az előbb még a varsói nagyhercegséghez tartozó Krakkó, környékével együtt, semleges köztársasággá lett. Ausztria visszaszerezte az illír tartományok területeit, Krajnát, felső Karinthiát s a monarchiához visszakerült Triest, a dalmát tengerpart, s természetesen Tirol, Vorarlberg és Friaul is. Olaszországi birtokai, Velence, Lombardia, Milánó, kívül estek a Bund határain. Itt kell megemlékeznünk a Habsburgok olaszországi érdekkörének rokon uralkodók révén elért közvetett terjeszkedéséről is. Párma, Modena Mária Lujza császárné, Toscana Ferdinánd nagyherceg uralma folytán kerül Ausztriával kapcsolatba. Kisebb határkiigazításoktól eltekintve szólni kell azokról a területváltozásokról is, melyek a német Bundban szereplő idegen uralkodók államaival összefüggésben beálltak. Dánia a kieli békében Poroszország javára lemondott az elő vagy svéd Pomerániára szóló igényéről, Hannover elnyerte a porosz Ostfrieslandot, azonban lemondott Lauenburg környékéről. A három állam között tulajdonképpen területcsere folyt le, melynek során Hannover Hildesheim egyházi fejedelemséggel és Goslar városával gyarapodott. Az új német Bundtagok egyik-másikánál jelentősebb rangemelést is látunk.

A szervezeti berendezés szempontjából elsősorban a Bundestagnak nevezett szövetségtanácsról kell megemlékeznünk, mely a Majna melletti Frankfurtban Ausztria elnöklete alatt tárgyal. E tanácsban a tizenegy nagyobb tagállam egy-egy szavazattal rendelkezik, míg a kisebb államok több csoportban szavaznak. Az alapvető elvek tekintetében, a nagyobb jelentőségű kérdésekben az úgynevezett szövetséggyűlésen döntenek. Itt a plurális szavazati jog elve érvényesül, nagyobb államok több szavazattal rendelkeznek. Az összes szavazatok száma 69. A tárgyalás módja hihetetlenül nehézkes. Szervezetileg tehát nem sikerül összefüggő egységet alkotni a Bundban. A külpolitika terén a tagállamok függetlenségének megóvása mellett a szövetség alkotmánya hárítja el a veszélyt, hogy a tagállamok egymással szemben kívüleső hatalmakkal kerüljenek szövetséges viszonyba. A Bund egyik legfontosabb céljának tekintette Németország külső és belső biztonságának fenntartását az egyes államok függetlenségének és területi integritásának megőrzésével.

A közvélemény előtt már a napoleoni háborúk vége felé nyilvánvaló, hogy a német egység megvalósítása hiú ábránd marad, ha valamilyen formában nem állítják vissza a német császárságot. Amikor a háború befejezése után 29 német szuverén és város memorandumban szólítja fel Ferenc osztrák császárt a német császári korona elfogadására, ez a megnyilatkozás a németség nagyrészének egységre való vágyát fejezte ki. Nemcsak a közvélemény, hanem a kor legkiválóbb német politikusa, Stein báró is azt vallotta, hogy az új birodalom legyen császárság, élén a Habsburg-monarchia mindenkori fejével. E tervért lelkesedett a német publicisztika oly kiváló tagja, mint Görres s – legalább eleinte – a hatalmak közül is Anglia. Ilyen megoldás legfőbb ellensége a porosz uralkodó volt s országa politikusai. Humboldt indokolása szerint Ausztria már régen kiszakadt a német birodalom belső életéből, nem hivatott tehát a vezetésre. Stein báró erre azzal felelt, hogy Ausztria éppen a német császárság visszaállításával, a vezetés felelősségének tudatával kapcsolódna bele ismét a német közösségbe. Ferenc császár maga azzal a biedermeier mérséklettel, mely lényét annyira jellemzi, idegenkedve tekint e nagyszabású tervre és rámutat arra, hogy mennyi irigyet szerezne magának a német udvarokban, milyen tápanyagot nyujtana a demagógok, a titkos társaságok lázítása számára… A diplomáciai történet során meg fogjuk ismerni azokat a szempontokat, amelyek Metternichet a kérdés végleges megoldásakor a német császárság visszaállítása ellen hangolták. Hasztalan tiltakozik a pápa nevében Consalvi pápai delegátus, a német-római szent birodalom nem támad fel újra s „Európa középpontjának üres helyén” a német Bund laza államszervezetét építik ki. Tervek kísértenek ezután is. A porosz megoldási kísérlet 1816-ban dualisztikus irányú: a császári koronát a Habsburgoknak szánnák, a királyi koronát viszont a porosz királynak.

Sem a dualisztikus, sem a nagy-német császári elgondolás nem valósult meg. Hosszú évtizedek mulva is újra aktuális kérdés lesz, vajjon a német fejlődés Ausztria részvételével nagy-német birodalom formájában oldassék-e meg (nagy-német terv), vagy pedig a kisnémet megoldás valósuljon meg Poroszország vezetése mellett Ausztria kizárásával. Ezek természetesen később időszerű kérdések, 1815 után a kortársakat főként az alkotmányos kérdés, az egyes Bund-államok alkotmánya érdekli.

A német Bund-akta, a nevezetes 1815 júniusi „Acte Final” 13. §-a szerint, minden Bund-államnak „Landständisch” alkotmánya lesz. Ebben a határozatlan kifejezésben ígérik meg az alkotmányt, melyet a háborúk folyamán egyes államok sokkal határozottabban helyeztek kilátásba. Néhány kisebb államtól eltekintve, mint Nassau, melyben 1814-ben, Schwarzburg-Rudolfstadt, Schaumburg-Lippe, Waldeck, Szász-Weimar, ahol 1816-ban, továbbá Szász-Hildburghausen és Lichtenstein, melyek számára 1818-ban adtak alkotmányt – csak a déli államokban ért el sikereket az alkotmányos élet kialakítására irányuló törekvés. A német helytörténeti kutatás szinte minden egyes déli államban súlyos rendi küzdelmeket mutat ki és a szociális, gazdasági kényszerűségek pillanatnyi eseménysorozatában véli felfedezni az alkotmány elnyerésére vezető okokat. A német lovagrend harcai, gazdasági bajok, a konkordátummal kapcsolatos bajor konfliktusok zavarainak áthidalását célozzák az uralkodók részéről adott alkotmányok. Mindamellett szerepet játszik az is, hogy a déli német államok a fejlettebb politikai rendszerben élő Franciaország közelségében voltak és Észak-Németországgal ellentétben a nagybirtokos nemesség, a rendiség, befolyása itt nem volt olyan nyomasztó. Württemberg 1819-ben, Hessen-Darmstadt 1820-ban, Bajorország és Baden pedig 1818 óta bizonyos alkotmányos keretek között él, a lakosság a konzervatív és liberális politika kategóriái szerint tesz szert politikai öntudatra, sőt Badenban az országgyűlési tárgyalásokon már a német sors legfontosabb kérdéseit vitatják meg s elkészült a német liberalizmus bibliája: a Rotteck–Welcker-féle Staatslexikon. Az uralkodók természetesen alkotmányon csupán a régi rendi intézmények átalakítását értik, a kétkamarás országgyűléseken nemcsak a felsőházak tagozódnak a rendi keretek szerint, a nemesség, polgárság és parasztság kinevezett tagjaiból, hanem az alsóházakban is sok a kinevezett s nem választott tag. Ez az alkotmány tehát még nem népképviseleti rendszer, mint ahogy e testületek jogkörét illetőleg is lényeges az eltérés a politikusok értelmezése és az uralkodó felfogása között. Modern értelemben vett parlamenti élet, többségi párt kormányzása nem látható. E rendi testületek joga csupán az alkotmányos ellenőrzés lehetőségére korlátozódik.

A délnémet államok tehát mégis kiküzdöttek bizonyos alkotmányos politikai keretet. Ha ezzel nem is voltak mindig megelégedve, a többi német államok az alkotmányos élet ilyen kezdetére is irigykedve tekinthettek. Hiszen a már említett kisebb államok s az angol befolyás alatt álló Hannover kivételével, alig látjuk az alkotmányos életnek nyomát. Poroszországban a Landstandokat nem hívják össze, sőt 1822 óta a rendi ellenállás következtében kialakult helyzetben csupán a provinciális tanácsok gyűlnek össze, melyben sokkal több taggal szerepel a lovagrend, mint a polgárság vagy a parasztság, A közhangulat eleinte azt remélte, hogy a dinasztia ugyanazzal a lendülettel áll az alkotmányos mozgalom élére mint a felszabadító hadjárat idején. Kezdetben biztató jelek is mutatkoznak, a király alkotmányt ígér s a Landwehr-törvény (1814) kérdésében tanusított magatartása megfelel a demokratikus körök várakozásának, melyek az állandó hadsereg s a Reservearmee mellett e harmadik katonai intézmény milicia jellegét akarják fenntartani.

A fordulat 1819 körül következik be. Hivatalos kijelentés szerint alkotmányos reformról a pénzügyi és politikai konszolidáció befejezése előtt nem lehet szó. A reakció a rendi küzdelem és a belső fejlődés első nagy válságával, a német radikális ifjúsági mozgalmakkal függ össze. Ez utóbbi jelenség nemsokára foglalkoztatja a német Bundot is, melynek ülésein kemény rendszabályokat hoznak, megszigorítják a cenzurát, megkezdődik a demagóg üldözés s az 1819-es karlsbadi határozatok minden Bund-államot felelőssé tesznek abban, hogy területén a Bund méltóságával, az egyes államok biztonságával és általában a belső nyugalom fenntartásával ellentétes irányú nyomtatványok meg ne jelenhessenek. A német egyetemek élére kormánybiztost állítanak, egyes professzorokat eltávolítanak és a határozatok megtiltják, hogy ezeket más államban alkalmazzák, a diákoknak pedig tilos belépni a Burschenschaftokba. Mainzban a forradalmi mozgalmak letörésére központi nyomozó bizottságot szerveznek. Ez intézkedések hátterében a háború utáni német népi mozgalmaktól való félelem motívuma játssza a főszerepet. E német Völkisch-mozgalom a frontharcos nemzedék belső forradalma. Emellett a német romantika által fűtött rendi ellenállás is lázad a porosz reform ellen. A porosz, illetve német belpolitika megértésére ezt a német hivatalnokreformot, majd a népi kitörésre készülő forradalmi mozgalmat, végül pedig a romantika áramlatát kell megismerni.