ÖTÖDIK FEJEZET: ROMANTIKA ÉS NEMZETI GONDOLAT

Tagadhatatlan, hogy a német romantika rendkívüli mértékben hatott az egész európai szellemi élet fejlődésére. Ez a hatás már elkezdődik Herderrel, kit sokan a kora-romantikához soroznak, bár inkább a vallásos színezetű új humanizmus szellemi áramlatának érdekes egyénisége. Jelentékenyebb európai hatást a romantika főleg átalakult formájában gyakorolt. Ebben az átalakulásban Hegel játszotta a főszerepet, aki ezt az eredetileg szabadon csapongó, kötetlen életmozgalmat sokszor értelmi formák közé szorította a maga rendező hajlamával. Mindenesetre sokat őrzött meg ő is a romantika sajátos teremtményeiből, a népszellem gondolatából, a szerves államelméletből; a dialektikus gondolkozás elméletének kialakítója, Adam Müllernek gondolataiból pedig egy egész ragyogó filozófiai rendszert épített. Az igazi hatást mindazon szellemi konstrukciók közül, melyeket a német romantika kitermelt, világtörténeti értelemben, a népi gondolat, a történeti iskola s nacionalizmus-fogalmazásuk gyakorolta.

A negyvenes években a tradicionalizmussá merevedett német romantika egyes képviselőiben összekapcsolta az udvart a szellemi emberekkel. Ugyanakkor azonban a romantikus nemzedék néhány tagja már társadalmilag sokkal mélyebben fekvő rétegekhez vonzódott és romantikus vándorlásában eljutott a népig, annak dalait, költészetét gyűjtve, utánozva és egy, a népi gyökerekig nyúló nyelvi, népi, faji közösségi jeleket tartalmazó nemzeti felfogást alakítva. Ugyanakkor erősödik meg a történeti iskola is, amely nem a rendekhez, hanem az elmult német századok tanulságaihoz fordul tanácsért az aktuális kérdésekben. Az eredetileg a heidelbergi romantikus körhöz tartozó Görres viszont akkor már a délnémet területen megvívja a katolikus német demokráciának a katolikus és egyszersmind demokratikus érdekek védelmében indított hősi küzdelmét.

A romantika tehát nem csupán a német rendiséggel teremt szoros kapcsolatot s nemcsak a rendi állam fogalmát dolgozza ki. A történeti iskola és a modern nemzeti gondolat német fogalmazása a politikai gondolkodás s általában a XIX., sőt XX. századi kultúra történetének kimagasló jelentőségű két mozzanata. Élet és értelem ellentétét a romantikus egyéniség mint politikus gyakran felismerhette a politikai élet területén. Meghatározott kérdések merültek fel, mint az, hogyan kell megalkotni egy törvényt, miként kell a gazdasági élet menetét bizonyos területeken irányítani, vagy egyes jelenségeket törvénnyel szabályozni. A romantikus ilyenkor természetesen nem indulhatott ki külföldi berendezések példájából, hisz az életben mindenütt „a különbözés törvényét” látta uralkodni, mely szerint a nemzetek egymástól gyökeresen különböznek s egyébként a külföldi papiros-alkotmányok tételeit lenézte, az elvont okoskodások jellegzetességeit fedezve fel bennük. Ilyen esetekben tehát egyre többször hivatkoztak a német multra, annak berendezéseire és a jelen kérdéseire a történelemben keresnek feleletet. Az érdeklődés a legszélesebb értelemben vett gazdasági, jogi és kulturális hagyomány felé fordul s miután a német nyelvtörténeti iskola ennek a felfogásnak alapjait lerakta, kialakul Savigny vezetésével a jogtörténeti iskola is. Hasonló jelenségeknek vagyunk tanúi a gazdasági élettel foglalkozó íróknál is. Amikor ilyen motívumok szerepelnek, akkor az objektivitásra törekvő „történeti iskoláról” szólhatunk. A történeti érdeklődés felkeltésében azonos nagy szerepet játszik a másik, a szubjektivista típus. Számtalan romantikus egyéniség menekült a jelenből a multba, a messze középkorba, melyben saját elképzelése szerint kiszínezve álomvilágot teremtett magának, valóságos szellemi szigetet a kietlen jelennel szemben. A romantikát különben egész szellemi beállítása alkalmasabbá tette a mult megragadására, mint a klasszicizmust, melynek örökös törvénykeresése elsorvasztotta követőinek érzékét az egyszer történt jelenség, a történelmi szingularitás szépségének megragadására. A romantika végtelen tisztelettel tekintett az élet történelmi folyamatának nagyszerű látványára, meglátta az események érdekes oldalát, a különböző korok színét és szépségét, érzéke kifejlődött a különböző népekben különböző időkben kifejezésre jutó történeti értékek iránt, melyek révén Ranke felfogása szerint minden korszak közvetlenül jut kapcsolatba minden érték legfőbb hordozójával: Istennel. Bármilyen motívumok szerepeltek légyen is, az eredmény a történeti érzék hihetetlen kifinomodása, melyet azután a romantikából kinövő historikus nemzedék munkássága fokozott. Ez az életszemlélet fellendítette a történeti kutatást, a történeti vizsgálódást, melynek szervei különben egyre jobban kiépültek; a már Stein báró kezdeményezésére megindult Monumenta Germaniae Historica fóliánsai egyre szaporodnak, a fiatal történettudomány pedig eljut Ranke nemzedékéig. A történeti iskola tovább élt a német filológia nemesebb művelőiben, majd a XIX. század végén a „lelketlen és életnélküli filológia” és az egyoldalú pozitivizmus elleni reakciót az a nemzedék indítja meg, mely nemes közvetítők útján a romantika történelmi szemléletét örökölte.

A történelmi látásmód a XIX. század szellemét bizonyos mértékig megóvta a természettudományok módjára a szellemi életben is folyton törvényeket kereső pozitivizmus egyoldalúságától s így hatása a kultúra területén igen nagy jelentőségű, ez a német szellem legnagyobb adománya a nyugatnak.

Világpolitikai viszonylatban ennél is fontosabb produktum, noha a középeurópai béke szempontjából s így magyar vonatkozásban távolról sem veszélytelen a német romantika nacionalista koncepciója, a modern német szellemű nemzeti felfogás kialakítása. A nacionalizmust természetesen nem a romantika keltette életre, csupán új színekkel gazdagította ezt az érzelmet s egyre inkább történelemformáló erőt. A XVIII. század végén a felvilágosodás tisztultabb új humanista irányzata már a romantika előtt magasra értékeli a nemzeti különbségeket, ezeket az emberi kultúra szempontjából nézi, megalkotva ily módon a kultúrnacionalizmust. Ennek az iránynak Herder eszméi adnak kifejezést, kinek hite szerint az isteni világterv szándéka a folytonos differenciálódás s így sajátos nemzeti kultúrák kifejlődésén, a nemzeti sajátosságok kifejtésén dolgozni Istennek tetsző kulturális cselekedet. A felvilágosodás nemcsak kulturális, hanem demokratikus és emberi szempontjai miatt is fontosnak tartja a nemzeti nyelv és irodalom művelését, hiszen a nemzeti nyelven lehet eljuttatni az ismeretet és tudást a széles rétegekhez, ezért szükséges ezeknek a széles rétegeknek nyelvét ismerni és fejleszteni.

A felvilágosodás kultúrképét a német romantika nemzeti felfogása továbbfejleszti és – ha lehet – még nagyobb tisztelettel viseltetik a különböző nemzeti egyéniségekben jelentkező értékekkel szemben. Kifejezésre jut a romantika álmodozó hajlama a nemzeti exotikum iránt, India-kultusz keletkezik, felébred az érdeklődés a kóborló cigányok iránt, főleg pedig a már Herdertől oly szépen kiszínezett szláv világ felé menekül a romantikus író. A különösen messzeeső népek és tájak szeretete szubjektív fantáziájuk kiélésére nyujt módot. Az a megkülönböztetés, melyet a romantika politikai típusánál szubjektivizmusban maradó és objektivitásra törekvő között vontunk, fokozott mértékben veendő figyelembe a nemzeti gondolat fogalmazásánál is. A kezdetben forradalmár és végzetesen szubjektív német romantikusok rétege a nemzetiben keres olyan objektív valóságot, melyet megfelelőnek tart arra, hogy abban az érzések romantikus zűrzavarának viharában és a romantikus Én szubjektivizmusának hullámzásában nádszálként imbolygó lelke örök támasztékot nyerjen. Így ennek a „megkötést” kereső hangulatnak megfelelően kellett az individualizmussal szemben oly nagy lelki csömört érző romantikusnak a nemzeti elvet megfogalmaznia. Nyoma se legyen benne a forradalmi multnak, akár kozmopolitizmus lett légyen is az, akár individualizmus, a forradalom vagy humanizmus kultúrgondolata helyett tehát az Élethez fordulnak s így az egyéniséget megkötő, azt mélyebb kollektivitásba helyező mozzanatot az élet nagy valóságában, a nemzetben fedezik fel. Szerintük az élet különböző nemzeteket termelt ki és az élet határozza meg, hogy az egyén a nemzetek melyikébe tartozzék. Ez a megállapítás a romantika életfilozófiájából következik, az egyénieskedéssel szemben fellépő belső reakció pedig arra vezeti őket, hogy a nemzet megváltoztatásának lehetőségét ne adják meg az egyénnek, sőt ellenkezőleg, a nemzethez való tartozás örökérvényű élettörvényeit, rögtön megtalálható objektív jegyeit állapítsák meg. Mindaz, ami az új humanizmus idején még csak kultúrérték volt, a nyelv, a nemzeti sajátosság, vagy mindaz, ami a barokk és biedermeier kultúrában még nem volt döntő jelentőségű kultúrtényező, melyet a biedermeier, vagy barokk ember szabadon választhatott, most egyszerre sorsdöntő lesz a nemzethez tartozás megállapításában. Ezen objektív jegyek közé tartozik az eredet, a nyelv, a hagyomány, a vér, a közös leszármazás. A romantika tehát egy pillanatra sem bízza az egyénre, hogy az nemzetét megválaszthassa, ez a kérdés szerinte a születés pillanatában eldőlt. Schlegel szerint: a nemzet éppen olyan szoros kötelék, organikus kapcsolat, mint a család, hogy tehát nemzet lehessen, tagjainak legalább is azonos származásúnak kell lenniök. „Mennél régibb, tisztább… a származás… mennél több a szokás, és legyen az csak felvett is, annál inkább nemzet az. A nyelvi egységnek van ebben a legnagyobb jelentősége, ez a közös leszármazás letagadhatatlanabb tanúsága, a legbensőbb és legtermészetesebb összekötő eszköz…” Görres 1814-ben egységesnek és feloszthatatlannak véli a nemzetet, az egyén élete a benne való elhelyezkedésen nyugszik és mindenki felismeri, hová tartozik, hiszen a „Gleichgemischtes Blut” a nemzethez való tartozásnak felismerhető objektív jegye. Eichendorf József politikai leveleiben a megszakíthatatlan nemzeti mult, a közös öröm és szomorúság, a közös hagyomány nemzet-meghatározó voltáról szól, mely a nemzetet és királyt egyesíti. A romantika tehát sok olyan jellemvonást sorshatározó jellegnek ismert el, melyek közül akárhány régebben csupán az egyén biológiai esetlegességéhez tartozott. A neoklasszikus, a barokk vagy a biedermeier kultúrába belső fejlődés révén, a kultúrjavak elsajátításával bárki eljuthatott, hisz e kultúrákhoz való tartozást a tudás, az ismeret, vagy az új humanizmus esetében a klasszikus világba való elmerülés, tehát az egyén akarata határozta meg.

A romantika a nemzeti kultúra fogalmában az egyén és kultúra közé egy közbeeső, tárgyilagos tényezőt iktatott, melyet az egyéntől függetlennek tart. Az egyén nem választhatja meg nemzetét. Kulturális téren, majd később a nemzeti elv politikai érvényesülésénél a politikában is betetőzte tehát azt az egyéniség-ellenes folyamatot, amelynek más mozzanatait már az előzményekben megfigyelhettük, amikor népszellemet, rendi elitet alkotott politikaképző tényezővé a volonté générale helyébe. Az objektív jegyek alapján nyugvó nemzetfogalom elméletének megalkotása a leghatalmasabb támadás liberális szempontból az egyén szabadsága ellen, ugyanakkor ellensége az eddigi létező kultúrszintéziseknek, ez a tudatosan antiliberális, de akarat ellenére naturalista felfogás áthághatatlan szakadékot von a nyugati és német nemzet-fogalom közé. A francia hatás alatt kialakult, az egyéniségekből kiinduló demokratikus nyugati politikai felfogás, III. Napoleon korának nacionalizmusa, a némettel szemben a nemzethez való tartozás eldöntését az egyénre bízza. Népszavazásról, területek, államok megválaszthatóságáról beszél s így alapja lesz a nemzet-állam felfogásának; a „szelektív”, egyéntől választható nyugati nacionalizmusnak.

Német területen a romantika a nemzet fogalmat függetleníti az államtól, a nemzeti érzelmet tehát nem kapcsolja össze a „formával”. Nem habozik egy pillanatra sem hangoztatni, hogy a nemzet értékesebb, mint a forma, mint az állam. Adam Müller szerint „Die Nationalität (ist) die Seele des Staates”. A mellett a német romantikusok irataiban a „nemzeti” nincs összekötve az „állammal”. A német Bund ebben az időben még nem volt alkalmas keret a nemzeti törekvések számára, nemzet és állam fogalmának összekapcsolása nem volt jelentős a nemzeti elv szempontjából. A teoretikusok tehát a német gondolat szempontjából helyesen jártak el, mikor kortársaikat figyelmeztették, hogy a nemzetiség érzelme, mely majd megalkothatja a német államot, elképzelhető és ápolható adott forma, állam nélkül is, szemben a goethei felfogással, mely azt mondotta, hogy a németek az általános humanizmusra törekedjenek, ne a nemzetire, hisz nincs német nemzet, azaz német állam. A német nemzeti gondolat, mikor ment volt a pillanatnyi kicsinyes keret, a Bund korlátaitól, nagyobbra, messzebb fekvő célra tekinthetett, mint az Arndt fogalmazta kérdésben látjuk: „Was ist das Deutsche Vaterland… das ganze Deutschland soll es sein!” Mikor azonban Közép-Európában a német nemzeti elméletek a nemzetiségeknél elterjedtek, akkor már egy létező forma, a Habsburg-állam megbontására vezettek, annál is inkább, mert az objektív jegyek elmélete lehetővé tette a nemzetiségi szellemi embereknek, hogy a nemzetiségi tudatot elszakítsák eddigi hordozójától, a rendektől, a rendi nacionalizmusok képviselőitől, kik még többé-kevésbbé a birodalmi gondolat eszméjének hódoltak és új elképzelések, a romantika fantáziájától kölcsönzött szláv világbirodalmak, vagy polgári nemzetállamok alkotóelemévé tegyék. Itt tehát a nacionalizmust polgári, vagy népi, demokratikus elemekkel könnyen kapcsolták össze, egyszerűen ezekben a rétegekben vélték megtalálni a nemzeti vonást, az „objektív jegyek”-et.

Forradalomra vezetőleg, rombolólag fog hatni tehát a közép-európai formákra a romantika nemzetkoncepciója, a német területen azonban a helyzet más volt, ez az elmélet a német érdekeknek felelt meg s itt ez is hozzájárult a szellemi emberek részéről a népihez való közeledés új humanizmus alatt megindult munkájának folytatásához. Felfedezik, hogy a nemzeti objektív jegyeket a nép hordozta, ő volt birtokosa amellett a mozgalmas, életszerű attitűdnek, mely oly értékes a romantika szemében; nála volt meg a poézis tiszta szépsége; nacionalizmus, költészet és tudomány részéről megindult tehát a vonzódás a nép felé.

Láttuk, hogy a romantika egyik iránya lobogó életmozgalomból, az „életben állandóan uralkodó ellentét” törvényének hangoztatásából fáradt tradicionalizmussá merevül. Ez a politikai romantika a fejedelmi abszolutizmus középkori formáit dicsőíti és az uralkodó élethangulatához igazodik, de igazi történeti hatást nem ért el. A romantikának a politikától függetlenebb, „szellemibb” iránya nemes kapcsolatokat teremt a mélyenfekvő, eddig sokszor ismeretlen, vagy régi megnyilatkozásokban, kihaló szokásokban rejtőző német népi értékekkel. Azokat új életre kelti, szépségüket népdalban, mesében, jogban, nyelvben az ámuló kortársak, a „művelt közönség” elé tárja. Így a német szellemi életet nemcsak a „történeti” felfedezésével, hanem a népi elemek feltárásával is felfrissíti. A romantika legkiválóbb írói sem tudnak természetesen közvetlen kapcsolatot teremteni ily esztétikai eszközök révén a néppel, s a művészi népköltészet-gyüjtemények darabjai nem igen jutnak el a néphez. De a nagy német gyűjtemények, a Grimm-testvérek népmese-gyűjtése, Jakob Grimm nyelvkutatásainak eredményei s Savigny jogtörténeti és élő jogszokás-vizsgálata a nemzeti élet számára értékes területeken a romantikus értelmezésű népszellem igazi kifejezéseit keresve tudománynak és a „népiség” felfedezésének és megismertetésének egyaránt tett szolgálatot. Nagyon fontos e téren az ú. n. heidelbergi romantikus kör tevékenysége, ahol Arnim és Joseph Eichendorf (1788–1857) mellett főleg Clemens Brentano (1778–1842) kutatja a gyűjtő szenvedélyével, a romantikus költő művészi kíváncsiságával a régi népkönyveket és krónikákat. Annak a német iránynak folytatója ő, mely Herder óta Goethe-n, Novalis-on, Tieck-en keresztül a késői felvilágosodás állandó értelmi reflexiói elleni írói harcban a népiséghez, mint a költészet ősforrásához nyúl. De nemcsak falusi történeteiben, nemcsak irodalmi alkotásaiban lesz Brentano a népi formákat utánzó, művészi értelemben népieskedő. Ő az, aki 1806-ban Arnim társaságában kiadja a híres „Des Knaben Wunderhorn”-t. Ezzel a népinek Herder-i felfedezését Brentano szinte hódító munkával fejezi be, sokszor tarkítva e termékeket: e gyűjtemény dalai, versei a német nevelés, irodalmi ízlés közkincsévé lettek.

Azonban az igazi kapcsolatot a német nép széles tömegeivel a népi politikus típusa, a heidelbergi romantikus kör egy másik tagja teremtette meg, lelki bátorságával, demokratikus meggyőződésével, de főleg a „frische, grüne Wahrheit” őszinte hangoztatásával. Ez Görres volt, ki csalódva a francia forradalomban, melynek diákéveiben oly nagy híve volt, Heidelbergbe tért vissza párizsi útjáról 1799-ben, s ott az egykori iskolatárs, Brentano társaságában a romantika szellemi áramlatában talál lelki üdülést, belső vigaszt. Ezáltal lett egyénisége forradalmárból népi mozgalmak igazi vezérévé s vált az elvont francia elméletek egykori hívéből a népi gondolat intimus barátja.

Egész pályája nagyszerű apoteozisa ennek a népiségnek, átveszi a nép eszmeit, a délnémet széles rétegek egészséges elgondolásait a német jövőről, elterjeszti azokat, illetve formálja őket. Ez a népi attitüd megadja számára a helyes irányok felismerésének lehetőségét. A francia megszállás idején természetesen a német területek felszabadításának lelkes harcosa. A bécsi kongresszus idején lelke elmereng a Habsburgok uralma alatt elképzelt német császárság nagyszerű gondolatán. A délnémet katolikus állam-koncepció örök eszményképének hódolva, támadja a kongresszus diplomatáinak kicsinyes elképzeléseit. Természetes, hogy a népi gondolat e lelkes harcosa hamar összeütközésbe kerül az állami keretek fontosságát egyoldalúan hangsúlyozó porosz bürokratizmussal s a kisnémet felfogással. Mikor a „Rajnai Merkur” hasábjain gyujtóhangú cikkekben ostorozza az állam katolikusellenes egyházpolitikáját, a porosz hivatalnokosztállyal gyűlik meg a baja. Előbb a francia Strassburgba megy, onnét Svájcba. Visszatér ugyan Strassburgba, de nemsokára Münchenbe kerül, ott I. Lajos bajor király uralkodik (1825–1848), ki megindította a bajor művészi és tudományos élet reneszánszát. Görres a király jóvoltából a történelem professzora lesz, s vezére a demokratikus mozgalomnak, a német keresztény demokráciának, mely a negyvenes években a liberális alkotmányért s az egész német nép egységéért küzd.