MÁSODIK RÉSZ: TÖRTÉNELEMFORMÁLÓ EGYÉNISÉGEK

ELSŐ FEJEZET: III. NAPOLEON

A negyvennyolcas forradalmak során a legkülönbözőbb társadalmi erők törekednek a történelem menetének irányítására, kollektív erők hatnak, de a gyakran szintén kollektív ellenforradalmi erőkkel szemben nem érnek el lényeges eredményt. A harcból a reális erőtényező, a jobb szervezet, a katonaság, bürokrácia és diplomácia apparátusa kerül ki győztesen. Ismerjük a forradalomnak azt a korszakát, melyben a mérleg nyelve még ingadozik, amikor a védekező hatalom még nem dobja a mérleg serpenyőjébe az ellenforradalom erőit, a katonai és bürokratikus eszközöket. Ezt a forradalomból kiemelkedő egyéniségek első garniturája cselekszi meg, a reális ember, aki megragadja a reális erőket. Ez az egyéniség azonban nem mindig a jövő egyénisége. Megtörténik, hogy a jelentékenyebb erő átgázol rajta, mint pl. Görgeyn az osztrák-orosz diplomácia által latba vetett orosz seregek. Olyan esetet is láthattunk, melyben az egyéniség teljes sikerrel használja fel a rendelkezésére álló erőt s azt annyira kíméletlenül használja, hogy ezáltal a társadalom visszahatását hívja ki maga ellen. Cavaignacra gondolunk, aki fellépésével megmenti a francia polgári társadalmat, a véres júniusi rendcsinálással azonban gyűlöletessé válik a tömegek szemében. Franciaországban szinte az a látszat, hogy az „illetékesek” nem akarnak maguk fölé emelni, elnökké választani 1848 decemberében, valóban nagy egyéniséget. Ezalatt a fórumon sürög-forog, mindenkinek jót és szépet ígér, a minden óhajjal szemben alkalmazkodó, meglehetősen amorf egyéniség, aki a jelek szerint korántsem „nagy ember”, az előző évek folyamán kifejtett lázas tevékenysége, törtetése, megismétlődő puccskísérletei ellenére. Ez az ember Napoleon Lajos herceg, Bonaparte Lajosnak, a két ével előbb elhúnyt hollandi királynak fia, I. Napoleon unokaöccse. Személyesen ismeri a jelentékeny forradalmárokat, általában arról nevezetes, hogy mindenkit személyesen ismer, mindenkivel kapcsolatban áll, mindenben részt vesz, ott sürgölődött már a londoni forradalmi komité gyűlésein, ügyesen mozog később a pártok között, majd előtérbe lép az elnökválasztásnál, amikor az egész francia vidék elkeseredéssel tiltakozik a párizsi köztársaság adópolitikája ellen. A lezajlott események után nem is olyan meglepő, amikor az 1848 december 10-i választáson, a szélső radikális Ledru-Rollin, Lamartine és a jún. 22 munkáslázadását leverő Cavaignac mellett e látszatra jelentéktelen férfiú is megjelenik a maga igényével. Az eredmény azonban meglepő. Ledru-Rollin háromszázhetvenezer, Cavaignac másfél millió és Lamartine tizenhétezer szavazatával szemben a mozgékony kis herceg öt millió négyszázezer szavazattal a francia köztársaság elnöke lesz.

Az ügyes politikus már eleve vigyázott arra, hogy különösebb megkötöttségek nélkül vehesse kezébe a hatalmat. Választási programmja semmire sem kötelezte. Az általános demokratikus szólamok megtették a magukét s e demokratikus általánosságokat az 1849-es választás következtében összeülő új parlamenti (miután 1849 május 27-én a nemzetgyűlést feloszlatta) időszakban is hangoztatta. A francia jobboldal a választáson hatalmas többséget szerzett, de ez a többség igen sok árnyalatot egyesített, orléansisták, bonaparteisták, legitimisták és katolikusok foglaltak helyet benne egymás mellett. Napoleon Lajos, az elnök, a saját politikáját kezdi űzni, egyelőre azonban még nem foglal állást a jobboldallal szemben. Hiszen ennek tevékenysége kezdetben arra irányul, hogy a szélső baloldalt, a köztársasági pártot letörje, ami kapóra jön Napoleonnak, aki megválasztása után rögtön a köztársasági eszme ellen dolgozik. A szélső baloldal június 13-án a római kérdéssel kapcsolatban nagy tüntetést rendez, mire a jobboldal harminchárom baloldali képviselő perbefogását viszi keresztül s a baloldal újságjait, nyilvános politikai gyűléseit egy évre betiltatja. Az elnök ez ellen nem foglal állást. Lassankint azonban mégis ellentétbe kerül a parlamenttel, amely monarchista többsége ellenére alkotmányos és parlamentáris érzelmű. Az elnök az alkotmány gyökeres megváltoztatásával diktatúrára tör. Ezt a törekvését ügyesen palástolja azzal a beállítással, mintha ő volna az alkotmány védelmezője a választójog kiterjesztését ellenző jobboldallal szemben. Ez az összeütközés az alkotmányrevízió kérdésében élesedik ki, amikor Napoleon Lajos állandósítani akarja uralmát és meg akarja változtatni az alkotmány egyik szakaszát, mely szerint az elnök újra nem választható. Demokratikus szólamokat hangoztatva halad tovább célja felé. A parlament elveti az elnök által kívánt módosítást. 1851 novemberében Napoleon Lajos ultimátumot intéz a parlamenthez, az általános szavazati jog érdekében. Amikor ezt a javaslatot is elvetik, elérkezettnek látja az időt a diktatúrát megvalósító államcsínyre. Baloldali zavargásokat rendeztet, vagy legalább is ezek hírét terjeszteti. Általános a bizonytalanság, senki sem tudja mi történik, amikor 1851 december 2-án katonai államcsíny segítségével feloszlatja a parlamentet. Az austerlitzi győzelem évfordulóján Napoleon, a nagy császár unokaöccse, kiáltványban adja tudtul a francia népnek döntő elhatározását és érvénybe lépteti ismét az általános választójogot. A mesterkedések szövevényében a zűrzavaros, ködös helyzetek, rejtélyes összeesküvések rémét festi a falra, államfelforgató törekvések veszélyét idézi fel a polgárság előtt, hogy azután úgy szerepelhessen, mint aki egyszerre védi meg a demokráciát a jobboldallal szemben és a rendet a baloldal ellenében. Elrendeli a cenzúrát, letartóztatja politikai ellenfeleit és a néphez fordul, amely majd a népszavazás során feleletet ad a kérdésre, hogy helyesli-e az utólagos jóváhagyás reményében megtett intézkedéseket, a parlament feloszlatását, a rend biztosítását és megadja-e számára a felhatalmazást, hogy az alkotmányreformot végrehajtsa. A nép 1851 december 21-én hatszáznegyvenezer nemmel szemben 7 és félmillió igennel felel a diktátor kérdésére. Az egyéni szabadság küzdelme a fennálló alkotmányos tényezők és polgári gondolkodók szemében már régóta veszedelmesnek tartott demokráciával úgy dőlt el, amint régebben a polgári gondolkodók sejtették; az agitáció szabadságának hiánya mellett a tömeg a diktátor mellé állt.

Az új alkotmány, 1852 január 14-én, biztosította számára a végrehajtó hatalmat és az általános választójog alapján választható törvényhozók kijelölésének jogát. Az év végén megszűnik az úgynevezett második köztársaság. A szenátus november elején Napoleon Lajost Franciaország császárának nyilvánítja s e döntést népszavazásra bocsájtva, a francia nemzet november végén impozáns módon nyilatkozik a császárság gondolata mellett. Ez a második császárság (1852–1870) már nem a parlament többsége által elképzelt alkotmányos monarchia, hiszen jóformán minden hatalom a császár kezében összpontosul. Most már csak az a kérdés, hogyan képes az új császár biztosítani uralma számára a nép bizalmát és rokonszenvét.

III. Napoleon elsősorban a gazdasági élet vezetőköreire támaszkodik. Fel akarja használni a gazdasági élet erőit az új birodalom javára és uralma biztosítására. A gazdasági élet kimagasló szereplői tömörülnek körülötte s a politikai élet intézésében lassankint a polgári elem váltja fel a régi rendszer embereit. A francia burzsoázia, melynek pályafutását a negyvennyolcas forradalom látszólag megakasztotta, ismét elfoglalja vezető szerepét. A politika terén Napoleon gazdaságpolitikájának eredményeként a megelőző korszak polgárságával szemben a burzsoá lesz uralkodó elemmé. Jelentős pénzpolitikai sikereket ér el az államháztartás keretében, a megindított eleven gazdasági tempót azonban lassanként már csak külföldi kölcsönök igénybevételével tudja fenntartani és tovább fokozni. Ezek a kölcsönök folyton növekvő kamatterheik következtében megnehezítik a gazdasági élet fejlődését. Ez az egyik ütközőpont gazdasági téren, míg a másik a munkásság sorsában mutatkozik, mikor a császár ezt a réteget a politikai háttérbeszorulásáért anyagi téren kívánja kárpótolni. Nagy tömegben, olcsó áron dobja piacra „a szegénység kiküszöböléséről” szóló művét, melyben a munkásságnak szociális reformot és jólétet ígér. Ezúttal szinte szocialista elveiket teszi magáévá. Beállításában ezek az elvek bizonyos imperialista-szocialista eszmevilágban foglalnak helyet. Amikor később, 1860-ban, a szabadkereskedelem elvére tér át és e miatt az iparososztály ellene fordul, mintha a munkásságra akarna támaszkodni. Az ipari körök fenyegetőzésére, hogy bezárják az üzemeket, azzal válaszol, hogy a leállított üzemeket majd átveszi az állam. Ő támogatta hitellel az iparosokat, ha ezek ennek ellenére sem hajlandók termelni, akkor majd az igazi termelők, a munkások fogják biztosítani a termelés folytonosságát. Gazdaságpolitikája így bizonyos összeütközésekre vezetett a burzsoázia és a diktátor között.

Szintézise más téren sem sikerült. Mindenkit ki akart elégíteni s ezért lassanként minden réteg ellene fordult. Nemcsak az emigráció állt vele szemben, nemcsak a külföldön tartózkodó Hugo Viktor vádolta még híres röpirata, a „Histoire d’un crime” soraiban a nagy bűnnel, a francia köztársaság megsemmisítésével, hanem a legkülönbözőbb politikai csoportok léptek fel ellene. A francia társadalom ebben az időben már sokkal differenciáltabb volt, semhogy egy ilyen méretű, bizonytalan körvonalú, amorf egyéniségű diktátor teljesen egységessé organizálhatta volna. III. Napoleont a nép szavazatai emelték uralomra, ő pedig elsősorban a haragos, elégedetlenkedő Párizs megnyerésére törekedett. Lényében sok volt a városi emberből, a Várost minden körülmények között maga mögött akarta látni. A volt forradalmár aggodalommal nézte a forrongásra alkalmas, szűk utcákat s 1854-ben megkezdte Párizs újjáépítését, amivel példát adott az első modern nagyváros kialakítására. Haussmann irányítása mellett lebontották a szűk sikátorokat, eltörölték a föld színéről az ódon épületeket, széles, modern utakat vágtak a kőrengetegbe, olyan utakat, amelyeken immár nem könnyű barrikádokat építeni. Az udvar megelevenedik s élete különösen fényes és mozgalmas lesz Napoleon 1853-i esküvője után, amikor a spanyol Montijo Eugéniet veszi nőül. Az udvari életet a francia arisztokráciával szeretné fényesebbé tenni, ez azonban nem sikerül, mert az igazi elit távol marad. Maga Párizs elsősorban a kétesebb elemek számára jelent vonzerőt, bál bált, mulatság mulatságot követ. A diktatúra szórakozással, fénnyel, görögtűzzel akarja elterelni a figyelmet a politika és az intellektus szabadságvágyának kínzó problémáiról.

Ez a nagyvárosi propaganda külsőleg sikerül. A városi agglomeráció egyik legjellemzőbb tünetével találjuk magunkat szemben, amikor a lakosság száma 1851–1856-ig 1,422.605-ről 1,727.429-re emelkedik, az ország összlakosságának 7%-os növekedésével szemben a metropolis 21.5%-os gyarapodást mutat. Azonban a városban sem az igazi elit gyülekezik. Párizs most inkább kétes exisztenciák, nemzetközi szerencselovagok, lecsúszott külföldi mágnások gyülekezőhelye, Európa kaszinója lesz. Nemcsak a város külső arculata és gazdasági élete változik meg, hanem a társadalom képe is. Ez a változás azonban nem előnyös, nem alakul ki a társadalom belső lényéből fakadó, önálló stílus. Az I. Napoleon korabeli „empire” felújítása nem sikerül, bármennyire terjedjen el Párizsban ez a kontinensre bútorban és dekorációban kiható stílus. Jelentkezik a törekvés, amely az építészet stílusának franciás színezetet szeretne adni, ezt azonban Garnier (1821–1898) zsenialitása sem tudja megvalósítani. Az előző korszak nagy szobrászának, François Rudenek (1784–1855) tanítványa Carpeaux (1827–1875), aki III. Napoleon legsikerültebb mellszobrát alkotta, a kor szobrászati stílusának képviselője. Legjellegzetesebb műve a párizsi opera épületén elhelyezett „táncoló alakok”. Jellemző, hogy a korszak legsikerültebb műalkotása a gondtalan tánc, a mámor, a szórakozás pillanatát örökíti meg. A városi művészet és irodalom nemesebb realizmusa hanyatlik. Daumier, az éles jellemábrázolás, a maró szatíra művésze, ki sorra boncolja a városi élet ezer jelenségét, egyedül áll a maga romantikától tisztult, realizmusba hajló ábrázolásaival. A mélyebb realizmus a francia szellemi életbe majd a vidékről fog beszivárogni. A vidékkel való bensőséges kapcsolat alakítja ki a festészet realizmusát, melynek nagy előfutárfai, Corot, Millet már vidéken tartózkodnak; megalakul az első vidéki művésztelep, fogalommá válik Barbizon, mely szakítást jelent a művész és a város között. A harmadik császárság hivatalos kultúrpolitikája, a közízlés ugyanakkor I. Napoleon-i romantikájú másod- és harmadrangú festőket pártfogol s a világkiállítás idején megnyílt képzőművészeti tárlaton visszautasítják Courbet „Kőtörő”-jét, a munka, ember, a föld realizmusának remek szintézisét, a művészi fejlődés útmutatóját. A felháborodott mester erre saját kiállítási tákolmányában mutatja be művészetét s az ajtó felett így szól a felírás: „A realizmus. G. Courbet 40 képének kiállítása. Belépődíj: egy frank”. A katalógus ára 10 centime s a művész ebben szövegezi meg realista hitvallását, elítélve a monumentális festészetet, mely szerinte ellentétben áll a szociális helyzettel és az egyházi művészetet, mely az évszázad szellemével ütközik össze. A mindennapi élet motívumait, a gyárakat, bányákat, üzemeket, pályaudvarokat és embereket kell festeni, vagyis „a tizenkilencedik század szentjeit és csodáit”. A realista művész sorsa később az 1871-es kommünben törik meg és ebben a pályában valami jelképes vonás mutatkozik, jellemző a naturalista realizmus egyik irányára, amely a régi hagyományok ellen lázad s a forradalomba torkollik. A másik realizmus megtalálja a tökéletes kapcsolatot néppel és földdel, Courbet időszerű „szentjei és csodái” helyett, gyárakkal és üzemekkel ellentétben Millet sorozatában idézi fel a néző előtt a földet, a parasztot, a harangszó áhítatát, a virágos fák poézisét, tehát nem az újkor csodáit, hanem a reális francia szellem örök értékeit. Ez a mélyről fakadó, természethez visszatérő realizmus, a népi Franciaország lesz a francia feltámadás igazi erőforrása és televénye a katasztrófa után.

A mesterkélt napoleoni empire stílus helyett a jövő az új realista erőké lesz. III. Napoleon diktatúrája ellen idővel a politika terén város és vidék egyaránt állást foglal. A republikánus kísérletek kezdetben meghiusulnak, a kívülről irányított összeesküvéseket leleplezik. A szélesebb tömegek az első években még nem fordulnak a császár ellen. A demokratikus ellenzék 1857-ben alig néhány képviselőt tud a parlamentbe behozni s 1860-ig csupán az ú. n. „Cinq” képviseli. A változás 1860-tól kezdve jelentkezik. Ez év januárjában a császár megköti kereskedelmi szerződését azzal a Nagy-Britanniával, melynek diplomáciai szövetségére a világ átalakítására irányuló tervei miatt van szüksége. Az angol áruk nagyrészének behozatali tilalma megszűnik, a gépekre és textilgyártmányokra kivetett magas vámot eltörlik, az ipari burzsoázia a császár ellen fordul. Az ellenzéki front megerősödik. Az olasz kérdésben tanusított magatartása III. Napoleon ellen ingerli a vidéket, a francia katolikus társadalmat is. A szellem emberei, a liberálisok ugyanakkor sürgetik, hogy uralkodjék alkotmányosan. A császár közeledik az alkotmányosság felé, 1859-ben amnesztiát ad, 1860 november 24-én kiadott dekrétumával elképzelése szerint alkotmányos császársággá nyilvánítja az eddig autokrata császárságot. A novemberi dekrétum helyet ad a bírálatnak, a szenátusban, illetve országgyűlésen, amennyiben a parlament válaszolhat a trónbeszédre s engedélyezi a parlamenti viták nyilvánosságát. A császár azt remélte, hogy ezek az engedmények kielégítik a liberálisokat és megosztják az ellenzéket. E remény nem vált valóra s az 1863-i választáson a kormány 5,308.254 szavazatával szemben a liberális únió már 1,954.369 szavazatot szerzett. Az 1869 májusi választások eredménye Napoleont a diktatúra teljes leépítésére kényszerítette, ez alkalommal ugyanis a kormány 4,438.000, az ellenzék 3,350.000 szavazatot kapott. 1869 szeptember 6-án a császárság már teljesen parlamentáris alapra helyezkedett, ennek a korszaknak azonban a porosz-francia háború a császárság bukásával hamarosan véget vetett.

III. Napoleon személyében a század második felének egyik legmarkánsabb alakja lépett a történelem színpadára. Bukásának egyik oka, hogy a heterogén francia társadalmat: a kapitalista körök, monarchisták, katolikusok és szociális forradalmárok igényeit nehezen lehetett egyszerre kielégíteni. Napoleon pedig mindent megkísérelt. Amikor konzervatív belpolitikát folytatott, ugyanakkor a másik oldal leszerelésére liberális színezetű világpolitikai akciókat kezdeményezett. Ez a különös egyéniség a tevékenységnek szinte állandó mámorában, főleg a gazdasági élet és a nemzetközi diplomácia terén, ahol az előző kor elképzeléseiből jelentékeny részt „realizált”, világtörténelmi változásokat eredményezett. Az irányadó szempont mindkét területen egyéni hatalmi törekvéseinek szolgálata. A francia presztizs azonban tevékenysége nyomán hosszú éveken át gyarapodott s ami még fontosabb, a gazdasági és diplomáciai élet európai körvonalai átalakultak. A világ iparosodása, városi és kapitalista irányba fejlődése, valamint a nemzeti államok kialakulása már nemcsak lendülettel, hanem szinte földrengésszerű hirtelenséggel változtatta meg a kontinens arculatát. E földrengés 1870-ben alapjaiban rázza meg a büszke francia irodalmat, de az ötvenes-hatvanas években alakul ki Európa történetének új korszaka.