MÁSODIK FEJEZET: TUDOMÁNY, GAZDASÁG, TÁRSADALOM

A negyvennyolcas forradalmak után a konzerváló erők a forradalmi erőkkel szemben a fennálló rend megszilárdítására törekedtek s az egyéniségekre várt a feladat, hogy az ellentétes erők összhangját kialakítva, a társadalom egyensúlyát helyreállítsák, a társadalmat „organizálják”. Bismarck a német, Cavour az olasz életforma megvalósításában ilyen szerepet tölt be. III. Napoleon problematikus egyéniség. Célja elsősorban saját hatalmának biztosítása. Úgy a forradalmi törekvéseket, mint a konzervatív eszményeket túlságosan higgadtan szemléli és eszköznek tekinti. Tevékenységét mégis elsősorban a francia polgári társadalom organizálása jellemzi, ami azután újabb lendületet ad az egész kontinentális iparosodás folyamatának és döntő módon hat az európai államformák kialakulására. Működése nyomán a francia negyvennyolc szociális álmaiból „Crédit mobilier” lett, a munkaműhelyekből közmunka s bizonyos fokig a szocialistára és polgárira szétesett társadalomból egységesebb társadalom.

III. Napoleon mindazt meg akarja valósítani a század eszméiből, ami a társadalom megszervezésénél hasznosítható. A francia polgári gondolat egyidejűleg hirdeti a polgári formák szükségességét és a rend, a haladás elvén alapuló, az egyént az összességgel egybefűző tevékenység előnyeit. E gondolatokat különböző változatban képviselik az úgynevezett francia pozitivizmus szellemi emberei. A társadalom megszervezését tudományos elvek alapján kívánják végrehajtani, a szervezést a társadalomra vonatkoztatva, a lényeg tehát az ember összekapcsolása a szerves egésszel. E gondolat gyakran összefüggésbe kerül azzal az elvvel, hogy a polgárnak a társadalom érdekében számos vonatkozásban korlátoznia kell önmagát.

A tudomány szerepének hangsúlyozásában a tudományos fejlődés XIX. század elején kialakult folyamata jut kifejezésre. A nemrég még feltevéseken alapuló természettudományok, a matematika, a fiziológia és az orvostudomány, reális tudománnyá lettek. A pozitivista tudós nemzedék azt hitte, hogy ugyanez a folyamat fejlődhet ki a szellemi tudományokban, az etika, politika és filozófia terén is. Úgy vélték, hogy e tudományok – főleg a szociológia, vagy amint Comte jellemzően nevezi: szociális fizika – elérhetik azt a fejlődés fokot, amelyen felismerhetik a társadalom számára érvényes, alapvető törvényeket és azoknak követelését előírhatják. Erre vonatkozik a „prévoir”-ban való hitük, mely szerint a társadalom fejlődését az intellektuális elgondolás szabja meg. A nagy pozitivista nemzedék a társadalom újjáalakítását előmozdító szociális tudományok lényegét főleg a matematika disciplinájának mintájára képzeli el. Eszerint elvont szabályokat, alapvető fogalmakat állapítanak meg, a szociális tudományok legfőbb törvényeként. Az egyénnel szemben a társadalom elsőbbségét hirdetik, követelve, hogy az egyén rendelje alá érdekeit annak. Így a pozitivizmus szelleme antiindividualista és társadalmi, mint Comte mondja: „az új bölcselet állandóan arra fog törekedni, hogy lehetővé tegye az egyénnek az összességgel való kapcsolatát, oly módon, hogy azt minden időben és helyen alkalmassá tegye az összességgel szemben kötelező szociális együttérzésre”. A pozitivizmus jelentősége a társadalmi tényezők hangsúlyozásában rejlik, a társadalmat azonban nem biológiai, szerves megkötöttségében szemléli, hanem a maga intellektualizmusában azt hiszi, hogy a Tudomány organizálhatja a tömeget, rábírhatja az egyéneket a társadalmi szempontok elismerésére. Természetesen az a tudomány hivatott erre, amely magáévá teszi a „rend” és „haladás” feltételeit. Tehát nem az individualista XVIII. század „forradalminak” nevezett tudománya, melyben még oly sok a metafizikai jelleg, mely a népszuverénitás hamis dogmáját magáévá teszi, – hanem az új pozitivista irányzat fogja elvégezni a nagy feladatokat. A pozitivizmus a szellem nagyszabású kísérlete az irányban, hogy élet és értelem szintézisét megteremtse, hogy az új szociális helyzet problémáival megbirkózzék. A szellem elhagyja a korlátlan spekulációk területét, tudatosan arra korlátozza magát, hogy az alkalmazott, reális tudományokon keresztül befolyásolja az élet menetét. Mindenekelőtt a modern kor nagy produktumával, a félelmetes Tömeggel kell foglalkoznia, azt kell szerveznie. Ebben az organizáló tevékenységben már sok „mechanizálás” érvényesül, a társadalom primátusának és a Törvény determinizmusának állandó hangoztatásában lényegtelenné és súlytalanná válik az egyén s a szakadatlan „organizálás” idején nem lesz oly körülrajongott érték a Szabadság, mint a polgári gondolkozók felfogásában. Comte iránya már nem annyira polgári, filozófiája sokban megegyezik a burzsoázia felfogásával, hiszen például a Tömeg megszervezésének óhaja az indusztrializmus szempontjainak is megfelelő, hisz a kapitalizmusnak szervezett, értelmes tömegre van szüksége. Comte sok polgári értéket ment át a jövőre, politikai felfogása mégis sokban ellentétes a tipikusan polgári parlamentarizmussal. Az elit kialakítását nem a Többség voksaitól várta, filozófiájában a diktatúra gondolata ott van csírájában, hisz a diktátor is kiválogatja ezt az elitet a szellemi és gazdasági élet vezetői közül.

Tartalmilag az emberről alkotott felfogás szempontjából ezekben az elvekben jelentékeny része van a XVIII. századba visszanyúló exakt matematikai gondolkodásnak, éppúgy, mint a XIX. század szinte korlátlanul csapongó újjászervező törekvéseinek. Az első jelenséget magyarázza az, hogy az „École Polytechnique” fiatal tudós nemzedéke a XVIII. században gyökerező matematikai gondolkodást tanáraitól örökölte. Hisz a köztársaság a francia forradalom idején az állam szolgálatába állította a természettudomány legkitűnőbb művelőit. Ez iskola mellett internátus keletkezett, melynek hagyománya összefüggést teremteni élet és tudomány között. Kialakul a szellemi emberek elitcsoportja, amely kapcsolatban áll az állammal, a nagy szervezettel s nem függetleníti magát attól. A matematikai tudomány rendszerében nem jut hely a lemérhetetlen erők, az emberi különbségek és szenvedélyek méltatására, az ideológusokat megvetik, amikor 1789 szellemi forradalmának szinte komor hangulatában élnek és dolgoznak.

Az École Polytechnique ifjúsága közben mégis kölcsönhatásba keveredik Saint Simon társadalmat figyelő, fantasztikus ábrándokban élő, XIX. századbeli híveivel. Saint Simon a társadalom átalakítására törekszik, e munkát a pozitív tudomány alapján kívánja végrehajtani s a szervezésre helyezi a fősúlyt. A szervezés elgondolásában még korlátlan fantaszta, aki európai tudósakadémia révén akarja a világot megváltoztatni. A sok tekintetben polgári felfogású, családot, hazát tisztelő, kapitalista fegyelemre hajlamos, korlátozást hirdető Comte (1798–1857) mindenáron a rend gondolatában keresi az új tudomány szervező tevékenységének lényegét. E matematikus koponyában a külső rend és a társadalom formája iránt fehéren izzó érzelem világít. Az École Polytechnique volt növendéke, Saint Simon tanítványa és munkatársa nem tud megszabadulni a hangulati elemektől. Magatartását eszményi szerelme is befolyásolja. Ez először a társadalom külső formái iránt érzett tiszteletében jelentkezik, majd később a misztikus és érzelmi elemek előtérbe kerülésében. Első korszakára jellemző 1822-ben írt, 1824-ben megjelenő „Pozitív politika” című munkája, melyben a társadalom fejlődésének törvényszerűségét hangoztatja, valamint az 1830–42 között kiadott „Pozitív Filozófia kurzusa”, az 1852-ben megjelenő „Pozitív Katekizmus” és 1854-ben kiadott „Pozitív filozófia”. Főként élete első korszakában rendkívül nagy hatást gyakorolt a szellemi emberekre, akikkel sikerült megkedveltetnie nagy elgondolását, a rend és a haladás elvének kibékítését. Véleménye szerint a jelen hibái nem politikai, hanem erkölcsi természetűek, megoldásuk tehát elsősorban az ember átalakításától, a társadalmasítástól függ. Nem a politikai agitáció a lényeges, hanem a nagy erőket kell társadalmasítani s mindenekelőtt az embert társas lénnyé nevelni. Gyakran a végletekbe hajtja az egyéniség elnyomását, az egyén feláldozását a társadalomnak. A szabad, független egyéniségek rétegét, a középoszályt is fel akarja áldozni a társadalmi tevékenységből fejlődő kapitalista, burzsoá és proletár rétegeknek.

Comte-ra jellemző a rend gondolatának és a tudomány jelentőségének hangsúlyozása, a politika helyett a szociális szempontok előtérbe helyezése s ez a felfogás elterjedve megalapozza a lelkekben a diktatúra lehetőségét, mindamellett a szociálpolitikában, belső berendezésben s a társadalmasítás terén Comte elveire emlékeztető, azoktól részben eltérő mozzanatok is érvényesülnek, melyeknek során a tőkét akarják társadalmasítani, illetve más vonatkozásban Európának új rendet, hierarchikus megoldást adni. A III. Napoleon korabeli iparosodás „realizálása” bizonyos fokig megmagyarázható a kapitalizmus társadalmasítására irányuló szociális ábrándokból is.

A XIX. század elején még irányt mutató francia szocialista iskola már jóval Marx előtt gyűlölettel tekint a gazdag tőkésre, e gyűlölet azonban nem vonatkozik magára az iparosodás folyamatára, mely iránt Saint Simon, a nagymester is rokonszenvet érez. Elítéli a kapitalizmus azon formáját, melynek egyik oldalán a munkások, mérnökök társadalma foglal helyet, az ipari termelést illetőleg tele ragyogó munkakedvvel és ötlettel, a másik oldalán pedig az ipari eszközök birtokosai, a tőkések tartják kezükben az ipari termelés lehetőségét. A saint-simonisták hűtlenek lettek volna a szellemi emberekkel fennálló kapcsolataikhoz, hűtlenek a polytechnikum kiválóságaival való együttműködéshez, ha nem akartak volna változtatni a helyzeten. A megoldást abban látták, ha a „hitel” segít végrehajtani a változást, a hitel, melynek problémáit a „Le Crédit” című folyóiratban kutatták, melyben a buzgó Saint Simon-tanítvány, Enfantin, szorgalmasan fejtegeti a hitel összefüggéseit. Gyakorlatiasabb megoldásokkal szolgál a nagy szociális elmélkedő Proudhon, ki a kor gazdasági viszonyai alapján arra a következtetésre jut, hogy a legsürgősebb feladat a kisiparosok hitellel való ellátása. Népbankokat kell alapítani, kölcsönt nyujtani az iparosságnak, amely réteg abban az időben a francia iparnak még döntő tényezője. A munka nem fog szünetelni, teszi hozzá és ez megoldja majd a munkáskérdést. Proudhon tehát nem látja a munkást a gyáros ellenségének, hiszen a munkás együtt működhet a termelő eszközök birtokosával, csupán a pénztőke gyűlöletes szemében, a pénztőke, mely a „rente” intézményével nehezíti meg a termelést. Proudhon a hitelt a társadalom befolyása alá akarja helyezni, hogy a pénz és kamat uralmát így törhesse meg. Az értéket a munka teremti, ennek számára tehát a munkaeszközöket biztosító hitelben kell közvetlen lehetőséget nyujtani. E társadalmasított hitellel biztosított gazdasági rendben annyira bízik, hogy az állami organizációt feleslegesnek tartja, hiszen ha az emberek kizsarolása a társadalmasított hitel révén lehetetlenné válik, szükségtelen lesz, szerinte, az állam. III. Napoleon idején az eszmény a társadalom organizálása, de nem e társadalmi elv végleges alkalmazása, az anarchizmus hitelelgondolása szerint. III. Napoleon a hitellehetőségek megteremtésével az állammal kapcsolatban lévő tőkén keresztül akarta szolgálni az indusztrializmust, éppúgy mint ahogy a tőkétől elvárta, hogy adott esetben az állam segítségére siessen. A megoldás tehát az iparosodásnak nem proudhoni, népbankszervezettel, hanem világméreteket öltő, nagy vállalkozásokat finanszírozó banktevékenységgel a nemzetközi pénzvilág megmozdításával való támogatása. Az iparosodás nagyszerű társadalmi békét biztosító lehetőségeit fejtegetik az elnök előtt azok a közgazdászok, akik a forradalom előtt a Saint Simon-féle elveket ismerve, a nagy pénzvilág vezetői között forgolódtak. A szociális ábrándok bizonyos mértékű megvalósítását, az egyéni kapitalizmustól szabadulást kereső indusztrializmus alapvetését, az elmélet törvényszerű megállapításainak a gazdasági életre való alkalmazásával, azok a különös emberek végezték el, akik a restauráció vége felé érkeznek Párizsba, a portugál zsidó eredetű Péreire Emil és Izsák a Saint Simon-iskola tanainak követői és a mellett rendkívül ügyes üzletemberek. A tőke képviselői e két írót már korábban érdeklődéssel fogadták, most III. Napoleon előtt fejtegetik, hogy mit jelent az iparosodás Franciaországnak, ha a tőkét tényleg a társadalom indusztrializálására lehet bírni, ha a tőkések, a vállalkozók és mérnökök építőtevékenységét a maguk hatalmas eszközével támogatják. Ennek útja ipart pártoló bank alapítása. 1852-ben nyerik el a monopóliumot, az ipari tevékenységet finanszírozó Crédit Mobilier megalapozására, mely 60 millió frank alaptőkével kezdi meg működését. A bank intéző bizottságában találjuk III. Napoleon barátait és az akkori kapitalizmus legkiválóbb francia képviselőit.

E bank természetesen nem az első iparpártoló pénzintézet. Már az 1824-ben alapított Belga társaság is hasonló célokat tűzött maga elé, éppúgy mint az 1848-ban alakult Schaffhauseni Bankszövetség és a közvetlenül a Crédit Mobilier példája nyomán keletkezett Berlini Discompt Bank. Mindenesetre ez a legkorábbi nagyszabású kísérlet, mely hamar követőkre talál. 1853-ban alakul meg ugyancsak a saint-simoni elvek alapján a Darmstädter Bank, amelynek célja „azt a tőkét, mely egy vállalkozó részére pillanatnyilag diszpozició alatt áll, hozzáférhetővé tenni egy olyan másik vállalkozó számára, kinek erre a tőkére pillanatnyilag szüksége van és e csere segítségével növelni az ipari tevékenységet”. A bank részvényeit éppúgy túljegyezték, mint az 1853 májusában alakult Braunschweigi Bankét. A szigetországban már kifejlődött bankszervezet állt fenn és a vagyoni viszonyok lehetővé tették a szükséges hitelek kihelyezését, illetve megszerzését, a kereskedelmi bankok keretein belül. Már kifejlődött a csekk-rendszer és a deposit-rendszer, a vállalkozó osztály pedig már ebben a korban is nagyrészt kereskedelmi tevékenységet folytatott, kereskedelmi váltóinak discomptálásával tőkéhez tudott jutni. Ezek a vállalkozók többnyire jómódú rentetulajdonosok voltak, akik híres aranyszegélyű papírjaikkal, konzoljaikkal bankszerű fedezetet találtak ipari vállalkozásaikhoz, a nélkül, hogy a bankok közvetlen kapcsolatba kerültek volna magával az ipari vállalkozással. A Crédit Mobilier eszméje azonban természetesen már 1853-ban otthonra talált Angliában is, ahol röviddel később, 1866-ban nagyszabású nemzetközi bank nyílt meg, melynek célja, „résztvenni olyan financiális és indusztriális vállalkozásokban, főleg külföldre irányuló kölcsönök nyujtásával, melyeket a kormányok garantálnak”.

A saint-simonizmus elgondolásaiból kisarjadt francia bankélet úgy belföldön, mint az országon kívül, hozzájárult az iparosodás folyamatának megélénkítéséhez. A nemzetközi ipari bankalapítás hamarosan feltámadt versenye a bank nyereségét természetesen csökkentette s az alapítók elgondolása, hogy a Crédit Mobilier teljesen dominálja a nemzetközi gazdasági életet, nem vált valóra. Párizs és Marseille gazdasági életének kialakulásában, a francia közép- és keleteurópai kapitalizmus fejlődésében a francia tőke mégis nagy szerepet játszott. A tengerentúli gazdasági tevékenység fellendítésére fiókok alakultak, amelyekkel a bank különben a kontinens egy részét is behálózta. Ugyancsak döntő szerepe jutott a gázművek, a bányászat és a vasútvállalkozások kontinentális kiépítésében. Nemzetközi kölcsönüzleteibe lassanként bekapcsolódnak a Baring testvérek, akiknek közreműködésével vett részt az 1864-es nagy orosz vasútépítési akcióban. A hasonló célú angol bank nemsokára versenyt támaszt e vállalkozásnak és a dunai hercegségek, valamint a lemberg–csernovitzi vasút építkezésére már az angolok folyósítanak kölcsönt. Az itáliai félszigeten meg alapítják az Angol–Itáliai Bankot. Tengerentúli vonatkozásban ezek az intézmények gyakran együttműködtek, mint például a mexikói államadósságok konvertálásánál.

E korban a banktőke főtevékenysége főleg a belső nemzeti gazdasági vállalkozások fellendítésére irányult. Kiépül az európai vasútrendszer, melynek kilométerhossza tíz év alatt majdnem megkétszereződik. A kapitalizmus az iparosodás élénk ütemű előrehaladásával lendületesen fejlődik.

A bankélet kifejlődése és a francia Crédit Mobilier tevékenysége nyomán meginduló tőkeexport kiegyenlítette a kontinensen azt a hátrányos folyamatot, amelyet a szabad angol tőke gyarmatokra irányuló vándorlása, a gyarmati vasútépítkezések és bankalapítások jelentettek az ötvenes-hatvanas évek folyamán. Az angol tőke ezután, ha nem akarta a teret teljesen átengedni a franciáknak, most már bizonyos kontinentális tevékenységre kényszerült.

Az álom és valóság nagy küzdelme során tehát a francia szociális elméletek egy része megvalósul. Saint Simon nem ellensége az iparosodás folyamatának, csupán meg akarja szabadítani azt önző tendenciáitól. E korszak csakugyan megvalósította az eszmék egy bizonyos hányadát és a határozott szociálpolitikát követő diktátor, valamint a kezdetben elméleti álláspontról kiinduló bankalapítók működése nyomán kialakult, az ipart finanszírozó, nagyszabású francia hitelközvetítés bankszerű tevékenysége, mely a széles körökbe eljutó részvények rendszerével, az iparosodást „társadalmasította”, s a francia társadalmat egységesebbé tette, a kis tőkést összekapcsolta a nagy vállalkozások sorsával, a kapitalizmus és a polgár közötti ellentétet csökkentette.

Az iparosodás folyamatának belső hatása széles néprétegek létfeltételeit határozta meg, növelte a bérmunkásságot és előmozdítja a városok fejlődését. A folyamat polgáriasító attitüdje pedig nagy szerepet játszik az európai és európántúli formák kialakításánál is, hisz a polgárság lesz az a réteg, amely a nemzeti államok kialakítására irányuló törekvések mögött áll, az általa óhajtott intézmények és berendezések jutnak kifejezésre a formákban, az államok alkotmányainak kiépítésében, a kontinensen. A parlamentarizmus és a pártélet, a demokrácia és a liberalizmus ennek az ipari tevékenységből biztos jólétbe jutott polgárságnak politikai formája, mint ahogy a centralizálás, kapitalista szempontú városfejlesztés, azután főleg a meggazdagadott burzsoázia kapitalizmusának következménye.