Ausztrália elfoglalására az angolokat tulajdonképpen a véletlen vezette. Cook kapitány 1768–69-iki három utazása folyamán megismerte Ausztrália éghajlatilag kedvező részét. 1769-ben Új-Zeelandról szerzett tapasztalatokat s megszerette Ausztrália vonzó vegetációját. 1783-ban befejeződött az amerikai háború és ekkor számos olyan kérdés vetődött fel a föld és ember viszonyával kapcsolatban, amelynek időszerűsége előmozdította az ausztráliai gyarmatosítást. Az amerikai gyarmatok egészen a háború kezdetéig lehetőséget nyujtottak bizonyos számú fegyenc elhelyezésére, hiszen munkáshiány mutatkozott s a fegyencek munkaereje kívánatos volt. A háború után a deportáltak elhelyezése Amerikában lehetetlenné vált, ezért több javaslat sürgette, hogy a fegyenceket ezután szállítsák Új-Délwalesbe, a Cook által leírt területekre. 1787-ig kellett várni, míg Philipp kapitány a tengerészeti minisztérium támogatása mellett megszervezte expedicióját, mely 250, mindkét nembeli fegyenc mellett 1100 személyből állott. A kapitány 1788 januárjában érte el Botany Bay-t, átvette a kormányzói hatáskört és megkezdte Ausztrália gyarmatosítását. A várost, melyben az öböl mellett munkájukat megkezdték, Sidney államtitkárról nevezték el, nem érdektelen, hogy La Perouse vezetése alatt ugyanakkor készült éppen egy francia expedició Ausztrália anneksziójára. Anglia előnye tehát csupán 6 nap volt, amely sorsdöntő hat nap döntötte el az új világrész jövőjét. Ausztrália főproblémája kezdetben nem a közigazgatás volt, amely egyelőre 1788-tól 1823-ig a katonai igazgatás mellett fennakadás nélkül működött, hanem az a kérdés, hogy milyen mívelési ágakat honosítsanak meg az új természeti és talajviszonyok között. Alapos mezőgazdasági ismeretek nélkül e vidék nehezen volt megművelhető. Fontos volt a fegyencek foglalkoztatása. A kormányzó a fegyencrendszer szempontjából a juhtenyésztés meghonosítását tartotta célszerűnek és nagy juhnyájakat legeltetett a végtelen területeken. A fejlődés következő fokozatán az angol gyarmati kérdés irányításánál már a Wakefield által kidolgozott elvek érvényesültek. Névtelenül megjelent munkája szerint éppen Ausztrália volna a legalkalmasabb terület a rendszeres telepítésre. A fegyenckérdés tehát nem lényeges, sőt a vegetáció kiválósága éppen a szabad telepesek elhelyezkedésének felel meg. Telepeseket azonban nem lehetett olyan számban kivándorlási útra bírni, mint ahogy az szükséges lett volna, hiszen az a tény, hogy Ausztrália eddig a fegyencek területe volt, elriasztotta a földmívelő réteget. Az anyaország végül hatalmas anyagi áldozatok segítségével indította meg a szabadtelepesek nagyobbmértékű bevándorlását, amikor körülbelül 10 millió fontsterlinget áldozott a település céljaira. A telepítést az állam támogatásán kívül előmozdította az is, hogy maga az ismeretlen földrész jelentős meglepetésekkel szolgált. New Castleban kőszenet fedeztek fel. Új-Délwales mellett a telepítés céljára kedvező területekre bukkantak, Tasmania szigete is benépesült és feltárultak a bevándorlók előtt Port Philippnek, illetve környékének természeti kincsei. A legfontosabb intézkedés a deportálás rendszerének megszüntetése, a fegyencek telepítésének megtiltása. Maga a fokozatos telepítés ezen a hatalmas, lakatlan – gyakori szárazságtól eltekintve – kedvező természeti körülmények között vegetáló területen, nem ütközött sem a régebbi telepesek, sem pedig a bennszülöttek ellenállásába. E korszakban alakul ki Új-Délwales mellett Tasmania, Dél-Ausztrália és Nyugat-Ausztrália, melyhez Viktoria és Queensland csatlakozik.
Tasmaniát a fegyencek szállták meg, majd 1810 körül telepedtek be a szabad bevándorlók. Nyugat-Ausztrália benépesítése egy 1829-ben közvetlenül Londonból induló akció eredménye. A nyugati részen Perth és Freemantle környékén a telepedés a földrész belseje felé irányult. E telepesek jobb társadalmi rétegek tagjai.
Dél-Ausztrália benépesítése egyenesen Wakefield ösztönzésére kezdődött meg 1834-ben, amikor a telepesek a Szent Vince-öbölbe érkeztek. A település fővárosa, Adelaide, az öböl mellett épült. A településsel arra törekedtek, hogy végre a fegyencrendszer kizárásával a korona közvetlen fennhatósága alatt, teljesen önkormányzati alapon alakuljon ki egy ausztráliai tartomány.
A deportálás eltiltása a politikai fejlődés sorsára döntő jelentőségű. E tiltó rendelkezést 1840-ben adják ki Új-Délwales, 1849-ben Queensland s 1853-ban Tasmania területére. Ezzel együtt jár a választójog alapján álló parlamentáris rendszer bizonyos fokú kialakulása. Először Új-Délwalesben vezetik be 1842-ben a törvényhozó tanács kétharmad részének a telepesek által való közvetlen választását. Ez az intézkedés vezet később a szélesebb értelemben vett politikai önkormányzat kialakulására. 1854-ben a közben már nagyrészt alkotmányos alapon álló négy gyarmat: Új-Délwales, Viktoria, Dél-Ausztrália és Tasmania bevezeti a felelős kormányzatot. E gyarmatok tehát a század közepén alsó- és felsőházzal, szavazati joggal rendelkeznek s a végrehajtó közigazgatás angliai módszereit honosítják meg.
A formák kialakulása szüntelenül előrehalad s már 1849-ben felmerül az ausztráliai szövetség gondolata. E kérdés azonban csupán a század vége felé lesz teljesen időszerű. Új-Délwales miniszterelnöke, Reit és az ausztráliai munkásság sürgeti a szövetség megalakítását, melyet az 1899-ben megtartott népszavazás is helyesel. Új-Délwales, Viktoria, Dél-Ausztrália, Tasmania és Queensland eléri az angol parlament jóváhagyását s az ausztráliai szövetséghez azután Nyugat-Ausztrália is csatlakozik. Egyedül Új-Zeeland marad még a maga különállásában. Viktoria királynő 1900 július 9-én írja alá a szövetségre vonatkozó törvényt. Ettől kezdve, helyesebben 1901 január 1-től áll fenn az ausztráliai birodalom. A gyarmatok egységes állam keretében tömörültek, Angliát a kormányzó képviseli, az első szövetségi parlamentet 1901 május 9-én ünnepélyes keretek között nyitja meg a walesi herceg.
Az ausztráliai területek politikai fejlődése így jutott el aránylag rövid idő alatt a politikai jogok teljességéig és a szoros szervezetig, ugyanakkor Ausztrália gazdasági fejlődésében rendkívül jelentős események folytak le. Kezdetben a hatalmas arányú juhtenyésztés uralkodott az új területeken. A juhtenyésztő az ottani szokásoknak megfelelően, szabadon birtokába vehette a juhnyájak megerősödésével mind jobban kiterjedő legelőterületeket. 1862-ben törvénnyel korlátozzák a szabadterület foglalást és lassan áttérnek a kisbirtokos telepek rendszerére. A lassú betelepedést hatalmasan fellendíti 1851-ben az arany felfedezése. Májusban elterjed a hír, hogy aranyat találtak, augusztusban Viktoriában értékes aranyleletre bukkannak, a lakosság 5 év alatt 70 ezerről 300 ezerre szaporodik s csupán 1862 decemberében 152 hajó fut be a kikötőbe, 12 ezer kincsre szomjas kivándorlóval. Az arany mellett értékes réz-, ón- és szénereket is sikerül feltárni. A szerencsés fejlődés a század vége felé Ausztráliát az európai közvélemény szemében mint gazdag földrészt és szociális paradicsomot tünteti fel. Sajátos demokrácia alakul itt ki. A munkásmozgalom kezdettől fogva teljesen gyakorlati alapon halad és eltér úgy az amerikai mint az európai mozgalmaktól. Idegen tőle a kontinentális marxizmus s annak osztályelkülönítése, a szociális és politikai követelések hagyományos, szinte vallásos szinezettel, demokráciával párosulnak. A lakosság 95%-a angol, eltérőleg Kanadától s a tökéletes védettség, a nyelvi és kulturális egység szerencsésen közreműködik abban, hogy ezen a gazdag földrészen megelégedetten és jólétben éljenek az emberek. A munkásviszonyok rendezettsége, a munkásság politikai szervezettsége kedvezően hatott a középosztályra, melynek soraiba a munkás különösebb fáradság nélkül felküzdhette magát, a túlzott nyerészkedés, a tőke akkumuláció hátrányai azonban nem jelentkeztek. Megelőzve a kontinentális államok jórészét már a század vége felé meg adták a politikai jogok teljességét a nőknek, akik befolyásukat az otthon és a kis exisztenciák védelmére érvényesítették. A társadalmi rétegek elkülönülését a nevelés sem mozdította elő s az új világrész új államában úgy társadalmilag, mint politikailag és kulturális szempontból meglehetős homogénitás alakult ki, jólét és szerencse, a modern élet oly hasztalan áhított „egységes társadalmát” eredményezi.