A mennyei birodalom csodálatosan hat a rokoko századában az európai kultúrára. Egyes történészek szerint a XVIII. században szinte már attól lehetett tartani, hogy ez a hatás „elkínaiasítja” Európát… A nyugati szellem tudománya, a fejlett matematika és asztronomia a kínai kultúrára is hat, sőt a kínai festészetben is felismerhető e korban az európai hatás, de mi ez ahhoz a kínai invázióhoz képest, amely Európát elönti? A kínai pagodák stílusa nem marad hatástalan az európai építészetre, a kínai kert az európai kertkultúrát szinesíti. Tearózsák, azaleák, primaverák és krizantémumok sokféle formája dúsan kivirul az európai talajon, a távol Kelet kultúrájának adakozó bősége, szinte valami varázsütéssel hódítja meg az európai lelket. Mert nem csak a porhanyó európai föld, hanem az európai lélek is bizonyos vonatkozásban a kínai szellem hatásait mutatja ebben az időben. Az európai deizmusra már régóta ösztönzőleg hat Konfucse bölcselete. Európa legracionálisabb gondolkozója, Leibnitz, Grammaldi jezsuita atyától tanulja meg tisztelni Kínát s őszintén lelkesedik Konfucse „természetes vallásáért”. Az európai szellem a XVIII. század folyamán gyakran menekül a kínai bölcseséghez, kínai párbeszédekben, bölcs mondásokban gúnyolja ki a felvilágosodás egyik-másik tollforgatója az elmaradt európai berendezéseket. Az elvont európai racionalizmus gyakran tekint Kínára, a deizmus nem ütközik meg azon, hogy a kínai császári hatalom korlátlanul abszolutisztikus, hisz ez a deizmus a maga világképében természetesnek találja az erős központi hatalom, az uralkodó szerepét. Európában szinte tiszteletet ébreszt, hogy Kína a Csing-dinasztia hosszú uralma alatt – mely a XVII. század közepétől a kínai köztársaság kikiáltásáig, 1911-ig tart, – belsőleg rendkívül megerősödik.
A kínai államszemlélet az egyetemes monarchia korlátlanságának elvére épült. Ezt az államformát – amely az abszolut, eget és földet egybefogó világmonarchiának már a III. században Csin-Sin-Hoang által megalakított kerete, – a kínaiakat annyira jellemző tradicionalizmus, mindvégig megtartja. E felfogás szerint a császár személyisége különbözik a többi emberekétől. Az ő birtokában egyesül minden föld az ég alatt és az ő tulajdona a világmindenség összes java. A kínai állam és a kínai gondolat lelkesedéssel tölti el XIV. Lajost, aki egy belga jezsuita páter jelentései nyomán lesz rá figyelmes. A napkirály és Colbert kezdeményezésére nemsokára hat francia jezsuita utazik a távol Keletre, hogy 1687-ben megalakítsa a pekingi jezsuita iskolát. Európának Kínáról alkotott képét azután a XVII–XVIII. század folyamán főleg a jezsuita misszionáriusok jelentései rajzolják elő. A jezsuitákat megkapja a kínai szellem termékeny, fenséges bölcsesége és elragadja az a nagyszabású, rendezett hatalom, melyet abban az időben a Csing-dinasztia két kimagasló egyéniségének uralma jelent. Kang-Ji (1661–1722) és utódjának, Kiem-Lungnak (1763–1796) uralkodását csodálattal szemlélik. Az egyik jezsuita atya, Gerbille, hű kísérője Kang-Hi császárnak, általában a jezsuiták, kiknek soraiban kitűnő nyelvészek, geografusok és asztronomusok kerültek a Mennyei Birodalomba, a legjobb kínai szellemekkel jutottak kapcsolatba s megismerve Kínát, megalapítói lesznek a kínaiakkal foglalkozó külön tudománynak, térképeket készítenek és áradozó könyvekben ismertetik meg a bámuló Európával ezt a csodálatos, különös és vonzó világot. A kínai központi hatalom később meggyöngül. Európának Kínáról alkotott képe azonban nemcsak emiatt és nemcsak a jezsuiták elmaradása következtében változik meg. Előtérbe jutnak az angol missziók, a protestáns missziók közül az első 1624-ben kerül Kínába, ezeknek a hittérítőknek érdeklődési köre egészen más, ami ugyancsak szerepet játszik a Kínáról alkotott kép átalakulásában. A XVIII. század végén és az új század elején az eddigi kulturális érdeklődést bizonyos mértékig felváltja a kereskedelmi érdek azokban a rétegekben, melyek a Kínáról alkotott felfogást Európába küldött jelentéseikkel befolyásolják. Az angol misszió útja, a javak cseréje, az export és import új érdeklődést ébreszt, melynek nyomán immár a miszionáriusok jórésze a kínai társadalom magasabb intellektuális köreitől távol álló kereskedelmi körökkel kerül kapcsolatba. Amikor a kereskedelem meglehetősen hétköznapi képviselőit ismerik meg, bizonyos módosuláson megy át a kínai emberről vallott felfogás. E jelentések nyomán a másik Kína válik ismeretessé, mely már nem az európai szellem utópiájának nyujt otthont, hanem a fejlődő európai kapitalizmusnak ígér kereskedelmi lehetőségeket. A kínaiak iránti tisztelet csökkenésével együtt nő az érdeklődés a természeti kincsek, ipari értékek iránt. Az angol kereskedelem azt követeli, bírják rá a pekingi központi kormányt olyan eljárásra, amely „megfelel annak a rangnak, amelyet a brit nemzet a maga számára a többi államokkal szemben kivívott és biztosított”. 1836-ban Elliot kapitány ezeknek az európai kereskedelmi és „nemzetállami” elveknek megfelelő „egyenjogúságot” kíván a kereskedelemben. Az összeütközés kirobbanására az ópiumkereskedelem ad alkalmat, de más okok is szerepeltek. Hogy ez az ellentét a XIX-ik században, majd később olyan élesen nyilvánult meg, hogy az érdekek kiegyenlítődése becsületes formájában meg nem valósul, annak oka az európai kapitalizmus fejlődése mellett abban rejlik, hogy az univerzális kínai monarchia eszméje nem egyeztethető össze azzal a polgári képpel, melyet az angol kereskedők rétege a világról, mint egységes piacról, a korlátlan lehetőségek tárházáról, valamint a nemzetről, a nemzetek egymásközötti forgalmáról, főként azonban az európai szabadságról és méltóságról kialakított. A kínaiak a tengerbe dobták az angol ópiumot, az angolok megtorlással éltek s az 1839-iki összeütközés következményeképpen Kínának teljesíteni kellett azokat a szigorú feltételeket, melyeket az 1842. évi nankingi békeszerződés pontjai szabályoztak. E szerint Honkong Anglia fenhatósága alá kerül, a nevezetes kikötőket, közöttük Sanghait is megnyitják a kereskedelem számára. A megállapodás szerint a kínai hatóságokkal való érintkezésben ezentúl „az egyenjogúság” elve érvényesül, Anglia és az angol kereskedelem pedig eddigi veszteségeiért kárpótlást nyer. Anglia a kereskedelmi erők szabad érvényesülését ilyen szerződésekben akarja az egyenjogú hatalmak elve alapján biztosítani a kínai birodalom területén. Európai szemmel nézve így festenek a jövőt szabályozó alapok, megegyezések. Ilyen „incidensek” hatása alatt azonban a kínai udvar egy hajszálnyit sem változtat az univerzális monarchiáról alkotott hagyományos felfogásán. Az efféle szerződések a kínaiak szemében a császári hatalom lényegével, a kínai állami gondolattal ellentétes, kényszer hatása alatt létrejött pillanatnyi megoldások, melyeknek betartására Kína nem fordít különösebb gondot. A szerződések ilyen kétféle értelmezéséből erednek a kisebb-nagyobb súrlódások, majd az 1850-es években kitört újabb komoly összeütközések, melyek 1860-ban még több jogot biztosítanak az európai kereskedelemnek.
A Kínát tárgyaló modern európai történetírás szerint az 1839-től 1860-ig terjedő idő az a korszak, melyben a Mennyei Birodalom összeütközik a nagyon is földi európai kapitalizmussal. Ez a kapitalista hatalmakkal való külső összeütközés kora, melyben a kínaiak szemében az európaiak még barbároknak számítanak. Csak a következő korszak ismeri fel azt, hogy ezektől a barbároktól tanulni kell; a továbbiak folyamán pedig az a hit terjed el, hogy Európa az igazi mester, az átalakulást előkészítő tényező. Az első korszakban eleinte úgy látszik, hogy az ellentéteket ki lehet küszöbölni. Az európai kereskedelem tevékenysége zavartalan, anélkül, hogy átalakító hatást fejtene ki a kínai társadalom vezető köreire, az udvari, a hivatali elemek mandzsu arisztokráciájára, vagy az intellektuális rétegekre. A dolgozók széles tömegei ösztönszerű gyűlölettel tekintenek az idegenekre, az esztétikai szemléletre beállított udvari emberek azonban nem nagyon vesznek tudomást a betolakodókról. Az új szellemmel főként a partvidéken kerül érintkezésbe a kereskedő és kereskedelmi ágensek rétege, majd ezeknek fiai, akik már nem nézik a változott körülményeket olyan ellenszenvvel. Hisz e kereskedők az európai kapitalizmus révén bekapcsolódhatnak az ópiumkereskedelem korlátlan nyerészkedési lehetőséget nyujtó forgalmába. Az európaiakkal folytatott kereskedelem új gazdagokat teremt a kínaiak sorában s ez nem marad hatástalan a szegényebb rétegekre, melyeknek körében a titkos társaságok agitálnak az idegenek ellen. A főok természetesen a mandzsu hatalom elleni lázadás. A mozgalom 1850 körül tör ki, a szociális okokra és régi mandzsuellenes törekvésekre visszavezethető Taiping-lázadás, a kínai dél nem első és nem utolsó nagy történelmi akciója észak ellen, vagyis a kínai Nankingnak a mandzsu dinasztia fővárosa: Peking ellen. A felkelés veszedelmes méreteket ölt, a lázadók száma eléri a 80.000-et, ezek a mandzsu uralom ellen tüntetésül levágják copfjaikat, kezükbe kerül Nanking és környéke. A lázadás vezére Hung-Hsziu-Csuan, aki Tien-Wangnak kiáltja ki magát és 1853-ban Peking ellen vonul. Hasztalanul csatlakozik hozzá a tengeri kikötők proletáriátusa, az offenzíva nem jár sikerrel, a lázadó azonban még jó ideig Nanking ura marad. A helyzet veszélyessé válik a központi kormányra, amikor a nankingi szerződés be nem tartása miatt összeütközés támad az európai hatalmak és Kína között is. A krimi háború idején a helyzet még békés, 1856-ban azonban, amikor egy angol hajó kiköt Kantonban, a kínai hatóságok a hajó átvizsgálása után megsértik az angol lobogót. Bonyolult a helyzet, mert a hajó ugyan angol lobogó alatt jár, mégis egyike annak a számtalan kínai hajónak, melyet tulajdonosa bizonyos pénzösszeg fejében az angol lobogó védelme alá helyez, hogy nyugodtabban űzhesse a csempészetet. A kínai alkirály visszaélést lát ebben, megtagadja az elégtételt, mire az angol kormány Elgin vezetésével csapatokat küld Kínába. Az indiai felkelés kitörése következtében az angol expedíció késik s a Taiping felkelés folytán feszült helyzetben néhány európai, többek között francia misszionárius is áldozatul esik a tömeg dühének. 1857-ben Franciaország is csatlakozik Angliához, expediciók indulnak Kínába, az 1860-ban partra szállt sereg Peking ellen vonul, ahol a franciák kifosztják a nyári palotát. Nemsokára létrejön az új megállapodás, amely újabb kikötőket nyit meg az európai kereskedelem számára, angol követséget állítanak fel Pekingben, biztosítják a szabad utazást egész Kína területén az angol alattvalók számára, megengedik számukra a földbirtokszerzést és törvényesítik az ópiumkereskedelmet. Hasonló megállapodást kötnek Franciaországgal is. Kína egyideig még küzd az ópiumkereskedelem ellen, magas vámokat emel, a végzetes csapást az angol kereskedelemre azonban akkor méri, amikor megkezdi 1885-ben az ópium belföldi termelését. Az új vetélytársak, Amerika és Japán, morfiumkészítményekkel lépnek fel, ami az angol kereskedelemnek még nagyobb veszteséget jelent. Ezek azonban már a későbbi fejlődés eredményei. Az első korszak 1860-ban végződik, amikor a szerződések súlyosan érintik Kína függetlenségét. A hatvanas évekkel kezdődik a kínai történelem következő korszaka, az európaikkal való összeköttetés második kora, melyet már a mélyebbre ható európaiasodás jellemez. Természetesen nem lehet ezalatt az európai eszméknek való behódolást érteni, hiszen az Európa-barát „idegenbarát” irányzat inkább csak azt jelenti, hogy ez a kínai realista nemzedék a kínai hatalom növelésére végső fokon az európaiak ellen lesz a külföldi módszerek és eszmék barátja. Ennek az irányzatnak érvényesülése kapcsolatban áll a kínai társadalomban mutatkozó jelentékeny eltolódásokkal. A császári hatalom a Taiping-lázadással szemben nem talált megfelelő védelemre a mandzsu arisztokráciában és hivatalnokosztályban. Nyilvánvaló lett, hogy ez a réteg egyedül már nem elégséges arra, hogy a maga szervező erejével a katonai és közigazgatási hatalom birtokában oly támaszt nyujtson a trónnak, mint azelőtt. Az udvar tehát mellette, sőt részben helyette, mind nagyobb befolyáshoz juttatja az eddig háttérbe szorított kínai értelmiség kimagasló alakjait, akikre a kínai forradalom élményei mély hatást gyakoroltak és egész életük folyamán felejthetetlen volt számukra a szervezett katonai hatalom fölénye a nyers kínai tömeggel szemben, a császári hadseregbe került idegen tisztek tevékenységét csodálattal szemlélték, úgy hogy szemükben Európa, az európai kultúra fogalma a hadi technikát jelentette. Amikor a reform terére léptek, elsősorban tehát a katonai erőket kívánták újjászervezni.
A kínai reformpárt tevékenységére vonatkozó vélemények lassanként megoszlottak. A magas hivatalnokréteg és a konzervatív udvari körök befolyása következtében az özvegy császárné egyre jobban ellenzi a reformokat. A fiatal császár a reformpárt híve. Tanára és nevelője, Weng-Tung, a mozgalom egyik vezetője. A helyzet az udvari intrikák folytán állandóan változik. A császár érintkezést talál a fiatal radikálisok szellemi vezetőivel Kang-Ju-Weivel. 1898-ban felülkerekedik a radikális japánbarát irányzat, Kang-Ju-Wei veszi át az ügyek irányítását, az elmélet embere, ki racionális társadalmi rendszert akar megvalósítani s akinek elvi radikálizmusánál csak politikai tehetetlensége nagyobb. Sikerül a végsőkig felingerelnie a régóta elégedetlen özvegy anyacsászárnét, akinek esztétikai érzékét, női konzervativizmusát mélyen sérti az újítók tevékenysége s aki bosszút forral az egész reformmozgalom, elsősorban pedig annak radikális képviselője ellen. Az anyacsászárné tudja, hogy Kang-Ju-Wei elvei szinte teljesen gyökértelenek, egyedül a kínai kereskedők rétege támogatja irányát. A meggazdagodott kereskedőket azonban a császárné a felkapaszkodottaknak kijáró megvetéssel és gyűlölettel szemléli. A veszedelmes ellentétek végre kierőszakolják a döntést, a reformpárt kívánságára Pekingbe rendelik a hatalmas hadvezért, Jüan Si-Kai tábornokot, hogy kitűnő csapataival védelmezze meg a császárt és a pártot. Kína eljövendő nagy embere kitérő választ ad, nem hajlandó a tradíciók és az állam intézményeivel szemben a bizonytalan jövőjű párthoz csatlakozni, hanem Tiencsinbe tér vissza, ahol fontos tárgyalásokat folytat. Az események rohamosan közelednek a megoldás felé, ez azonban a katonai erő vezére részéről éppen ellenkező magatartást jelent, mint azt a fiatal forradalmárok elképzelték. Szeptember 20-án a tábornok Pekingbe érkezik s a radikális reformpártot úgyszólván megsemmisíti. Kang-Ju-Wei Japánba menekül a véres bosszú elől, hívei közül, aki tud, a japán követségre. A reformmozgalom véget ért, reformpárt nincs, ediktumban adják a nép tudtára, hogy a hatalom egyedüli letéteményese a császárné, a mennyei birodalom ura pedig rettegve húzódik meg palotájában. A kínai történelem most következő új korszakában a császárné a legélesebb reakciót juttatja érvényre.
Kitör a kínai mozgalmak egyik legvéresebbje, a Boxer-lázadás. Az idegenek növekvő térhódítása, a külpolitikai vereségek új tevékenységre serkentik a Mandzsu ellenes titkos társaságokat, melyek kiadják a jelszót a tömeg számára: vesszenek a mandzsuk és az idegenek. A császárné ezekben az időkben rendkívüli politikai képességekről tesz tanúságot. Az udvarnak sikerül a Boxer-lázadást teljesen az idegenek ellen fordítania. Az idegenek eleinte nem látják át a helyzetet és az udvar segítségére akarnak sietni, nemsokára azonban felismerik a valóságot, hogy az udvar kétszínű játékot folytat és ügynökei vezetik a véres tömeglázadást az idegenek ellen. A fenyegetett idegeneknek egyszerre kell fellépniök a forradalmi mozgalom és az udvar ellen. Az idegenek állásfoglalása azonban hatalmas veszélyt jelent a diadalmas reakció kezén levő központi hatalomra. Az idegen hatalmak expedíciója elnyomja a Boxer-lázadást s az idegenek helyzete megerősödik. Ebben a súlyos helyzetben a megrettent udvar Li-Hung-Kangot veszi igénybe, a tapasztalatokban gazdag öreg államférfi pedig megmenti a helyzetet, kifelé sikerrel folytat béketárgyalásokat az idegenekkel, befelé pedig középpártot alakít.
Jung-Lu 1903-ban bekövetkezett halála után Jüan-Si-Kai veszi át a vezetést. Ő csak a mérsékelt reform híve, egyben azonban feltétlen eszköze az özvegy császárnénak is, ki mérséklete miatt meglehetősen bizalmatlan vele szemben. A katonai erő vezetője, a jövő embere, a legkimagaslóbb tehetség a birodalomban és hovatovább a konfucsiánus kinai körök legnagyobb egyénisége. Súlyos politikai hiba az udvar részéről, hogy az özvegy császárné halála után elbocsátják az udvarból, s képességei számára méltatlan provinciális hatáskörrel bízzák meg. Az aktív politikusok sorából való kiválása csak a radikalizmus malmára hajtja a vizet. E radikalizmus az ifjú kínai intellektuális nemzedék köréből indul ki, majd a kereskedők rétegében és a középosztály soraiban szerez híveket. A modern radikális gondolat összeütközésbe kerül a középosztály öröklött konfucsiánizmusával és bensejében teljes szakításra vezet a hagyomány és európaiság között. E fiatalabb nemzedék élénk szellemi kapcsolatba kerül a Japánba emigrált reformerekkel, de hamarosan felülmúlja radikalizmusban azokat. A sajtó jóformán teljesen kezükbe kerül és hatalmas agitációs eszköz számukra az a gyűlölet, melyet a mandzsu dinasztiával szemben éreznek. A fiatal Kína teljesen az európai modern államtanok szerint akarja újjá alakítani a Mennyei Birodalmat. Az agitáció hamarosan eredménnyel jár és a nagy kínai forradalom kitörésére vezet, melynek élén akkor már Sun-Jhszien áll, kit a kantoni kiejtés szerint ismert az európai közvélemény Szun-Jat-Szennek. 1867-ben született a modern Kína e nagy fia, egy kínai orvos gyermeke, keresztény vallású, jellegzetes egyénisége a multtal, hagyománnyal és mandzsu uralommal elégedetlen, szinte szocialista beállítású fiatal kínai nemzedéknek. Fejlődésére döntő jelentőségű, hogy egyetemi éveit Amerikában tölti és korán kapcsolatba kerül a nyugati szocialista irodalommal. Az egyre sikeresebb forradalommal szemben az udvar csak Jüan-Si-Kai képességeiben és erejében bízhat. Jüan minden sértődöttség nélkül fogadja reaktiválását, s a diktátori hatalmat a kínai birodalom javára kívánja felhasználni. Látva, hogy a felkelők ereje sokkal jelentősebb a központi hatalom erejénél, az alkotmányos monarchia bevezetésével kísérletezik, be kell azonban látnia, hogy ezzel elkéstek. A döntő audiencián azt ajánlja a császárnak, hogy mondjon le, amikor a palotából eltávozik, merényletet követnek el ellene, s szinte csodával határos módon menekül meg. Pekingben a teljes felfordulás lesz úrrá s a délen 1911 decemberében kikiáltott köztársasággal szemben a megoldás útjának a lemondás látszik. Jüan közvetít, létrejön a kiegyezés, biztosítják a címet és a civillistát.
A kínai köztársaság új elnöke Szun-Jat-Szen lesz, az ideális lelkületű szocialista forradalmár. A hatalmat a forradalom nyeri el, az ország szinte osztatlan bizalmát pedig Jüan, a nagy katona. Szun látja, hogy korábbi ellenfele bírja az igazi erőt, a széles rétegek bizalmát és lemond annak javára a köztársasági elnökségről. Jüannak is ellenzéke támad, 1913-ban mégis végleg őt választják köztársasági elnökké. Úgy látszik, az új kínai köztársaság megszilárdul, az új ötszínű lobogón a kínai mellett négy szín jelképezi Mandzsut, Mongoliát, Tibetet és a török területeket. Az új állam Tibetet és Mongoliát szorosabban magához akarja kapcsolni, a szeparatisztikus mozgalmak azonban egyre erősödnek. A forradalom hőse, Szun, tekintélyben gyarapodva vonul vissza a hatalomtól, megmarad agitátornak és szociális reformernek. Amióta a tényleges hatalmat átadta, növekszik lelki hatalma, prófétikus szocializmusának hatása alá kerül szinte az egész dinamikusan és szociálisan gondolkodó újabb nemzedék. Az ő programmpontjai közül a legfontosabb és a legnépszerűbb az exisztenciális programm, amely egyszerre irányul az agrár feudalizmus földbirtokrendszere ellen, radikális földreformot hirdetve és a pénztőke koncentrációja ellen, melyet az állam felügyelete alá akar helyezni.
E tanok elterjedésénél jelentékeny szerepet játszik az, hogy a tőke és a nép ellentéte, a kínai köztársaság kezdetétől fogva élesen nyilvánul meg a kortársak előtt. Hiszen a kínai élet inkább morális alapon nyugodott, mint törvényes szabályozások rendszerén. Az uralmak, kormányzatok biztosítéka valahol az erkölcsi törvényekben volt elrejtve. A morál azonban hagyományos tényező, nemzedékeken át öröklött erkölcsi értékek rendszere és többnyire vallásos kötöttségből származó felelősségtudat. Amikor ennek a rendszernek támasztó oszlopai összeomlanak, a kinai ember magára marad, morálja megtörik s a kapitalizmushoz szükséges kötöttségek, törvények sem fegyelmezik. Ez belső ellentmondásokra, zűrzavarra vezet, egyfelől korlátlan kizsákmányolásra, másfelől védtelen tehetetlenségre. A nacionalista köztársasági korszak másik összefüggése a kapitalizmussal, még talán végzetesebb. A nagy katona köztársaságában modernségre törekvő, ugyanakkor azonban magát a külföldtől teljesen függetleníteni kívánó irányzat kerül uralomra. A kapitalista civilizáció egyes nekik tetsző elemeit fantasztikus tervekkel akarják átültetni, piacoktól és reális tényezőktől független vasúti összeköttetéseket terveznek s általában az alapításnak, vállalkozásnak mértéktelen korszaka következik be. Pénzügyi nehézségek keletkeznek: tőkehiány, vállalkozások összeomlása; az irreális tervek megsemmisülnek, a gyárak nem dolgoznak, a kínai tömegekből éhező proletariátus lesz. A sajtó korlátlanul agitál a radikális irány mellett, egyik gazdasági csapás követi a másikat, a kínai szellemnek az európai berendezésekkel szemben való hirtelen találkozása valóságos bomlásra vezet. Jüan a katona eszközeivel harcol, a válság közepette hatalma a diktátoré, a nélkül, hogy Kínát ebben a súlyos helyzetben meg tudná menteni. 1916-ban bekövetkezett halála után a katonai párt és a forradalmi tábor farkasszemet néz egymással. A katonai párt aktívabb, meg tudja mozdítani Kínát, a nagy világpolitikai elhatározások irányában és beleviszi a birodalmat a világháborúba. Szun Jat-Szen a béke gondolatát képviseli, a békés Dél-Kína elszakad Északtól. A központi hatalom ismét megsemmisül, egyes területek fölött tábornokok veszik át az uralmat. Látszólag teljes az anarchia. Közben a Szovjet céltudatosan dolgozik, egyre több és több hívet szerez Szun Jat-Szen táborából. Ez a mozgalom és vezére az általános bomlás, a katonai diktátorok rémuralma idején, valami mitikus fényben tündöklik a kínai tömegek szemében. Ő lesz a forradalom atyja, nevének varázsa juttatja diadalra a tömegekben magát a pártot, melynek irányát már nem sok választja el a kommunizmustól. Egyik kiemelkedő katonai egyéniség meg akarja oldani a helyzetet, a tábornokokat és a szociális rétegek vezetőjét konferenciára hívja össze 1924-ben. Éppen a konferencia működésének megkezdése előtt azonban meghal Szun, aki még halálos ágyán is a Szovjettel való barátságot hirdeti.
Szun-Jat-Szen halála után, 1925-ben Csang-Kai-Sek kerül uralomra, aki a Szun-Jat-Szen-féle mitikus fényben ragyogó hagyományokat megtisztítja szocialista és kommunista színezetüktől és nemzeti diktatúrát vezet be. 1931-ben Nankingba hívja össze a nemzetgyűlést, a hatalmas kínai terület nemzeti megszervezése azonban nem sikerül, a külpolitikai veszedelmeket sem tudja elhárítani, nem képes megmenteni Tibetet Nagybritannia burkolt befolyásától, sem Franciaország Indokínától északra kiterjesztett hatalmát visszaszorítani. Hasonlóképpen Mandzsuriát sem tudja az 1931–33-as japán-kínai háborúban megmenteni.