HARMADIK FEJEZET: A NACIONALIZMUS ÚTJA

Egy szellemes író szerint az emberiség a humanizmustól a bestialitásig a nacionalizmuson át jutott el. Ha korunk nacionalizmusának fejlődéstörténetét szemléljük, bizonyos vonatkozásokban elgondolkozhatunk e mondat igazsága felett. A humanizmus nemzeti eszméje a XVIII. század végén Istentől indult el és a nemzeti kultúra birtokában élő emberhez érkezett. Isten a nemzeti kultúrák különböző színeivel tartotta méltónak megnemesíteni világát és e nagy érték a társadalmi hierarchiával szinte ellentétben, az egyszerű nép fiában, a népmesék, mondák, dalok őrzőjében jut kifejezésre. A humanizmus kultúrprogrammja tehát a magasabb értékek nemes tiszteletével buzgólkodik a nacionalizmus kincseinek kiaknázásán és eszménye a nemzetkultúrát hordozó, más nemzetek érdekeit tisztelő nemzeti ember.

A XIX. század elején a fejlődés továbbhaladt, amikor a romantika kialakította a maga mítoszát, az egyént a nemzeti kultúrával elválaszthatatlanul összekötő, objektív nemzeti jegyekből. A francia elmélet az egyén szabad választására bízza annak hovátartozandóságát. A középeurópai formákat a század első felében a romantikus nacionalizmus bontja meg s a nacionalizmus másik fogalmazása ezt a formabontást tovább vezeti, új formákat teremt az új nemzetállamokban, egyúttal azonban végnélküli összeütközéseket okoz a kialakult forma és az uralkodó nemzettel szembenálló nemzetiségek, majd kisebbségnek nevezett rétegek között.

A XIX. század folyamán a fejlődés lényeges vonása az állam szempontjából az az átalakulás, melynek során a francia forradalomtól kezdve a nemzet válik a legfőbb szuverénné. A nemzet elérve a szuverénitást, nem tűrt vetélytársat az államban, bár ami igen jelentős szempont, nem semmisítette meg a többi hatalmakat az államban, hanem fenntartva a más erők és kapcsolatok létét, megfosztotta azokat szuverénitásuktól. A modern nemzetállam végleg megtörte, akár a helyi önkormányzatban, akár az intézmények egy részében, vagy a nemzetiségekben, a szuverénitást. Az egyén régebben több szuverén testület, céh, község tagja lehetett s valamennyi hatalom felett állt a legfőbb szuverén, a vallás. A különböző intézmények hatalmát régen tartó folyamat semmisítette meg, mint a céhekét, esetleg átalakította őket, megtűrve az állam fensőbbségét, melynek ura azonban a nemzet lett. Mindazon erők közül, melyek a modern államban természetszerűleg megmaradtak, az összes erők szuverénitásának megtörése után a legerősebb ellenállást a nemzeti összetartozás érzése, a nemzetiségi tudat fejtette ki, mely erő maradt az államban, sőt sok esetben maga is szuverénitásra tört. Ezt a törekvést az államban „uralkodó nemzetek” nem tűrhették. Hogy a modern állam, Svájcot kivéve, sohasem engedte meg, hogy territoriumán az „államnemzeten” kívül egy másik nemzet legyen legfőbb szuverén s e nacionalizmusokat legtöbbször nem is akarta megsemmisíteni, csak szuverénitásukat, nem pedig a nemzetiségi egyed létét fenyegette, – annak két oka volt. Az egyik az, hogy az állam akkor még nem akart „totális” lenni, tehát minden ellentétes erőt megsemmisíteni. A másik körülmény azzal függ össze, hogy a polgári szabadságfogalom határai bizonytalanok, a modern állam nem kívánta az egyéniséget túlságosan korlátozni. Állandó bizonytalanság mutatkozik abban, hogy melyek azok a tényezők, amelyek az egyén jogát a maga nemzetiségi keretében meghatározzák. A liberalizmus nem akarta megfosztani az egyént a nemzetiségi kollektivitáshoz való tartozás jogától, de a liberális állam nem tűrte, hogy a nemzetiség szuverénitás legyen az államban.

E jogot a háborúelőtti légkörben a polgári szabadság elve biztosította a nemzetiség tagjának. A nemzetállam egységre törő rendszere s a természettudományos világkép biológiai iránya azonban egyre erősebben foglalkozott a fajjal, mint történelemalakító tényezővel és már csírájában magában foglalta a gondolatrendszert, mely szerint az egyén örökre el van jegyezve fajával. A nagy faji elméletek, a darwinizmus hatása alatt, egyelőre a legalkalmasabb faj létkérdésein töprengtek és a faji kérdés szempontjait inkább a világversenyre vonatkoztatták. A faji összetartozás tudatából még nem kovácsoltak belső nemzetiségi, politikai következtetéseket.

A nemzetállamok egy részének kialakulása a nemzetiségek sorában eleven erővel hat, ők maguk is önálló nemzetállamot kívánnak alkotni, vagy meg akarják változtatni az állam „nemzetállam” jellegét, saját nemzetiségüket egyenrangúvá, szuverénné kívánják emelni. A háborúelőtti nemzetiségi kérdés sorozatos összeütközései három jellegzetes csoportra oszthatók, természetesen szem előtt tartva azt, hogy a történeti fejlődés csak bizonyos fenntartásokkal sematizálható. Szó lehet arról, hogy a vegyes nemzetiségi államokban a nemzetiségi szervezet küzd szuverénitásáért, vagy nemzetállama kialakításáért. Lehet olyan eset, hogy e mellett, vagy ettől függetlenül küzdeni kell bizonyos államokban azért is, hogy az egyén általában összefüggésbe juthasson, állandó összeköttetésben lehessen nemzetisége organizmusával. Végül, tényleg felmerülhet az az eset, hogy az uralkodó hatalom egyéni létében támadja meg a nemzetiség tagját, amikor azt nemzetisége miatt a földdel, vagyonnal, emberi méltósággal kapcsolatban üldözi.

A háború előtt a nemzetiségi kérdés fejlődését az jellemzi, hogy a nemzetiség olyan erő, melyben az állampolgárok egy része a kialakult formával, a szuverénitással szemben lázad. Az egyéni szabadság tekintetében e kérdés sok helyen mutat bizonytalanságot, az államhatalmak részéről azonban, eltekintve orosz, balkáni és néha német vonatkozásaitól, ritkán válik létkérdéssé. A háború után a helyzet gyökeresen megváltozik, az új „nemzeti államok” korában a régiek helyén több mint 30 milliónyi új kisebbség keletkezik.

A nemzetiségi kérdés főleg az új államokban lesz létkérdéssé, ahol az uralkodó hatalom legnemesebb egzisztenciájában támad a nemzetiségi kisebbség ellen. E jelentős változás oka összetett. A változás kapcsolatos a világháborús helyzettel és propagandával, tehát már születésénél látjuk, hogy egy gépszerű tényező, az óriási méretű propaganda avatkozik a fejlődésbe, szem elől tévesztve az élet értékkapcsolatait és fínom árnyalatait. A világháborús célok között jelentőssé vált a nemzetek felszabadítása, a népek önrendelkezési, azaz szuverénitás elnyerési jogának hangsúlyozása s az angol propaganda, a bekerítő politika eredményeképpen, már korábban alkalmazta a monarchiára a nemzetiségi kérdés szempontjából ugyanazokat a szempontokat, melyek indokoltak lehettek a nyugaton, hol nemzetiségi és országhatár egybeestek, vagy a Balkánon, ahol a nemzetiségeket létükben fenyegette az idegen uralom, de nem a monarchiában. Wilson 1917-es kongresszusi üzenetében „boldognak” mondja az amerikai népet, mert harcolhat a világ végleges békéje és a népek felszabadítása érdekében, a nagy és kis nemzetek jogaiért és szabadságáért. A Wilson-féle 1918 február 12-i békeprogramm 44-ik pontja kijelenti: „követeljük, hogy minden világosan körülírt nemzetigény a legmesszebbmenő kielégítésre találjon a nélkül, hogy olyan régi, vagy új elemek alakulhassanak, amelyek viszályt, ellenségeskedést teremtve, Európa és ezzel az egész világ békéjét ismét megzavarnák.” A központi hatalmak békejavaslatára a szövetségesek azt felelték, hogy a béke szempontjából a nemzeti elv elismerése és a kisállamok szabad léte a döntő. Grey szerint „a szövetségesek azért a nagy eszméért harcolnak, hogy Európa nemzetei saját független életüket élhessék, saját kormányformájukat és nemzeti fejlődésüket teljes szabadsággal alakíthassák ki.” E fogalmak az antant számára a propaganda fegyverét jelentették, a középeurópai kis nemzetek antattal kapcsolatban álló vezetői számára új formákat és megoldásokat. Ezen elképzelések érvényesültek a békekonferencián, új államokat alakítva, tekintet nélkül arra, hogy ezek történelmi hagyományuk, kulturális színvonaluk alapján milyen biztosítékot képesek nyujtani az új kisebbségek fennmaradására. A győztesek ezt a népszövetség intézményében keresték. Az eredeti wilsoni népszövetségi elgondolás ugyanis a jogi természetű nemzetközi megkötöttségek révén kívánta korlátozni az egyes államok hatalmi akaratát, a népszövetségnek akarta juttatni az abszolut szuverénitás hatalmát, hogy a kisebbségeket megvédje az államnemzet kíméletlen szuverénitási törekvéseitől. A wilsoni javaslatok szerint az újonnan teremtett államok elismerése a népszövetség által attól függ, hogy az illető állam kötelezi-e magát a kisebbségek egyenrangú kezelésére s arra, hogy e téren a népszövetség beleszólási lehetőségét elismeri.

A népszövetség tehát eredetileg eszményi elgondolásában úgy szerepelt, mint amely intézmény kiküszöbölni képes a nemzetiségi harc következményeit. Azonban az új államokban az erős szabadkőműves kultúrpolitika mellett, a mohó diadalmámorban tobzódó intelligencia elképzelésében, nagy erővel hódítanak azok az elméletek, amelyek főértéknek az államfenntartó nemzethez való tartozást tekintik s ebből a szempontból vizsgálják az egyént és államvédelmi jelszavak mögé bújva, kíméletlenül támadják létében a kisebbségi embert.

Az utódállamok kisebbségi gyakorlata hatalmas elvi támaszt kapott a totalitás német elméletében, amely a hitlerizmus jellemző vonása. A német politikai propaganda, illetve részben a német ideológia, kialakította azt a tant, mely szerint a legfőbb érték mindenütt a faj. A romantika objektív nemzeti jegyeit ebben az irányban „naturalizálták el”, elméletüket belpolitikai és külpolitikai tényezővé alakítva. A német államban egyetlen mérvadó szempont a német fajhoz tartozás s a többi államokban élő németséget, függetlenül a történelmi fejlődéstől és kultúrától, erre az értékösszefüggésre kívánják megnyerni, a különböző értékvonatkozású ember helyébe a faji embert állítva. Itt már nem az illető nemzethez és államhoz tartozás akarata dönt, hanem az objektív tényező, a fajhoz fűződő kapcsolat.