ÖTÖDIK RÉSZ: A VILÁGHÁBORÚ

ELSŐ FEJEZET: A GÉPSZERŰ HADITERV ÖSSZEOMLÁSA. MARNE

A XX. század elején, főképp azonban a világháború kitörése előtti években, amikor az államok a diplomácia nemzetközi bonyodalmai közepette létalapjuk biztosítását a katonai erő fokozásában keresték, nyilvánvaló lett, hogy a szükségszerűen bekövetkező nagy, fegyveres összecsapás, a háború örök tényezői közül a legfontosabb és legértékesebb, az Ember, szinte korlátlan, soha nem tapasztalt mértékben fog a hadviselő felek rendelkezésére állni.

A békehaderők létszáma az emberanyag bőségéről tanúskodik s valóban elmondhatjuk, hogy az Ember a háború kitörésekor megtette a maga kötelességét. E szempontból a mozgósítás seholsem talált különösebb nehézségekre. Németország azonnal a nyugati hadszintérre küldhette békehaderejét s villámgyorsan mozgósította kiképzett csapatait, összesen 2,300.000 főből álló hadsereget vetve a küzdelembe. Lüttichet hét „békeállományú” német dandár rohanta meg. Szinte kiegyenlíthetetlennek látszó előnyt jelentett az, hogy nagy békeállománya következtében az akcióba lépő haderők kétharmad része fiatal, tényleges katona volt. A Monarchia 1,400.000 embert állított fegyverbe, melynek azonban átlagban csupán negyedrésze volt tényleges, fiatal katona. Ugyanekkor Franciaország 1,800.000, Oroszország 1,750.000, Anglia 153.000, Belgium 120.000, Szerbia 280.000 és Montenegró 40.000 embert szólított fegyverbe. A központi hatalmak 150 hadosztályával szemben az antant 170 gyaloghadosztályt állított csatasorba, a tüzérségi helyzet azonban a németek fölényét mutatta. A tengeren természetesen az antanté a túlsúly. A szükséges emberanyag a hadviselő államokban általában biztosítva volt, sokkal nagyobb feladatot jelentett a mindenkori háború másik örök tényezője, a gazdasági erők megszerzése. Főleg a németeknél látszott kérdésesnek, hogy egy hosszabb ideig tartó háború esetén milyen anyagi erőforrások teszik lehetővé a milliós hadseregek fenntartását.

A XIX. század klasszikus háborúival szemben, a század vége felé a német vezető körök már rendkívül aggódnak, hogy a háború gazdasági lebonyolítása szinte elháríthatatlan akadályokba fog ütközni. A német katonai írók a statisztika adataiból indulnak ki, amikor a nemzeti vagyon egy évi növekedését egybevetik ugyanazon év hozzávetőleg kiszámított nyersanyag-fogyasztásának, municióveszteségének és hadsereg ellátásának költségeivel. A nemzeti vagyon energiaszaporultata egy esztendőben körülbelül 8–10 milliárd márka körül járt. Egy hivatott becslés 1890-ben a háború évi kiadását 6–8 milliárdra becsülte, más becslések 6–11 milliárd között váltakoztak. Ebben az időben a hadikiadás tehát még fedezetet talált volna, a technika tökéletesítésével azonban aránytalanul megnőtt a nemzet erőforrásaihoz képest. E számítások hozzájárultak ahhoz, hogy a gyors döntés kierőszakolására irányuló, támadó háború gondolata szinte ellentmondás nélkül dogmává lett s elterjedt a vélemény, hogy a háború nem tarthat soká. Az államot ebben az időben már üzemnek fogják fel, amely nem sokáig bírja a háborút. A modern hadviselés szerintük központilag vezetett, gépies eljárás s minden igyekezetük arra irányul, hogy a gépezet az ellenfél legyőzésének munkáját minél gyorsabban bonyolítsa le. Elsősorban a németeknél alakította ki a haditervet ez a felfogás. Schlieffen vezérkari főnök haditerve a milliós hadsereget kevés, lehetőleg egy egységben akarta nyugaton megindítani. Az előre elkészített, pontos terv szerint a milliós hadsereg villámgyors, állandó mozgással erőszakolta volna ki a döntést s ez a sztratégiai elgondolás nem is keletkezhetett volna máskor, mint a technika rohamos fejlődésének évtizedeiben. Schlieffen és utóda változatlanul fenntartja Moltke elveit és azt hiszi, hogy tökéletes szervezettel, a modern technika lehetőségeinek még tökéletesebb kihasználásával a parancsközvetítés terén, a milliós hadsereget az óriási frontszakaszon pár hét alatt végiggördítve, a döntő győzelemig lehet vezetni. Mintha az emberek milliói gépszerűen volnának irányíthatók, mintha a vezérkar és egy ilyen méretű hadsereg között a zavartalan összeköttetés minden körülmények között biztosítható volna! A hibaforrások a gépek világában bizonyos mértékig kiküszöbölhetők s a technikai gondolkozás azoktól általában, de természetesen csak bizonyos korlátok között, eltekinthet. A német terv azonban egyáltalában nem számított surlódásokra, melyek az ilyen óriásméretű elgondolásnál okvetlenül felmerülhetnek.

A francia haditervet ugyancsak a támadás gondolatára építették. E támadó szellem azonban nem annyira a mozgó gép elméletén, mint inkább a francia vezérkart és a tisztikart átható új vitalizmus, a bergsoni felfogás hatásán alapult.

A Schlieffen-féle haditerv eredeti elképzelése a mult század végén, hogy hatalmas arcvonal-támadást indít a franciák ellen, amelyben a német hadsereg nagy részét használja fel a nyugati harcszíntéren. A nyugati haderők egy hányadával Elszászt biztosítja s hatalmas erőkkel támadja meg a franciákat, a jobbszárnyat Luxemburgon átvezetve, Belgiumnak csak délkeleti részét érintve. A haderő kis része maradt volna e szerint keleten, az oroszok ellen védekezésül, míg az orosz támadás feltartóztatása a terv szerint, a nyugati döntés sikeres lebonyolításáig, a monarchia feladata lett volna. Mint ma már tudjuk, a franciák e tervet árulás következtében korán megismerték, azonban nem végleges alakjában. A francia értesülés 1904-ből származott, Schlieffen azonban 1905-ben, megtartva a támadás gondolatát, tervét egy átkaroló mozdulattal végrehajtott támadássá alakítottá át, oly módon, hogy serege jobbszárnyát egész Belgiumon átvezetve előreküldi s az erők nagyrészét ide összpontosítja. Ezzel arra törekedett, hogy a megkerülő hadművelet révén Franciaország északi határán betörve, egyenesen Párizs felé roboghasson és bekerítse, elfogja, vagy Svájc felé szorítsa a francia seregeket. A XX. század elején kötött angol-francia katonai megállapodások az 1904-ben elárult Schlieffen-féle tervvel számoltak, abban a hiszemben, hogy a belgák az ország délkeleti sarkán jelentkező támadást bizonyos mértékig feltartóztathatják, Joffre azt hitte, hogy Elszász-Lotharingia és Luxemburg határán felvonulva, sikerül benyomulnia Lotharingiába és egyúttal frontális támadással áttörnie a német arcvonalat. Amikor azonban a németek a hadüzenet után egész Belgiumot elözönlötték, kénytelen tervét megváltoztatni. Seregeinek egy részét és az angol erőket Belgiumban a Sambre-folyó mentén helyezte el, a német jobbszárny azonban ettől jóval északra, Brüsszelen keresztül támadott és meglepetésszerűen elfoglalta Lüttichet. Ezt az tette lehetővé, hogy a német hadvezetőség a mozgósítás eredményének bevárása előtt, erős békebeli hadsereggel támadott. A német haditerv kezdetben tehát kitűnően érvényesült, a megkerülő mozdulat a németek szélső jobbszárnyán teljesen sikerült, míg a franciák haditerve azonnal összeomlott, Elszász-Lotharingia ellen irányuló támadásukat visszaverték s a németek átgázolva Belgiumon, a határmenti ütközetekben győzelmet aratva, azt hihették, hogy haditervük megvalósult. A jobbszárnynak tehát feltartóztathatatlanul kell kitűzött célja, a franciák bekerítése felé, Párizsig robognia. Ezt a jobbszárnyat az első hadsereg, Kluck s a második, Bülow vezetésével alkotta, ehhez csatlakozott derékon a harmadik, negyedik és ötödik hadsereg, Hausen, Albert württembergi herceg és Vilmos porosz trónörökös, majd a balszárnyon a hatodik és hetedik hadsereg Rupprecht bajor trónörökös és Heeringen vezérlete alatt.

Az alapvető hiba abban rejlett, hogy Schlieffen utódja, Moltke, a haditervet, mint mondani szokás, „felhígította”, amikor Elszász védelmére a tervezettnél jóval nagyobb haderőt állított. A jobbszárnyat ezenkívül még a várak ostromával megbízott négy hadtesttel is meggyengítette s amikor ezek felszabadultak, két hadtestet a keleti frontra irányított. Ez utóbbi intézkedés a túlbecsült első győzelmek következménye, amikor a német hadvezetőség azt hitte, hogy a háborúnak hat hét alatt vége lesz. Pedig hamarosan két zavaró körülmény is jelentkezett. A német balszárnyat a francia várak vonalán sikerült feltartóztatni, s a francia fővezér, Joffre, innen jelentékeny erőket irányíthatott a német jobbszárny ellen. Az ötödik francia hadsereget merész támadásra küldi Bülow ellen, hogy az angolokat tehermentesítse. Kluck serege hatalmas lendülettel már a Sommeig ért, de most kénytelen volt kelet felé elhajlani, hogy Bülowot támogassa s amikor a St. Quentinnél legyőzött francia hadsereget üldözve átjutott az Oise-, majd Marne-folyón, oldalát mutatta Párizsnak. Joffre az üldözés következtében balszárnyát már nem állíthatta a Marne előtt csatarendbe, elhatározta tehát, hogy azt a Szajna mögé helyezi. A döntést kikerülve, fokozatosan erősítette balszárnyát s az új kilencedik hadsereget Foch vezetése alatt a német jobbszárnnyal szemben állította fel. Ezen a részen a franciák tehát lassan túlsúlyba kerültek. Párizs védője, Gallieni ebben a helyzetben meggyőzi Joffret arról, hogy most volna alkalmas megindítani az ellentámadást. A front mögötti erőket egyes legyőzött csapatokkal egyesítve, a felállított új, hatodik francia hadsereg intézzen támadást Párizsból kiindulva a fedezetlen német jobbszárny ellen. Joffre kiadja a rendelkezést, a vállalkozás sikerrel bíztat szeptember 4-én. Kluck a Marnen túlhaladva, eltért az eredetileg kitűzött iránytól, Párizs nyugati oldalától s a fővárostól keletre akart elsiklani, miáltal a hatodik hadsereg oldaltámadást intézhetett ellene. Moltke azonban ugyanekkor felismeri a helyzet veszélyeit, megváltoztatja haditervét, Klucknak megparancsolja, hogy seregét vonja vissza a Marne északi partjára és Párizs felé fordulva védekezzék. Ugyanakkor a harmadik, negyedik és ötödik seregnek folytatnia kellett volna az előnyomulást. Kluck ezzel szemben úgy látta helyesnek, ha a franciákat Bülowval együtt a Szajna mögé szorítja vissza, tehát tovább nyomult előre. A három német hadsereg a jobbszárnyon lépcsőzetesen állt, ugyanakkor, amikor a franciák már támadásra vonultak fel. Szeptember 5-én este Kluck tudomást szerzett a jobbszárnyát fenyegető veszélyről, amikor tartaléka Párizs irányában rábukkant Maunoury hatodik seregének egyes részeire. Kluck erre két nap alatt egész seregét átcsoportosította és a Marne-folyón visszakanyarodva, az új sereg ellen fordult. Ennek következtében azonban Kluck és Bülow csapatai között mintegy ötven kilométer széles hézag keletkezett, melynek védelmére Kluck lovasságát állította. E felé a hézag felé indult meg az angol hadsereg, mely azonban meglehetősen óvatosan nyomult előre. Kluck tehát az Ourcq mögött megtámadta az előnyomuló franciákat és szeptember 9-ére győzelmesen be is fejezte harcát. Bülowot szeptember 6-án két francia hadsereg támadta meg, a német vezér azonban fedetlen jobbszárnyát kissé visszavonva, a harmadik sereg támogatásával szeptember 8-án legyőzte az új kilencedik francia hadsereget. Moltke kiküldötte, Hentsch alezredes, súlyosnak látta a helyzetet s Kluckot rávette a visszavonulásra, arra hivatkozva, hogy Bülow helyzete reménytelen, miután sikerült meggyőznie Bülowot, hogy külön parancs nélkül hátráljon, mielőtt még a két hadsereg közötti hézagba nagyobb erejű ellenséges sereg ékelődne. Az angol sereg öt erős hadoszlopban csakugyan át is lépte a Marne-folyót, a két német vezér tehát Hentsch rábeszélésére visszavonult és átengedte a csatateret az ellenségnek. A franciák a legnagyobb meglepetéssel látták a győztesek visszavonulását. Kluck a visszavonulás előtt már épen szembe akart helyezkedni az angolokkal és kétségtelen, hogy a németek sikert érhettek volna el, ha még egy-két napig kitartanak.

A Marne-i csata tehát tulajdonképpen egy győzelmes haderő döntőjelentőségű visszavonulása, véres vereséggel felérő és kimondhatatlan erkölcsi veszteséget, politikai hátrányt jelentő sztratégiai mozdulat. A katasztrófa előidézésében nagy szerepet játszik az, hogy a német katonai gépezet nem működött kellőképen. Kluck egyrészt túlságosan előnyomult, másrészt a német hadvezetőség lebecsülte a franciák ellenállását és nem gondoskodott elegendő tartalékról. Itt szerepel ezenkívül a francia vitalizmus lendülete, amely lehetővé tette a hadvezérnek, hogy több csatavesztés után az állandóan visszavonuló, megvert csapatokból kitűnő, harcra kész sereget kovácsoljon össze a francia balszárnyon. Jellemző erre a mozgékonyságra, hogy minden nélkülözhető csapatot szokatlan módon, autókon, dobtak Párizsból a frontra és magukra vonva Kluck támadását, kitartottak a küzdelemben. A legsúlyosabb azonban magának a német katonai gépezetnek hibája, melyet a legfelsőbb vezetés nem volt képes kiküszöbölni, minthogy egyszerűen elvesztette az összeköttetést az előre rohanó hadseregekkel. Hiszen szeptember 4-én a német nagyvezérkar százötven kilométerre maradt el a seregtől. A jobbszárnnyal nincs kapcsolat, a távbeszélő vonal nem működik. A túlméretezett hadsereg robogásában a technika nem vált be. Bebizonyosodott, hogy az emberek ekkora tömege nem vezethető teljesen gép módjára.

A francia szellem helyesen látta, hogy itt csoda történt, egyike azoknak az örök és természetes csodáknak, amikor a gépszerű vezetésen, a mechanikai gondolaton diadalmaskodik az emberi szellem ötletessége, amikor a jól felépített terv sikerét meghiúsítja az elfogultság, amely nem számol az emberi tevékenység örök hibaforrásaival és súrlódásaival.

A franciák eleinte óvatosan követték a visszavonuló németeket, kiknek jobbszárnya a Soissons–Reims vonalon foglalt állást. Moltkét Falkenhayn váltotta fel, aki hasztalan kísérletezett szeptembertől novemberig, hogy megtörje az antant erejét. Egyik fél sem engedett. A németek nem vonultak messze hátra, ami lehetővé tett volna egy új támadó manőverezést, hanem a hatalmas tömegek beásták magukat az antant támadásokkal szemben s ugyanezt tették az ellenfelek is. A front, függetlenül a hadvezérek szándékától, megmerevedett. A szeptember 15–22 között, majd szeptember 23–24 között, továbbá október 2–10 között, végül október végétől november közepéig tartó ypern–flandriai ütközetekben kialakult az állóharc, amelynek természetét a továbbiakban ismertetjük. Annyit már itt meg kell említenünk, hogy a következő év antant támadásai, a február 16-tól március 20-ig tartó champagne-i francia és a március 10-től 13-ig tartó angol offenzíva, viszont nem ingatták meg a német vonalakat. Új helyzet csak később, 1916-ban, Verdun ostrománál keletkezett, majd pedig az 1916 őszén és 1917-ben indított antant-támadás alkalmával. Az állóharcot ezek folyamán a hadianyag küzdelme jellemzi. A háború sorsára vonatkozólag nem ez jelentette a döntést, hanem a legtágabb értelemben vett gazdasági erők sztratégiája.