A magyar nép megtérése és a katholikus egyház megszervezése.

Szent István szerepe a magyar nép megtérítésében. Egyház és állam viszonya a római birodalomban. Szent Ágoston krisztusi világbirodalma. Az egyházi univerzálizmus és a nemzeti egyházak; Nagy Károly és Nagy Ottó birodalmi egyháza. Az egyházi fegyelem és az erkölcsök meglazulása a VI–IX. században. Reformtörekvések: Anianei Szent Benedek, hittérítés, a Pseudo-Izidor-féle gyüjtemény, kiliazmus, szerzetesi reformok, Szent Krodegang káptalani regulái; Szent Odo és a clunyi reform. A Benedek-rend szelleme és az egyházi világuralom előkészítésében vitt szerepe. Szent István cluny-szellemű munkatársai. István jelleme, eszmevilága és törekvései. A X. századi keresztény renaissance és a magyarok megtérése. A szent korona. István apostoli követsége. Az első egyházak: Pannonhalma, Zoborhegy, Pécsvárad, Esztergom, Veszprémvölgy, Fehérvár. A dunántúli és északi püspökségek megszervezése. A kalocsai érsekség és a keleti országrészek egyházi szervezete. Kolostorok, zarándokházak. Az egyházak és a papság anyagi ellátása, védelme és kiváltságai. A papság szerepe asz ország politikai, gazdasági és kulturális életében. A keresztény magyar kultúra.

A magyar nép lelkébe Pannónia keresztény szlovén lakói, nyugatról hozott keresztény foglyok, később görög, bajor és szláv térítőpapok hintették el a krisztusi hit első magvait. A magyar nép megtérítését mégsem szabad az időbeli elsőség címén nekik tulajdonítanunk. E korai térítőkísérletek az egyistenhívésre már régebben diszponált magyar lelkeket előkészítették a keresztény hit befogadására, útját egyengették a keresztény gondolatnak, de nem vezettek benső, lelki átalakulásra és korántsem jártak az egész nép egyetemét érintő tartós sikerrel.

A megtérés – e szó igazi értelmében – Szent István apostoli munkásságának eredménye volt, ki apja határozatlan és inkább politikai célzatú kezdeményezésére építve, erős kézzel, elszánt akarattal, meggyőződéses hittel vezette népét a krisztusi igazság ösvényére. A döntő órákban az ő személyes befolyása, tanító- és parancsszava érvényesült. A magyar nép megtérésének érdeme kétségtelenül az övé s azoké a férfiaké, kik őt apostoli munkájára előkészítették, abban támogatták. A megtérés lelki rúgóit, a magyar kereszténység forrását kutatva az ő hitük, felfogásuk, egész eszmeviláguk kialakításában részes szellemi áramlatokra, a X. századi keresztény renaissance szellemi mozgalmára kell figyelmünket fordítanunk.

*

A krisztusi hit már a IV. század folyamán a római birodalom államvallásává, a katholikus egyház államegyházzá lett. A császár ezidő óta – mint az államhatalom korlátlan ura és a pontifex maximus utóda – az egyház védurának szerepét kezdi játszani. Az egyház és állam szövetségében az állam ragadja magához a vezetőszerepet s az egyházigazgatás a birodalmi közigazgatás egyik ágaként működik.

A gyakorlatban kialakult államegyházi koncepciónak visszahatásaként a nyugati egyház legnagyobb gondolkodója, Szent Ágoston hippói püspök (354–430) fejtette ki a civitas Dei gondolatán alapuló államtudományi elméletét, melyben az emberiség egységét, minden ember Isten előtt való egyenlőségét hirdető krisztusi tanítás a római világbirodalmi gondolattal és az egymást követő négy világbirodalom bibliai tanával olvadt össze.

A földi hatalmasságok, fejedelmek, népek és nemzetek felett álló egyetemes egyház augusztinusi gondolata a világbirodalmi eszme örökösévé avatta Krisztus földi helytartóját, a római püspököt, ki Jézus Krisztus nevében uralkodó fejedelme Krisztus minden népet magábanfoglaló s őket az égi birodalomba vezérlő földi országának. Mikor a római birodalom darabokra töredezett és nyugati fele barbár uralom alá került, a katholikus egyház fogta egységbe az egykori birodalom népeit s az elbukott császári hatalom helyett a római pápa lett nemcsak a hitegység, hanem a birodalmi egység eszméjének hordozójává is. I. Nagy Leó pápa (446–461) tekintélye és minden hívőre kiterjedő lelki hatalma előtt nemcsak a latin keresztények lelkét gondozó nyugati püspökök, hanem a keletrómai császár védurasága alatt a keleti birodalom primátusáért ádáz küzdelmet vívó görög pátriárkák – Alexandria, Antiochia, Efezus, Cezarea, Konstantinápoly püspökei – is kénytelenek voltak meghajolni.

Szent Ágoston eszményien szép elmélete később is vezércsillaga volt az egyház nagy fiainak, a világi hatalmasságokkal összeütközésbe került pápáknak és püspököknek. A nagy gondolatnak kiváló képviselői, meggyőződéses harcosai akadtak, de ezek a nagy szellemek sem tudták útját vágni a pápai tekintély és hatalom külső okok következtében bekövetkezett hanyatlásának.

Kezdetben a sokféle keleti eretnekség és a germán népek körében lábrakapott arianizmus bontotta meg a hitegységet, ejtett csorbát az egyházi egyetemesség gondolatán. A VI. században a Keletrómai birodalom császárai szereznek döntő befolyást az egyház kormányzatában. I. Justianus és utódai elismerik a hit egységét, a pápa vallási és egyházi főhatalmát, de a birodalmi egyház gondolatából kiindulva e hatalom védőjeként lépnek fel. Magukat tekintik az egyház világi fejének, az Itáliában nagy birtokkal megajándékozott pápa hűbérurának.

A bizánci császár hatalmi törekvéseivel párhuzamosan a VI. század dereka óta katholikus hitre tért germán fejedelmek nemzeti egyház szervezésére irányuló tudatos törekvése és a magánegyházak (Eigenkirche) rendszere gyöngítette a szentszék hatalmát. Az egyház az új keresztény királyságokban – csakúgy mint a Keletrómai birodalomban – az uralkodó befolyása alá került. A püspökök gazdag adományokban részesültek, helyet kaptak a királyi tanácsban, szerepet a kormányzatban, de a vagyon, politikai befolyás és közigazgatási hatalom ellenében fel kellett áldozniuk függetlenségüket, bele kellett nyugodniuk hatáskörük korlátozásában. Az alsó papság a laikus jog szerint elbírált egyházi javadalommal rendelkező egyházalapító földbirtokosok és tartományurak hatalma alá került. A világi és egyházi földesurak az illetékes püspök rendelkezési jogát és a szerzetesi közösségek önkormányzatát mibe sem véve, önhatalmulag töltik be a megüresedett papi stallumokat. Adóztatják s a maguk papi hiveinek, majd világi uraknak, rokonaiknak adományozzák az egyházak és kolostorok javadalmait. A magánkegyuraság rendszerének kialakulásával a püspökségek felett való rendelkezést is az uralkodó ragadja magához.

A pápa hatalma hovatovább névlegessé válik, miután már előbb függő viszonyba kerül a bizánci császárral, majd a VIII. században kisebb itáliai helyi hatalmakkal szemben. A nemzeti és tartományi egyházak kialakulásával, az egyházi férfiak politikai szereplésével és a világi befolyás növekedésével együttjárt az egyházi szellem elhanyatlása, az erkölcsök s vele a papi tekintély sülyedése, a szerzetesi fegyelem teljes meglazulása s mindezt nyomon követte a hitélet elsekélyesedése, a vallásos érzés kipusztulása.

A VIII. század elején Bizáncban kitört képháborúsággal megindul a keleti egyház elszakadásának háromszázados folyamata. A pápaság felszabadul a keletrómai császárok befolyása és gyámkodása alól, de a birodalmi görög egyház és a nyugati latin egyház közt húzódó szakadék mindjobban elmélyül. A többi pátriárkával vívott küzdelemből győztesen kikerült konstantinápolyi pátriárka prímátusa alatt a keleti egyház fejlődése önálló irányt vesz s a IX. század második felében a szentszékhez hű Ignác pátriárka győzelmes ellenfele, Fotius, rövid időre bár (858–867 és 879–886), teljes szakadást idéz elő. Bölcs Leó császár erélyes fellépésére a hitegység helyreállt ugyan, de ezidőóta minduntalan felbukkannak a görög egyház függetlenítésére irányuló s a XI. század közepén végleges szakadásra vezető törekvések.

A szakadást előidéző okok közt nem utolsó helyen állt a Nyugatrómai birodalmat új alakban feltámasztó Nagy Károly, utóbb Nagy Ottó császárságának a pápasággal kötött szövetsége. A katholikus egyházban mindenkor birodalmi, államegyházat látó keletrómai császárok a nyugati birodalom egyházi fejének kezdik a római pápát tekintetni s a frank, majd német császárok befolyása alatt álló szentszékkel szemben a maguk birodalma egyházi fejének, a konstantinápolyi pátriárkának jogkörét igyekeznek tágítani.

A nyugati császárok – a Karolingok, majd Ottó és utódai – a papság erkölcsi színvonalának helyreállítására, az egyháznak a tartozmányurak, földbirtokosok hatósága alól való függetlenítésére és a pápa hatáskörének kiépítésére irányuló törekvéseket rokonszenvvel támogatták. Az Egyházi-állam alapításával és védelmével megerősítik a pápák világi hatalmát. Látszólag az egyházi univerzálizmus védőjeként léptek fel, de a világi és egyházi hatalom szövetségében – a keleti császárokhoz hasonlóan – maguknak követelték a vezetőszerepet. Elhatározó erővel szólnak bele az egyház ügyeibe s a pápai trónt a maguk ízlése szerint töltik be, nem egyszer arra méltatlan emberekkel. Segítik az egyház fejét és a főpapokat más világi hatalmak, a földesurak, a nemzeti és tartományi egyházak ellen vívott küzdelmében, de nem az egyház függetlenítésére, hanem a maguk főhatósága alatt álló világbirodalmi egyház kiépítésére s ennek révén saját politikai hatalmuk növelésére törekszenek. Az egyházfejedelmekkel szövetségben törik meg a nekik kellemetlen tartományurak hatalmát, de a főpapokat császári tisztviselőkül tekintik s az egyházi vagyonnal is szinte korlátlanul rendelkeznek.

A császári egyházpolitika reakciójaképen II. Adorján (867–872) és VIII. János (872–882) pápák maguk szegődnek a császári hatalommal és a birodalmi egyházzal szembeszálló uralkodók – Rasztiszláv, Szvatopluk, Kocel s a horvát fejedelmek – nemzeti egyház alapítására irányuló partikuláris törekvéseinek szolgálatába. Viszont a császár és a vele szövetségben álló német főpapság, a birodalmi egyház érdekeinek védelmében e törekvésekkel szembehelyezkedve, voltaképen az egyház egyetemességét védelmezi.

E visszás és szomorú állapotok visszahatásaként indult meg a hitélet és az erkölcsök megtisztítására, a papi tekintély helyreállítására s az egyház függetlenítésére, majd főhatalma megalapítására irányuló nagy mozgalom. Első tünetei már a IX. században jelentkeznek. A szerzetesi élet reformját nagy eréllyel sürgető Szent Benedek anianei apát propagandájának és küzdelmének eredményeként a bencés apátok aacheni zsinata 817-ben elhatározta a kolostorok reformját. Közel száz birodalmi kolostorba küldtek vizitátorokat, kiknek feladata volt az erkölcsök javítását, a meglazult fegyelem helyreállítását szorgalmazni, nursiai Szent Benedek reguláinak szigorú betartása felett őrködni.

Nagy Károly és a makedón császárok politikai érdekű, de céltudatos térítőakciója sok jámbor szerzetesben és világi papban ébresztette fel a régi hitvallók és hithirdetők szellemét, kik Szent Bonifácnak († 755), a VIII. században thüringiek, frankok, frizek és bajorok közt térítő nagy angolszász apostolnak példájára élethivatásukat látták a pogány népek térítésében és szent hittel, igaz meggyőződéssel szálltak szembe a pogányok közt rájuk várakozó nélkülözéssel és bántalmakkal. Az őskeresztény hitvallók és hithirdetők szellemében működő buzgó papok, köztük Szent Ansgar († 865) az északi népek és Szent Ciril († 896) a szlávok apostola, hintették el a krisztusi hit magvait a szászok, dánok, svédek, csehek, morvák, szlovének közt, bár apostoli munkásságuk eredményét nem egyszer komolyan veszélyeztette az új hivőket saját anyagi érdekeik szempontjából elbíráló német püspökök ellenszenves fellépése.

A szerzetesi fegyelem és térítőszellem éledésével egyidőben ébredezik a világi hatalomtól független, egyetemes egyház szunnyadó eszméje. A Nyugati-Frankbirodalomban Rheims vidékén a IX. század derekán állították össze a pápai főhatalomért és a nemzetfeletti egyetemes egyház jogaiért vívott küzdelemben később kánonként idézett jogszabálygyüjteményeket: a Sevillai Izidor nevét és tekintélyét kisajátító Pseudo-Izidor-féle gyüjteményt és a Benedictus Levita neve alatt kompilált művet. Az egyházjognak ezek a hiteles emlékeket és hamisított forrásokat egyaránt felhasználó kodifikációi Szent Ágoston tanítása értelmében állítják elénk az egyház és állam viszonyát, a pápa és püspökök joghatóságát. Hatalmas fegyvert adtak a fejedelmek, tartományurak és a nemzeti egyházak élén álló metropoliták világias uralma ellen küzdő papság kezébe, a szigorú érdekközösségbe egyesített pápa és püspökök feladatául jelölve ki az egyház függetlenségért vívandó harc szellemi vezérletét. E jogszabálygyüjtemények csak a XI. században emelkedetek törvényerőre, de ékesen szóló tanui az egyház elvilágiasodása miatt forrongó lelkek reformtörekvésének, az egyházi univerzálizmus, az ágostoni eszme csendes térhódításának. E törekvés és ez a szellem testesült meg a kor nagy pápájának, I. Szent Miklósnak (858–867) személyében, ki a szkizmatikus Fotiussal, a nemzeti egyház alapítására irányuló törekvésekkel és az egyház ellen forduló világi hatalmasságokkal szemben egyforma eréllyel és következetességgel védte meg és érvényesítette a szentszék hatalmát.

Az irodalomban megnyilvánuló és időnként az egyházkormányzatban is érvényesülő törekvések nagy ellentállásra találtak a maguk vélt jogait, a százados gyakorlatot féltékenyen védelmező világi és egyházi hatalmasságok körében. A császár, a fejedelmek, tartományurak, érsekek, a világias élethez és politikai szerepléshez szokott püspökök, sőt maguk a Miklós örökébe lépő gyenge pápák is szembefordulnak az új hatalmi alakulást sejtető reformeszmékkel, de az egyszer fellobbant tüzet eloltani többé nem lehetett. Évtizedeken át csak parázslik ez a tűz, de a X. században lángra lobban s rövid néhány évtized alatt egész Európában elharapózik.

Az alsó papság és a nép körében felébred és mindjobban erősödik az erkölcsi javulás vágya. Ez a vágy jutott kifejezésre a kiliazmusnak a zsidó Messiás-várással rokon, misztikus mozgalmában. A kiliasták a Jelenések Könyvének egyik tételét magyarázva az 1000. évre várták Krisztus második eljövetelét s az ő tényleges földi uralmának, az örök béke korszakának közeli megvalósulását. A végítélet közeledtét hirdetve, az erkölcsök javítását, az igazi vallásos életre való áttérést sürgették. A földi élet eseményeiben, természeti jelenségekben a próféták által jósolt előjeleket kezdenek kutatni. A keresztény világra zúduló pogány magyarokban, normannokban, arabokban Góg és Mágógnak az Antikrisztus előtt járó népét látják s erőteljes védekezés helyett jajveszékeléssel, könyörgésekkel, aszkézissel küzdenek ellene. A kiliazmus erkölcsi szempontból kétségtelenül jótékony hatású mozgalom volt. Bűnbánatra, erkölcsös és vallásos életre, önmegtagadásra ösztönzött, de a jövőtől való félelem és reménység közt hányódó hívőket elvonta az élet realitásaitól és misztikus érzéseket, babonás gondolatokat ébresztve, terméketlen pietizmussá fajult, hogy az alaptételét megcáfoló 1000-ik év után semmivé foszoljon.

A pápai és főpapi udvarokban a IX. és X. század fordulóján nyomát sem találjuk az új szellemnek. Még burjánoznak a százados elvilágiasodási folyamat nyomán kisarjadt bűnök és alantas ösztönök. A császári hatalomnak a IX. század végén bekövetkezett hanyatlásával, majd a Karoling-ház kihalta után elérkezett bukásával a pápai trón apró kényurak, hatalomvágyó asszonyok, pénzre és földre éhes családok martalékává lesz és hatalmával, birtokaival együtt erkölcsi tekintélyét is elveszti. A főpapok nagyrésze világi urak módjára pártharcokba, udvari cselszövényekbe merül s a hatalmasok kegyét, szövetségét keresve, csupán vagyona gyarapítására fordít gondot. Rút visszaélések kapnak lábra. A jobb stallumok betöltésénél napirenden van a simonia, a javadalommal való üzérkedés. Az egyházi javakkal világi és egyházi földesurak önkényesen rendelkeznek. A birtokkal együtt a kolostorok nagy része is méltatlan kegyencek, gyakran világi urak kormányzata alá kerül. A szerzetesi élet teljesen elhanyatlik, sok kolostor elnéptelenedik, mások a IX. század vége óta napirenden levő barbár betöréseknek, az arabok, normannok, szlávok, magyarok támadásainak esnek áldozatul. De az egyház jobbjai már bátran felemelik szavukat az általános erkölcsi süllyedés ellen.

Hatalmas szellemi mozgalom indul meg. Eszménye Szent Ágoston égi boldogulásra vezető civitása, Krisztus földi birodalma. Vágya e szent birodalom örökös békéje. Törekvése Isten országának, a világi hatalmasságokon uralkodó nemzetfölötti egyetemes egyháznak kiépítése. Eszközei: az erkölcsök javítása, a hit elmélyítése, a pogány népek megtérítése, a keresztényeket Krisztusban egyesítő Anyaszentegyháznak minden világi hatalom alól való függetlenítése, a világi kormányzatban az egyház befolyásának érvényesítése.

A kor vezető szellemeinek felfogása szerint az emberiség teljes lelki és testi megtisztulásának és égi boldogulásának egyedüli útja a krisztusi egyház földi uralmának biztosítása. Kereszténnyé kell tenni minden népet s valamennyi fejedelmet Krisztus földi helytartója alá kell rendelni, mert csak akkor lesz béke és boldogság a földön, ha a fejedelmek nem földi célokért és egyéni javakért küzdenek, hanem mint egy nyáj pásztorai, az égi boldogságért. A fejedelem Isten választottja, a krisztusi birodalom egyik tartományának ura; hatalma nem emberi jogon, hanem isteni elhivatáson alapul; hivatása népét az Úr birodalmára méltóvá tenni. E célra törve nem szabad semmi áldozattól visszariadnia. Ha lehet szépszerével, de ha kell erőszakkal, fegyverrel, saját akarata ellenére is be kell vezetnie népét a keresztény közösségbe. A fejedelmek békére törekvő, Krisztus földi országának kiépítésén munkálkodó harcosai az egyháznak, a krisztusi hit apostolai és katonái s valamennyiük felett áll Krisztus földi helytartója, a római pápa. A főpapok – érsekek, püspökök, apátok – az új koncepcióban is tanácsadói az uralkodónak, aktív részesei a kormányzó és ítélkező hatalomnak, de e szerepkörükben nem a fejedelem s a világi urak befolyása alatt működnek, hanem az egyház tekintélyére támaszkodva őket irányító s velük szinte egyenrangú tényezővé lesznek.

Az összes keresztény hívőknek, az egész emberiségnek egy nagy birodalomban, az egy igaz Isten fiának földi birodalmában való egyesülését, az örökös isteni békét, a népek testvériségét, az emberszeretetet ideálként hirdető magasztos mozgalom szelleme ihlette meg a Szentföldre zarándokló koldusok és gazdagok ezreit. Ez ihlette meg a Krisztus sírjának felszabadítására szoros fegyverbarátként harcba induló keresztény népeket, hogy százados harcokat feledve, testvérként ölelkezzenek egy nagy eszme szolgálatában. Ez hajlított meg dölyfös nagyurakat és hatalmas uralkodókat a szegény halász utóda előtt, ki a rendszerré fajult ököljog korában az isteni hit és a krisztusi gondolat ereje által egy tiltó szóval térdre kényszeríthette a földi hatalmasságok legnagyobbikát. E mozgalom eredménye volt a dánok (965), norvégek (995), svédek (1008), lengyelek (966) és magyarok teljes megtérése s e mozgalom szellemének, az egyházi univerzálizmus gondolatának hatása alatt lesznek a birodalmi egyház érdekeit korábban féltékenyen védő császárok a regensburgi megyéből kihasított prágai cseh püspökség (976) és az autonóm lengyel egyházi szervezet (1000) alapítóivá.

Az egész Európát átható nagy szellemi mozgalomnak, a keresztény gondolat és katholikus egyház renaissanceának harcos katonái a X. században újjászületett Szent Benedek-rend hittel és buzgalommal telt tagjai voltak.

A IX. század elején újraéledő szerzetesi szellem anianei Szent Benedek 821-ben bekövetkezett halála után újra elhanyatlott. A szerzetesek újra a világi élet, a politika sodrába kerültek. A fegyelem és erkölcsök újra meglazultak. Német, francia és olasz tartományi zsinatok sokat foglalkoztak a szerzetesség kérdésével. Szigorú határozatokat hoztak a laikus kézen levő apátságok és kolostori javak visszaszerzése, a fegyelem helyreállítása, az erkölcsök javítása és a szerzetesi élet tisztaságának biztosítása végett, de a politikai viszonyok és egyéb külső körülmények következtében a reformkísérletek nem sok eredménnyel jártak. Az anianei apát buzgó tanítványai mégis ébrentartották a két Benedek szellemét s a X. században néhány kiváló apát és püspök erélyes működésének eredményeképen számos kolostor visszatért nursiai Szent Benedek szigorú reguláihoz. Míg az Alpeseken innen az anianei szent szelleme hatott a kolostorok életére, Itáliában görög hatás alatt hajtották végre több Benedek-rendi kolostor reformját, utat nyitva a keleti szerzetesség szigorúan aszkétikus és kontemplatív szellemének.

A szerzetesi élet megtisztítására irányuló törekvésekkel egyidőben a világi papság erkölcseinek és életmódjának megtisztítására, a világias szokások kiirtására is komoly kísérletek történtek. Szent Krodegang metzi püspök még a VIII. század derekán Szent Benedek szellemében szabályozta a városi papság életrendjét. A püspöki székhelyen és más városokban addig világi birtokosok módjára önálló háztartásban szabad életet élő összes papokat – a székesegyházi iskolákban képzett kispapokkal együtt – kolostori életre kötelezte. A szerzetesekkel, monachusokkal szemben clericus canonicusnak, vagyis kánoni papnak nevezett világi papok, a kanonokok testülete a káptalan. Tagjai – Krodegang regulái szerint – a püspökökkel s a szerzetesek apátjához hasonló jogokat gyakorló választott préposttal élükön a kanonokok kolostorában a szerzetesi fogadalommal összefüggő különleges szabályok mellőzésével, de mégis szigorúan szabályozott életközösségben éltek. A világias életet élő, gazdálkodó, katonáskodó, nős papság körében Krodegang eszméi kezdetben nem nagy helyesléssel találkoztak, de a X. század közepe óta az új szellemben nevelkedett főpapok kzedeményezésére mind szélesebb körben terjednek el. A XI. században a kolostori élet, a káptalan lesz a városlakó világi papság általános életformájává. Ez az átalakulás már a Cluny monostorából kiinduló reformmozgalomnak a következménye.

Ezüst tarsolyveret X. századi magyar vitéz sírjából Fehéregyházáról, a Kecskeméti Városi Múzeumban.
Természetes nagyság. Kézzel domborított felületének díszítése a honfoglaló magyarság művészetére jellemző perzsa szaszanida stílusú palmettákból áll. A tarsoly tűzcsiholó kő és acél tartására szolgált.

Cluny rendházát 910-ben alapította Jámbor Vilmos aquitániai herceg. Első lakói Anianei Szent Benedek autuni tanítványainak szigorú iskolájából kerültek ki. Berno apát előbb az autuni apátság fiókegyházaként saját családja birtokán alapított szigorú fegyelmű baumei kolostor apátja s új hatáskörében is Benedek szellemének istápolója volt. Szent Odo apát (924–942) a szerzetesek, sőt a kolostorfenntartó urak körében is sokhelyt jelentkező erkölcsös és vallásos irányzatot kihasználva, már a szerzetesi élet egyetemes reformját veszi tervbe. XI. János pápától más kolotorok újjászervezésére is engedélyt szerezve, a rendalapító Nursiai Benedek s a reformáló Anianei Benedek szelleméhez visszatért, szigorú fegyelmű szerzetesházak vezérévé, a reformmozgalom központjává emeli Clunyt. A mozgalomhoz csatlakozó és újonnan alapított kolostorok száma Odo, Aymard, Majolus, Odilo és Hugó apátok idején rohamosan szaporodott, s a XI. század derekán már közel kétezer clunyi-fegyelmű és a clunyi apát szellemi irányítása, sőt kisebb-nagyobb mértékben hatósága alá tartozó kolostor hálózta be Európa katholikus országait. A közös szellem és szokások által egybefűzött kolostorok közt Szent Odilo (994–1049), a XI. század egyik legkiválóbb szelleme, teremtette meg a szorosabb kapcsolatot, kongregációvá szervezve a clunyi szabályok szerint élő összes kolotorokat. Bár e kolostorok nagy része megőrizte autonómiáját, vezérüknek, szellemi irányítójuknak ismerték el a clunyi főmonostornak hivatalában a pápa által megerősített apátját.

A Cluny-mozgalom nem került ki a kolostorok reformjában. A megreformált kolostorokban a szerzetesek választott apátjuk korlátlan családapai hatalma alatt s a rendalapító szigorú reguláinak szellemében éltek szent hivatásuknak, de az erkölcsök és fegyelem megjavulásában, a szerzetesi élet megtisztulásában korántsem látták eszményi törekvéseik teljesülését. A reformban s a vele uralomra jutott szerzetesi szellemben nem öncélt, hanem a kor vallásos és politikai ideáljának, Krisztus földi birodalmának kiépítésére szolgáló eszközt láttak. Visszatértek a rendalapító reguláihoz s a szerintük élő szerzeteseket egy szervezetbe tömörítették, mert a szigorú szerzetesi fegyelemben, az egyéniséget a köz alá rendelő engedelmességben és alázatosságban, a vállvetett, céltudatos munkálkodásban látták az „egy akol, egy pásztor” keresztény ideáljának, az egyházi univerzálizmusnak beteljesüléséhez vezető utat.

Szent Benedek fiai – szemben a maguk lelki boldogságát ájtatossággal, önmegtagadással, elmélkedéssel és a világtól való teljes elzárkózással munkáló keleti szerzetesekkel – a rendalapító intencióit helyesen értelmezve, érdemes gazdasági, karitatív, térítő, oktató és tudományos munkát végeztek s a politikában is érvényesítik befolyásukat. Előharcosai, diplomatái voltak a Szent Ágoston szellemében értelmezett pápai politikának oly időben, mikor főpapi székeken még világi hatalmasságoktól függő s az egyetemes krisztusi egyház gondolatát méltatlanul cserbenhagyó egyházfejedelmek ültek. Munkájukat, tehetségüket és kegyes adományokból folytonosan gyarapodó vagyonuk jövedelmét egy szent cél szolgálatába állítva, nagy befolyásra tesznek szert a főpapi és fejedelmi udvarokban. A rend kiválóbb tagjai, mint az uralkodók, főurak és püspökök tanácsadói, majd – mindgyakrabban jutva főpapi székre – mint egyházfejedelmek, irányítják egyházmegyék, tartományok és államok sorsát s a XI. században Rómában is döntő befolyáshoz jutva, az egész keresztény világ politikáját. Hitet és kultúrát terjesztő munkával veszik ki részüket a krisztusi birodalom békéjét előkészítő munkából.

A X. századi Németországban a bajor kolostorokat Cluny szellemében újjászervező, szigorú erkölcsű Szent Wolfgang regensburgi püspök, a magyarok első térítő papja és Adalbert magdeburgi püspök voltak az egész Európát elárasztó vallásos irányzatnak, a szerzetesi reform és az univerzális egyház gondolatának legbuzgóbb harcosai. Wolfgang tanításaiból szívták magukba a keresztény renaissance eszméit a bajor hercegi ház tagjai. Az ő tanítványa volt Szent Henrik császár és nővére, Gizella magyar királyné. Adalbert magdeburgi érsek udvarában nevelkedett Szent Adalbert prágai püspök és magyar földön meghonosodott barátja Radla. A német Ascherik apát, Kalocsa első püspöke prágai Adalbert tanítványa s ugyanez iskolából került ki a XI. század elején hazánkban járt Querfurti Bruno, Adalbert lelkes tisztelője is.

Szent Bonifác és Elek római kolostorában, honnét Szent Adalbert tanítványai egy részét, a később Magyarországra jött breunowi szerzeteseket s köztük Anasztáz esztergomi érseket Csehországba hívta, Nursiai Szent Benedek teljes tisztaságában ápolt hagyományai a görög Vazul-rend szigorúan aszkétikus szellemével érintkeztek. Szent Gellért, a szigorú fegyelmű velencei Szent György-kolostorból került hazánkba. A francia Bonipert pécsi püspök Fulbert chartresi püspöknek – Odilo clunyi apát lelkes bámulójának – volt tisztelője.

*

Szent István oktatói és munkatársai – regensburgi Wolfgang, bajor Gizella, prágai Adalbert s az ő német és olasz tanítványai, francia Bonipert és velencei Gellért – egytől-egyig a Clunyben kivirágzott s a XI. század küszöbén már egész Európában szétáradt új szellemi irányzat képviselői voltak. Maga István levelezésben állt a reformmozgalom vezető szellemével, az Európaszerte tisztelt Odilo clunyi apáttal s az ő áldását kérte alkotó munkájára. Törvényei, fiához írt intelmei is kora nagy szellemi mozgalmának befolyását tükrözik vissza. Egyházi természetű intézkedésein és felfogásán a Pseudo-Izidor- és Benedictus Levita-féle jogszabálygyűjtemények s a szigorúan egyházias szellemű 847. évi mainzi zsinat gyakran szószerinti ismétlésben is megnyilvánuló, világos hatása ismerhető fel.

A cluny-szellemű bencéseket a legteljesebb benső vallásosság és erkölcsösség, az önmegtagadásig menő emberszeretet, a nélkülözés és testi szenvedés iránt való érzéketlenség, a hitért való vértanuság vágya, másrészről azonban a rendszeres és folytonos alkotó gazdasági, kulturális és politikai munka, az emberiség földi jólétének és hitbeli gyarapodásának elősegítése jellemzi.

Ez az elvontságában is gyakorlatias, minden realitással számoló szellem tette képessé a bencéseket a maguk eszméinek és ideáljának eredményes hirdetésére, a züllött erkölcsök és elfajult politikai állapotok megjavítására. Ez adott erkölcsi tartalmat a Benedek-rendre támaszkodó és Isten kegyelmére hivatkozó királyok hatalmának. Ez a szellem emelte később – VII. Gergely személyében megtestesülve – világhatalom rangjára a pápaságot. Ez a szellem vonult be István oktatóival és munkatársaival Magyarországra is, termékeny talajra találva az ifjú király lelkében.

Szent Istvánban kortársai és a hazai szájhagyomány alapján dolgozó életírói Szent Ágoston kegyes, de komor királyeszményének megtestesülését tisztelték. Egyénisége legjellemzőbb vonásának jószívét, kegyességét, igazságszeretetét tartották. Tietmár merseburgi püspök és reichenaui Hermann szerint „a legyőzöttekkel kegyesebben, a jámborokkal szelídebben senki sem bánt nála”. A legenda-író szerint „híre-neve világszerte elterjedt s ajkának ítéletei nagy dícsérettel lettek ismeretessé”. Udvara valósággal menhelye volt üldözött rokonainak és más királyi sarjaknak. Lengyel földről és Velencéből száműzött unokaöccsein, Beszprémen és Péteren kívül itt talált oltalomra császári bátyja elől menekülő sógora, Brunó augsburgi püspök, itt leltek új otthont Edvard és Edmund angolszász hercegek. Legyőzött nagybátyjának, a lengyel ellenség szolgálatába állt gyulának, utánaküldte udvarában tartózkodó fiait és feleségét. Kegyelmes volt az elbukottal, jólelkű a gyámoltalanokkal, szelíd a jókkal szemben s ilyennek kívánta fiát is nevelni. „Ha kívánod a királyság tisztességét, légy békességtűrő. Ítélj békességtűréssel, szánakozással és nyugalommal”, mert „a jócselekedetek törvénye főékesség a királyok koronáján. Illik a királynak kegyesnek, irgalmasnak és több egyéb jóságokkal teljesnek és ékesnek lenni, mert a kegyetlenséggel és gonoszsággal fertőzött király haszontalan keres király nevet, mivel zsarnoknak mondatik.” „Uralkodjál mindenki felett harag, kevélység, gyűlölködés nélkül, békességesen, szelíden, emberségesen, megemlékezvén szüntelen, hogy minden ember azonegy állapotban vagyon és semmi fel nem emel, csak az alázatosság, semmi meg nem aláz, csak a kevélység és a gyűlölség.”

Szellemében, felfogásában, cselekedeteiben igazi keresztény király volt István, kegyes, jólelkű és igazságszerető, de egyéniségének éppily jellemző vonásai az erős és megingathatatlan akarat s a realitásokkal mindig számoló, hatalmas szervező és alkotó erő. Nem volt elmélkedésbe merülő komor aszkéta, imádkozó és síró öreg, amilyennek későbbi jámbor életírói rajzolták. Hitében erős, vallása parancsait követő, egyházát szolgáló, szigorú erkölcsű középkori uralkodó volt a Nagy Károlyok, Nagy Ottók, Simeonok fajtájából.

Ezt az egyéniséget, pozitivumokra törekvő szellemet nem elégítette ki a szemlélődésben, elmélkedésben, életszentségben és önmegtagadásban kimerülő vallásosság, de benső meggyőződéssel és fanatikus lelkesedéssel szegődött a bencések által hirdetett és gyakorlatban is megvalósított, égi célokra emberi eszközökkel törekvő vallásos irányzat zászlaja alá. Akaraterejét, alkotó és szervező tehetségét egy nagy földi cél szolgálatára, az Isten kegyelméből való keresztény királyság megalapítására szentelte. Végső célként mégis népe túlvilági boldogsága, Krisztus égi birodalma lebegett szeme előtt.

„A királyi méltóság rendje – írja fiához – úgy hozza magával, hogy arra egyedül katholikus hittel eltelt hívők jussanak. Ezért a mi tanításaink során az első helyet a szent vallásnak adjuk. Elsőben is parancsolom, hagyom és javallom néked, én szerelmes fiam, ha kívánatos előtted a királyság koronájának tisztessége, légy a katholikus apostoli hitnek szorgalmatos megtartója. Mert akiknek hamis hitök vagyon, avagy hitüket cselekedetekkel bé nem töltik és fel nem ékesítik, sem itt nem uralkodnak tisztességgel, sem az örök birodalom koronájában nem lesz részük. Ha pedig a hitnek pajzsát megtartod, az üdvösség sisakját is felveszed. Ha pedig valamikor találtatnának a te hatóságod alatt olyanok, akik a Szent Háromság alkotmányát megbontani, abból valamit elvenni, avagy hozzátenni akarnának… ilyeneknek se táplálást, se oltalmat ne adj, nehogy magad is társuknak és jóakarójuknak láttassál.”

Ez a benső és meggyőződéses vallásosság különbözteti meg Istvánt apjától és irányítja más, magasabb célok felé. Gézánál a vallás eszköz volt a politikai hatalom kiépítésére. István a világi uralomban, a politikai hatalomban látja az égi boldogsághoz vezető eszközt. Apostola lett népének, de a szent cél érdekében erőskezű, kemény uralkodója is tudott lenni. Saját vérei: Koppány, a gyula és Vászoly, előkelő alattvalói: Ajtony és Tanuszaba s mindazok, akik útjába álltak a krisztusi birodalom kiépítésére irányuló törekvésének, „akik megbontották a Szent Háromság alkotmányát”, összetörtek kíméletlenül lesujtó kezének haragos csapásai alatt. Viszont a keresztény „vendég és jövevény népeket” felkarolta, mert „nagy haszon vagyon bennük; különb-különbféle szót, szokást, fegyvert és tudományt hoznak magukkal, ami minden országnak ékességére szolgál, a király udvarát nagyságosabbá teszi és igen megrettenti az idegenek magahitt szívét. Gyenge és törékeny az egynyelvű és egyerkölcsű ország. Hagyom ezért fiam, adj nekik táplálást jóakarattal és tisztességes tartást, hadd éljenek nálad örömestebb, hogysem másutt lakoznának.” Sokszor kérdezték már, miért adta István ezt a tanácsot fiának? Pedig oly könnyű a felelet: korának uralkodó felfogása szerint erős és győzhetetlen az Úrnak az összes keresztény népeket testvéri közösségbe foglaló, mai értelemben vett nemzetiségi különbségeket nem ismerő, földi birodalma. Az idegenek védelme az egyetemes keresztény gondolatban gyökerezik.

Szent István trónraléptekor országa szomszédságában véres harcokat vívtak a keresztény népek és fejedelmek. A vértől mámoros csehek pogány dühvel irtják ki „nemzeti szentjük” családját, elűzik tanítványait. Gaudentius első lengyel érsek, Szent Adalbert féltestvére, menekülni kénytelen fellázadt híveinek haragja elől. Bizánc császárja a bolrokat töri, lengyel Boleszláv a cseheket pusztítja. A magyarok ifjú királya nem követte e példát. Teljesen átérezve és megértve kora magasztos eszméit, azok erejére támaszkodva tör ideálja megvalósítására. Ez az ideál a Boldogságos Szűz különös védelme alatt álló magyar királyság volt.

„Magát és országát – mondja XI. századi életírója – fogadással és odaadással szüntelen könyörgések közt ajánlá Isten örökké szűz anyjának, Máriának oltalmába, kinek a magyaroknál oly kitűnő tisztelete és dicsősége van, hogy menybemenetelének ünnepét nyelvükön nevének hozzáadása nélkül hívják Királynő napjának”.^[1] A magyarok Nagyasszonyának, égi királynőjének tiszteletére szenteltette fel a szívéhez legközelebb álló egyházakat, a családi szentélyül alapított székesfehérvári bazilikát, felesége veszprémvölgyi apácakolostorát, az ország főpapjának esztergomi székesegyházát s ezenfelül minden országrészben egy püspöki templomot: Győr, Vác és Bihar székesegyházait. Ez ideál szolgálatában téríti népét és szervezi Krisztus egyházának új tartományait.

Szent István oktatói, népe térítői nem németek, nem olaszok, nem görögök, nem szlovének voltak. Lelkét a X. század végén Európaszerte diadalmasan előretörő egyetemes keresztény gondolat hódította meg. Népét a nemzetek fölött álló egyetemes egyház eszméjének különböző népekből sarjadt, de a nemzetiségi különbséget nem ismerő egyetemes kereszténységhez tartozó harcosai térítették. A térítést és egyházszervezést irányító szellem minden gyökérszálával messzi nyugatra és délre – Franciaország és Itália kolostoraiba – nyúlik vissza s a keresztény magyar királyságban a francia földről egész Európát behálózó, a kolostorokon át a francia, olasz, német udvarokba behatoló egyetemes európai kultúrmozgalom aratta egyik korai nagy diadalát. Ennek az egész keresztény világ meghódítására indult mozgalomnak lett apostolává a magyarok első királya, kinek lelkében dús gyümölcsöket teremtek korának fennkölt eszméi.

Az egyetemes keresztény gondolatnak korunkra maradt s később a magyar nemzettest közjogi szimbolumaként tisztelt, gyönyörű jelképe az első magyar királynak olasz földről francia pápától német szerzetes hozta szent korona.

A római követküldés okát sem szabad a német és bizánci befolyás ellen védekező politikában, István fejedelem különös diplomáciai éleslátásában keresnünk. István a pápától kért koronát és királyi címet, mert ily kéréssel – kora felfogása szerint – csak hozzá fordulhatott.

A császárok nem osztogattak királyi koronát és címet. A bizánci császár hűbéres és szövetséges fejedelmeknek, még ha azok más alapon királyi címet viseltek is, patriciusi rangot vagy más birodalmi méltóság rangját s ezekhez mért diadémot vagy koronát, a német-római császár hűbéreseinek legfeljebb hercegi rangot szokott adományozni, illetőleg hercegség rangjára emelt neki hódoló, hűbéres tartományokat. Így emelkedtek hercegi rangra a morva, cseh, lengyel, horvát fejedelmek és a szlovén Pribina. A XI. század vége óta a római szentszékkel harcban álló császárok – IV. Henrik, Barbarossa Frigyes és Sváb Fülöp – királyi címmel tüntették ugyan ki cseh hűbéreseiket, II. Vratiszláv (1086), II. Vladiszláv (1158) és I. Otokár (1198) hercegeket, de ezt a személyre szóló birodalmi kitüntetést senki sem tartotta az „Isten kegyelméből” uralkodó királyok címével egyértékűnek. A kitüntetett alattvaló címét halála után utódai nem is használhatták és Csehország, noha része, tartománya volt a birodalomnak, csak akkor emelkedett hűbéres királyság rangjára, mikor I. Otokár címét a pápa is elismerte.

Szuverén uralkodó nem gondolhatott arra, hogy a császároktól királyi címet vagy koronát kérjen; hiszen ez egyértelmű lett volna politikai függetlensége feladásával. A pápától kapott korona és királyi cím nem járt ily jogi következményekkel. Maga a szentszék is csak VII. Gergely óta kezd ez alapon hűbérúri igényeket támasztani. A X. és XI. század fordulóján, mikor a pápaság még nem volt független politikai hatalom birtokában s a pápai trón betöltésében világi hatalmak befolyása érvényesült, hatalmas fejedelmek hűbéres hódolatáról a legmerészebb álmodozók sem ábrándoztak.

Az Anyaszentegyház földi fejének, Krisztus helytartójának, az Úr nevében gyakorolt lelki hatalmát azonban minden katholikus uralkodó, még a pápaság ügyeibe beavatkozó, a trónbetöltést irányító német-római császár, sőt a XI. század közepén bekövetkezett teljes szakadásig a bizánci császár is elismerte. Ennek az általánosan elismert és vallott lelki hatalomnak következményeként fordultak a keresztény uralkodók – Boris és Simeon bolgár, Tomiszláv horvát, Miciszláv lengyel, István magyar fejedelmek, Nagy Károly óta a frank-római, Nagy Ottó óta a német-római császárok – koronáért és királyi vagy császári címük elismeréséért Rómához.

A koronakérés szokása a keresztény középkornak a királyi hatalom isteni eredetét valló felfogásában gyökerezik. E felfogás értelmében a keresztény fejedelmek Krisztus földi birodalmában élő népükön az Úr kegyelméből uralkodnak s az utolsó ítélet után elkövetkező égi birodalom előkészítésén munkálkodnak. Hatalmukat isteni eredete különbözteti meg az emberi jog alapján – örökösödés, választás, erőhatalom címén – uralkodó pogány fejedelmek hatalmától s ennek az „Isten kegyelméből” levezetett királyi és császári hatalomnak, a keresztény királyi és császári méltóságnak elismerésére, adományozására a krisztusi birodalom látható feje hivatott. Jézus Krisztus földi helytartója a fejedelmi méltóság isteni eredetét ismeri el a koronázással, illetőleg a koronaküldéssel. A korona vallásos szimbolum, viselője isteni elhivatottságon alapuló hatalmának jelvénye. Elnyerése nem süllyedést, hűbéri hódolatot jelöl, hanem felemelkedést Krisztus birodalmába, annak méltóságviselői közé.

István fejedelem a pápától kért koronát, mert – törvényeiben is kifejezett felfogása szerint – „a királyi méltóság a katholikus hit éltető erejéből táplálkozik” s mert – korának felfogása és saját hite szerint – csak e koronával fején lehetett a többi katholikus fejedelmekkel egyenrangú, „Isten kegyelméből uralkodó” királlyá.

Szilveszter pápa, az aurillaci bencéskolostorból a császári udvaron át pápai trónra került francia szerzetes – korának egyik legnagyobb elméje – szívesen fogadta a magyar fejedelem követét, mert császári tanítványával, III. Ottóval együtt egész lelkével csüggött az egyházi univerzálizmus és a római világbirodalom gondolatán.

A nyugati és keleti császárok vérével együtt azok hagyományait is átöröklő ifjú császár az egész világon uralkodó régi Róma újjáépítéséről ábrándozott; a császár kegyéből pápai trónra jutott egyházfő a krisztusi egyház világuralmához vezető utat munkálta. Bár mindegyikük magát álmodta az új keresztény világbirodalom élére, mindketten egyértelemmel helyezkedtek szembe Nagy Károly és Nagy Ottó egyházpolitikai hagyományaival, a németbirodalmi egyház hatalmi törekvéseivel. Az egyházi és világbirodalmi univerzálizmus szelleméhez híven minden eszközzel támogatták és előmozdították a skandináv országokban, Lengyel- és Magyarországon körülbelül egyidőben felmerülő s a német egyháztól független, közvetlenül Rómától függő nemzeti egyházak szervezésére irányuló törekvéseket.

Az Anyaszentegyház földi feje a koronaküldéssel Istvánnak és törvényes utódainak isteni elhivatáson alapuló méltóságát és minden Isten kegyelméből uralkodó keresztény királyt megillető szuverén felségjogait ismerte el. Ez elismerésen felül még kiváltságos egyházjogi hatáskörrel is felruházta. Felhatalmazta, hogy – mint népe apostola – az apostoli szentszék követének jogait gyakorolja, az egyházat megszervezze, érsekségeket, püspökségeket, kolostorokat alapítson, a főpapi székeket betöltse, egyházi méltóságokat adományozzon. E kiváltság birtokában István – későbbi egyházjogi felfogás szerint – állandó apostoli követté lett, egyházi ügyekben az egyetemesen kötelező egyházjogi korlátok közt és a pápa nevében teljes hatalommal intézkedhetett.

A magyarországi egyház megszervezésére és a főpapi stallumok betöltésére adott felhatalmazással István oly jogot kapott, miat az egykorú uralkodók, különösen a császárok a kegyúri jog önkényes magyarázatával nem egyszer gyakoroltak, midőn új püspökségeket, kolostorokat alapítottak, a káptalani választásban befolyásukat érvényesítették, püspököket, apátokat neveztek ki s az egyházak javait adományozták. De ez a laikus jogszokás törvénytelen volt, pusztán az uralkodói önkényen alapult s mint az egyház elvilágiasodásának, az erkölcsök züllésének legfőbb oka, egyik előidézője volt a X. századi reformmozgalomnak. II. Orbán pápának 1096-ban Kálmán királyhoz írt leveléből és Hartvik püspök ugyanekorból származó elbeszéléséből tudjuk, hogy István pápai felhatalmazás alapján, törvényesen élt az apostoli követ jogával. Kiváltságának jelképe a pápától kapott apostoli kereszt – mint Szent László pénzein láthatjuk: a pápai bullákon kivésett kereszthez hasonló, hosszú nyélre tűzött egyágú kereszt – volt, melyet ünnepélyes alkalmakkor a király előtt hordtak.

Személyhez kötött jog volt-e Szent István apostoli követsége, vagy az utódokra is átszállt, egyike történetünk legvitatottabb kérdéseinek. Közvetlen utódai Szent Lászlóig – más egykorú uralkodókhoz hasonlóan s valószínűleg a patronátus címén – mindenesetre gyakorolták a főpapnevezés és investiálás jogát. Kálmán már nem tudta magát kivonni az egyetemes egyházi felfogás hatása alól s a kinevezésről lemondva, elismerte a kánoni választást, bár trónraléptekor Orbán pápa reáruházta István egykori méltóságát. A jogi állapot ezidőóta a kánoni választás volt, de pápai megerősítés előtt rendszerint kikérték a király hozzájárulását. Kálmán utódai alatt ismét küzd a két felfogás, míg végre III. István 1169-ben teljesen lemond a főpapnevezésről, áthelyezésről, elmozdításról és világiaknak egyházi javadalmakba helyezéséről. A főpapi székek önkényes betöltésére ezután is van példa, de csak a XV. század elején lesz állandóvá és folytonossá az apostoli vagy főkegyúri jog gyakorlására irányuló törekvés. Zsigmond király óta a magyar jogi felfogás Szent István apostoli jogainak örökösségét vitatta s a XI. század óta címerjelvényül használt és a koronázáskor a király előtt hordott – III. Béla óta kétágú – apostoli keresztben e jog szimbolumát látta. 1521-ben felmerült s 1627 óta állandósult az „apostoli királyi” cím, amit azután 1758-ban XIV. Benedek pápa is elismert.

*

A pápától nyert felhatalmazás alapján István tüstént hozzáfogott a magyar egyház megszervezéséhez. „A királyi palotában – írja fiához – bizonyára második helyen áll a vallás után az egyház, melynek elsőben a mi fejünk, Krisztus hinté magvát” s „a királyi méltóság a harmadik helyet főpapoknak adja, akik nélkül nem állhatnak fenn a királyok és országok, mert őket rendelte Isten az emberi nemnek őrizőkül”.

Templomok, kolostorok már voltak az országban. Esztergomban még Géza kezdte építtetni Szent István első vértanu tiszteletére az érsekség alapítása után társaskáptalani egyházzá alakult első templomot. Ő vetette alapját Szent Márton pannonhalmi monostorának is, melynek építkezése 1002-ben jutott befejezéshez. István 1002 őszén a császári oklevelek mintájára szerkesztett kiváltságlevélben biztosította részére Monte-Cassino kiváltságait, a Koppány leverése után birtokába jutott somogyi tartomány tizedeit s némely püspöki díszjelek használatát. Ez aktusnál már Anasztáz szerepel pannonhalmi apátként, kit István 1001 végén vagy 1002 elején hívott meg a kolostor élére, mert 1001 tavaszán még mint a „szláv tartományok Szűz Mária egyházának”, vagyis a breunowi kolostornak apátja udvarolt Ottó császárnál. Érseki székre emeltetése után Razin – talán a gnezeni érseki székből elűzött Radin, keresztény néven Gaudentius – viselte az apáti méltóságot; utóda 1036-ig Szent Mór későbbi pécsi püspök volt.

Pannonhalma – mint Monte-Cassino – kezdettől fogva a római szentszék közvetlen hatósága alá rendelt apátság volt. Apátja minden érsek, püspök és egyházmegyei zsinat joghatósága alól mentes, püspöki jogokat gyakorló „nullius abbas”. Az egyházmegyei hatóság alól való mentesség veleszületett kiváltsága volt a monostornak, mert alapításakor – Géza fejedelem idejében – még nem volt érsek és püspök Magyarországon. Ezt a kiváltságot ismerte el István Pannonhalma első kiváltságlevelében s ezt erősítette meg 1102-ben II. Paschalis pápa is.

Nyitra vidékén Szent Ipolynak a X. század végén alapított zoborhegyi monostora élén István idejében Fülöp apát állt. Lakói – szemben az aktív térítő és oktató munkát végző pannonhalmi és pécsváradi bencésekkel – kontemplatív remeteéletet élő szerzeteseknek látszanak. Közéjük tartoztak a Zoborhegy rengetegébe vonult Hitvalló Szent Zoerard András és Vértanu Szent Benedek remeték.

Délen, a Mecsek tövében István még fejedelem korában vetette alapját Szűz Mária és Szent Benedek 1037-ben új díszes kőépületben elhelyezett pécsváradi monostorának. Apátja Ascherik volt, kit mikor 1009 táján a keleti országrész egyházi szervezetének élére került, Bonifác nevű tanítványa váltott fel.

A koronázás után István új templomot kezd építtetni Esztergomban Magyarország Nagyasszonya és Szent Adalbert tiszteletére s azt a magyar egyház metropolitájának székesegyházául jelölve ki, Domokos szerzetest nevezte ki a magyarok első érsekévé, de ez nem sokáig ült az érseki széken. 1006 táján már Szent Anasztáz váltja fel, ki 1007-ben a frankfurti zsinaton – mint „a magyarok érseke” – képviselte a magyar egyházat s még 1026-ban is vendégül látta Szent Emmerám Esztergomban járt életíróját, Arnoldot.

A királyi család birtokából a mindenkori magyar királyné számára kihasított veszprémi uradalom központján, a mai Veszprém város belterületén alapította István a Szűz Mária tiszteletére szentelt első apácakolostort feleségével jött bajor apácák és magyar úrinők számára. Kálmán király átiratában korunkra jutott s 1002 előtt kelt görögnyelvű alapítólevele szerint a veszprémi püspökség alapítása előtt létesített zárda „érseki monostor” volt, közvetlenül az esztergomi érsek fennhatósága alá tartozott. Ugyanezidőben alapítja az Árpád-ház családi szentélyéül és koronázótemplomul szolgáló székesfehérvári Szűz Mária-egyházat és társaskáptalant, mely a veszprémvölgyi kolostorhoz hasonlóan érseki egyház volt. Prépostja csak az érseki zsinaton volt köteles megjelenni és püspöki joghatóság alá nem tartozott. Nem sokkal utóbb vetette alapját Árpád temetkezőhelyén a budai, később óbudai Péter-Pál-egyháznak és társaskáptalannak, míg Árpád sírja fölé külön templomot építtetett.

A pannonhalmi monostor kiváltságlevelének kiállításával egyidőben, 1002-ben alapította István Szent Mihály veszprémi székesegyházát. Az alapítólevél szerint négy vár – Veszprém, Fejér, Visegrád és Kolon – vidékét, vagyis a fejedelmi törzs szállásbirtokának dunántúli részeit, a király pilisi uradalmát és Vérbulcsu törzsének a későbbi Zala megye északi részén, Kolon vidékén elterülő részét rendelte a veszprémi püspök joghatósága alá. Somogy megyét csak később csatolta a veszprémi egyházmegyéhez; egyházi joghatósága kezdetben a tizedekkel együtt Pannonhalmát illette meg.

A veszprémi püspök az esztergomi érsekkel osztozott a legkorábban keresztény hitre tért magyarok lelki gondozásán. Joghatósága alá tartozott az egykori fejedelmi törzs népe, míg az esztergomi érsek megyéje nagyjából fedi Lél törzsének dunabalparti szállásait. A többi törzsek népének a püspökség megalapítása előtt monostorra, térítőkre volt szüksége. Megkeresztelésük és oktatásuk, az expanzív térítés munkája Pannonhalma és Pécsvárad szerzeteseire hárult. Pannonhalma feladata volt a somogyi pogányság és a Lél-törzs dunántúli nemzetségeinek térítése; a pécsváradi szerzetesek az alsó Dunaszakasz és Dráva vidékén megtelepedett magyarok közt hirdették Isten igéjét. Élükön István legbuzgóbb, legkiválóbb munkatársai, Anasztáz és Ascherik apátok álltak. Az ő művük volt a Dunántúl népének teljes megtérítése. Ennek befejezte után szervezte meg István a pécsi és győri püspökségeket. Az első győri püspök nevét nem ismerjük. Szent Péter pécsi egyházmegyéjének élére a francia Bonipert került, a clunyi szellemű chartresi Fulbert barátja. 1009 augusztus 23-án Győr várában Azo püspöknek, a pápa követének jelenlétében adta ki Szent István a pécsi püspökség s – a keltezés helyéből következetetve – valószínűleg a győri püspökség elveszett alapítólevelét is. Nyitrán – Wiching IX. századi székesegyháza helyén – a Szent Emmerám tiszteletére szentelt templom mellett társaskáptalant szervezett, melyet később Kálmán fejlesztett püspöki székeskáptalanná.

Anasztáz ekkro már néhány éve az esztergomi érseki széken ült s a dunántúli püspökségek az ő hatósága alá kerültek. Mint esztergomi érsek szervezte meg Szűz Mária váci és Szent János egri egyházmegyéjét. A váci püspök joghatósága alá került a Duna-Tisza-köze Nógrádtól Soltig, Csongrádig s a későbbi Csongrád megye Körös-Tisza-Maros-közi része, hol az első térítők 1004 táján tűnnek fel. Querfurti Szent Brunó írja 1004-ben császárjának, hogy a „fekete magyarokhoz” – nyilván a tiszántúli törzsekről szól – már elérkezett Szent Péter követsége. Az egri püspök alá rendelt Felsőtisza vidékén Aba-nembeli Sámuel nádor, az egykori törzsfők utóda családjával együtt erélyesen támogatta királyi sógorát.

A Szent Benedek-rend lelkes szerzeteseinek s a soraikból kikerült püspököknek buzgó munkája hamarosan meghozta gyümölcsét. Dunántúl, a Duna-Tisza közén, északnyugaton és északkeleten már István uralkodásának első felében befejezéshez jutott a térítés és szervezés nagy műve. Sokkal nehezebb feladat volt a Maros és Körös vidékének és Erdélynek egyházi megszervezése, a gyula népének, Békés, Bihar és Erdély nyakas pogány-magyarjainak és a görög papok térítése nyomán a kereszténység külső mázával bevont Maros-vidéki népnek megtérítése.

István király külön térítő érsekséget szervezett e feladat megoldására. Élére hűséges munkatársát, Ascherik pécsváradi apátot állította, kinek munkássága Dunántúl Pécs egyházmegyéjének megszervezésével betelt. 1012-ben a bambergi székesegyház felszentelésén Ascherik már mint „a magyarok érseke” vett részt. Székhelyéül a Duna balpartján Kalocsát választotta, honnét állandó érintkezést tarthatott fenn egykori monostorával, dunántúli püspöktársaival és királyával. A keleti részeken István uralkodásának második felében még három új püspökséget szervezett. Szent György marosvári egyháza lett a marosvári vagy csanádi püspökség székesegyházává. Főpapjául István és Ascherik a tudós velencei bencés apátot, Szent Gellértet szemelték ki, aki előzőleg már a király udvarában töltött néhány évet a gyermek Imre herceg oktatásával foglalkozva, majd a bakonyi erdő sűrűjében hét évig remetéskedett. A keleti részekre két térítő püspök került, kik a hitet buzgón hirdetve, megkezdték a bihari és erdélyi egyházmegyék szervezését.

Szent István az augustinusi elv értelmében tizenkét egyházmegye alapítását tervezte, de élte végére csak a tizedikig jutott el s ezek szervezését sem fejezhette be teljesen. A kalocsai, csanádi és bihari egyházmegyék területe még nem volt elhatárolva a váci és egri megyéktől, minek következtében ez utóbbiak a XI. század zavaraiban a lakatlan pusztákon és a gyérlakosságú, pogányság felé hajló békési telepeken keresztülhatolva keleten a három Kőrös összefolyásáig, délen a Maros vonaláig terjeszkedtek s itt kialakult csongrádi és pankotai főesperességeik ékként nyomultak s még századok multán is idegen testként illeszkedtek a déli egyházmegyékbe.

István halálakor az ország két érseki és nyolc püspöki, összesen tíz egyházmegyére s ezek mindegyike négy-öt főesperesi kerületre tagolódott. A püspökök és a székeskáptalanok tagjai közül kijelölt főesperesek irányítása mellett indult meg a plébániák megszervezése. Szent István uralkodása második felében már minden tíz falut egy-egy plébániatemplom építésére és fenntartására kötelezett, felszerelésüket a püspökre és királyra hárítva.

A kolostorok száma is meggyarapodott. Pannonhalma, Pécsvárad, Zobor és Veszprémvölgy után 1019-ben Zalaváron a szlovén Pribina székhelyén fennállt templom romjain kelt új életre Szent Adorján egyháza és kolostora. A bakonyi rengetegben, hol velencei Gellért és több társa már korábban remeteéletet élt, altaichi bajor szerzetesek számára alapította István király Bakonybél Szent Móric tiszteletére szentelt monostorát s valószínűleg ő vetette alapját a Zala megyei aracsai bencés apátságnak is. Szent Gellért Marosváron, Aba nembeli Sámuel nádor a Heves-újvár megyei Sáron, Csanád ispán Torontálban Oroszlámoson, sanseverinói Deodát Tatán, wasserburgi Vecelin Jákon alapított monostort.

A nyugati kultúrközösségbe belekapcsolódván, István megnyitotta országa határait és utait a Szentföldre zarándokoló hívők előtt. Sok jámbor keresztény vette útját ezidő óta a tengert elkerülve Magyarországon át s közülök Vilmos angoulémei gróf és Richard verduni apát magasztalva emlékeztek meg a dicső király szíves vendéglátásáról. Saját népét is buzdította a szent sír és az örök város felkeresésére. Útjukat, ellátásukat megkönnyítendő Jeruzsálemben és Rómában vendégfogadónak is szánt kolostorokat alapított, Bizáncban templomot és szállóházat építtetett s a magyar zarándokokra gondolva hozzájárult a ravennai Szent Péter-monostor építési költségeihez.

A püspöki és káptalani városokban, a kolostorok mellett István – a római és IX. századi keresztény romok felhasználásával – olasz és dalmát építőmesterekkel fényes kőtemplomokat, bazilikákat építtetett s azokat dúsan felszerelte. Az egyházi felszereléshez tartozó ruhaneművel, díszes terítőkkel, miseruhával Gizella királyné és udvarhölgyei látták el a templomokat. Udvarhölgyeivel és a veszprémvölgyi apácákkal hímzett munkái közül a fehérvári egyház számára – felirata szerint – 1031-ben ajándékozott miseruha átalakítva mindmáig a magyar király koronázási palástjául szolgál; a XIX. János pápának hímzett feliratos miseruhát pedig a nagy forradalomig Franciaországban őrizték.

Bőkezűen gondoskodott István a papság ellátásához s az egyházak, kolostorok, káptalanok fenntartásához szükséges anyagi eszközökről is. Törvényes intézkedéssel buzdítja alattvalóit az egyházak megadományozására, mert – mint törvénykönyvében mondja – „mindenkinél többet dolgoznak a papok, mivel kiki közületek csak a saját terhét hordja, ők pedig a magukét és mindenekét külön-külön. Ennekokáért, valamint ők tiértetek mindannyiatokért, ti is azonképen tartoztok ő érettük munkálkodni minden erővel, úgyannyira, hogy ha kell, lelketeket is rátegyétek értük.” A püspöki egyházak, káptalanok és kolostorok bőséges föld- és népadományban részesültek. A veszprémi székesegyház például a püspök joghatósága alá rendelt négy vár körzetében már az alapításkor hét falut kapott, minden népükkel és tartozékukkal együtt. A veszprémvölgyi apácakolostornak kilenc falut adományozott István több mint kétszáz szolga-családdal, a szántói vásárjövedelemmel s a Csepel-sziget alatt húzódó dunai rév jövedelmével. Szent Márton pannonhalmi monostorában egy század multán feljegyzett hagyomány szerint ez is kilenc falut kapott s a somogyi tizedjövedelmet. A falusi plébániákról a király rendeletére maguk a falvak gondoskodtak, a templomépítéskor végzett közmunkán felül két szolgacsaládot házával, egy mént, egy kancát, két tehenet, hat ökröt és harminc aprómarhát adván papjuk szolgálatára.

Mindezenfelül István elrendelte a dézsma, vagyis az egyházi tized fizetését. A bibliai eredetű tized a VI. század óta vált kötelező szolgáltatássá az egyházban. Kezdetben a püspök kapta, de a Karolingok óta a plébános is részesedik. A 847. évi mainzi zsinat határozata szerint a dézsmajövedelem négy egyenlő részre osztandó s ezek elseje a püspöké, másodika a plébánosé, míg két rész a plébániatemplom felszerelésére, illetőleg a szegények segélyezésére fordítandó. A kolostoroknak adományozott tizedjövedelemből – így a pannonhalmi egyház somogyi tizedéből – a püspök nem részesedett. A dézsma egyetemes egyházi adókötelezettség volt, mint István törvénye mondja: „akinek Isten tizet ad egy évben, a tizediket adja Istennek”. A gabona és egyéb termés mellett az állatszaporulat és mindennemű jövedelem, még a királyi jövedelmek – vámok, révek, pénzverés – tizede is az egyházat illette meg, sőt divatban volt a falvak népének minden tizedik gyermekét is egyházi szolgálatra felajánlani.

A javadalmazás mellett az egyházi vagyon védelmére, a papság kulturális és vallásos munkájának biztosítására is kiterjedt István figyelme. Uralkodása első éveiben kiadott törvénykönyvében – korábbi egyházi szabályokat átvéve és törvényerőre emelve – a király közvetlen védelme alá helyezte a templomokat és az egyházi vagyont, szigorú büntetés alá vetve a rendelkezés megsértőit, „mert illik, hogy érezze a királyúr haragját, aki az ő jóakaratát megveti és rendelését általhágja.” „És ha valaki elrejti a tizedet, kilenc részt adjon érte.” A püspökök teljes hatalmát és akcióképességét biztosítandó, elrendeli, hogy a világi hatóságok őket mindenben támogassák, velük egyetértésben működjenek és egyházigazgatási rendeleteiket ellentmondás nélkül teljesítsék. A papokat mentesíti minden világi bíró idézésétől, kihallgatásukat saját egyházi hatóságuknak tartja fenn s a világiakat eltiltja a papok elleni tanuságtételtől. A papok térítő és hithirdető munkáját megkönnyítendő, szigorú büntetéseket szab a vallási törvények ellen vétőkre, a vasárnapi munkaszünet és böjtök megszegőire, az istentiszteletet mulasztókra és zavarókra.

E törvényei szószerint vétettek át a VIII–X. század német és olasz egyházi törvényhozásának közkézen forgó határozataiból s átvételükkel – a magyar királyság törvényeivé válván – a római katholikus egyház állami védelem alá került s a katholikus vallás a magyar királyság államvallásává lett. Ez idő óta a közigazgatás és törvénykezés terén is fontos szerepet töltöttek be a püspökök és főesperesek. Bizonyos jogeseteknek – így az összes házassági ügyeknek, a vallás elleni cselekményeknek, rontás és boszorkányság esetének, a zsidók ügyeinek – elbírálása a főesperes, püspök, illetőleg a tartományi zsinat kizárólagos hatáskörébe tartozott. Más ügyekben együttműködnek a király világi közegeivel. A főpapok – püspökök, apátok, prépostok – tagjai voltak a királyi tanácsnak s e minőségben résztvettek az ország kormányzásában és a törvényhozásban, illetőleg a törvények előkészítésében.

*

Szent István nem ok nélkül szólt a papok szüntelen nehéz munkájáról s minden oka megvolt hozzá, hogy az egyházat és főpapokat a királyi szék legfőbb támaszainak nevezze. Az egyház és papjai nemcsak a hit terjesztése és megszilárdítása körül szereztek érdemeket. Legfőbb támaszai voltak a régi törzsszervezet helyét elfoglaló új politikai szervezetnek, a keresztény királyságnak. Nagy részük volt a fiatal magyar királyság politikai és közigazgatási megszervezésében, gazdasági és szellemi kultúrájának fellendítésében.

A bencés monostorok amellett, hogy a vidék hitéletének gondozói, egyszersmind iskolafenntartó, papnevelő és tudósképző intézetek, kórházak, ingyenes vendégfogadók s egy-egy mintagazdaság központjai voltak. A szerzetesek a hitre és mindenféle elemi ismeretekre oktatják a hozzájuk beadott gyermekeket, kolostori életre vágyó felnőtteket, kiképezik a szerzet papnövendékeit, másolják az egyházi és iskolai célra használt könyveket, tudománnyal foglalkoznak, beteget ápolnak és gyógyítanak, külföldi és hazai utasokat, zarándokokat élelemmel, szállással látnak el és intenzív gazdasági munkával terjesztik a földműves kultúrát. A káptalanok a kolostorokhoz hasonlóan iskolákat tartanak fenn a világi kispapok és laikusok számára, a kanonokok könyveket másolnak a plébániák számára, tudományosan munkálkodnak s a szerzetesekkel versengenek a mezőgazdasági munka terén. A plébánosok segédlelkészeikkel híveiknek nemcsak lelkét gondozzák, hanem tanácsadói, tanítói, orvosai voltak.

A Szent István korában Magyarországra jött idegen papok többnyire tanult, koruk fogalma szerint jól képzett, tudós szerzetesek voltak. Szent Anasztáz esztergomi érsekről Arnoldus írja, hogy művét – Szent Emmerám életiratát – alaposan megbírálta. Szent Gellért több theologiai művet írt, közülük a Deliberatio supra hymnum trium puerorum című tanulmányát már Magyarországon. Bonipert pécsi püspök levélben kért könyveket Fulbert barátjától. Szent István törvényei egy nagytudású bajor pap kezére vallanak. Okleveleit az 1002. év nyaráig III. Ottó császár kancelláriájában működő, azután a magyar udvarba jött jegyző írta. Művelt papokban nem is lehetett hiány, mert István munkatársai Cluny szellemében reformált kolostorokból jöttek, hol nagy gondot fordítottak a tanulásra, búvárkodásra. Ezek vetették alapját a magyar iskolaügynek. Pannonhalmán már 1010 táján volt iskola, ekkor került oda Szent Mór, a későbbi pécsi püspök. Arnold Esztergomban 1026 táján énektanuló kispapokat látott. Pécsett Bonipert püspök Priscianus grammatikáját taníttatta. Szent István és Gellért legendái szerint Csanádon, Székesfehérvárott, Pécsváradon, Zalaváron is voltak káptalani és kolostori iskolák, melyekben az Európaszerte szokásos tanterv szerint oktatták az elemi ismereteket és a hét szabad mesterséget. Az elemi fokon latin olvasást, kiejtést, hangsúlyozást, beszédet és írást, éneket és számvetést tanítottak. Az alsóbbfokú középoktatás, a trivium tárgya a grammatika, rhetorika – ennek keretében oklevélírás és történelem – és dialektika volt. Felsőbbfokú oktatás, quadrivium kezdetben csak Pannonhalmán volt. E fokozat négy tárgya: az arithmetika, musica, vagyis ének és egyházi zene, astronomia és geometria – keretében földrajz és természetrajz – nehéznek tartatott s csupán a legtehetségesebbek végezték. A főgondot az iskolákban a kispapok képzésére fordították s a képzett clericus magyar neve, a diák, egyértelművé vált az írástudóval. A kolostori és káptalani iskolákban nevelkedtek az első magyar írók és szónokok: Szent Mór pécsi püspök, ki 1070 körül megírta Remete Szent Zoerard-András életét, az ékesen szóló Dezső kalocsai érsek s az eredetileg papnak szánt, tudóshajlamú Kálmán király. Az irodalom első csirázása is a kolostorokban, püspöki udvarokban indult meg a Szent István korában megkezdett Pannonhalmi Évkönyvekkel, Gellért és Mór műveivel.

A királyi birtok kiterjedése Szent István halálakor

A kereszténység befogadása erkölcsi téren is mélyreható átalakulást idézett elő. Az emberek Isten előtt való egyenlőségét hirdető keresztény tanítás áttöri az úr és szolga közt azelőtt ledönthetetlennek vélt válaszfalat és megnyitja a felszabadulás útját a vagyontárgynak tekintett szolgák előtt. A főrangú és alacsonysorsú bűnöst egyenlő mértékkel mérő, egyforma egyházi büntetéssel sujtó egyházi törvény mindúntalan figyelmeztette a pogányból alig megtért magyar urakat szolgáik embervoltára, az emberiesség követelményeire s evvel útját nyitotta a százados fejlődésnek, melynek végső eredményeként a rabszolgák ivadékai szabad emberekké lettek.

A keresztény erkölccsel ellentétes pogány szokások törvényes üldözése és kipellengérezése is üdvös eredményeket hozott. A haláltokozó kardvágás és a más háza ellen intézett fegyveres támadás szigorú büntetése – ha nem is irtotta ki – gátat vetett a folytonos vérbosszúharcoknak, magánháborúskodásnak. A leányrablót a leány szüleivel való kiegyezés esetén is büntető, az özvegynek férjhezkényszerítését – a férj öccse által anyagi okból gyakorolt leviratust – tilalmazó, az elhagyott asszony erkölcsi és anyagi jogait védelmező törvények a családi élet tisztaságát mozdították elő. Szembetűnő az egyházi felfogás üdvös hatása a boszorkányügyekben. A boszorkányokban, varázslatban, rontásban való pogány hiedelem sok gonoszságnak, igazságtalan üldözésnek, vérontásnak volt forrása, amíg a tett magánbosszú tárgya volt. Az egyháznak számolni kellett e nagyon elterjedt hiedelemmel, de igyekezett a vádlottakat a műveletlen és bosszúra éhes nép haragja elől elvonni s nagy haladás volt, mikor a felettük való ítélkezés tanult papok, püspökök hatáskörébe került, kik fokozatosan enyhítik, majd teljesen kiküszöbölik a vélt bűnök büntetését. Szent István a rontót és bűbájost még kiszolgáltatja a sértett vagy magát annak vélő család magánbosszújának, három emberöltővel később Kálmán a főesperes és ispán ítélőszéke elé utalja s a Kálmán korában tartott esztergomi zsinat – a 850. évi páviai zsinathoz hasonlóan – már csak egyházi büntetést, penitenciát ír elő. Az állattá változó boszorkányokat, a strigákat István hitbeli oktatásban részesíti és böjtölteti, visszaesés esetén megbélyegezteti, harmadízben bíró elé állíttatja. Szent László már a kéjelgőkkel együtt a püspök ítélőszéke elé viszi őket, Kálmán pedig – Rothar longobard király (636–652) és Nagy Károly álláspontjára helyezkedve – kétségbevonja létezésüket és megtiltja üldözésüket.

Szent István és buzgó munkatársai, Szent Benedek rendjének kolostorban élő és főpapi székre került erőshitű szerzetesei teljes munkát végeztek. A „kereszténység zsenge palántája” hamarosan terebélyes fává növekedett. A régi pogány hit tüze kialvóban volt. Keleten, a tiszántúli magyarság körében békési Vata és fia a század derekán mégegyszer lángralobbantották, de az utolsó erőfeszítésben végleg kihamvadt. Elkeseredett makacs hívei, számban megfogyatkozott bús magyar pásztorok a hegyek ölén, erdők sűrűjében, puszták sivár homokján szent fáik, áldó kutaik és köveik mellett még évtizedek mulva is áldoztak istenüknek és varázshatalmú szellemeknek, de az új hittel szembeszállni már nem volt erejük. Az egyház s a királyi hatalom ügyet sem vetett rájuk, nem üldözte őket; eltévelyedésükért Szent László korában már egészen enyhe büntetéssel lakoltak.

A pogányság órája lejárt. Új hit, új gondolat, új műveltség honosodott meg Magyarországon: a krisztusi hit, a keresztény gondolat és a nyelvében latin, szellemében egyetemesen keresztény, gyökereivel Róma és Cluny forrásaiból táplálkozó, nyugati szerzeteskultúra. E műveltség tűzhelyei, központjai a keresztény király és püspökeinek udvara, Szent Benedek szerzeteseinek és Szent Krodegang kanonokjainak kolostorai voltak. Innét áradt szét az új műveltség s a magyarok lelkében a keleteurópai és ázsiai síkságról, az arab, perzsa és kínai birodalmak határáról Európába átültetett ősmagyar művelődési elemekkel egyesülve, ma már idestova ezer esztendős keresztény magyar kultúránknak lett egyik bőven buzgó forrásává.

[1] Régi nyelvünkben a „Nagyasszony” értelme: királynő.