Szent István királysága.
István fejedelemnek a lázadó hadnagyokon aratott diadala megpecsételte az ősi politikai szervezet sorsát. A törzsszövetség megbukott s a koronázással a vérség és választás címén uralkodó fejedelem helyébe az „Isten kegyelmére” hivatkozó középkori keresztény király lépett, kinek hatalma isteni eredetéhez képest korlátlan volt.
A nemzet akaratát kifejező s annak érvénytszerző intézményeket a keresztény királyság a rendiség teljes kialakulásáig nem ismert. Országgyűlésnek vagy más alkotmányos szervnek Szent István és közvetlen utódai korában nyoma sincs. A király mellett tanácsadó, törvényelőkészítő és kormányzó szerepkörben működő királyi tanács, a senatus, nem volt alkotmányos törvényhozó testület, hanem felelősséggel csupán az uralkodónak tartozó országos kormány. Határozatainak, helyesebben javaslatainak törvényerőre emelése a király korlátlan elhatározásától függött. Tagjait a király saját belátása és akarata szerint választotta „az öregebbek és jobbak, feljebbvalók és tiszteletreméltó urak” közül s ezek közt sok volt a királytól – tisztével vagy adományával járó kötelezettségei következtében – magánjogilag függő főtisztviselő és adománybirtokos. „A tanácskozás hasznos lévén”, István intézkedéseiben „hajolt az egész királyi tanács egyakaró kérelmére”, de „országát Isten akaratából kormányozván, a régi és mostani uralkodók példájára, elmélkedve”, vagyis saját belátása szerint „szabott törvényt népének.” Meghallgatta magaválasztotta tanácsadóit, követte jónak vélt tanácsaikat, de a törvényhozás és kormányzás minden ténye az Isten kegyelméből uralkodó király korlátlan hatalmából folyó, személyes elhatározásának eredménye.
Szent István és utódai saját belátásuk szerint, önhatalmulag gyakorolták törvényhozói, bírói, katonai és pénzügyi felségjogaikat. Hatalmuk formailag korlátlan volt. Akaratuknak mégis korlátot szabtak a vallás és egyház törvényei s a magyar nemzet törvényerejű jogszokásai.
Az újkori abszolutizmus a királyi méltóság isteni eredetéből a mindenható államfenség, a királyi omnipotencia tanát vezeti le. A szigorúan vallásos gondolkozású középkorban az isteni eredet tudata gátat vetett a királyi hatalom önkényes gyakorlásának. Az újkorban az Isten kegyelméből uralkodó korlátlan fejedelmek egyházi ügyekben is korlátlanul érvényesítik akaratukat. A középkor Isten kegyelméből uralkodó királyai még világi intézkedéseikben is alá voltak vetve hitük parancsainak, egyházuk törvényeinek, mert korlátlan hatalmuk jogi és erkölcsi tartalmát annak az egyház által elismert isteni eredetében látták.
A vallás parancsainak és az egyház törvényeinek tiszteletbentartása kezdetben csupán az uralkodók lelkiismeretétől, önkényes elhatározásától, tehát hitük bensőségétől függött, de később – az egyház tekintélyének és hatalmának növekedésével – egészen észrevétlenül az egyház ellenőrzése alá került. A királyi tanácsban ülő főpapok mind sűrűbben emelik fel tiltakozó szavukat a keresztény tanok s az egyházi törvények ellen vétő uralkodói elhatározások ellen s VII. Gergely óta az egyházi átok hatalmas fegyverét is igénybeveszik az egyház, a hit, erkölcs és emberiesség ellen vétő uralkodókkal szemben. Szent István még saját akaratából, önkényes uralkodói elhatározással vetette magát alá a hit és egyház törvényeinek, önként hívta meg a püspököket tanácsadói közé, mert az uralkodó első kötelességének tartja a katholikus apostoli hit megtartását, törvényeinek tiszteletét s az egyház támogatását. Szent Gellért a királyi hatalommal szembeszállva, a hit és szó hatalmával inti javulásra az emberietlenül cselekvő Aba Sámuelt. Száz évvel utóbb Lukács érsek, mint a magyar egyház feje, már az egyházi átok fegyverét veszi igénybe a törvényszegő trónbitorlókkal szemben. A nemzetek és királyok felett való uralomra törekvő egyház a vallás és az államtörvényül elismert egyházi törvények megtartásán őrködve, az uralkodó akaratát korlátozó, annak iránytszabó hatalmi tényezővé lett. A királyi tanácsban résztvevő főpapok útján befolyást gyakorol az ország kormányzatára s evvel alapját veti a főpapság későbbi alkotmányjogi hatalmának.
A vallás parancsainak és az egyház törvényeinek önként vállalt tiszteletén alapuló lelki megkötöttségen túl a consuetudo, az ősi jogfejlődésben gyökerező szokásjog is korlátot állított a királyi hatalom önkényes gyakorlása elé. Középkori felfogás szerint – Werbőczy szavaival élve – „a szokás a gyakorlat által megállapított jog, … melynek háromféle ereje van, tudniillik értelmező ereje s ezért a törvényeknek legjobb értelmezője; másodszor törvényrontó ereje, mivel lerontja a vele ellenkező törvényt s harmadszor törvénypótló ereje, mivel pótolja a hiányzó törvényt.” A kései középkorban a nemzet törvényhozó testülete által a király szentesítésével alkotott törvény hatálytalanította a korábbi jogszokást, mert – mint Werbőczy mondja – „az államról vagy népről feltehető, hogy ismeri a maga szokását”, vagyis hogy tudatosan annak hatálytalanítása végett hozza vele ellenkező törvényeit. A szokásnak tehát e korban már csak „pro futuro” volt törvényrontó ereje, midőn a gyakorlatban a meglévő törvénnyel ellentétes szokás alakult ki. Korábban azonban, mikor a szokást alkotó nép vagy nemzet nem vett részt a törvényhozásban, a törvényhozó hatalmat egyedül gyakorló uralkodó nem hozhatott az általános érvényű szokással ellentétes törvényeket; ily természetű törvényeinek érvényt szereznie a középkor magánjogias és partikuláris jogfelfogása mellett nem állott módjában. A középkor törvényhozását a consuetudónak ez a törvényrontó, illetőleg törvényt megelőző hatalmas ereje s a kor magánjogi gondolkodása determinálja.
A keresztény középkor individuális jogrendszere az egyetemes erejű egyházi törvényeken és az ország békéjét, az uralkodó személyét és hatalmát védő törvényes intézkedéseken kívül nem ismert az összes alattvalókra kötelező, egyetemes érvényű törvényeket. A különböző származású, különböző osztályokhoz, más-más magánhatalom alá tartozó, különböző helyen lakó népcsoportok jogait és kötelességeit individuális és partikuláris jogszabályok és törvények szabályozták. A király csak a közjogi viszonylatokat és a tőle magánjogilag függő népelemek jogviszonyait szabályozhatta minden részletre kiterjedően. Magánjogilag tőle független alattvalóinak jogviszonyait a szokásjog, illetőleg a felettük magánhatalmat gyakorló úr által alkotott jogszabályok határozták meg.
A középkori törvényhozás másik jellemző sajátsága, hogy nem törekszik az élő jog vagy valamely jogterület minden részletre kiterjedő kodifikációjára, sőt inkább tudatosan tartózkodik a szokás által szentesített, a gyakorlatban megvalósult, közismert jogi állapotok, a kétségtelen jogviszonyok érintésétől és rendszerbe foglalásától. Csupán az éppen időszerű, új vagy magyarázatra szoruló konkrét jogi kérdések törvényes tisztázására törekszik.
Szent István sem törekedett a korabeli magyar jog egészének vagy az új szervezet alapelveinek rendszerbe foglalására. Megelégedett az új intézmények és szervezetek meghonosításával kapcsolatban felmerült s a szokásjog alapján meg nem oldható legfontosabb jogi kérdések tisztázásával. Királysága jogviszonyait két törvényben szabályozta, melyek egyike uralkodása első éveiből, másikuk későbbi időből származik. A rendelkezések jórésze idegen eredetű. A harmincöt szakaszból álló első törvénykönyvben számos szószerinti, stiláris és gondolati egyezés árulja el az idegen forrásoknak, I. Adorján pápa 785. évi capitulerájának, a 847. évi mainzi zsinat határozatainak, a Pseudo-Izidor és Benedictus Levita neve alatt ismert egyházjogi gyüjteményeknek és a Lex Baiuvariorumnak bajor pap szerződésére valló közvetlen hatását. A bajor törvény használatát a szerkezet és gondolatmenet azonossága is kétségtelenné teszi. Hatása itt-ott az elsőnek intézkedéseit kiegészítő második törvénykönyv rendelkezésein is felismerhető, bár ez a gyakorlatban szükségessé vált, időszerű intézkedéseivel már túlnyomórészben az önálló magyar jogfejlődés eredménye. A törvényeken egyébként világosan felismerhető a magyar szokásjog hatása is. Az engesztelési vagy vérdíjrendszer például a maga 5, 10, 50 és 100 tinós díjaival a keletről hozott ötös számrendszeren alapul, szemben a mintául vett és gyakran szószerint követett bajor törvények 4, 16, 40, 80 solidusos díjainak német és szláv földön szokásos négyes számrendszerével. A pénzszámítás is független az egykorú frank-bajor pénzrendszertől, hol 12 denárban számítanak egy solidust, szemben a bizánci aranyból levezetett 30 denáros magyar pensával. A törvények nem adják az egykorú élő magyar jog teljes kodifikációját. A két törvénykönyv ötvenhat szakasza közül húsz – beleértve a házasságjogi és boszorkányságra vonatkozókat is – egyházi vonatkozású vagy karitatív természetű, tizenegy a királyi vagyon védelmével s a király népének és tisztjeinek jogviszonyaival foglalkozik, tizenkettő a király ellen irányuló és a belső békét veszélyeztető bűnök megtorlásáról intézkedik s a magántulajdont védő tizenhárom szakasz is az adománybirtokosok érdekeit tartja szem előtt. Mindannyi a királyi Magyarország törvénye. Az ősi magyar birtokososztály, a foglaló nemesség jogaira csak itt-ott találunk egy-egy utalást, mert a vérségi köteléken nyugvó nemesi társadalom jogviszonyait nem királyi törvény, hanem a szokásjog szabályozta. De nem találjuk meg bennük az új királyi birtokrendszert és hatalmi szervezetet statuáló intézkedéseket sem. Csak egyházi vonatkozásukban teljesek. Egyébként lazán összefüggő jogszabályok gyüjteményei, de ezek a jogszabályok más forrásokkal s a XI–XIII. századi fejlődés jelenségeivel egybevetve mégis összefüggő képet adnak Szent István korának államszervezetéről, gazdasági, társadalmi és jogviszonyairól.
*
Szent István államszervező munkájának első és legfontosabb mozzanata a királyi hatalom gazdasági alapjának megteremtése, a királyi magánhatalom megszervezése volt.
A középkori államszervezetben a közjogi és magánjogi elemek szoros kapcsolatban jelentkeznek. Az uralkodó hatalmának materiális alapja patrimoniuma, azaz örökölt földbirtoka, magángazdasága. A regnum fogalomban a királyságon, államhatalmon kívül az uralkodó patrimoniumán nyugvó magánhatalma is bennfoglaltatott. A felségjogok és a király földesúri jogai, az államháztartás és királyi magángazdaság, állami hadsereg és királyi magánsereg szinte elválaszthatatlanul egybeforrott fogalmak s a közhatalom erejének fokmérője a királyi magánhatalom. A király a maga közjogi akaratának csak akkor tudott érvényt szerezni, ha magánhatalma meghaladta alattvalóinak hatalmát. Ezért országa kormányzatában tőle magánjogilag függő, földesúri hatósága alá tartozó és szolgálati kötelezettséggel hozzáfűzött személyekre támaszkodott; ilyeneket állított a közigazgatás és hadsereg élére.
A közhatalomnak ez a magánjogi színezete vezetett a IX–XII. században egész Nyugat-Európában a hűbéri rendszer kialakulására. Az uralkodók mindtöbb alattvalójukat igyekeztek magánjogi kötelékkel magukhoz láncolni. A királyi uradalmakból s a gazdátlan föld felségjoga és birtokkobzás címén reájukszállt javakból kisebb-nagyobb birtoktesteket hasítottak ki és azokat magánjogi kötelezettséggel terhelve, alattvalóiknak mintegy haszonélvezetre adományozták. Az allodiummal, vagyis a családban öröklődő szállásbirtokkal és szerzett birtokkal szemben beneficiumnak nevezett hűbéri adománybirtokot élvező censualis és tributarius kishűbéres pénzbeli vagy terményszolgáltatással tartozott. Az uralkodó példájára az egyházi és világi nagybirtokosok, maguk a királyi hűbéresek is adományoznak hűbérbirtokot, nekik hűséget fogadó és szolgálati kötelezettséget vállaló személyeknek, ezek ismét maguknál szegényebb és alacsonyabb sorsú embereknek. A magánhatalmi szervezeteknek, a láncolatos hűbériségnek kialakulása hűbéri kötelezettségek önkéntes vállalására kényszeríti a szabad kisbirtokosokat, kik hatalmas urak védelmére vágyva, nem egyszer örökölt földjüket is hatalmas uraknak ajándékozzák, hogy tőlük hűbérként kapják vissza.
A hűbéri viszony kezdetben időleges és személyes természetű kapcsolat volt. A birtok a hűbéres halála után a hűbérúrra szállt vissza. Mivel azonban a kötelességét híven teljesítő hűbéres birtokát rendszerint fia kapta meg, hovatovább jogszokássá lett a hűbérbirtok öröklése. Az örökös hűbériség kialakulásával párhuzamosan a Karoling államszervezet királyi tisztviselőinek – grófoknak, őrgrófoknak, palotagrófoknak – és a tartományi hercegeknek hivatala is örökös méltósággá alakult át s evvel elvesztette közjogi jellegét. A grófságok és hercegségek ez idő óta az uralkodóhoz magánjogi kötelékkel kapcsolat hűbéres tartományok. A közjogi kapcsolatok meglazultak s a Karoling-birodalom közhatalmi szervezete egymásmellé és egymás alá rendelt magánhatalmi szervezetek láncolatának, a hűbéri államnak ad helyet. A hűbéri államban – az elgyengült közhatalom szabályozó és mérséklő működése híján – napirenden voltak a belviszályok, a magánhatalmak rendes háborúvá fajuló küzdelmei, melyekből az uralkodó sem tudta magát kivonni. Hatalma közjogi színezetétől és magánhatalma túlsúlyát biztosító gazdaságától – örökös hűbérként mások tulajdonába adott birtokaitól – egyaránt megfosztva, már nem volt az a korlátlan úr, mint korábban. Hűbéri felfogás szerint első volt az egyenlők közt, kivel hűbéresei – maguk is hatalmas hűbérurak – ha érdekük úgy kívánta, éppoly könnyű szívvel szálltak harcba, mint más hűbérurakkal. E harcokban az uralkodó hozzá hűnek maradt hűbéreseire támaszkodott s ezért a későbbi fejlődés során kénytelen volt azoknak politikai jogokat adni, a rendek alkotmányos jogainak elismerésével saját hatalmát korlátozni.
A X. és XI. század fordulóján a hűbéri rendszer Franciaországban és Itáliában már virágjában állt. Németországban a szász császárok még eredményesen küzdöttek elfajulása ellen. A hercegség és grófság itt még királyi hivatal volt, nem örökös méltóság, bár örökössé tételére irányuló törekvések már jelentkeztek s a hűbériség lépésről-lépésre tért hódított. A király és a tartományi hercegek magánhatalma mégis messze meghaladta alattvalóik hatalmát s az erős központi hatalom még útját tudta vágni a hűbérurak örökös küzdelmeinek. E harc hullámai még nem hatoltak el a trónig. A X. században fel-fellobbanó lázadások még nem a hűbériség korának jellegzetes magánharcai, hanem családi háborúskodások a trónért, befolyásért vagy a korábban független német törzsek – szászok, bajorok, svábok – hercegeinek, grófjainak felkelései az idegen frank, majd szász uralom ellen.
A Karolingok nyomdokaiba lépő szász dinasztia erős magánhatalmon alapuló, de mégis kifejezetten közjogi színezetű monarchiája lebegett Szent István szeme előtt, midőn a vallás, egyház és főpapság után „a királyság negyedik ékességének” a királyi gazdaságok élén álló s azokon élő, tőle magánjogilag függő „főemberek, ispánok és vitézek hűségét, erejét, buzgalmát, emberségtudását és bizodalmát” mondja, kik „oltalmazzák az országot, megvédik a gyöngéket, legyőzik az ellenséget és öregbítik a birodalmat” s midőn a királyi magángazdaság kiépítését és megszervezését az egyházi szervezet kiépítésével párhuzamosan, mindjárt trónralépte után megkezdte.
A magyar hagyomány szerint Árpád „gazdagabb és hatalmasabb” volt a többi hadnagyoknál. Fejedelemmé választásának indokai közt személyes képességei és előkelő származása mellett vagyoni állása is szerepet játszott. Nemzetsége mindenesetre a leggazdagabb magyar nemzetség volt s ezt a pozicióját az új hazában is megtartotta. A Fehér megyei, solti és csepeli nagykiterjedésű szállásbirtokon kívül Árpád ivadékai a X. század folyamán kiszálltak a tolnai, veszprémi, somogyi részekre, birtokukba vették a pilisi és bakonyi erdővidéket. Géza korában Esztergomtól, Visegrádtól és Soroksártól a Balatonig, a Mecsek-hegységig és Bodrogvárig, a Bakony nyugati szélétől és a Csallóköztől a későbbi Kiskúnságig egymást érik a fejedelmi család földesúri hatósága alá tartozó lakótelepek. Ez a nagy birtok nem alkotott zárt területi egységet, Árpád törzséhez tartozó más foglaló nemek – így a Csák-, Szalók-, Bikács- és más nemzetségek – szállástelepei szaggatták át. A birtok e korban egyébként sem volt valami körülhatárolt földterület. A földnek magában nem volt értéke, mert szerte az országban igen nagy földség hevert parlagon és lakatlanul, melyből évről-évre más területeket vettek művelés és legeltetés alá. A vagyon fokmérője a munkaerő és az állatállomány volt. Birtok alatt az úr magánjogi hatósága alá tartozó földművelő, pásztorkodó és egyéb szolgák és szabadok s az általuk gondozott lovak, marhák összeségét értették. Ezért fogadta Géza és István oly szívesen a nyugatról és keletről bevándorló földműves és pásztorkodó telepeseket, kik a korábbi hadjáratokról hurcolt foglyok ivadékaival együtt a fejedelmi vagyont gyarapították.
A szoros értelemben vett fejedelmi birtokon kívül Szent István más javakkal is rendelkezett, melyek részben a hűtlenségbe esett hadnagyok leverését követő birtokkobzás útján, nagyobb részben a gazdátlan föld birtokát a királynak biztosító felségjog alapján – de nem a középkorban ismeretlen, állítólagos „legfőbb földesúri jog” címén – kerültek tulajdonába. A Karoling-korban kialakult nyugati jogfelfogás szerint minden gazdátlan, urahagyott és örökös hiányában uratlanná vált föld, kincs és jószág tulajdona felségjoga alapján a királyt illeti. A korabeli nyugati keresztény királyoknak ezzel a regálejogával élt Szent István, midőn országa területén a nemzetségek vagyonához nem tartozó minden földet tulajdonába vett és a nemzetségektől közvetlenül nem függő, nekik nem adózó, idegen eredetű hódolt és bevándorolt népet magánföldesúri hatósága alá vetette. A gyepűvonalon túleső, nagykiterjedésű, de jobbára gyéren lakott erdős-hegyes határvidéken és a honfoglaló törzsek szállásai közt húzódó uratlan zónákon kívül a nemzetségek szállásföldje és szolgáik lakótelepei közé ékelt műveletlen területek és az országban szerte, főleg erdős vidéken kis telepeken viszonylag függetlenségben élő, uratlan népség telepei is a király birtokába jutottak.
Öröklés, hűtlen alattvalóival szemben gyakorolt birtokkobzás, háramlás és a gazdátlan föld regáléja címén birtokolt vagyonával István rengeteg területnek, országa nagyrészének és sok népnek földesurává lett. E nagybirtokból, nyugati példára, gazdag adományokban részesítette az újonnan alapított egyházakat és kolostorokat, udvarának nyugati országokból bevándorolt vitézeit és hűnek bizonyult magyar alattvalóit. Családi birtokából nem igen adományozott. A kobzott vagyont viszont nyugati uralkodók példájára rendszerint eladományozta. Koppány egykori tartományában a pannonhalmi monostor és Fanbergi Tibold, a gyulák tartományában Marosvártól az erdélyi Fehérvárig a marosvári püspök és Csanád kapott nagyobb adománybirtokot. Mások a törzsszállások közt és az országos gyepűvonalon túl húzódó, korábban gazdátlan földből kaptak részt. A püspöki székvárosok és kolostorok majdnem kivétel nélkül a földregále címén birtokbavett területen, a törzsválasztó zónákon épültek fel.
Az adománybirtok – az egykorú nyugati felfogásnak megfelelően – hűbéri jellegű kötelezettségekkel volt megterhelve. Élvezője katonai szolgálattal s ha a birtok nagy volt, ezenfelül katonaállítással is tartozott. Birtoklása – Szent István törvénye értelmében – az adományosnak és fiainak, illetőleg egyenesági férfiivadékainak élettartamára volt korlátozva. Ezek halála után a birtok visszaszállt a királyra, míg más szabad birtokosok saját személyes vagyonukat oldalági rokonaikra s az egyházra is hagyhatták. Az adománybirtoknak ezt a megkötöttségét száz évvel utóbb Kálmán király is fenntartotta, csupán Szent István adományait ismerte el a nemzetségi birtokkal jogilag egyértékűnek. E hűbéri jellegű viszony következtében az adománybirtokosok magánjogi függésbe kerültek a királlyal szemben, aki főleg rájuk, mint magánhatalma oszlopaira támaszkodva vívta meg döntő harcát az elégedetlen hadnagyokkal. A Koppány és Ajtony ellen induló királyi magánhadseregek vezérei az első adománybirtokosok: Vecelin, Hont, Pázmány és Csanád voltak.
A X. század folyamán megduzzadt fejedelmi birtokból István a frank és német királyok példájára a királyi udvar – mint a németek mondták: a palota – ellátására udvari gazdaságot szervezett. E gazdaság és a központi kincstár kormányzatára külön udvari főtisztviselőt rendelt a frank és német királyok udvari javait, a Pfalzokat kormányzó palotagrófok comes palatii – későbbi alakban palatinus comes – címével. A többnyire szláv nemzetiségű udvari szolgák főtisztjüket az udvar ispánjának, nadvor zsupannak tisztelték s ez a név honosodott meg a magyar nyelvben nádorispán alakban. Az udvari gazdaság zárt területi egységet alkotó nagyobb birtoktestei – így a csepeli, pilisi, bakonyi, segösdi, csallóközi, zólyomi, szepesi, ugocsai, bereg-máramarosi uradalmak – élén a XII–XIII. században külön erdőispánok és udvarnokispánok álltak, de Szent István korában ennek még semmi nyoma sincs.
Az országban szétszórt többi királyi birtok központjául Szent István egy-egy várat jelölt ki s a várak körzetében, határában – mint később szlávból vett szóval mondották: megyéjében – lakó királyi népek élére a frank-bajor grófok comes címét viselő főtisztek kerültek. Ezeket a pannóniai szlovénektől tanult szóval ispánnak, várispánnak nevezték. Ahol akadt alkalmas fekvésű régi föld- vagy mocsárvár, ezeket használta fel. A XI. századig visszavezethető, ősalapítású vármegyék székhelyei közül Nyitra, Komárom, Esztergom, Visegrád, Kolon (Zalavár mellett) és Baranyavár szlovén, Bács, Csongrád, Pest, Nógrád, Gömör, Zemplén, Ungvár, Bihar bolgár vagy bolgárszláv, Győr avar, Moson, Sopron és Pozsony német alapítású váraknak látszanak. Fehérvár a fejedelmeknek, Veszprém Szent István lengyel unokaöccsének, Somogyvár, Marosvár s az erdélyi Fehérvár a hűtlenségbe esett hadnagyoknak várszerű szállástelepei voltak. Másutt, ahol alkalmas régi vár nem volt, újat építettek. Ezek az új várak – Vasvár és Újvár kivételével – a helynévképzés régi magyar szokása szerint az első megszálló, ez esetben az első ispán személynevét viselik, aminthogy Marosvárat s valószínűleg Odenburchot és Pereslavasburchot is első ispánjukról nevezték el Csanádnak, Sopronnak, Pozsonynak. Hont ispán Pázmány testvérével együtt egyike volt István német híveinek. Szolnok ispán a Péter bukásakor kitört lázadásban pusztult el. Doboka, Szent István kortársa és rokona, Szabolcs a Csák-nemzetség X. századi őse volt s ez alapon feltehetjük, hogy a magyar személynevet viselő Bars és Borsod, Békés, Szatmár, Kolos, Torda, Arad, Zaránd, Temes, Keve, Torontál és Tolna várak is első ispánjuk nevét viselik.
Szent István koncepciója szerint a világi és egyházi igazgatás szervei szoros kapcsolatban működtek. Az egyházi tisztségek viselői résztvettek a kormányzatban, törvénykezésben; viszont a világi tisztviselők a maguk hivatalos hatalmával támogatták az egyházi közigazgatást. A kereszténység felvételével számos jogterület az egyházjogba olvadt; így a házassági ügyek, boszorkánypörök, vallás elleni kihágások kivétel nélkül a püspök vagy főesperes ítélőszéke elé tartoztak. Az istenítéleti bizonyítás egyházi fórum előtt folyt le. Az előállítás azonban a világi hatóság kötelessége volt s ezért az ily bűnösöket az ispán és főesperes emberei együtt fogták el és állították törvény elé. A tizedszedésnél a püspök embere mellett az ispán poroszlója is közreműködött. Ezért eredetileg minden vármegyének egy-egy főesperesség felelt meg. A veszprémi püspökség alapításakor Szent István világosan megmondja, hogy négy várat s ezek vidékét, vagyis négy vármegyét – Visegrád, Fehérvár, Veszprémvár és Kolonvár megyéit – rendelte a püspök joghatósága alá. E négy vármegyének s a somogyi pacifikáció után a veszprémi püspök alá került Somogynak felelnek meg a püspökség visegrád-budai, fehérvári, veszprémi, zalai és somogyi főesperességei. Hasonlóképen egy-egy ősalapítású vármegyét fednek az esztergomi egyházmegye gömöri, nógrádi, honti, esztergomi, komáromi, pozsonyi és nyitrai, a csanádi egyházmegye csanádi, temesi, krassói és aradi, a pécsi egyházmegye tolnai, baranyai, valkói és pozsegai, az erdélyi egyházmegye szatmári, dobokai, kolozsi, tordai és gyulafehérvári főesperességei.
Az egyházi és világi szervezet szoros összefüggése és együttműködése mellett nyilvánvaló, hogy az egyházi és világi közigazgatás szervezése párhuzamosan történt. Az esztergomi érseki tartomány, valamint a kalocsai és csanádi egyházmegyék területén Szent István teljesen kiépítette a vármegyeszervezetet harminckilenc várral. Ezek Esztergom, Visegrád (Pilis), Fehérvár, Tolnavár, Baranyavár, Valkóvár, Pozsega, Somogyvár, Kolon (Zala), Vasvár, Sopron, Moson, Győr, Karakó, Veszprém, Komárom, Pozsony, Nyitra, Bars, Hont, Nógrád, Pest, Bodrog, Bács, Keve, Horom (Krassó), Temesvár, Torontál, Arad, Zaránd, Csanád, Csongrád, Szolnok, (Heves-) Ujvár, Gömör, Borsod, Szabolcs, Zemplén és Ungvár. A Tiszától nyugatra csak Zala megyének a Kerka és Mura közé eső része és az északi határon húzódó trencséni, zólyomi, szepesi, sárosi és máramaros-bereg-ugocsai rengeteg erdőségek, a Drávántúl Szlavónia maradt közigazgatási szervezet nélkül.
Keleten, a bihari és erdélyi egyházmegyék területén azonban István csak alapjait vetette meg a vármegyeszervezetnek. A Tiszántúlnak a Köröstől északra eső hatalmas területén a tiszaparti Szabolcson kívül csak két királyi vár emelkedett: Bihar vára és Szatmár. Erdélyben négy vár épült egymás közelében a Szamos és Maros völgyén: Doboka, Kolozsvár, Torda és Gyula-Fehérvár.
Az udvari gazdaságon és vármegyéken kívül István minden jel szerint külön határispánságokat (comitatus confiniorum) is szervezett a frank-német Mark, vagyis őrgrófság mintájára. Okleveleinek záradékában a püspökök és ispánok mellett marchiokat is említenek, kiket Szent László törvénye comites confiniorumnak, a Kislegenda – Erdélyről s a Száva-Dráva közéről szólva – tribunusnak nevez. Ilyen határispán volt az a Sebös marchio Ungariae, aki a hazai hagyomány szerint Vászolyt Nyitra várában megvakíttatta s az egykorú altaichi bajor író szerint 1039-ben halt meg s ilyennek látszik az a Szoltán, kit Szent István a hagyomány szerint Erdély kormányzatára rendelt. A határispánok fennhatósága alá tartozott egy-egy Kálmán törvényében is emlegetett marchia, a hontvédő gyepűvonalon kívül eső végvidék a határfolyó átkelőhelyeit és a gyepűkapukat védő várakkal s az országhatár védelmére rendelt – custodes confiniorum néven említett – határőrökkel. A határispán – úgy látszik – a legközelebbi végvárnak ispánja is volt. A nyugati végeken valószínűleg két ily határispánság volt, egy a Dunától északra, a másik a jobbparton. A Száva-Dráva-közi határispánság, melynek élén a XI. század derekán Vid bácsi ispán állt – bár még a XIII. században is Marchia-nak nevezik – a Szerémség elfoglalása után a nyugati végvidékhez hasonlóan vármegyei szervezetet nyert, de helyette Szent László a pozsegai erdőségtől nyugatra eső területen szervezett egy új határispánságot a szlavóniai bán kormányzata alatt. Az erdélyi határispánság az erdélyi vármegyék teljes kialakulása után is fennmaradt, élén az erdélyi hadnaggyal (princeps Ultrasilvanus), vagy – mint később szlávosan mondották – az erdélyi vojvodával, vajdával.
A várispán hatósága alá tartozó királyi gazdaság vagy várispánság, a comitatus civitatis – a frank Gau-szervezet bomlásával kialakult X. és XI. századi bajorországi grófságokhoz, comitatusokhoz hasonlóan – nem volt zárt területi egység. Szent István a veszprémi püspökség alapítólevelében a nyugati terminológiából vett szóval pagus civitatisról, compages civitatis-ról, „a vár vidékéről” beszél. Ugyanily határozatlan fogalom volt a XI. század vége óta divatos mega civitatis, „a vár megyéje”, azaz „határa” kifejezés.
A vármegyék és határispánságok a királyi főtisztviselők gazdasági, közigazgatási, bírói és katonai hatóság alá tartozó királyi népeket s az általuk használt, szétszórt fekvésű földeket gazdasági és közigazgatási egységbe foglaló, de földrajzi egységet nem alkotó magángazdasági alakulatok voltak. Ez okozta, hogy a vármegyék és főesperességek közt eredetileg fennálló területi kapcsolat később meglazult. Az egyházigazgatási egységek ugyanis hamarosan zárt területi egységgé alakultak, míg a vármegyék csak a XIII. században lettek földrajzi fogalommá.
A várgazdaságok keretében élő különféle népelemek legelőkelőbb rétege a Szent István korában civis és miles, vagyis polgár és katona néven említett vitézek, a későbbi várjobbágyok osztálya volt. A király védelme alá húzódó szabad magyarokból s a várnép közül felszabadítottakból kialakult vitézi osztály tagjai a királyi vár földjéből örökös használatra kapott földön mint kisbirtokosok gazdálkodtak s ennek fejében katonai szolgálatra voltak kötelezve. Békében – valószínűleg hetenkint, havonkint egymást felváltó – csoportokba osztva, a várban, az ispán udvarában teljesítettek szolgálatot s oldalán a gazdaság igazgatásában is résztvettek. Háború idején a várispán vezérlete alatt hadbaszálló vármegyei zászlóalj keretében harcoltak. Személyükre szabadok, de hűbéres kötelezettségük következtében földhöz, illetőleg a várgazdasághoz voltak kötve s a királytól más úrhoz nem szegődhettek.
Az udvari gazdaság keretében ily katonáskodó népelem nem volt, de a nádorispán katonai hatósága alá tartoztak a király környezetében, az udvarban szolgálatot teljesítő és a nádor vezetése alatt hadbaszálló milesek, vagyis vitézek, a későbbi királyi ministerek és serviensek, kik katonai szolgálatra kötelezett kisebb adománybirtokosok voltak.
A királyi védelem alá húzódó, jobbára külföldről bevándorolt szabad telepesek vagy vendégek – colonusok és hospesek – az udvari és várföld használatáért állandó összegben meghatározott földbért fizettek és bizonyos mérsékelt szolgálatokkal, közmunkával tartoztak.
A szláv szóval udvarnoknak nevezett udvari szolgák és a civilis, castrensis néven emlegetett várszolgák földművesek, pásztorok, halászok, erdőlakó vadászok voltak. Az udvarnak és várnak tartozó szolgáltatásaik természete szerint megkülönböztették a termésből, szaporulatból hányadot fizető földműveseket, szőlőműveseket, pásztorokat, halászokat, a különféle háziipari készítményekkel adózó és az udvari, várbeli szolgálattal, munkával tartozó csoportokat. Valamennyien földhöz, illetőleg a királyi gazdasághoz kötött szolgák voltak, bár Szent István az udvarnokokat magánbirtokosok szolgáitól megkülönböztetendő mérsékelt magánjogi kiváltsággal ruházta fel, melynek értelmében bűnözés esetén a szabadok enyhébb törvénye szerint ítéltettek, de tanuságukat már nem hallgatták meg a szabadoké közt.
Ezeken a király földesúri hatósága alá tartozó népelemeken, a rendszeresen kiépített királyi birtokszervezeten nyugodott Szent István királyságának gazdasági, katonai és közigazgatási hatalma.
A királyi háztartással egybeolvadt államháztartás rendes bevételei túlnyomórészben az udvari és várgazdaságokból befolyó domaniális, földesúri jövedelmek voltak. Mellettük az alattvalóktól a királyi felségjog alapján szedett jövedelmeknek még egészen alárendelt szerepük volt. Ily regálejövedelmek a pénzverési haszon, vásárpénz, vám, rév, hídvám és a „szabad dénár” néven ismert fejadó.
A pénzverés egyike volt a keresztény királyok legfontosabb felségjogának. Szent István e jogával élt, mikor tüstént trónralépte után, valószínűleg Esztergomban, pénzverőműhelyt rendezett be és ott Regensburgból hívott bajor és olasz pénzverőmunkásokkal a Karoling-pénzrendszer alapján egyik lapon Stephanus rex, a másikon Regia Civitas felirattal ezüstpénzt veretett. Pénzei súly, finomság, rajz, sőt felirat tekintetében is II. Henrik bajor herceg jóhírű regensburgi féldénárosainak mintájára készültek. Egy 408 grammos Karoling-font súlyú 0.900 finomságú ezüstből 510 ilyen obulust vertek. Bár a Karolingok és a bajor pénzverést reformáló II. Henrik herceg dénárainak félsúlyát nem érik el, az egykorú német és cseh féldénárosoknál jóval értékesebbek voltak. Magyarországon kívül is jó hírük támadt. A pénzverési jog adományozásával nyugaton már rohamossá vált pénzromlás következtében Észak-Európa kereskedelmi forgalmában kedvelt fizetési eszközzé lett a magyar ezüstpénz. Lengyelországból jóformán kiszorította az értékben hanyatló regensburgi dénárt, de használták Morva- és Csehországban, Sziléziában, Szászországban, Livlandban, a poroszoknál és pomeránoknál, Dániában, Gothlandban, sőt a Farör-szigeteken is. Jóhírük csábította utánzásukra a Balti-tenger-melléki szláv törzsfőket, kiknek durva, barbár kiállítású utánveretei értelmetlen köriratokkal százszámra kerülnek elő egykori tartományuk s a szomszédos országok földjéből. Szórványosan Lengyelországban és Kelet-Németországban is utánozták István pénzeit. Szent István mindenesetre kedvezőbb helyzetben volt a legtöbb nyugati pénzverő úrnál, mert az ezüstszükségletet saját bányáiból láthatta el, de a szerencse is kedvezett neki, mert apósa pénzeit utánozva, a legjobbhírű pénzt vette mintául s ez tette lehetővé, hogy félszázadra a fiatal magyar királyság lett a Karolingok egészséges pénzverési rendszerének örökösévé. A pénzverésből a királynak ily kiterjedt nemzetközi forgalom mellett szép haszna volt, mert a nyers ezüstnek és idegen pénznek beváltása alkalmával pénzverési díj fejében tekintélyes százalékot vontak le. Mindazonáltal a pénzverési regále korántsem oly jövedelmező, mint a későbbi századokban, mert a pénzforgalom még igen korlátozott volt, jóformán a királyi vásárokon merült ki. A magyarok az elég sűrűn forgó bizánci aranypénzzel és a régi terménypénzekkel – tinóval, állatbőrrel, prémmel – bonyolították le üzleteiket. Maga a király is tinóban és aranypénzben szabta ki a törvényes díjakat.
A királyi vásárhelyen kereskedő árusokat és vevőket a vásártartás felségjoga alapján adóztatták meg. A vám, rév és hídvám szedése a gazdátlan föld regáléjával rokon útregále alapján történt, melynek értelmében a fő közlekedési útvonalak tulajdona a királyt illette. A katonai szolgálattal nem tartozó szabad telepesek, vendégek fejadóját, a „szabadságért” fizetett dénárokat az idegenvédelmi felségjog alapján szedték. Ezen alapult a zsidóadó is.
E szorosan vett pénzügyi regálékon kívül a törvénykezési felségjog alapján a bírságokból, díjakból is részesült a király.
Mindezek a felségjogok a Karoling-korban alakult ki s az ez alapon szedett regálejövedelmek kezdetben nem voltak adók, hanem ellenszolgáltatás fejében fizetett illetékek. A pénzverési díjat a pénzverés költségeinek megtérítése fejében, a vásárpénzt a királyi földön átengedett vásárhely használatáért, a vámokat az utak, hidak, átkelőalkalmatosságok fenntartási költségeire, az idegenek fejadóját a szabadságot biztosító királyi védelemért fizették. A későbbi fejlődés során e jogokat, különösen a pénzverés és vámszedés jogát pénzügyi szempontból kezdik kihasználni s az ellenszolgáltatás mértékét messze meghaladó összegeket szedve, az illetéket súlyos adóteherré fejlesztik. Nálunk ez a folyamat már a XI. század közepén megindul s a XII. században a pénzügyi regalitás, mint bevételi forrás, jelentőségben megközelíti a magángazdaságot. Nyugaton a XI–XII. században az adományozási rendszer következtében mindezek a felségjogok a hatalmasabb egyházi és világi hűbérurak által is gyakorolt joggá devalválódtak, Magyarországon azonban a XIII. század elejéig kizárólagos királyi felségjogok maradtak.
Az államháztartáshoz hasonlóan a hadi szervezetnek is a magángazdaság volt az alapja. A királyi hadsereg az udvari vitézeknek, adománybirtokosoknak és általuk fegyverbe állított katonáknak a nádorispán s a várkatonáknak a várispánok vezérlete alatt hadbaszálló zászlóaljaiból állt. Ezzel a földesúri sereggel vívta meg a király belső és külső harcait. Csak az országot fenyegető nagy veszély és nagyobb hadivállalkozások esetén került sor a királytól magánjogilag független, nemzetségi szervezetben élő magyar nemesek hadbaszállására a király személyes vezérlete alatt. A vitézek állandó ellátása, katonai felszerelése, a hadieszközök, harciparipák és hadimálha kiállítása, külháború esetén az átvonuló hadsereg élelmezése a várgazdaságokat terhelte. E célra szolgált a királyi vármegyék terményjövedelme. A királyi kincstárra csupán a külföldön harcoló seregek ellátása hárult, mert az adománybirtokosok, valamint a hadbaszálló nemesek a maguk költségén szerelték fel magukat és hadikíséretüket.
A magyarok őseinek kultúrérintkezései a X. századig.
iráni ősnép; Finnugor-korszak; Őstörök-korszak; mongol; iráni szakíta; Ugor-korszak; Ogur-korszak; hún; kínai; előmagyar és onogur; onogurok; szarmata; európai hún; gót; Hún-uralom kora (III–VI. század); ogur; európai hún; perzsa; alán; kaukázusi (örmény); bizánci görög; Uturgur-korszak (547–568.); szabir; Türk-uralom kora (568-620.); türk; kínai; Onogur-bolgár-korszak (620–679.); bolgár; Kazár-uralom kora (679–890.); kazár (kabar); arab, zsidó; normann-orosz; orosz-szláv; nyitrai szlovén; bolgár-szláv; pannón-szlovén; magyarok: Etelközi megszállás kora (890–895.); Honfoglalás és kalandozások kora (896–875.); besenyő; dunai bolgár; bajor; lombard-olasz; Indoeurópai népek; török népek; keletázsiai népek; sémi népek; politikai kapcsolat vagy kultúrhatás; jelentősebb népkeveredés.
A közigazgatás és igazságszolgáltatás sem rótt terhet a kincstárra, mert azt is a gazdaságok élén álló ispánok látták el. A nádorispán és a várispánok gazdasági, katonai, közigazgatási és bírói hatóságot gyakoroltak a kormányzatukra bízott uradalom népe felett. Fizetést nem kaptak, de élvezték a vezetésük alatt álló vármegye, a nádor az összes udvari gazdaságok jövedelmének egyharmadát. A gazdaságban, közigazgatásban, törvénykezésben és hadvezetésben oldalukon működő tisztek a királyi uradalmak népéből, elsősorban a vitézek, a várjobbágyok közül kerültek ki és szolgálatuk fejében a vár terményjövedelméből, illetőleg az ispáni harmadból részesültek.
Szent István királyságának gazdasági, közigazgatási és katonai szervezete – a frank-bajor szervezethez hasonlóan – decentralizált kormányszervezet volt, de az egész országot behálózó királyi gazdaságok, az udvari és váruradalmak igazgatásának szálai a királyi udvarban futottak össze. A nádorispán és az egymástól független királyi várispánok kezdetben koordinált, egyenrangú kormányzati tényezők voltak és minden közbeékelt hatóság mellőzésével közvetlenül a király alá voltak rendelve, csak neki feleltek. Az országos kormányzatban a püspökökkel együtt mindannyian mint a királyi tanács tagjai vettek részt. Mivel azonban a vidéki kormányzat élén álló várispánok és püspökök nem voltak abban a helyzetben, hogy állandóan az udvarban tartózkodhattak volna, a nádorispán egészen különleges hatalmi álláshoz jutott. A királlyal állandóan és közvetlenül érintkezvén s őt fontos kormányzati és bírói funkciókban helyettesítvén, eleve predesztinálva volt az országos kormány vezetésére, ami a későbbi fejlődés során, pénzügyi, majd bírói és hadügyi hatáskörének kialakulásával és tisztének országos méltósággá fejlődésével következett be. Míg a vármegyei terményjövedelmek helyben használtattak fel, az udvari gazdaság terményjövedelme s a vármegyék készpénzjövedelme kezdettől fogva a nádorispán kezéhez folyt be. Ő volt a királyi kincstár és a termények felhalmozására Esztergomban, Fehérvárott és másutt épített tárak legfőbb őre. E kincstartói funkciójából alakult ki már a XI. század folyamán pénzügyi hatásköre, amit a XII. század végén a tárnokmester vett át. Törvénykezési joga még a század végén is csak az udvarnokokra terjedt ki, de mint a király helyettese, az udvarban mások ügyeiben is ítélkezett.
Szent István korában a többi udvari tisztségek még nem alakultak ki. Az udvarbíró – a későbbi országbíró – hivatala csak a XII. század elején vált ki a nádori hatáskörből. A többi udvari tisztségek – a tárnokmester, lovászmester, asztalnokmester, pohárnokmester tisztségei – pedig csak a XIII. században tűnnek fel, bár az udvarban élő nemes urak közül egyesek korábban is teljesítettek a király mellett különleges személyi szolgálatot. Már a XI. században említenek királyi lovászt és kardhordót.
A központi kormányzatnak fontos szerve volt a középkorban a királyi kancellária, az oklevélkiállítással, törvényszerkesztéssel s általában mindennemű írásbeli teendővel foglalkozó udvari hivatal, melynek tagjai erre kiképzett papok voltak. Szent István evégből sógora, II. Henrik trónralépte után a császári kancellária egyik tagját hívta udvarába. A pannonhalmi, pécsi és veszprémi alapítólevelek szövegében ráismerhetünk Heribert kancellár egyik jegyzőjének III. Ottó számos okleveléből ismert stílusára. Vajjon csak ez az egy alkalmazott vagy több működött-e Szent István kancelláriájában, nem tudjuk. Bizonyos azonban, hogy ha volt is ily szervezet, István halála után felbomlott. Utódai udvarában III. Béláig nem működött külön kancellária. A jegyzői teendőket evvel időnként megbízott papi személyek, majd a királyi kápolna tagjai, az udvari káplánok látták el. Sok tennivalójuk amúgy sem volt, mert a XI–XII. században az írásbeliség egész Európában elhanyatlott, nálunk pedig még kialakulni sem tudott. Ami kevés jogi értékű írásos emlék, oklevél a XI. századból korunkra jutott – a középkori hamisítványokat is beleértve – kivétel nélkül egyházak javára tett adományokról, kiváltságokról szól, mert e korban csupán az egyházfők tartották fontosnak – római befolyás következtében jogaik írásbafoglalását. A világiak minden ügyletben megelégedtek a szokásjogban gyökerező jogi formaságokkal, okleveles biztosíték szerzésére nem törekedtek. Világi alattvalók részére az első oklevelet Kálmán adta ki az olasz szokásjoghoz ragaszkodó dalmát városok kérésére. Magyar földről II. Géza korából ismerjük az első világi birtokos részére kiadott királyi okleveleket.
Az új kormányzati rendszer és a királyság hatalmi állása magánhatalmi szervezeten, a királyi gazdaságok láncolatán épült fel, s ehhez képest sok hűbéri vonása van. A katonai kötelezettséggel terhelt adománybirtok, a várföld élvezetéért fegyverrel szolgáló vitézek és földbért fizető telepesek szolgálata, kötelezettsége tagadhatatlanul hűbéri természetű. Magukat az ispánokat is, mint a király földesúri hatósága alá tartozó népek gazdasági tiszteit, magánjogi, hűbéri természetű kötelék fűzte az uralkodóhoz s ehhez képest a királyi birtokszervezetbe nem tartozó alattvalók, a foglaló nemesség ivadékai felett semminő hatalmuk sem volt. Tisztségüknek mindazonáltal megvolt a közhatalmi színezete, közjogi tartalma is. István törvénnyel tiltotta el az ispánsághoz tartozó javak magántulajdonként való kezelését és öröklését s a hivatalos hatalommal visszaélő ispánokra szigorú büntetéseket rótt. Ezeknek az előrelátó intézkedéseknek nagy részük volt abban, hogy a X. századi frank-bajor grófságok képére szervezett nádorispánság és vármegyék nem osztoztak ezek későbbi sorsában, nem alakultak át örökös hűbéres tartományokká, hanem a mintául vett intézménytől független, sajátosan magyar közhatalmi intézménnyé fejlődtek.
A várbirtoknak – az udvari gazdasággal szemben – kezdettől fogva volt valami közjogi színezete, mint ahogy a frank-bajor szervezetben is felismerhető a kétféle királyi birtok jogi különbsége. Míg az udvari gazdaság jövedelmét teljes egészében a királyi háztartásra fordították, a várbirtokról csak a készpénzjövedelmeket szállították a kincstárba. A terményjövedelmet és robotmunkát a helyszínen használták fel katonai és közigazgatási, tehát állami célokra.
Az új intézményeknek a királyi udvarban használt hivatalos latin elnevezései – a civitas, pagus, comes, comitatus, comes palatii, miles, miles castri, civis, minister, servus, servus curialis, mancipium, beneficium, senior, denarius, tributum, teloneum, forum s a többiek – egytől-egyig a frank-bajor hivatalos terminológiában gyökereznek. A közbeszédben a civitast magyar szóval várnak, a miles castrit várjobbággynak, a királyi ministert jobbágynak, a seniort úrnak, a tributumot vámnak, a forumot vásárnak mondották, de amely intézménynek megfelelő magyar szó nem volt, az új szervezet keretében élő szláv szolgák nyelvéből átvett szavakat alkalmaztak. Így lett a vár pagusából a vár megyéje, a comesekből ispán és nádorispán, a servus curialisból udvarnok, a denariusból, nummusból pénz, amint később a hospes és civis jelölésére a városlakó németek nyelvéből vett polgár szó honosodott meg. E szavakból az intézmények szláv eredetére éppoly kevéssé következtethetünk, mint az ősi hadnagy szó mellett ugyanily értelemben használt szláv vojvoda > vajda, az in (inas) szót kiszorító szolga, a király vagy más szavakból. Legvilágosabban látjuk ezt az ispán szónál, melyet a magyarok a frank grófnak megfelelő tisztség viselőjére alkalmaztak, holott a szlovén, horvát és szerb zsupánok – a horvát palatinus zsupán kivételével – nem kinevezett királyi tisztviselők, hanem az ország kormányzatába bevont nemzetségfők voltak.
A nádorság és várispánság, az udvari és várgazdaságok, a keretükben élő népség hűbéri institutiói, a beneficiális adománybirtok, a királyi hadsereg, a bajor mintára vert pénz, a vámok, révek, vásárok regáléja, az egész magánhatalmi rendszer alapjául vett gazdátlan föld regáléjával együtt bajor földről átültetett intézmények. Gyökerük a Karoling hatalmi szervezetbe nyúlik vissza, de közvetlen mintaképül az István apósának és sógorának bajor hercegségében fennálló egykorú intézmények szolgáltak, aminthogy Szent István törvényeinek is a Lex Baiuvariorum volt a főforrása.
*
Szent István törekvéseit, uralkodásának alapgondolatát, a nyugateurópai keresztény kultúrközösségbe való bekapcsolódás eszméjét az idegenből átültetett intézmények, a Róma főhatósága alatt álló latin egyházi szervezet s a frank-bajor mintára kiépített közhatalmi és magángazdasági szervezet, „a régi és mostani uralkodók példájának” követése jellemzik. Mindazonáltal tévedés volna azt hinnünk; mintha Szent István ezek meghonosításával az ősi magyar intézmények halálos ítéletét írta volna alá. Ellenkezőleg, István a keresztény királyság megalapozásán munkálkodva megelégedett a központi hatalmat veszélyeztető régi politikai szervezet maradványainak megsemmisítésével, a hadnagyi méltóság, a törzsi önkormányzat megszüntetésével. A magyar nemzetségek ősi társadalmi és gazdasági szervezetéhez nem nyult; meggyökeresedett jogszokásokkal nem szállt szembe, mert – mint fiához írja – „kormányozhat-e görög ember latinokat görög szokások, avagy latin görögöket latin szokások szerint? semmiképen sem.” István újító volt, de nem forradalmár. Nyugatról új intézményeket és jogszokásokat, új eszméket és törekvéseket ültetett át magyar talajba, az egészséges történeti átalakulás, az evolució útját egyengetve, de nem rombolta le a régi magyar intézményeket, nem irtotta ki az ősi szokásokat.
Az évszázados hagyományban gyökerező vérségi szervezet és az ősi nemzetségi szokásjog, mint a magyar társadalom és magángazdaság alapintézményei sértetlenül kerültek ki a régi és új államrend, a pogányság és kereszténység politikai és világnézeti küzdelméből. A foglaló nemesség ivadékai két századdal Szent István halála után is a régi vérségi szervezetben, törvényerejű ősi jogszokásaik szerint éltek. E szervezet bomlása csak a XIV. században következett be a rendiségnek és a rendi társadalom gazdasági szervezetének teljes kialakulásával.
A nemzetségi közösségekben élő szabad magyar birtokosokat, vagyis a magyar nemeseket, pusztán közjogi kötelék fűzte a királyhoz; ki mint a törzsfők és a törzsszövetségi fejedelem jogutóda, közvetlenül és személyesen gyakorolta velük szemben méltóságából folyó jogait. Főbenjáró ügyekben és nemzetségközi viszályokban a király személyes bírói hatósága alá tartoztak, veszély esetén személyes vezetése alatt szálltak hadba és maguk, illetőleg népeik viselték az összes országlakosokat egyaránt terhelő közjogi természetű terheket. A nádorispán a királyi udvarban az uralkodó képében és helyetteseként nemesek ügyeiben is ítélkezhetett s a háborúban mint a királyt helyettesítő alvezér vezethette őket. A várispánok közreműködtek a nemesektől, illetőleg birtokukról járó regálejövedelmek és egyházi tized behajtásában, az egyház és nemesurak közt támadt ellentétek elintézésében, ítélkeztek a nemeseknek önszántukból eléjük vitt ügyeiben és eljártak a királyi hatalom és a közbéke ellen irányuló támadás esetében. A királyi főtisztek bírói, katonai és közigazgatási hatósága azonban egyébként nem terjedt ki a nemesekre, kiknek az alattvalói kötelezettségen túl terjedő jogviszonyait a nemzetségi szokásjog szabályozta.
Vagyonukat, allodiális természetű szállásbirtokukat továbbra is minden korlátozás nélkül, szabadon, az ősi jogszokás szerint a nemzetségi birtokközösség keretében birtokolták. Szent István a királyi vagyont védő törvényes intézkedés kapcsán mindenkinek teljes szabadságot adott, hogy „azt, ami az övé, felesége, fiai, leányai, avagy rokonai és az egyház közt felossza, nekik adományozza” s az ily adományt vagy hagyományt törvényes védelem alá helyezte. A szabad rendelkezési jog biztosításával – mint a vele összefüggő következő szakaszból kitűnik – István csak a királyi vagyon zavartalan birtoklását biztosító rendelkezésének kívánt nagyobb nyomatékot adni. „Akarjuk – úgymond – azt is, hogy valamint másoknak adtunk hatalmat az ő javaikat bírniok, úgy a mi javaink is, vitézeink, szolgáink és mindazok a mik királyi méltóságunkhoz tartoznak, épségben maradjanak.” A törvényben kétségtelenül kifejezésre jut az egyéni tulajdon nyugati jogszokásban gyökerező elve, de korántsem célozza a nemzetségi vagyonjognak, a közös birtoklás és törvényes öröklés rendszerének megszüntetését s az egyéni birtoklás és korlátlan végrendelkezés rendszerének imperativ életbeléptetését. Sőt inkább a szabad rendelkezés biztosításával útját vágta a közhatalom beavatkozásának a magánörökösödés kérdésébe s evvel szabad útat engedett a nemzetségi szokásjog érvényesülésének is.
Az egyén csak avval rendelkezett szabadon, ami az övé volt. Szerzett, vásárolt birtokát tehát, melyről száz évvel utóbb Kálmán is ily értelemben intézkedett, mint egyéni vagyonát, a törvény értelmében szabadon adományozhatta és hagyhatta. Az örökölt, vagyis nemzetségi vagyon tulajdonosa azonban nem az azt élvező egyén, hanem a nemzetségi közösség volt, a szabad rendelkezés joga tehát ily birtoknál István törvénye értelmében is a nemzetséget illette meg. A nemzetségek pedig e jogukat továbbra is az ősi szokásjog értelmében gyakorolták. A nemzetségi birtok élvezőjének halála után az a törvényes öröklés rendjén fiaira, testvéreire, majd ágról-ágra s az egész nemzetség kihalta után a királyra szállt. Istvánnak az özvegyek jogát biztosító törvénye világosan megmondja: „az özvegy bírja minden javát és az ő holta után szálljanak vissza férje rokonaira, ha vannak ilyenek, ha pedig nincsenek, a király legyen örököse.” E szokásjogot sem Szent István, sem utódai nem korlátozták. Az ősi jogszokás erejére és tiszteletbentartására jellemző, hogy a nemzetségi vagyonból történt adományozás vagy hagyományozás csak a birtokos összes rokonainak, nemzetsége minden tagjának hozzájárulása esetében volt érvényes. Ily adomány megerősítésekor a király megkérdezte az adományozó testvérét és többi rokonait s csak miután „ezek ellent nem mondottak, engedte meg, hogy az adományozó tetszése szerint rendelkezzék”. Kálmán király a foglaló nemzetségek e szokásjogát törvényesen is elismerte, mikor azt a Szent Istvántól megadományozott birtokos urak nemzetségeire is kiterjesztette. A XII. és XIII. században már a későbbi királyok idejében bevándorolt nagyobb adományosok ivadékai is élnek e joggal, noha korábban az adománybirtok – István egy későbbi törvényes rendelkezése értelmében – csak apáról-fiúra, Kálmán szerint fiú nem létében a testvérre és ennek ivadékaira is, ezek kihalta után pedig a királyra szállt. Nagy Lajos az ősiség neve alatt ismert törvényes rendelkezésével ezt az ősi nemzetségi jogot terjesztette ki az összes magyar nemesekre, vagyis a XIII. és XIV. században hűbéres vitézi rendből, vagy még alacsonyabb sorból teljes nemesi szabadságra emelkedett birtokosokra is. A nemzetségi közös birtoklás magyarázza meg, hogy a nemzetségeknek idők folyamán az ország távoleső vidékeire szakadt s a közös vagyonon megosztozott ágai még a XIV. században is közösen gyakorolták a szállásföld központján épült nemzetségi egyházak kegyúri jogát és annak közelében mindegyikük megtartott egy-egy részt az ősi szállásbirtokból.
Az öröklési jogban késő századokig kifejezésre jutó nemzetségi birtokközösséghez hasonlóan a nemzetségek jogvédelmi közössége sem bomlott fel az új rend meghonosodásával. A nemzetség keretében a nemesek továbbra is jogvédelmi közösségben éltek. Jogsérelem esetén nem a királyi törvények, hanem az ősi jogszokás alapján vettek elégtételt s e jogukat a közhatalom is elismerte. A méregkeverőket és bűbájosokat Szent István törvényes intézkedéssel szolgáltatja ki a sértett családjának vérbosszúra, Szent László pedig kifejezetten elismeri a vérbosszú jogán vívott magánharc jogosságát, midőn kimondja, hogy „akik otthon harcolnak és a bíró elé nem viszik ügyüket, azokon a bírónak semmi keresete se legyen.” A közhatóság csak akkor avatkozott be a nemzetségi jogszolgáltatás menetébe, ha a magánharc a közbékét fenyegette vagy ha a felek maguk fordultak hozzá jogorvoslatért. Ilyen esetben minden királyi tisztviselő, sőt maga a király is szívesen állt az alattvalók rendelkezésére. Szent István és utódai a királyi ítélőszék elé jutást minden alattvalónak megkönnyítendő, Nagyasszony napján, később István király napján évente törvénynapot ültek Fehérvárott s ilyenkor mindenki elibük járulhatott panaszával és kérésével.
Az őstiszteletben kifejezésre jutott pogány kultuszközösségeknek – noha a halotti torban, emléktorokban s egyéb temetési szokásokban még századok multán is ráismerhetünk értelmüket vesztett maradványaira – a keresztény hit befogadása véget vetett, de helyettük a XI–XII. században új, keresztény nemzetségi kultuszközösségek alakultak ki. A nemzetségek az ősi szállásbirtokon templomot, kolostort emelnek elhúnyt őseik lelkiüdvéért s e kegyuraságuk alá tartozó nemzetségi egyházak fenntartásával és adományozásával, védőszentjének különös tiszteletével fejezték ki az ősök iránt érzett tiszteletüket és vérségi összetartozásukat. Ily nemzetségi egyházak voltak egyebek közt az Aba-nemzetség sári monostora, a Bór- vagy Kalán-nemzetség pusztaszeri monostora, Kaplonymonostora, Ajtonymonostora, Ákosmonostora, Jákmonostora, a Győr-nemzetség monostora Zselic-Szent Jakabon, a Gutkeled-nemzetség nyíradonyi és egyes ágainak csatári, majádi, egyedmonostori, sárvári monostorai s ily nemzetségi egyházat emelt maga István is (Ó-)Buda mellett honalapító ősének, Árpád sírja fölé.
*
Az új politikai szervezet kialakulása után is továbbélő régi magyar vérségi társadalom mellett a királyi birtokszervezet járulékaként már Szent István korában egy amattól független, új, hűbéri alapokon nyugvó társadalmi szervezet alakult ki, a királytól adománybirtokuk, tisztük és szolgálataik révén magánjogilag függő elemek társadalma. A magyar nemesi társadalom egységes, homogén jellegével szemben a királyi hűbéresek társadalma differenciált volt, osztályokra tagozódott.
A vérségi társadalom nem ismert osztálykülönbséget. Ha van is bizonyos rétegeződés, a szabad magyar nemzetségek tagjai mind egyenrangú tagjai a nemzetségi birtok-, jog- és kultuszközösségeknek. Akik pedig nem tagjai ezeknek, az idegenek és szolgák, egyformán jogtalanok s helyzetük a védelmet adó, illetőleg birtokos nemzetség önkényétől függ. A szabad magyarok és a társadalmon kívül álló elemek – a védelmet élvező idegenek és vagyontárgynak tekintett szolgák – közt szinte áthághatatlan választófal emelkedett, mert a vérségi közösségbe ily alacsony származású és jogtalan személy csak egész kivételes esetben hatolhatott be.
Az egyház ezt az éles megkülönböztetést ember és ember közt nem ismeri el s a választófal ledöntésére törekszik, mert Krisztus tanítása szerint Isten előtt minden ember egyenlő. A szabad és szolga közti különbség azonban alapja volt nemcsak az ókori, hanem a középkori gazdasági rendnek is. Ezért a szolgaságnak gazdaságilag egyelőre pótolhatatlan intézményét az egyház sem tudta megszüntetni. A szolga továbbra is jogtalan vagyontárgy maradt, bár a sérelmére történt bűnözések egyházi büntetése – hatásos figyelmeztetés lévén a szolgáikkal embertelenül bánó urak számára – némileg enyhítette sorsát. István törvényei értelmében a szolga gyilkosa nem engesztelési díjat fizet, hanem árát téríti meg gazdájának. Más úrnak szolgálóját teherbe ejtő szolgát, ha a lány meghal, eladják s árán a két úr osztozik. Szolga személye ellen elkövetett bűnöket a közhatalom nem büntet, ura is csak anyagi kártérítésre tarthatott igényt; csak az egyház sujtotta szigorú vezekléssel a bűnöst. Ezek a szigorúnak, sőt talán kegyetlennek is tetsző rendelkezések egyébként az egykorú jogfelfogásban gyökereznek, aminek értelmében a személy elleni bűnöket magánjogi szempontból ítélték meg. A saját családja tagját, fiát, testvérét, rokonát elpusztító gyilkos is csak egyházi büntetésben részesült, míg a feleséggyilkos – hacsak az asszony bűnös nem volt – ezenfelül a megölt családjának tartozott engesztelési díjat fizetni. Viszont a családnak, nemzetségnek, éppúgy mint a szolga urának, jogában állt a bűnös családtag bármily szigorú megbüntetése.
A szolga sérelmére elkövetett bűnök egyházi büntetésében megnyilvánuló morális védelemnél sokkal nagyobb jelentőséggel bírt a későbbi fejlődés szempontjából, hogy a keresztény hit és az egyházi szellem bevonulásával a szolgáknak módjuk nyílt a szabadság elnyerésére. Az egyház az emberek egyenlőségét hirdető krisztusi tanból kiindulva, a keresztényi tökéletesedésnek, a lelki üdvösség biztosításának egyik eszközét látta a szolgák felszabadításában s erre buzdította a hívőket. Szent István az idegen szolgát ura beleegyezése nélkül felszabadítót gazdasági okból súlyos pénzbüntetéssel sujtja, de másrészt a vallás és egyház szelleméhez híven saját szolgáik és szolgálóik felszabadítására biztatja alattvalóit s az ily szabadosokat királyi oltalom alá veszi. Maga is jó példával járt elől, mikor a királyi gazdaságokban élő szolgákat mérsékelt magánjogi kiváltsággal ruházta fel. A felszabadítás természetesen nem jelentette a szolgát urához fűző magánjogi kötelék felbontását. A szabados továbbra is hozzá volt kötve urának gazdaságához, de szolgáltatásainak terhe a szabadok vagy szabadosok kötelezettségeinek mértékéig enyhült s a törvény előtt a szabadokra érvényes enyhébb jogszabályok szerint ítéltetett. A szolgaáldozattal járó pogány torlás, a halotti áldozat helyébe az elhúnyt lelkiüdvéért való szolgaszabadítás lépett és divatbajött az ily szlávosan dusnoknak is nevezett szabados torlóknak eladományozása a halottért imádkozó egyházak javára. Ily alkalommal rendszerint megszabták a torlóknak az egyház iránt tartozó mérsékeltebb kötelezettségeit is. A felszabadítottak átléptek a szabadok társadalmába s annak alsó határán elhelyezkedve mintegy átmenetet alkottak a szolgák és szabadok közt. Előfordult azonban, hogy ily szabadosok királyi és várjószágok vezetésével is megbizattak s az ilyenek a többi előljárókkal azonos törvények alá estek, teljes szabadságot nyertek. Teljes szabadsághoz jutottak az egyházi pályára elég gyakran felajánlott és pappá szentelt szolgaivadékok is, akik azután rendszerint családjukat is kiemelték a szolgasorból.
A szolgaság gazdasági intézménye még századokig továbbélt, de a szabadok és szolgák osztálya közt húzódó erős fal már Szent István korában ledőlt s romjain keresztül mindtöbb szolgasorsú ember lépte át a szabadság küszöbét. A szolgák jogi helyzetének javulásával egyidőben indult meg a társadalmi osztályok kikristályosodása.
A királyi Magyarország társadalmi szervezete, e társadalom tagjainak gazdasági, katonai és közigazgatási szerepéhez képest, hierarchikus jellegű volt. Élén az új tisztviselő és adománybirtokos arisztokrácia, a főrangúak és ispánok – principes et comites – nagybirtokos osztálya állt. Tagjai a Géza és István korában bevándorolt német és olasz lovagok s a magyar nemzetségeknek királyi adományokban részesült és ispánná kinevezett tagjai voltak. Ez utóbbiak a magyar nemzetségek vérségi szervezetének is tagjai maradtak, de a nemzetségi vagyonból rájuk eső rész mellett egyéni vagyonuk is volt. Adománybirtokuk és tisztségük jövedelmét is élvezve, vagyoni tekintetben nemzetségük többi tagjai fölé emelkedtek.
Az udvari és várbeli vitézek, a milites népes osztályának tagjai – a XII–XIII. századi királyi serviensek és várjobbágyok ősei, kik a későbbi magyar köznemesség törzsét alkották – hűbéres katonai szolgálatra kötelezett és kisebb tisztségeket viselő kisbirtokosok voltak. Személyükre teljesen szabadok, de szolgálati kötelezettségeik következtében helyhez és a király személyéhez voltak kötve. „Akarjuk, – mondja Szent István – hogy a mi javaink, vitézeink, szolgáink és ami még királyi méltóságunk tartozéka, elidegenítetlenül maradjon.” E vitézek részben királyi szolgálatba állt szabad magyarok és bevándorolt szegényebb, alacsonyabb rendű idegenek, részben felszabadított és vitézi sorba emelt királyi szolgák voltak.
A vulgares, rustici, pauperes, vagyis köznép, pór, szegény néven is emlegetett közszabadok, a liberi, kik közé a külföldről bevándorolt szabad telepesek vagy vendégek – coloni, hospites – is tartoztak, a király, illetőleg a vár földjén pénzben vagy terményben fizetett évi földbér fejében gazdálkodó parasztok voltak, hasonlóak a nyugati hűbérrendszerben censualis, tributarius néven szereplő pórokhoz. Személyes szabadságukért, illetőleg a királyi védelem fejében a földesúri adón, földbéren felül fejadót is fizettek, az ú. n. szabad denárokat.
A szabadság és szolgaság határán mozogtak a különféle terményadóval, úrbéres szolgáltatással és munkateljesítménnyel tartozó szabadosok vagy félszabadok. Kezdetben e szabadosok a maguk mérsékelt magánjogi szabadságával közelebb álltak a szolgákhoz s bár a törvény előtt szabadokként ítéltettek, urukhoz való viszonyukban jogtalan szolgáknak tekintettek. A későbbi fejlődés során nagyobb szabadsághoz jutva a közszabadok adóját is fizetni kezdik s ezek közé számíttattak.
A szabadosok – libertini – a servi néven emlegetett teljesen jogtalan szolgákkal együtt a hódolt népek, hadifoglyok és külföldről vásárolt szolgák ivadékai voltak.
A társadalmi osztályok vagyoni és rangkülönbsége jut kifejezésre a gyilkosság esetén rokonaiknak fizetett engesztelési díj különböző összegében. Az ispáni család tagjának díja ötven, a vitézé tíz, a közszabadé öt arany vagy ugyanannyi tinó volt. A szolgának, mint vagyon tárgynak nincs díja, csupán kártérítés járt gazdájának.
A királyi gazdasági szervezet hatása alatt már Szent István korában megindult a magánföldesúri hatóság alatt álló népek differenciálódása és külön osztályokba tömörülése. Először az egyházi, majd a világi adománybirtokon, utóbb a nemzetségi birtokon is találkozunk a régi szolgák jogtalanságában egységes rétegét felváltó új osztályokkal. Az egyházaknak és birtokos uraknak, kiket szolgáikkal szemben seniornak, dominusnak, azaz úrnak neveztek, a királyhoz hasonlóan voltak milesnek nevezett vitézei, szabadosai és szolgái s nemsokára megjelennek a magánbirtokon is a szabad telepesek és vendégek. Viszonyuk az úrhoz jobbára azonos volt a királyi vitézek, szabadok, szabadosok és szolgák urukhoz való viszonyával, de a vitézek, szemben a királyi szolgálatba állt szabad magyar vitézekkel, túlnyomórészben a földesúri szolgák sorából kiemelt szabadosok voltak, kik csak lassanként érték el amazok társadalmi színvonalát és kiváltságait.
*
Szent István korában egymás mellett, de sok ponton érintkezve, sőt egymásbaékelődve két különböző eredetű és természetű társadalmi és gazdasági szervezet, két jog élt és működött hazánkban. A foglaló magyarság ivadéka, a származási nemesség továbbra is a vérségi természetű ősmagyar társadalmi és gazdasági szervezet keretében, a pogány korból való jogszokások szerint élt, míg a királyi adományban részesült és tisztségre emelt tisztviselő arisztokrácia a király magánföldesúri hatósága alá tartozó alsóbb néprétegekkel együtt a nyugatról átültetett, illetőleg frank-bajor mintára kiképzett, hűbéri természetű királyi társadalmi és gazdásági szervezet keretében, a Szent István törvényeiben lefektetett írott jog rendelkezései alá tartozott.
Szent István törvényhozásának célja nem a régi társadalmi, gazdasági és jogrend megváltoztatása, újjal helyettesítése, hanem csak a mellette kialakult új, királyi társadalmi és gazdasági szervezet jogviszonyainak, a keresztény királyság jogrendjének szabályozása volt. A két szervezet kezdetben független egymástól. Csupán a király személye s a mindkettőt átölelő egyházi szervezet fűzi őket össze. A származási nemesség számos tagját a királyi társadalomhoz kapcsoló adományozási rendszer és a nemesség területi szervezkedésének majdan alapul szolgáló vármegye megalapításával mégis már Szent István korában megvalósultak a két szervezet összeolvadásának, egy új egységes társadalmi és gazdasági szervezetnek alapfeltételei.
Az egymásmellett élő vérségi és hűbéri szervezetek kölcsönösen hatottak egymásra. A királyi gazdaságok, vármegyék élén álló várispánok minden magánjogi függésük mellett is a központi hatalom vidéki exponensei voltak. Noha a váruk körzetében lakó szabad magyar nemzetségek tagjai felett se bírói, se katonai, se közigazgatási hatóságuk nem volt, mint a királyi hatalom helyi képviselői irányító és szabályozó befolyást gyakoroltak a társadalom életére. A törvények betartása felett őrködve, a vétkeseket a király ítélőszéke elé idézhették. Flagráns törvénysértés, főleg fegyveres békebontás esetén a király képében és nevében maguk is eljárhattak s a parancsukra minden pillanatban készenálló fegyveres erővel a király személye, jogai és hatalma ellen irányuló mozgalmakat könnyűszerrel fojthatták el. A nádorispán – noha személyében csak az udvarnokok bírája volt – a király udvarában és helyetteseként a nemeseknek királyi ítélőszék elé vitt ügyeiben is ítélkezhetett s háborúban a királyt helyettesítő alvezérként a király személyes vezérlete alatt hadbaszálló nemeseket is vezette. Tekintélyük és hatalmi állásuk emelkedését előmozdította, hogy az ispánokat Szent István a régi magyar nemzetségek tagjai s a nagyobb adományosok közül választotta. Nádorispánja nővérének férje, Aba-nembeli Sámuel volt. Várispánjai közt találjuk a Csanád-, Szolnok-, Hont-, Ják- s – ha szabad az ispáni székvárak nevéből következtetnünk – a Csák- és Bors- vagy Miskolc-nemzetségek őseit s rajtuk kívül más nemes úr is királyi szolgálatba állt.
Az ispáni tisztség csak úgy, mint az adománybirtok nagy vonzóerővel bírt a nemesi társadalom tagjaira, mert bennünk már ott rejlett a későbbi nagybirtokos főnemesség csirája. Az adományozás rendszerével meghonosodott egyéni birtoklás és a tisztségviselés utat nyitott az egyéni érvényesülésnek s evvel a kötött nemzetségi vagyon rendszere mellett lehetetlen társadalmi megoszlásnak. Szent István óta mindenkinek módjában állt magának és szűkebb családjának nemzetsége többi tagjaira nem tartozó, egyéni vagyont s evvel őt rokonai fölé emelő tekintélyt és hatalmat szereznie. Az adománybirtokos és tisztet viselő s e mellett a nemzetségi vagyonban is részes nemes előkelőbb, gazdagabb, tekintélyesebb lett a többieknél. Ezért mindtöbben lépnek a király szolgálatába s az ő révükön szoros személyi kapcsolatok keletkeznek a királyi és nemesi társadalom közt. Magánharcaikban, pereikben a szokásjog értelmében döntőbírót kereső nemesek mindgyakrabban kérik fel a soraikból tisztségre emelkedett és bírói gyakorlattal rendelkező nádorispánt és várispánokat ily döntőbírói tisztségre. A vármegyékben és adománybirtokon megismert társadalmi és gazdasági szervezet is hamarosan követésre talált s a nemzetségek földesúri hatósága alá tartozó népelemek a királyi népek módjára szerveztetnek meg. A hűbéri jogon élvezett adománybirtokok idegen eredetű tulajdonosait viszont a nemesek függetlensége, minden hűbéri kötelezettségtől mentes nemzetségi birtoklásuk rendszere vonzotta s a magyarokéhoz hasonló nemzetségi közösségek alakítására törekszenek.
A származási nemesség tisztségre, adományra vágyott, a tisztviselő és adománybirtokos arisztokrácia a született nemesek függetlenségére. E törekvések eredményeként a különbségek lassanként elhalványodtak s a honfoglaló magyarok és királyi adománybirtokosok ivadékai egységes birtokos nemesi osztályba olvadtak össze, mely a XIII. században országos renddé sűrűsödve alakítja ki a vérségi kapcsolat helyett már osztályköteléken és földbirtokon alapuló új társadalmi és gazdasági szervezetet.
Ősi magyar és idegenből átültetett művelődési elemeknek ez a lassú, de biztos összeolvadása a XI. század szellemi kultúráján is felismerhető. A nyugatról behatoló, szigorú szellemű latin-germán szerzeteskultúra Szent István korában még ellenségként állt a régi pogány kultúrával szemben. A keresztény hit első, megalkuvást nem ismerő hirdetői az ősi hittel, a pogány szertartásokkal, pogány papokkal, varázslókkal együtt kárhoztatják a pogány eredetű szokásokat, mert féltették tőlük a keresztény hitet. Szent István maga is szigorúan büntette a kereszténységgel össze nem egyeztethető szokásokat, így a leányrablást, az özvegy férjhez kényszerítését, de nem üldözte az ártatlan népszokásokat, a keresztény színt nyert halotti tort, az ősök tiszteletét, a pogány áldozati lakomából fejlődött áldomást, a lakodalmas és egyéb népi szertartásokat és – ha talán lenézte is – nem irtotta a magyar szellem ősi termékeit, az énekmondók hősdalait, mondáit, meséit. A régi szokások módosult, szelidült alakban továbbéltek a kereszténnyé lett magyarok körében. Az ősök hőstetteit megéneklő dalok, csodás történetekről regélő mesék szájról-szájra szálltak nemzedékek ajkán. S mire a magyar születésű katholikus papság második nemzedéke felnőtt, a pogány magyar és keresztény nyugati kultúra elemeiből kialakult az új, sajátosan magyar, de már keresztény nemzeti kultúra, melynek első irodalmi termékei a ma csak töredékeiben ismert Szent László-kori Gesta Ungarorum és a magyar szentek legendái, a királyi trónon első képviselői Szent László és Könyves Kálmán voltak.
*
Szent Istvánban külföldi kortársai és száz évvel később élt magyar életírói a kegyes és jólelkű uralkodót, a szentéletű, komor, keresztény királyt dicsőítik. Ez ítélet igazságát hirdetik uralkodói cselekedetei, fiához írt intelmeinek és törvényeinek szavai. Más cselekedeteiből a keménykezű és akaraterős, a törvényt igazságosan, de – ha kellett – kíméletlen szigorral alkalmazó királyt is megismerjük. Méreteiben az emberi történet legnagyobb alakjaira emlékeztető uralkodói egyénisége, minden idők legnagyobb magyarja mégis alkotásaiból bontakozik ki teljes fényében.
A középkor eszmevilágát, intézményeit, egyetemes katholicitását félreértő s az Európa földjén elpusztult rokonnépek sorsára nem gondoló búsmagyar álmodozók hiába gáncsolják Istvánt németbarátságáért, az ősi magyar hit elhagyásáért. A XIX. század forradalmi történetszemléletében felnőtt gondolkodók hiába igyekeznek őt a maguk képére deformálva, minden régit leromboló, újjal, idegennel helyettesítő forradalmárnak feltüntetni. Alkotásai minden ízében konstruktív, hatalmas koncepciójú és mindenkor reális politikusnak, szíve és vére szerint egyaránt magyar s egész lelkével keresztény uralkodónak pompás alakjára vetik fényüket.
Szent István idegen eszméket, intézményeket és hatalmi szervezetet ültetett át magyar talajba, de a régiből csak azt pusztította el, ami már korhadt volt és összeomlással fenyegetett. Az életerős és fejlődésreképes régi intézményeket, a magyar élet ősi formáit bölcsen megkímélte, magyar szellemet vitt az új intézményekbe és magyarrá alakulásuk útját is kijelölte. Alapját vetette annak a sajátosan magyar fejlődésnek, aminek legjellemzőbb, mert legmagyarabb terméke a szent király magángazdaságából a magyar nemesség önkormányzatává lett vármegye, legnagyobb alkotása a Szent István keresztény királyságával testet öltött és változó formák közt mindmáig élő magyar nemzetállam.
Magyarország földjén a történeti kor kezdete óta kelta, trák, szkita, szarmata, germán, szláv és török népek hosszú sora talált hazára. Közülök nem egy hosszabb időre is megvetette lábát az ország egyik vagy másik részében, a húnok és avarok az egész ország területére kiterjesztették uralmukat, de e természettől egységesnek alkotott terület politikai és kulturális egységét létrehozni és állandósítani sem nekik, sem a világhódító latin és frank hatalomnak nem sikerült.
Történetileg belátható időn belül a magyar volt az egyedüli nép, mely ezen a területen a politikai és kulturális egységet megteremteni s a hazátkereső népek és hódító nemzetek támadásait visszautasítva évszázadokon át fenntartani tudta. Az egész ország területére kiterjedő uralom megalapítása a honfoglalók érdeme, de ez uralom állandósítása, a politikai egység megteremtése, a népegyéniségben rejlő államalkotó erő és politikai akarat teljes kiaknázása, az európai életre felvértezett magyar nemzetállam alapítása Szent István műve s ez a mű a magyar faj, a magyar szellem és a magyar erő legnagyobb alkotása.