Küzdelem a pogány reakcióval és a német világhatalommal

Géza és Szent István békepolitikája. II. Konrád császár hatalmi törekvései és az első német támadás. A trónöröklés rendezése; Szent Imre nevelése és halála, Vászoly lázadása és bűnhödése, Orseolo Péter királlyá jelölése. Szent István halála. Péter kormányzása és háborúi. Aba nádor felkelése és Péter menekülése. Aba Sámuel harcai III. Henrikkel és zsarnoki uralma. Péter híveinek felkelése, III. Henrik bevonulása, Péter hűbéres királysága. A magyar nemesség felkelése. Vászoly fiai a száműzetésben. Vata és a pogány reakció. Endre és Levente Magyarországon. A kelenföldi vérfürdő, Szent Gellért vértanusága. I. Endre és III. Henrik. A belső rend helyreállítása. Béla hercegsége. Külpolitikai kapcsolatok. III. Henrik hadjáratai, a német hatalmi törekvések kudarca. Bajor lázadás magyar szövetségben. III. Henrik halála. Salamon királlyá koronázása, eljegyzése, német-magyar béke s a függetlenség elismerése. Endre és Béla összeütközése. I. Béla uralma, német háború, Salamon trónfoglalása és Géza hercegsége. Harc az úzokkal, besenyőkkel, görögökkel; Szent László, Salamon és a hercegek viszályai. I. Géza rövid uralma. Magyarország és a Szentszék. VII. Gergely békekísérletei. IV. Henrik magyar hadjárata. Salamon Pozsonyban. Szent László király, viszonya a német felkelőkhöz és a pápához. Salamon fogsága, szabadon bocsátása és támadása kún csapatokkal. A kor jellemzése. Szent István koncepciójának diadala.

A IX. és XI. század fordulója Európa történetében a rendszeres térítés és új államalakulások korszaka. A kereszténység ezidőben vert gyökeret a két császárság határain túllakó népek körében s a dánok, svédek, norvégek, csehek, lengyelek, oroszok és magyarok fejedelmei ekkor vetették alapját nemzetté formálódó népük új államszervezetének.

A sors különös kedvezéséből mindenütt hatalmas uralkodó egyéniségek, kiváló harcosok és államférfiak támadtak. Dániában Nagy Kanut, Norvégiában Szent Olaf és Magnus, cseh földön II. Boleszláv és I. Bretiszláv, Lengyelországban I. Miciszláv és Vitéz Boleszláv, az oroszoknál Szent Vladimir és Nagy Jaroszláv méltó kortársai voltak a mi Gézánknak és Szent Istvánunknak. A keresztény hit terjesztésén és megszilárdításán, az egyház megszervezésén, a központi hatalom megteremtésén éppoly kitartással, energiával és meggyőződéssel munkálkodtak, mint a magyar fejedelmek. Egyben mégis különböztek ezektől. Mindannyian harcos, hódító fejedelmek voltak. Odahaza véres kézzel teremtettek rendet s megerősödve hódító útra indultak, a császárok vetélytársaként léptek fel. Erejüket nagyszabású, de irreális hadivállalkozásokban pocsékolva, nem fordítottak kellő gondot hatalmuk állandóságának biztosítására, a belső szervezésre.

Nagy Kanut dán király rövid néhány év alatt uralma alá hajtja Angliát és Norvégiát. Vladimir és Jaroszláv a Kaukázusig és Fekete-tengerig, nyugaton a Kárpátokig terjesztik hatalmukat. Magnus meghódítja Dániát. A csehek és lengyelek pogányerkölcsű, féktelen fejedelmei a hűségesküvel áltatott császár segítségével megnövesztvén hatalmukat, egymás tartományait marcangolják s ha támogatását kihasználva már eléggé megerősödtek, esküjükről megfeledkezve hűbéruruk ellen támadnak, nem gondolva meg, hogy evvel utódaikra, népükre vonják bosszúálló haragját. Vitéz Boleszláv elfoglalja Sziléziát, Morvaországot, a Morva völgyén a Dunáig hatol, nyugaton az Elba völgyéig, északnyugaton a dán félszigetig, keleten a Bugig tolja ki Lengyelország határait. Bretiszláv cseh igába hajtja Morvát és Sziléziát. De uralmuk nem volt tartós. A nagy siker után jött a kiábrándulás.

Kanut birodalma halála után tüstént három részre hullott s alig néhány év mulva Dánia is idegen uralom alá került. II. Boleszláv cseh fejedelemsége saját fiai viszálykodásában és lengyel Boleszláv harcaiban szakadt darabokra. Vitéz Boleszláv lengyel birodalmát a megsértett, kifosztott szomszédok szedik szét s unokája csak a megtagadott hűbérúr segítségével tudja ősi örökségét visszaszerezni. Nagy Jaroszláv orosz birodalmát viszálykodó ivadékai szaggatják darabokra, belső pártoskodással készítve elő a hatalmuknak századokra végetvető tatár uralom talaját.

Géza és István is megvívták az elkerülhetetlen belső harcokat, a bűnös vér kiontásától sem riadtak vissza, erős kézzel verik vissza az országukra törő ellenséget, de nagyobb hadivállalatokba nem bocsátkoztak. Az erdélyi részekre törő besenyőkkel a határszéli várispánok küzdöttek meg. A lengyel Boleszlávval vívott harcok sem haladták túl egy határvillongás méreteit. A kéteshitelű XIII. századi Lengyel-magyar krónikának Boleszláv diadalait s az egész Felvidéknek, Sóvár, Eger és Esztergom vidékéig való meghódítását kiszínező elbeszélése az egykorú forrásokban nem talál megerősítésre. Tietmár és a XII. századi Gallus hitelt érdemlő értesítéséből legfeljebb arra következtethetünk, hogy Boleszláv 1003 és 1018 közt a Morva völgyén a Dunáig s onnét keletfelé a Kis-Kárpátokig – esetleg a Vágig – hatolt s így hatalmát magyar földre is kiterjesztette. Egyik határszéli vára élére István nagybátyját, a száműzött gyulát állította, kinek jószívű öccse – bár ellenség szolgálatában állt – feleségét és fiait utánaküldte. 1018-ban e terület nagyobb harcok nélkül került vissza István kezére, aki nem szívesen avatkozott be az országa határán folyó küzdelembe. A lajtántúli és morva területek valamikor magyar uralom alá tartoztak, de a külföldi kalandozások beszüntetése óta elvesztették katonai jelentőségüket s a magyar fejedelmek békén tűrték a bajor-osztrák telepesek lassú térfoglalását, majd a lengyel hódítást is. Ők maguk hódításra sohasem gondoltak. Bár hűségeskü nem kötötte őket, híven kitartottak a német-római és bizánci császárokkal kötött barátság mellett. Politikájuk alapgondolata a tartós béke volt s a félszázados békeállapot előnyeit tudatosan kiaknázva, igyekeztek hatalmuk alapját megszilárdítani, ellenállóképességét fokozni és benső egységet teremtve készültek fel a későbbi küzdelmekre. Ez a tudatos béketörekvés emeli őket, mint államszervezőket harcias kortársaik fölé. Ez biztosította szervezőmunkájuk sikerét és alkotásaik állandóságát.

Bizánci stílusú kőkoporsó a X–XI. századból, a Magyar Nemzeti Múzeumban.
Hosszanti oldalait szalagfonadékba foglalt rózsák, életfák és cherubfej díszítik; mellső keskeny lapján lebegő angyal, kezében a halott lelkét jelképező csecsemővel. Rómer és Pasteiner szerint Székesfehérvárról, Henszlmann szerint Ó-Budáról való. Előbbi esetben Szent István, utóbbiban Péter király koporsója lehetett.

A harcban-háborúban kialakult gyökértelen nagyhatalmak dicsősége hamar leáldozott s nem egyszer vele veszett a hódító nemzet függetlensége is. A békében fogant magyar királyság szervezett és pihent erővel nézett minden küzdelem elébe. S e küzdelmek előszele már István utolsó éveiben érezhetővé vált, mikor István sógorának halálával a német trónra új ember került, akinek politikai törekvései ellentétet teremtettek közte és a magyar király közt.

Az utolsó szász császárok, szakítva elődeik kifejezetten hódító és centralizáló politikájával, nemcsak a független magyar királyság szervezését és erősbödését, hanem a hűbéres fejedelmek államszervező munkáját, hatalmuk növekedését is rokonszenvükkel kísérték. A lengyel és cseh fejedelmek császári uruk beleegyezésével és támogatásával vetik meg hatalmuk alapját s II. Henrik csak akkor fordult Vitéz Boleszláv ellen, mikor ez hűségesküjét megszegve független lengyel királyság alapítására tört és a császár más hűbéres tartományait uralma alá hajtotta. Rokonszenvvel nézték a velencei hercegség élére került Orseolo-család nagykoncepciójú hatalmi törekvéseit is.

II. Orseolo Péter herceg – mint Velencében mondták: doge – és Ottó fia a horvátokkal és a narentavölgyi szerb kalózokkal vívott kemény harcok árán szerezték meg a dalmát szigetek és parti városok uralmát. „Velence és Dalmácia hercegének” címét felvéve, alapját vetették Velence tengeri hatalmának. Orso gradói patriárka útján magukhoz ragadják a Velencét környező és tápláló szárazföldi területek egyházi főhatóságát és ügyes diplomáciával szilárdítják meg hatalmukat. Házassági összeköttetésbe léptek a bizánci császár családjával s a horvát és magyar fejedelmi házzal. Orseolo Jocelát 1008-ban III. Kresimir horvát király ( 1000–1030) fia, István vette nőül, Ottó doge pedig – ki bérmafia volt III. Ottó császárnak – Szent István nővérével kelt egybe, kitől 1012 táján született Péter fia, a későbbi magyar király.

II. Orseolo Péter doge 991–1009.; János doge 1002–1008. f. bizánci Mária, Baziliosz † 1008; Jocela f. I. István horvát király; Orso grado patriárka; Ottó doge 1009–1026. f. Szent István nővére, Froila f. Adalbert osztrák őrgróf; Péter magyar király; Vitale magyar király.

E viszonyt még szorosabban fűzte Imre magyar herceg házassága, ki – ha hihetünk a kései horvát hagyománynak – Kresimir leányát vette nőül. Az Orseolok a legjobb úton haladtak az örökös hercegség megalapítása felé, mikor hatalmas pártfogóik halála egyszeriben véget vetett nagyszabású terveiknek.

II. Henrik császárral 1024-ben kihalt a szász dinasztia férfiága s a német fejedelmek a frank Konrád grófot, Nagy Ottó leányának és a Lechmezején elesett Vörös Konrád hercegnek szépunokáját, választották királlyá.

Vörös Konrád lotharingiai herceg † 955. f. Liutgard (Nagy Ottó lánya); Ottó karinthiai herceg 978-983, 885–1004; Henrik, II. Konrád császár 1024–1039, III. Henrik bajor herceg 1027–1039, császár 1039–1056; Bruno V. Gergely néven pápa 996–999; Konrád karinthiai hg. 1004–1011, Konrád karinthiai hg. 1035–1039.

E változással egyidőben halt meg VIII. Benedek pápa (1012–1024), az Orseolok olasz érdekű egyházpolitikai törekvéseinek pártfogója. Helyébe XIX. János (1024–1033) lépett, aki a gradói patriarkátus felett joghatóságot igénylő Poppo aquilejai érsek mellé állt. Nem sokkal utóbb elhúnyt II. Basiliosz keletrómai császár (976–1025) is, akit rokoni kötelékek fűztek Ottó dogehez. Trónja gyenge fivérének rövid uralma után a zilált erkölcsű Zoe és Theodora császárnőknek martalékává lett.

Poppo érsek a politikai helyzetet s az Orseolok uralmával elégedetlen velencei ellenzék segítségét kihasználva, mindjárt Henrik császár halála után fegyverrel támadta meg régi ellenségeit s a fellázított velenceiek Konrád itáliai útjának hírére 1026-ban elűzték Ottót.

II. Konrád ( 1024–1039) lelkétől távol állottak III. Ottó klasszikus világbirodalmi ábrándjai és II. Henrik megalkuvásra hajló keresztény kegyessége. Annál nagyobb bámulattal csüggött ükapjának, Nagy Ottó császárnak és Nagy Károlynak hagyományain, a német világhatalom gondolatán. III. Ottó és II. Henrik német létükre is igazi római császárok voltak. Konrád római császár létére is minden ízében frank-német király volt. Mindent a német hatalom szempontjából ítélt meg. A hűbéresek függetlenségi törekvéseit minden erővel elfojtani igyekezett. A halála előtt királlyá koronázott Boleszláv fia és utóda, II. Miciszláv lengyel király (1025–1031 és 1032–1034) ellen két büntetőhadjáratot vezetett s 1031-ben a kétes szerepet játszó Ulrik cseh herceggel ( 1004–1031 ) együtt megfosztotta tartományától. Ez a sors jutott osztályrészül Orseolo Ottónak is. A koronázásra Itáliába jött császár jelenlétében 1027-ben megtartott lateráni zsinat elismerte az aquilejai érsek joghatóságát Grado felett. Az elűzött Ottó doge Konstantinápolyba menekült. Felesége gyermekeivel, Péterrel és Froilával, Szent István udvarában talált új otthonra. Orseolo Jocela férjével, István horvát trónörökössel, Kresimir udvarába menekült.

A német politika diadalt aratott Velencében, de a győzelem korántsem volt teljes. Az Orseolok hívei a császárnak teljesen behódoló Barbolano Péter doge ( 1026–1030) ellen szították a nép hangulatát. Orso pátriárka Gradóból készítette elő öccse visszatérésének útját. István magyar és Kresimir horvát királyok pedig sógorukért bosszútvéve, a dalmát városokra küldték seregeiket. 1027-ben vagy 1028-ban sikerült is nekik Traut és Spalatót az új doge uralma alól felszabadítaniuk.

A magyar-horvát-velencei szövetség, ha a száműzött Ottó útján a bizánci császár támogatását megnyerheti, a császári hatalomra nemcsak Velencében, hanem a szomszédos Karinthiában is veszedelmessé válhatott. Ez a megfontolás késztette Konrádot a bajor hercegség betöltésében s a bizánci szövetség tervében megnyilvánuló magyarellenes politikára. Az 1026-ban megüresedett bajor hercegi székre saját tízéves fiát, kit már előbb a királyságban is utódává jelölt ki – a későbbi III. Henrik császárt – ültette. Ugyanekkor Verner strassburgi püspököt fényes kísérettel követként küldte IX. Konstantinosz császárhoz (1025–1028), hogy kisfia számára nőül kérje a nála közel negyven évvel idősebb Zoe hercegnőt.

A tervbevett szövetség éle kétségtelenül Magyarország és Velence ellen irányult. Ez magyarázza meg az idegeneket, szentföldi zarándokokat mindig szívesen látó Szent Istvánnak a követekkel szemben ezidőben is szokatlan barátságtalan magatartását. A magyar király nem engedte át országán a zarándok hamis mezében jelentkező Vernert. A követség kerülő úton 1028 elején célhoz ért ugyan, de útja nem járt sikerrel. Zoe ottidőzésük alatt ment férjhez a korán elhúnyt Orseolo János sógorához, III. Romanosz Argüroszhoz (1028–1034), aki feleségével együtt apósa trónját is megkapta s a német követeket hosszú halogatás után szép igéretekkel és gazdag ajándékokkal bocsátotta útjukra. A Konstantinápolyban időző száműzött Ottónak és Szent Istvánnak része lehetett a német követek bizánci kudarcának előidézésében. Verner késedelme miatt mindenesetre elég idejük volt, hogy a barátságos bizánci udvart a maguk részére nyerjék meg s a keleti birodalom szempontjából amúgysem nagyértékű új szövetség tervét megakadályozzák. De István, ha egyebet nem is tett, a császári követ átutazásának késleltetésével is elősegítette a kudarcot. Ezt Konrád nem bocsáthatta meg. A belviszályok és a lengyel ügyek miatt nem került sor tüstént ellenségeskedésre, de a barátságos érintkezés megszakadt a két udvar közt.

Orso pátriárka ezalatt serényen dolgozott családja hatalmának helyreállításán. Velencei hívei még 1029-ben vagy 1030 elején elűzték Konrád védencét. A kormányt Orso ragadta magához öccse helyetteseként, kiért követet küldött Bizáncba. De Ottó már a végét járta s egy évvel utóbb meg is halt. A császár követeitől értesülvén Ottó betegségéről – úgy látszik – attól félt, hogy helyette fiát viszik haza, kit nagybátyja, Szent István sikerrel támogathatott. Nyilván ezért határozta el magát a régebben tervezett magyarországi hadjáratra.

A hadüzenetre közvetlen okot ezek az események szolgáltattak, de a császár végső célja a magyar király hódoltatása volt. Konrád az összes Karoling-tartományok urának vallotta magát. Udvarában az egész Frankbirodalom – Itália, Német- és Franciaország – egyesítésének gondolatával is komolyan foglalkoztak. Kétségtelen, hogy mint később fia is, a Karolingok egykori pannóniai tartományát birtokló magyar királyt hűbéresének tartotta s mint a lengyel és cseh hercegeket, őt is hűségesküre szerette volna kényszeríteni. Szándékában István békepolitikája is megerősítette, amiben az ő harcias szelleme gyengeség jelét vélte felismerni.

Az ellenségeskedést Henrik herceg bajor csapatai kezdték meg. A császárhoz közelálló Wipo szerint is a „bajorok hibájából” kitört határvillongások után Konrád 1030 nyarán nagy sereggel indult Magyarországra. Vállalkozásában hűbéresei közt Ulrik cseh herceg harcias fia, Bretiszláv, is segítette, aki nemrégen foglalta el a lengyelektől Morvaországot, korábban magyar, majd lengyel uralom alatt álló új tartománnyal gyarapítva a cseh hercegséget. Bretiszláv a Vág völgyén tört Magyarországba s ellenállásra nem találva a Duna balpartján Komárommal, Esztergommal szemközt eső vidékig portyázott. Maga Konrád a fősereggel Hainburg felől a jobbparton közeledett. István nem bocsátkozott nyilt ütközetbe. Az ősi harcmodort alkalmazta; visszavonult a Rába-menti gyepűvonal mögé s a természetes akadályokat mesterségesekkel tetézve, mindent elpusztított, felégetett előttük. A Fertő-tó, Rába és Rábca mocsarainak nehezen járható, ezer veszedelmet rejtő vidékére csalt nehézfegyverzetű német sereg nagy része a mocsarakban, erdőkben pusztult el, mások az élelem teljes hiánya miatt éhen vesztek. S mialatt a császár pusztuló hadával a csúfos visszavonulást megkezdette, a magyarok Kapuvárnál kitörtek, hátába kerültek s a történelemben ekkor először említett Bécset elfoglalva, osztrák területen dúltak, pusztítottak.

Konrád – mint az altaichi kolostor bajor szerzetese írja – „hadsereg és minden eredmény nélkül tért vissza Magyarországból.” Az Ennsig kalandozó magyar hadak előtt újra nyitvaállt Bajorország. Más e sikertől elkábulva, tán bosszúló hadjáratra, hódításra gondolt volna. István ereje tudatában békejobbot nyujtott legyőzött ellenségének. Konrád maga a nagy kudarc után szégyelt tárgyalásokba bocsátkozni. A békekötést tizenhároméves fiára bízta. Henrik bajor herceg 1031 tavaszán maga jött el Esztergomba „az igazságtalanul megbántott magyar királyhoz” s a Lajta és Fischa folyók közét és a Morvamezőt neki átengedve, a békét megkötötte.

Szóba kerültek-e a tárgyaláson a velencei és lengyel ügyek, nem tudjuk, de a következmények erre mutatnak. Péter – akinek István a magyar hadsereg vezetésében már ekkor előkelő szerepet adott s utóbb trónja örökösévé tett – nem támasztott igényt apja velencei hercegségére, minek következtében Orseolo Orso pátriárka Ottó halála után, még 1032-ben kénytelen volt a hatalmat az ellenpárt élén álló Flabiano Domokosnak átengedni. Viszont a lengyel hercegi székbe Konrád támogatásával ugyanez évben Vitéz Boleszlávnak István nővérétől született elsőszülött fia, Beszprém – keresztény néven Ottó – került, ki gyermekkorát elűzött anyjával Magyarországon töltötte, de később – valószínüleg 1018-ban – visszakerült apja udvarába. Nyilván az ő kíséretéhez tartozott a lengyel seregben 1018-ban orosz földön hadakozó ötszáz magyar lovas. Mikor helyzete az ő mellőzésével trónrakerült öccse udvarában tarthatatlanná vált, Kievbe menekült Nagy Jaroszlávhoz s ennek seregeivel vonult be 1031-ben Lengyelországba. Az uralmat negyvenkét-negyvenhárom éves korában a császár támogatásával, mint ennek hűbéres hercege vette át és gyakorolta 1032-ben méreg által bekövetkezett haláláig. A császári kegy Beszprémmel szemben a magyar-német békekötés után nyilvánult meg s ez alapon feltehetjük, hogy Péter és Beszprém sorsának alakulására döntő befolyással volt nagybátyjuknak a császár fiával és tanácsosaival folytatott tárgyalása.

A fiatal magyar királyság kiállta a tűzpróbát. Sértetlenül, sőt területben és tekintélyben egyaránt meggyarapodva került ki a német világhatalommal vívott első küzdelméből. A megalázott császár, noha másutt vaskövetkezetességgel szerzett érvényt akaratának és sorra hódolásra kényszerítette belső ellenségeit, vele merészen és nem egyszer sikerrel szembeszálló olasz, lengyel, cseh hűbéreseit, uralkodása hátralevő idejében messze elkerülte a magyar határt. Óvakodott harcbaszállni a veszedelmes szomszéddal, ki a hosszú béke idején sem feledte régi harci erényeit.

István hatalma tetőpontján állt. Egyetlen gondja, törekvése már csak az volt, hogy többi gyermekei elhalálozása után immár egyetlen fiát, Imre herceget, minden tekintetben kiváló uralkodóvá nevelje, akire bízvást rábízhatja országa kormányát s „a kereszténység zsenge plántáját.” A trónöröklés kérdésében ugyanaz volt a helyzet, mint Géza idejében. Árpád idősebb fiainak leszármazói a veszprémi csatában elpusztultak, de éltek Géza öccsének, Mihálynak ivadékai. Közülök a senioratus címén – a többiek kiskorú gyermekek lévén – a trón Vászolyt illette meg, mint Árpád nemzetségének legidősebb élő férfitagját.

Taksony, Géza f. Sarolt; Judit f. Vitéz Boleszláv, Beszprém Ottó lengyel herceg †1032; Szent István f. bajor Gizella, Imre †1031; Leány f. Orseolo Ottó, Froila, Péter; Leány f. Aba Sámuel; Mihály, Vászoly f. Tatunnembeli lány, Levente, Endre, Béla; Szár László f. Premiszláva, Bonuszló.

Vászoly éppoly kevéssé volt alkalmas a keresztény ország kormányzására, mint Koppány. A magyar Tátony-nemzetségből vett feleségével pogánymódra kötött házasságban – keresztény felfogás szerint ágyasságban – élt; fiait pogány hitben nevelte. Közülük Endrét később Oroszországban, a pogány szokás szerint fejét beretváló „Szár” Bélát Lengyelországban keresztény asszonyaik térítették meg; Levente holtáig hű maradt ősei hitéhez. Vászoly korán elhalt öccsének, a hozzá hasonlóan pogány „Szár” Lászlónak állítólagos fiáról, Bonuszlóról, nevén és Pécsvárad javára tett kegyes adományán kívül semmit sem tudunk.^[1]

István a pogány Vászolytól féltette népét és országát s apjához hasonlóan saját fiát, Imre herceget, jelölte ki utódjául. Az ő utódlása biztosítottnak is látszott. Kétségtelen volt, hogy nemcsak a főpapság és az indigenák, hanem István magyar hívei is egy emberként fognak fia mögé sorakozni a velük szemben kereszténységük és királyhűségük miatt egyaránt bizalmatlan Vászoly ellenében. A királyfi meg is érdemelte a bizalmat. Egyénisége és nevelése egyaránt képesítették az uralomra. A hitben, erkölcsben velencei Gellért, a későbbi marosvári püspök, volt oktatója és mestere. Az ő hatása alatt fejlődött lelke mélyéig vallásos, szűzies erkölcsű, szentéletű ifjúvá. Az uralkodásra más mesterek készítették elő. Szent István – mint XI. századi életírójától tudjuk – gondoskodott róla, „hogy a nehéz kormány terhének viselésére igazhitű férfiak tanítása által minél alkalmatosabb legyen s azok tanításait vele naponként figyelmesen hallgattatá. Atyai szerelmének buzgóságától indíttatva maga is ira számára egy könyvet az erkölcsök neveléséről, melyben híven és nyájasan intőleg szól hozzá, oktatván, hogy tartsa fenn minden más előtt a katholikus hitet, védje az egyházi rendet, tartsa tiszteletben a püspökök méltóságát, szeresse az országnagyokat és vitézeket, szolgáltasson igazságot, ügyeljen minden tettében a türelemre, fogadja kegyesen s ápolja még kegyesebben a jövevényeket, tanács nélkül semmit se tegyen, őseit szüntelen szeme előtt tartsa és példa gyanánt vegye, az imádkozás kötelességét teljesítse, a kegyességet és irgalmat a többi erényekkel együtt gyakorolja.” A Szent István nevében s mindenesetre az ő irányítása és óhajtása szerint írt Erkölcsi Intelmek könyvét az utódok kegyeletesen megőrizték. A magyar törvények későbbi összegyűjtői mint István első törvénykönyvét vették fel a XVIII. század óta Corpus Juris Hungarici néven ismert hivatalos törvénytárba, de akinek okulására írták, nem vehette hasznát. Imre herceg vadászaton mulatva, egy felbőszült vadkan támadásának esett áldozatul. „A jeles ifjú, az örök végzés intésére, melynek mindenki engedelmeskedve hódol, Urunk születésének 1031. évében e mulandó életet az örök élettel cserélte fel s a mennyei lakosok társaságába iktattatott.” Kegyessége, erényei, hite és buzgósága alig két emberöltő multán megszerezték számára a hitvalló szentek égi koronáját, de apja földi koronája nem érinthette homlokát.

„Siratá őt Szent István király és egész Magyarország vigasztalhatatlanul nagy zokogással.” „Az elhagyatott apa” – akin először teljesedett be nagy királyaink azóta annyiszor megismétlődött tragédiája keservesen sóhajtozott, mert utódok nélkül magára maradva lelkében gyászola.” „Nagy szomorúság és keserűség gyötörte, mert atyjafiai közül egy sem látszék alkalmasnak, hogy halála után országát a kereszténységben megtartsa.”

Árpád nemzetségének egyedüli teljes korú férfitagja Vászoly volt, akit a király kénytelen volt „fiatalos kicsapongásai és balgasága miatt, hogy megjavítsa, elzáratni”. Benne látta mindenki a trón jogos örökösét s maga a király is – súlyos betegségbe esvén – elhatározta, hogy „kiengedi nyitrai börtönéből és halála előtt királlyá teszi”. Ekkor olyasmi történt, ami Vászolyt végleg méltatlanná tette a trónra s az ő megvakítását, három kiskorú fiának számüzetését vonta maga után.

Szent István jellemét, a külföldi kortársak által különösképen kiemelt igazságszeretetét, bocsánatra mindig hajlandó kegyességét és jólelkét ismerve, nem kételkedhetünk afelől, hogy e szörnyű büntetést hasonló szörnyű bűnnek kellett megelőznie, amit a későbbi írók elhallgattak. Az Altaichi Évkönyvek írója, ki magyar hírei nagyrészét egy nemzedék multán a Vászolyfi I. Endre környezetéből kapta, a vakítás okát Vászolynak Péter királlyá jelölése ellen tanusított fellépésében látja. Szent László udvari történetírója saját ura nagyapját óhajtván a szent király ítéletének terhe alól mentesíteni, a megvakítást Gizella és Péter terhére írja s hogy ezt tehesse, Szent István nővérének fiát Gizella rokonának mondja. Szent István kisebb legendájának írója azonban – a herceg nevének elhallgatásával – világosan megmondja, mi volt Vászoly bűne. „Látván – úgymond – négy igen előkelő udvari ember, hogy Szent István király hosszasan és súlyosan betegeskedik, minthogy még szívük hitetlenségében tévelyegtek, gonosz tervet koholának és alkalmat törekedének keresni megölésére. Midőn már sötétedett, egyikük vakmerően belopózkodott a házba s a király meggyilkolására ruhája alatt csupasz tőrt rejtegetett. Midőn azonban lábujjhegyen odalopakodott, ahol a király feküdt, a tőr kiesett kezéből s a földre dobbanva megcsendült. A király ezt hallva, kérdé: mi dolog ez? Az ember pedig megdöbbenve leborult, bősz szándékát bevallá s a király térdeit átölelve bocsánatért esedezék. A király a bocsánatért könyörgőt nem ítélte el s vétkét könnyen megbocsátotta, mire ez parancsára bűne társait kivallá. Másnap a király parancsára fölkeresték és elébevezették a cinkosokat, kik fölött ítéletet téve, szemüket kitolatta, bűnös kezüket levágatta.”

A „hitetlenségre” célzó szavaiból arra következtethetünk, hogy a beteg király megöletése a pogány kazároknál és – Álmos esetéből következtetve – a magyaroknál is szokásos királyölés pogány ritusának felelevenítése kívánt lenni. Ez a körülmény a pogányhajlandóságú magyarok szemében mindenesetre enyhítette Vászoly bűnét, a keresztények előtt azonban még gyűlöletesebbé tette, mert benne a gyilkosság szándékával és hűtlenséggel a kereszténység eltörlésének s a pogányság visszaállításának gondolata párosult.

A főbűnös, ki gyilkos szándékkal saját vére, nemzetségének feje, törvényes királya ellen támadt, szemevilágának és fülehallásának elvesztésével bünhődött. Az ítéletet – a hagyomány szerint – István udvari emberének, Budának fia, Sebős határszéli ispán hajtotta végre. Társai Istvánnak a hűtlenségről szóló törvénye értelmében kezüket vesztették, mert „ha a tehetősebbek közül találkozik hitetlen, romlottszívű, eskütörő, hitszegő ember, keze vesztésével fizet hűtlenségéért.”

A megvakítás és csonkítás a X–XI. században a törvényes uralkodó ellen pártot ütő, vértagadó, hitszegő fejedelmi rokonok megszokott büntetése volt s általa az uralomra méltatlanná vált családtagot tették a kormányzatra testileg is képtelenné. Szemével vagy más tagjával a bűnös voltaképen életét váltotta meg, mert a király és ország ellen lázadót – a kor felfogása szerint ez a bűn volt a legnagyobb – halálbüntetés illette meg. Az ilyennek, mint István és Kálmán törvénye is rendeli, még „a templom sem volt menedéke”, ahova menekülve a legelvetemedettebb gyilkos is elkerülte a büntetést. A törvényes ítélettel végrehajtott csonkítások s a XI. századi Oroszországban napirenden levő, Cseh- és Lengyelországban is elég gyakori testvérgyilkosságok korában a bűnös rokon megvakítása élete megkímélését jelentette s így szinte kegyelmi ténynek tűnt fel. Boris bolgár cár 892-ben saját pogányság felé hajló Oldamur fiát, I. Henrik bajor herceg 955-ben saját feleségének a magyarokkal cimborálva királya ellen lázadó unokafivérét, Herolt salzburgi érseket, Vitéz Boleszláv lengyel herceg 992-ben Odilien és Pribivoj rokonait, Ulrik cseh herceg 1034-ben előbb már kasztrált fivérét és uralkodótársát, az öreg Jaromirt vakíttatta meg, nem is szólva IX. Konstantin császárról, aki 1028-ban vakítással fenyegette meg rokonát, midőn ez vonakodott feleségétől elválni s az ő lányát nőül venni.

Ezt az Európaszerte megszokott súlyos büntetést alkalmazta István, midőn lázadó s élete ellen esküvő rokonát megvakíttatta, de nem követte kortársait az ártatlan gyermekek megcsonkításának vétkes útján, mert törvénye szerint annak, „aki a király életére tör vagy országárulást követ el, vagy idegen földre szökik, a királyra szálljanak javai, őt magát pedig ítéljék meg, de ártatlan fiainak semmi bántásuk ne legyen”. Ez a törvény nyert alkalmazást, midőn István Vászolyt elítélte, megbüntette és vagyonától megfosztotta, de három fia életét megkímélte s őket idegenbe száműzte.

Vászoly királygyilkos terve és borzalmas bűnhődése új helyzetet teremtett a trónöröklés kérdésében. Száműzött fiai apjuk súlyos vétke és pogányságuk miatt nem jöhettek számba a trón betöltésénél. Árpád nemzetségéből a kis Bonuszlón kívül más férfi nem volt életben. István tekintete ezért a leányág felé fordult, miként a német fejedelmek is nemrégen Konrád személyében Nagy Ottó leányának ivadékát emelték a szász dinasztia trónjára. Három nővére közül a legidősebbnek fia, Beszprém lengyel herceg, imént esett áldozatul féltestvére méregkeverő híveinek. A legifjabbnak, Aba Sámuel nádor feleségének nem volt felnőtt fia. Csupán a középső testvér fia jöhetett számba. Orseolo Péter 1026 óta István udvarában élt. Jó nevelésben részesült s nagybátyja elöregedése óta a királyi sereg vezére volt. Froila nővérének Adalbert osztrák őrgróffal kötött házassága révén értékes külpolitikai összeköttetéssel is rendelkezett. „Amidőn tehát István nem kételkedett többé, hogy elköltözésének napja közelget, hivatta a püspököket és udvarának Krisztus nevével dicsekvő előkelőit. Először tanácsot tarta velük a maga helyébe állítandó király, tudniillik húga Velencében született fia, Péter felől, kit már régen hadai fővezérévé tett. Azután inté őket, hogy az igaz hitet tartsák meg, szeressék az igazságot . . . és különösen őrködjenek a kereszténység új ültetvénye felett” s utódának kijelölése után 1038 augusztus havának 15. napján, Nagyasszony ünnepén, életének hetvenedik, uralkodásának negyvenkettedik évében meghalt.

„Egész Magyarország kobza siralomra fordult s az ország egész népe, nemesek és nemhez nem tartozók, gazdagok és szegények együtt és egyaránt sűrű könnyhullatással és jajgatással síránkozának a szent király, az árvák legkegyesebb atyja halálán s vala nagy és vígasztalhatatlan szomorúság.” „Pannónia minden részéből Fehérvárra sereglett a nép” és „sűrű könnyhullatással” kísérte a királyi ház Boldogságos Szűz tiszteletére szentelt családi egyházában kijelölt nyugvóhelyére a magyarok első és legnagyobb királyát.

*

István halálával véget ért a közel hétévtizedes béke áldásos korszaka. Véres bonyodalmak, trónviszályok, háborúk nyomorúsága szakadt országára. Későbbi magyar krónikások a – szerintük – magyarok megrontására, németek támogatására szövetkező ármányos Gizella királynét és gonosz öccsét, Péter királyt teszik mindezért felelőssé. Az egykorúak mitsem tudnak Gizella és Péter képzelt rokonságáról és szövetségükről, sőt inkább éles ellentétről rántják le a leplet s Péter másodszori trónraléptéig mitsem tudnak az ő állítólagos németbarátságáról, kegyetlenkedéséről, garázdálkodásáról. Egyéniségének s vele az első magyar királyné tisztes alakjának befeketítése, mindkettőjük elrágalmazása a megvakított Vászoly I. Endrével trónrajutott s a német hatalommal annyit küszködő ivadékainak udvarában két nemzedék alatt kialakult és Szent László udvarában írásbafoglalt szájhagyomány műve volt. Az udvari emberek – kiengesztelni igyekezvén a szent király és életére törő pogány rokona szellemét – ennek vétkét, amannak igazságos, de szigorú ítéletét a német királyné és a németnek vélt Péter terhére írta.

Péter király (1038–1041) korántsem volt oly elvetemedett, gonosz hajlamú zsarnok, aminőnek a Vászolyt mentegető író rajzolta. Jelleme bizonyára nem volt elég szilárd. Híjával volt nagyapái – Péter doge és Géza fejedelem – reálpolitikai érzékének, diplomata ravaszságának, Szent István önzetlenségének és mérsékletének. Nem tudott uralkodni olasz lobbanékonyságán, bosszúvágyán és magyar nagyszüleitől örökölt erőszakos hajlamán. Olasz létére nem értette meg magyarjai lelkét, nem tudott összeforrni nemzetével. Alapjában mégis jószándékú, vitéz, bátor és lovagias ember volt. Trónralépve nagy előde nyomdokán iparkodott haladni, kinek életében teljes bizalmát bírta.

A Monte-Cassinóból Szent István hívására jött szerzeteseket szíves vendéglátással fogadta és gazdag ajándékokkal bocsátotta haza. Pécsett Szent Péter tiszteletére német mesterekkel fényes bazilikát kezdett építtetni. Géza és Szent István hagyományait követve, udvarába fogadta a menekülő Kázmér lengyel herceget s mikor Bretiszláv ennek kiadatását kérte, büszke felháborodással utasította el. „Ha lesz törvény, – úgymond – hogy a magyar király a cseh herceg porkolábja legyen, teljesíteni fogom kívánságodat.” Udvarában Szent István régi híveivel vette magát körül. Környezetében találjuk Aba Sámuel nádorispánt és Budát, ki már István utolsó éveiben is befolyásos udvari ember volt. A kormányzatban erélyes. Két püspököt, kik tisztüknek – felfogása szerint – nem tudtak megfelelni, megfosztott méltóságától s másokat állított helyükbe, amit a Szentszék is igazságosnak talált és helybenhagyott. Gizella királynét, ki ájtatos lelkének jótékony szenvedelmét kielégítve, pazar adományokat tett az özvegyi tartásul rendelt királyi javakból, takarékosságra szorította és e javak egy részétől megfosztotta. Intézkedésével a királyi hatalom gazdasági alapját védelmezte Szent István szellemében, ki törvényben rendelte, hogy „a királyi méltósághoz tartozó javak épségben maradjanak s azokból senki se merészeljen a maga számára kedvezést keresni”.

A külpolitikában is Szent Istvánt követte. Sógorával, Adalbert osztrák őrgróffal (1018–1056) szivélyes viszonyban élt, továbbfűzte a magyar–bajor barátság fonalát. Nagynénje férjével, I. István horvát királlyal (1030–1058) is fenntartotta a szövetségi viszonyt. Segítette őt Zára hódoltatásában, amivel az Orseolo-családot elűző Velencére mértek érzékeny csapást. E dalmáciai hadjárat hozta 1039-ben összeütközésbe III. Henrik császárral (1039–1056), kinek apja oly méltatlanul bánt az ő családjával és oly igaztalanul támadta meg a magyar királyt. Szűkszavú krónikás feljegyzésekből tudjuk, hogy a magyarok 1039-ben a birodalom határvidékét pusztították. Nyilvánvaló, hogy a horvátbarát Adalbero herceg letétele (1035) óta Henrik kormányzata alatt álló Karinthiáról van szó. Sógora osztrák tartományát Péter mindenesetre elkerülte, aminthogy a következő évben cseh szövetségben vívott hadjárata alkalmával sem háborgatta Ausztriát.

I. Bretiszláv cseh herceg (1034–1055) nemrégen diadalmas hadmenetben vonult át Lengyelországon. Kázmér herceg (1038–1058) anyját követve már korábban külföldre menekült, előbb Péter, majd innét III. Henrik udvarába. Országának nagyrésze Boroszlóval, Krakkóval együtt cseh kézre került. Bretiszláv a honfitársaitól életében annyit szenvedett Szent Adalbert testét nagy ünnepélyességgel szállíttatta át Gnezenből a prágai székesegyházba s mikor 1039 augusztusában ünnepélyesen bevonult Prágába, Vitéz Boleszláv rövidéletű cseh-lengyel birodalmának feltámasztásáról ábrándozott. De III. Henrik császár sem nézte tétlenül hűbérese hatalmi törekvéseit. Még 1039-ben haddal támadt ellene s nem elégedve meg Bretiszláv hódolatával és kisfia kezesként való kiszolgáltatásával, az egész lengyel zsákmányt követelte tőle. A következő évben Kázmér herceg és anyja, a szász császárok véréből származó német Richeza, nagyobb német sereggel indultak Lengyelország visszafoglalására, Henrik pedig két oldalról támadt Csehországra. Bretiszláv a magyar királyhoz fordult, ki három ezredet küldött a szász határon harcoló északi cseh sereg támogatására. A hadjárat a cseh herceg győzelmével végződött, de 1041 nyarán Henrik császár újra támadott és Csehországba nyomulva tönkreverte ellenségét. Bretiszláv októberben mint megtérő bűnös, mezítláb járult Regensburgban hűbérura elé és teljes hódolatát esküvel erősítette. Ugyanekkor jött oda Péter magyar király is, kit az udvarában kitört palotaforradalom menekülésre kényszerített.

Péter elűzésének okát Szent László udvarának Vászoly-párti írója és az ő nyomán járó krónikások állítólagos kegyetlenkedése s az idegen uralom miatt támadt elégedetlenségben látják s az I. Endrét trónraültető 1046. évi mozgalom indítóokaival motiválják. Pedig ez a felkelés nem a népből, nem Vászoly fiainak magyar híveitől indult ki, hanem az udvarból. Oka a keménykezű Péter uralmával elégedetlen főemberek, elsősorban Aba nádor nagyravágyása volt.

Az országban bizonyára sokan voltak, kik az Árpád-ivadékok mellőzésével trónraültetett Pétert nem tartották törvényes királynak és csak a borzalmasan bűnhődött Vászoly gonosz merényletének pillanatnyi hatása, Szent István tekintélyének és hatalmának súlya alatt meghajolva, ismerték el uruknak, de a felkelést nem ezek, hanem korábban Szent István, most Péter környezetéhez tartozó udvari emberek szervezték meg, kiknek eszük ágában sem volt, hogy a törvényes öröklés rendjének érvényt szerezzenek.

Az ürügyet a felkelésre Gizella királyné szolgáltatta, ki javaiban megcsorbítva és jótékonykodásában akadályozva az országnagyokhoz fordult védelemért. A mozgalom vezére Szent István sógora, Aba nádorispán volt, aki egyébként sem volt kibékülve Péter uralmával. Magát kora, magyarsága és bizalmi állása alapján méltóbbnak tartotta a trónra felesége ifjú olasz unokaöccsénél. Mellette Sztoiszláv és Pezili – nevükből ítélve szláv és német udvari emberek – játszottak szerepet a lázadásban. A királytól Gizella lefoglalt javainak visszaadását, majd az összes bajok okozójaként feltüntetett Buda kivégeztetését követelték. Mikor Péter vonakodott kívánságaikat teljesíteni, fegyveresen támadtak Budára s őt magát megölve, kis fiainak szemét tépték ki. A király megrettenve e fordulattól, sógorához menekült Ausztriába és ennek közbenjárásával a Regensburgban időző ifjú császárhoz fordult segítségért. A király távozása után a felkelők a megfélemlített püspökökkel tanácskozásra hívatták az előkelőket és főtisztviselőket s ezek a fegyveres hatalom nyomása alatt Abát, keresztény nevén Sámuelt, királlyá kiáltották ki.

Aba Sámuel ( 1041–1044) megkoronáztatván, mindjárt követeket küldött a császárhoz, tudakolván: békét akar-e vagy háborút? Henrik nem adott határozott feleletet, bár a neki hűbéresként hódoló Péternek már előzőleg támogatást ígért. Aba ezért 1042 februárjában három sereget indított Németország ellen. Főseregével ő maga Péter sógorának, Adalbert őrgrófnak osztrák tartományába tört s a Traisen folyóig hatolva, feldúlta Tulln városát. Rengeteg zsákmánnyal, fogollyal tért haza. A Morvamezőn és Karinthiában operáló seregek azonban hazatérőben súlyos vereséget szenvedtek. A támadáson felháborodva, Henrik háborúra határozta magát s ősszel Pétert is magával hozva, Magyarország ellen indult. A császár hűségére nem régen visszatért Bretiszláv cseh herceg is nagy sereggel jött segítségére. Kíséretében volt az udvarában tartózkodó egyik magyar herceg, valószínűleg Béla. Henrik az 1030. évi hadjárat tapasztalatain okulva, elkerülte a Fertő és Rába mocsaras vidékét s a kivonuló magyarok által felégetett Hainburg várának elfoglalása után a balparton támadott. Pozsonyt elfoglalva, a Vág és Nyitra folyók vidékére nyomult, majd a Garamig üldözte a visszavonuló magyarokat s a könnyűszerrel meghódított területet a cseh herceg tanácsára a táborban tartózkodó árpádházi hercegre bízta, kit azonban Aba a német sereg hazavonulása után tüstént kivert az országból. A következő év szeptemberében Henrik a békét kérő magyar követeket elutasította s újra Magyarország ellen támadott. A Duna jobbpartján a rábavidéki gyepűkig hatolt, mielőtt azonban összeütközésre került volna a sor, a császár Aba kedvező ajánlatát elfogadva, ráállt a békére. A Morván és Lajtán túleső határvidék, Szent István hódítása, elveszett. Aba ezenfelül négyszáz prémes ruha és négyszáz font arany fizetésére, az előző hadjáratokban kezére jutott foglyok kiszolgáltatására, hét előkelő kezes állítására és Gizella özvegy királyné Péter által lefoglalt javainak visszaadására kötelezte magát.

A béke – ha nagy áron is – biztosítottnak látszott, mikor Aba Sámuel ellen lázadás tört ki az országban. Az ősi szokásjog értelmében Vászoly legidősebb fiát, Szent István törvényerejű utódjelölése alapján, Pétert illette a trón. Mindkettőnek volt jogcíme és voltak elvi alapon álló hívei. Abának semmi jogcíme és csak személyes hívei voltak, ezek is kevesen, mert lázadása múltjával és barátaival sodorta meghasonlásba. Ez volt tragikuma. A szent király sógora és legbizalmasabb udvari főtisztje létére az ő végakarata ellen fordult. Kijelölt utódát elűzte s addigi barátaival került szembe, kik híven kitartottak elhalt uruk politikája mellett. István és Péter hívei a koronás király hűtlenségbe esett, lázadó alattvalójának tartották s engesztelhetetlen ellenségei voltak. Az árpádházi hercegek barátai Péter elűzésekor ezek visszahívásában reménykedve melléálltak, de most – reményükben csalatkozva – ők is csak a bitorlót, az ősi uralkodóház jogainak élvezőjét látták benne. A főpapok vérengzései és a koronás király elűzésével magára vont pápai átok miatt, csekélyszámú személyes hívei, kikkel együtt szolgálta Szent Istvánt, a királyi törvények megszegése és kegyetlen erőszakossága miatt kerültek vele szembe. Aba ahelyett, hogy bölcs mérséklettel és igazságos kormányzattal igyekezett volna alattvalóit magához édesgetni, nyers erőszakkal, megfélemlítéssel idegenítette el azokat magától. „Uralkodása alatt a próféta mondása szerint vért vérre, bűnt bűnre halmozott.” Péter király rendeleteit trónraléptekor megsemmisítette, de Gizella királyné elvett javait – noha ez volt lázadásának ürügye – nem adta vissza. A császárnak esküvel ígért békefeltételeket nem teljesítette. A főurakat, nemeseket semmibe se vette, mert gyanakodott rájuk. Alacsony sorból felemelt, neki személyesen lekötelezett emberekkel vette magát körül. „Megvetvén a nemeseket, mindig a parasztokkal, nem nemesekkel fogott össze, mert úgy gondolkozott, hogy az uraknak mindenük közös a szolgákkal.” Nyers, durva és pórias környezetével „kegyetlenül dühöngött a magyarok ellen.” A zsarnokoskodást tovább tűrni nem akaró urak végül is összeesküdtek ellene s elhatározták, hogy „élve vagy halva a császárnak adják át” és Pétert hívják vissza. Aba árulás útján értesült a tervről s a húsvéti ünnepeket egész udvarával Marosvárott töltvén, az oda meghívott összeesküvőket lemészároltatta. „Tanácsának legtiszteltebb urait, mint valami barmokat vagy oktalan állatokat fütykössel, karóval merészkedett agyonveretni.” Középkori egyházi felfogás szerint Aba Sámuel e cselekedetével eljátszotta jogát az uralomra, mert a jogtipró, igazságtalan és vérengző király nem király többé, hanem tyrannus, akinek alattvalói nem tartoznak engedelmességgel és hűséggel. Ezért Gellért püspök megtagadta a karácsonykor, húsvétkor szokásos ünnepi koronázás elvégzését s mikor nagy pompával és a többi püspökök által fejére helyezett koronával mégis a székesegyházba jött, húsvéti szónoklatában keményen megfeddette. A vérengzésből menekült urak pedig német földre menekültek és Pétert visszahíva a császár beavatkozását kérték.

Henrik császár Pétertől és híveitől az annyira óhajtott hűbéres hódolatra biztosítást nyerve, hirtelen támadással készült a békefeltételeket megszegő Abát meglepni. Serege 1044 júniusában Ausztriába gyülekezeti. Aba bajor barátaitól értesülvén erről, követek útján ígérte meg a békefeltételek teljesítését a magyar menekülők kiadatása ellenében, de seregeit ugyanekkor Győrbe rendelte. A császár a követeket visszatartva, a magyar határra vonult és miután Sopron várát elfoglalta, hadat üzent.

Aba az 1030. évi hadjáraton jólbevált harcmodort alkalmazta, a Fertő, Rába és Szigetköz határolta vizenyős, mocsaras területre akarta csalni ellenségét. De terve nem sikerült. A német hadat ezúttal magyarok vezették. A gyepűvonal ezer természetes és mesterséges akadályát, halálthozó mocsarait rejtett utakon megkerülő ellenséges sereg észrevétlenül az ország kapuőrségének hátába került s azt megszalasztva Győr felé indult. A két sereg Ménfőnél találkozott. Kemény csatában vitézül harcolt Aba, de serege cserbenhagyta. Péter számban meggyarapodott magyar hívei nem akarván a bitorlót támogatni, megfutamodtak s evvel eldöntötték az ütközet sorsát. A németek sok foglyot ejtettek. Aba maga elmenekült, de királyi hatalmának jelvényei, aranyos lándzsája és koronája zsákmányul estek. Henrik és Péter diadalmenetben vonultak Fehérvárra, hol Nagyboldogasszony napján a papság, főurak és nemesek a császár jelenlétében ünnepélyesen hódoltak visszatért királyuknak. Aba családja fogságba esett. Nemsokára őt magát is elfogták a Tisza vidékén és Péter elé hurcolták. A királyi tanács ítélőszékké alakult s mint hitszegő, lázadó ország- és felségárulót halálra ítélte és fejét vétette. Tetemét családja később Sáron alapított nemzetségi monostorába szállíttatta át.

Aba Sámuel bűnhődése súlyos volt, de igazságos. Az ő oktalan nagyravágyása, féktelen szenvedélye okozta, hogy Magyarország szívébe a honfoglalás óta először ellenséges sereg hatolhatott s az ő hitszegése kényszerítette Pétert a magyar királyságot német hűbérré alacsonyító politika útjára.

Péter király (1044–1046) újra Szent István trónján ült, homlokát Szent István koronája övezte, de a trón és korona aranya már nem tündökölt régi fényében. A német támogatás ára az ország függetlensége, királyának szuverénitása volt. A császár kitüntető barátsággal bánt Péterrel. Német sereggel kísérte fővárosába, maga díszítette fel a királyi jelvényekkel, maga vezette trónjához, német testőrséget rendelt melléje, de mindezt nem szövetségesként tette, hanem mint hűbérúr szokta tenni előkelő és hatalmas hűbéresével. Aba lándzsáját és harci koronáját, a Magyarország hódoltatását jelképező hatalmi jelvényeket Rómába küldte az apostolok sírjához és Szent István bajor forrásból merítő törvényeinek uralmát helyreállítva, nem a szent királyra hivatkozott, hanem „a bajor jog adományozásáról” beszélt. S alig félesztendő multán újra eljött nagy kísérettel. hogy ünnepélyes szertartások közt fogadja új hűbérese hódolatát, ki idősebb létére is „fiúi tisztelettel” hívta meg pünkösd ünnepére. „A szent ünnepen – írják örvendezve a németek – Péter király saját népe és a mi népünk jelenlétében az aranyos lándzsával átadta a magyar királyságot császári urának s miután a magyar urak is hűséget esküdtek a császárnak és utódainak, tőle azt – nem örökös birtokul, hanem személyes hűbérül – életfogytáig való birtoklásra visszakapta.” A császár arannyal gazdagon megajándékozott kíséretével megelégedetten tért haza új tartományából, de Péter nem soká örülhetett trónja visszaszerzésének.

Királyi méltóságának lealacsonyításával, országa függetlenségének feláldozásával minden magyart maga ellen lázított. Az elégedetlenséget fokozta az udvarban most már túlsúlyra jutott idegenek dölyfös viselkedése.

Pétert a keserű tapasztalatok elfordították eddigi híveitől. Bizalmatlan volt minden magyarral, sőt a Szent István és Gizella környezetéhez tartozó meghonosodott németekkel szemben is. Csak a maga olaszaiban bizott és az újonnan bevándorolt német vitézekben, kik közül Gut és Keled, a sváb földről jött testvérpár, egy hatalmas magyar nemzetség törzsapjává lett. Ezekkel vette magát körül, ezek kezébe adta a hatalmat s gyanakvó ember módjára gonoszul kezdett uralkodni. „Az ország javait – mondották később a magyarok – kevély szemmel és telhetetlen szívvel falta a fenevadak módjára ordító németekkel és fecskemódra csácsogó olaszokkal. Az erősségeket, várakat és kastélyokat németek és olaszok őrizetére bizta. Azon időben senki biztos nem lehetett felesége tisztasága, leánya és huga szűzessége felől a király testőreinek viselkedése miatt, kik büntetlenül erőszakoskodnak vala.”

Európa 1015-ben

A hívei ellen panaszolkodó uraknak kevélyen felelte: „ha valameddig élek, minden bírót, századost és falusi bírót, minden főtisztviselőt németekből teszek és Magyarország földjét idegen telepesekkel fogom megtölteni.”

Az ország és a nemzet lealázását jelentő idegenuralom egy táborba hajtotta a száműzött hercegek pogányhajlamú barátait, Szent István magyar hiveit és Aba embereit, kikhez Péter mellőzött régi tanácsosai közül is sokan csatlakoztak. A mozgalom élére Szent István unokatestvérei, a gyulafi Buja és Bonyha állottak s követek útján érintkezésbe léptek Vászoly fiaival. De Péter nyomára jött az összeesküvésnek. Anyja unokatestvéreit kivégeztette, társaikat megvakíttatta. Mint Aba csanádi vérengzése után, úgy lobbant fel most is a lázadás tüze. Az elégedetlenek „Csanádon összegyűlve tanácsot tartottak s ünnepélyes követséget küldöttek Oroszországba Endréhez és Leventéhez, megüzenvén nekik, hogy egész Magyarország hűségesen várja őket s az egész ország örömest hódolna nekik, mint királyi magnak, csak jöjjenek s oltalmazzák meg őket a németek dühétől. Esküvel erősíték azt is, hogy mihelyt bejönnek Magyarországba, minden magyar egy szívvel-lélekkel hozzájuk tódul és uralmuk alá veti magát.”

*

Vászoly fiai apjuk megvakítása után Bretiszláv cseh herceg udvarában találtak menedéket. Egyikük – nyilván Béla – még 1042-ben is itt tartózkodott és pártfogója seregével jött Magyarországba, hol a császár az északnyugati felvidék kormányzatával bízta meg, de a németek kivonulása után Abával szemben magát tartani nem tudta, menekülnie kellett. Két bátyja már korábban – 1039 táján – Oroszországba ment. Nagy Jaroszláv udvarában, kivel nővére, Szár László felesége révén rokonságban voltak, szíves fogadtatásra találtak. Levente hű maradt pogány hitéhez, de öccse megkeresztelkedett s Oroszország védőszentjéről András, magyarosan Endre nevet kapott. Jaroszláv saját leányát, Anasztáziát adta hozzá nőül, kitől 1040 táján született Adelhaid leánya, később Vratiszláv cseh herceg felesége. Béla a magyarországi kudarc után 1043-ban lengyel földre menekült, a császár támogatásával nem régen hazatért Kázmér herceg udvarába, ki épp akkor vívta nagy harcát az uralmát elismerni vonakodó mazóviak, litvánok, poroszok és pomeránok ellen. Küzdelmében erős sereggel támogatta Nagy Jaroszláv orosz fejedelem, kinek nővérét, Dobrogenát, az év elején vette nőül. A harcban Béla herceg nagyon kitüntette magát; párviadalban terítette le a pomerán fejedelmet. A győzelmi ünnepségek során Kázmér saját nővérét, II. Miciszlávnak és a német Richezának hasonlónevű leányát adta nőül a „bajnok” Bélához, kit miután pogány hajlandóságait felesége hatása alatt levetkőzte, a lengyel egyház védőszentjéről Adalbertnek is neveztek. Házasságából lengyel földön két fia és egy leánya született. A legidősebbet apja a magyarok első keresztény fejedelméről Gézának nevezte, de a keresztségben Magnus nevet kapott. A leányt Zsófiának, az ifjabb fiút Vladiszlávnak, magyarosan Lászlónak keresztelték.

Vászoly fiai házasságuk révén az orosz és lengyel fejedelmekben megbizható szövetségesekre s egyúttal nyugaton is előkelő rokonságra tettek szert. Jaroszláv egyik leányát épp ezidőben vette nőül Harold norvég trónörökös, a másikat I. Henrik francia király. Béla feleségének pedig, ki anyjáról II. Ottó császárnak volt unokája, egyik nagybátyja kölni érsek volt, a másik sváb herceg, unokafivére pedig bajor hercegségre emelkedett.

I. Ottó császár; Liutgard, Ottó, Henrik, II. Konrád, III. Henrik; II. Ottó, III. Ottó, Matild f. Ezzo; Ludolf, Konrád bajor hg. 1049–53., Ottó sváb hg. 1047–49., Hermann kölni érsek 1036–1056, Richeza, f. II. Miciszláv lengyel király, Richeza f. I. Béla magyar király, Kázmér lengyel hg. f. Dobrogena; Szent Vladimir, Nagy Jaroszláv kievi fejedelem; Anasztázia f. I. Endre magyar király, Anna f. I. Henrik francia király, Erzsébet f. III. Harold norvég király; Dobrogena f. Kázmér lengyel hg.

Levente és Endre a hazai események hírét véve, orosz földön sereget gyüjtöttek, zsoldosokat fogadtak és 1046 őszén sietve Magyarországba indultak, de mielőtt ideértek volna, Tiszántúl már kitört a pogány reakció forradalma. A vezetés a legszélsőbb elemek kezébe került. Ezek szemében Vászolynak és fiainak főérdeme – árpádházi származásuk mellett – pogány hajlandóságuk volt. Elkeseredett, nyakas magyarok, a kereszténységgel már átitatott dunántúli magyarságtól elszigetelt keleti nemzetségek, ha hallgattak is, évek óta vártak az alkalomra, hogy az idegen keresztények gyűlölt uralmától szabaduljanak. Most úgy hitték elérkezett a leszámolás ideje, s ezért várva-várták a hercegek hazatértét, kiktől nemcsak a király és idegen tanácsosai, tisztviselői eltávolítását kívánták, hanem ezek kiirtását, a keresztény hit és az új törvények eltörlését, a pogányság és régi jog visszaállítását. Vezérük Vata úr volt Békés várából, ki „fejét megberetválván és hajából pogány módra három csimbókot eresztvén, elsőnek ajánlá magát a magyarok közül az ördögnek.” Vata felhasználva a püspökök és ispánok távollétét, kik Nagyasszony napjára Fehérvárra mentek a király elébe, az egész népet fellázította. „Biztatására az egész nép az ördögöknek áldozá magát. Lóhúst kezdének enni s általában a leggonoszabb dolgokat művelték. Mind a papokat, mind a katholikus hitben maradt világiakat leöldösték, Istennek igen sok egyházát lerombolták és minden németet és olaszt, kik különböző tisztet viselve az országban el valának szórva, csúf halállal végezének ki.” A felkelők dolgukat a Tiszántúl nagy alapossággal és pogány kegyetlenséggel végezve, Vatával élükön átkeltek a Tiszán. Nagy csoportokban tódultak a Vereckei-hágó felől már Újvár – a későbbi Hevesújvár – alá érkezett hercegek elé s őket „makacsul kérték, engedjék az egész népet pogány hit szerint élni, engedjék a püspököket és papokat legyilkolni, a templomokat lerombolni, a keresztény hitet elvetni és bálványokat imádni.” A hercegek megengedték, vagy legalább is elnézték mindezt, mert különben a háborodott tömeg „nem harcolt volna Péter ellen.”

A pogány sokaság, nyomában a hercegek kis hadseregével, Heves-Újvárról a pesti rév felé indult. A felkelők hirnököket küldtek Dunántúlra Péter táborába, hogy a magyaroknak hírt adjanak a hercegek jöveteléről és őket az idegenek ellen lázítsák. A Fehérvárott tartózkodó magyar urak és főpapok tudomást szerezve az eseményekről, a hercegek pártjára álltak s a Komárom felől székvárosába vágtató Péter királyt nem bocsátották be. Péter magára hagyatva, néhány idegen hívével Moson felé indult, hogy onnét Ausztriába meneküljön. A királyi tanács magyar tagjai pedig a püspökökkel együtt hódoló követséget küldtek Endréhez és Leventéhez. A követséget Gellért vezette, Marosvár szentéletü olasz püspöke, kit honfitársának, a velencei Péternek kegyetlenkedése éppúgy felháborított, mint annakidején Aba vérengzése s ezért szívesen várta a Szent István nemzetségéből sarjadt új királyt. Vele ment három püspöktársa, Beszteréd, Bőldi és Beneta, vagyis Benedek, nevükből következtetve, már nem idegenek, hanem az első magyar papi nemzedék tagjai. A világiak közül csak Szolnok ispán nevét tartotta fenn a hagyomány. A kis csapat a Kelenhegy lábához torkolló pesti rév felé haladt, hogy a hercegeket a Duna partján tisztességesen fogadják.

A hercegek hada még átkelőben volt, mikor megérkeztek, de Vata és cimborái már a budai parton voltak. Meglátva a fogadásra főpapi díszben érkező egyházfejedelmeket, vad dühvel rohanták meg őket és akit értek, agyonkövezték. „Gellért pedig azokra, akik kövezik vala, szüntelen keresztet vetett és fennhangon kiáltá: Uram Jézus ne vedd ezt vétkül nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” A felindult tömeg a kereszt jelén és Gellért idegen nyelvű beszédén még inkább feldühödve, „szekerét felborítá s őt leráncigálva taligára ültette és a Kelenhegyéről – melyet azóta Szent Gellért hegyének neveznek aláeresztette. És midőn még pihegett, mellét lándzsával általdöfték, koponyáját egy kövön összetörték.” Vele pusztult Bőldi püspök is. Beszteréd és Benedek a kompra menekültek, de a tulsó parton álló pogányság őket is megtámadta. Beszteréd hamarosan belehalt itt kapott sebeibe. Benedeket az időközben odaérkezett Endre herceg szabadította ki a pogányok kezéből. Szolnok ispánt, ki lovát a Dunába ugratva menekült, egy hajósember vette fel csónakjába, de a tömeg fenyegetésétől megrémülve, leszúrta. Legyilkolták a püspökök kíséretét, cselédségét is. „Oly sok pap és világi szenvedett e napon vértanuságot Krisztus hitéért, hogy számukat csak Isten és az angyalok tudhatják.” A magyar kereszténységnek ők voltak első vértanui, kik mások bűnéért, ártatlanul szenvedve, vérük ontásával járultak honfitársaik hitének megerősítéséhez.

A nyugati határon ezalatt felkelő csapatok elvágták a német határ felé menekülő Péter király útját, kit a Fehérvárra bevonuló Endre követek útján hivott udvarába, hogy vele békésen kiegyezzék. Péter hajlott a szóra, de mikor a túlbuzgó követ útközben meg akarta kötözni, büszke vére fellázadt. Feleségével és kíséretével egy majorba zárkózott és ott „három napon át vitézül harcolva védte magát.” Katonái mind elhullottak, ő maga feleségével fogságba esett. A győztesek Péter kemény ellenállásán felbőszülve feleségét csúnyán bántalmazták, őt magát koronás király létére, mint valami felségárulót megvakították s így hurcolták Fehérvárra Endre elé, „hol a szörnyű fájdalom miatt rövid idő mulva meghalt.” A „királlyal soha meg nem történt” rémtetten maga Endre is felháborodott. Szerencsétlen elődjét nagy tisztességgel a pécsi székesegyházba temettette el, bántalmazóit pedig szigorúan megbüntette.

A pogány magyarok, Vata és barátai, a szájhagyományból, hősdalokból ismert régi világ visszatérését remélték, amikor még minden magyar egyforma volt s a független és szabad nemzetségeken kívül nem volt más hatalom és birtokos, nem voltak püspökök és ispánok, amikor csak magyar lehetett úr és parancsoló, az idegenek pedig csak szolgasorban jutottak a magyar földre. Azt az időt kívánták vissza, mikor a nép emlékben legendás hőssé nőtt diadalmas vezérek járták a világot, pusztító hadjáratokon éreztetve a magyarság hatalmas erejét a magyar királyságot hübéres tartománnyá alacsonyító német fejedelmek őseivel. Ebben a reményben oszlottak szét és takarodtak haza, miután Endrét és Leventét Fehérvárra kísérték és Péter szomorú sorsáról biztos tudomást szereztek, de reményükben nemsokára keservesen csalódniuk kellett, mert a hercegek nem voltak a pogány reakció hívei.

Levente hű maradt ugyan ősei hitéhez s „ha kormányra jutott volna – úgy mondották – egész Magyarországot megrontotta volna a pogány bálványimádással”, de hazatérve önként félreállt Endre útjából. A trónt öccsének engedte át s néhány hó mulva meg is halt; Taksony faluban temették el az utolsó pogány fejedelem mellé. Endre és Béla az oroszok Szent Istvánjának, Nagy Jaroszlávnak s a clunyi bencések tanításán nevelkedett Kázmérnak udvarában, jámbor asszonyaik oldalán hívő keresztényekké nevelkedtek s környezetük egyenesen előkészítette őket Szent István alkotásainak védelmére és továbbépítésére. Mi sem állt távolabb tőlük a keresztény hit üldözésénél, a szentistváni alkotások lerombolásának gondolatánál. A sorsuk fordulását előidéző mozgalom sem volt pogány irányú. A véres események szomorú sorozata, az idegenek és papok üldözése, öldöklése s a kelenföldi borzalmas vérfürdő Vata pogány seregének műve volt. A Péter ellen támadt felkelésnek azonban ez a tiszavidéki pogány lázadás csak kísérőjelensége, helyi tünete. Előidézője az idegen uralommal, a hűbéres király kormányzásával szemben támadt általános elégedetlenség volt, amiben Szent István, Aba Sámuel, sőt Péter egykori magyar hívei is egyek voltak a pogányhajlandóságú urakkal. Pétert az egész nemzet felháborodása űzte el a hűségesküvel beszennyezett királyi trónról s Endrét az egész nemzet lelkesedése iktatta be emberi és isteni jog szerint őt illető méltóságába. Legerősebb támaszai, legmegbízhatóbb hívei a „bitorlók” idejében s most is azok a keresztény magyar urak – Viska, Buja, Bonyha és társaik – voltak, akik nem a pogányságot, hanem Szent István korát akarták visszaidézni. Ezek vitték diadalra a papságtól is szívesen fogadott hercegek ügyét s nem a nyomukba szegődött pogány lázadók. Ezek politikája győzött Endre trónfoglalásával.

I. Endre (1047–1060) az első perctől kezdve Szent István örökösének tekintette magát. Eltűrte a pogányok garázdálkodását, mert ha ezek ellene fordulnak vagy magára hagyják, egész kísérlete kudarcba fulladt volna. A garázda had szétoszlása után azonban Szent István, Péter és Aba egykori hívei közül hozzápártolt keresztény urakkal vette magát körül. „A keresztények nagy romlásából megmenekült három püspök” – Benedek, Szent Mór és egy névről nem ismert társuk által 1047 elején Szent István koronájával királlyá koronáztatta magát és megparancsolá, hogy a pogány szertartással mindenki fejvesztés terhe mellett felhagyjon, Krisztus igaz hitére térjen és mindenben Szent István király törvénye szerint éljen. Elrendelte, hogy a bálványokat lerontsák, az elpusztított templomokat felépítsék, a papi testületek a régi tiszteletben tartassanak, az Isten, a vallás és a papok gúnyolóit és bántalmazóit, papi személyek és világiak gyilkosait a régi törvények szerint szigorúan megbüntessék. A belső rend megalapozásával egyidőben a külső támadást is el akarta hárítani s ezért követséget küldött Henrik császárhoz.

*

III. Henrik császár, a keresztény középkor szellemének ez a hatalmas képviselője 1046-ban állt hatalma tetőpontján. Nagy Károly óta egy császárnak, még Nagy Ottónak hatalma és tekintélye sem volt az övéhez mérhető. Délen az itáliai normann hercegek, keleten a függetlenségükért annyit harcoló cseh és lengyel hercegek s a német fennhatóságot addig soha el nem ismerő magyar király hűbéres hódolattal járultak trónja elé. A dánok és norvégek királya, az oroszok fejedelme hatalmas szövetségesüket tisztelték benne. A hűbéresekkel vívott küzdelemben elgyengült francia királyságban felesége, Poitou Ágnes és clunyi kapcsolatai révén volt befolyása. A pápai trónért alantas eszközökkel harcoló méltatlan egyházfőket letaszítva, véget vetett a „három pápa” szomorú korszakának. Magához ragadta a trónbetöltés jogát s rövid időn belül négyszer töltötte be Szent Péter trónját, minden esetben német püspököt emelve a keresztény egyház élére. Az első közülük II. Kelemen volt, aki az 1047. év első napján – karácsony ünnepén – koronázta császárrá a német-római világbirodalom alig harmincesztendős urát. II. Kelemen (1046–1047), II. Damasus (1047–1048), IX. Leó (1049–1054) és II. Viktor (1055–1057) pápák hű támaszai voltak a clunyi irányzat híveivel szoros kapcsolatban álló hatalmas császárnak. Henrik az egész keresztény világ urának érezhette magát, mikor – kevéssel római útja előtt – a magyar felkelésnek, majd visszatértekor Gottfrid lotharingiai herceg lázadásának hírét vette.

Péter trónját Endre, a császárral barátságot tartó Nagy Jaroszláv veje, foglalta el. Gottfrid és a többi nyugati hűbérurak lázadása mögött Jaroszláv másik leányának férje, I. Henrik francia király állt. E sógorsági viszonyból aligha szabad a két esemény szorosabb összefüggésére következtetnünk, de feltehető, hogy a császárral szemben eddig barátságosan viselkedő francia királyt a magyar eseményekről vett hírek késztették a lotharingiai herceg elszakadási törekvéseinek támogatására. Bármint volt is, Endrének kapóra jött a lotharingiai felkelés. Ez tette számára lehetővé a császár bosszúló hadjáratának elodázását.

Követei 1047 nyarán tisztelegtek Speyerben Henriknél. Előadták, hogy Endrének mi része sem volt a Péter ellen támadt összeesküvésben, a királyságot népe sürgető kívánságára kényszerült elvállalni, trónralépve kivégeztette Péter bántalmazóit s a többi összeesküvőt is hajlandó a hűbérese személyében megsértett császárnak kiszolgáltatni. Ezenfelül évi adót, hadi segítséget és hódolatot ajánlottak fel Endre királyi méltóságának elismerése és a béke helyreállítása fejében.

Endre hűbérajánlatának őszinteségéhez szó fér. A szláv udvarokban, ahol a politika első iskoláját járta, a hűbéri viszonyt nem tekintették morális kötelezettségnek, csupán időleges politikai kapcsolatot láttak benne, amin az erőviszonyok változásával könnyűszerrel változtatni lehet. Így tett Vitéz Boleszláv, mikor hatalmában megerősödött és így tett Bretiszláv is, kinek küzdelmét Endre 1038 és 1039-ben egész közelről szemlélhette. A békét azonban komolyan akarta, mert arra neki és országának égető szüksége volt. Jól tudta, hogy a birodalmi sereg támadása katasztrofális veszedelmet jelenthet a forradalomban legyengült s a konszolidálás útján éppen csak megindult országra. Pedig a támadás szinte elkerülhetetlennek látszott, mert Péter elmozdításával és megvakításával a császárt saját személyében érte súlyos sérelem, amit III. Henrik bosszulatlanul nem hagyhatott. Az is kétségtelen volt, hogy a császár, ki német tartományaival is egész önkényesen rendelkezett, maga készül eladományozni a Péter halálával – felfogása szerint – reá visszaszállt hűbéres királyságot. Ily nehéz körülmények közt a hódolat felajánlása, mint a háború elhárításának egyedüli módja, mindenesetre indokolt és politikus cselekedet volt, hiszen a magyar jog értelmében törvényesen uralkodó király önkéntes hűbéres hódolata – a későbbi felszabadulás hátsógondolatával – még mindig sokkal kedvezőbb s a jövőre biztatóbb kilátást nyujtó megoldás volt a császári adományon alapuló hűbéres fejedelemségnél. Henrik azonban épp ez okból nem állt rá Endre ajánlatára, amiben saját jogai csorbítását látta. Ha elfogadja az örökösödés címén trónralépett Endre hódolatát, evvel Magyarországot az Árpádház örökös hűbérének ismerte volna el, holott ő ilyenről nem akart tudni. Magyarországot csak mint személyes beneficiumot adta életfogytáig Péternek, miután ez a hűbéri jog szokásos szertartásai közt reáruházta annak tulajdonjogát. Ezért tartotta saját szempontjából fontosnak, hogy Magyarországot serege élén vegye birtokába s mint a lázadóktól fegyverrel visszaszerzett tulajdonát adományozza személyes hűbérül akár Endrének, akár másnak. A tervbevett magyar hadjáratot, Endre békés szándékáról meggyőződve, mégis elhalasztotta s miután a sváb Welf grófot Karinthia hercegévé (1047–1055) kinevezte s így a határvidék védelméről kellően gondoskodott, a lotharingiai forrongás lecsendesítésére indult.

A császárt a következő években birodalma belső ügyei és egyházi dolgok foglalták el. Endre alaposan felkészülhetett a küzdelemre. Nem is vesztegette idejét. Első gondja volt a gazdátlan püspöki székek és tisztségek betöltése. Az esztergomi érseki széken 1055-ben a kelenföldi vérengzésből megmenekült Benedeket találjuk. A tihanyi alapításkor jelenlevő Kelemen és Miklós valószínűleg Veszprém és Győr püspökei voltak. Kalocsán 1050-ben György az érsek. A pécsi egyházmegyét 1036 óta Szent Mór kormányozta. Biharban a lüttichi származású Leodvin lett püspökké, ki már Endre idejében jött több más pappal együtt Magyarországba. Nádorispánná Záchot tette, kiben a későbbi Nógrád megyei hires Zách-nemzetség ősét láthatjuk. Az ispánok közül névszerint ismerjük a Péter korában meghonosodott Gut-Keled-nemből származó Vid bácsi ispánt, Ják-nembeli Mártont, továbbá Ernye, Endre, Fancsal, Hetey, Gilco, Lutovic és Woiteh ispánokat. A három utóbbi idegennek látszik. Rajtuk kívül Koppány bíró és Nána lovász szerepelnek 1055-ben a király kíséretében. Ezek voltak munkatársai a rend és nyugalom teljes helyreállításában. Rájuk hárult a pogány uralom utólagos fellobbanásainak erélyes elfojtása.

Hadserege vezérletére Endre kitűnő katona hírében álló öccsét, Béla herceget hívta haza Lengyelországból, kivel – mint törvényes örökösével – orosz szokás szerint országát is megosztotta. „Sem örökösöm, sem testvérem nincs rajtad kívül – izente neki –, légy te örökösöm, kövess az uralkodásban. Ne késlekedjél hozzám jönni, hogy személyesen eljövén, az ország javaiban megosztozzunk.” Béla el is jött lengyel feleségével, két kisfiával és leányával, kiket idehaza nemsokára még egy fiú és három leány követett. „Tanácsot tartván, az országot három részre oszták, melyekből kettő a királyi felség tulajdona maradt, a harmadik a herceg birtokába bocsáttatott.” Bélának az ország északi és északkeleti része jutott Nyitrától és Pozsonytól Ung, Szatmár, Bihar vidékéig. Tartománya déli határa a Duna, keleten a Körös-folyó és a bihari erdőség volt. A Dunántúl, a Duna-Tisza köze és a Marosvidék Erdéllyel Endrét uralta. Országrészében Béla teljes uralkodói hatalommal élt. Udvart tartott, pénzt veretett, élvezte a várgazdaságok jövedelmét és kedve szerint adományozhatott. Bátyjának azonban feltétlen hűséggel, hűbéres hódolattal tartozott.

Béla hazajövetelével nemcsak kiváló hadvezérre tett szert Endre, aki maga a katonai tudományban nem nagyon tűnt ki, hanem értékes szövetségesekre is. Kázmér lengyel herceg és utóda, II. Merész Boleszláv (1058–1079) sohasem feledkeztek meg a nagy szolgálatokról, amiket az északi hadjáratban Béla tett sógorának. Mindvégig jó rokonai és hű szövetségesei maradtak neki és fiainak. Az új bajor herceg, lotharingiai Konrád (1049–1053) is rokonságban állt Bélával. Unokatestvére volt feleségének és a háborút sürgető Gebehard regensburgi püspökkel szemben kezdettől fogva békés, majd kifejezetten magyarbarát magatartást tanusított. A külpolitikai helyzet egyébként sem volt kedvezőtlen. Keleten az egykor hatalmas besenyőség utolsó óráit élte s nemsokára áldozatul esett a keletről előrenyomuló úz és kún rokonoknak. Oroszországban Endre apósa kezében volt a hatalom. Konstantinosz Monomachosz császárt (1042–1054) külső háborúk, belső zavarok kötötték le s ezért jó viszonyt tartott fenn magyar szomszédjával. Barátságuk emlékének látszik magyar földön talált s – úgy lehet – Endre számára küldött díszes koronája. Mikor 1050-ben elérkezett a leszámolás ideje, Endre és Béla teljesen felkészülve várták a németek támadását.

Az ellenségeskedést Gebehard regensburgi püspök, II. Konrád császár harcias és erőszakos féltestvére kezdte meg, kit nagyon bosszantott császári unokaöccse halogató politikája. 1050 tavaszán seregével hirtelen átkelt a Lajtán és a gyepüntúli magyar területet kezdte pusztítani. A magyarok sem voltak restek. A zsákmányával visszavonuló bajor sereg nyomában Ausztriába törtek és kegyetlenül dúlva, gyujtogatva pusztították a határvidéket. A császár szemethúnyva Gebehard támadása fölött, kihívásnak vette a nemrég még hódolásra kész magyarok támadását s a bajor urakat az előző évek harcaiban felégetett Hainburg – mint akkor mondták: Heunenburg, vagyis Hímvár – felépítésére utasította. A magyarok a várépítést folytonos portyázó támadásokkal akadályozták s a védelemre kirendelt bajorok közül sokat elpusztítottak. Béla sógora, a lengyel herceg is akcióba lépett s a császár hű vazallusának, Bretiszláv cseh hercegnek keleti, lengyel tartományát nyugtalanította. Bár a császárral szemben Kázmér nyiltan nem lépett fel, sőt hűségét folyton hangoztatta, Bretiszláv erejét a következő években is állandóan lekötötte s az 1054-ben neki formálisan is átengedett Sziléziát elfoglalva, nagy szolgálatot tett a magyar királynak, kinek a cseh herceg – mint a korábbi események bizonyítják – érzékeny kárt okozhatott.

A következő évben Henrik döntő lépésre határozta magát. Nyár derekán az egész birodalom haderejét összevonva indult Magyarország ellen. A csehek, morvák, bajorok és karantánok Bretiszláv, Gebehard püspök és Welf karinthiai herceg vezérlete alatt a Duna balpartján törtek a Kis-Alföldre és a Vág völgyére. Henrik főseregével a jobbparton maradt, de régi tapasztalatain okulva, elkerülte a Fertő és Rábca mocsaras vidékét. Karinthia felől a Rába jobbpartján a Zala-folyó és a Balaton mentén vonult Fehérvár ellen. Endre és Béla ismét a régi magyar taktikával éltek. Minden terményt felégettek, minden gabonát elhurcoltak vagy elrejtettek, minden barmot elhajtottak a támadó sereg útjából és fokozatosan visszavonulva csalogatták az ország szívébe. A Veszprém és Fehérvár környékén gyülekező magyar fősereg nyílt harcba itt se bocsátkozott. Folytonos rajtaütésekkel gyengítette, pusztította a vitézül verekedő, de az éhségtől és fáradságos úttól már kimerült ellenséget. Somogy felől pedig egy másik sereg szép csendesen a németek hátába került, megszállta a Zala és Rába völgyeit és megerősítette a kapuvári, mosoni gyepüket. A császár a bekerítésről hírt véve, sietve takarodót fúvatott. A magyarok persze hátbakapták s a nagy reményekkel útrakelt birodalmi sereg utóhada már futva menekült a Vértes-hegység utain Győr és Moson felé, hol a hajók várakoztak rájuk. Még évtizedek mulva is emlegették, hogy siettek „a csúfot vallott németek sátraikat, pajzsaikat, minden holmijukat elhajigálva, vissza Németországba” s – mint mondták – „erről az esetről nevezik a helyet, honnan a németek vértjeiket elhányva megszaladtak, mind mai napig Vértes hegyének”. A Dunát elérve, nem találták ott az élelmet hozó hajóhadat. Beszélték, hogy magyar portyázók elfogták Gebehard levelét, amiben „tudakolá Henrik császártól, hol várakozzék rá s írának Gebehardnak egy levelet”, amelyben a császár nevében gyors visszavonulásra utasították. A császár minden oldalról körülkerítve, toronyirányt vett s a kapuvári határőrségre támadva igyekezett az ellenséges gyűrűt átvágni. Burgundi és szász csapatok kemény harc után legázolták az országkapu őrségét s a sereg – nagy veszteséggel bár – kimenekült a csapdából és október végére Hainburg alá ért.

Az egykorú német írók – Hermann és az altaichi szerzetes becsmérlik a „rablók szokása szerint meg-megfutamodó” magyarok harcmodorát, keseregnek a terep nehézsége, az út járhatlansága fölött s a vereséget szépítve, büszkélkednek a német sereg gyujtogatásával, pusztításával, de a szégyenletes visszavonulást letagadni ők sem tudták.

Henrik – mint húsz év előtt apja – megtizedelt, összetört, kiéhezett sereggel takarodott ki Magyarországból. A magyar királyság megszűnt hűbéres tartomány lenni. Ő maga még ragaszkodott régi tervéhez. Nem vette észre, hogy hatalma már leáldozóban van s az osztrák őrgróf útján bölcs mérséklettel békét ajánló Endrét ridegen elutasította. Persze hűbéres hódolatról már nem volt szó s Henrik az inkább szégyenletes, mint véres vereség után jobban vágyott, mint valaha a bosszúra. Pedig most a pápa és Hugo clunyi apát is békeközvetítőként léptek fel. IX. Leo pápa (1049–1054) – még mint Bruno touli püspök – alig három éve hozta létre a békét és szövetséget császárja és a francia király közt. Most a német–magyar béke és szövetség létesítésén fáradozott. De törekvése hajótörést szenvedett Henrik makacsságán, ki remélte, hogy – ha nyilt ütközetre kényszerítheti Endrét – túlerejével győzni fog és újra bevonulhat Fehérvárra, újra birtokába veheti hűtelennek bizonyult hűbéres tartományát.

A veszedelmes dunántúli vidéket elkerülve, 1052 júniusában a pünkösdi ünnepek után seregével és hajóival Pozsony ostromára indult. A magyar őrség Vojtech, Endre és Márton ispánok vezetése alatt nyolc hétig keményen harcolt, míg a hajókat egy éjszaka Zotmund búvár sülyesztette el. Komolyabb hadműveletre mégsem kerülhetett sor, mert az Endre kérésére személyesen Pozsony alá jött IX. Leo pápa visszavonulásra, a béke elfogadására bírta Henriket. A béketárgyalások azonban megszakadtak, mert Endre a német sereg elvonulása után – a pápa haragját is magára vonva – megtagadta a sarcfizetést. Elhatározása a Bajorországban kitört zavarokkal függ össze.

Konrád herceg és Gebehard püspök lappangó viszálya, amiben már ekkor része lehetett Konrád magyarbarátságának is, Pozsony ostroma idején nyilt háborúskodássá fajult. Egész Bajorország lángbaborult s a két ellenfél hívei véres harcokat vívtak egymással. E harcok 1053 tavaszán Konrád bukásával végződtek. Henrik megfosztotta őt tartományától s a herceg híveivel a magyar udvarba menekült, hol unokanővérének férje és sógora szíves barátsággal fogadták. Összeköttetésük nem ekkor kezdődött. Mindenesetre feltűnő, hogy Henrik két hadjáratában éppen a bajor hercegnek nem jutott szerep. A XI. század végén írásbafoglalt magyar hagyományban fennmaradt a homályos emléke, hogy Konrád – akit később a hasonlónevű császárral tévesztettek össze – követek útján érintkezett Endrével s hogy követe az a Potho gróf volt, aki 1055-ben a vele való cimborálás miatt vagyonától megfosztva menekült magyar földre és halála után az ő özvegyét vette nőül. A naivul etimologizáló hagyomány hitelét emeli, hogy a Salamon bukása után Németországba visszatért Potho IV. Henrik császárnak is teljesített követi szolgálatot. Az 1052. év őszén, amikor Konrád és Gebehard harca már javában dúlt, mindenesetre Konrád vette rá Endrét békeszándékának megváltoztatására. Gebehard viszont most minden erővel a békekötésen fáradozott, hogy ellenfelét a magyar támogatás reményétől megfossza. Endre követei az ő kíséretében 1053 elején meg is jelentek a császár előtt és egyszersmindenkorra egy nagyobb összeg fizetését, Itália kivételével minden hadjáratra segítséget s az Abától már amúgyis elvett lajtántúli terület átengedését ígérték. Henrik a sok kudarc után mindenre hajlandó volt, de most Endre lépett vissza. Szándéka megváltoztatására Konrád és sógora, Béla herceg, a magyar trón kijelölt örököse bírták rá, akik a régi bajor-magyar szövetségről, Szent Henrik és Szent István korának visszaidézéséről ábrándoztak. Konrád a császári trónra vágyott, amire származása révén – úgy hitte – legalább annyi joga van, mint Henriknek. Hiszen ő is az Ottók véréből származott, kiknek uralma ellen a császár őse, Vörös Konrád, éppen a magyarokkal szövetkezett. Ő is azon a hercegi széken ült, melyről egykor II. Henrik, majd III. Henrik is trónra lépett.

A béke felborult, Konrád a vele menekült bajorokkal és magyar sereggel 1054-ben és 1055-ben többször betört Karinthiába és Ausztriába. A határvillongások, portyázó hadjáratok két éven át napirenden voltak, mikor Konrád lázadása komolyabb formát öltött s a császárt gyors beavatkozásra kényszerítette. A bajor hercegi széket 1053-ban III. Henrik háromesztendős fiával, a nemrégen trónja örökösévé is megválasztott Henrikkel, majd ennek kétéves öccsével, Konráddal (1054–1055) töltötte be s a kormányt Gebehard eichstädti püspök kezére bízta, kit később II. Viktor néven a pápai trónra emelt. A gyermekuralom nem tetszett a bajor uraknak, az eichstädti püspök hatalma sértette Gebehard regensburgi püspököt. Az urak – azelőtt is Konrád hívei – Aribo és Potho grófok vezetése alatt titkon vagy nyiltan Konráddal és a magyarokkal értettek egyet.

Henrik a lázadókon aratott győzelem után 1055 tavaszán Regensburgban ítélkezett a lázongó urak fölött. Aribót, kinek családja a magyarbarát Arnulf herceg ivadékainak bukása óta a bajor Pfalzgraf tisztét viselte, megfosztotta e méltóságától és Poth fivérével együtt vagyonvesztésre ítélte. Ugyane büntetés érte Gerold grófot. Mindannyian Magyarországra menekültek. Aribo ivadéka – a Győr- vagy Poth-nemzetség – később meghonosodott és hatalmas magyar családdá terebélyesedett, de Potho Salamon király bukása után visszatért hazájába. Ezek a menekültek hozták létre a békét és szövetséget Konrád és a bajor viszonyokkal immár elégedetlen ellenfelei – Gebehard regensburgi püspök, Richwin gróf, Welf karinthiai herceg – közt.

A régi ellenfelek most szoros fegyverbarátságban törtek III. Henrik életére és megbuktatására. Magyar segítséggel Konrádot akarták trónra emelni, de Welf hirtelen megbetegedése keresztülhúzta terveiket. A beteg herceg halálos ágyán töredelmes vallomást tett. A császár mindjárt Regensburgban termett, püspök bátyját fogságra vetette, a világi urakat kivégeztette vagy száműzte. Konrád herceg nem sokkal Welf halála után, 1055 december elején magyar földön halt meg. Már előbb elköltözött az élők sorából Bretiszláv cseh herceg és Adalbert osztrák őrgróf. Egy évvel utóbb maga Henrik is követte lázadó és hűséges vazallusait. Alig negyven esztendős volt, mikor 1056 októberében a halál elragadta. Trónja hétéves fiára, országának kormányzata özvegyére maradt. A magyar hadjáratok főszereplői mind elköltöztek „a hűbéres magyar király”, Péter után. A birodalom és tartományok élére új emberek kerültek. Velük új korszak kezdődik a magyar-német viszony történetében, aminek első jellemző mozzanata az egykori ellenségek gyermekeinek házasságkötése volt.

*

A cseh hercegséget Bretiszláv halála után legidősebb fia, II. Spitinev (1055–1061) örökölte. A morva hercegséget Vratiszláv kapta, de bátyja üldözése elöl már 1055-ben kénytelen volt anyjával együtt magyar földre menekülni. A magyar udvarban megismerkedett Endre leányával, Adelhaiddal s őt 1056-ban nőül véve, visszatért morva hercegségébe, hogy 1061-ben fiatalon elhalt bátyja örökébe lépjen. Anyja, az egykor szépségéről híres Schweinfurti Judit, kit Bretiszláv régi szláv szokás szerint rablással tett hitvesévé, 1058-ban Magyarországon halt meg. A csehek később tudni vélték, hogy halála előtt kegyetlen „fia szégyenére és bosszúságára férjhez ment Péter (!) magyar királyhoz”.

A megelőző években elég bajt okozó morva szomszéddal ekként megbékülve, Endre a német udvarhoz is békeajánlattal fordult s III. Henrik tízéves leányát, Juditot, nőül kérte ötéves fia, Salamon számára, kit – Béla öccsének tett ígéretét már előbb megszegve – utódjává jelölt ki és 1057-ben királlyá koronáztatott.

Béla herceg kilenc éve élt már idehaza bátyjával teljes békében, mint uralkodótársa, trónjának jog és ígéret szerint örököse s ez idő alatt Endrét elsősorban az ő hadvezéri tehetsége és sógorainak támogatása mentette ki a legsúlyosabb helyzetekből. Most a trónt mégis egy ötéves gyermeknek kellett átengednie. Természetes, hogy haragra lobbant, mégis mikor bátyja – fiát ez oldalról biztosítandó – a koronát és kardot elébe téve, választásra hívta fel, habozás nélkül a hercegséget jelképező kardot választolta, mondván: „legyen a korona fiadé, ki föl van kenve és add nekem a hercegséget. A király – ami ritkán történt még – földig hajolt előtte, mert azt hitte, a koronát oly őszinteséggel engedte át fiának, mint ahogy neki Levente adta volt. Pedig a herceg félelemből cselekedett így.” Az egyik udvari ember figyelmeztette: „ha éltedet szereted, vedd a kardot”. Béla látszólag meghajolt Endre érvelése előtt, ki hitszegését a császári ház óhajtásával, a német béke kívánatosságával mentegette. Lelke mélyén mégis sértve érezte magát s a királytalálkozón nem jelent meg. A találkozás, békekötés és a gyermekek eljegyzése 1058 szeptemberében nagy ünnepségek közt a magyar-német határon történt meg. Az özvegy császárné és a nyolcéves IV. Henrik (1056–1106) maguk hozták el és adták át a tizenegyéves menyasszonyt hatéves vőlegénye szüleinek. Miután a békét mint egyenrangú szerződő felek megkötötték s a két ország nagyjai azt esküvel megerősítették, Endre és felesége a gyermekpárt magukkal hozták Fehérvárra.

Nem sokkal utóbb Kommenosz Izsákkal, az új görög császárral (1057–1059) is sikerült Endrének a békét helyreállítania, amit egy magyar csapat betörése a birodalom határterületére nemrégiben megbontott.

Salamon uralma biztosítottnak látszott, mikor apját váratlanul szélhűdés érte. Endre még nem volt öreg ember. Apja megvakításakor nem lehetett több húsz évesnél. Most a negyvenes évek derekán járt, de betegsége testileg, lelkileg megtörte. Elöregedett és gyanakvóvá lett. Öccse ellen táplált gyanúját tanácsosai is szították. „A besugók hitegeték, hogy Salamon nem uralkodhatik, ha bátyját, mármint Bélát, el nem vesztik. Mások Béla herceget biztatták, hogy most volna alkalmas idő az ország megszerzésére, mikor Salamon még gyermek, apja pedig beteg, elgyengült és öreges. Végre a rossz emberek bujtogatásából a király és herceg meghasonlának.” Endre öccse életére tört, mire Béla feleségét hét gyermekével Lengyelországba vitte s onnét 1060 őszén tizenöt-tizenhatéves fiával, Gézával és felesége unokaöccsétől, II. Merész Boleszlávtól (1058–1079) kapott lengyel segítőcsapatokkal tért vissza. Ezalatt a királynét, két fiát és a kis menyasszonyt a családi kincsekkel Tibold ispán Ausztriába, Melk városába kísérte s a császárné nagy sereget küldött Endre támogatására. A cseh herceg elmaradt, mert a lengyelek kikezdték határait, de eljött Ernő osztrák őrgróf, Eppo zeitzi püspök, Vilmos meisseni gróf a bajorok, szászok és thüringiek seregével. Hozzájuk csatlakoztak Endre német hívei – köztük Potho gróf és a királyi zászlóaljak. Béla a Felvidékről összevont hercegi haddal, a lengyel csapatokkal és a Tiszántúlról hozzásereglő magyarokkal, kik közt Vata fiának vezetése alatt ott voltak a tizennégy év előtti pogány lázadás szereplői is, gyorsan közeledett. A magyarság túlnyomórészben az ő pártján volt, mert félt Péter korának visszatérésétől, a németek uralmától. A németek támadtak s az első összeütközés a Tiszántúl Béla győzelmével végződött, amiben nem kis része volt Endre magyar csapatainak, melyek Bélához szítván, az első összecsapásnál megfutamodtak. A magyar sereg támadásba ment át; a menekülőket keményen üldözte s a német vezérek közül a vitéz Vilmos őrgrófot és az oroszlánként harcoló Pothot Eppo püspökkel együtt fogságba ejtette. Vitézeik színe-java szabadságát vagy életét vesztette. A többi ész nélkül menekült Ausztria felé, de kevesen tudtak kijutni, mert a határon régi szokás szerint már hátukba került az ellenség. Endre király sem jutott el Ausztriáig. Kocsijából kiesve, a lovak összetiporták. Fogolyként szedték fel és szállították Zircre, a királyi vadászházba, hol pár nap mulva kilehelte összetört, beteg lelkét. Szent Ányos monostorában temették el, melyet öt év előtt alapított a Balaton mellett Tihanyban.

I. Béla király (1060–1063) diadalmenetben vonult Fehérvárra s a püspökök az urahagyott nép örömrivalgása közt december 6-án királlyá koronázták. A diadal kivívásában részes pogányok azonban zúgolódni kezdtek s mint egykor Endrétől, tőle is a keresztény hit eltörlését, a papság kiirtását kívánták. Vata fia János varázslói, bűbájosai és látói igézésekkel kedveskedtek az uraknak, mások istentelen, lázító beszédeket tartottak. De Béla más fából volt faragva, mint bátyja. Ő nem alkudozott és nem tűrt semmi kihágást. Katonáival körülvétette a lázadó tömeget, a felbujtókat leölette, a varázslókat fogságra vetette, a többit korbáccsal verette szét s Vata ivadékait eltiltotta a keresztényekkel való házasodástól. A második és utolsó pogánylázadást Béla vaskézzel fojtotta el, egyszersmindenkorra lehetetlenné téve minden megmozdulást. A királyi hatalom átvétele zökkenő nélkül történt meg s a fogoly német urak, kiket Béla tisztességgel udvarában tartott és nemsokára szabadon bocsátott, a harci tapasztalatok után saját szemükkel győződhettek meg az új király erélyéről, bölcseségéről és kereszténységéről.

Endre özvegye gyermekeivel a német udvarba menekült s ott száműzött híveivel együtt Salamon visszahelyezését sürgette. Ágnes császárné fia nevében Ausztriában jelölt ki az özvegy és udvara számára lakást, míg a gyermek királyi párt, Salamont és Juditot, magánál tartotta. „Az országnagyokkal tanácskozva, bölcsen meghányta-vetette, miképen szerezhetné vissza számukra az elveszett királyságot”, de egyelőre nem gondolt harcra, mert a birodalom belső ügyei sok gondot okoztak neki.

Noha a támadás késett, Béla nem feledkezett meg a Németország felől fenyegető veszedelemről. Tudta, hogy a német udvar nehezen nyugodhat bele a császárleány megkoronázott jegyesének mellőzésébe. Azt is tudta, hogy Endre menekült német és magyar hívei, egykori befolyásuk visszaszerzésére megegyezés esetén sem számíthatván, mindent el fognak követni ennek meghiusítására. Ezeknek jelenléte a császár környezetében katonai szempontból is nagy veszélyt jelentett, mert a magyar harcmodorban jártas, az országgal ismerős vezérekkel szemben a megszokott taktika sem vezethet teljes eredményre, mint ez Péter második trónfoglalásakor is bebizonyult. Béla ezért minden erővel a békés megegyezésre törekedett s óvakodott a németek ellenszenvét bármivel is kihívni. A fogságba esett német urakkal feltűnő tapintattal és barátsággal bánt, dokumentálta előttük pogányellenes és mindenben Szent István nyomdokain haladó politikáját s azután – elsőnek Eppo püspököt, majd a többieket is – minden feltétel nélkül szabadon bocsátotta. A foglyok a legjobb benyomással távozhattak udvarából s Weimari Vilmos meisseni őrgróf mint Zsófia magyar királyleány jegyese tért hazájába. E házasság nem jöhetett létre, mert Vilmos 1062-ben esküvőre jövet. hirtelen meghalt. A szomorú hírt a magyar udvarba unokaöccse, Weimari Ulrik krajnai és isztriai őrgróf (1054–1070) hozta meg, ki a menyasszonyt meglátva, mindjárt nőül is kérte. Az esküvőt nemsokára megtartották. Béla másik leányát, Ilonát vagy Lepát néhány évvel később az Ulrik tartományával szomszédos északnyugati horvát határtartomány bánja, Zvoinimir Demeter későbbi horvát király, vette nőül. Az Ulrikkal kötött házasságnak Béla szemében kétségtelenül megvolt a maga politikai értéke, mert Konrád lázadásával és bukásával s Ottó és Hermann bátyjainak már előbb bekövetkezett halálával Béla feleségének német összeköttetései, noha most lett volna rájuk a legnagyobb szükség, végleg megszakadtak.

Mikor látta, hogy mindez nem használ s a kis Henrik gyámságával a birodalom kormányzatát is magukhoz ragadó Hanno kölni és Adalbert brémai érsekek Nordheimi Ottó bajor herceggel (1061–1070) együtt háborúra készülnek, végleg leszámolt magával s oly ajánlattal állt elő, amit a császári udvar – nézete szerint – örömmel elfogadhatott. A birodalom nagyjai 1063 augusztusában határozták el Mainzban a hadbaszállást. Nem sokkal utóbb megjelentek Béla követei. Mint egykor bátyja, ő is hangsúlyozta, hogy Salamon elűzetésében nem részes, mivel az önszántából, apja akaratából menekült külföldre, hova senki sem üldözte s hogy zajongó, lelkesedő katonái kívánságára kényszerült a koronát fejére tenni. Hódolatát is felajánlotta, de nem a császárnak – mint Endre tette –, hanem a koronás magyar királynak, szerencsétlen bátyja tizenegyéves fiának. „Jöjjön haza a király országába, ha akar. Ő kész fogadni és ha meghagyja apja idején is bírt hercegségében, kész neki hűséggel szolgálni.” Nehogy szándéka tisztaságában kételkedjenek, saját fiát kezesül ajánlotta fel a gyermekkirálynak.

Béla király vitéz katona, igazságszerető, kegyelmes, bölcs fejedelem volt. Német földön az 1060. évi harcban foglyul esett urak dicsérték méltányos és emberies bánásmódját. Idehaza alig három évtizeddel halála után feljegyezték róla, hogy teljes szigorral szerzett érvényt vallása, egyháza jogainak és mindenben „javát kereste nemzetének”, de azt is kiemelik, hogy „mindazok feleségét és gyermekeit, akik Salamon királyt követték, bántatlanul, sértetlenül őrizteté, hogy önként térjenek haza s javaikban éljenek”. Fiai – éppen Salamonnal szemben – az önzetlenségnek, önmérséklésnek és korukban szinte páratlanul álló keresztényi béketűrésnek sok és fényes tanujelét adták. Ily tulajdonsággal bíró, ily fiakat nevelő emberről nehéz volna feltenni, hogy belátó engedékenysége mellett sem megalázkodó, félre alig érthető ajánlata mögött valami hátsógondolat lappangott. Első haragjában, bátyja tanácsosainak gonosz szándékától felingerelve, érvényt szerzett magyar felfogás szerint kétségen felül álló öröklési jogának. Később – érett megfontolás után – visszariadt a hiábavaló vérontástól, országa békés jólétének feldúlásától, a megvakított apa rémképét felidéző testvérharctól. Eszébe jutott, hogy – ha félelemből is – beleegyezését adta Salamon megkoronázásához és eszébe jutott apja ellenfele, ki népétől elűzetve, idegen hatalom szolgájaként jött vissza országába és idegenek prédájára bocsátá annak javait. Mindez éppen elegendő volt arra, hogy – mint a trónra halála után ugyanily jogcímmel rendelkező fiai is tették – a koronát teljes önzetlenséggel engedje át kis öccsének. Szándéka oly egyenes volt, mint jelleme. Legfeljebb arra gondolt, hogy a kis király mellett úgyis ő fogja a kormányt kezében tartani. A németek mégse hittek neki. Azt gondolták, még mindig a kegyetlen és hitszegő Abával vagy a ravasz Endrével állanak szemben s a „máskor is tapasztalt magyar cselszövést és ravaszságot” emlegették. Hiába mondták el a fogságból megtért urak tapasztalataikat, Endre hatalmukat vesztett híveinek gyanúsításai több hitelre találtak.

A magyarok ungar nevének leszármazása és változatai.
ó-bolgár: onogur (V–VII. sz.); ongur (ungur) (VI. század közepe); ó-orosz: ugre(-i) (IX–X. sz.); tót:uhri; lengyel: wengrzin; ó-német: ungr[-i]; szerb: ugri; bolgár: ugrin; ó-felnémet: ungar (IX. század vége); német-olaszországi középlatin: ungri (IX. század vége); németországi latin: ungari (X. század eleje); ó-felnémet: ungari (egyesszám); franciaországi középlatin: ungri (X. sz. eleje), hungri (X. sz. eleje); francia- és olaszorsz. latin: ungari (X. sz. eleje); németországi latin: ungarii (X. század közepe); ó-felnémet: ungere; ó-francia: ungre; ó-francia: hungre; középfelnémet: unger; ó-francia: ongre; ó-francia:hongre; olasz: ungheri; francia- és olaszorsz. latin: hungari (X. sz. eleje); német: ungar; holland: onger; fr. ongreis, ongrois; francia: hongrois; spanyol: hungaro; angol: hungari-an; olaszországi latin: hungarii (X. sz. közepe); holland: hongaar.

A bajor herceg izgatására a birodalmi had, élén a tizenhároméves IV. Henrikkel, útrakelt. Az orosz asszony, Salamon anyja – az egykorú Hersfeldi Lambert írja – a magyar királyi ház drága ereklyéjét, „a nagy híres hún királynak, Attilának kardját ajándékozta Ottó bajor hercegnek, mert a király az ő tanácsára és izgatására határozta el, hogy fiát országába visszasegíti”. Béla az elutasító választ véve, új követeket küldött, de eredménytelenül. A birodalmi sereg vezérei Ottó herceg és Adalbert érsek voltak, a hadbaszállt kis Henrik névleges vezetése alatt.

A magyar sereget Béla halálos betegen vezette harcba. Kevéssel előbb Dömösön összeomlott felette a ház és testét teljesen összetörte. Mégis kivitette magát seregéhez, hogy a határvédelmet személyesen intézze. A magyarok Kapuvárnál vártak az ellenségre, de Salamon magyarjai a gyepüvonalon elterülő mocsarak rejtett utain Moson vára alá vezették a császárt. A magyar sereg észbekapva, délkelet felől ugyanoda sietett. A várőrség megzavarodott, szinte kardcsapás nélkül adta át a várat s a határerődítéseken áthatoló sereg előtt nyitvaállt az ország szívébe vezető út. Gyors parancsokra, erélyes intézkedésekre volt szükség, de Béla király már nem intézkedhetett. Meghalt, alighogy hírét vette a határvár elestének.

Géza herceg nem harcolt tovább; seregét gyorsan visszavonta. Maga apja holttestével a szekszárdi monostor felé igyekezett, követek útján jelentve Salamon királynak hódolatát és hűségét; csupán apja egykori hercegségére tartotta fenn igényét. A gyermekek, Henrik és Salamon, seregük kíséretében kardcsapás nélkül vonultak Fehérvárra. A papság és a nép nagy tisztességgel fogadta őket és miután a békét mindkét fél esküvel megerősítette, a püspökök Salamont újra megkoronázták és királlyá kiáltották ki.

Henrik és vitézei szeptember végén gazdag ajándékokkal megrakodva tértek haza. Salamon király (1063–1074), törvényes uralkodója lett. Magyarországnak. Egy kérdés azonban tisztázatlanul maradt. Géza felajánlotta hódolatát és hűségét, de ugyanekkor határozott igényt jelentett be apja hercegségére. A magyar jog értelmében őt, mint családjának legidősebb – bár még alig húszéves – tagját megillető trónról a béke kedvéért önként lemondván, ennyire teljes joggal igényt is tarthatott. Mivel követe útján előterjesztett ajánlata válasz nélkül maradt, apja temetése után seregével a Felső-Tisza vidékére, a hercegségbe vonult s unokafivérétől; Merész Boleszlávtól kért lengyel segítőcsapatokkal megerősödve indult a Duna felé, hogy ha kell fegyverrel erőszakolja ki jogát.

Közeledtének hírére az udvar Fehérvárról Mosonba költözött s a királyi sereg a Rába-vonalra vonult vissza, hogy összeütközés esetén közel legyen a német szövetségeshez. Géza magyar-lengyel seregével a Dunán átkelve haladt Győr felé. Az ország majdnem egészen a kezén volt, de azért békére hajlott s a herceg hatalmát látva, a király környezete is engedett a békét közvetítő püspöknek, különösen az ékesszavú Dezső kalocsai érsek rábeszélésének. 1064 január 20-án kötötték meg a békét Győr városában. Géza megkapta apja hercegségét, ő viszont hűséget fogadott öccsének. Az ünnepélyes hódolat húsvéti ünnepén Pécsett történt meg. A szentmise előtt Géza herceg – mint a király hűbérese – az országnagyok segédletével maga helyezte a szentkoronát Salamon fejére.

A hadjárat lefolyása és kimenetele emlékeztet az 1044. évi háborúra. Péter és Salamon egyaránt német segítséggel jöttek országuk visszafoglalására. Mindkét sereget magyar menekültek vezették át a határöv mocsarain, erődítésein. Ugyanazon az úton haladva értek Fehérvárra, hol mindkettőt a nép ujjongása közt kiáltották ki királlyá. Egyiknek ellenfele sem élte túl vereségét. Mindkettővel német vitézek jöttek a magyar udvarba és mindkettő a német-római császár szövetségét hozta tarsolyában. A két bevonulás közt mégis igen nagy különbség volt.

Péter unokaöccse volt Szent Istvánnak, de apja után és nevelése szerint idegen s a magyar trónöröklési rend ellenére, idegenbe űzött magyar hercegek sérelmére uralkodott. Salamon a honalapító fejedelem vérszerinti ivadéka s a trónra jogosult Géza hozzájárulásával, mint a trón törvényes örököse vette át az uralmat. III. Henrik, mint Magyarország ura jött Fehérvárra. Időleges birtokul, hűbérként ajándékozta az országot Péternek; a német birodalom újonnan felesküdt hűbéres fejedelmének. Most szó sem volt hűbéri viszonyról, hódolatról. IV. Henrik, mint szövetséges fejedelem hozta haza sógorát és a békét vele, mint egyenrangú szuverén uralkodóval megpecsételve tért hazájába. Akkor a német krónikások és költők örömujjongva kiáltották világgá Dávidhoz és a Senaheriben győzedelmeskedő Ezekiáshoz hasonlított nagy császáruk diadalát, ki „nemes és csodálatos győzelemmel” szerezte meg és biztosította utódainak Magyarországot. Most szerényen állapítják meg, hogy „a magyarokkal a béke ilymódon újra helyreállt.”

*

A nyugati veszedelem vihara elvonult Magyarország felett, de kelet felől új fellegek gyülekeztek. 1068-ban a Dnyeper és Al-Duna közt lakó úzok, három évvel később a keletrómai birodalom dunai határvidékén letelepített besenyők törtek az ország területére s a besenyő támadás nyomán megtörtént az első komoly összeütközés a magyar királyság és a vele hét évtized óta szomszédos görög császári hatalom közt.

Az orosz krónikákban tork, vagyis türk néven emlegetett úzok, a későbbi magyar krónikák fekete kúnjai, kiknek a kazárokkal kötött szövetsége hozta valamikor a besenyőket a lebediai magyarok nyakára, a XI. század első felében a Volga és Don körüli pusztaságon éltek. Támadásaikkal sokat nyugtalanították az orosz fejedelemségeket, mígnem a XI. század derekán a Don és Al-Duna közt lakó besenyő rokonaik ellen fordultak s azokat nyugat felé szorítva, a Dnyeperig hatoltak. Megjelenésükkel és a besenyők költözésével függ össze egy besenyő csapat erdélyi betörése és az első besenyő telepesek magyar földre érkezése Szent István utolsó éveiben. Megmozdulásuk előidézői az Ázsiából előtörő kúnok – az orosz források polovecei, a magyar krónika fehér kúnjai, a bizánci írók kománjai – voltak, kik az úzokat nyugat felé hajtva, a Volga és Don vidékére érkeztek. 1060 táján a kúnok újabb támadása a Don és Dnyeper közén tanyázó úzokat átvetette a Dnyeperen s a hazát kereső nép, a besenyőket délre űzve, az Etelközön és Havaselvén, Magyarország és a keleti birodalom szomszédságában szállt meg.

A százados harcokban és belső torzsalkodásban legyengült besenyők egyrésze úz uralom alá került. Mások a bizánci császár és a magyar király védelme alá húzódtak. A császár tömegesen telepítette őket a Duna déli partjára és a Balkán északi lejtőire, mint határőröket. Ugyanez a szerep várt rájuk Magyarországon, hova egy nagyobb csoportjuk Zoltán vezér alatt Salamon idejében jött be s a Fertő vidékén és a Vág mentén telepíttetett le. Nemsokára résztvettek Géza oldalán a németek és Salamon ellen vívott küzdelemben, a XII. században pedig állandóan szerepelnek az osztrákokkal és csehekkel időnként kitört harcokban. E nagyobb határőrcsapatokon kívül az egész országban elszórva is számos besenyő telepedett meg.

Az etelközi és havasalji úz törzsek ugyanoly helyzetben voltak, mint kétszáz év előtt a magyarok. Tudták, hogy az egykori magyar hazában, a Kuban-Don-Dnyeper közt megszállt s az orosz fejedelemségeket 1061 óta véresen pusztító kúnok újabb támadása elkerülhetetlen. Ezért teljes erővel akartak utat törni dél vagy délnyugat felé. Először a bizánci birodalom ellen fordultak. 1065-ben a partvidéki őrsereget leverve, átkeltek az Aldunán és dunajobbparti erős állásaikból pusztító hadjáratban rabolták és kémlelték az egész félszigetet. A birodalmi sereg nem mert velük nyilt harcba ereszkedni, de a határvidéki bolgárok és besenyők kitartó támadása és a soraikban kitört éhség végzett velük. A vert had maradványai a Duna mögé vonultak s odahaza erőt gyüjtve, 1068-ban élükön Osul vezérükkel az erdélyi hágókon át Magyarországba ütöttek. Mire az udvarban hírét vették a betörésnek, az úzok már végigpusztították a Felső-Maros és Szamosvölgyét s a Meszesi kapun át a belső gyepüvonalon is áthágva, Bihart és a Nyírséget dúlták. Salamon és Géza ennek öccsével, László herceggel, sietve szálltak hadba, de mire odaérkeztek, azok a Szamoson át visszahúzódtak. Zsákmányukkal az Avas és Lápos hegység alján elvonulva a Nagy Szamos és Beszterce felé haladtak, mikor a Meszesen átjött magyar sereg a Szamosújvárról való Fáncsika kalauzolásával elébük került és a költőknél Cserhalom néven szereplő Kerlés falu mellett tönkreverte őket. Az ütközet hőse László herceg volt, az „erős karu, oroszlán izmú, magas termetével más emberek fölött fejjel kimagasló, gyönyörű ábrázatú” húszéves ifjú. Ez volt első szereplése és mindjárt „az első rohamban a legerősebb pogányok közül egymaga négyet ölt le, az ötödiktől nyíllal nehéz sebet kapott, de azután azonhelyt megölé.”

Az úzok e becsapás után többé sem a magyar, sem a bizánci történetben nem szerepelnek. A kúnok 1070-ben átkeltek a Dnyeperen s az Etelközt és Havaselvét birtokukba véve, alapját vetették a Don torkolatától az Al-Dunáig terjedő kún hatalomnak, mely a tatárok megjelenéséig százötven éven át annyi gondot okozott a bizánci, magyar és orosz fejedelmeknek. Az úzokat részben a kúnok igázták le, de túlnyomórészük a Duna balpartján szorult besenyőtöredékekkel együtt keletre költözött vissza s kievi és perejaslavi orosz fejedelmek hívására ezek szolgálatába állt. A XII. században is e fejedelemségek déli és keleti végvidékén teljesítettek határőri szolgálatot kún rokonaikkal szemben.

Három évvel az úz vagy fekete kún betörés után a besenyőkkel gyűlt meg a magyarok baja, miután előbb horvát szövetségben a IV. Henrik ellen összeesküdt Bertold karinthiai herceget (1061–1077) támadták meg; ki Ulrik krajnai őrgrófnak – Géza sógorának – halála (1070) után a tengerparti horvát tartományt nyugtalanította.

A bizánci császár besenyő határőreinek egy csapata 1071-ben a magyar király nemrégen megszerzett és Vid bácsi ispán kormányzata alatt álló szerémi tartományára tört és foglyokkal, prédával jól megrakodva tért haza. Salamon és a hercegek, hasonló becsapások megakadályozására és a békeszegés megbosszulása végett a birodalmi határerőd, Belgrád – mint magyarosan nevezték Bolgár-Fehérvár vagy Nándor-Fehérvár – elfoglalására indultak. A görög és bolgár őrség „gépekkel fujta a kénköves tüzet a magyar gályákra”, de a magyarok tüzet és vizet legyőzve átkeltek a Száván és körülzárták a várat. A felmentésére jött besenyősereget Ján soproni ispán embereivel kardélre hányta, foglyul ejtette. Kazár vezér futva menekült. Két hónapja törték már ostromlógépekkel, kőhajítókkal, faltörőkkel az erős falakat Salamon és Géza vitézei, nehéz tusákat víva a ki-kitörő bolgár és szaracén, azaz arab várvédőkkel, mikor egy fogoly magyar leány felgyujtotta a várost. A város elfoglalása után Nikétász vezér az őrség szabad elvonulását kikötve, a várat is feladta, de nem a királynak, hanem Géza hercegnek, kit vitéz és lovagias ellenfélnek ismert meg.

A görögök nem sokkal a magyar sereg elvonulása után csellel visszafoglalták a várost s ezért Salamon 1072-ben bosszúló hadjáratra indult a birodalom ellen. A magyarok a körülzárt várat megkerülve, a Moravavölgyén Nis városáig hatoltak s azt megsarcolva harc nélkül tértek haza. Nisből magukkal hozták Szent Demeter kezét s azt a régi Sirmium helyén épült Száva Szent Demeter, szlávosan Dimitrovic – a mai Mitrovic – templomában ünnepélyesen elhelyezték.

*

Géza és László e hadjáraton már nem vettek részt, mert a király egy idő óta ellenséges szemmel nézte őket és – úgy vélték – valamit forral ellenük. Az első nyilt összeütközés Nándor-Fehérvár bevétele után történt, mikor Salamon a hercegeket Vid bácsi ispán tanácsára a zsákmányosztásnál megrövidítette, de ez az összekoccanás régi lappangó ellentét kirobbanása volt.

A vitéz katonává serdült ifjú király lelkében még éltek gyermekkora hatalmas impressziói. Haloványan bár, de bizonyára emlékezett első koronázása és eljegyzése pompás külsőségeire, a számüzetés korából a császári udvar fényére. Emlékezett a világ urának vélt kis császár kíséretében történt diadalmas bevonulásra, királlyá magasztaltatása óráira, Géza futására, majd hódolására és Pécsett személye körül végzett szolgálatára. Ezek az emlékek, a német udvari embereknek hizelgése és Géza herceg őszinte hódolata megtévesztették saját értéke és hatalmi állása felől. Hitte, hogy ő Magyarország egyedüli ura, ünnepelt, szeretett királya s mikor felserdült, észre kellett vennie Géza hódolatában a trónról önként lemondott fejedelem méltóságát, észre kellett vennie László vitézségét és mindkettejük nagy népszerűségét. Látnia kellett, hogy a magyarok Gézát és Lászlót jobban szeretik, az idegenek – a horvátok és Nikétasz – többre tartják nála, holott ő eddig német neveléséhez képest csak neki szolgáló hűbéres hercegeket látott bennük. Irigység, harag támadt szívében, amit idegen hívei gyűlöletté igyekeztek fokozni. Környezetében, mint Péter körül másodszori trónfoglalása után, csupa idegent találunk. A Péter korában bevándorolt Gut fia Vid bácsi ispán, a hagyomány szerint Salamon rossz szelleme, vejével, Éliással, a bajor földről Endre udvarába menekült s az 1060–1063. évi harcban nagy szerepet vivő Potho nádor, kit a későbbi krónikás, Otho néven emleget, a cseh földről jött Bogát fia Radován nádor Szent István németjeinek Endre és fia oldalán végig kitartó ivadékai: Ják-nembeli Márton ispán fiával, a „bátor” Opossal és Tibold ispán, az anyakirályné rokonának látszó Szvatopluk és a német udvari sereget vezérlő Markvart, egytől-egyig elkeseredett ellenségei voltak az őket egykor számüzetésbe kényszerítő Béla fiainak. Hiába hirdette a békét és egyetértést Dezső kalocsai érsek, a francia Leodvin bihari püspök es a magyar Erne ispán. A szenvedélyes ifjúban a testvérgyilkosságból rendszert csináló normann-orosz uralkodók vére dolgozott. Inkáb hallgatott a besúgók szavára, mint legjobb híveire. Gonosz árulásra határozta magát; hercegségétől és életétől akarta megfosztani bátyját. Anyját, feleségét Mosonba küldte; maga alattomos támadásra készült. Géza, mikor a bolgáriai hadjáratra indulva értesült Salamon tervéről, a királyi hadtól elvált és hercegségébe visszavonulva védelemre készült. A püspökök és főurak közbelépésére a béke 1073 őszén mégegyszer helyreállt. Félévre fegyverszünetet kötöttek, de ez a megegyezés hamarosan felborult. Salamon udvarában az „ármányos” Vid és társai, Géza oldalán a „gonosz” Vata – nyilván a kelenföldi vérengzés szomorúemlékű hősének fia vagy unokája – mindent elkövettek, hogy a béke meghiúsuljon s mikor Vidnek sikerült Géza pártjáról három magyar ispán – Petrőd, Szolnok és Bikács – árulását biztosítania, a harc kitört.

Salamon már előzőleg sógorához fordult segítségért, de hiába, mert Németországban javában dúltak a fegyveres pártharcok. Géza bizott magyarjai vitézségében és öccse vezéri képességében, de német beavatkozástól tartva, ő is idegenből kért támogatást. Lászlót Oroszországba küldte Svjatoszláv kievi fejedelemhez (1073–1076), ki nemrégen űzte el trónjáról Izjaszlávot, Endre sógorát és IV. Henrik barátját. Másik öccse, Lampért herceg, Lengyelországba ment Boleszlávhoz, ki tíz évvel előbb készséggel segítette meg unokatestvérét hercegségéért vívott küzdelmében. Mindkettő eredmény nélkül tért haza. Az orosznak elég gondot okozott lázadással elfoglalt trónja biztosítása s a barátságnak később is csak az ő családja vette hasznát. Magyar földre menekült fia vejévé lett Szent Lászlónak. Lengyel Boleszláv éppen a csehekkel állt harcban s a császár támadása fenyegette. Géza ekkor sógoraira gondolt. Zvoinimir tartományának fekvése miatt nem jöhetett számba. Billungi Magnus szász herceg, Zsófiának – az 1070-ben elhalt Ulrik özvegyének – második férje Salamon császári sógorának fogságában sínylődött. Géza ezért Ottó morva herceghez küldte el Lászlót, ki néhány év előtt vette nőül Eufémia testvérüket. Egyidejűleg levélben védelmet kért VII. Gergely pápától (1073–1085) is, ki válaszában biztosította bizalmáról és megigérte, hogy ha ellenségei ellene törnek, benne mindig védelmezőjére fog találni. Mire ez a levél útrakelt, Magyarországon bekövetkezett a nagy fordulat.

A morva herceg Géza hercegségével szomszédos tartományából sietve hadrakelt. László a Felvidékről összevont hadakkal, tizenegy vármegye katonaságával várta a határon. Géza Bihar vidékén négy tiszántúli vármegyéje embereit gyüjtötte sereggé s velük indult február végén a dorogmai rév felé, hogy a Tiszán átkelve öccsével egyesüljön. Karcag táján utolérték Salamon hadai s miután a három áruló ispán megfutamodott, teljes győzelmet arattak seregén. Géza északnyugati irányba menekült, de Vác mellett már szembejött László és Ottó hada. A királyi had Mogyoród és Cinkota határában találkozott velük. Az ütközetben Salamon teljes vereséget szenvedett. Hadait szétszórták. Hívei közül igen sokan, köztük Vid és Ernye ispánok is elestek. Markvart a német és Szvatopluk az orosz testőrség vezérei fogságba jutottak. Salamon maga Ják-nembeli Opos védelme alatt délfelé menekült a Csepelsziget tövében átvezető szigetfői révhez s ott a Dunán átkelve Mosonba sietett. Ottó morva herceg hazatért. Géza és László – a mogyoródi nap legendás vitézségű hőse – a pesti réven átkelve, ellentállás nélkül vették birtokukba az országot a nyugati gyepűvonalig. Az országkapuk is kezükre jutottak. Salamon leolvadt hadserege Moson és Pozsony vidékén húzódott meg s ott a besenyő határőrökkel keveredett harcba.

Géza herceg népe biztatására Fehérvárott királlyá koronáztatva magát, végre elfoglalta az ősi öröklési rend szerint az Árpád-ház szeniorát jogosan megillető trónt. Győzelmében, mint apjáéban és azelőtt Endréében is, idehaza a magyar ügy diadalát látták, de külföldön se tartották Salamon sorsát meg nem érdemeltnek. A császárellenes Bertold krónikája szerint nagybátyja és országa többi tagjai, kiknek tanácsát mibe se vette, szertelen gyalázatosságai és galádsága miatt fosztották meg méltóságától, Bernold meg éppen „a királyi méltóságra legméltatlanabb”-nak mondja.

Bukása után azonnal IV. Henrikhez fordult és rokonságukra, az együtt töltött gyermekévekre hivatkozva, segítségét kérte. Mikor ez nem indította meg sógorát, hűbérül ajánlotta fel neki Magyarországot. Tizenkét kezest adva, hittel fogadta, hogyha országát hűbérül visszakapja, adófizetője lesz és hűségét biztosítandó Magyarország hat legerősebb várát átadja neki. Henrik, ki ekkor már félországával és VII. Gergely pápával is harcban állt, ezt az ajánlatot elfogadta, mert Salamon visszahelyezésétől hatalmi helyzete erősödését remélte. De ebben csalódott. A német fejedelmek nagy része el sem jött hadbahívó szózatára. Kisebb hűbéreseivel és a zsoldos sereggel mégis táborba szállt. Augusztus vége felé Pozsonyba érkezvén Salamonnal együtt a balparton vonult kelet felé. Nyitra vára vitézül ellenállt a támadásnak, de a német sereg ügyet sem vetve rá, egészen Vácig hatolt. Ellentállásra nem talált, de élelemre sem. Géza seregei a Csallóközön és Dunántúl meghúzódva várták az összecsapásra alkalmas pillanatot, de mielőtt kitértek Henrik útjából, már jól ismert szokás szerint minden ehetőt elhajtottak, elhurcoltak, elvermeltek és fölégettek, a föld népét is kitelepítve falvaiból, szállásairól. A német sereg ezt a harcmodort sohase tudta megszokni, vezérei nem készültek rá s ezért 1030 óta mindig beleestek a csapdába. Most is éhség, betegség kezdte tizedelni a tábort. Géza – úgy mondották – vesztegetett is a vezérek körében s ezek tanácsára a kedveszegett Henrik szégyenszemre ütközet nélkül fordult vissza. Rajta is beteljesedett apja és nagyapja sorsa, kik gyengének vélt bölcs elődeik – III. Ottó és II. Henrik – magyarbarát politikájával szakítva, hiába fecsérelték erejüket Magyarország meghódítására. Hadjáratának egyetlen eredménye a gyepűvonal és az országhatár közé eső védtelen terület, Moson, Sopron és Pozsony vidékének birtokbavétele volt. Pozsonyban Salamon maradt az úr, mint Henrik hűbérese. Moson várát Henrik hűbérúri jogával élve, a freisingeni püspökre bízta, kinek Sopron vidékén birtokot is adományozott. Judit királyné fivérével együtt hazament Németországba s többé tudni sem akart Salamonról.

I. Géza (1074–1077), „akit Magnus királynak is neveztek”, nem háborgatta Salamont. Hagyta őt Pozsonyban merész álmait szőni, de László herceg, ki bátyja trónralépte után megkapta a hercegséget, állandóan körülzárva tartotta várát s vitézei sokszor összecsaptak a várból ki-kirohanó őrséggel. Salamon különben már nem volt veszélyes ellenfél. Henrik hatalma épp ezidőben súlyosan megrendült. Az egyházzal és a délnémet hercegekkel vívott küzdelmében inkább maga szorult támogatásra, semhogy ő adhatott volna. Géza és a magyar püspökök a pápa és császár most kezdődő küzdelmében, ha fegyverrel nem is avatkoztak be, kifejezetten a pápa oldalán álltak. Szent Péter trónján VII. Gergely néven ekkor már Hildebrand ült, a lánglelkű szerzetes, ki a század dereka óta öt pápa oldalán irányítója és előharcosa, egy év óta felszentelt vezére és apostola volt az egyház felszabadítását célzó nagy reformmozgalomnak. S az újjászületett egyház hivatott vezére a rokonokat békülésre serkentette. Gézát – noha kegyeibe fogadta – még nem ismerte el királynak, leveleiben „Magyarország hercegé”-nek címezi, de Salamont keményen megfeddette, hogy országát a császárnak hűbérül ajánlotta fel. „Magyarország – írta – a római Anyaszentegyház Szent István által Szent Péternek minden joggal és hatalommal felajánlott és alázatosan átadott tulajdona”, amit III. Henrik császár is elismert, mikor „a királyt – t. i. Abát – legyőzve, koronáját és lándzsáját Szent Péter oltárához küldötte el”. Gézához írt levelében pedig nyomatékosan hangsúlyozza, hogy „a magyar királyságnak, mint más előkelő királyságoknak, a maga szabadsága állapotában kell maradnia és nem lehet semmi más ország királyának alávetve, csak a szent és az egyetemes római Anyaszentegyháznak, melynek minden alattvalói nem szolgák, hanem fiak”. VII. Gergely leveléből már a világhatalommá nőtt Egyház szava csendül ki, mely alig egy év mulva Canossába, a pápa zsámolya elé kényszerítette a Szent Péter egyházával sajátjaként rendelkező, pápákat elmozdító és kinevező hatalmas császár koronás fiát. Ez a szó döntő hatású volt a maga korában s ez a szó békét követelt. „Kegyes szívvel gondoskodunk” – írja újabb levelében a herceghez a pápa – „hogy közted és rokonod, Salamon király közt békét teremtsünk, hogy mindenik igazságát megtartva, mindegyiknek elég legyen az, ami az övé”. A magyar püspöki kar, élén a békeszerző Dezső kalocsai érsekkel, a pápa levelének befolyása alatt serényen munkálkodott a békén s maga Géza – kit időközben VII. Dukasz Mihály bizánci császár (1071–1078) barátsága jeléül díszes koronával ajándékozott meg és annak feliratán „Magyarország hívő királyának” nevezett – 1076 karácsonyán a visszavonulásra határozta el magát. Megindult a követjárás Fehérvár és Pozsony közt, de a tárgyalás nehezen haladt előre, mikor Géza hirtelen halála mindennek végét vetette.

„Magyarország nemeseinek egész sokasága meghallván Magnus király halálát, Lászlóhoz gyűle és közértelemmel, egyhangúan, egyenlő akarattal megegyezvén, megválaszták, vagyis inkább szeretetteljesen és kitartóan kérték, hogy az ország kormányát átvegye”. Kérték és nem választották, mert – felfogásuk szerint – idősebb és méltóbb is lévén a trónra Salamonnál, az jogosan őt illette meg.

László engedett népe kívánságának és átvette az uralmat, amit maga a pápa is helyesnek és jogosnak ismert el. Míg Gézát csak hercegnek címezte, Lászlót 1077-ben Nehemiás esztergomi érsekhez írt levelében „ti köztetek választott királynak” nevezi s őt jóakaratáról biztosítva, csupán „szándékainak és a szentszék iránt köteles tiszteletének világosabb kijelentésére” szólítja fel. Ez nemsokára meg is történt. A pápa László „híveinek gyakori követjárásából megismerte és saját követeinek bizonyságtételéből is biztosan megtudta, hogy vallásos fejedelemhez illő teljes buzgalommal és szívének szándékával kész szolgálni Szent Péternek és mint nagylelkű fiú, kész engedelmeskedni a pápának”. VII. Gergely mindenesetre szívesebben látta a magyar trónon Lászlót, német és horvát híveinek barátját és rokonát, a szentszékkel immár nyilt harcban álló császár sógoránál s mivel Salamont saját népe is alkalmatlannak ítélte az uralkodásra, mi kifogást sem támaszthatott a trónra minden tekintetben „alkalmas” László megválasztásával szemben. Állásfoglalását megkönnyítette, hogy alig egy évvel előbb ugyanily körülmények közt segítette a horvát trónra a legitim uralkodóház utolsó sarjának mellőzésével királlyá kikiálltott Zvoinimir bánt, Szent László sógorát. László, jóllehet „a magyarok akarata ellen királlyá választották” s a pápa is elismerte, a koronát – mint e korban minden nagy ünnepen szokták – „Salamon életében sohasem tette fejére, mert a törvényesen megkoronázott király koronáját nem akarta elvenni.”

*

A külpolitikai helyzet Szent László király (1077–1095) trónraléptekor kedvezőbb volt, mint a megelőző évtizedekben bármikor. Lengyelországnak és Csehország hazánkkal szomszédos morva tartományának fejedelmei régi szövetségesei voltak Lászlónak. Horvátországban egy év óta László sógora, Zvoinimir Demeter uralkodott királyi címmel. VII. Dukasz Mihály (1071–1078) és II. Nikeforosz Botoniatész (1078–1081) keletrómai császárok barátai voltak, utóbbi egyben korán elhalt bátyja feleségének nagybátyja is. Ez oldalról egyébként sem fenyegette veszedelem, mert a császár belső zavarokkal és új ellenségekkel küzködött. Az utolsó Makedónok és utódaik nem tudták kihasználni Baziliosz sikereit. A belviszályok újra felütötték fejüket s új veszedelmes ellenségek tüntek fel a birodalom határain. A szerbek és bolgárok lázongásához a Földközi-tenger arab – vagy mint akkor mondták szerecsen – kalózainak folytonos támadásaihoz a kún áradat elől menekülő besenyők és úzok betörései járultak. Szicíliában és Itáliában a francia földről jött normann lovagok vetik meg lábukat és lépésről-lépésre szorítják vissza a három-négy fronton harcoló császári hatalmat. Merész hajósaik a görög félsziget partvidékét is kikezdik s ideig-óráig ott is megvetik lábukat. A normannok megjelenésével egyidőben az arab hatalom hanyatlása óta viszonylag nyugalomban élő keleti tartományokban az Altáj vidékéről Turkesztán és Khorasszán felől délnyugatra törekvő szeldsuk-törökök szállanak meg s az iszlám fanatizmusát a hún-török lovasság mindent elsöprő erejével egyesítve hatolnak a szíriai partokig, fentebb északon Kis-Ázsia szívébe.

Keleten a besenyő és úz törzsszövetségek bukása után a kúnok voltak Magyarország szomszédai, kik főerejükkel a pártviszályba merült orosz fejedelemségek ellen fordultak. Nagy Jaroszláv örökösei az országon megosztozva, a kievi fejedelem névleges felsősége alatt testvérharcokban fecsérelték népük vérét s a maguk erejét. Észak, kelet és dél felől – kún portyázások lehetőségéről nem szólva – komoly támadás, háborús veszedelem nem fenyegetett. Nyugaton pedig épp ekkor érte tetőfokát a belső háborúság és pártviszály. IV. Henrik a pápai hatalommal és lázongó alattvalóival vívott küzdelmében már alig-alig tudta magát tartani. 1077 január 28-án Canossában földig alázkodott VII. Gergely pápa előtt, de ezzel a küzdelem korántsem ért véget. Henrik komolyan nem volt hajlandó az investituráról, egyházi méltóságok adományozásáról és a főpapok beiktatásáról, az egyház fölött gyakorolt hatalomról lemondani s a német felkelők alig két hónap mulva más királyt választottak Rheinfeldi Rudolf sváb herceg (1077–1080) személyében. Velük tartottak Bertold karintiai, Welf bajor, Magnus szász hercegek, a főpapok nagyrésze s kezdetben az osztrák őrgróf is. Vratiszláv cseh herceg kivételével a Magyarországgal szomszédos déli és keleti német tartományok fejedelmei, főpapjai és urai túlnyomórészben a pápa pártján harcoltak. László összeköttetést tartott fenn velük, sógora, Magnus szász herceg és Lipót osztrák őrgróf útján. Már 1077 őszén Henrik részleges győzelme után hozzámenekült Egbert formbachpütteni gróf s 1078 pünkösdjén formális szövetség jött létre a németországi pápai párt és Szent László között, ki ugyanekkor nőül vette Sváb Rudolf ellenkirály leányát, Adelhaidot.

A német király hűbéreséről, Salamonról, a magyarok többé nem akartak tudni, de ő még mindig remélt. Pozsonyba zárkózva három évig várta sógora felmentő hadait, de hiába. IV. Henrik a maga dolgával volt elfoglalva, s miután 1078-ban még egy kísérletet tett Magyarország megtámadására, többé ügyet sem vetett Salamon nagy bajára, kit a pápával együtt a magyar főpapok is elejtettek. Ezt látva, megtört és elfogadta László békejobbját. A kibékülés 1081-ben történt meg. László méltóságához illő tartást biztosított számára, de hatalmat nem adott neki. Büszke lelke ebbe nem tudott belenyugodni. Cselt szőtt, izgatott, lázadást akart szítani unokafivére ellen, ki végül is kénytelen volt elzáratni. Tömlöcéből 1083-ban, István király szenttéavatásakor kibocsáttatván, feleségét kereste fel Regensburgban, de itt elutasításra talált, kevés hívével az aldunai kúnokhoz ment s őket hozta hazája nyakára.

Kutesk kún fejedelem leányát adta nőül Salamonhoz és 1085-ben vele együtt tömérdek haddal tört Magyarországra. A Borgó és Radna felől jövő kúnok Ungvár és Borsova vidékéig nyomultak, mikor László rajtuk ütött és a zsákmányt elvéve, foglyokat kiszabadítva megverte őket. Salamon és Kutesk futva menekültek. Két évvel utóbb a Balkánon harcolt Salamon a kúnok társaságában, de portyázó hadukat a bizánci sereg tönkreverte. Ezidő óta eltűnik szemünk elől a magyarok jobb sorsra érdemes nyughatatlan királya. Beszélték, hogy vitézül küzdve esett el. Mások tudni vélték, hogy remeteéletre adta magát és Istenhez térve végezte életét. Özvegye 1088-ban ment nőül Vladiszláv Hermann lengyel herceghez.

*

Salamon bukásával zárul a magyar királyság és a keresztény magyar nemzet első nagy válságának félszázados korszaka. Nehéz küzdelmekkel teljes, szomorú kor volt ez. Egymással küszködő, ellentétes irányú politikai törekvéseiben későbbi nagy harcok és pártviszályok első csirái tünedeznek fel. Vívódásaiban, küzdelmeiben teljes komolyságukban bontakoznak ki a magyar nemzet történeti életének nagy problémái.

Kelet és Nyugat között már Géza fejedelem választott. Szent István a nyugati népek közösségébe csatlakozó nemzet életformáját és útját is kijelölte. Koncepcióját a dinasztikus és birodalmi önzéstől irányított napi politika szűk horizontja fölé emelkedő s a nyugati kereszténység egyetemes érdekeit szolgáló kortársai – II. Szilveszter és III. Ottó – és a magyar nemzet jobbjai örvendező elismeréssel üdvözölték, de ez az elismerés nem volt általános. Még le sem húnyta szemét, mikor két oldalról is megindult ellene a támadás. Idehaza magában a királyi családban ütötte fel fejét a Kelethez ragaszkodó pogány reakció. Túl a határon a birodalom hatalmi érdekét mindenek fölé helyező frank dinasztia túltengő önérzete készült szárnyát szegni István magasan szárnyaló gondolatának. Vászoly és társai egy kardcsapással akarták szétvágni, Konrád császár rablánccal kívánta helyettesíteni a magyar nemzetet félszázad óta nyugathoz fűző erős köteléket. Szent István vaskézzel akadályozta meg mindkét merénylet sikerét, de szilárd meggyőződésben és még szilárdabbul védett önérdekben gyökerező későbbi küzdelmeknek útját vágni nem tudta.

Halála után alig néhány évvel mindkét oldalról megindult a támadás. Nyugat felől III. Henrik és fia, keletről Vata és társai ostromolták Szent István alkotását. A pogány reakció, mely nyugattól elszakadva, keletre akarta visszavinni a nemzetet, Béla kemény kezének csapásai alatt megtörve, önmagában omlott össze. III. Henrik Nagy Ottótól örökölt dunai koncepciója, a Keleti Kárpátokig terjedő német birodalom ábrándja, 1058-ban Salamon és Judit eljegyzésével s a hűbéri hódolat helyett egyenrangú felek között kötött békével foszlott szét. IV. Henrik beavatkozásával és Salamon megkoronázásával a magyar király függetlensége végleges elismeréshez jutott. Tíz év mulva Henrik császár utolsó kísérlete már csúfos kudarcba fulladt.

Éppen ideje volt, mert kelet felől előreveti árnyékát a jövő századok történetének sorsdöntő problémája, a nemzet létét alapjában támadó keleti veszedelem. Az ázsiai törökség, a sémi Kis-Ázsia és a halódó görögség hagyatékán élő keleti népek – kúnok és bizánciak, tatárok és törökök, oláhok és szerbek – nemzetünk életére, a nyugati kultúra visszaszorítására, megsemmisítésére törő hadának előörsei – úzok, bizánci zsoldon élő besenyők és kúnok – már háborgatni kezdik Magyarország keleti és déli határvidékét. László ezt a támadást is visszaverte.

Az örömujjongás, amivel a nép a pogányokon aratott diadalait kísérte s aminek következményeképen Szent László személye szimbolumává, neve harci fohászává lett a Kelettel vívott kemény harcoknak, bizonyítja, hogy a nemzet felismerte vagy talán csak megérezte nagy történeti hivatását a maga életéért és Nyugat kultúrájáért a Kelettel vívott küzdelemben.

Ez a felismerés, ez a megérzés mégsem vált általánossá. Vata és társai Kelethez szítottak. Aba és Endre akarva-akaratlanul a pogány reakció tüzét, majd a hódító császár reményeit táplálták. Péter és Salamon nyiltan elszegődtek a magyar királyság megigázására törő német hatalom szolgálatába s a bukás után Salamon a keleti ellenséggel való szövetkezéstől sem riadt vissza. Velük szemben I. Béla és fiai őrzik meg híven és következetesen Szent István hagyományát. Ők vitték diadalra a Kelettel szemben védelmi állásba helyezkedő, a nyugati hatalmakkal – némettel, olasszal – barátságra törekvő, de tőlük független és önhatalmú keresztény magyar királyságot, a Nyugat határán népükkel egy vonalban őrtálló lengyelek és horvátok barátságának megszerzésével mélyítve el Szent István hatalmas koncepcióját.

A magyar nemzet – mint egykor Szent László a kerlési csatában – kilencszáz év óta állt őrt Nyugat határán a Magyarországon túl kezdődő keleti világgal szemben. A maga életét és nyugat békéjét védelmezve, vérével százszor is megpecsételte első nagy királyának, Szent Istvánnak az Anyaszentegyházzal és a nyugati latin-germán világgal kötött örökös szövetségét.

Küzdelme mindig eredménnyel végződött, dicsőséggel járt, mikor hű volt Szent István és Szent László hagyományaihoz s mikor a nyugati hatalmak tiszteletben tartották II. Szilveszter és III. Ottó hagyományait. Elbukott, mikor befolyásra, hatalomra tettek szert Koppány, Vászoly és Vata keletrenéző ivadékai, Péter és Salamon megalkuvó és szolgalelkű utódai s mikor a nyugati hatalmak III. Henrikként meg igázására törekedtek vagy – Salamon példájára – pillanatnyi érdekért az egész nyugati világra veszélyes keleti népekkel léptek természetellenes szövetségre s ezek kényére szolgáltatták ki saját határaik hűséges védelmezőjét.

Az ezeréves magyar történet folyamán a XI. század küzdelmeiben kialakult ellentétes irányok és hatalmi törekvések összeütközése nyomán kelt nagy nemzeti katasztrófák – Mohi, Mohács, Budavár, Majtény, Világos és Trianon – sötét útjelzőként intik a magyar nemzetet Szent István nemzetmentő és államalkotó koncepciójának tiszteletére, Szent László küzdelmének folytatására a nyugati népeket pedig Szilveszter pápa és III. Ottó hagyományainak követésére.

[1] A XII–XIII. századi krónikások – az uralkodóházat a szomorú emlékű Vászolytól való származás terhe alól mentesíteni igyekezvén – Szár Lászlót tették meg Endre és testvérei apjává, amivel a származási rendet alaposan összebonyolították.