Horvátország, Dalmácia és Bosznia megszerzése. Összeütközés a görög hatalommal.

Az országhatárok megállapítása. Száva-Dráva-közi magyar település, Szlavónia a magyar foglalás előtt. Szlavónia birtokbavétele: a zágrábi püspökség alapítása és a szlavón vármegyék. A horvát királyság és Dalmácia a IX–XI. században. IV. Kresimir királysága. Szlavacs és a normann uralom. Zvoinimir Demeter és II. István uralma. A magyar király meghívása a horvát trónra. Szent László horvátországi hadjárata. Álmos herceg horvátországi uralma és császárpárti politikája. Az 1091. évi kún támadás. Szakítás a Szentszékkel. Dalmácia Velence kezén; Péter horvát király. A trónutódlás rendezése. Kálmán király trónfoglalása és a keresztes hadak átvonulása. A horvát-dalmát kérdés diplomáciai előkészítése. II. Orbán és Kálmán, IV. Henrik és Álmos viszonya. Kálmán normann házassága, tárgyalások Velencével. Orosz és cseh ügyek. Horvátország birtokbavétele és kormányzatának megállapítása. Alexiosz császár és Kálmán szövetsége. A dalmát városok hódoltatása, küzdelem Velencével. Egyházpolitikai fejlemények. Álmos és Béla megvakítása. II. István céltalan háborúi. Vak Béla küzdelme Borissal. Bosznia meghódítása, külpolitikai sikerek. II. Géza: Belos bán kormányzata, osztrák háború és a második keresztes hadjárat, francia szövetség, orosz háborúk. Mánuel császár világbirodalmi törekvései és magyarországi hadjáratai. III. István és a trónkövetelők; Lukács érsek ellenállása. Béla herceg és Komnéna Mária feljegyzése. Mánuel és III. István harcai. III. Béla trónfoglalása. Mánuel halála és politikájának bukása.

Történetünknek Taksony fejedelem halálától Szent László trónraléptéig terjedő korszaka a külpolitikában a békés törekvések és defenzív háborúk százada volt. A magyarság következetesen tartotta kelet felé a honfoglaláskor, nyugat felé a lechmezei vereség s dél felé az arkadiopoliszi kudarc után elfoglalt védelmi pozicióját. Elszánt akarattal utasította vissza minden külső támadást, elégtételt vett a rajta esett sérelmekért, de támadóhadjáratra, vagy éppen hódításra nem gondolt. Élete egy századon át a belső gyepűvonalon belül folyt s az egykori gyepűelvén kialakuló új hatalmi alakulatok – az osztrák őrgrófság és morva hercegség – terjeszkedése sem tudta háborús fellépésre ingerelni. Az államszervezés nagy munkája, majd a belső viszonyok és a külpolitikai helyzet kedvezőtlen alakulása egyaránt békére hívtak s a dinasztiának szinte vérévé vált Géza és István kiegyenlítést kereső békepolitikája.

Szent László idejében az ország egységének és rendjének, a királyi hatalom teljességének helyreálltával s a külpolitikai viszonyok fordultával mindez gyökeresen megváltozott. A külső támadás veszélye elmult. Legfeljebb a kún betörések megismétlődésétől kellett tartani, de a keleti várszervezet kiépítése után s a magyar királyság hadiereje mellett nagyobb gondot ez sem okozott. Salamon halálával (1088) a belső viszályok, zavargások utolsó lehetősége is elmult. A nemzet osztatlanul, teljes egységben állt királya mögött, ki saját hatalmát és tekintélyét megalapítva, normális mederbe terelte népe életét. A belső konszolidáció és a központi hatalom erősbödése természetszerűen vonta maga után az addig elhanyagolt határszéli területek bevonását a királyság hatalmi szervezetébe. Ostmark és Moravia példája megmutatta, hogy a gyepűelvi területek elhanyagolása idegen hatalmak térfoglalására vezet. A magyar királyságnak életbevágó érdeke volt a belső gyepűvonal és a tulajdonképeni országhatár közt elterülő gyéren lakott erdős-hegyes vidék katonai védelmének kiépítése és fokozatos betelepítése.

László királysága határait a belső gyepűvonalról a természetes határokig igyekezett kitolni. Északnyugaton, északon, keleten és a déli határ keleti szakaszán sikerült is a Kárpátok félkörben futó hatalmas bástyájáig, illetőleg a belső lejtőket elborító rengeteg erdőségekig és az Al-Duna széles vizéig hatolnia. Nyugaton az egykori gyepűelvén kialakult morva hercegség és osztrák őrgrófság már elzárták a természetes határhoz – a cseh-morva dombvidékhez, a greini és bécsi erdőkhöz – vivő utat. A Szent István-kori határkiigazítás kárbamenetele óta itt a Magyar-Morva-határhegység déli nyúlványai s a Kis-Kárpátok és a fertővidéki mocsarak védővonalán túl a Morva- és Lajtafolyó védelmet alig nyujtó sekély vizei, mocsarai határolták az országot. Nem sokkal jobb volt a helyzet délnyugaton sem.

A természetes határ itt a Szávavölgytől délre, a Karszt, Kapela s az Una és Drina közt emelkedő boszniai hegyek északi lejtőjén húzódott. A Drávától e vonalig terjedő vidék – a régi Pannonia Savia – földrajzi, gazdasági és katonai tekintetben egyaránt természetes kiegészítő része volt a drávántúli Pannóniának, hova a római, avar és frank uralom idején is tartozott. A IX. század végén, Pribina, Kocel és Arnulf után Braszláv pannóniai herceg kormányozta, míg hercegsége áldozatul nem esett a magyarok 898. évi támadásának. Ezidőben Pannónia Savia, vagy mint most nevezni kezdték: Szlavónia, három részre bomlott.

A Dráva-Száva-közének a pozsegai hegyvidéktől – a Papuk-Szujnik- és Pozsega-hegységektől – keletre eső s korábban bolgár uralom alatt álló részét a Fruskagoráig és a Bosut torkolatáig már a honfoglaláskor a magyarok szállták meg. Szent István korában e területen Pozsegavár és Valkovár – a mai Vukovár – körül két várispánság alakult ki, a Valkótól nyugatra lakó királyi népek pedig a baranyai várispán hatósága alá rendeltettek. A bolgár, majd görög uralom alatt álló Szerémséggel közvetlenül szomszédos terület – Marót (Morovic) és Újlak (Ilok) vidéke – marchia néven mint határgrófság szerepelt. A Dráva-Száva-közi magyar terület egyházi joghatósága kezdettől fogva a pécsi püspököt illette, kit e vidék egyházigazgatásában a pozsegai, valkói és marchiai s Baranya drávántúli területén az eszéki főesperesek támogattak. I. Endre vagy Salamon korában a Szerémség keleti része is magyar kézre került. Szent László ott új várispánságot, s a kalocsa-bácsi egyházmegye keretében új főesperességet szervezett. A marchia elvesztette katonai jelentőségét s nemsokára beolvadt Valkó vármegyébe; csupán a marchiai – később maróti – főesperesség őrizte egykori különállásának emlékét. Távolabb nyugatra, a Dráva-folyó és a Dráva-Száva-közi vízválasztó-hegylánc – az Ivancsica, Kalnik, Bilo, Réka hegységek vonala – közt húzódó sík földsávot is a honfoglaláskor szállták meg a magyarok. Szent István e vidék szlovén népét a somogyi várispán és a veszprémi püspök hatósága alá rendelte, kinek megyéje még századok multán is, egészen a török hódítás idejéig átterjedt a Dráván.

A Dráva jobbpartjának birtokbavétele előfeltétele volt a déli határ biztosításának, mert itt futottak össze a Szerémség és Morava-völgy, Horvátország és Dalmácia, valamint Krajna, Isztria és Lombardia felé vezető hadiutak. Az egyik út Pécsről kiindulva Vaskánál kelt át a Dráván. Vaskától kelet felé a parton Valkóvárig, onnét Marót felé vitt; nyugat felé Vaskától Verőcén át szintén a Dráva partján haladt s a Somogyvár felől Zákányon át délnyugatra tartó másik úttál egyesülvén, két ágra szakadt. Egyik ága nyugatnak továbbra is a Dráva mentén vonult Várasdig s onnét a Száva völgyére áttérve az itáliai „Strada Ungarorum”-ba torkollott. A másik a Kalnik hegység aljában húzódott Zágráb felé, hol ismét két ágra szakadt, a Száva balpartján a Strada Ungarorumhoz vivő útra és a Száván át vezető útra, mely Sziszek, Topuszkó és a Petrova-gora érintésével az Una völgyén át vezető horvátországi „hadiút”-ban, „Kálmán király útjában” végződött.

A pozsegai hegyvidéktől nyugatra a Macel-hegységig és Sotla-folyóig, a vízválasztó-hegylánctól délre a Kapeláig és Karsztig terjedő terület a magyar honfoglalás óta a többi határon húzódó országválasztó zónákhoz – az Ostmarkhoz, Moraviához, az északi és keleti erdős-hegyes vidékhez – hasonló gyepűelve s az Itália felé haladó magyar hadak felvonulási területe volt. Lakói az Ostmark leigázott lakosságához és a morvákhoz hasonlóan adófizetői voltak a magyar vezéreknek. A nyugati hadivállalkozásoknak végeszakadván, ez a függőségi viszony lassanként megszűnt. Géza és István, mint nyugaton, itt sem gondoltak az idegen lakosságú gyepűelvének megszervezésére. De míg ott német és cseh uralom alatt teljes erővel indult meg a telepítés s az egyházi szervezés és két új birodalmi határtartomány, az osztrák őrgrófság és morva hercegség alakult ki, Szlavóniában ily politikai és egyházi szervezkedésre nem került sor. A horvátok igyekeztek ugyan a kedvező helyzetet kihasználni s már korábban, Tomiszláv király (910–928) idejében egészen a Száváig hatoltak. Itt azonban összeütközésbe kerültek a magyarokkal, kiknek Itáliába vezető egyik hadiútja a Dráva és Mura összefolyásától a Kalnik-hegység aljában vezetett dél felé Zágráb vidékéig s onnét a Száva és Isonzó völgyén, a lombardok „Strada Ungarorum”-án át Udine és Trevizo felé. Ez út mentén, valahol Zágráb vidékén, talán a Túrmezőn folyt le 921-ben vagy 924-ben Tomiszláv és az Itáliába tartó magyar sereg egyik horvát földre tört csapata közt a csata, melyet századok multán a diokleai krónikás fantáziája Tomiszláv királynak „Attila magyar király” felett aratott győzelmévé fokozott. A Kapela és Száva közti területet, a szávántúli Szlavóniát, ezidő óta a horvát királyok a magukénak vallották s a dalmát-horvát egyház metropolitájának joghatósága – Tamás XIII. századi spalatói főesperes szerint – „egészen Zágráb határáig”, vagyis a Száva-völgyéig terjedt. A helyi viszonyokkal ismeretlen dalmát főpapok 925-ben foglalkoztak a régi sziszeki püspökség felállításának, illetőleg a nonai horvát püspökség ide való áthelyezésének gondolatával is, de a terv megvalósítására nem került sor. A nép rendszeres lelki gondozására sem ekkor, sem 1050 táján, a tinini (knini) horvát püspökség felállítása után komoly kísérlet nem történt. Az anyaországtól járhatatlan hegyek hágóin át nehezen megközelíthető vidékről az önálló horvát királyság idejéből származó hivatalos iratokban és oklevelekben – a sziszeki püspökség felállításának hamarosan elejtett tervén kívül – soha említés sem esik, egyházi és állami szervezetnek nyoma sincs s az itt lakó szlovén nemzetségek – szemben az Orbász-vidéki horvát és a XI. század elején hódoltatott narentavölgyi szerb nemzetségekkel – a királyság életében soha szerephez nem jutottak. A régi Pannóniának szávántúli részén lakó szlovének az időnként horvát uralom alatt álló Boszna-völgyi szerbekhez hasonlóan adófizetői voltak, kis országuk – úgy látszik – két századon át hódolt tartománya volt a horvát királyoknak, de sohasem lett a horvát királyság szerves részévé.

Még kevésbbé lett Horvátország részévé a száváninneni Szlavónia. Lehet, hogy a magyar királyok barátságát élvező utolsó horvát királyok – I. István, IV. Kresimir és Zvoinimir – hatalmukat időnként a Szávától északra lakó szlovén nemzetségekre is kiterjesztették s tőlük a X. századi magyar vezérek példájára adót szedtek, de szorosabb kapcsolatnak, a horvát király tartósabb uralmának Szent László előtt sehol semmi nyomát sem találjuk. A Száva-Dráva-közi szlovének – mint ma mondják: kajhorvátok – a X–XI. században időnként a magyar, majd a horvát hatalomnak hódolva és adót fizetve, de általában mégis függetlenül, minden összetartó politikai és egyházi szervezet híjával éltek a maguk kezdetleges várak körül kialakult nemzetségi telepein, nemzetségi zsupánjaik uralma alatt s az első zágrábi püspököt beiktató Fáncsika udvari káplán hitelt érdemlő elbeszélése szerint „a bálványimádás tévelygése következtében Isten imádatától is el voltak idegenedve”, míg László a zágrábi püspökség alapításakor a cseh Duh személyében nyelvüket értő püspököt és a szomszédos Somogy és Zala megyék magyar papságából papokat nem adott az egyházi gondozás híján pogányságba sülyedt népnek.

Szlavónia birtokbavétele szervesen illeszkedett László koncepciójába. A dunavidéki magyar impérium kialakulásakor Szlavónia szükségszerűen került a római és frank birodalmak dunai örökségét átvevő hatalom vonzókörébe s mikor Szent László a határvidék szervezéséhez fogott, programmjába természetszerűen fel kellett vennie Szlavónia megszállását is. A közvetlen okot mégis László sógorának, Zvoinimir horvát királynak 1088-ban bekövetkezett halála szolgáltatta. Az özvegy királynétól és híveitől rossz hírek érkeztek az utolsó évtizedekben erősen szervezkedő ellenzéki párt mozgolódásáról, a kolostorból trónra került új király gyengeségéről s László jónak vélte, hogy „férje ellenségeitől igaztalanul háborgatott testvérét” könnyebben megsegítendő Horvátország közvetlen szomszédságába hatoljon.

Szlavónia birtokbavétele és a zágrábi püspökség alapítása az 1091. évi horvátországi hadjárat előtt történt, mert az alapításnál résztvevő s 1075 óta szereplő Gyula nádor, valamint Kozma veszprémi püspök tisztségét 1091-ben már mások – Péter nádor és Almarius püspök viselték. László 1089-ben vagy 1090-ben szállta meg kardcsapás nélkül a száváninneni Szlavóniát a korábban Horvátországnak hódoló szávántúli részekkel együtt. A Kapelán innét lakó szlovének, vagy mint a magyarok mondták: „tótok” ellenállás nélkül meghódoltak s földjük Szlavónia néven a magyar királyság tartománya lett.

László nem mint hódított tartománnyal, hanem mint magyar impérium alá tartozó királyi birtokával bánt Szlavóniával. Földje a zágrábi püspöknek és a birtokbavételnél közreműködő Garáb somogyi ispánnak adományozott részek kivételével a királyi birtokot gyarapította. Lakosait, kik ellentállás nélkül hódoltak meg s a területükön korábban is többször keresztülvonuló és szomszédságukban lakó magyaroknak sohasem okoztak bajt és gondot, László meghagyta régi állapotukban. A szolganépség az addigi szokás szerint adózott tovább, még az adózás módja – a nyestbőradó is a régi maradt. A szabad nemzetségeket katonai szolgálatra a várakhoz osztotta be s az anyaország várkatonáihoz, a későbbi várjobbágyokhoz hasonló szabadsággal ruházta fel. Helyzetük csak annyiban változott, hogy a nemzetségi zsupán helyett királyi várispán hatósága alá kerültek. A király tulajdonába került régi váracskák körül, az egykori nemzetségi zsupániák helyén a Száváninnét nyolc kis várispánság: Gerzence, Garics, Ivanics, Maróca, Roviscse, Kemluk vagy Kalnik, Zagoria, Zágráb; a Száván túl négy ispánság: Podgoria, Gorica, Gora és Dubica s a hadiutak mentén három új magyar alapítású várispánság – Verőce, Várasd és Körös – alakult ki, mely utóbbiak Dubicával és Zágrábbal később a királyi kormányzat főszerveivé lettek. Csázma várát a hozzátartozó néppel együtt László király a zágrábi püspöknek adományozta.

Szlavónia tizenöt kis vármegyéje a XIII. századig fennállt, de akkor – főleg a három utolsó Árpád-király adományai révén – mindenestől az egyházi és világi nagybirtokosság, vagy a teljes nemesi szabadságra emelt szlavóniai várjobbágyok birtokába kerültek s helyükben öt magyar típusú nagyobb vármegye – Verőce, Kőrös, Varasd, Zágráb és Dubica – alakult ki. A magyar vármegyei szervezethez hasonló, de attól mégis különböző sajátos szlavóniai várszervezet élére – valószínűleg már László idejében – külön főtisztviselő, afféle határispán, őrgróf került, a szlavóniai bán, kinek tiszte talán már Kálmán korában a horvátországi kormányzat élére állított bán méltóságával egyesíttetett. Az új szlavóniai püspökséget László a magyar egyházi szervezetbe kapcsolta s a kalocsa-bácsi érseki tartományhoz csatolta. Joghatóságát részben magyar területre, Somogy megye drávántúli részeire, a Muraközre és Zala megye kerkántúli nyugati határvidékére is kiterjesztette. Nyugaton pontos határt vont a püspökség és a pécsi egyházmegye pozsegai főesperessége közt.

IV. Kreszimir Péter horvát és dalmát királysága 1070. körül.

Szlavónia birtokbavétele után Magyarország közvetlen szomszédságába került Horvátországnak. Egy-két évvel utóbb, 1091-ben annak megszállására is sor került.

*

Az Adriai-tenger keleti partján, a görög és latin kultúra s a keleti és nyugati császárságok határterületén a X–XI. században számottevő hatalommá nőtt Tirpimir ivadékainak horvát királysága, Európának első tartós és életreképes szláv államalakulata. Míg a szerbek széthúzó és viszálykodó nemzetségeit, törzseit egy-egy kiválóbb uralkodó egyéniség – a X. században Péter és Csaszláv zsupánok, a XI. század derekán Mihály zétai király – bizánci segítséggel is csak rövidebb időre tudták összekovácsolni, a művelődésre latin talajon fogékonnyá vált horvátok fejedelmei szívós akarattal, következetes munkával és nagy politikai tapintattal építették ki névleg Bizáncnak hódoló, de valójában független királyságukat.

A horvát fejedelemség az avar hatalom bukása után frank főhatóság alatt alakult ki. Nagy Károly friauli őrgrófjai a VIII. század utolsó éveiben szerezték meg számára a római császárság egykori liburniai és dalmáciai tartományainak uralmát. Nem sokkal utóbb tűnik fel Nonában az első keresztény horvát dux, Viseszláv „herceg” (800 körül), akit a bolgár uralom alól nemzetségével együtt Károly védelme alá menekült timocsán fejedelem, Borna († 828) követett. Borna ugyanoly körülmények közt, császári kinevezéssel került a Velebit és Kapela közt, Gecska vidékén lakó guduszkánok s a Zermanja, Kerka és Cetina völgyén élő horvátok fölé, mint később a nyitrai Pribina déli Pannóniába. Unokaöccsét, Vladiszlávot (821–835), már „a nép kérésére” emelte Lajos császár a hercegi méltóságba. Utódaikat – a többi szláv tartományban, Csehországban, Moráviában, Pannóniában is követett politikához híven – a császárhű horvát nemzetségfők közül szemelték ki. Így jutott a hercegi székbe Miszláv (835–845) s a Trau, Spalató és Klissza vidékén birtokos I. Tirpimir (845–864) is, a későbbi horvát dinasztia ősatyja.

A horvát hercegség magva a tengerpart és a Dinári Alpok között a Cetina, Kerka és Zermanja sűrűn lakott völgye volt, de hatalma már kezdetben is kiterjedt a szomszédos szigetekre – Brazzára, Lesinára – valamint a Velebiten-túl a Kapeláig és Karsztig s valószínűleg a Felső-Orbász mentén és az Una forrásvidékén lakó horvát nemzetségekre is. A horvát területbe ékelt tengerparti latin városok – Zára, Trau és Spalató – Veglia, Arbe és Osero szigetekkel Nagy Károly és I. Nikeforosz békeszerződése értelmében a bizánci császár uralma alatt maradtak. Kezdetben a Bizáncnak hódoló velencei hercegek, majd Velence függetlenítése után külön császári helytartók kormányzata vagy inkább felügyelete alatt élték a régi római municipális jogon alapuló autonóm életüket. A tengerparti horvát és szerb nemzetségeknek azonban kénytelen-kelletlen adót kellett fizetniük, mert a szárazon és vizen egyaránt veszedelmes horvát és narantán portyázók sarcolásaitól, kalóztámadásaitól sem Velence, sem a császár nem tudta őket megvédelmezni. Ez a viszony korán barátságos érintkezésre vezetett a latin városok és a szomszédságukban lakó horvát nemzetségek közt s alapjává lett a Tirpimirovicsok későbbi latinbarát politikájának.

A IX. század utolsó negyedében a horvát hercegség államjogi és külpolitikai helyzetében nagy változás következett be. Domagoj herceg (864–876) hajóhadával még 870-ben is részt vett hűbérura, II. Lajos császár oldalán a görögök ellen irányuló délitáliai hadjáratban s ugyanekkor elszenvedte az újraéledt bizánci hatalom büntető hadjáratát, amit I. Baziliosz (867–886) az Adriai-tenger biztonságát veszélyeztető kalózhadjáratok miatt a narentai szerbek és a horvátok ellen indított. Néhány évvel később Domagoj elszakadt a Frankbirodalomtól s a keletrómai császár hűségére tért, ki távoli tartománya hercegétől csak a hűség és hódolat fejében fizetett csekély, jelképes adót követelt.

Karlmann bajor és felsőitáliai királynak Kocel pannóniai herceg vezérlete alatt horvát földre indított büntetőhadjárata kudarcba fulladt, maga a vezér is elesett. Horvátország végleg elszakadt a nyugati birodalomtól, de mint a keleti császár hűbéres tartománya is fenntartotta nyugati kapcsolatait. A Balkán-félszigeten Dalmácia latin városai voltak Róma hagyományainak örökösei. Bizánc uralma alatt is a római eszme képviselői, a latin egyház keleti előörsei maradtak. Ezek közvetítésével kapcsolódott Horvátország továbbra is Nyugathoz.

A keresztséget a horvátok nyugatról kapták. Első papjaik olaszok és németek voltak s a IX. század elején alapított nonai horvát püspökség is a nyugati egyházi szervezetbe tartozott. Szedeszláv herceg (878–879) megkísérelte ugyan a horvát egyházat a szkizmatikus Fotius konstantinápolyi pátriárka hatósága alá átvinni, de kísérlete nem sikerült. Branimir (879–892) újra Rómához csatlakozott.

A dalmát városok épp ezidőben közelebbi kapcsolatba kerültek a horvát fejedelemmel s viszonyuk idők folyamán mindszorosabb kapcsolattá fejlődött. A sajátos földrajzi helyzet, a birodalom iránt tartozó kötelezettségeik azonossága, a városi polgároknak a béke és védelem, a fejedelmeknek a városi kultúra élvezete után való vágya, mind egymásra utalta őket. A barátságot még szorosabbra fűzte hitbeli és egyházpolitikai felfogásuk azonossága, mikor Tirpimir herceg ivadékai – Mutimir (892–910?) és Tomiszláv (910–928) – kerültek a trónra. A dalmáciai latin papság erős szövetségesre talált a fejedelmekben. A dalmát egyház a 925. évi spalatói zsinaton Tomiszláv segítségével szegi szárnyát a Metód tanításai nyomán itt is lábrakapott szláv ritusnak s vele a horvát egyház addigi függetlenségének. Az egész horvát terület felett joghatóságot gyakorló nonai püspökséget megszüntették, főpapja számára a többi dalmát püspökséghez hasonló szűk jogkörrel rendelkező scardonai püspökséget állították fel s őt, valamint az egész horvát területet a spalatói dalmát metropolita hatósága alá rendelték.

Tomiszláv a spalatói zsinaton már mint a bizánci Dalmácia prokonzulja és császári helytartója vett részt. A bolgár hatalomtól szorongatott császár e kinevezéssel akarta biztosítani magára hagyott tartományát s egyben értékes szövetségest vélt találni a szerb területek birtokbavételével Horvátország szomszédságába hatoló Simeon cárral szemben. Ez idő óta valahányszor rosszul ment Bizánc dolga a birodalom más vidékein, a horvát királyok voltak Dalmácia császári helytartói, ha jobbra fordult, újra görög helytartók jöttek. A tényleges helyzeten, a horvát fejedelmek és dalmát városok viszonyán ez vajmi keveset változtatott, a császár horvát hűbérurasága pedig hovatovább névlegessé vált. A horvát hercegség Tirpimir családjának örökös királyságává alakult. Tomiszláv országa határait a Száváig terjesztve és Dalmácia helytartóságát megszervezve, királyi címet vett fel s ezt a pápa is elismerte, mikor őt levelében „a horvátok királyának” címezi. II. Kresimir (949–969) – ha rövid időre is – uralma alá veti a Boszna-völgyi szerbeket. Derzsiszláv István (969–997) vagy III. Kresimir (1000–1030) óta a Narenta-völgyi pogány szerbek tartománya is a horvát király birtokát gyarapítja.

A XI. század elején újraéledő császári hatalom, miután uralmát egész Bolgáriára s az összes szerbekre kiterjesztette, ismét komolyan kezd a dalmát és horvát ügyekkel foglalkozni. Dalmáciába görög helytartó kerül s III. Kresimir – Orseolo Ottó és Szent István magyar király sógora – 1018-ban ünnepélyesen kénytelen hódolni közvetlen szomszédjává lett császári hűbérura előtt. II. Baziliosz halála után a császárság újra hanyatlásnak indult, de annál veszedelmesebb ellenfele támadt a horvát királynak a tengeri hegemóniára törő Velencében. Az összeütközések Velence és a horvátok közt régi keletűek voltak. Már a IX. században állandó panaszok hangzanak a horvátok és narantánok kalózkodásai miatt s a doge nem egyszer fegyverrel volt kénytelen elégtételt venni. De a helyzet csak a XI. század elején élesedett ki, mikor a független uralkodói hatalom alapítására törekvő Orseolo Péter a horvát trónviszályt felhasználva, mindkét császár – II. Baziliosz és III. Ottó – felhatalmazásával, mint „Dalmácia hercege”, vette védelmébe a dalmát városokat s döntő erővel avatkozott a horvát ügyekbe. Szvetoszláv (997–1000) helyébe testvéreit, III. Kresimirt (1000–1030) és Gojszlávot (1000–1020) segítette, mint társuralkodókat a trónra, Kresimir fiát pedig leánya vőlegényeként magával vitte Velencébe. A királyi ház és az Orseolók közt kötött házassági összeköttetés késleltette ugyan az összeütközést, de Péter beavatkozása a horvát tengeri hatalom elhanyatlásának és Dalmácia birtokáért vívott százados nehéz küzdelemnek preludiuma volt. Az Orseolók bukása után mindjárt fegyveres összecsapásra került a sor s 1027-ben Trau és Spalató, 1039-ben Zára is a horvát királynak hódolt. Ezekben a harcokban már Szent István és Péter magyar királyok segítették Kresimir és István (1030–1058) horvát királyokat. Szövetségük és rokoni összeköttetésük bevezető mozzanata a magyar-horvát barátságnak és a későbbi államjogi kapcsolatnak.

A dalmát városok a XI. század derekán ismét a görög-velencei szövetség uralma alá kerültek, de IV. Kresimir Péter (1058–1074) újra kiterjeszti föléjük hatalmát. Míg elődei csak védői, prokonzuljai, eparchosai Dalmáciának, ő már teljes királyi hatalommal birtokolja azt, s magát – elsőnek a horvát fejedelmek közül – „Horvátország és Dalmácia Isten kegyelméből uralkodó királyá”-nak nevezi. A császár névleges uralmát ezután sem vonták kétségbe. A városok – bár a horvát király közvetlen uralma alá tartoznak – hivatalos irataik keltezését továbbra is a császár uralkodási éveivel kezdik, de utána a „horvát és dalmát király” uralkodását is feljegyzik. Az uralmat maga IV. Romanosz császár (1068–1071) engedte át Kresimirnek, Dalmácia császári helytartóját is az ő hatósága alá rendelve. Lehetséges, bár ezt bizonyítani nem lehet, hogy Kresimir egyidőre a Boszna völgyi szerbeket s a Száva-Dráva-közén lakó szlovéneket is királysága adófizetőivé tette. Mindenesetre felújította azonban elődeinek a magyar királyi házzal kötött szövetségét, amit legbizalmasabb hívének, majd utódának, Zvoinimir bánnak, I. Béla király Ilona leányával, a horvátok „regina Lepa”-jával (= szépkirályné) kötött házassága pecsételte meg. A szövetségből mindjárt hasznot is húzott; 1071-ben Salamon és Géza segítségével verte ki az északnyugati horvát határvidékre tört Bertold karantán herceg seregét. Két évvel utóbb Kresimir résztvett Mihály zétai szerb fejedelemnek a bizánci uralom ellen – Salamon 1072. évi nándorfehérvári és Morava-völgyi győzelmei nyomán – fellázadt bolgárok támogatására indított hadjáratában is.

A horvát királyság hatalma tetőpontján állt. A Szávától, sőt rövid ideig talán a szlavóniai vízválasztó hegylánctól a Narentáig, az isztriai határfolyóktól és a tengerparttól a Felső-Orbász és a Boszna völgyéig minden Kresimirt uralta. Neki hódoltak a közeli szigetek lakói s az összes dalmát városok. Belgrádon, magyarosan Tengerfehérváron tartott udvarában főpapok és a hercegség korában frank mintára kialakult tisztségek viselői: az udvarispán (palatinus jupanus, curialis comes), királyi udvarbíró (regalis curiae iudex), kamarás, étekhordó, pincemester, kard- és paizshordó, ajtónálló- és vadászmester, bán és zsupánok vették körül.

A határtartományok élén már a X. században is az őrgrófra emlékeztető méltóságviselők álltak. A Velebittől Isztriáig és a Kapelán túl a Száváig terjedő északi határvidék kormányzója – ezidőben Zvoinimir – az avar uralom idejéből fennmaradt bán (Baján > bán, mint Karl > kral) címet viselte s külön bánja volt – úgy látszik – Boszniának is, mikor horvát uralom alá tartozott. A narentavölgyi határtartomány, a tengerparti Maronia élén „herceg” állt. E tartományok egyébként az anyaországhoz hasonlóan zsupákra, zsupánságokra tagolódtak. Az anyaországban a X. század közepe óta kimutathatóan tizenegy zsupánság volt, többnyire a székvárról nevezve: Nona; Luka (régebben Nina) Karin várával; Sidraga Belgrád várával; Bribir; Drid vagy Mosor, melyet Konstantinosz császár Parathalassia néven említ, a tengerparton; Clissa vagy Imota az Alsó-Cetina két partján; Cetina Stolac várával és Chlijevno (Livno) a Cetina völgyén; Knin (Tinin) a Kerka völgyén; Pleva, másként Zagorje (= hegyentúli) a Dinári Alpokon túl a Felső-Orbász völgyén; Pset az Una forrásvidékén. A tizenkettedik zsupán volt a bán, kinek fennhatósága alá a X. század derekán három zsupa tartozott: Lika, Korbava és Gecska. E tizenkét, helyesebben tizennégy zsupánságon kívül a határvidéken és később megszerzett tartományokban is több zsupa volt. A Velebiten túl a bán hatósága alatt Bocsács, Buzsán és Vinodol zsupákat említik, a Kapela és Száva közt volt Modrus, Podgoria, Gorica, Gora és Dubica, az Una völgyén Psettől északra Poljica és Szana s ettől keletre Orbász. A két utóbbinak Horvátországhoz tartozásáról azonban nincs biztos adatunk. A narentánok déli határtartomány a – Maronia vagy Morska – területén három zsupánság volt: Morska vagyis tengermellék, a közeli Brazza és Pharos szigetekkel, Rastok és Dolje. Hasonló zsupánságok keretében éltek Arbe, Veglia és Osero szigetek horvát lakosai.

A horvát zsupánság eredetében vérségi alakulat. A zsupánok itt is, mint Szlavóniában és a szerbeknél a nemzetségi közösségek élén álló nemzetségfők voltak. A horvát királyok ezt a nemzetségi zsupánságot illesztették be frank mintára kiépített udvaruk és országos kormányszervezetük keretébe. A zsupánok a hierarchiában és kormányzatban ugyanazt a szerepet töltötték be, mint a király által kinevezett frank gaugrófok vagy a későbbi magyar várispánok, de mégis lényegesen különböztek azoktól. A horvátoknak nem akadt Szent Istvánjuk, ki a régi vérségi szervezetek politikai hatalmát megtörte volna. A horvát hercegek és királyok megalkudtak a nemzetségeknek a szláv népeknél igen nagyerejű szokásjogán alapuló politikai hatalmával s a frank gauszervezetet vérségi alapra helyezték. Az eredeti tizenegy zsupánságnak és egy bánságnak megfelelően tizenkét kiváltságos horvát nemzetség volt s a zsupánok és bánok mindig e nemzetségekből választattak, sőt a tisztségek – minden jel szerint – öröklődtek e nemzetségek keretében. Az első hercegek hatalmának bázisa idegen hatalmak támogatása volt. Frank vagy bizánci segítségre támaszkodva uralkodtak. Ez az oka, hogy a frank és bizánci hatalom emelkedésével vagy hanyatlásával egészen a IX. század végéig különböző nemzetségek fejei követik egymást a hercegi széken. Viseszláv nonai zsupán volt, Borna és Vladiszláv a guduszkánok, vagyis Gecske zsupánjai, Domagoj és Iljikó Knin vidékéről valók, I. Tirpimir és Szedeszláv Clissa zsupánjai.

Tirpimir ivadékainak – Mutimirnak és Tomiszlávnak – érdeme, hogy a nemzetségek állandó versengésének végetvetettek s a többi szláv népeknél minduntalan belső harcokra, bomlásra vezető vérségi szervezet keretében, sőt arra támaszkodva új alapot teremtettek közel két századon át virágzó hatalmuknak. E bázis a tengermelléki nemzetségeknek a Tirpimirovicsok vezetése mellett összekovácsolt szövetsége volt, mely a következményekből ítélve az etelközi vérszerződéshez hasonló keretben biztosította az örökös fejedelemséget a Tirpimirovicsoknak. Az északi nemzetségek egy része – úgy látszik – ellentállott, bizonyára ezért került élükre külön bán, mint az uralkodóház exponense. Székvára – a jelek szerint – Korbava volt. A hegyvidékiek – Knin, Pset, Pleva zsupánjai – akarva, nem akarva csatlakoztak a szövetséghez, mert erejével szemben tehetetlenekké váltak, különösen mióta Tomiszláv a dalmát városok állandó támogatását és szövetségét is megszerezte maga és utódai számára. A horvát királyi hatalom ezidő óta a tizenkét nemzetség és a dalmát városok erős szövetségén alapult s inkább a törzsszövetségi fejedelmek, a későbbi szerb zsupánok és kievi orosz nagyfejedelmek korlátozott hatalmával, semmint a nyugati keresztény királyok korlátlan hatalmával volt egyértékű. A horvát király akaratának bizonyos mértékig korlátot szabott a tizenkét előkelő nemzetség politikai hatalma. Ezeknek támogatása biztosította zavartalan uralmát. A Tirpimirovicsok jól értettek e támogatás megszerzéséhez és biztosításához, a vérségi szervezetek politikai hatalma mégis súlyos bonyodalmak csiráit rejtette magában, melyek az uralkodóház kihalta után zavarokra vezettek. A vihar előszele már Kresimir életében érezhetővé vált. Oka egyházi természetű volt.

A horvát papság körében a IX. század vége óta állandóan kísértett a szláv ritusra való áttérés gondolata. Elszakadásra, a görög egyházhoz való csatlakozásra nem gondoltak, de Ciril és Metód eredeti tanítása szerint a római szentszék közvetlen hatósága alatt álló, független szláv rítusú horvát egyház alapítására törekedtek. A dalmáciai latin papság minden erővel ellenszegült e törekvésnek s küzdelmében nemcsak a pápa, hanem a király is támogatta. Tomiszláv idejében radikális intézkedéssel, a nonai horvát püspökség megszüntetésével látszólag sikerült a kérdést megoldani, de a XI. század közepén újult erővel lobbant lángra a mozgalom. A spalatói zsinat nem tudta kiirtani a szláv szertartást. Igen sok aktív hive volt, különösen a távoli hegyvidék latinul kevéssé tudó papjai közt. Emellett helytelen és erkölcstelen szokások is lábrakaptak a papság körében. Az egyház kebelében uralomrajutott szigorú irányzat, a reformzsinatok határozatai ezért nagy elkeseredést váltottak ki. A horvát papság egy része ellenszegült a szentszék határozatainak. S maga a tinini horvát püspök sem állt távol e felfogástól. Az 1060 tavaszán Mainard pápai követ jelenlétében tartott spalatói zsinat viszont a legszigorúbb álláspontra helyezkedett s az 1059. évi lateráni zsinat általános érvényű határozatain túl egyszersmindenkorra eltiltotta a szláv liturgiát, a ciril-írás használatát és „latinul nem tudó szlávok” pappászentelését. Eltiltották továbbá a görögös szakáll- és hajviseletet is. A szláv rítust a zsinat szigorúan bélyegezte meg, eretnekségnek jelentvén ki Metód tanítását. E vád s az új spalatói érsek, Lőrinc (1060–1099), hajthatatlan fellépése nyilt ellenállásra talált. A horvát papság egy része 1063-ban a vegliai püspöki székbe önkényesen beültetett Zdeda és Vuk pap vezetése alatt a 928 előtti állapot visszaállítását követelte. A dalmát egyháztól elszakadva, Róma közvetlen hatósága alatt akarták a szláv szertartású horvát egyházat megteremteni. A nép két pártra oszlott s a „szláv párt” a ,,latin párt”-tal szemben még a dalmát városokban is tudott hívekre szert tenni.

Kresimir király – anyja, Orseolo Jocela révén maga is olasz ivadék – szívvel-lélekkel támogatta a latin reformpártot s erőszakkal fojtotta el a felkelést. A főmozgató, Vuk pap, tizenkétévi súlyos fogsággal bűnhödött. A király hatalma diadalra vitte a latin pártot, de a mozgalom nem hamvadt ki, csak elszunnyadt. Vezetői a kedvező pillanatra vártak, hogy újult erővel emeljék fel a lázadás lobogóját s ez az időpont nem soká váratott magára. Kresimir 1074-ben meghalt örökös hátrahagyása nélkül. A dinasztia egyetlen élő sarja, István herceg, gyenge és beteges ember volt s épp ezidőtájt szerzetes életre határozta el magát. Zvoinimir bán, kiben a latin párt elhúnyt királya akaratához híven a trón várományosát látta s akit katonai ereje és a hatalmas magyar király szövetsége is trónra ajánlott – úgy látszik – távol volt. Sógorát, Gézát, ki nemrégen fegyverrel segítette meg ellenségeivel szemben, épp ezidőben koronázták magyar királlyá s ő bizonyára résztvett az ünnepélyes szertartáson. Távolléte magyarázza meg, hogy a narentai főzsupánok ivadéka, Szlavacs „tengermelléki herceg”, aki voltaképen nem is volt horvát, az elégedetlen elemek támogatásával hirtelen magához ragadta a hatalmat. Szlavacs király (1074–1075) a gyökeres horvát nemzetségeknél nem talált elismerésre. A dalmát városok és Belgrád királyi székváros polgárai pedig a latinpárti horvát urakkal egyetértésben idegen segítség után láttak. Hívásukra Amikus gróf, a szentszék apuliai normann hűbéreseinek egyike, Dalmáciába jött s rövid küzdelem után leverte és foglyul ejtette Szlavacsot. A győzelem után a normann vezér jól megülte a dalmát városokat s csak az alkalmat jól megragadó Velence fegyveres fellépése tudta távozásra kényszeríteni. Domenico Silvio doge sorra hódoltatta a városokat s mint „Dalmácia hercege” tért hazájába.

Horvátországban Zvoinimir (1076–1088) lett a helyzet urává. Úgy lehet, magyar csapatok is segítették uralma biztosításában. Öröklés jogcímére nem hivatkozhatott, ezért mint „Horvátország és Dalmácia hercege” vette át az uralmat s koronáért és királyi méltósága elismeréséért Rómához fordult. A példa előtte állt. Felesége bátyját nemrégen az ő jelenlétében koronázták meg Szent Istvánnak a pápától kapott koronájával. Tudta, hiszen a követek az ő tartományán át jártak Rómából Esztergomba, hogy VII. Gergely Salamonnal szemben szívesen támogatja Gézát s azt is tudta a levélvivő követektől, hogy a pápa – igaz eredménytelenül – hűbéri hódolatot követelt Gézától. Ezért nem lepődött meg, hogy kérésének a szentszék szívesen tett eleget, de teljesítését komoly feltételekhez kötötte.

II. Szilveszter óta a helyzet nagyot változott. VII. Gergely a keresztény világ feletti uralmat a szó legszorosabb értelmében magyarázta s ha a régi jogon uralkodó királyokkal – így néhány évvel utóbb Szent Lászlóval – szemben lemondott is hűbérúri igényei érvényesítéséről, új koronát, új címet csak az ő fennhatóságát, hűbéruraságát fenntartás nélkül elismerő fejedelmeknek adott. Ezért nem vezetett eredményre az összes szerbeket egyesítő Mihály zétai király kérelme, ki 1077-ben teljes állami függetlenségének elismerése mellett kért zászlót és koronát. A pápa Zvoinimirtől is teljes hódolatot, hűbéruraságának kifejezett elismerését követelte s mikor ezt megkapta, az ünnepélyes beiktatást Gebizo pápai követ által még 1076 októberében a salonai Szent Péter-egyházban végrehajtatta.

Az országos zsinatra összehívott papság és nép Gebizo kérdésére egy lélekkel királlyá kiáltotta ki Zvoinimirt, mire a követ a hűbériség és hatalom jelvényeinek – Szent Péter zászlajának, kardnak, jogarnak és koronának – átnyujtása által jelképileg átadta a horvát és dalmát királyságot s Zvoinimirt a két ország királyává emelte és avatta. A jelvényeket átvéve, Zvoinimir ünnepélyesen engedelmességet fogadott és kötelező ígéretet tett, hogy az egyházi ügyekben kiadott pápai parancsoknak mindenképen eleget fog tenni. Ezután a főurak hozzájárulásával „a neki átadott ország lakói részéről” évi kétszáz arany hűbér (tributum) fizetésére kötelezte magát. A pápa horvátországi uraságának elismeréséül a vránai Szent Gergely-kolostort – a későbbi templomos, majd Johannita perjelséget – a szentszék részére korlátlan tulajdonul adta át, hogy ott a pápai követek „Szent Péter saját földjén” állandó lakást találjanak. Ezután következett az ünnepélyes hűségeskü letétele Gebizo kezébe. „Én Demeter, máskép Zvoinimir – mondá – Isten kegyelméből és az apostoli szék ajándékából király, az én uramhoz, Gergely pápához és törvényszerinti utódaihoz ez órától kezdve hű leszek”; „a királyságot pedig, amely nékem a Te kezed által – Gebizo uram – átadatott, hűségesen megőrzöm s azt és a felette való főhatósági jogot az apostoli széktől soha, semminő módon el nem vonom. Ha az én uram, Gergely pápa és utódai vagy követei az én birodalmamba jönnek, őket tisztelettel fogom fogadni, méltóan ellátni és hazabocsátani és nekik, akárhonnét hívjanak, ha tehetem, őszintén szolgálatukra leszek.”

A szertartás minden részletében azonos a hűbéres fejedelmek beiktatásának általánosan elfogadott és gyakorolt szertartásával. Az országot és a hatalom jelvényeit a papság és nép választása – a canonica electióval rokon szertartás – alapján a pápa, mint hűbérúr adta át, Zvoinimir, mint őt megadományozó urának hűbérese, hűségeskü mellett vette át. Horvátország és Dalmácia pápai hűbéres tartománnyá lett, amint korábban Kresimirig – ha utóbb már csak névleg is a bizánci császár hűbéres tartományai voltak. A horvát király tényleges hatalmi állásán azonban ez a hűségeskü mitsem változtatott. Sőt inkább nyert vele, mert a szentszékhez szító dalmát városok sietve hódoltak az új királynak, ki a latin párt legerősebb támasza volt. Velence kénytelen-kelletlen belenyugodott a változott helyzetbe s csak 1085-ben kísérelte meg jogait érvényesíteni, mikor a bizánci-normann szövetség támogatásáért Komnenosz Alexiosz császár az elveszett dalmát tartomány kormányzatával és védelmével megbízta. Falieri Vitale doge ekkor újra felvette Dalmácia hercegének címét, de Zvoinimir haláláig nem tudta lábát a városokban megvetni.

Zvoinimir uralmában ugyanazokra az elemekre támaszkodott, mint elődei, de a római és dalmát befolyás növekedésével a latin szellem még erősbbödött. Főtanácsadója Lőrinc spalatói érsek volt, kinek nagy része volt benne, hogy a szláv liturgia tábora teljesen elerőtlenedett s komoly akció indítására képtelenné vált. Zvoinimir békés uralmának 1088-ban hirtelen halála vetett véget. Később tudni vélték, hogy a keresztes hadjáratra felhívott, de hadrakelni vonakodó nép lázadásának esett áldozatul. Egyetlen fia már korábban meghalt. Özvegye – úgy látszik – igényt tartott a trónra, de a horvátok a magyar asszony helyett a Tirpimir-ház utolsó sarját hozták elő kolostori cellájából.

II. István király (1089–1090) rövid uralmának emléke is alig maradt. Északon a magyar király, délen Bodin zétai szerb király az ő idejében terjesztették ki hatalmukat Szlavónia, illetőleg Bosznia nemrégen még a horvát királynak hódoló nemzetségeire. Halála után zavarok, pártviszályok támadtak. A hegyvidéki horvátok maguk közül akartak királyt választani. A latin párt tengermelléki hívei, a dalmát városok és Zvoinimir egykori báni tartományának lakói Ilona özvegy királyné körül csoportosultak. Hatalmas pártja támadt a magyar szövetség gondolatának s még az 1091. év elején Spalatóból és Korbavából követek mentek Magyarországra, hogy László királyt az elárvult horvát trónra meghívják.

Szent László „ellenségeitől erősen háborgatott nőtestvérének, Zvoinimir király özvegyének” és a legtekintélyesebb horvát pártnak hívására még az 1091. év tavaszán el is indult Horvátországba. Megszerzésére – az egykorú író szerint – „nem telhetetlenségből” tört, hanem „mert az utód nélkül elhalt Zvoinimir királynak első fokon álló rokona volt s így annak öröksége a királyi jog szerint őt illette meg.” Választás és öröklés címén formált igényt Horvát- és Dalmátországra és azokat „nővére számára szerezte vissza, tőle vette át a maga uralma alá.”

Magyarország és Horvátország szövetségének, majd egy fő alatt való egyesítésének gondolata a történeti szükségszerűség erejével jelentkezett. Az egykori Nyugatrómai birodalom bukása előtt utolsónak megmaradt tartománya, Dalmácia, a maga latin kultúrmaradványaival természetszerűen vonzódott nyugat felé s a földjére telepedett horvátságot is – hiába került a keleti császárság gyámkodása alá, Konstantinápoly vonzókörébe – Róma felé irányították e föld hagyományai. Királyai, előkelői s a tengerparti latin városokkal érintkező rétegei nyugatról, a latin egyháztól és az olasz kultúrától várták a nemzet jövőjét, az egészséges fejlődést biztosító művelődési értékeket. Horvátország a XI. században utolsó, keletre tólt előörse volt Rómának és a nyugati kultúrának. A határain túl kezdődő keleti görög világgal szemben ugyanazt a szerepet töltötte be, mint fentebb északra Magyarország a görögséggel és az Ázsiából mindig újabb rajokban nyugatra hömpölygő török áradattal szemben. De Horvátország egymagában nehezen állhatott ellen a szláv rítus kedvezményével közeledő keleti hatalom csábításának. Már az ősi dinasztia idejében felüti fejét a „latin” és „szláv” jelszavak nyomán lángralobbant küzdelem s a királyi trón megüresedésével új erőre kap a keletre néző mozgalom. A latin pártnak, a horvát nemzet sajátjává lett nyugati gondolatnak új erőre, új támasztékra volt szüksége, hogy magát, politikai irányát biztosíthassa és a jövőbe átmenthesse. Ezt az erőt, ezt a támogatást számára a szomszédságban csak a magyar nemzet nyujthatta. A sors, az érdekek, a politika közössége egymásra utalta a két nemzetet s ha László és az őt meghívó horvát urak nem is látták ily tisztán a helyzetet, csak a történeti szükségesség parancsszavának engedelmeskedtek, midőn a magyar-horvát életközösség megteremtésére törekedtek.

*

László a magyar határról Dalmáciába vezető „hadiút”-on, Zágrábon, Sziszeken és Topuszkón át ért a horvát határra a Petrova-gorához. Innét az ellenséges érzületű hegyvidéki horvát nemzetségekkel vívott helyi harcok között szállt le az Una völgyére s ott az erősségeket, köztük Poljica és Pset várait, sorra bevette. Valahol az Una forrásvidékén mindenesetre egyesült az őt behívó korbavai horvátokkal s velük – talán Knin elkerülésével, a Zermanja mentén – vonult a tengerpartig. A parti horvát városok és zsupánságok – Sidraga a királyi székvárossal, Belgráddal, Bribir és Nona – örömmel hódoltak Lászlónak, kit ők maguk hívtak meg a horvát trónra. A tengerpartról küldte követét II. Orbán pápához, Zvoinimir hűbérurához, horvátországi trónfoglalásának elismerése végett. Sorinus nevű követével Oderisius monte-cassinói apátnak küldött levelében írja, hogy „már majdnem egész Szlavóniát” – az egykorúaknál egész Szlavónia, Horvátország és Dalmácia gyüjtőneve – „megszerezte s így most már” – persze a tengeren át – „mint szomszédok érintkezhetnek.” A pápa és az apát válasza már nem találta Lászlót Horvátországban.

Alexiosz császár dalmáciai és horvát tervei a magyar foglalással veszélybe kerülvén, kún szövetségeseit uszította a magyarok ellen. A kúnokat 1091 tavaszán maga a császár hívta országába, hogy az északi végvidéken élő besenyő alattvalóinak lázadását velük szövetségben leverje. A győzelem után Magyarország felé irányította őket. Egyik seregük Kapolcs vezetése alatt Erdélybe tört s a Maros- és Szamos-völgyi várak hátába kerülve, a Meszesi-kapun át Biharra rontott. Komoly ellentállásra itt sem találtak. A magyar várkatonák jórésze idegen földön lévén elfoglalva, akadály nélkül keltek át a Tiszán s a Duna és Tisza mentén dél felé hatolva, borzasztó pusztulást okoztak. Dolguk végeztén zsákmánnyal, foglyokkal jól megrakodva keltek át a Tiszán s a Temes mentén igyekeztek az erdélyi városok felé, mikor a horvát földről hazasiető László seregével hátbakapta őket. A csata Kapolcs hadainak teljes megsemmisülésével végződött. Az Al-Dunánál táborozó kún derékhad vezére bosszuló hadjáratra készült, de László megelőzte. A Temes és Cserna völgyén Orsováig nyomult s itt az ország határán magát Ákos vezért is halálra sebezve, döntő csapást mért ellenségére.

László sietve jött el Horvátországból, serege egy részét azonban lenthagyta új országa védelmére s annak kormányzatát az ifjú Álmos hercegre bízta, kit Horvátország és Dalmácia királyának szánt. A magyarok kezére került tengerparti részekkel szomszédos Zára városának előljárói 1091 derekán okleveleik keltezésében császári hűbéruruk neve után szükségesnek tartották felemlíteni, hogy „László a pannónok királya Horvátországba nyomulva, a királyság élére unokaöccsét, Álmos urat, állította királyul”. Álmosnak a dalmát városok felett fennhatósággal bíró uralkodók részére fenntartott formulában horvát királyként való említése nemcsak e méltóságának elismerését jelenti, hanem egyben a zárai polgárság rokonszenvének is tanujele volt. A magyar király uralmának Zárában csakúgy, mint Spalatóban és a többi dalmát városokban sok híve volt s a városok csak a kényszerhelyzetnek engedve hódoltak az István király halála után dalmáciai tartományára újra igényt támasztó s a régi horvát ellenzékkel szövetkező császárnak, illetőleg az ő normann helytartójának.

Komnénosz Alexiosz (1081–1118) ugyanis a horvát eseményekről hírt véve, a délitáliai harcokban őt hűségesen támogató Gotfrid melfi grófot, a Kresimir halála után Dalmáciában szereplő Amikusz fiát, Dalmácia császári helytartójává nevezte ki. A normann vezér 1091 elején hajóhada élén sorra hódoltatta a városokat és szigeteket s az addig uralkodó párt ellenzékével érintkezést találva, Horvátországra is kiterjeszteni igyekezett császári ura hatalmát. Sikerült is neki lábát a Cetina és Kerka vidékén megvetnie. A görög hatalom terjeszkedését maga a pápa mozdította elő, mikor Álmos királlyá avatásának útjába állott.

Teuzo pápai követ a kún háború befejezése után ért László udvarába Orbán pápa válaszával s Odilo saint-gillesi apáttal együtt résztvett a somogyvári bencés apátság alapításának 1091 őszén történt ünnepélyes szertartásán. A horvát kérdésben azonban nem hozott kedvező választ. Sajnos, a levélváltás nem jutott korunkra; tartalmát csak a következményekből állapíthatjuk meg.

Szent László VII. Gergely életében rendíthetetlen híve, támasza volt a szentszéknek. Gergely utódait – II. Viktort (1087) és II. Orbánt (1088–1099) – is támogatta. A németországi pápai párt vezéreivel, Rudolf ellenkirállyal és fiával, Bertolddal, 1077 óta nemcsak rokoni, hanem erős szövetségi viszonyt tartott fenn. Hűségében a császár csillagának látszólagos emelkedése sem tántorította meg. Három évvel a canossai vezeklés után megtörtént a végleges szakítás Gergely és Henrik közt s a császár a német és lombard püspökök hozzászító csoportjával ellenpápát választatott Guibert ravennai érsek személyében. A szerencse ez alkalommal Henrikhez szegődött s mialatt a pápa német hívei az Elsternél elesett Rudolf helyébe királlyá választott Luxemburgi Hermann (1081–1087) vezetése alatt küzdöttek a kiátkozott császár híveivel, ő maga Rómában fogta ostrom alá VII. Gergelyt. 1084-ben Róma is Henrik kezébe került. A Szent Péter-templomban megtörtént III. Kelemen ellenpápa beiktatása s utána Henrik császárrá koronázása. A törvényes pápa előbb az Angyalvárban védte magát, majd Salernoba menekült. Onnét újította meg az Anyaszentegyház ellen fegyvertfogó császárra és az álpápára kimondott egyházi átkot. A középkor legnagyobb pápája 1085 május 25-én száműzetésben halt meg. Henrik hatalma tetőfokán állt s a katholikus egyház még éveken át változó szerencsével vívta szabadságharcát Európa legnagyobb világi hatalmasságával. Lászlót mindez nem tévesztette és nem rendítette meg. Bízott az eszme diadalában és kitartott annak fegyverhordozói mellett. Még a német pártok 1087. évi speyeri tanácskozásán is húszezer lovast ígért Szent Péter trónjának támogatására s 1091-ben Oderisius apáthoz írt leveléből is a szentszék hűséges híveként ismerjük meg. II. Orbán még 1091 novemberében is kedvelt fiának nevezi Lászlót, kit ugyanez év elején a horvát pápai párt – s bizonyára nem a pápa tudta nélkül – hívott meg Horvátországba. Öt évvel később Kálmán királyhoz intézett levelében ugyanez a pápa, ha Lászlót személy szerint nem is vádolja, mégis szomorúan panaszolja fel, hogy „a magyar nép már régóta tévutakon jár s üdvének igaz pásztorát elhagyva, idegen nyájhoz csatlakozott”. IV. Henrik pedig ugyanekkor Álmos herceghez, „leghűségesebb és intimus barátjához” fordult s régi barátságukra és a nagybátyjával kötött szövetségre hivatkozva kérte további támogatását. Ez a szövetség 1091 végén jött létre, mikor László a karácsonyi ünnepek alkalmával személyesen is találkozni akart Henrikkel. A találkozást Welf bajor herceg meghiúsította, de a szövetséget mégis megkötötték.

Lászlónak a német pápai párttal kötött szoros rokoni kapcsolatai 1090-ben elszakadtak. Felesége és sógora – Rheinfeldi Rudolf gyermekei – gyors egymásutánban meghaltak. Meghalt pár évvel előbb Salamon is, a császár és magyar király ellenségeskedésének főoka. Özvegye László unokatestvéréhez, Vladiszláv Hermann lengyel herceghez ment nőül. A Szlavóniával, Horvátországgal határos isztriai és krajnai őrgrófságok élére Henrik 1090-ben László unokaöccseit – Weimari Ulrik és magyar Zsófia fiait – állította. A németországi rokoni kapcsolatok most már inkább Henrik felé vonzották Lászlót. Kibékülésük mégis a horvát események következménye volt.

Vajjon a bizánci császárral épp ezidőtájt kezdődő barátságos viszonya vagy Lászlónak Zvoinimir feltétlen hódolatot jelentő hűbéresküjének letételétől való vonakodása akadályozta-e Orbán pápát László igényeinek elismerésében, nem tudjuk. Bizonyos azonban, hogy a válasz elutasító volt. László többé nem jött a pápa biztos támogatásának reményében s valószínűleg előzetes tudomásával megszállt Horvátországba; az elkeseredett Álmos pedig IV. Henrik császár segítségéhez folyamodott. Mint három évvel előbb az antivari érseki tartomány megszervezésére törekvő Bodin zétai szerb király, ő is III. Kelemen ellenpápától várta és remélte igényeinek és óhajainak kielégítését. A közvetítők bizonyára Ulrik és Poppo isztriai grófok voltak s Álmos főleg az ő segítségükre számított, mikor a Gotfrid kezén levő Kerka-Cetinavidéki részek megszerzését tervbevette. Henrik császár leveléből tudjuk, hogy Álmos 1092-ben vagy 1093-ban hadrakészült a görögök ellen, de Henrik kérésére, kinek hatalma épp ezidőtájt kezdett leáldozni, lemondott a támadásról s inkább a császár karinthiai híveinek küldött segítséget az elhatalmasodó pápapárti urakkal szemben. A dalmáciai görög helytartó, Gotfrid gróf, normann hadaival 1093-ban kivonult ugyan Dalmáciából, de ezzel Álmos helyzete nem javult. Alexiosz most Falieri Vitale dogét (1084–1096) bízta meg Dalmácia és az újra császári hűbérül tekintett Horvátország védelmével. Velence hadai, mint egykor Orseolo Péter idején, bevonultak Horvátország tengerparti részeire. A doge 1094-ben már nemcsak az újra hódoltatott Dalmácia, hanem – ezúttal először – Horvátország hercegének címét is felvette. A normann uralom alól felszabadult városok örömmel fogadták a velencei hadakat, mert Álmos császárbarát politikája miatt elvesztette bizalmukat. A hegyvidéken valószínűleg görög támogatással ugyanezidőben Péter – tán az egykor görög hűségre tért Knin-vidéki Domagoj fejedelem ivadéka vagy Szlavacs király unokaöccse? – ragadta magához a hatalmat s Knin várában királyként kezdett uralkodni. A hegyvidéki horvátság egyidőre függetlenítette magát tengerparti testvéreitől s az 1095. évi spalatói zsinaton a knini horvát püspök sem tudott megjelenni. Az ország három részre szakadt; a tengerparti részeken a velencei doge, a hegyvidéken Péter, a Velebittől északra Álmos volt az úr. 1094-ben Álmos részt szándékozott venni Szent Lászlónak Vladiszláv Hermann herceg hívására indított lengyelországi hadjáratán, de Henriknek és ellenségeitől szorongatott híveinek kérésére onnét is elmaradt. Minden jel szerint a Velebittől északra, az egykori bánság területére visszahúzódva várta császári barátja s vele a maga ügyének jobbrafordulását.

A magyar király egész erejét latbavetve, könnyűszerrel vehette volna birtokába – felfogása szerint – őt jogosan megillető országát, de Lászlónak nem volt kedve fegyveres fellépésre. A szentszékkel húsz év óta fennálló szoros baráti és szövetségi viszony megszakadása bizonyára kellemetlenül érintette, hiszen szíve odavonzotta s a montecassinói apáthoz intézett leveléből is világosan kitűnik a pápai irányzathoz való ragaszkodása. Ha Álmos tanácsára közeledett is Henrikhez és hozzájárult Álmos császárbarát politikájához, személyesen nem kívánt a pápa akarata ellenére a horvát dolgokba avatkozni. Utolsó éveiben a lengyel herceg kérésére az ottani trónviszályok megszüntetésére indított hadjárat, a belső szervezés és a trónöröklés kérdésének rendezése foglalta el.

Az Árpád-ház tagjai – Szent István, II. Endre és IV. Béla kivételével – rövidéletűek voltak. László sem volt még ötven esztendős, mikor betegeskedni kezdett s az utódlás kérdésének annyi nagy királyunk végső perceit megkeserítő gondjai rászakadtak. Unokaöccsei közül Álmos állt hozzá közelebb, eredetileg őt szánta utódjának, míg bátyját papnak nevelte. De Kálmán nem nyugodott bele egyházi hivatásába s ha mindkettejüket apai szeretettel gyámolító nagybátyjával nyiltan nem is szállt szembe, a király megbetegedésekor Lengyelországba szökött. Elhatározásával nemcsak a püspöki széktől való visszalépését, hanem trónigényét is bejelentette. László tisztában volt vele, hogy a korona jog szerint az idősebb Kálmánt illeti s emellett az utóbbi időben – úgy látszik – Álmos uralkodói képeségeibe vetett bizalma is megrendült. A szenvedélyes ifjú kitűnő katona volt, de rossz diplomata. Fenntartásnélküli császárbarát politikája semmi jót sem hozott országára, Horvátországban és Dalmáciában inkább rontott a helyzetén. A szövetségnek csak Henrik látta hasznát, kinek roskadozó hatalmát a karinthiai végeken a magyar segítség támasztotta alá. Álmos horvátországi politikájának kudarca, pápapárti érzelmeinek felülkerekedése s a testvérharctól való rettegés Lászlót közvetlenül halála előtt szándéka megmásítására késztették. Péter nádort Kálmán után küldte Lengyelországba s az ünnepélyesen visszahívott herceget a jog és törvény értelmében utódjául jelölte ki. Kálmán visszahívása és öröklésének biztosítása László részéről közeledést jelentett a szentszék felé, visszatérést eredeti külpolitikai koncepciójához, mert az egyházias gondolkodású hercegben idehaza s a pápai udvarban is mindenki a magyar pápai párt fejét, a szentszék odaadó hívét látta.

László király 1095 július 29-én halt meg. A váradi temetés után Kálmán akadálytalanul foglalta el trónját. Maga Álmos is – úgy látszott – belenyugszik a változhatatlanba. Horvátország még mindig nagyon bizonytalan trónja helyett a nemrégen elhúnyt Lampért hercegségét, Béla és Géza egykori országrészét kapta meg, teljes uralkodói hatalommal.

*

A fiatal király mindjárt trónralépte után a százezrekre rugó kereszteshadak átvonulásának gazdasági és katonai szempontból egyaránt terhes problémájával került szembe.

II. Orbán pápa a clermonti zsinaton 1095 novemberében szólította hadba a kereszténységet a szeldsuk-törökök kezére került Szentföld felszabadítására s félévvel később, 1096 tavaszán a harci szózaton fellelkesült franciák, normannok, olaszok, németek már tízezrével sereglettek a kereszt jelvénye alá. Franciaországból és Németországból nagy seregek indultak Kis-Ázsia felé s útjukat részben – főleg a német hadak – Magyarország felé vették. A harci szózatra még a tulajdonképeni hadjárat megindulta előtt fegyverre kapott előhadakat Kálmán király a mosoni országkapunál teljes megértéssel és minden gyanakvás nélkül bocsátotta be országába. Csak azt kötötte ki, hogy szükségleteiket készpénzfizetés mellett vásárlás útján szerezzék be. Amiensi Remete Péter és Poissy Valter seregében mintegy 50–60.000 ember vonult keresztül baj nélkül az országon, de a déli határon Zimonynál a fegyelmezetlen népség harcba keveredett a zimonyi vár őrségével, a várat is elfoglalta s csak a magyar sereg közeledtének hírére takarodott ki az országból. Gotschalk pap és a Vág völgyén közeledő Orleansi Folker rendezetlen garázdálkodó hadai már a határon átkelve pusztítani, rabolni, erőszakoskodni kezdtek s Kálmán fegyveres erővel volt kénytelen őket az országból kiverni. Alig mult el ez a veszedelem, nyár derekán Leiningen Emicho gróf vezetése alatt nyugat és észak minden tájáról összesereglett, sokféle nemzetiségű, harmincezer főnyi szedett-vedett had kért átvonulásra engedelmet. Nagyrészüket nem az eszme iránti lelkesülés, hanem a kalandvágy, verekedő ösztön hajtotta táborba s pusztításaiknak rossz híre messze megelőzte őket. Kálmán az addigi tapasztalatokon okulva, megtagadta tőlük a bebocsátást. A németek fegyverhez nyúltak és erőszakkal akartak utat törni. Már-már úgy látszott, Moson a kezükre kerül, de utolsó percben fordult a kocka. A magyarok előnyomulásának hírére kitört pánik teljes bomlást idézett elő s az üldöző magyar csapatok fellépésére fejvesztve menekültek. Rajmund toulousei gróf Somogyvár saint-gilesi anyaapátságának hűbérura nagy francia seregével nem érintette Magyarországot. Lombardiából Isztrián és a horvát tengerparton át vonult Konstantinápoly felé. A központi hatalmat nélkülöző, három részre szakadt Horvátországban a sereg sokat szenvedett az éhségtől, a támogatás hiányától, a hegybe menekülő nép orvtámadásaitól és a természeti viszonyoktól s örültek, mikor az uratlan tartományt elhagyva, Konstantin Bodin zétai szerb királyhoz értek Skutariba.

III. Béla nagypecsétje. III. Béla király nagy viaszpecsétje az Országos Levéltár 1195. évi okleveléről.
A lábzsámolyos trónon ülő király fején három liliommal ékesített korona, jobbjában liliomos végű kormánypálca, baljában keresztes országalma. A trón mellől jobbról és balról egy-egy sasláb nyúlik ki. A pecsét anyagában kétoldalt (ellenpecsétképen) a királynak lovasalakot ábrázoló gyűrűspecsétje is bele van nyomva. Körirat: BÉLA dei gracia geysse regis filivs hungarie dalmacie chroacie rame REX.

Októberben érkeztek a magyar határra mintegy harmincezer gyalogos és tízezer fegyelmezett lovas vitézzel Bouilloni Gotfrid és Balduin lotharingiai hercegek. Kálmán bizalmatlanul fogadta átvonulási kérelmüket, de válasza nem volt elutasító. Személyes találkozásra hívta a vezéreket s a közvetlen érintkezés minden félreértést eloszlatott. A pannonhalmi monostorban tartott nyolcnapi tanácskozás után teljes megállapodásra jutottak. A vezérek biztosítékot adtak a béke és rend fenntartása tekintetében, a király lehetővé tette a sereg kielégítő élelmezését. Balduin herceg feleségével együtt túszként jött Kálmán táborába, ki egész hadával kísérte a sereget országa határáig. Az átvonulást semmi sem zavarta, a had baj nélkül kelt át a Száván, Kálmán és Balduin baráti csókkal búcsúztak az elváláskor s a keresztes vitézek később is szívesen emlékeztek vissza a magyarországi útra.

Kálmán erélyes fellépése a rakoncátlan, garázda seregek ellen, előzékeny, de határozott magatartása a fegyelmezett keresztes hadak vezéreivel szemben egyszeriben megalapította tekintélyét s erre éppen most igen nagy szüksége volt. A horvát kérdés és országának a szentszékhez s a két császársághoz való viszonya sürgős rendezésre várt, a magyar királyság egész külpolitikai koncepciója revizióra szorult. Megannyi nehéz és nagy politikai tapintatot igénylő feladat, de Kálmánban megvolt a megoldásukhoz szükséges erő és körültekintés.

Álmos – mint egykor András és Salamon – a császári hatalom árnyékában vélte feltalálni maga és országa boldogulásának útját. Mindent egy lapra, még pedig rossz lapra tett fel. Nem gondolta meg, hogy a nyugati császárság már korántsem az a hatalom, ami volt III. Henrik korában, vagy akár tíz év előtt is. IV. Henrik mindkevesebb értékű szövetségeért kész volt harcbaszállni a törvényes pápával, a görög császárral, Velencével, a pápapárti horvát többség és a dalmát városok közhangulatával. Kálmán felismerte a reális erőviszonyokat és a hanyatló császári hatalommal kötött szövetségből országára háruló veszedelmet, a pápa és a keleti császár hatalmának emelkedő tendenciáját s a francia szellem diadalmas előrenyomulását. Tudta, hogy az a politika helyes, amit I. Géza és László szinte ösztönös megérzéssel közel két évtizeden át követtek s melynek útjáról a horvát kérdésben csalódott László élete utolsó éveiben Álmos biztatására tért le. Erre az útra tért vissza Kálmán, mikor az érintkezés elszakadt fonalát a szentszékkel újra összefonta.

A jóviszony helyreállítása felé az első lépést Orbán pápa tette meg, ki 1096 júliusában Saint-Gillesben tartózkodván, a somogyvári apátság felett egyházi joghatóságot gyakorló Odilo apáttól értesült Kálmán egyházias gondolkodásáról és vallásos érzelmeiről. Levélben üdvözölte Kálmánt trónralépte alkalmából és felszólította: „emelje fel a katholikus hit dicsőséges zászlaját, mely az ő országának világi zászlajával együtt győzelmet és dicsőséget fog szerezni”. Hivatkozott levelében István királyra, „a vallásos fejedelemre”, aki Rómától „érdemelte ki a királyi méltóság jogait”. Inti, hogy az ő példáját követve forduljon el az eretnek Guiberttől és Henriktől, országát és népét vezesse vissza Szent Péter hűségére. Kéri, tudassa vele szándékait s a maga részéről felajánlja „mindazokat a méltóságokat és tisztségeket, amiket egykor előde, István, az apostoli széktől kiérdemelt.” Végül hozzájárulását kérte, hogy apostoli követét Odilo apát kíséretében népe üdvére hozzáküldhesse. IV. Henrik ugyanezidőtájt fordult Álmoshoz. Régi barátságukra hivatkozva arra kérte, hogy bátyját a Lászlóval kötött szövetség fenntartására bírja és igyekezzék őt a hercegi méltóságától megfosztott pápapárti Welf bajor herceggel való érintkezésről lebeszélni. Kálmán habozás nélkül a pápa barátságát választotta s követei útján még az 1096 év végén, de legkésőbb 1097 legelején nőülkérte a pápa legjobb hívének, Roger sziciliai grófnak (1085–1101) leányát. E követséget meg kellett előznie a pápai követek megérkezésének, mert a házasság gondolata csak Odilo saint-gillesi apáttól származhatott, akit Orbán pápa levelében Magyarországba menendő egyik követeként emlit. Roger idősebb leánya Odilo kegyurának, Rajmund toulousei és saint-gillesi grófnak felesége volt, míg nővérét 1095 óta IV. Henrik fia a pápához csatlakozott Konrád bírta nőül. A normann fejedelem, Guiscard Róbert halála óta egész Szicilia és az összes délitáliai normannok ura, szívesen látta a szentszék ajánlatával jött követeket, de a végleges választ az ünnepélyes leánykérő követség számára tartotta fenn. Arduin győri (?) püspök és Tamás ispán megérkeztekor azután maga is hasonló követség küldésével válaszolt s miután a király, Álmos herceg és az ország előkelői e követek előtt hitet tettek a királyné részére tett móring-ígéret megtartásáról, a leoncastroi püspök és háromszáz vitéz kíséretében útnak indítá Buzilla grófnőt Magyarországba. A menyasszonyt a horvát tengerparton, Belgrád városában Merkúr ispán, a későbbi erdélyi vajda, fogadta ötezer fegyveres élén, kik a bizonytalan hegyvidéki úton az új királyné kíséretére voltak hívatva. Kálmán házassága Hautevillei Tankréd unokájával, a francia-normann Buzillával, az Árpád-ház első nyugateurópai családi összeköttetése volt. Szent István, Salamon és László a német udvarból házasodtak, Endre és Béla a számüzetésből hozták orosz és lengyel feleségeiket, Géza második asszonya görög volt. Mindannyian a magyar királysággal közvetlenül szomszédos országok udvaraival kerestek kapcsolatokat. Kálmán már messze délnyugatra nézett. A magyar külpolitika köre kibővült.

A házassággal létrejött szövetség éle kétségtelenül Velence horvátországi aspirációi ellen irányult. Velence új hercege, Michieli Vitale (1096–1101) elődjének a bizánci császártól kapott megbízása alapján épp ezidőben újrahódoltatta a dalmát városokat és szigeteket, de Horvátországra vonatkozó igényeit nem tudta érvényesíteni. Álmos távozta után a Velebiten túl táborozó s bizonyára új hadakkal erősített magyar sereg, talán éppen Merkur ispán vezérletével csendben levonult a tengerpartra. A horvát főváros, Belgrád a pápa pártjára tért magyar király seregét szívesen fogadta s mire a királyi menyaszony megérkezett a szomszédos tengerpart vidékkel együtt immár újra „a magyar király hatósága alá” tartozott. Kálmán jól tudta, hogy Velencével a tengerpart és a dalmát városok birtoka miatt előbb-utóbb fegyveresen kell összeütköznie, de egyelőre – míg tiszta helyzetet teremthet – kerülte a kihívást. Miután a normann szövetségben a nagyratörő város tengeri hatalmával szemben jó egyensúlyra tett szert, Velencével is békésen megegyezett.

A megegyezést maga a doge sürgette. A magyar sereg előnyomulása és a normann-szövetség – úgy látszik – idegesítette s dalmáciai uralmát békés úton igyekezett biztosítani. Sűrű követjárás indult meg. A doge barátságot és szövetséget ajánlott, de Kálmán halogatta a végleges választ. Velence már cselt gyanított, mikor Kálmán felelete 1098-ban végre megérkezett. A késedelmet azzal mentegette, hogy a válaszhoz „egész királysága tanácsának” beleegyezését kellett kikérnie, mivel a tanács nélkül létrehozott kötés nem bír szilárd alappal. Az igazi ok más volt. Kálmán már ekkor a horvát viszonyok gyökeres rendezésére gondolt, de Álmos herceg talán a király horvátországi tervei miatt felbőszülve, felkelésre készült. A testvérharcnak az urak ellenállása útját vágta, de Kálmán – rossztól tartva – most már helyesebbnek látta a doge békét kérő jobbját elfogadni. Levelében felbonthatatlan örök barátságát hangoztatta s kívánatosnak mondja, hogy a dogével kölcsönösen esküt tegyenek, „melynek értelmében egymást veszélyben megsegítenék és területüket közös erővel gyarapítanák”. Nem sokkal utóbb írásban is megkötötték a barátsági szerződést. Kálmán és a doge minden alattvalóikkal egyetemben barátságot esküdtek egymásnak. A „magyarok királya” és „Velence, Dalmácia, Horvátország hercege”, kölcsönösen biztosították egymást, hogy „övéiket, a nekik alávetett összes városokat, kastélyokat és helységeket ők maguk és övéik által védeni fogják, semmiképen sem háborgatják s ha valaki övéik közül a másik embereit háborgatná vagy sértené, a hír vétele után egymásnak harminc napon belül elégtételt adnak”. Az eskü szövegét tartalmazó irathoz azonban Kálmán záradékul hozzáfűzte, hogy „neki s országa előkelőinek és öregeinek kétségei vannak, vajjon nevezheti-e a herceget Horvátország és Dalmácia hercegének s ezért óhajtja és akarja, hogy a barátsági szövetség épségbenmaradása mellett teljes bizonyossággal megállapíttassék, mi illeti meg egyiküket és másikukat is elődeik jogán”, nehogy ebből valaha is félreértés vagy viszály támadhasson. Mivel Kálmán kétségtelenül tudta, hogy horvát elődei „Horvátország és Dalmácia királyai” voltak, a záradékkal a szerződés ideiglenes és módosítható jellegét kívánta kidomborítani. Kibúvót hagyott arra az estre, ha Dalmáciára vonatkozó igényeit majd érvényesíteni akarja. Ez az idő csak évek mulva következett el, mert Kálmánt közben az északi szláv szomszédok ügyei foglalták el.

Lengyelországban Szent László 1094. évi beavatkozása óta a belső béke biztosítottnak látszott Vladiszláv Hermann és fiai között s a szívélyes rokoni viszonyt a magyar és lengyel uralkodók közt semmisem zavarta. Annál nagyobb zavarok uralkodtak orosz földön és Csehországban.

Nagy Jaroszláv fiai és unokái régi normann és szláv szokás szerint megosztották az országot s a kisebb fejedelemségeket a senioratus címén uralkodó kievi nagyfejedelem fokozatosan névlegessé váló uralma alatt kormányozták. Az összetűzések, hatalmaskodások, testvérharcok, kegyetlenkedések napirenden voltak. Egy ily esemény, Vaszilko igazságtalan megvakítása nyomán kelt belső háború késztette Kálmánt 1099-ben a magyar határon dúló harcba való beavatkozásra. A büntető hadjáratot Szvjatopolk nagyfejedelem és unokatestvérei: Vladimir Monanach és csernigovi Oleg vezették Dávid volhiniai és Volodár przemysli fejedelmek ellen. Velük volt Szent László veje, csernigovi Jaroszláv is. Dávid a kúnokhoz fordult segítségért, ellenfelei – nyilván László vejének tanácsára – Kálmán beavatkozását kérték. A magyar király két püspökével, Lőrinccel és Koppánnyal, ki egykor Jaroszlávval együtt vett részt a somogyvári alapításnál, több ispánnal és pár ezer lovassal el is jött Przemysl alá. De a harc rosszul ütött ki. A kúnok kis csapatának hirtelen támadása és színlelt megfutamodása zavarba hozta a régi harcmodortól már elszokott, német módra harcoló s részben már páncélos magyarokat. Mint egykor a német seregek a kalandozó magyar csapatok elől, vad menekülésben kerestek védelmet. A veszteség nagy volt. Két püspök és két ispán áldozatul esett. Magát a királyt is csak hívei önfeláldozása mentette meg. Az első fegyveres kirándulás orosz földre kudarccal végződött, de alkalmat adott Árpád és Rurik ivadékainak családi összeköttetéseik elmélyítésére. Álmos herceg Przemysl alatt barátkozott össze Szvjatopolk nagyfejedelemmel (1093–1113), kinek fia, Jaroszláv a háború előtt követként járt Magyarországon. A barátságot néhány évvel utóbb Álmosnak Predszlavával, Szvjatopolk leányával kötött házassága pecsételte meg. Kálmán inkább a művelt, nagylelkű, bölcs és hősies suzdali fejedelemhez, Vladimir Monomachoshoz vonzódott s normann feleségének halála után 1107-ben ennek leányát vette nőül.

Nagy Jaroszláv 1016–1054. kievi nagyfejedelem; Vladimir, Rasztiszláv, Volodár Vaszilkó przemysli fejed. † 1124, † 1124, Vladimirkó 1124–53: halicsi fejedelem; Izjaszláv 1054–1073, 1076–1078, Szvjatopolk 1093–1113, Jaroszláv ladoméri fej. † 1123, Predszláva f. Álmos herceg; Szvjatoszláv 1073–1076, Oleg csernigovi fej., Jaroszláv f. Szent László lánya, Vsevolod 1143–1146; Anasztázia f. I. Endre; Igor, Dávid volhyniai fej. † 1112, Vsevolod 1078–1093, Vladimir Monomachos 1113–1125, Misztiszláv 1125–1132, Izjaszláv 1146–1154, Eufrozina f. II. Géza, Vladimir f. Belos bán lánya; Jaropolk 1132–1143, Eufémia f. Kálmán m. király, Boris, Viacseszláv 1050, György 1050–51.

Csehországban a rendszer azonos volt az orosszal. A hercegi ház tagjai megosztoztak egymás közt a cseh és morva tartományokon s a prágai cseh herceg főhatósága alatt szinte teljes fejedelmi hatalommal uralkodtak. A torzsalkodások, testvérharcok itt is napirenden voltak, de a hercegi hatalom túlsúlya és a császári hűbérúr beavatkozásának félelme hosszú időn át megakadályozta a viszonyok elfajulását. I. Bretiszláv és II. Vratiszláv, ki hűsége jutalmául saját személyére királyi címet is kapott Henriktől, jól értettek az erők egyesúlyozásához. Mikor azonban II. Bretiszláv herceg (1092–1100) Magyarországból visszatérve s talán magyar nagyapjának, I. Endrének, példáját tartva szeme előtt, felforgatta az ősi örökösödési rendet, s a senior mellőzésével saját öccsét, Borzivojt, jelölte ki utódjául, negyven esztendős harcok, háborúskodások magvát vetette el. A Przemyslidák cseh és morva ága, Vratiszláv és Ottó ivadékai évtizedeken át vetélkedtek a főhatalomért, míg végre I. Szobieszláv (1125–1140), a mi Álmos hercegünk sógora és II. Vladiszláv (1140–1173) nyugvópontra vitték a küzdelmet. A magyar királyok szomszédság és rokonság címén nem egyszer avatkoztak be a családi viszályba. Szent László halála előtt készült unokaöccsei, Szvatopluk és II. Ottó morva hercegek érdekében fellépni s Kálmán 1099-ben ugyane szándékkal indult a morva határra, hova Bretiszláv herceg, László egykori vendége, nagy sereggel közeledett. A személyes találkozás során azonban Kálmán meggyőződött, hogy a trón senioratus címén sem az ő unokatestvéreit illetné s nagynénje gyermekeivel együtt belenyugodott Borzivoj (1100–1107) öröklésébe. Bretiszlávval békét és szövetséget kötött, de unokatestvérét, Szvatoplukot, is biztosította jóindulatú barátságáról.

I. Bretiszláv cseh herceg † 1055; cseh ág: II. Spitinev cseh herceg 1055–1061; II. Vratiszláv cseh herceg, majd király 1061–1092, 2. felesége: Adelhaid, I. Endre lánya, 3. felesége: lengyel; Svatava, 2. nőtől: II. Bretiszláv cseh herceg 1092–1100, 3. nőtől: Borzivoj cseh herceg 1100–1107 és 1117–1120, I. Vladiszláv cseh herceg 1109–1117 és 1120–1125; II. Vladiszláv cseh herceg, majd király 1140–1173, Frigyes f. Erzsébet, Szvatopluk f. Odola, II. Géza leányai; I. Szobieszláv cseh hg. 1125–1140 f. 1122: Adelhaid, Álmos herceg lánya; morva ág: Konrád brünni és znaimi morva herceg, Ulrik Lutold; Ottó olmüci morva herceg f. Eufémia I. Béla lánya, Szvatopluk cseh herceg 1107–1109, II. Ottó.

A przemysli, később halicsi és a ladoméri orosz fejedelemségek fölött való befolyás biztosítása magyar szempontból – mind a lengyel szövetségessel való közlekedés megkönnyítése, mind a kún betörések elhárítása végett – kívánatosnak látszott. Mégsem tehető fel, hogy Kálmánt ez a III. Béla korában előtérbe nyomult törekvés késztette volna beavatkozásra. Róla az sem tehető fel, mintha ereje fitogtatása, tekintélye megalapozása végett fogott volna ily kétes kimenetelű vállalkozásba. Kétségtelen, hogy az orosz és cseh ügyekbe Álmos mozgolódása miatt avatkozott be. Így biztosította magát a meglepetésektől horvátországi útja idejére. Öccsét nem vihette magával, mert éppen a horvát királyság reményének elvesztése keserítette el, másrészt odalent sem szívesen látták volna a császár barátját. Ezért az Álmos hercegségével szomszédos országok fejedelmeivel kötött barátságban keresett és talált védelmet egy külföldi segítséggel megindítható felkelés ellenében.

*

Horvátország szomszédságában és helyzetében ezalatt nagy változások történtek. Az összes szerbeket egyesítő s ezért a horvát ügyek alakulására is némi befolyással bíró zétai szerb királyság Bodin király halálával 1101-ben szétesett. Diokleában Bodin utódai unokatestvérének, Braniszlávnak ivadékaival vetélkedtek a trónért. Rása, a mai Novipasar vidékén Ulkán nagyzsupán kezdi alapját vetni a későbbi szerb hatalomnak. Bosznia külön bán uralma alatt önállósítja magát. Velencét a keleti ügyek, a kereszteshadak szállítása, élelmezése és a Levante kereskedelme végett a tenger uralmáért Pisával, Genovával folytatott küzdelem foglalta el s odahaza Itáliában is harcbakeveredett Ferrarával, Padovával, a trevizói püspökkel. A kereszteshadjáratból kifolyólag veszedelmesen megnőtt a normannok hatalma is, kiknek tengeri támadásai sok bajt okozhattak Velence kereskedőinek. Az új doge, Falieri Ordelafo (1101–1118) ezért nem vigyázhatta kellő gonddal a dalmáciai eseményeket s a városok szinte ki voltak szolgáltatva a magyar propagandának. Még kevésbbé gondolhatott Dalmáciával görög hűbérura. Alexiosz császár, mikor a Malek sah vezetése alatt gyors iramban előnyomuló szeldsukok ellen Orbán pápától segítséget kért, nem számolt a nyugati invázió méreteivel és következményeivel. A segítség megérkezett, de belőle a birodalomra vajmi kevés haszon háramlott. A törököktől elfoglalt területen új keresztény hatalmak alakultak ki. A francia és normann lovagok hűbéri államai: a jeruzsálemi királyság s a király névleges hűbérurasága alatt álló tripoliszi, antiochiai fejedelemségek és edesszai grófság mihamarabb összeütközésbe kerültek a birodalommal. Alexiosz a franciák térhódítását még csak elviselte volna, de a gyűlölt délitáliai normannok vezérével, Boemund antiochiai fejedelemmel (1098–1111), már 1100-ban törésre került a dolog. Boemund ezidő óta a bizánci császár elleni küzdelmet fontosabb feladatának tekintette, mint a törökök kiűzését s Itáliába visszatérve apósának, Fülöp francia királynak és II. Paschalis pápának (1099–1118) segítségével 1104 óta összetoborzott újabb keresztes hadát 1107-ben nem Antiochiába, hanem a makedóniai és epiruszi partokra irányította. A harc 1108-ban Alexiosz győzelmével végződött, de a normannoknak mégis sikerült minden erejét tíz esztendőre lekötniük. Ez oldalról a horvát akciót semmi veszedelem sem fenyegette. A pápa sem támasztott már aggályokat, sőt szívesen fogadta Kálmán törekvéseinek hírét. A harcias II. Orbán örökébe lépő II. Paschalis felismerte a horvát hűbéruraság névleges természetét s Bizánc és Velence uralma helyett hűbéreskü nélkül is előnyösebbnek vélte a szentszék jogait és a dalmát egyház érdekeit mindenesetre respektáló magyar király hatalomra jutását.

A horvát megszállás előkészítésében Kálmán éppoly kiváló és körültekintő diplomatának bizonyult, amily bölcs törvényhozó és erélyes kormányzó volt.

Nagy politikai tapintata és okos mérséklete érvényesült már az ország birtokbavételénél is. A magyar sereg 1102 elején indult el Zágrábon, Sziszeken és Topuszkón át a délre vezető hadiúton. A horvát határon, a Petrova-goránál a hegyvidéki horvátok Péter „király” vezérlete alatt harcbabocsátkoztak a magyarokkal, de megverettek s maga Péter is elesett. Több ellenállással a magyar sereg nem találkozott s a sereg nyomában haladó király is akadály nélkül vonult be Tenger-Fehérvárra, Kresimir és Zvoinimir egykori fővárosába. Kálmán nagy kísérettel érkezett. Vele voltak Prokop egri püspök, Sigindunus zagorjei, vagyis hegyentúli püspök, ahogy Kálmán korában a zágrábi püspököt Dalmáciában nevezték, továbbá Keled bácsi, Saul bihari, Tamás fehérvári ispánok, Izsák, Péter, Ernye, Endre, Kozma, Bökény és Dénes ispánok s ezek számából következtetve legalább tíz vármegyei zászlóalj.

Kálmán, bár erős sereggel rendelkezett, nem hódítóként lépett fel, hanem mint az ország örökös királya. Jogait most már a pápa is elismerte anélkül, hogy hűbéresküt követelt volna. II. Paschalis a bevonulás után külön követet küldött „Dalmáciába és Magyarországba” Ágoston bíbornok személyében, aki 1103-ban is Belgrád városában tartózkodott, hol Kálmán még 1102-ben megkoronáztatta magát. Vajjon ez a koronázás a magyar királyok és az utolsó horvát királyok megkoronázásához hasonló egyszeri ünnepélyes aktus volt-e vagy a sátoros ünnepeken évente megismételt koronázás, amiről a dalmát városok későbbi kiváltságlevelei szólnak, a forrásokból nem derül ki. Mégis valószínűnek kell tartanunk, hogy Kálmán, ki ezidőóta „az Isten kegyelméből Magyarország, Horvátország és Dalmácia királya” címet használja, ünnepélyesen is megkoronáztatta magát új országai királyának, mert e koronázás dokumentálhatta legérthetőbben uralmának törvényességét, országának és királyi jogainak tényleges birtokbavételét.

A királyi várakba, városokba természetesen magyar őrség került, élén egy-egy ispánnal, aminő 1110 táján Sergius nónai ispán volt. Az országos kormányzattal és a király állandó helyettesítésével külön királyi főtisztviselőt bizott meg Kálmán, akit a nép – régi horvát szokás szerint – bánnak nevezett. Ez a címzés azután a hivatalos gyakorlatban is meggyökeresedett. Horvátország bánja a király személyének képviselője, bizalmi embere lévén, természetesen magyar ember volt. Az első név szerint ismert bán a Csák-nembeli Ugra; vagy Ugrin (1105) volt s minden valószínűség szerint a Kálmán kíséretében 1095-ben lengyel földre menekült Ugrával azonos. Keled bán (1117) az 1002 és 1113 közt említett Gutkeled-nembeli Keled bácsi ispánnal látszik azonosnak. Magyar ispánok voltak a királyi hadak és várőrségek vezérei is.

A bán, az ispánok és a magyar katonaság a központi hatalom, a magyar és most már egyszersmind horvát királyi hatalom kormányzati és közigazgatási szervei voltak s funkciójuk ehhez képest csak az ország kormányzására, védelmére, rendjének fentartására, a királyi várak és javak őrizetére és kezelésére s a királyi jogok érvényesítésére terjedt ki. Aféle királyi várszervezet felállítására, aminő Szlavóniának várhálózata volt, Kálmán itt nem gondolt, mert ehhez elegendő birtokkal és néppel sem rendelkezett. Szlavónia földje a megszállással mindenestől királyi birtokká lett, szabad nemzetségei a királyi közigazgatás megszervezésével – bár szabadságuk minden sérelme nélkül – hűbéresekké, királyi vitézekké, várkatonákká lettek. Horvátországban csak a horvát királyi birtok jutott a király tulajdonába. A lakosság zöme a magyar nemességhez hasonlóan régi jogainak és kiváltságainak teljes élvezetében maradt s továbbra is az ősi nemzetségi szokások szerint élt. A tizenkét vezetőnemzetség, a legelőkelőbb zsupáncsaládok, kiknek többsége annakidején Lászlót behívta s most Kálmánban örökös királyát üdvözölte, megtartotta addigi kiváltságos helyzetét. Formájában és szövegében itt-ott kifogásolható, de a lényeg tekintetében hitelt érdemlő XIV. századi feljegyzés szerint Kálmán az előtte hódoló tizenkét nemzetségfőt, zsupánt csókkal fogadta hívévé s őket és övéiket minden birtokukban megerősítette. Régi kiváltságaikhoz képest elismerte teljes adómentességüket és hadi kötelezettségüket Magyarország megtámadtatása esetére nemzetségenként tíz fegyverképes lovas állításában határozta meg. A hadiköltségek viselését a Dráváig a nemzetségekre rótta, azontúl azonban magára vállalta. A horvát területen birtokos egyházakat is megerősítette birtokaik élvezetében, így mindjárt koronázása után a zárai apácák Szűz Mária-kolostorát, birtokai élvezését külön oklevélben biztosítva. A horvát nép társadalmi, gazdasági és jogviszonyait a magyar király uralma miben sem érintette. Viszont az utóbbi évek zavaraiban megingott rend és közbiztonság helyreállításával életét, szabad mozgását megkönnyítette. A bizonytalanság megszűnt, mindenki szabadon mehetett bárhova, mert – Vekenega zárai apáca-fejedelemasszony szavai szerint – „isteni intésre a szentséges Kálmán király visszaadta a föld és a tenger békéjét”.

Horvátországban helyreállt a normális rend s Kálmán 1103-ban dolgát jól végezve hazatért. A következő évben résztvett Szvatopluk morva hercegnek a hatalomért indított hadjáratában, majd a dalmát városok hódoltatását készítette elő. Alexioszt szövetségre szólította fel s a császár, kit Boemund készülődései nagyon idegesítettek, örömmel fogadta a tengerparti tartomány birtokbavétele után a normannokkal szemben hasznos szövetségesül kínálkozó magyar király közeledését. A szövetséget megkötötték és 1104 elején János görög trónörökösnek és Szent László leányának, a görög udvarban Iréne néven szereplő Piroskának, házasságával pecsételték meg. A tárgyalásokon szóba került Dalmácia dolga s Kálmán – a következményekből ítélve – teljesen szabadkezet nyert; viszont ő normann támadás esetére segítőcsapatok küldésére kötelezte magát.

Az ügyes diplomáciai előkészítés után, Kálmán 1105 tavaszán nagyobb sereggel újra a tengerpartra indult a dalmát városok hódoltatására. Kíséretében volt Lőrinc esztergomi és Fulbert kalocsai érsek, János nádor, Ugra bán, öt püspök és hat várispán. A főpapság kivonulására a magyar és dalmát-horvát egyház jogviszonyainak világos és félre nem érthető tisztázása végett volt szükség. A dalmát papság szívvel-lélekkel Kálmán híve volt, de féltékenyen őrizte a maga kiváltságait és függetlenségét s e tekintetben nemcsak a királytól, hanem a magyar egyházfejedelmektől is biztosítékot kívánt.

A magyar sereg Ugra bán vezérlete alatt sorra körülzárta a horvát területbe exterritoriális szigetként ékelődő városokat. A kis Sebenico és Trau rögtön meghódoltak, de Zára és Spalato polgárságának egy része velencei befolyás alatt ellenállásra készült. Már-már mindkét helyütt rendszeres ostromra került a sor, mikor Gergely zárai, János traui püspökök és Krescenc spalatói érsek közbenjárására a béke létrejött. A szigetek közül Brazza, Osero és Veglia önként hódoltak, Arbe lakossága fegyvert fogott s a Sergius ispán vezérlete alatt tizenhárom hajón támadó magyar vitézek vereséget szenvedtek, de később az arbeiek is meghódoltak.

A hadiműveletek befejezése után Kálmán udvarával ünnepélyesen bevonult Zárába, de mielőtt a kapun átlépett volna Gergely püspök felhívására a szentírásra tett kézzel megesküdött, hogy „Dalmácia szabadságát csorbítani semmiképen sem engedi”, püspökké kinevezni és megerősíteni nem fog csak olyant, akit ők választanak. Ugyanezt az egész magyar főpapi kar nevében Lőrinc esztergomi és Fulbert kalocsai érsek, Marcell váci, Simon pécsi, Máté veszprémi, György győri és Sixtus váradi püspökök, továbbá János nádor és a király kíséretében levő ispánok is esküvel fogadták. Dalmácia birtokbavételének emlékére a király egy-egy értékes arany keresztet ajándékozott a spalatói, zárai és arbei egyházaknak. A püspökségek birtokait és kiváltságait pedig később külön oklevelekben biztosította.

A dalmát-horvát egyházzal való megegyezés, illetőleg a magyar uralmat támogató latin papság kiváltságainak biztosítása Horvátország birtokbavételéhez hasonlóan a szentszék beleegyezésével jött létre. A pápai hozzájárulás ára a magyar egyház addigi függetlenségének, a II. Orbán 1096. évi levelében Kálmán számára biztosított szentistváni jogok feláldozása volt. Az 1106. évi guastallai zsinaton az investitura kérdésében tett nyilatkozat, valamint a második esztergomi zsinaton a szentszék orthodox álláspontjának teljes érvényesülése szoros okozati összefüggésben van az 1105. évi dalmát eseményekkel. A szentszék nem támasztott többé speciális hűbérúri igényeket Horvátország és Dalmácia királyával szemben, de a király e pápai joglemondás ellenében nemcsak új tartományaiban, hanem Magyarországon is lemondott a főpapnevezés és investitura gyakorlásáról. Álmos és Szent László császárbarát politikáját Kálmán végérvényesen likvidálta s ezzel utat nyitott az egyházi befolyás mindfokozottabb érvényesülésének, ami a XII. század fejlődésének egyik legjellemzőbb sajátossága.

A dalmát városok a római municipális jog szerint éltek. Autonómiájuk, kiváltságuk, közigazgatási, katonai és kormányzóhatalmuk csak az itáliai városi köztársaságok szabadságával mérhető össze; az egykorú királyi alapítású városok kiváltságának mértékét messze meghaladta. Ezt a széleskörű autonómiát biztosította számukra Kálmán is, mikor Trau, Spalato és a többi városok polgárainak tartós békét esküdött s jogaikat Lőrinc esztergomi érsekkel és ispánjaival együtt esküvel erősítette. Biztosította régi törvényeik használatát, a szabad püspök- és comesválasztás jogát, a magyar király uralmával elégedetlenek szabad költözködését, a magyarok és idegenek befogadása felett való döntés jogát, az adók és a kényszerbeszállásolás alól való mentességet még az esetre is, ha a király az országos ügyek megtárgyalására vagy „koronázásra”, azaz a sátoros ünnepek megünneplésére jön hozzájuk, mikor a főpapok és hűbéresek a koronát ünnepélyes szertartással helyezték a misére induló király fejére. Csupán az idegenek – főkép a városi vásárra jövő horvátok – vámjából befolyó jövedelem kétharmadát tartotta fenn magának, egyharmadát a város grófjának, comesének biztosítva.

A dalmát városok elfoglalásáért méltán neheztelő Velencével szemben Kálmán 1098. évi szerződésük ravasz záradékára hivatkozott, melyben fenntartotta jogát az esetre, ha bebizonyulna, hogy Dalmácia az ő horvát elődeinek birtoka volt. Eljárását Velencében szerződésszegésnek minősítették, kénytelen-kelletlen mégis belenyugodtak, mert Alexiosz császár – Velence dalmáciai igényeinek jogforrása – békét akart. Falieri Ordelafo 1107-ben a horvát és dalmát hercegi címről is lemondott s egy évvel utóbb maga szállította Apuliába Kálmán csapatait s velük együtt harcolt a normann Boemund ellen Alexiosz szövetségében. De a kibékülés látszólagos volt. Falieri csak az alkalmat várta, hogy a dalmát partvidéken újra rajtaüthessen. Ez az alkalom 1115-ben következett be, mikor a magyar és görög udvar viszonya Kálmán és Álmos viszályának kiélesedése miatt elhidegült s a dogenak mindkét császár támogatását sikerült tervének megnyernie. Kétesztendei változatos küzdelem során, melynek végét sem Kálmán, sem a doge nem érték meg, a városok hol egyik, hol másik hatalomnak hódoltak, de végül is az 1118-ban megkötött ötéves fegyverszünet értelmében Velence kezére kerültek. II. István 1124-ben rövid időre újra hódoltatta Spalatót, Traut, Sebenicót és a horvát Belgrádot, de a következő évben Velence már ismét felülkerekedett s a magyar királyhoz híven ragaszkodó horvát koronázó várost, Belgrádot, leromboltatta, a latin városokat újabb tíz évre uralma alá vetette.

A dalmát városok birtokáért a magyar királyoknak századokon át újra meg újra kiújuló nehéz küzdelmeket kellett vivniuk az olasz szigetváros merész tengeri harcosaival. Horvátország évszázadokra szoros államközösségben egyesült Magyarországgal.

A két országot és népeiket jogilag csak a király személyének közössége fűzte össze, de ez a perszonális kapcsolat a gyakorlatban egyértelmű volt a teljes reálunióval, mert a középkorban az államhatalom elválaszthatatlanul összeforrott a király magánhatalmával, az állam fogalma egy volt a királysággal, sőt a király személyével. Külön horvát közhatalmi szervezetről, horvát udvarról, horvát királyi tanácsról, önálló hadseregről és államháztartásról többé szó sem lehetett. Az udvar, a kormány, a hadsereg és kincstár is közös volt. Az országos kormányban, a király tanácsában személy szerint horvát főpapok és nemesurak is résztvehettek és részt is vettek, ha a király bizalma feléjük fordult, de a horvát érdekek hivatalos képviselője a tanácsban a király bizalmát bíró magyar, majd később néha a horvát urak közül kinevezett bán volt. Odalent a horvátokkal szemben a bán a horvát országos kormányzat feje, a király képviselője, helytartója, helyettese volt és fontos közjogi funkciókat gyakorolt, de a magyar és egyszersmind horvát királyhoz való viszonya miben sem különbözött a királytól magánjogilag függő többi főtisztviselőkétől. A horvát királyi várak katonái és a hadrakötelezett nemesek a bán vezérlete alatt a magyar király hadseregének kötelékében harcoltak. A horvát földről befolyó királyi jövedelmek a bán kezén át a magyar király kincstárába folytak be. Ez a kormányzati kapcsolat még szorosabbá vált, midőn királyaink – talán már maga Kálmán – a magyar államszervezetbe külön tartományként bár, mégis szervesen beilleszkedő Szlavónia kormányzatát és igazgatását Horvátországgal együtt a bán kezében egyesítették, ki amellett rendszerint egy-egy magyar vármegyének ispánja is volt. A horvát királyság nem vált részévé a magyar királyságnak, Horvátország nem tartománya, hanem közös fő alatt álló társországa lett Magyarországnak, de az uralkodó személyének közössége a két királyságot szerves kormányzati egységbe, egy államba forrasztotta össze.

A horvát nemesség, városi polgárság és egyéb népelemek jogviszonyai a magánéletben és a közhatalommal szemben az önálló horvát királyság korához viszonyítva miben sem változtak s a magyar nemesség és más magyar népelemek viszonyaitól lényegesen különböztek. Horvátország az egész középkoron át külön közigazgatási és jogterület maradt, népe a maga sajátos jogszokásai szerint élt és szolgált uralkodójának. Ez a királyi hatalom által elismert kiváltságos helyzet és különállás azonban a középkor partikuláris jogfelfogása szerint nem jelentett több közjogi önállóságot más partikuláris jogterületek vagy jogközösségek – így Szlavónia, Erdély, a szász közösség, a székely közösség vagy a magyar nemesség – önállóságánál, történeti értelemben mégis a tartós életközösségben egyesült két nemzet sajátos, egyéni életének és egymástól való függetlenségének biztosításával volt egyértelmű.

Magyar- és Horvátországoknak a középkori királyság magánhatalmi természetében gyökerező sajátos közjogi viszonya később, az állam magánhatalmi színezetének elhalványulásával szükségképen megrendült s a rendek, majd az egész nép alkotmányos jogainak fokozatos érvényesülésével a tiszta perszonális uniót, Horvátország önálló állami létét, teljes államjogi függetlenségét hirdető szeparatista mozgalomra vezetett. E törekvéseknek, a magyar királyok uralma idején fokozatos beteljesülés felé haladó horvát állami életnek szilárd alapját Kálmán és utódai vetették meg, mikor a kapelántúli Horvátországot Szlavóniával egy kormányzat alatt egyesítették s ezáltal a – török háborúk korában és azután délről betelepült horvátokkal elvegyült s magukat ma már horvátnak nevező – szlovének elhorvátosodását, illetőleg a horvátsággal való politikai, kulturális és lelki egyesülését előmozdították.

Szlavónia birtokbavételével a magyar királyság a délnyugati természetes határokig hatolt. Horvátország és Dalmácia megszerzése már expanziv terjeszkedés volt. Felismerték-e László és Kálmán a tengerparti tartományok nagy külpolitikai, katonai és gazdasági jelentőségét, vagy megszerzésükkel csupán királyi hatalmuk, tekintélyük és jövedelmük növelése volt-e céljuk, nem tudjuk. Bizonyos azonban, hogy Horvátország birtoka biztosította a balkáni terjeszkedés lehetőségét, megszerzése első mozzanata volt az Árpádok dél felé irányuló hódítópolitikájának. A magyar király nyugaton a tengerpartra és az Adria felől fenyegető minden veszedelmet feltartóztató horvát tartományára támaszkodva tudta befolyását rövid néhány évtized alatt az összes horvát és szerb területekre, majd az egész Balkánra kiterjeszteni.

*

Álmos herceg, ha látszólag belenyugodott is Kálmán uralmába, trónigényéről sohasem mondott le. Nem tudta elfelejteni, hogy László egykor őt jelölte ki utódának. Az ország harmadrészének birtoka, uralkodó hercegi hatalma és megkülönböztetett helyzete nem feledtette az időt, mikor mint Horvátország ura és a magyar trón várományosa, nagybátyja jóváhagyása mellett önálló uralkodóként maga irányította az ország külpolitikáját s közvetlen érintkezésben, barátságban állt Henrik császárral, a nyugati világ urával. Kálmánban lelke mélyén uralkodásra méltatlan nyomorékot, a királyi trónra tévedt furfangos papot látott, ki – ha származása és kora szerint meg is illette a királyi méltóság; – az ő rovására, daliás, harcos, uralkodói egyéniségének fondorlatos háttérbeszorításával foglalta el apáik trónját. A mellőztetés érzését elkeseredéssé, sőt gyűlöletté fokozták az ő politikájával szakítva más úton haladó Kálmán sikerei. Minden eredmény, Kálmán uralomratermettségének minden újabb bizonyítéka tőrdöfés volt büszke és nagyravágyó lelkének s a horvát ügyek rendezésének, a dalmát városok birtokbavételének hírére a pohár csordultig telt. Nagyapja és apja példájára Álmos is fegyverhez nyúlt koronás királya ellen, de helyzete egészen más volt. Béla és Géza az ősi jogszokás erejére támaszkodva harcoltak a nemzet nagy része által elismert, világos trónöröklési joguk érvényesítéséért. Álmosnak annyi joga sem volt a trónra, mint valamikor Péternek, aki királyi előde utódjelölési jogára támaszkodott. Álmos csak Lászlónak halálos ágyán félreérthetetlenül megváltoztatott szándékára hivatkozhatott. Ezt a jogalapot a törvényes királlyal szemben senki sem ismerhette el. Bár Álmosnak is voltak elszánt hívei, köztük Vata, az egykori pogány vezér ivadéka, a magyar urak többsége vonakodott küzdelembe bocsátkozni s az első felkelési kísérlet alkalmával – még 1098-ban – világosan megmondották, hogy „háborúra okot nem látnak s ha neki mégis tetszik a harc, ám vívjon meg Kálmánnal és amelyik erősebb lesz, azt ismerik el uruknak.” A polgárháború veszélye elmúlt, de Álmos herceg nem nyugodott meg népe akaratában. Idegen segítségre támaszkodva próbálta bátyja trónját megdönteni. Nőülvette Szjatopolk kievi nagyfejedelem leányát, Predszlavát, kinek testvére III. Boleszláv lengyel herceg (1102–1139) felesége volt. Orosz és lengyel segítségről ilyképen gondoskodva, az 1106. év elején Németországba szökött régi pártfogójához és barátjához, de már Passau városából, a bajor határról visszafordult, mert hírét vette Henrik bukásának, majd halálának. Kálmán megbocsátott öccsének, visszafogadta udvarába, de hercegségétől s benne gyakorolt uralkodói hatalmától megfosztotta. Álmos e megaláztatást nem tudta elviselni. Sógorához, III. Boleszláv lengyel herceghez ment s az ő segítségével fegyveres sereg élén tört Magyarországba. Lengyel és magyar csapataival elfoglalta Hevesújvárat, de Kálmán hamarosan körülzárta s a lengyel herceget – közös szépanyjuk révén rokonát – személyes találkozáson meggyőzte a maga igazáról. Boleszláv maga is hasonló harcban állt féltestvérével, Zbignievvel; elejtette Álmos ügyét és erős szövetségre lépett Kálmánnal. A következő évben az özvegy király Eufémiát, Vladimir Monomach susdali nagyfejedelem lányát vette nőül, Álmos orosz kapcsolatait ellensúlyozandó. A lengyel és orosz szövetségesektől megfosztott herceg bátyja lábaihoz borulva kért újra kegyelmet. Kálmán megint megbocsátott háromszor megtévedt öccsének, ki vezeklésképen 1108-ban zarándokutat tett a Szentföldre, visszatérve pedig Dömösön társaskáptalant alapított. Titkon mégis tovább fondorkodott s még ez év őszén Passauba ment, hogy V. Henriktől (1106–1125) segítséget kérjen. Lázadása okául hercegségétől és vagyonától való megfosztását tüntette fel. Álmos teljes megértésre talált a saját apja legázolásával trónralépő császárban, ki amúgyis rossz szemmel nézte a magyar hatalom délvidéki terjeszkedését. Örömmel fogott fegyvert a birodalom egykori horvát tartományát elfoglaló Kálmán ellen. Jó fegyvertársra talált Álmos cseh unokatestvérében, a Borzivoj trónját nemrégen erőszakkal elfoglaló Szvatopluk hercegben (1107–1109) is. A német-cseh sereg először is Pozsony várát vette ostrom alá, de egyhavi sikertelen küzdelem után kénytelen volt hazatakarodni. Szvatoplukot a magyar király hívására cseh földre tört Boleszláv lengyel herceg támadása szólította haza. V. Henrik a kemény ellenállás láttára és Álmos igényeinek jogtalanságáról meggyőződvén, mondott le a küzdelemről. Vele Kálmán békét kötött, de a kezébe került magyarokkal kegyetlenül vérengző Szvatopluk ellen büntetőhadjáratot indított s morva tartományát pusztította. A következő év elején újra a cseh herceg és Ottó morva herceg támadtak s a Vág völgyén – hol Álmosnak birtokai, népei voltak – egészen Nyitráig hatoltak. A várost felégették, a népet pusztították s komoly ütközet nélkül sok fogollyal, zsákmánnyal megrakodva tértek haza. A háborúskodásnak Szvatopluk bukása és I. Vladiszláv herceg (1109–1117) trónfoglalása vetett véget. Nem sokkal utóbb betelt a békekötés után fogságra vetett Álmos sorsa is.

Kálmán nagybátyja példájára háromízben gyakorolta a keresztény megbocsátás erényét lázadó öccsével szemben, de negyedszer már nem tudott László lelkimagaslatára emelkedni. A német és cseh hadak behívásával elkövetett felség- és hazaárulást nem tudta Álmosnak megbocsátani. A legutóbbi események nyilvánvalóvá tették, hogy Álmos minden eszközzel trónra törekszik s ha egykor sikerülnie fog Kálmán kisfiának mellőzésével célját elérnie, bátyja külpolitikai koncepcióját is fel fogja borítani. Kálmán trónját, fia örökösödését és politikája folytonosságát csak öccse ártalmatlanná tételével biztosíthatta. A módot erre Szent Istvánnak a felség- és hazaárulást fővesztéssel sujtó törvénye adta meg. Álmosra e törvény értelmében halálbüntetés várt, de Kálmán visszariadt a rokonvér ontásától s – mint egykor Szent István Vászolyt – megvakításra ítélte öccsét. Az ítéletvégrehajtás után dömösi monostorába száműzte a szerencsétlen herceget, kinek sorsában csecsemő fia is osztozott. Álmos leszármazóinak – Vak Béla, II. Géza magyar királyoknak és Adelhaid cseh hercegnőnek – környezete később magát a királyt tette felelőssé a kis Béla megvakításáért, sőt úgy beszélték, még férfiasságától is meg akarta volna fosztatni, hogy saját fia családjának biztosítsa a trónt. Kálmán egyéniségét, bölcs és emberies gondolkodását ismerve, valószínűbbnek látszik, hogy túlbuzgó hívei – „az istentelen Márk”, az oltárt is beszennyező Both fia Benedek és Jákó fia Ehellős – akartak e rémes szolgálattal királyuknak kedveskedni. Bármint volt is, a szörnyű tett emléke sötét árnyékként nehezedett Kálmánra s csak kínosabbá tette betegségtől elcsigázott testének és családi bajoktól meggyötört lelkének – élete nagy ballépését, ha nem is mentő, de megmagyarázó szenvedéseit.

Élete utolsó éveiben Kálmán igen sokat szenvedett kínzó fejgörcseitől s baját fokozták lelki fájdalmai. László fia gyermekkorában halt meg. Orosz feleségét házasságtörésen kapta s a törvényes elválás után várandós állapotban hazájába küldte vissza. Immár egyetlen fiában, István hercegben, sem sok kedve telhetett. A gyermekifjú testben szépen gyarapodott, vitézi erényeknek sem volt híjával, de jelleme, természete, képességei merőben elütöttek apjáétól. Ideálja inkább a harcban kiváló László, a „hős király” volt, kit szeretett volna utánozni, de nem tudott, mert normann őseitől örökölt kalandvágya, apja betegségére visszavezethető ingerlékenysége és kegyetlenségig fajuló szenvedélye elnyomta benne az Árpádok józanságát, megfontoltságát és reálpolitikai érzékét. Kálmánnak 1116 februárjában bekövetkezett halála után minden elődénél kedvezőbb körülmények közt vette át országa kormányát, annak helyes irányítására mégis képtelennek bizonyult. Uralma – mint egykor Péteré – a hirtelen fellobbanások és céltalan háborúskodások szakadatlan láncolata.

*

II. István (1116–1131) tizenötéves korában vetélytárs nélkül lépett ősei trónjára, de apjának túlbuzgó tanácsosai a vak Álmost is veszedelmes ellenfélnek tartották s Both fia Benedek a király halódásának hírére az oltár elől akarta halálra hurcolni a szerencsétlen embert. Merénylete a papok ellentállásán megtört, de Álmos rossztól tartva, görög földre menekült és Konstantinosz néven a császári pár védelme alatt ott élte le hátralévő éveit. Az ifjú Istvánt kalandos vére és rossz tanácsadói mindjárt trónralépte után háborús bonyodalmakba sodorták. Dalmáciában még javában folyt Gutkeled-nembeli Elek bán harca Velencével a városok birtokáért, mikor István 1116-ban az Olsava mentén összeütközött a békés találkozóra hívott Vladiszláv cseh herceggel s a határszéli csetepatéban súlyos vereséget szenvedett. Ebben a háborúban szerepelnek először a Vág-vidéki székely határőrök a szomszédos besenyők társaságában, mint a magyar sereg íjász előharcosai. Két évvel utóbb – Velence támogatásáért a császáron bosszút veendő – Ausztria ellen vezetett hadat. Támadására válaszul Lipót őrgróf az újra trónrakerült Borzivoj cseh herceg (1117–1120) segítségével tört Magyarország nyugati határvidékére. Az osztrák-magyar határvillongások ezidő óta nyolc éven át napirenden voltak. 1123-ban István orosz földre vezetett hadat, de a főurak visszatérésre kényszerítették. A következő évben már Dalmáciában találjuk, hol rövid időre a városokat is meghódoltatta. 1126-ban a lengyelek ellen harcolt, 1127-ben oktalan kihívással a görög háborúk hosszú sorozatát vezette be.

Magyarország a XII. század második felében.

A görög-magyar viszony már Kálmán életében elhidegült, mikor az öreg Alexiosz Velencének felhatalmazást adott Dalmácia hódoltatására. Utóda, a szép és nagylelkű János császár (1118–1143), is Velence mellett foglalt állást a magyar királlyal 1125-ben Dalmáciáért vívott küzdelmében s feleségével – Szent László leányával – együtt gyöngéd rokoni szeretettel látta vendégül a szerencsétlen Álmost. István, miután az osztrákokkal békét kötött és az új cseh hercegnek, I. Szobieszlávnak (1125–1140) – Álmos vejének barátságát megszerezte, vak nagybátyja s a király üldözése elől kimenekült magyar urak kiutasítását követelte a császártól. Elutasításra találván, francia-normann, besenyő és kún zsoldosokkal erősített sereg élén tört a birodalomba. Nándorfehérvár bevétele és falainak lerombolása után bevette Barancsot, Nist, Szófiát és az országot pusztítva, dúlva, foglyokat ejtve, egészen Filippopoliszig hatolt. János császár nagy haddal jött ellene s az Al-Dunán átkelve, Haram váránál súlyos vereséget mért István visszavonuló seregére. A határvárakat mind visszafoglalta, megerősítette s a Szerémséget is birtokába vette. István cseh segítséggel még a következő évben kiköszörülte a csorbát. Szerém újra a kezére került, a császár maga is csak árulás útján menekülhetett az elfogatástól, de a nagy garral megindított háborút a statusquo alapján kötött béke fejezte be, aminthogy István ausztriai, dalmáciai, orosz és lengyel hadjáratai is maradandó eredmény nélkül végződtek.

A céltalan harcok és háborúk fáradalma, kegyetlenségig fajuló szenvedélyessége, ágyasai és besenyő, kún, normann zsoldosai körében töltött kicsapongó élete hamar felőrölte a fiatal király életét. Az utolsó görög hadjáratról alig harmincesztendős korában, betegen, összeroskadva tért haza s ezidő óta csak a trónutódlás kérdése foglalkoztatta. Az országnagyok kívánságára egy itáliai normann gróf leányával kötött házassága magtalan maradt. Mostohaanyjának orosz földön született fiát, Borist, sem apja, sem ő nem ismerték el törvényes ivadéknak. Álmos herceg még 1127-ben meghalt s fia hollétéről a királynak tudomása nem volt. Tanácsosai közül többen Zsófia nővérének egy magyar főúrtól született fiát, Sault ajánlották utódjául, az Árpád-házzal nőágon rokonságot tartó Bors-nemzetség két tagja, Iván és Bors ispán pedig maguk támasztottak igényt a trónra. De számításukat elhibázták. A beteg király nem várt erővel támadt ellenük. Ivánt lefejeztette, Borsot száműzte s a megvakított Béla herceget, Árpád nemzetségének utolsó megnyomorított férfitagját jelölte ki utódjául. Feleségül Uros rác nagyzsupán leányát, Ilonát, kérte meg számára. A magyar szövetségnek örvendező szerb fejedelem kapva-kapott ajánlatán. Ilona Magyarországra jött és világtalan urát alig egy év mulva fiúgyermekkel ajándékozta meg. A kisfiút a király és herceg közös nagyapjának emlékére Géza névre keresztelték. A kiengesztelődés Kálmán és Álmos ivadéka közt teljessé lett. Istvánon betegsége, mit apjától annak tehetsége nélkül örökölt, nemsokára teljesen elhatalmasodott s a szenvedélyes, harcos, kalandvágyó fejedelem szerzetesruhát öltve, szívében bűnbánattal tért meg őseihez. Tetemét Váradra vitték Szent László mellé. Trónját világtalan unokatestvére, II. Béla foglalta el.

*

Vak Béla (1131–1141) jóindulatú, hitbuzgó s – a jelekből ítélve – nem is tehetségtelen ember volt, de nyomorúsága tétlenségre kárhoztatta. A kormányzást feleségével kellett megosztania. Az erélyes rác asszony uralomrajutva, fajának egész szenvedélyével fordult Kálmán és István egykori tanácsosai ellen. Mindjárt a koronázás után Aradra országos gyűlésre hívta össze az előkelőket s híveivel – a délszlávoknál annyira divatos vérbosszú jogán – halomra gyilkoltatta a fiatal király megvakításában részesnek vélt hatvannyolc urat. A vérengzés nyomán – mint egykor Aba idejében – elégedetlenség támadt, amit Kálmán elűzött feleségének házasságtörésből született fia a maga javára igyekezett kihasználni. Boris herceg magát Kálmán törvényes utódjának vallotta s mindjárt István halála után igényt támasztott a trónra. Kezdetben bizánci segítségre gondolt. A görög udvarban jó fogadtatásra is talált, de segítséget a császár pártfogását élvező vak királlyal szemben nem kapott. Orosz rokonai sem voltak a belső viszályok miatt abban a helyzetben, hogy kellő erővel megsegíthessék. Pártfogóra lelt azonban III. Boleszláv lengyel hercegben, ki Kálmán barátságáról megemlékezve, fegyvert ragadott a fiával történt „igazságtalanság” megtorlására. A lengyel sereg a Borist kísérő orosz segítőcsapatokkal és az aradi vérengzésből menekült Kálmán-párti magyar urakkal a Poprád és Hernád völgyén át tört Magyarországba és a Sajóig hatolt. Béla, miután a Borishoz szító magyar urakat levágatta, segítségért fordult sógorához, Szobieszláv cseh herceghez és Szent Lipót osztrák őrgrófhoz (1096–1137), kinek fia nemrégen vette nőül ifjabb nővérét, Hedviget. A magyar sereg osztrák csapatokkal erősbödve indult a lengyelek ellen, Szobieszláv pedig Vladimir halicsi fejedelemmel együtt Boleszláv lengyel tartományára támadt. A háború a szövetségesek teljes győzelmével végződött s a lengyel herceg II. Lothár császár (1125–1137) erélyes közbelépésére minden további harcról kénytelen volt lemondani. Béla később Boris nagybátyjával, Jaropolk kievi nagyfejedelemmel (1132–1146) is szövetségre lépett s őt lázadó rokonaival szemben 1139-ben sereggel is segítette. Boris magárahagyva visszavonult a reménytelen küzdelemtől s Béla életében többé kísérletet sem tett igénye érvényesítésére.

Az 1132. évi lengyel támadás után az ország békéjét belső mozgalmak és külső támadások, nem zavarták. A vak király uralma politikai eredményekben sokkal gazdagabbnak és gyümölcsözőbbnek bizonyult harcias előde korszakánál. A kormányzatban – némi balkáni színezettel bár – Szent István és Kálmán politikája érvényesült. A külpolitika alapelve a béke fenntartása s a véráldozat nélkül való hatalmi terjeszkedés volt. A két császár – János és Lothár – barátságának, az osztrák, cseh, orosz és szerb fejedelmek szövetségének megszerzésével a béke biztosítva volt s a magyar hatalom a kedvező külpolitikai helyzetet kihasználva, minden feltűnés nélkül uralma alá vethette a Száva jobbpartját egészen a Drina völgyéig, a Boszna- és Ráma-folyók völgyét le a Narentáig. Mikor és hogyan folyt le az okkupáció és hódoltatás, mi része volt benne Béla apósának, Uros rác nagyzsupánnak, forrásainkból nem derül ki. 1137-ben mindenesetre már befejezéshez jutott az akció, mert Béla ekkor nevezte ki ötéves László fiát „Bosznia hercegévé”, maga pedig ekkor vette fel a Narentába torkolló Ráma vizéről nevezett legdélibb tartományról „Ráma királyának” címét. Ugyanezidőben hódolt meg újra a magyar királynak a dalmát főváros, Spalato, miután Velence és Roger sziciliai király háborúskodása nagy károkat okozott a békés dalmát városoknak. Zára és a szigetek kivételével minden a magyar királyt uralta, ami valaha átmenetileg is horvát uralom alatt állt. Béla hatalma délen a Narentáig, a Felső-Drina völgyéig s a Lim-folyó völgyén Uros uralma alatt kialakulásnak indult rasciai fejedelemség, vagyis Rácország határáig terjeszkedett. Az új délvidéki tartományok északi részén, a Száva völgyén a XIII. század elejére magyar közigazgatás alakult ki. A Szana- és Orbász-folyók vidéke vármegyei szervezetet kapott, a Boszna két partján az Ozorai és Sói bánságokat szervezték meg, előbbit a Bosznába szakadó kis Ozora-patak és a Száva közt, utóbbit a Boszna, Szprecsa, Drina és Száva közén Só, vagyis Tuzla várával központjában. A Felső-Boszna völgyén a magyar király főhatósága alatt a XII. század közepe óta bennszülött bánok – Borics, Kulin – uralkodnak s vetik alapját a későbbi bosnyák bánságnak, majd királyságnak. Rácország egyelőre független maradt a magyar hatalomtól, de az udvarban érvényesülő magyar befolyás itt is a későbbi meghódolás útját készítette elő.

Mialatt a magyar hatalom dél felé rohamos léptekkel terjeszkedett, az ország nyugati szomszédságában mélyreható politikai változások következtek be. Szász Lothár császárnak 1137 végén bekövetkezett halála után a német trónra régi ellenfele, III. Konrád (1137–1152) került, az első Hohenstauf császár. Kezdetben előde magyarbarát politikáját folytatta s bizonyára Béla barátainak – Szobieszláv cseh hercegnek és Konrád salzburgi érseknek – tanácsára Zsófia magyar királyleányt kérte nőül kétéves kisfia számára. Az eljegyzést 1139 pünkösdjén meg is ülték s a kis hercegnőt – alig volt öt-hatéves – a német udvarba vitték nevelésbe. Alig egy évvel később meghalt Szobieszláv cseh herceg, vak sógorának legjobb, leghívebb barátja s nemsokára követte a sírba magyar felesége is. Fia a magyar udvarba menekült, mert a trónt – az ő mellőzésével – a magyarok hasonló nevű régi ellenségének fia, II. Vladiszláv (1140–1173) foglalta el, kinek befolyása a császárt is magyarellenes politikára hangolta. Ezt a változást Béla már nem érte meg. 1141 elején – miután legkisebb fiát, Álmost, már előbb eltemette – alig harminckétéves korában meghalt. Különös játéka a sorsnak, hogy nagy királyainknak – Szent Istvánnak, Lászlónak és Kálmánnak – magvuk szakadt, a szerencsétlen vak Béla pedig törzsatyjává lett a magyar királyi ház később uralkodó ágának. Három fiú és két leány maradt utána.

*

A trónt a tizenegyéves II. Géza (1141–1162) örökölte. László öccse már apjuk életében Bosznia, István Szerém hercegének címét viselte s 1146-ban hercegi tartást rendeltek számukra. A kormány rúdját Ilona királynénak a kis király gyámjául rendelt testvéröccse, Belos herceg tartotta kezében. Belos valószínűleg már sógora életében a magyar udvarban élt. 1142 óta Horvát- és Dalmátország bánjának méltóságát viselte s 1145 óta emellett a nádorispánságot is. Az apja magyaros Uros nevéből ítélve magyar vérrel kevert szerb családból származó nagytehetségű államférfi, az Árpádok szellemében, békére törekedve, de a harcot keményen megállva kormányozta az országot. Vitéz katonává, körültekintő, bölcs uralkodóvá nevelte Gézát, amire éppen most nagy szükség volt, mert a külpolitikai helyzet Béla halála után folyton rosszabbodott. A német és magyar udvar közt Szobieszláv közvetítésével kötött barátságos viszonynak végeszakadt. Zsófia hercegnő és a gyermek Frigyes eljegyzése 1145-ben felbomlott. A kis menyasszony a német udvarban tapasztalt méltatlan bánásmód elől, szive hajlamát követve, kolostorba vonult. Anyja és bátyja hívták haza, de ö nem volt hajlandó fogadalmát megszegni s élete végéig Admontban maradt. Nemsokkal utóbb Boris kért, állítólagos sérelmeit elpanaszolva, segítséget Konrádtól „öröksége” visszafoglalásához. Kérését Vladiszláv cseh herceg és a bajor hercegi méltóságot is viselő II. Henrik osztrák őrgróf (1141–1177), a császár mostohatestvére és Vladiszláv sógora, melegen támogatták. Konrád segítséget nem adott, de felhatalmazta, hogy német földön sereget gyüjtsön. A merész kalandor 1146 tavaszán bajor és osztrák zsoldosok élén hirtelen rajtaütéssel elfoglalta Pozsony várát. Géza, kit karddal felövezve ekkor avattak lovaggá, Belos bánnal nagy sereg élén jött ellenük, de rövid ostrom után kiegyeztek a zsoldos haddal s azok költségük, zsoldjuk megtéríttetvén, a várat feladták. A fontos határvár visszafoglalása után a magyar király hadat üzent Henrik hercegnek az ősz elején nagy sereggel vonult a Lajtához. Henrik herceg bajor és osztrák hadaival maga állta a harcot, mert a császár és cseh hűbérese Lengyelországban voltak elfoglalva. A csata kezdetben változó szerencsével folyt, de végül is a magyar vitézség és Belos bán hadvezéri tehetsége győzött. A német sereg szétszórva menekült a Fischa-folyó mögé, vezére meg sem állt Bécs városáig, mely ezidőben kezd az 1156-ban hercegség rangjára emelt osztrák tartományban nagyobb szerepet játszani. A magyar udvarban tartottak Konrád bosszuló hadjáratától s már szövetségesek szerzésére is gondoltak, de újabb ellenségeskedésre nem került sor, mert Edessza elestének a távoli keletről jött hírére az egész nyugati világ megmozdult s maga Konrád is Magyarországon át készült seregével a Szentföldre vonulni.

III. Eugén pápának hadbahívó szózatára és Bernát clairvauxi apátnak, a fiatal cisztercitarend nagy szentjének, lelkes buzdítására francia és német földön hatalmas seregek fegyverkeztek s 1147 nyarán VII. Lajos francia király (1137–1180) és III. Konrád személyes vezetése alatt szárazföldön indultak Kelet felé. Félszázaddal Bouillon Gotfrid keresztülvonulása után újra megjelentek a magyar határon Nyugat-Európa keresztes vitézei s az ifjú király – alig volt tizenhétéves – éppoly szívességgel és tapintattal fogadta őket, mint egykor Kálmán tette. Elsőnek Konrád érkezett meg szárazon és vizen mintegy hetvenezer harcedzett katonával és százezerre rúgó fegyelmezetlen zarándoksereggel. Géza és Belos vendégszeretően, de bizalmatlanul fogadták a németeket s nem ok nélkül. A rakoncátlan, durva had bizony nem tartózkodott a rablástól, gyujtogatástól. A nagyobb bajnak, nyilt ellenségeskedésnek csak a legpazarabb bőkezűséggel, élelem- és pénzosztással lehetett elejét venni, ami nemcsak a király kincstárát, hanem a papság és a kolostorok vagyonát is kimerítette. Ezek után a hetvenezer vitézt számláló francia sereg átvonulása elé se nagy bizalommal néztek, de a személyes találkozásnál a lovagias fiatal király egyenes jelleme és nyilt fellépése, hadainak fegyelmezett és barátságos magatartása egyszeriben megnyerte a magyarok szívét. Géza és Lajos barátságot, szövetséget kötöttek s a francia had minden baj és összeütközés nélkül vonult át a délnyugati országrészen. Csak egy kínos incidens zavarta meg az újonnan létesült barátságot. Boris titkon a francia sereghez csatlakózott s annak védelme alatt akart az országba hatolni. Géza hírtvéve a dologról, a „fattyú” kiadatását kérte, de Lajos még a kalandorral szemben sem volt hajlandó a vendégjogot megsérteni s bár elítélte Boris törekvését, magával vitte görög földre, hol felesége rokonainál talált menedékre. A keresztes hadakkal járt hazánkban Babenberg Otto freisingeni püspök, III. Konrád mostohatestvére s a németek legnagyobb középkori történetírója és VII. Lajos káplánja, Odo de Deogilo, kiknek a középkori magyar királyság első részletesebb nyugati leírását köszönhetjük.

Magyarország a második keresztes hadjáraton is csak az átvonuló seregek támogatása által vett részt. Külpolitikai tekintetben e hadjárat mégis jelentős sikert hozott. VII. Lajos és Géza baráti kötése bevezetését jelenti a század második felében folyton erősbödő francia-magyar kulturális érintkezésnek és politikai barátságnak, aminek betetőzése majdan VII. Lajos lányának III. Bélával kötött házassága lett. Magyarország a Kálmán király által kijelölt úton továbbhaladva, újra bekapcsolódott az európai politikába s a közvetlen szomszédsággal – némettel, csehvel, osztrákkal – támadt konfliktusát ellensúlyozandó, távol nyugaton keresett és talált szövetségest. Ez a szövetség különös jelentőséget nyert azáltal, hogy Konrád a nemrégen trónralépett Mánuel bizánci császárral ennek német felesége révén sógorságban és szövetségben állt.

Géza és Belos a közelebbi kapcsolatokat sem hanyagolták el s a csehek ellenséges magatartását lengyel és orosz összeköttetéseik elmélyítésével ellensúlyozták. Géza király 1146-ban Eufrozina orosz hercegnőt, Izjaszláv kievi nagyfejedelem (1146–1150 és 1151–1154) nővérét vette nőül, Belos leánya négy évvel később ennek fivérével kelt egybe, Gertrud hercegnő pedig – vak Béla kisebbik leánya – ugyanezidőtájt Miciszlávval, a részekre bomolt Lengyelország egyik hercegével kötött házasságot. A szerencsésnek éppen nem mondható orosz összeköttetés fonala korábbi évekbe nyúlik vissza. Még 1144-ben történt, hogy Belos bán a Halics várát alapító és az egykori przemysli fejedelemség székhelyét ide áthelyező Vladimir fejedelmet (1124–1153), ki Vak Bélát a lengyelek ellen segítette, sereggel támogatta Vsevolod nagyfejedelemmel (1143–1146) vívott harcában. E hadjáraton ismerkedett meg Belos bán Izjaszlávval, akkor a Haliccsal szomszédos Ladomér urával. A házassági összeköttetés azonban csak Izjaszlávnak vált hasznára, aki az uralma ellen lázadó rokonokkal küszködve, minden segélynyujtásra képtelen volt, sőt maga szorult minduntalan támogatásra. Az orosz trónöröklési rend, a senioratus megsértésével trónralépett Izjaszlávnak kemény harcokat kellett vívnia nagybátyjaival, Viacseszlávval és Dolgoruki György susdali fejedelemmel, kiket küzdelmükben más fejedelmekkel együtt Vladimir halicsi fejedelem és ennek rokona, Mánuel császár is támogatott. Szorultságában Izjaszláv sógoraihoz fordult segítségért s a magyar hadak 1148 és 1152 közt többnyire Géza személyes vezetése alatt hatszor fordultak meg orosz földön. A magyar király tekintélyét emelték, fegyvereinek dicsőséget hoztak e harcok, de reálpolitikai jelentőségük nem volt. Hátterükben csak egészen homályosan csillant fel Halics hódoltatásának III. Béla korában realizált gondolata, de kivitelére sor nem került. 1153-ban Vladimir halála, kit egy év multán Izjaszláv is követett a sírba, végetvetett a céltalan vér- és pénzpazarlásnak. Éppen a kellő időben, mert dél felől komoly veszedelem volt keletkezőben.

*

A magyar befolyás balkáni terjeszkedése és egykori birodalmi tartományok elfoglalása szükségszerűen vezetett összeütközésre a keletrómai birodalommal, hol Mánuel (1143–1180) trónraléptével új életre kelt a római világbirodalom helyreállításának gondolata. Mánuel császár – „Szép” János fia és „mindenek felett fejjel kimagasló” Szent László királyunk unokája – testben és lélekben egyaránt ragyogó egyéniség volt. A megnyerő tekintetű, szép, barna arcú, hatalmas termetű ifjú hadvezéri tehetség tekintetében alatta maradt nagy katonaelődeinek, de félelmes ereje, személyes bátorsága, harcijátékon és komoly csatákban kipróbált vitézsége kora legünnepeltebb harcosává avatta. A latin klasszikusok és egyházatyák művein csiszolt elméjével és szellemének veleszületett rugalmasságával a hitviták terén csakúgy megállta helyét, mint a diplomáciában és a nők körül. A politikában a bizánci udvar körmönfont diplomáciai iskolájának tanítványa volt, de koncepciója nem volt ment a lovagromantika irreális túlzásaitól és kalandos célkitűzéseitől. Lelkében sajátos harmóniába olvadt a francia keresztesek vallásos lovagi szelleme a bizánci udvar dekadens moráljával és a klasszikus Róma műveltségével. Jelleme, egyénisége görög volt, de szíve, hajlama és műveltsége nyugat felé vonzotta.

Családjában, udvarában francia szellemet és nyugati formákat honosított meg. Mindkétízben nyugatról házasodott és magát nyugati lovagokkal vette körül. Politikai célkitűzésével is nyugat felé fordult. Birodalma belső erőviszonyait, a négy oldalról is fenyegető külső veszedelmet figyelmen kívül hagyva, teljes erővel tört a régi római világbirodalom s vele a hitegység helyreállítására. Diplomáciája és katonai vállalkozásai mind e nagy célt szolgálták s Magyarországgal szemben követett politikája is csak egyik láncszeme volt az egész nyugati világ meghódítására irányuló koncepciójának. Magyar földön át akart a nyugati császárság közvetlen szomszédságába hatolni, hogy azután magyar erővel gyarapodva döntse meg a nyugati államrendszert.

Trónralépte után görög-normann-francia szövetség létrehozásával remélte világuralmát előkészíteni, de terve hajótörést szenvedett a normannok és franciák göröggyűlöletén. A keleti normannok urát, Rajmund antiochiai fejedelmet rövid harc után sikerült ugyan hübéres hódolatra kényszeríteni, Vilmos sziciliai trónörökösnek tett házassági ajánlata azonban visszautasításra talált s a tárgyalások nyomán 1145-ben tizenhárom évig tartó háborúba keveredett II. Roger sziciliai királlyal (1127–1154). Nemsokkal utóbb ellenséges viszonyba sodródott a keresztes had élén keletre jött VII. Lajos francia királlyal is, kinek környezetében már ekkor felmerült a konstantinápolyi latin császárság megalapításának félszázaddal később megvalósult gondolata. Franciák és normannok egyaránt gyűlölték a császárt, kiben keleti testvéreik, a keresztes fejedelemségek elnyomóját látták. A franciákkal a keresztes had hazavonulása után fegyveres összeütközése nem volt, de a sziciliai normannokkal állandóan harcban állt. Roger 1145 óta a görög szigetek és a partvidék ellen folytonosan megismételt támadásokkal nyugtalanította s Korfu, majd Böotia és Korinthus elfoglalásával érzékeny csapásokat mért a birodalomra.

A normann-francia veszedelemmel szemben Mánuel a keleti front semlegesítésében és a német szövetségben keresett védelmet. A keleti keresztény fejedelemségeket szorosabb kapcsolatokkal igyekezett magához fűzni. Konstancia antiochiai fejedelemnő Rajmund halála után – egyik Komnénosz házasságkérő ajánlatát elutasítva – Chatillon Rajnaldot választotta ugyan férjül, de baráti viszonyt tartott fenn a bizánci udvarral. Barátja volt Mánuelnek III. Balduin jeruzsálemi király (1143–1162) is, aki később egyik unokahúgát vette nőül. A birodalommal szomszédos ikoniumi török szultánnal tizenkét évi fegyverszünetet sikerült szereznie. Kelet felől a hátbatámadástól ilyképen biztosítva volt. Konrád császárral, kihez felesége – Berta sulzbachi grófnő – révén sógorság is fűzte, a keresztes hadjárat alkalmával szoros barátságot és szövetséget kötött. Henrik osztrák és bajor hercegnek pedig egyik húgát adta nőül. Velence is a két császár oldalán állt s velük tartottak az aldunai és pontusi kúnok, kik az orosz trónviszályban Géza sógorával szemben Mánuel sógorát, Vladimirt és Dolgorukij Györgyöt segítették.

Az egész Európát behálózó szövetség éle nemcsak a franciák és normannok, hanem a magyar király ellen is irányult, ki már régebben ellenséges viszonyban állt Henrik osztrák herceggel és halicsi Vladimirral s a keresztes had átvonulásakor szövetségre lépett Lajos francia királlyal, majd egy évvel később Roger sziciliai királlyal is. A francia-normann-magyar szövetséghez tartozott még Belos bán fivére, II. Uros rác nagyzsupán, ki a bizánci hűbéruraságot megtagadva magyar és normann segítséggel igyekezett függetlenségét kivívni. Mánuel diplomáciájának sikerült Roger magyar szövetségesét teljesen elszigetelnie. A velencés, német, osztrák, cseh, halicsi, kún, görög liga ércgyűrűként vette körül Szent István királyságát s Mánuel elérkezettnek vélte az időt, hogy a távoli szövetségesektől elszigetelt magyar királlyal leszámoljon.

A harc a magyar befolyás alatt álló szerbek leigázásával indult meg. A császár 1149-ben és 1150-ben kétízben is megverte, teljes hódolásra és hűbérurasága fenntartásnélküli elismerésére kényszerítette Uros nagyzsupánt. A második hadjárat alkalmával Uros oldalán Bágyon ispán vezérletével magyarok is harcoltak, mialatt Géza és Belos orosz földön küzdöttek Mánuel szövetségeseivel Izjaszláv érdekében. A következő év őszén a császár – Géza távollétét felhasználva – sérelmeire s különösen a szerbek támogatásában megnyilvánult ellenséges fellépésre hivatkozva hadat üzent és Magyarország ellen indult.

Mánuel jól tudta, hogy Magyarország fegyveres meghódítására nincs elég ereje, de remélte, hogy magyar híveket szerezve hűbéresévé teheti, ha támadásának a jogosság látszatát adja. Eszközül Boris herceget, az örökös trónkövetelőt használta fel. Az ő kíséretében szállt táborba, de eredményt elérni nem tudott, mert a magyaroknak Boris most sem kellett. A Szerémséget sikerült rajtaütéssel elfoglalniuk, de Zimony vára tartotta magát, míg a Halicsból hazatérő Géza és Belos a derékhaddal megérkeztek és a görögöket kiverték az országból. A nagy garral kezdett hadjárat kudarcba fulladt s Géza kétévvel utóbb már bosszulóhadjáratra gondolhatott.

A magyarellenes liga nemsokkal megalakulása után felbomlott. Konrád utóda, Barbarossa Frigyes (1152–1190), nem szerette a magyarokat, szívesen foglalkozott a magyar hadjárat gondolatával is, de előde görögbarát politikáját nem tette magáévá. Trónralépte után különben is a belső ügyek és a császári koronázás előkészületei kötötték le. Osztrák Henrik pedig, kit Frigyes éppen akkor készült a Welfházi Oroszlán Henrik javára bajor hercegségétől megfosztani, megbékélt Gézával. II. Vladiszláv cseh herceg is hajolt a magyar barátság felé. Halicsi Vladimir 1153-ban meghalt, Velence pedig a normannokkal bocsátkozott formális szövetségre vezető tárgyalásokba. Géza a kedvező helyzetet kihasználva megújította régi szövetségét Roger sziciliai királlyal s 1154 tavaszán támadásra indult. Mánuel a készületek hírétvéve seregével az Al-Dunára sietett. A két sereg már a Duna két partján nézett egymásal farkasszemet, összeütközésre mégsem került a sor. Az előző évben foglyulesett magyarok sorsát rendező béke megkötése után a had eloszlott. A békét egyévvel utóbb a két fejedelmi ház kebelében kitört testvérharcok borították fel.

Géza összekülönbözött ifjabb öccsével, a hatalomravágyó István herceggel s ez bátyja bosszújától tartva híveivel a görög udvarba menekült. A császárnak kapóra jöttek a magyar menekülők, mert Boris épp ezidőtájt elesett a birodalomra tört kúnok ellen vívott harcban. Istvánban most új és jobb eszközt talált hatalmi törekvéseinek megvalósításához; az ő sérelmei, hercegségének elvesztése kellő ürügyül szolgáltak a beavatkozásra. Mánuel újra fegyvert fogott, de a rác fejedelmi házban kitört viszály másfelé szólította s II. Urost nagyzsupáni székén megerősítve, támadás nélkül tért haza. Fellépése mégis szép eredménnyel járt; a szerbeket sikerült végleg elszakítania a magyar szövetségtől. Géza ekkor Mánuel fegyveréhez nyúlt s ennek unokatestvérével, a magyar határvidéket kormányzó Komnénosz Andronikosz herceggel szövetkezett a császár megbuktatására. Andronikosz a trónra vágyott és Barancsot, Nist ajánlotta fel Gézának, ha őt e törekvésében támogatja. A magyar király elfogadta az ajánlatot és 1155 tavaszán betört az árulókat befogadó birodalomba. Mánuel – bár idejekorán hírt vett rokona árulásáról s elmozdította állásától – Barancstól délre súlyos vereséget szenvedett. Géza nagy zsákmánnyal és foglyok százaival tért haza. A következő év tavaszán a Duna partján újra hadbaszállt a két sereg, de anélkül, hogy fegyverhez nyúltak volna, békét kötöttek. Géza visszaadta a zsákmányt, foglyokat, Mánuel elbocsátotta udvarából István herceget.

István herceg támogatást keresve, Frigyes császár udvarába menekült, kit Mánuel is igyekezett fellépésre bírni Magyarország ellen, de sikertelenül. A császárnak nagyobb szüksége volt most Géza segítségére, semhogy a trónkövetelő kedvéért barátságát feláldozhatta volna. Osztrák Henrik és II. Vladiszláv közvetítésével épp ezidőtájt közeledés történt a német és magyar udvar közt s Géza 1158-ban már fegyverrel is segítette a császárt Milanó ellen vívott nagy küzdelmében. Frigyes közbelépett ugyan Gézánál öccse érdekében, de mikor visszautasításra talált, hazaküldte Bizáncba. Idejött 1158-ban László herceg is, kinek boszniai hercegségébe Géza már néhány évvel előbb Boris bánt rendelté kormányzóul. Belos bán is követte őket. Nem tudta elviselni, hogy öccse udvarában mások – a párizsi egyetemen nevelkedett kitűnő Lukács érsek és fivére, Apa bán – jutottak döntő befolyáshoz.

Mánuel első támadó kísérlete öt évi háborúskodás után teljesen megtört a magyar királyság erején. Fellépésének egyetlen eredménye az elégedetlenkedő magyar hercegek hódolása és Bizáncba költözése volt, kikben alkalmas eszközt vélt találni tervei megvalósításához. Istvánt egyik unokahúgával házasította össze s bátyjával együtt udvarában tartotta, Belos bánt a szerb nagyzsupáni székbe emelte, de hatalmi és trónöröklési igényeik érvényesítéséhez segédkezet egyelőre nem nyujthatott, mert Roger halála után az itáliai, majd a keleti ügyek foglalták el. I. Vilmos sziciliai király (1154–1166) Velence szövetségét megnyerve, újult erővel szállt harcba a délitáliai görög seregekkel. Mánuel nyugatra küldött hajóhadai sorra vereséget szenvedtek. Diplomáciája sem tudott számottevő sikert elérni. Frigyes császár hangoztatta ugyan barátságát, de elutasította a házassági és szövetségajánlatokat, mert a görög hatalom itáliai térfoglalásában a maga világuralmi törekvéseinek veszedelmét látta. E kudarcok után Mánuel 1058-ban békét kötött Vilmossal s figyelmét a keleti kérdés rendezésére fordította. III. Balduin jeruzsálemi királyt már előbb magához láncolta, egyik húgát adva hozzá nőül. Most kikényszerítette Örményország hűbéres hódolatát s Balduin jelenlétében békét kötött Nureddin damaszkuszi szultánnal is. 1161-ben német feleségének halála után pedig nőül vette Konstancia antiochiai fejedelemasszony és Poitou Rajmund leányát, Máriát. Mánuel udvarát ellepték a francia császárnéval jött francia és normann lovagok s a birodalomnak korábban annyi bajt és gondot okozó antiochiai normann fejedelemség, melynek élén most Konstantia második ura, Chatillon Raynald állt, bekapcsolódott a bizánci udvar érdekkörébe. A keleti keresztes fejedelemségekkel kötött barátság és szövetség bevezetőaktusa volt Mánuel külpolitikai irányváltoztatásának.

Barbarossa Frigyes, a szász és frank császárok világhatalmi törekvéseit és egyházpolitikáját felelevenítő hatalmas Hohenstauf 1169-ben végzetes összeütközésbe keveredett a Szentszékkel. A törvényesen megválasztott III. Sándor pápát (1159–1181) – VII. Gergely szellemi örökösét – az uralma alatt él német és olasz püspökök páviai zsinatán választása törvényességét kétségbevonva, kiátkoztatta s IV. Viktor (1159–1164) néven ellenpápát választatott. A keresztény hatalmakat Frigyes és pápája követség útján szólították fel csatlakozásra, de sikertelenül. A francia, angol és sziciliai király, Velence és az olasz városok nagy része habozás nélkül állt a törvényes pápa oldalára s melléállt Lukács érsek biztatására Géza király is, bár nemrégen még segítőcsapatokkal támogatta a Rőtszakállút lombardiai hadjáratban. Állásfoglalásáról sietve értesítette régi barátját, VII. Lajos francia királyt s neki német támadás esetére fegyveres segítséget ígért. A magyar király határozott fellépése meglepte Frigyest, ki benne szövetségest keresett, de felbátorította a pápa német híveit, kik élükön Eberhard salzburgi érsekkel, Géza és Lukács barátjával, most már nyiltan szembeszálltak császári urakkal. Német- és Olaszországban megismétlődtek IV. Henrik és VII. Gergely korának jelenetei. A nyugati kereszténység két pártra szakadt s a keresztény világ két nagy hatalmassága, császár és pápa újra harcban álltak, de küzdelmükbe most a harmadik – a bizánci császár – is beleavatkozott, hogy az ellentéteket saját hasznára fordítsa. Mánuel, miután Frigyes előzőleg annyiszor visszautasította közeledési kísérleteit, 1161-ben III. Sándort ismerte el törvényes pápának s tőle nem sokkal utóbb – a hitegység helyreállítását s udvarának Rómába helyezését felajánlva – koronát is kért. Szövetséget ajánlott régi ellenségének a francia királynak is, mert a változott viszonyok közt a pápa és nyugati hívei segítségével remélte Itália s az egész világ felett az uralmat megszerezni. Ajánlkozását udvariasan, de bizalmatlanul fogadták. A franciák, normannok, németek és magyarok nem tudtak bízni a ravasz görögben. A pápa sem igen bízott az unióajánlat komolyságában. Jól tudta, hogy Mánuelt csak a hatalmi vágy vezeti s hogy maga a befolyását féltő görög klérus tesz meg mindent az unió megakadályozására. De a németekkel sem akart Sándor végleg szakítani, kik között annyi jó híve volt. Normann híveit s a görög császár törekvéseit rossz szemmel néző olasz és magyar klérust sem idegeníthette el magától egy bizonytalan értékű és kétes kimenetelű szövetség kedvéért. Mennyire indokolt volt ez a bizalmatlanság, maga Mánuel bizonyította be, mikor az első kínálkozó alkalmat felhasználta, hogy a pápa tüzes magyar hívei ellen fordítsa fegyverét.

II. Géza, miután Mánuellel a békét 1161-ben újabb öt évre meghosszabbította és a Milanót újra ostromló Frigyes császár segélykérését kereken elutasította, 1162 tavaszán harminckétéves korában váratlanul meghalt. Koronáját és országát legidősebb fiára, a tizennégyéves Istvánra hagyta. Lukács érsek mindjárt a székesfehérvári temetés után megkoronázta III. Istvánt (1162–1172), de a magyar urak egy része vonakodott a gyermekkirályt elismerni. Sokan voltak, kik a régi örökösödési rend értelmében László herceget, Géza öccsét, szerették volna a trónon látni s még többen, akik a szigorú erkölcsű Lukács, a visszaélést, bűnt keményen ostorozó aszkéta hatalmának megtörését remélték a görög földre menekült hercegektől. Mánuel pénze is dolgozott s mikor követe, majd a nagyzsupánságról egy évvel előbb leköszönt népszerű Belos bán és a hercegek kíséretében nagy sereg élén ő maga is megjelent az ország határán, az elégedetlen urak szívesen bocsátkoztak vele tárgyalásokba. Mánuel rokonát, István herceget, akarta az országra erőltetni, de a magyarok tudni sem akartak róla. Elfogadták azonban királyuknak az idősebb herceget, kit – mint Kinnamosz János császári jegyző írja – a testvéröröklést előíró „magyar törvény” szerint jogosan illetett meg a trón. István király a megegyezésről értesülvén, anyjával és kevés hívével osztrák földre futott; Henrik hercegnél keresett támogatást. Az ország ellentállás nélkül hódolt meg II. Lászlónak, ki országa harmadát adta át hercegségül öccsének. Csupán Pozsony és környéke maradt a törvényes király kezén.

I. Béla 1060–1063; I. Géza 1074–1077 2. f. görög nő, Kálmán 1095–1116, II. István 1116–1131, Boris f. görög nő, Kálmán kilikiai helytartó; Álmos, II. Béla 1131–1141, II. Géza 1141–1162, II. László 1162., IV. István 1163. f. Komnéna Mária; III. István 1162–1172, III. Béla 1172–1196 f. antiochiai Anna, Géza f. görög nő; Szent László 1077–1095, Piroska (Iréne); János, fivére I. Izsák 1057–1059, I. Alexiosz 1081–1118, János 1118–1143, Mánuel 1143–1180 f. antiochiai Mária, II. Alexiosz 1180–1183; Izsák, I. Andronikosz 1180–1183.

Egy ember mégis szembeszállt a közhangulattal. Lukács esztergomi érsek vonakodott a „bitorlót” megkoronázni s mikor Mikó kalocsai érsek a szertartást jogtalanul elvégezte, egyházi tilalom alá vetette Lászlót és híveit. A feldühödt király az érseket elfogatta s elrendelte az egyházi funkciók gyakorlását, de mikor a pápa közbenjárására karácsony ünnepén szabadon bocsátotta Lukácsot, ez a misét hallgató király jelenlétében újra kimondta a tilalmat, letépte az oltárdíszeket, magát a királyt pedig ellenkezés esetére halálos átokkal sujtotta.

Lukács e vakmerő tett után újra fogságba került, de átka hamar beteljesült. László 1163 januárjában alig félévi uralkodás után meghalt. A trónt most öccse, IV. István foglalta el. A kalocsai érsek őt is megkoronázta, az öreg Belos bán is ott állt mellette, de a közhangulat Lukács bátor fellépése és László ominózus halála nyomán már megváltozott. A Dunántúl népe, a Csák-nemzetség vezetésével fegyvert fogott s hazahívta ifjú királyát. Az első összecsapás márciusban az ellenkirály javára dőlt el, mire ő magabízottan hazaküldte a görög segítő hadat. Pedig győzelme csak látszólagos volt. Nyár derekán III. István Pozsonyból nagyobb sereggel indult Fehérvár ellen. A görög császár erőszakos rokonáért nem igen lelkesedő magyarság seregestül tódult zászlaja alá. Az ütközetben ifjabb István győzött. Ellenfele is fogságába került, de ő Szent László példáját követve, kegyesen szabadon bocsátotta. IV. István mehetett vissza Bizáncba pártfogójához, kinek nagy terveit helytelen viselkedésével és dicstelen bukásával halomra döntötte.

Magyarország alig egy évvel László trónfoglalása után újra felszabadult a görög befolyás alól. Mánuel tudta, hogy ennek jórészben István népszerűtlensége volt az oka s kegyencét gondolkodás nélkül elejtette. Színleg az ő támogatására, de már egészen más cél érdekében újra fegyvert fogott s még 1163 őszén a Dunáig nyomult. Itt azonban támadás helyett békés tárgyalást kezdett a magyar udvarral. Követe útján saját leánya, a gyönyörű Mária kezét s vele a császári trón örökösének méltóságát ajánlotta fel Béla hercegnek, III. István tizenhároméves öccsének, kit bátyja már előbb Horvát- és Dalmátország hercegévé tett. Móring fejében Béla örökségének, a horvát-dalmát hercegségnek átadását kívánta. Az ifjú király és anyja örömmel fogadták a háborút elodázó ajánlatot. A békét és barátságot megkötötték s az ifjú Béla leendő apósa kíséretében Bizáncba ment, hol Alexiosz néven a trónörököst megillető „deszpotész” rangot, az „imperator” és „bazileüsz” címet viselő császár után ezidőben első méltóságot nyerte el.

A magyar herceg trónörökössé avatása a görög közvéleményből nem válthatott ki rokonszenvet, de Mánuel csak a maga világuralmi tervét tartotta szeme előtt. Mint egykor Szent István Péterben, úgy ő is Bélában vérszerinti rokonát s emellett a magyar trónnak és vele négy elveszett régi római tartománynak – Felső-Moesia, Illyricum, Pannonia és Dácia provinciáknak – törvényes örökösét látta, ki Nagy Konstantin és Szent István örökségét egyesítve, megvalósítója lehet császári patrónusa nagy álmának, az újjászülető római világbirodalomnak. A görög-magyar szövetség és unió terve kétségtelenül nagyszabású s Mánuel összes kísérletei közt a legreálisabb terv volt. Megvalósulása, ha nem is vezethetett a régi világbirodalom helyreállítására, útját vághatta volna a birodalom lappangó bomlásának s egészen új hatalmi helyzetet teremthetett Keleten. Volt azonban egy sarkalatos hibája; nem alapult a szerződő felek kölcsönös bizalmán.

A magyar udvar elfogadta Mánuel ajánlatát, mert általa megmenekült a kétes kimenetelű háború közvetlen veszedelmétől és végleg megszabadult az ősi szokásjogra hivatkozó veszélyes trónkövetelőtől, de a görög sereg elvonulása után tüstént háborúra készült s még a békekötéskor Bélának odaígért tartományok kiadására sem gondolt komolyan. III. Istvánnak sikerült magához láncolni cseh, osztrák és orosz szomszédait. Erzsébet nővére már hat éve Frigyes cseh herceg felesége volt, a kisebbiket, Odolát, most II. Vladiszláv másik fiához, Szvatoplukhoz adta, nőül, maga pedig Jaroszláv halicsi fejedelem leányát – Vladimir unokáját – jegyezte el. Vladiszláv 1158 óta császári ura kegyelméből „Csehország királya” és a hercegi rangra emelt osztrák Henrik hűbérurukat is megnyerték III. István ügyének, ki évi ötezer márka ezüst „ajándék” fizetését ígérte. Frigyes császár még neheztelt ugyan Géza „szövetségszegése” miatt, de kereken elutasította a görög-magyar béke után hozzásiető IV. István segélykérését.

A magyarok diplomáciai és hadi készülődése egyértelmű volt Mánuel tervének keresztezésével. Ő, mikor Bélát vejévé és utódjává fogadta, tartós és erős szövetséget vélt kötni a magyar királlyal s most tapasztalnia kellett, hogy az ifjú István és tanácsosai túljártak eszén, keresztülhúzták minden számítását. Mivel Bélát bátyjával szemben nem tolhatta fel trónkövetelőnek, színleg újra felkarolta a német udvarból hozzá visszatérő és segítségéért könyörgő IV. István ügyét. A nagyravágyó ember hűségesküt, adót, mindent ígért, hacsak megsegíti és visszaülteti trónjára. Mánuel csakugyan fegyvert fogott, bár István kísérletezésének sikerében semmiképen sem bízott. Hadjáratának igazi célja nem is az ő megsegítése, hanem a Szerémség, Horvátország és Dalmácia megszerzése, a magyar szövetség kierőszakolása volt. István csak eszköz volt kezében a király megfélemlítésére és megalázására. Őt küldte előre magyar híveivel, de ezek, mikor hazájuk földjére léptek, odahagyták urukat és törvényes királyukhoz szegődve szereztek bocsánatot árulásukért. A kudarc után Mánuel is megérkezett Béla herceggel és kardcsapás nélkül elfoglalta a Szerémséget, hol a lakosság egy része s a görög papok hozsannával fogadták. Innét üzent István királynak, hogy nem háborút akar, hanem Béla örökségének kiadását, a két év előtti béke feltételeinek teljésítését kívánja. De István nem hajlott a szóra. Harcra készült s mikor sógorai – Vladiszláv cseh király és fia – nagy sereggel megérkeztek s az osztrák és halicsi segédcsapatok is megjöttek, táborba szállt. Mánuel már a Duna balpartján állt. Az erős ellenséges sereg közeledtének hírére azonban alkudozásokba kezdett. Megpróbálta a csehek leszerelését s mikor Vladiszláv nem állt kötélnek és csupán közbenjárását ígérte, visszavonult a Dunavonal mögé, a makacskodó IV. Istvánt kisebb sereggel hagyva hátra. A gyenge had persze nem tudott ellentállni az egyesült magyar-cseh sereg támadásának. A görög vezér, mielőtt komoly összecsapásra került volna a sor, visszavonult a Szerémségbe s maga István is kénytelen volt utána menekülni. Utóhada egész tábori felszerelésével együtt a magyarok kezére került. III. István cseh szövetségesével a Dunaparton ütötte fel táborát s itt várta be a császár békekövetségét. Vladiszláv közbenjárásával sikerült is megállapodniok. István átengedte Bélának apai örökségét, Horvát- és Dalmátországot; Mánuel viszont kötelezte magát, hogy a trónkövetelő Istvánt többé támogatni nem fogja. A cseh király mindkét féltől gazdag ajándékokat kapott s a békét Mánuel egyik öccsének Frigyes cseh herceg és magyar Erzsébet kisleányával megkötött eljegyzése pecsételte meg.

Alig néhány hó mulva újra kitört a háború, mert Mánuel ígéretét megszegve, nem ejtette el IV. Istvánt. A nyughatatlan trónkövetelő számban megfogyatkozott magyar híveivel és nagyobb görög sereggel a Szerémségben maradt. A magyarok nem nyugodhattak bele, hogy az ország határán örökös tűzfészek keletkezzék. A Szerémségre törtek, elfoglalták és a Zimony várába vonult Istvánt ostrom alá vették. Mánuel ügyes diplomáciával készítette elő támadását. A magyar királyt hitszegéssel vádolva, sikerült is megnyernie Velencét, halicsi Jaroszlávot és a kúnokat, de Frigyes császárt és az osztrák herceget nem tudta csatlakozásra bírni. A diplomáciai előkészítéssel egyidőben nagy sereget gyüjtött Serdicába (Szófia), a reguláris hadakat kún, besenyő, török és szerb hűbéres és zsoldos csapatokkal erősítve. Száz velencei gályával egyesült hajóhadát pedig Dalmáciára küldötte. Dukasz János ellentállás nélkül hódoltatta meg a tengerparti dalmát és horvát városokat, a szomszédos falvakkal együtt ötvenhetet, mialatt Mánuel seregével a Duna felé közeledett. Velejött Béla herceg is kíséretével. Ideát azalatt rosszrafordult a görögök helyzete. IV. István április elején hirtelen meghalt s a várőrség szabad elvonulás ellenében feladta Zimonyt. Mánuelnek a Száva-vonalnál kellett kezdenie hadműveleteit. Zimony magyar őrsége vitézül ellentállt, de mivel a felmentő sereg késlekedett, nem tudott megküzdeni a Szerémséget ellepő túlerővel. Néhány heti ostrom után Zimony elesett; őrségét lemészárolták vagy foglyul ejtették. István sietve békét kért s azt, miután a Szerémség, Horvát- és Dalmátország békés birtoklását esküvel biztosította, meg is kapta.

A Szentföldi latin fejedelemségek 1180-ban.

A kibékülés most is csak színleges volt. Mindkét fél tovább készült a háborúra. Mánuel elérkezettnek látta az időt a végső leszámolásra és minden tekintetet félretéve, Bélát léptette fel trónkövetelőnek bátyjával szemben, kit „hitszegése” – szerinte – méltatlanná tett a trónra. Béla menyasszonya ezidőben már kinevezett utóda volt Mánuelnek s 1165-ben a birodalom nagyjai is felesküdtek a jegyespár hűségére. Maga a herceg nagyműveltségű, erényes ifjúvá nevelkedett s fejedelmi külsejével és kiváló lelki tulajdonságaival igazi uralkodó egyéniség volt. Fellépése Mánuel oldalán testvérbátyjával szemben éppen nem mondható rokonszenvesnek, de eljárása megítélésénél nem feledhetjük fiatalságát – alig volt tizenhatesztendős – és a bátyja jellemét csúnya színben feltüntető rosszindulatú udvari híreszteléseket. Béla bizonyára meg volt győződve ügyük igazságos voltáról, mikor magát eszközül adta oda nevelőapja terveinek s hitében csak megerősítették a környezetében élő magyarok és a hazulról érkező hírek. Idehaza nem mindenkinek tetszett István cseh- és németbarátsága, hiszen ezekben Géza ideje óta ellenséget láttak, míg a görögökről IV. István hazakerült hívei s a Bizáncban járt követek sok jót és szépet beszéltek. Mánuel hadjáratai nem érintették az anyaországot; a cseh és német barátok pusztításainak emléke a keresztes hadjárat és Vladiszláv legutóbbi átvonulása óta élénken élt a nép emlékében. Voltak, akiknek hízelgett a gondolat, hogy a magyar trónra a császári korona örököse kerüljön. Mások megúnták a lágy és ingatag jellemű István uralmát. Mindez együttvéve elégedetlenséget szült s a pártoskodó urak örömmel várták, hívták haza Bélát, kit híre után kitűnő embernek ismertek. III. István tudott ez üzelmekről s az összeütközést elkerülhetetlennek ítélve, teljes erővel indult új háborúba.

1166 elején Dénes ispán vezérlete alatt erős sereget küldött a görög határra és rövid küzdelem után visszafoglalta a Szerémséget. A Béla vezérlete alatt ellenük jött görög sereg megállt a Duna partján s nem is bocsátkozott komoly küzdelembe. Béla és vezértársa „kímélték” seregüket, amiben bizonyára nagy része volt az ifjú herceg idegenkedésének a testvérharctól. Két másik sereg azonban Vatatzész Leo és Dukasz János vezetése alatt a déli és keleti hágókon át betört Erdély területére s a seregükhöz csatlakozó havaselvi kúnok és oláhok hordái nagy pusztítást vittek végbe a védtelen falvakban. Ekkor hallunk először a magyar határ közelében kún uralom alatt élő oláhokról. Henrik osztrák herceg, ki görög felesége révén Mánuel rokona volt, Ágnes leányát pedig épp ekkor adta nőül az orosz jegyességet felbontó III. Istvánhoz, császára megbízásából görög földön jártában megkísérelte a békeközvetítést veje és sógora közt, de sikertelenül. Keleten beszüntették ugyan az ellenségeskedést, de nyugaton annál nagyobb erővel tört ki a harc. Ompud nádor az egész horvát tengerpartot visszafoglalta s a görög helytartót is foglyul ejtette. Csak Spalato, Trau és Sebenico maradtak görög kézen. Zára még mindig velencei uralom alatt állt.

A következő év nyarán újra a görögök támadtak. Kontosztefanosz Andronikosz vezérlete alatt tizenöt-húszezer főre rúgó nagy hadsereg indult a magyar határ felé. A Száva balpartján Dénes ispán, a multévi harcok hőse, harminc vármegyei zászlóaljjal, mintegy tizenötezer vitézzel várta az ellenség támadását. Maga István a derékhaddal és Henrik osztrák herceg segédcsapataival beljebb az országban várakozott. A görögök Zimonynál akadály nélkül keltek át a Száván, mert Dénes a győzelem biztos reményében nyilt ütközetre akarta őket kényszeríteni. Óhaja teljesült is, az eredmény mégsem az lett, amit várt. Az ütközet kezdetben változó szerencsével folyt, de végül is a görögök kerekedtek felül s a magyar had teljes vereséget szenvedett. Rengeteg halott, közel ezer fogoly és az egész tábori felszerelés volt a veszteség, de a görögök sem dicsekedhettek könnyű győzelemmel. A nagy vérveszteség után nem mertek újabb csatába bocsátkozni s mikor hírét vették a magyar fősereg közeledtének, sietve kitakarodtak az országból. Mielőtt kivonultak, lerombolták Zimony várfalait, evvel is jelezve, hogy többé visszatérni nem kívánnak. István király a görögök elvonulásáról értesülve, derékhadával nádora, ispánjai és több püspök kíséretében a tengerpartra vonult s Dalmácia görög őrségét kiverve, fogadta Trau, Spalato, Sebenico és a velencei uralmat megelégelt Zára hódolatát.

Mánuel a zimonyi csatát, mint Magyarország ellen irányuló hadműveleteinek legfényesebb eseményét, a régi császárok módjára diadalmenettel és hálaadó misével ünnepelte meg. Pedig inkább gyászruhát kellett volna öltenie az ötéves harcot minden eredmény nélkül lezáró pyrrhusi győzelem miatt. A Magyarország feletti uralomért vívott küzdelem második szakasza is teljes kudarccal végződött; Szerémség és a horvát-dalmát tengerpart annyi vér- és pénzáldozat után újra a magyar királyt uralta. 1170-ben még egy kísérletet tett Mánuel Béla örökségének visszafoglalására. Sikerült is Spalatót, Traut újra uralma alá hajtani, de beljebb a szárazföldön nem tudta lábát megvetni. Ugyanezidőben semmivé foszlott a két birodalom egyesítésének terve is. A császárné 1169-ben fiúgyermekkel ajándékozta meg öregedő urát s a kis Alexioszt apja hamarosan megkoronáztatta. Béla a harmadik helyre szorult, be kellett érnie a „caesar” méltóságával. Eljegyzését is felbontották s vígasztalásul a császárné féltestvérét, Chatillon Ágnes vagy – mint később idehaza nevezték – Anna hercegnőt adták hozzá nőül. Bár a császár bizalmát tovább élvezte, helyzete rangvesztése után a kárörvendő görögök közt nem volt irígylendő s 1172-ben, bátyja korai halálának hírét véve, örömmel indult ősei jog szerint reászállt trónjának elfoglalására. Trónraléptekor erős szövetséget kötött nevelőapjával. Esküvel fogadta meg, hogy Mánuelnek és birodalmának mindig barátja, szövetségese lesz. Sok hiábavaló áldozat után Mánuel végre eljutott oda, ahova kevesebb aggresszivitással, ügyesebb politikával már húsz év előtt eljuthatott volna. Ha álutak helyett egyenes úton jár s a trónkövetelők reménytelen ügyének támogatása helyett a törvényes királynak ajánl becsületes szívvel békét és szövetséget, bizonyára nem talált volna bizalmatlanságra és visszautasításra.

Az 1172. évi szövetségi szerződéssel lezárult Magyarországon a görög hatalmi törekvések mozgalmas korszaka. A magyar kérdés Bizánc szempontjából megszűnt probléma lenni, de a nyugalom ideje a birodalomra mégsem köszöntött be. A császári hatalom 1171-ben a kereskedelmi kiváltságaitól megfosztott Velencével keveredett háborus bonyodalomba, melynek során a velencések végigpusztították a dalmát partok császári városait és a görög szigeteket s 1173-ban újra birtokukba vették a magyar királynak hódoló Zárát. Felkelést szítottak a szerbek közt is, hol Belos bán legfiatalabb testvérének, Desa zsupánnak bukása után Nemanja István, a későbbi szerb királyi ház alapítója ragadta magához a hatalmat. A háborúskodásnak 1175-ben Velence és II. Vilmos sziciliai király (1166–1189) szövetsége vetett véget, minek hallatára Mánuel sietve teljesítette Velence összes gazdasági követeléseit. Elhatározását a keleti események is siettették. Mialatt ő kalandos nyugati vállalkozásokra pazarolta erejét, a szeldsuk-török hatalom veszedelmesen megnövekedett. Szaladin damaszkuszi és egyiptomi és Kilidzs Arszalán ikoniumi szultánok terjeszkedési kísérletei következtében a keleti kereszténység helyzete mind kritikusabbá vált s Mánuel most az utolsó órában felismerte igazi hivatását. 1177 őszén magyar segítőcsapatokkal is erősített seregével az ikoniumi szultán ellen indult, de kelepcébe került. A törökök seregét levágták, megfutamították, maga is alig menekülhetett. Ugyanezidőben kapta hírét a pápa és Frigyes császár kibékülésének, ami egyértelmű volt az itáliai uralom s vele a birodalmi egység ábrándjának szertefoszlásával. A kettős csapás megtörte lelkét-testét s az elhibázott élet és hiábavaló küzdelmek nyomasztó tudata rövidesen sírbavitte a hanyatló birodalom utolsó nagy császárát.

Mánuel kétségtelenül egyike a világtörténet legnagyobb alakjainak. Tehetsége, koncepciója, energiája és merészsége jobb időkben és alkalmasabb helyen kifejtve, a régi nagy császárok sorába emelte volna. Ha nyugaton születik, nevét tán Nagy Károly, Nagy Ottó és III. Henrik mellett emlegetnők. Ha erejét és képességeit reálisabb célok kivívására, a belső bajok orvoslására, a keleti ellenségek legyűrésére, apja és nagyapja művének folytatására szenteli, megmentője és újjáépítője lehetett volna birodalmának. Irreális célokért küzdve sírásója lett a Keletrómai császárságnak.

A cél maga nagy volt, de semmiképen sem korszerű, mert a római birodalom két részre oszlása s a keleti birodalom fokozatos elszigetelődése szükségszerű következménye volt a görög és latin kultúra, a keleti és nyugati világnézet százados, sőt ezredéves ellentétének. A keletrómai császárok – ha Dél-Itáliában a tengeri uralom biztosítása végett szilárdan tartották is pozíciójukat – Justinianus óta nem is törekedtek nyugatra. Hatalmi törekvéseik iránya kelet és észak volt. Erejüket a perzsa és arab szomszédok ellen feszítették. Befolyásukat a Balkánon s a Fekete-tenger partvidékén megszállt szláv és török népekre igyekeztek kiterjeszteni. Békén tűrték, közömbösen nézték a Nyugatrómai birodalom hagyományait és örökségét kisajátító germán fejedelmek – a Karolingok, szász és frank császárok – itáliai térfoglalását és világuralmi törekvéseit. Velük nem egyszer barátságra, szövetségre léptek. Máskor előkelően elzárkózva, saját rangelsőbbségük hangsúlyozásával igyekeztek tekintélyüknek, hatalmi állásuknak érvényt szerezni. Elszigeteltségük idők folyamán csak fokozódott s birodalmi egyházuknak a XI. század közepén véglegessé vált függetlenítésével teljes szakadássá fajult. A világbirodalmi eszmének, a nyugati latinság és Róma feletti uralom gondolatának Justinianus óta nem akadt közöttük harcosa. Mánuel ezt az eszmét, ezt a gondolatot elevenítette fel, de nem számolt népe és birodalma tényleges erőviszonyaival s a világot két táborra osztó történeti, világnézeti és politikai ellentétek erejével. Nem tudta elhinni, hogy őt, ki magát szívvel-lélekkel rómainak, latinnak vallotta, a nyugati latinság idegennek tekinti. Nem hitte, hogy a római császárok bíboros utódának nincs semmi keresete Nagy Károly és VII. Gergely Rómájában. Nem hitte, hogy a hitegység és világbirodalom hatalmas eszméi megtörhetnek saját papságának személyi érdekein s a görögség partikularizmusán. Romantikus világuralmi terveit szőve, ábrándjainak fátyolán át nem látta meg a birodalom szervezetén rágódó férgeket, nem ismerte fel a fényes külszín alatt terjengő rothadás tüneteit. Nem érezte meg, hogy efemer értékű politikai és katonai sikerei nem az egészség és erő megnyilvánulásai, hanem a haldokló birodalom életerejének utolsó kóros fellángolásai. A reális helyzetnek, az erőviszonyoknak ez a félreismerése súlyos válságnak lett előidézője, melynek első tünetei – a nyugati és keleti fronton szenvedett vereségek s a „latin” uralom ellen lázongó ellenzék elégedetlenkedése – már élete utolsó éveiben megmutatkoztak. Halála után teljes erővel indultak munkába a romboló elemek. II. Alexiosz császár (1180–1183) trónraléptével megkezdődött a birodalom agóniája, mialatt fenn északon a másik Alexiosz, egykor a császári trón kiszemelt örököse, most Béla néven a magyarok királya, hatalma és virágzása tetőfokára emelte Szent István királyságát.

A XII. század nem tartozik történetünk fényes korszakai közé. A nemzetnek küzdelmes harcokat kellett végigszenvednie, de ifjú királyaink – negyvenedik évét egyik sem érte el – derekasan megállták helyüket. László és Kálmán örökségét megőrizték, sőt gyarapították. III. István korában rosszabbra fordult a hadiszerencse, de a magárahagyott fiatal király a magyar vitézségre támaszkodva mégis ellent tudott állni a nagy császár támadásainak. A Szerémség és Dalmácia időnként elveszett, de újra visszakerült; lényeges és tartós területi veszteség nem érte az országot. Mánuel törekvése, hogy a magyar királyságot hűbéresévé tegye, hatalma és befolyása alá vesse, teljes kudarcot vallott. Maradandó sikere egy volt: III. Béla személyében az ő tanítványa került Szent István trónjára s mint magyar király realizálta a görög-magyar szövetség gondolatát.