III. Béla: A magyar birodalom.

A XII. századi belső fejlődés. A hit elmélyülése. Zarándoklások, keresztesháborúk, egyházalapítások. Új szerzetesrendek betelepülése és kultúrmissziója. Párizsi iskolázás. Udvari történetírók: Anonymus Gesta Hungaroruma. Az egyházi nagybirtok és a főpapi rend kialakulása. Társadalmi átalakulás: a birtokos nemesi osztály és a kisbirtokos királyi serviensek; a várjobbágyság. A királyi birtok teljes kiépülése, telepítések nyugatról és keletről, az udvari gazdaság decentralizációja és területi szervezetének kialakulása. Az államháztartás: domaniális és regálejövedelmek, pénzverési haszon, fejadó, vám, rév, vásár, só, III. Béla jövedelmei, az udvartartás. Kancellária. A királyi hadsereg. A főpapság politikai befolyásának emelkedése és a királyi hadsereg. A főpapság politikai befolyásának emelkedése és a királyi hatalom korlátlansága. III. Béla bizánci nevelkedése, egyénisége, trónfoglalása és külpolitikája. A görög háború és Halics elfoglalása; Magyarország nagyhatalmi állásának megalapítása. A harmadik keresztes hadjárat, Béla szerepe a két császár küzdelmében. Házassági kapcsolatok a görög, német, francia és angol uralkodóházakkal. III. Béla uralkodásának eredményei.

A magyar királyi házban Álmos lázadása óta meg-megújuló testvérharcok és a görög hatalom beavatkozási kísérletei a Szent István halálát követő trónviszályokhoz és a két Henrik hódítókísérleteihez pusztító erő, hatás és következmények tekintetében nem mérhetők. A XI. századi küzdelmek véres polgárháborúvá, a német hatalom támadásai tartós háborúskodássá fajultak. Az ország szívébe hatoló idegen hadak s a forradalmi kitörésekben explodáló nemzeti reakció roppant vérveszteséget és gazdasági kárt okoztak s ideig-óráig az ország függetlenségét, önálló állami létét is veszélyeztették. A XII. században véres összecsapásra ritkán került sor. A trónviszályokat többnyire még csirájukban elfojtották, a trónkövetelőket támogató idegen hadak alig jutottak át a határon s mikor Mánuel beavatkozása III. István korában rövid időre sikerrel járt is, a harc nagyobb vérveszteség nélkül hamarosan békés befejezéshez jutott. A történet távlatából nézve, ezek a harcok a görög beavatkozással együtt epizódszerű jelenségek. A keresztény királyság minden nagyobb megrázkódtatás nélkül élte át e küzdelmeket s a század elején megszerzett hatalmi állását nemcsak megtartotta, hanem növelte is. László és Kálmán szervező és törvényhozó munkáját a szellemi és anyagi kultúra megizmosodása, az új intézmények, a gazdasági és társadalmi szervezet teljes kifejlése követte.

A kereszténység mély gyökeret vert. Az ősi hit hívei kihaltak. Nyoma sincs a félszázad előtt még véres kitörésekben megnyilvánuló pogány reakciós mozgalomnak. A keleti egyház felől sem történt kísérlet a magyarság elhódítására. Mánuel pártfogoltjainak magyar híveit kizárólag politikai és nem vallási motívumok irányították, aminthogy évtizedekkel előbb Szent Lászlónak a szentszékkel szemben tanusított barátságtalan magatartása is tisztára politikai természetű okokban gyökerezett. Maga III. Béla sem volt szkizmatikus. Bizáncban – ha résztvett is a konstantinápolyi egyház szertartásaiban – az egyházi uniót propagáló udvari párthoz tartozott s házassági kapcsolatai, franciás műveltsége is a római egyház felé vonzották. Hithűségének nyomban trónralépte után s utóbb is sokszor világos bizonyságát adta. A görög beavatkozás nyomán a nép legkisebb töredéke sem hajolt el a szkizma, a keleti egyház felé. Ha éltek is a Szerémségben – nemrégen még birodalmi területen – a keleti egyházhoz tartozó, odaszító néptöredékek s ha az izmaelita elem besenyők, kúnok, volgai bolgár és arab kereskedők bevándorlásával megszaporodott is, számuk sokkal kisebb volt, semhogy a katholikus egyház lelki szupremáciáját egy pillanatra is veszélyeztethette volna.

Az ország népe – számra csekély görög keleti, mohamedán és zsidó töredékek kivételével – szívvel-lélekkel katholikus volt. Hitélete folytonosan mélyült, buzgósága növekedett. A keresztes hadjáratok korát átható szellemi áramlatok a magyar lelkekből minderősebb visszhangot váltottak ki s a Szentföldre zarándoklók száma folyton növekedett. Szent István jeruzsálemi szállóháza a török harcokban elnéptelenedett és elpusztult. Ezért Petronella nemesasszony 1135-ben új házat vett négyszáznegyven bizánci aranyért s azt a Szentsír-kanonokjainak gondjára bízva, magyar zarándokok elszállásolására rendelte. Az adományról Jeruzsálemben kiállított oklevél tanui közt több jeruzsálemi magyar pap is szerepel. Két évtizeddel később ez a szálló már nem tudta ellátni a magyar zarándokokat s II. Géza király az ország előkelőivel Szűz Mária és Szent István király tiszteletére külön magyar templomot és a század elején lovagrenddé alakult Szent János-keresztesek, Johanniták vezetése alatt nagyobbszabású magyar szállóházat építtetett Jeruzsálemben. Ellátására Esztergom vidékén nagyobb birtokot adományozott. A két első keresztes hadjáraton magyarok még nem vettek részt, a harmadikhoz már sokan csatlakoztak s ennek balsikere után maga III. Béla király is készült felvenni a keresztet. A vallásos érzés és hitbeli meggyőződés elmélyülésének jele volt a szent célra tett sok kegyes adomány, a keresztény karitás erényének fokozottabb gyakorlása s az egyházalapítások nagy száma.

Álmos herceg Meszesen, Belos bán Kőn, vagy mint ezóta nevezték: Bánmonostorán, a mai szerémi Banostoron, Hont Pázmány-nembeli Lampért – Szent László sógora – Bozókon, az Aba-nemzetség Abaúj vármegyében Széplakon, az Örösur-nem Kácson, a Miskolc-nem a borsodmegyei Tapolcán, a Bogát-Radvány-nem Szerencsen, a Ludány-nem Nyitra-Ludányon, a Győr-nem Lébényen, Gutkeled-nembeli Márton ispán Csatáron, Csák-nembeli Ugrin Vértes-Kereszturon, Walfer lovag Kűszinben, az Atyusz-nem a zalai Almádon, a Bikács-nem Madocsán, a Szalók-nem Baranyában Szenttrinitáson és Okor-Mindszenten emelt új hajlékot Szent Benedek fiainak.

A század közepén megjelentek a keresztény renaissance eszmekörében kisarjadzott új szerzetesrendek első kolóniái is. A szigorú clunyi irányzat friss és életerős hajtásaként francia földön, Citeaux (Cistercium) vadon vidékén kialakult ciszterci rendnek első csapata II. Géza korában, 1142-ben jött az osztrák Heiligenkreuzből a Tolna megyei Cikádorra. Heiligenkreuzet Henrik osztrák őrgróf telepítette Morimundból Ottó fivérének, a tudós freisingeni püspöknek és történetírók buzdítására s az onnét jött szerzetesek franciák voltak néhány német noviciussal. III. Béla 1179-ben közvetlenül a francia Pontignyből hoz cisztercieket Egresre, 1182-ben Aceyból Pilisre, 1184-ben Troisfontaines-ből Szentgotthárdra és Clairvaux-ból Zircre. Pásztót 1190-ben Pilisről, az erdélyi Kercet már Imre király Egresről telepíti. Miskolc-nembeli Domokos bán 1194-ben Heiligenkreuzről jött német szerzetesekkel alapítja Kedhelyt, más néven Borsmonostorát. Az első ciszterci házak keletkezésével egyidőben a Reims melletti Pratum monstratumból (Prémontré) kirajzó prémontréi kanonokok rendjét egyházi és magánföldesurak telepítették Magyarországra. Mendin fehérvári prépost 1178 táján hívta be a lotharingiai Valroiból a garábi konvent első lakóit. Nem sokkal utóbb népesítették be ugyancsak Valroiból jött szerzetesek a Valkó megyei Nagyolasz mellett a szentkereszti kolostort s a század végén már a türjei és váradelőfoki prépostságok is fennállottak. III. Béla idejében kapott prémontréi lakókat a Hont Pázmány-nemzetség bozóki kolostora is, hol a bencések nem tudtak gyökeret verni. A „fehér papokkal” – ciszterciekkel és prémontréiekkel – egyidőben jöttek az országba a keresztes hadjáratok idején Jeruzsálemben katonáskodó lovagrendek első kolóniái is. A fehér köpenyre hímzett vörös keresztről „vörös barát”-nak nevezett templomos lovagokat III. István juttatta földbirtokhoz horvát földön és Szlavóniában. Rendházul a vránai régi bencéskolostort adta át számukra. Már előbb, II. Gézától kapott Esztergomban szép birtokadományt a Johanniták, vagy – mint nálunk nevezték – az ispotályosok katonáskodó és betegápoló rendje. Eufrozina királyné Székesfehérvárott emel számukra rendházat. A szentkirályi és fehérvári konventek az uralkodó és hívők adományából rohamosan gyarapodnak s III. Béla korában már Budafelhévizen, Táton, Szokolyon vannak fiókegyházaik s a zalamegyei Tüskeszentpéteren és Pécsvárad mellett Szentjánoson új konventek keletkeznek. A század végén Szent Lázár rendjének bélpoklosokat ápoló szerzetesei is megjelennek s esztergomi házukban gondozzák a keresztes hadak nyomán terjedő borzasztó betegség szerencsétlen áldozatait.

A nagyvagyonú, úri renddé fejlődött, világiasan élő bencésekkel szemben az új rendek a szerzetesi egyszerűséget és elvonultságot, az igazi alázatot és áhitatot képviselték. A ciszterciek Szent Benedek hamisítatlan hagyományaihoz visszatérve, maguk művelték a földet, irtották a vadont, termékenyítették a pusztát s a Bakony, Pilis, Fogaras rengetegeibe húzódva, addig kihasználatlan, terméketlen területeket tettek gyümölcsözővé. Gazdasági munkájuk mellett a hit terjesztésére is volt gondjuk. Nagy részük volt a keleti határon túl élő pogány és mohamedán kúnok térítésében. A prémontréi kanonokok pedig a lelkészkedésben, missziós tevékenységben látták egyik főfeladatukat. A lelkipásztorkodástól elzárt többi szerzetesekkel szemben plébániákat, missziós állomásokat tartottak fenn s a rendalapító Norbert példájára vándorapostolokként járták a világot, a népet oktatva és hitet hirdetve. A nép körében a későbbi kolduló rendekhez hasonlóan nagy népszerűségre tettek szert. A ciszterciek viszont minden mást felülmúló buzgóságukkal az udvar kegyét és jóindulatát érdemelték ki. III. Béla, francia felesége és fiai házipapjaiknak tekintették az egyszerű életet élő francia szerzeteseket. Közülük választották gyóntatópapjaikat, gyermekeik oktatómestereit s elhúnyt kedveseiket is az ő templomaikban temettették el.

A ciszterci és prémontréi rendű szerzetesek állandó kontaktusban maradtak franciaországi rendtársaikkal. Apátjaik, prépostjaik háromévenként személyesen tartoztak megjelenni a citeauxi és a prémontréi generális gyűléseken; viszont a francia anyakolostorok apátjai és prépostjai háromévenként személyesen vizitálták egyházuk magyarországi leánykolostorait. A francia és magyar szerzeteseknek ez a folytonos, közvetlen érintkezése intenzív kultúrkapcsolatot teremtett a két ország közt. A rendházakban és a lovagrendek kolostoraiban francia szerzetesek oktatták a noviciusokat, kik közül később nem egy maga is francia földön szerezte meg magasabb kiképzését.

Ugyanez időben megindult a világi papság külföldi iskolázása is. II. Gézának a francia királlyal kötött szövetsége óta mindtöbb magyar pap megy a XI. és XII. század fordulóján kialakult párizsi egyetemre és más francia főiskolákra műveltsége kiegészítése végett. Lukács érseknek a párizsi egyetemen Gerardus a Puella volt a mestere s III. Béla korában egyidőben négy magyar pap – Adorján prépost, később kancellár, Jakab, Mihály és a Párizsban elhúnyt Bethlen kanonok – párizsi iskolázásáról tudunk.

Ezek a külföldön nevelkedett, francia műveltségű világi papok és szerzetesek a küludvarokban gyakran megforduló papi és világi követekkel s a magyar udvarba fogadott francia lovagokkal együtt a francia ízlés, a nyugati szokások, a szkolasztikus egyházi műveltség és a lovagkultúra terjesztői, meghonosítói lettek.

A királyi kápolna, majd III. Béla óta a kancellária a szellemi élet központjává lesz. Az udvari káplánok és nótáriusok közül kerülnek ki az idegen udvarokba küldött követek, a királyi hercegek nevelői, a törvényszerkesztők, s az uralkodóház történetírói.

*

A Szent László-kori Gesta Ungarorumnak 1091-ig terjedő elbeszéléséből nemsokkal utóbb, talán még a nagy király életében rövidebb kivonat készült s ezt a XII. században többhelyütt, így Somogyváron, Váradon, Zágrábban és Székesfehérvárott is folytatták. Ezek a későbbi átírásban töredékesen korunkra jutott krónikák – a Pozsonyi Évkönyvek 1143-tól 1177-ig terjedő adatait magukbanfoglaló pannonhalmi feljegyzésekkel együtt – kolostori vagy káptalani termékek s ehhez képest évkönyvszerű vagy királylajstromjellegű művek voltak. Mellettük azonban továbbélt a históriás forma is.

Kálmán és II. István korában az 1127-ik évig folytatták a Gesta Ungarorumot s ez a II. István-kori folytatás lett a Pozsonyi Évkönyvek és Anonymus forrásává. II. Géza egyik papja Álmos herceg és ivadékai történetével egészítette ki elődei művét s annak Kálmán és II. István személyére és uralkodására vonatkozó részleteit ellenséges tendenciával dolgozta át. E mű terjedelmes részletei a Bécsi Képes Krónikában jutottak korunkra, míg az 1152–1167. évek eseményeivel bővült III. István-kori folytatás töredékeit a német Mügeln Henrik őrizte meg. A magyar történetírás kánonává lett Gesta Ungarorumot használták forrásul a Lengyel-Magyar Krónika néven ismert zavaros tákolmány és Szent László legendájának írói s abból merítette néhány adatát Odo de Deogilo és Viterbói Gotfrid is.

Az időről-időre írt Gesta-folytatások a mindenkori uralkodóház közelálló udvari írók művei, kik az alapforrás szellemében s annak stíluskészletét is kihasználva igyekeztek az 1091-től 1167-ig terjedő idő történetét kidolgozni. II. Géza histórikusa Kálmán és Álmos viszályának jellemzésére minden aggály nélkül használja fel I. Endre és Béla, Salamon és unokatestvérei történetének színeit, sőt eseményeit is. Önálló történeti felfogásnak és kritikának kevés nyomát találjuk ez íróknál. Mégis akadt közöttük egy, aki új anyagra támaszkodva önálló felfogással és egyéni íróművészettel dolgozta fel a magyar történetet.

A középkori történeti irodalomban alig találhatunk még egy művet, melyről oly ellentétes és végletekben mozgó ítéletek kerültek volna forgalomba, mint Béla király névtelen jegyzőjének Gesta Hungarorum című művéről. Volt idő, mikor szentírásként esküdtek „a magyar történetírás atyjá”-nak minden sorára. Később ezt a rajongó tiszteletet a legtúlzóbb skepsis váltotta fel. Anonymus művét tudákos fércelménynek, komoly tanulmányozásra alig érdemes mesének, őt magát tudatos ferdítőnek, hazug meseköltőnek, naiv szójátékgyártónak tüntették fel s – hitelét kisebbítendő – még korát is százévvel fiatalították, IV. Béla jegyzőjét vélték benne felismerni. Anonymusnak valóban sok a hibája és tévedése, de hibáinak forrása nem egyéni gyarlósága, hanem a kor történetírásának módszere, felfogása és törekvése. S hibái mellett ott vannak nagy érdemei, melyek kora legjelesebb történetírói sorába emelik.

III. Béla – vagy talán II. Béla – névtelen jegyzője minden jel szerint Párizsban, Nyugat-Európa akkori kulturális központján szerezte meg azt a magasabb műveltséget, amit e korban az udvari papságtól, királyi jegyzőktől és főpapoktól megköveteltek. Ott tanulta meg a szabályos betűvetés, az oklevélszerkesztés, a stilizálás művészetét; ott szerezte meg a praktikus ismeretek mellett az általános műveltséghez tartozó grammatikai, retorikai, történeti és más ismereteket. Ez iskolából kikerülve, mint királyi jegyző működött a magyar udvarban. Az iskolai környezet, melyből kikerült, az udvar, ahol élt és hivatásának természete korának művelt nagyvilági emberei sorába emelték. Semmiesetre sem volt kolostorfalak közt élő „barátkrónikás”. Szemben a középkor lélektelen kompilátoraival, a tények rideg felsorolásával megelégedő annalistákkal és krónikásokkal, Anonymus egyike volt a történeti források alapján dolgozó, de ezek nyers anyagát kerek szépirodalmi formába, művészi egészbe öntő gestaíróknak. Ennek a korai középkorban szokatlan, német földön később is ritka történetíró-típusnak Anonymus egyik legjellegzetesebb képviselője.

Felületes vizsgálattal hajlandók volnánk egy korai renaissancehullám előjelét látni félig tudományos, félig szépirodalmi munkásságában. A klasszikus irodalom – különösen a retorikai színezés iránt hajlamos Livius – hatása félreismerhetetlen. De ez a hatás csak külsőleges és közvetett. Anonymus irodalmi mintaképei a párizsi egyetemen sokat olvasott Dares Phrygius trójai története és más hasonló regényes színezetű történeti rajzok voltak. Darest és a francia regélő történetírókat Freisingeni Ottó, az ő versfaragó epitomatora: Viterbói Gotfrid és más német írók is olvasták, de szellemi hatásuk az ő komoly és nehézkes német tollukon alig ismerhető fel. Anonymus ízlésén és stílusán – a regényesség és könnyebb formák iránt már ekkor hajlamos Párizs hatása alatt – mélyebb nyomokat hagytak.

Anonymus főforrása a Szent László-kori Gesta Ungarorum II. István-kori folytatása volt. E mellett Szkítia leírásához egy a párizsi főiskolán s általában a főiskolákon e korban sűrűn olvasott Justinus-kivonatot, a honfoglalástörténethez pedig a Tiszavidékén élő nemzetségek szájhagyományát vagy egy ezeken alapuló régebbi művet használt fel. A Gesta szűkszavú elbeszélésébe, mint keretbe illesztette a honfoglalásnak a tiszai hagyományok alapján megírt részletes történetét.

Forrásait híven követte, de kritikával használta. Feltűnő a mondákkal szemben követett skeptikus eljárása. A paraszti meséket és a népénekeseket kifejezetten elítélő és lenéző tudósnak gondja volt rá, hogy a forrásában olvasott mondai részleteket megbírálja. E kritikája eredményeképen a mondákat vagy mellőzte, vagy realizálta. A nőrablásnak Magor király legendás alakjához fűzött szép mondája helyett külföldi forrásai nyomán szárazon említi fel a Mágóg-származtatás elméletét. Lél kürtjének és a hét gyászmagyarnak mondáját mellőzi. A csodaszarvas mesés történetét egyszerű vadászkalanddá alakítja át, melyben a szarvas nem tűnik el, hanem az üldöző Bors nyilainak áldozatává lesz. A fehérló-mondában a mondai lóajándékot 12 lóból, 12 tevéből, 12 kún fiúból, 12 ruthén leányból, értékes prémekből és drágaságokból álló fejedelmi ajándékkal helyettesíti.

Az ősi mondákban népünk szellemi életének korunkra jutott emlékeit vizsgáló tudósok szemében eljárása barbár tudatlanságnak tűnik fel, holott az ő korában, a hiszékenységre hajló, csodás és mesés dolgokat való tényként tárgyaló, kritikátlan történetírók korában valósággal üdítően hat ez az önálló főre valló, tudós racionalizmus.

Kritikájának fejlettségét, rendszeres gondolkodását és alapos ismereteit bizonyítja a honfoglalás történetének földrajzi és stratégiai szempontból tökéletes kidolgozása. Önálló kritikája sodorta a középkori történetírókat általában jellemző tévedésekbe is, melyek közül legfeltűnőbb a néprajzi anakronizmusra való hajlandósága.

A korabeli viszonyok hatása alatt kúnnak mondja Ed és Edömén Ruthéniában csatlakozó kabar népét és Erdélybe helyezi át a XI. századi Gesta dunántúli olaszait (blasii) s ugyanezeket pastores Romanorum néven Dunántúl is szerepelteti, holott a kúnok a honfoglalás korában még valahol az Uralon túl, az oláhok lent a Balkánon éltek s csak a XI. század második felében a besenyők bukása után jöttek azok a Don-Dnyeper vidékére, emezek az Al-Duna és Kárpátok közt elterülő havaselvi földre.

Történeti felfogás tekintetében is önállósította magát forrásaitól. Műve csonkán maradt ránk s így a keresztény királyok koráról alkotott felfogását nem ismerjük. Annyit azonban e csonka műből is megállapíthatunk, hogy Anonymus más ideálokért lelkesedett, mint a Szent László-kori író. Büszkén emlegeti a pogány foglalóősök, Árpád fejedelem és kemény vitézei nagy tetteit, valóságos hőskölteménnyé színezi ki forrása szűkszavú elbeszélését. És nem tud magába fojtani egy-egy megelégedett, dicsekvő felkiáltást, mikor e hőstettekről írva, megelevenednek lelki szemei előtt a dicső elődök nagy vitézi cselekedetei. Az ő hőse nem a „kegyes király”, hanem a lovagkori irodalom remekeiben megénekelt rettenthetetlen harcos. A világverő szkíták „kemény ivadéká”-t, a félvilágot bekalandozó, minden népet legyőző honfoglaló magyar vitézt énekelte meg, saját kora felfogását éppoly híven fejezve ki, mint Szent László-kori előde tette a maga korában.

Tudós törekvéseinél nem volt kisebb írói ambíciója. Párizsi tanulmányai, irodalmi olvasmányai s a magyar udvarban érvényesülő franciás ízlés hatása alatt művét kerek művészi formába igyekezett önteni. E törekvését megvalósítandó, a forrásokból megismert tényekhez személyi jellemrajzokat, csataképeket, szertartásos beszédeket komponált, más írók műveiben – így Dares trójai történetében, a Gesta Alexandri Magniban és a Gesta Ungarorum XI–XII. századi részleteiben talált színes leírásokat néha szószerint, máskor értelemben követve.

Módszerén felismerhető a lovagkori irodalom hatása. Emlékeztet a lovagköltők és a lovagkori regényes gesták íróinak módszerére, akik habozás nélkül vegyítik össze korban egymástól távol álló történeti események részleteit; de mégis lényegesen különbözik attól. Anonymus tartózkodott a későbbi korok eseményeinek és személyeinek, történeti tényeknek a megelőző korba való tudatos áthelyezésétől. Írott és szóbeli forrásainak – a Gestának és a tiszavidéki hagyománynak – felfogásához, ténybeli adataihoz, sőt ahol lehetett, szószerinti szövegéhez is híven ragaszkodott. Amit hozzátett, az csak az írott forrásokból és hagyományból megismert történeti személyek, tények és események jellemzésére, színezésére szolgáló sallang, a való események történeti magva körül csoportosuló, azokat részleteseményekre bontó írói frazeológia. Nagyot tévednénk, ha ez irodalmi hatás alapján Anonymus művét a lovagkori költeményekhez és regényes történeti művekhez hasonló regényes munkának tartanók.

Béla király névtelen jegyzője kora egész tudományos fegyverzetével és íróművészetével felkészülve fogott a magyar történet új feldolgozásához. Törekvése igazi és őszinte tudós törekvés volt, melyről maga tájékoztat műve prológusában, midőn kifejti, hogy barátja és egyetemi tanulótársa kívánságára Dares Phrygius trójai története és más művek mintájára írja meg Magyarország királyai és nemesei genealógiáját, a hét magyar kijövetelét Scythiából és hódításaikat s e feladatát „a parasztok hazug meséinek és a népénekesek csacska énekeinek” mellőzésével, „az irományok biztos fejtegetése és a história magyarázata” útján igyekszik megoldani. A maga elé tűzött feladatot becsülettel oldotta meg. Műve – ha vannak is hibái – a kor színvonalán álló komoly tudós munka. Mint irodalmi mű, így csonkán is egyike a középkori latin történetírás legszebb, legkerekebb alkotásainak. Anonymus komoly történettudós és jó tollú, művészi érzékű író volt, e szavak XII. századi értelmében. Ezekből a korában jeles erényeknek tartott tulajdonságaiból következnek hibái, melyeket annyiszor és oly nagy mértékben túlozva vetettek szemére.

Béla király névtelen jegyzőjével és az 1192. évi szenttéavatás alkalmával írt Szent László-legendával zárul a magyar nemzeti történetírás első korszaka, melyet Szent László udvari papja nyitott meg Gesta Ungarorum című művével. Szent Lászlótól III. Béláig valamennyi királyunk udvarában ott találjuk a középkor nagy uralkodói mellől sohasem hiányzó udvari történetírót. S ezek a történetírók, különösen Szent László udvari papja és Béla király jegyzője méltó társai a középkor legjobb históriaíróinak. Tárgyi megbízhatóság dolgában mögötte maradnak a történeti eseményeket szárazon feljegyző, unalmas krónikásoknak és évkönyvíróknak, de erős írói egyéniségek s hű kifejezői koruk felfogásának és a XII. századi magyar királyi udvar francia kultúrhatás alatt kialakult irodalmi ízlésének.

Munkásságuk, egybevetve avval az eléggé nem hangsúlyozható körülménnyel, hogy a hazai kolostorokban a Németországban divatos, partikuláris jellegű évkönyv- és krónikaírás szokása sohasem tudott mély gyökeret verni, világos cáfolata annak a sokszor hangoztatott feltevésnek, mintha az Árpád-kori magyar kultúra a német kultúra függvénye volna. Kétségtelen, hogy a XI. század elején intenzív kultúrhatások érvényesültek, aminthogy történetünk későbbi századaiban is sokszor termékenyítette meg a magyar talajt a német szellemből idesugárzó erő. De voltak történetünknek hosszú korszakai, mikor a német hatás mellett s azt háttérbe szorítva, közvetlen érintkezésbe kerültünk a francia és olasz kultúrával. Ezek a nyugati – német, francia és olasz – összetett kultúrhatások alakították át az ősi pogány magyar kultúrát s ezek felvétele adott módot a magyar szellemnek, hogy a nyugati kultúrákkal sok ponton érintkező, de mégis individuális, sajátos nemzeti műveltségét kialakítsa. Ennek a nyugati kultúrelemeket magába szívott keresztény magyar műveltségnek voltak irodalmi téren első érett gyümölcsei a XII. századi királyok udvari történetíróinak munkái.

*

Az egyház lelki hatalmával és kulturális erejével arányosan növekedett a XII. században gazdasági ereje. A magyar egyházat már alapítója nagy fekvővagyonhoz juttatta s ez a vagyon két század alatt királyok és buzgó hívek adományából folytonosan gyarapodott. A kor gazdasági viszonyaihoz képest szolgákban, szabadosokban, adózó és hübéres szabadokban kifejezett vagyon azonban szét volt szórva szerte az országban. Ugyanannak az egyházi birtokosnak egymástól távol eső falvakban és vidékeken voltak népei, barmai, jövedelme. A szétszórt helyzet lehetetlenné tette a célirányos kezelést és hatalmi szervezkedést, sőt a birtokállagot is veszélyeztette. A főpapok, kolostorok és káptalanok ezért birtokaik megrögzítésére, majd kikerekítésére, kitagosítására törekszenek. Új adomány, csere, vásárlás, sőt foglalás útján is megszerzik a népeikkel faluközösségben és szomszédságban élő királyi és magánföldesúri népek tulajdonát; zárt birtoktestekké formálják szétszórt birtokaikat. Ezt a folyamatot szemléltetik a XII. század eleje óta mindsűrűbben feltűnő urbariumszerű birtokösszeírások. Szent László pannonhalmi konskripcióját és a királyi népek Kálmán-kori összeírását nyomon követik a veszprémvölgyi, dömösi, bozóki, bakonybéli, fehérvári, pécsi és más egyházak királyi megerősítéssel hitelesített összeírásai, melyeket azután a XIII. században az új szerzeményeket is felölelő újabb összeírásokkal pótolnak. Az egyházi nagybirtok kialakulásának folyamata a XIII. század elején már befejezéshez jutott s ez a területileg is megszervezett – részben királyi adományból, más részben azonban a hívők adományából és vásárlás útján szerzett birtok lett a magyar főpapi rend katonai erejének, politikai hatalmának és kiváltságos helyzetének gazdasági alapjává.

A gazdasági hatalom növekedése természetszerűen vonta maga után a főpapságnak közjogi értelemben vett országos renddé fejlődését, ami a XIII. század elején következett be, de tünetei már félszázaddal előbb jelentkeznek.

A főpapi rend kialakulásával egyidőben megindul a rendi társadalom többi osztályának kialakulása is. A birtokos nemesség két rétegét – a honfoglaló szállásbirtokosokat és a királyi tisztviselőket, adománybirtokosokat – elkülönítő válaszfal már a XI. század végén ledőlt, mikor Kálmán a Szent Istvántól származó adománybirtokot a szállásbirtokkal jogilag egyértékű, ágról-ágra öröklődő nemzetségi birtoknak ismerte el. A XII. században az indigena-nemzetségek száma egyre növekszik. Az idegen királynék kíséretében és politikai okokból magyar földre jött lovagok és vitézek – így II. Géza korában Gotfrid és Albrecht német vitézek, a Korogyiak őse: Fülöp, a Héderváryak ősei: Hedrih és Wolfger, III. István idejében a Buzád- vagy Hahót-nem ősei és Gotfrid, a Gilétfiek ősapja, III. Béla korában a Kökényes-Rénold- és Becse-Gergely-nemzetség, valamint a Zsámbokyak francia ősei – a királyi udvarban tárt ajtókra találtak s ha hűségüknek bizonyságát adták, hamarosan birtokadományhoz, tisztségekhez jutottak. Családjuk a magyar nemzetségek számát szaporította, mert a XII. századi jogszokás Kálmánnak a későbbi királyok adományait az egyeneságra korlátozó törvényes rendelkezését is hatálytalanította. Az indigenák nagybirtokos ivadékai a foglaló nemességgel összeházasodva és elvegyülve, a régi magyar nemzetségekhez hasonló vérségi közösségeket formálnak. Adománybirtokukat nemzetségükben ágról-ágra öröklődő vagyonként élvezik s maga a király is elismeri e jogszokás kötelező erejét. II. István kénytelen eltűrni, hogy az indigena adománybirtokosok ivadékai Hont-Pázmány-nembeli Kozma vezetésével megtagadják a külső háborúban való részvétel minden adományost nyilvánvalóan terhelő kötelezettségének teljesítését. II. Béla a nemzetségi birtokjog alapján bírálja felül és erősíti meg a Péter korában bevándorolt Gut-Keled-nemzetség egyik tagjának birtokadományát és monostoralapítását. A honfoglaló és adományos nemesség nagybirtokú ivadékai a birtokos nemesek – a nobiles – egységes osztályában forrottak össze s vagyonban meggazdagodva, mindinkább elkülönülnek a szegényebb szabadoktól.

Kisbényi oszlopfő.
Medvevadászatot ábrázol magyaros típusú alakokkal, primitív kivitelben, de élénk megfigyelőerővel. Az 1200 körül épült bényi prémontrei prépostsági templom nyugati karzatának egyik féloszlopát díszíti.

A nagybirtokos nemesség lassú kialakulásával, a későbbi főnemesi rend első csiráinak jelentkezésével párhuzamosan kezdenek kibontakozni a későbbi köznemesi osztály körvonalai is. Az adománybirtokos királyi milesek és ministerek kishűbéres osztálya, az alsóbb rétegekből és az elszegényedett nemzetségtagok sorából „a király házába, udvarába” – mint a hivatalos formula mondja: in domo vel in aula regis – befogadott új elemekkel gyarapodva, a király zászlaja alatt hadiszolgálatra kötelezett servientes regis, vagyis „királynak szolgáló” kisnemesek népes osztályává sűrűsödik. A királyi serviensek szabadsága nemesi szabadság volt, de mégis különbözött a nemzetségi szervezetben élő nemes urak teljes szabadságától. Hadikötelezettségük a magasabbrendű nemesekéhez hasonlóan személyes természetű volt, nem birtokhoz kötött. Osztályuk hűbéres eredetét mégis elárulja serviens, vagyis „szolga”, „szolgáló” nevük és öröklési joguk. A nemzetség keretében ágról-ágra öröklődő nemesi birtokkal szemben a királyi serviensek két-három ekeföldes birtoka – mint korábban minden adománybirtok – csak egyeneságon öröklődött s fiörökös hiányában a leánynegyed kihasítása mellett visszaháramlott a királyra. Ezt az állapotot csak az 1222. évi Aranybulla szüntette meg, mikor a fiörökös nélkül elhalt királyi servienseknek szabad végrendelkezési jogot adott s végrendelet nemlétében az oldalági rokonok törvényes öröklését állapította meg. Az öröklési jog eltérései még éles határvonalat húztak a nemzetségi jog szerint élő birtokos nemesek és a királyi miniszterek vagy serviensek közt, kik a királyi és zsinati ítélőszék elé járuló nagybirtokosokkal szemben a megyés ispánok bírói hatósága alá tartoztak.

Jobban megőrizte hűbéri jellegét a várkatonaság intézménye. A XI. századi milites castri utódai, a „várjobbágyok”, bár a személyes szabadság minden kellékével rendelkeztek, a várbirtokból bírt földjükhöz kötött szolgálatuk révén királyi hűbéresek voltak s a várispánok közigazgatási, bírói és katonai hatósága alá tartoztak. De már a XII. században megindult a köznemesség felé való fejlődésük lassú folyamata. Első mozzanata a katonai és szolgálati érdemeken alapuló fokozatos vagyonosodás, a vártól független adománybirtok, serviensi és nemesi birtok szerzése volt. Különösen kiemelkedő szerephez jutottak az országos szervezetbe később bekapcsolt határvidéken.

A királyság végleges határait s vele a királyi gazdaság keretét Szent László és Kálmán állapították meg, de ezt a keretet a XII. századi királyok töltötték ki. A királyi gazdaság az egyházak és ritkábban világiak javára többnyire addig lakatlan és műveletlen területeken tett adományok dacára is folyton gyarapodott. Mindtöbb és több addig kihasználatlan, szűz terület került művelés alá. A folyóvölgyeken előbb királyi földesuraság alá tartozó pásztorok, majd a szomszédos megyék várjobbágyai közül kitelepített s hűbéres szolgáltatásokra kötelezett földműves magyar kisbirtokosok hatoltak Zólyom, Szepes, Sáros, Bereg, Bihar, Erdély és Szlavónia rengetegeibe. A határvidék folyóvölgyeinek fűben gazdag területén állatok ezrei találtak élelmet, ellátást. A rendszeresen irtott erdőterületen virágzó földművestelepek keletkeztek. Bár a szomszédos birtokos nemzetségek itt-ott behatoltak a határvidékre s lassú térfoglalással igyekeztek ott vagyonukat gyarapítni, ősfoglaló nemzetségek nem éltek e vidéken s az adománybirtokosok is csak a XIII. században kezdenek sokasodni. A társadalom vezető eleme a várjobbágyok katonáskodó rétege lett és maradt a XIV. századig. Míg az ország szívében a királyi serviensek lettek a köznemesi osztály törzsévé, itt a várkatonák – az erdélyi és szlavóniai várjobbágyok, a szepesi tízlándzsások és a zólyomi, túróci, liptói jobbágyfiúk társadalmából sarjadt ki a köznemesség. Ez a várjobbágysorból felfelé törekvő magyar kisbirtokososztály szervezte meg és kapcsolta be Felsőmagyarország és Erdély határvidékeit a magyar királyság gazdasági organizmusába. Mellettük a nyugatról bevándorolt telepesek vették ki részüket a gazdasági kultúrmunkából.

A magyar királyság nagy gazdasági problémája kezdettől fogva a népesség számának gyarapítása volt. Királyaink Szent István óta német, francia, olasz és bizánci földről igen sok a gazdasági viszonyok kedvezőtlen alakulása miatt kivándorló földműves és pásztorkodó népet telepítettek az országba. Ez a folytonos bevándorlási folyamat a XII. század derekán ért tetőfokára, mikor a második keresztes hadjárat alkalmával hazánkon átvonuló német és francia hadak révén híre kelt, hogy Magyarországon mennyi kihasználatlan, művelésre alkalmas föld van s mily szívesen látják az idegen telepest. II. Géza korában a Rajnavidékről és Flandriából szászok, moseli frankok, flamandok és vallonok egész serege költözött magyar földre. Egyik nagy telepesraj Erdélynek a Maros és Olt közt elterülő részében, a Királyföldön lelt új otthonra a székelység és a fogarasi havasokon át már félszázad óta lassan beszivárgó oláh pásztorok szomszédságában. Egy másik nagyobb német telepes raj nemsokkal utóbb a szepesi erdőségben telepedett meg. Mindkét telepes csoport saját régi jogszokásainak megfelelő, kiterjedt kiváltságokat kapott s mint a vármegyei hatóság alól kivett néprétegek vetették alapját későbbi önkormányzatuknak, a szepesi és erdélyi szász jognak. A teutonici, alemanni, magyarul „sváb” néven szereplő délnémetekkel szemben saxones, vagyis „szász” néven emlegetett szepesi és erdélyi németek telepein kívül igen sok kisebb vendégtelep keletkezett szerte az országban. Legtöbb volt e vendégek, hospesek közt a német, de jöttek nyelvükről latini-nek, magyarosan „olasz”-nak nevezett rajnai franciák, vallonok, itáliai olaszok, kiket a többi „olasz”-tól megkülönböztetendő lombardi, italiani, magyarosan „talján” néven emlegetnek. És jöttek szórványosan cseh, lengyel, orosz, horvát telepesek is Magyarországra. E telepesek túlnyomórészben földműves parasztok voltak, de iparos- és kereskedőnépség is akadt köztük. Ezek – többnyire lombardok és németek – a királyi, püspöki székhelyeken és forgalmas helyeken: Esztergomban, Fehérvárott, Budán, Pozsonyban, Győrött, Zágrábban, Nagyolaszon telepedtek meg. A városi elem számát gyarapították az egyre sűrűbben bevándorló zsidók és izmaeliták is. E városlakó hospesek lettek a későbbi városi polgárság magvává, míg földműves honfitársaik a XIV. században – a városi szabadsággal rokon territoriális jog szerint élő erdélyi és szepesi szászok kivételével – a többi földesúri hatóság alá tartozó közszabaddal együtt a jobbágyosztályba olvadtak be. A kelet és dél felől beszivárgó nomadizáló, állattenyésztő népelemeket – besenyőket, úzokat, kúnokat és oláhokat – viszont többnyire a határvidékre telepítették és a székelyekhez hasonlóan határvédelmi szolgálatra alkalmazták. Ezeknek az Árpád-kori betelepüléseknek emlékét őrzik Németi, Olaszi és Wallendorf, Csehi, Polyán, Lengyel, Horváti, Oroszfalu, Besnyő, Uzon s más hasonlónevű falvaink.

A katonáskodó és adózó, földbért fizető népelemek mellett a szolganépség száma is megnövekedett természetes szaporodás, hadifogolyszerzés és vásárlás útján. Különösen szláv telepesek kerültek ezúton nagyobb számban az országba cseh, morva, lengyel és orosz földről, kik azután – aszerint, mely vidékre települtek – a felvidéki tótságba vagy az alföldi magyarságba szívódtak fel.

A királyi birtokon már megindul az úri szolgáltatások természete és a kötelezettségek terhe szerint számos rétegre tagolódó szabados és szolganépség egységesítésére irányuló s a jobbágyosztály kialakulásával két század multán befejezéshez jutott folyamat. A királyi magángazdaságban élő udvarnokok udvari szolgálata és háziipari szolgáltatásai elvesztik jelentőségüket, mert a fényűzés, udvari pompa emelkedésével az udvar ízlését és igényét nem elégíthetik ki. Az ipari cikkeket a székvárosokban letelepedett hivatásos iparosok és kereskedők útján szerzik be. A hetes cselédséget állandó udvari cselédség váltja fel. Csupán azokra a szolgáltatásokra tartanak továbbra is igényt, melyek a változott viszonyok mellett is az udvartartásba illeszthetők. Az ily szolgálatra kötelezett rétegeket – a királyi tárakat őrző, a begyűlt terményeket gondozó s később pénzügyi funkciókat is teljesítő tárnokokat, a lovászokat, pohárnokokat, étekhordókat – kiemelik az udvarnokok közül és szolgálatuk természete szerint csoportosítják. Élükre III. Béla korában francia szokás szerint magister címet viselő udvari főtisztek kerülnek: a tárnokmester, lovászmester, pohárnokmester, étekhordómester. A többi udvarnoknépség terményhányaddal adózó földművesosztállyá alakul át. Gazdasági igazgatásuk élén II. István óta a királyi udvarispán – comes curiae regis – áll, mint a nádor állandó helyettese. A nádorispánt e korban már teljesen leköti az országos kormányzat, a hadügy és bíráskodás s a törvénykezési ügyek elszaporodásával az udvarispán hivatala is mindinkább bírói tisztté alakul át. A mezőgazdasági munkával és szolgáltatással tartozó többi udvarnokot területi körzetenkint egy-egy udvarnokispán alá rendelik. A periferiák bevonásával hatalmasan megnövekedett udvari gazdaság keretében a vármegyék erős katonai színezetét nélkülöző, zárt területi egységet alkotó gazdasági szervek alakulnak ki, aminők a pilisi, bakonyi, zólyomi, szepesi, beregi, pozsegai erdőispánságok s a csallóközi és csepel-solti udvarnokispánságok. Az udvari gazdaság decentralizációjával és új szervezetének kiépítésével a XI. század perszonális kapcsolatokon alapuló gazdasági szervezete a királyi birtokon is helyet ad a területi kapcsolaton nyugvó birtokszervezetnek. A gazdálkodás kerete itt is, mint az egyházi birtokon, a kikerekített, zárt területi egységet alkotó földbirtok lesz, ami egy század multán szükségképen vonta maga után a személyi kapcsolatokon épült királyi várbirtokszervezet bomlását s a közigazgatás és nemesi társadalom területi szervezkedését, a zárt földrajzi egységet alkotó nemesi vármegye kialakulását.

A XI. század különféle elemekből összetett, heterogén társadalma a XII. században jogi és gazdasági értelemben homogén társadalmi osztályoknak adott helyet s megindult az osztályok országos renddé fejlődése is. Legvilágosabban látható, szinte teljesen kialakult már a főpapi rend. Feltűnnek a főnemesi és köznemesi osztályok, a nemesi rend körvonalai és mellettük kibontakozni látjuk a polgári osztály és az egységes jobbágy-parasztosztály első csiráit is. Nagy és mélyreható átalakulások előjelei tünedeznek fel, de politikai hatásuk még nem érezhető. A gazdasági és társadalmi viszonyok változása még miben sem érintette a patrimoniális királyság erős központi hatalmát.

*

A királyi birtok gyarapodásával s a nép szaporodásával egyenes arányban nőtt az államháztartás, illetőleg a vele egyértelmű királyi háztartás jövedelme. Az államháztartás még a XII. században is a királyi dominiumokon nyugodott. Az ország közigazgatásának és hadseregének fenntartása közvetlenül semmi terhet sem rótt a kincstárra. A királyi hadsereg zömét a várkatonák megyei zászlóaljai s az adománybirtokosok, serviensek, katonáskodó telepesek – székelyek, besenyők – királyi vezérlet alatt harcoló csapatai alkották. Ezek zsoldot, fizetést nem kaptak. A várföldből élvezett hűbérbirtokuk vagy adománybirtokuk révén voltak szolgálatra kötelezve. Csak háborús ellátásra tarthattak igényt, amit az ország területén beszállásolás, külföldön zsákmányolás és sarc útján szereztek meg. A nagyobb adománybirtokosok vitézeit maguk a földesurak látták el. A vezérek – a nádorispán és várispánok – katonai, bírói és közigazgatási funkcióikért külön fizetést nem húztak. A királyi birtok jövedelméből őket illető harmadrész busásan pótolta a későbbi korok fizetését. Az alacsonyabbrangú tisztek pedig – a hadnagy, várnagy és a többi – ispánjaiktól kapták fizetésüket, illetőleg bizonyos hányadot azok jövedelméből. Csupán az udvartartás s a vele kapcsolatos külpolitikai természetű kiadások, majd később a zsoldos sereg tartása terhelték a kincstárat. Ezek a kiadások a XII. században az udvartartás fényének és a hódító politikának kibontakozásával, másrészt II. István óta állandó zsoldosok tartása miatt rohamosan emelkedni kezdtek. A magángazdasági terményjövedelmek mellett mindtöbb aranyra, ezüstre, készpénzre volt szükség s királyaink ezt a regálék jövedelmének fokozásával szerezték meg. A királyi felségjog alapján szedett regálejövedelmeknek korábban alig volt az államháztartásban szerepük és jelentőségük a várbirtok és udvari gazdaság terményjövedelme mellett. A regálejogi illetékek – a pénzváltási haszon, vám, rév- és vásárpénz, közszabadok fejadója – eredetileg a pénzverés, vásártartás, út- és révfenntartás, idegenvédelem felségjogainak gyakorlásával kapcsolatos költségek fedezésére lévén rendelve, jövedelmük is nagyon csekély volt. A fényűzési igények és hadügyi szükségletek emelkedésével azonban királyaink nyugati mintára financiális célokra kezdik kihasználni, pénzügyi regalitássá fejlesztik a regálejogokat.

Elsőnek a pénzverési felségjog alakult át pénzügyi regalitássá. Intenzív kihasználása már a XI. század derekán megindult s e század végén rendszeressé lett. Az uralkodók kétévenként, majd II. Béla óta évenként új pénzt bocsátottak ki, melynek forgalmi értéke napról-napra csökkent s egy év multán a forgalomból kiküszöbölve, 50%-os váltási díjjal terhelve, félértékben került kényszerbeváltásra. A pénzváltási díj illetékből ellenszolgáltatás nélkül fizetett terhes adóvá alakult át. Az új adó – a lucrum camerae, vagyis „kamara haszna” jövedelmének fokozására már II. István, de különösen II. Béla, a pénz súlyát és ezüsttartalmát is csökkentette. A fokozatos pénzrontás eredményeként a magyar pénz színezüsttartalma alig negyedszázad alatt egytizenkettedrészre, Kálmán utolsó és II. István első dénárainak 0,3991 grammos színezüst súlyáról 0,0327 grammra, értéke – aranykorona értékben számítva – 13 fillérről 1 fillérre csökkent. A nagyarányú pénzrontással lényegesen megnövekedett a kincstár pénzverési haszna, de viszont a pénz hitele elveszett, forgalmi értéke devalválódott. Az elértéktelenedett királyi pénz helyett súly szerint mért veretlen ezüstöt kezdtek fizetési eszközül használni s a veretlen ezüst valuta uralma a pénzváltási jövedelem csökkenésére vezetett. II. Béla kincstára – következetes pénzrontási műveleteinek tanusága szerint emiatt sokszor küzdött pénzzavarokkal, de II. Géza újra helyreállítja a pénzügyi egyensúlyt. A pénzlábat megjavítja s 0,144 g színezüstöt tartalmazó, 5 aranyfillér értékű denárokat hoz forgalomba. A valutának mintegy húszévi stabilitása után III. Béla a fokozatos pénzjavítás útjára tért s uralkodása végén már 0,456 gramm színezüsttartalmú, 15 aranyfillért érő jó ezüstből vert denárokat hozott forgalomba. A királyi pénz hitelének helyreállításával újra megszaporodott a kamara hasznából befolyó jövedelem.

A külföldi telepesek bevándorlása nyomán gyarapodott meg a szabad parasztoktól, telepesektől szedett fejadó, a „szabad denárok” s a Szlavóniában divatos marturina, a „nyestbőradó” jövedelme. A XII. században kezdik intenzívebben kihasználni a vám- és vásárregálét is. Országszerte új belső vámokat, réveket állítanak fel s a keresztes hadjáratok és telepítések nyomán kelt élénk forgalom új vásáros helyek felállítására vezet. A fix tételekben megállapított belső vámok mellé III. Béla idejében járul az áruk egynyolcvanad értékében szedett határvám. A „nyolcvanad” fordulópontot jelöl a vámtörténetben. A belső vám illeték volt, mert fizetője ellenértéket kapott a király által fenntartott utak, hidak, vízi járművek és a vásári hely használatában. A határvám egyértelmű a külföldi áruk ellenszolgáltatás nélküli megadóztatásával, mert ellenértéke fiktív; az ország területén való szabad kereskedés engedélyezéséért fizetik, ami korábban vámfizetés nélkül is elérhető volt. A vám-, rév- és vásártartás a pénzveréshez hasonlóan kizárólagos felségjog volt. A regálejogok eladományozásának nyugaton befejezéshez közeledő folyamata még nem indult meg s a Konrád császár kíséretében Magyarországon járt Freisingeni Ottó némi irígységgel állapítja meg, hogy „ily nagy területen a királyon kívül senkinek sem áll jogában pénzt verni vagy vámot szedni”. A bányaregále is kialakulásnak indult már, de az ércbányák művelése még a királyi magángazdaság keretében történt. Csak a százados multra visszatekintő sóbányák álltak külön kamarai igazgatás alatt.

A regálejogok a XII. század végén már a dominiumokkal szinte egyértékű forrásai voltak az államháztartásnak. Jövedelmezőségükről, valamint általában Béla jövedelmeiről az angol-normann királyi ház iratai közt Angliában fennmaradt s onnét a XVII. században Párizsba került egykorú kimutatás tájékoztat. Keletkezése III. Béla második házasságával függ össze. Béla 1185-ben kérte nőül Henrik angol trónörökös özvegyét s Capet Margit új házasságával az angol király adományából származó tekintélyes angliai és franciaországi birtokról mondott le aránylag csekély, 2750 fontnyi évjáradék ellenében. Ezért az angol udvar s ő maga is tájékozódni kívánt leendő urának vagyoni helyzete és jövedelmeinek mértéke felől.

A kimutatás mindenekelőtt felsorolja Béla országait: Magyarországot, Horvátországot, Dalmáciát és Rámát, majd az anyaország összes egyházmegyéit és a dalmát érsekségeket, mindegyiknél megjegyezve, mennyi évi jövedelmet húznak – a királyi jövedelemből nekik kijáró tized címén – a királyi udvartól. Ezután jön a királyi jövedelmek felsorolása. Jellemző, hogy a vármegyei jövedelem egyharmada is pénzértékben van kifejezve, amiből nyilvánvaló, hogy a várispánok e korban már pénzben fizették be a hatóságuk alá tartozó terület terményjövedelmének egyharmadát, míg a királyt illető második harmadrész a várban került tárolásra és felhasználásra. Ezt a természetben befolyt jövedelmi hányadot s az udvari gazdaság terményjövedelmét csak általánosságban említi a kimutatás, midőn elmondja, hogy „mindezeken felül a föld népe teljesen ellátja a királyt”. Értékét azonban a főpapoknak kifizetett tized összegéből megállapíthatjuk. A főpapok 24.100 márka ezüstöt, vagyis 1,475.697 aranykoronát kaptak a királytól tized címén. Ez összeg negyedrésze – a pénzverési jövedelem tizede – az esztergomi érseket illette meg. A kalocsai érsek 2500, az egri püspök 3000, a csanádi és erdélyi püspökök egyenként 2000, a veszprémi 1700, a pécsi és zágrábi 1500–1500, a győri és váradi 1000–1000, a váci 700, a nyitrai 300 márka ezüstöt kapott, míg a zárai érseknek csak 500, a spalatóinak 400 márka jutott. A király készpénzjövedelme 166.000 márka ezüst volt. Terményjövedelmét – úgy látszik – 75.000 márkára becsülték, mert a papi tized címén kifizetett összeg 241.000 márka ezüst, mai pénzértékben 14,756.972 aranykorona jövedelemnek felel meg.^[1] Ez az összeg a különböző jövedelmi ágak közt következőképen oszlott meg:

Ez összeg a leggazdagabb és legelőkelőbb egykorú uralkodók jövedelmével vetekszik. Oroszlánszívű Richárd angol király (1189–1199) évi jövedelme 49.000 kg színezüst volt Béla 45.000 kg ezüstjével szemben. Szent Lajos francia király magángazdasági jövedelme 1238-ban ötmillió aranyfrankra rúgott, míg Béla ily természetű bevételeinek összege a nyolcmillió aranykoronát is meghaladta. A magyar király vagyona és jövedelme tehát egyszinten állt az angol és francia királyokéval s velük együtt mindjárt a két császáré után következett.

A királyi háztartás jövedelmeinek nagyarányú emelkedése jut kifejezésre az udvar növekvő pompájában. A király köré gyűlt nemesurak még „széket vittek magukkal” s azon ülve folytattak fejedelmükkel „tárgyalásokat és tanácskozásokat az ország állapota felől.” III. Béla ispánjaitól és udvari embereitől környezve „egy tölgyfa alatt ülve” ítélkezett Szene ispán kúriáján, de Esztergom vára már nyugati mintára berendezett, fényes udvar székhelyévé lett. Drágaságai még a császári pompához szokott keresztes lovagok figyelmét is megragadták. „Attila városában” – mint ekkor a mai Ó-Budát nevezik, – Csepelen, Biharban és másutt vadászkastélyok épülnek. A régi magyar élet főszórakozása, a vadászat mellett II. Géza óta meghonosodik a francia módra rendezett lovagtorna. Az apostoli kereszt hagyományos jelvényét III. Béla a bizánci császársággal való egyenrangúságot szimbolizálva megkettőzi s a kettőskeresztet, mint országos címerjelvényt, nyugati szokás szerint pajzsba foglaltatja. A kereszt felvételének fogadalma alkalmából pedig – a keresztes vezérek szokása szerint – családi címert alapít. Az új címer vörössel és ezüsttel kilencszer vágott pajzs volt, az öt párosszámú csík közül a két elsőben három-három, a harmadikban két, a negyedikben egy jobbra haladó oroszlánnal. II. Endre a két alsó csíkot vagy pólyát elhagyta, IV. Béla korában pedig az oroszlánok is eltűnnek. Ünnepi alkalmakkor udvari tisztek, lovagok szolgálnak a király körül s meggyarapszik az udvari méltóságok száma is. A püspökök, várispánok és nádorispán mellett már a század elején feltűnik a szlavón bán és az erdélyi vajda, II. István korában a királyi udvarispán, az országbíró őse. III. Béla korában alakul ki a tárnokmester, lovászmester, pohárnokmester és étekhordómester, a későbbi asztalnokmester új hivatala. Velük lett teljessé a királyi főtisztviselők – a későbbi országbárók, zászlósurak – testülete.

Az udvartartás kereteinek bővítésével sor került az állandó iroda, királyi kancellária felállítására is. II. Istvánig a gyér számban kibocsátott királyi okleveleket ad hoc megbízott egyházi személyek, Szent László óta rendszerint udvari káplánok írták. II. Béla korában a káplánok testülete, a királyi kápolna már mint állandó iroda működik a kápolnaispán tisztét viselő főpap vezetése alatt, bár rendszeres kancelláriai szervezet még nincsen. A királynak a személyes törvénykezéstől való fokozatos visszavonulása, a társadalmi és gazdasági viszonyok változása, az okleveles bizonyítás előtérbenyomulása azonban maga után vonta az írásbeliség behozatalát. III. Béla – 1181-ben kiadott oklevelének tanusága szerint – elrendelte, hogy minden előtte és udvarában letárgyalt ügyről és jogi aktusról írásos bizonyság, oklevél állíttassék ki s e végből 1185-ben nyugati értelemben vett állandó hivatalt, kancelláriát szervezett. Élére Párizsban kiképzett jeles udvari papját, Adorján budai prépostot nevezte ki kancellárnak, kit 1190-ben Katapán fehérvári prépost váltott fel. Adorján és Katapán voltak a magyar kancelláriai praxis megalapítói. A kancellár mellett több állandó jegyző, notarius dolgozott.

A királyi birtok és a jövedelmek gyarapodása szükségszerűen vezetett a katonai erő növekedésére. A vármegyei szervezet teljes kiépítése óta hetvenkét megyei zászlóalj állt mindig rendelkezésre. Az udvari sereg létszáma is emelkedett a királyi serviensek és katonaállításra kötelezett adománybirtokosok elszaporodásával. A horvát nemesség, valamint a bessenyő és úz telepesek is a királyi zászló alatt hadbaszállók számát gyarapították. II. István óta divatbajött a zsoldossereg tartása is. A király anélkül, hogy a nemességet hadbahívta volna, minden nehézség nélkül állíthatott harcba negyven-ötvenezer vitézt, kiknek jórésze már nyugati módra fegyverzett páncélos lovas volt. A hagyományos könnyű lovasságot a székely, besenyő, úz és egyéb keleti népelemek képviselték.

A gazdasági és katonai erő gyarapodása egyértelmű volt a király politikai hatalmának erősbödésével.

Az egyház tekintélye és politikai befolyása Kálmán óta emelkedőben volt. Utódai az investitura kérdésében nem egyszer szembehelyezkedtek a Szentszékkel, de III. Sándor pápa és Lukács érsek megalkuvást nem ismerő erélye érvényt szerzett Kálmán guastallai deklarációjának. II. Géza kevéssel halála előtt újra kötelezően kijelentette, hogy „Sándor pápa és utódai tekintélye és tanácsa nélkül” sem maga nem fog, sem másnak nem enged püspököt elmozdítani vagy áthelyezni. III. István pedig 1169-ben apja e nyilatkozatát megerősítve, lemondott a kegyurasága alá tartozó királyi monostorok apátjainak, prépostjainak önhatalmú elmozdításáról s a megüresedett javadalmaknak világi célok és világi személyek javára való felhasználásáról is. Csupán ellenséges támadás és égető szükség esetére tartotta fenn magának a jogot, hogy püspökei beleegyezésével egyházi vagyont vagy jövedelmet igénybe vehessen.

III. Istvánnak a Szentszékkel kötött egyessége befejező mozzanata volt a fejlődésnek, melynek során a magyar egyház a világi befolyástól független politikai hatalommá nőtt s – éppen István uralkodásának első éveiben – maga léphetett fel a megtámadott királyi hatalom védelmezőjeként. A XI. század derekán, még az egyház szorult királyi védelemre a magyarság pogányhajlandóságú rétegeivel szemben s a vallás és erkölcs védelmében a trónbitorló királlyal szembeszálló Gellért püspök áldozatául esett a lázadó pogányság haragjának. Száz évvel később a magyar egyház feje már egymagában képes volt szembeszállni az egész országot hatalmában tartó trónbitorlóval s a legitim királytól elpártolt népet a szó hatalmával térítette vissza törvényes ura hűségére. Lukács érsekben VII. Gergely, II. Orbán és III. Sándor eszméi testesültek meg. Vele és általa lett a magyar katholikus egyház, mint az egyetemes keresztény Anyaszentegyház egyik tartománya, komoly hatalmi tényezővé. Tekintélyének mértékét világítja meg III. Béla eljárása, midőn a koronázást megtagadó Lukács érsekkel szemben nem erőszakhoz nyult, hanem a pápai szék védelmét és támogatását szerezte meg.

A főpapság, mint a királyi tanács és a törvényhozó zsinat állandó eleme fontos politikai és közjogi szerephez jutott, a király akaratát korlátozó tényezővé nőtt, de politikai hatalmának jogi elismerése még nem történt meg. A királyi hatalom intézményes alkotmányjogi korlátozásáról nincsen szó, sőt mintha némi visszafejlődés tünetei mutatkoznának. Kálmán halála óta országos törvényhozó zsinatról nem hallunk. A király mellett újra csak a királyi tanács működik régi hatáskörében. Az egyház csupán egész kivételes esetekben – így a trónbitorlókkal szemben – lép fel teljes hatalommal, egyébként a tanácsban ülő püspökök útján gyakorolja befolyását. A királyi akaratnak a növekvő egyházi befolyás mellett is döntő és elhatározó szerepe volt.

Korlátlanságának, de egyben patriarkális színezetének találó képét rajzolja II. Géza kortársa, Ottó freisingeni püspök. Szerinte a magyarok a királlyal „megtárgyalják, tanácskozzák országuk dolgát”, de „mindnyájan úgy engedelmeskednek az uralkodónak, hogy nemcsak nyilt ellentmondással izgatni, hanem még titkolt suttogással sérteni is bűnnek tartanák. Ha valaki az ispánok rendjéből a királyt legkisebb mértékben is megsérti, vagy róla igaztalanul csak egy gyalázó szót is mond, az udvartól kiküldött bármely alantas állású törvényszolga egyedül elfogja és saját hívei körében bilincsbe verve, vallatásra hurcolja. Ilyenkor a fejedelem semmiféle véleményt nem kér, mint német földön szokás, a hozzá hasonlóktól, a vádlott védelmére senkinek engedelmet nem ad, hanem egyedül a fejedelem akarata szabja meg a teendőket. Amikor pedig a király hadba akarja vezetni seregét, mindnyájan ellentmondás nélkül mintegy egy testté egyesülnek s a vitézi rendhez tartozók csak a legsúlyosabb ok miatt mernek otthon maradni.” A Hűbéri Németország fiának az is feltűnt, hogy „ámbár a királyság hetven vagy még több ispánságra oszlik, minden várból a jövedelem két része a királyi kincstárnak jut és csak a harmadik rész marad az ispánnak s hogy ebben a nagykiterjedésű országban senki sem mer a királyon kívül pénzt verni vagy vámot szedni.”

A magyar királynak ez a nyugati hűbériség korában szokatlan gazdasági, katonai és politikai hatalma volt a bázisa Szent László trónralépte óta folyton növekvő külpolitikai tekintélyének és III. Béla korában már nagyhatalmi méreteket öltő nemzetközi állásának.

*

Béla tizenhároméves gyermek volt, mikor Mánuel és III. István egyessége értelmében Bizáncba került. Elődei a magyar királyi udvar vagy vele hasonló műveltségű szláv udvarok patriarkális légkörében nevelkedtek. Salamon hatéves koráig élt a német császári udvarban. Vak Béla kolostorban töltötte gyermekéveit. Vászoly és I. Béla fiai az orosz, lengyel és cseh udvarokban élték le ifjúságukat. Béla volt az első Árpád-házi herceg, ki a világ egyik kulturális központjában, a legkiválóbb uralkodók egyikének fényes udvarában nevelkedett. II. Géza és III. István udvara után, hol Belos bán, a vitéz rác, majd az orosz anyakirálynő tartotta kezében a kormány rúdját s a magasabb műveltséget Lukács érsek komor aszkéta alakja képviselte, a görög udvar fényes szertartásaival, idegenszerű erkölcseivel, magas műveltségével tündöklő mesevilág képét varázsolta fogékony lelke elé. S e meseországban a barbárnak tartott idegen ifjú egyszerre az udvari élet és világpolitika központjában találta magát. Első méltóságviselője, kiszemelt örököse lett a kétezeréves világbirodalomnak. Nevelését, fegyelmezését a legjobb mesterek vették kezükbe. A hadvezetés titkaiba maga a császár és legkiválóbb vezérei avatták be. Szellemét Mánuel és francia felesége környezetében, latin műveltségű francia lovagok és hölgyek társaságában és a klasszikus latin irodalom remekein élesítette. Megismerkedett a görög udvartartás és birodalmi kormányzat bonyolult gépezetével, az egész világot behálózó császári diplomácia ezer szövevényével. Hat évig élt abban a hitben, hogy ő lesz Mánuel örököse s felesége oldalán ő fogja viselni a világbirodalom kormányzásának minden díszét és terhét.

Béla nagyravágyó, uralomra nevelt ifjú volt, de fegyelmezett, számító ésszel és nyitott szemmel járt-kelt a világban. A nagy dicsőség és fényes jövő reménye nem szédítette el. Természetes esze, tiszta látása és reálpolitikai érzéke megóvta helyzete túlértékelésétől. Érezte, hogy a túlfinomult, dekadens görög udvar levegőjében neki nehéz lesz boldogulnia. Tudta, hogy sokan rossz szemmel nézik, Andronikosz herceg nyiltan meg is opponálta az ő trónöröklését. Világosan látta, hogy a „barbár” herceg ellen kelt mozgalom kitörését csak Mánuel nagy tekintélye és erélye akadályozza. De tudott mást is, ami nem tette számára nagyon kívánatossá a császári trón birtokát. Szemébe ötlöttek a belső korhadás tünetei, s a kelet felől fenyegető nagy veszedelem felkerekedő felhői. S e tüneteket felismerve, tudnia kellett, hogy a külső látszatra oly hatalmas birodalom széthúzó erőit már csak egy fényes tehetségű, nagyerejű uralkodóegyéniség személyes akarata tartja össze. Észrevette a nagy különbséget elhagyott hazája és új otthona közt, de az összehasonlítás nem egy tekintetben Magyarország javára ütött ki. Ezért nem keseredett el, mikor trónigényéről Mánuel újszülött fia javára le kellett mondania. Férfias nyugalommal fogadta a változás hírét, rangja hanyatlását és eljegyzése felbontását. Figyelt, tanult és okult, hogy majdan a magyar trónon értékesíthesse a császári udvarban szerzett tapasztalatait s ez az idő sokkal hamarabb következett el, mint remélhette.

III. István 1172-ben alig huszonnégyéves korában halt meg. Idehaza – mint IV. István halálakor a görög udvarban – mérgezésről rebesgettek s Mánuelt, Bélát gyanusították. Béla nem törődött a hazug híreszteléssel. Fiatal francia felesége társaságában fényes kísérettel hazajött és ellentállás nélkül vonult be Fehérvárra.

Kálmán óta először került teljeskorú és akcióképességének teljes birtokában levő férfi Szent István trónjára. II. István, II. Géza, III. István zsenge gyermekkorban jutottak trónra, II. Béla magával tehetetlen vak ember volt. III. Béla öles termetű, délceg, szép és méltóságos tekintetű, szellemileg érett, nagyműveltségű férfi volt, telve ambícióval és jószándékkal. Népe nagy többsége bizalommal és reménységgel fogadta, de voltak, akik Mánuel kegyencét, IV. István jogutódját, magyarellenes érdekek képviselőjét látták benne. Az elégedetlenek élén Lukács érsek állt, ki a koronázást is megtagadta tőle. Vallási aggályai támadtak Bélával szemben, kinek hozzáküldött ajándékában simoniát látott. Maga Eufrozina anyakirályné is kisebbik fiát, Géza herceget szerette volna a trónon látni, melyre való igényét Béla – felfogásuk szerint – elvesztette.

Béla nem szállt szembe, nem erőszakoskodott a nagytekintélyű és szentéletű főpappal, mint egykor II. László és IV. István tették. A szentszékhez fordult s hitéről tanuságot téve, kérte a koronázás elrendelését. Sándor pápa megbizonyosodván az új király hűségéről, fel is szólította Lukácsot a koronázásra, mikor pedig ő tovább is vonakodott, az esztergomi érsek koronázási jogának sérelme nélkül a kalocsai érseket bízta meg a szertartás végrehajtásával. A koronázás 1173 elején történt meg s III. Béla (1172–1196) ugyanekkor megerősítette az esztergomi érsek koronázási jogát és bölcs tapintatával, pápapárti politikájával magát Lukácsot is sikerült megnyernie. A nagy aszkétát még 1181-ben is környezetében találjuk a többi országnagyok sorában.

III. Sándor és Barbarossa Frigyes harcába Béla közvetlenül nem avatkozott be, de segítette II. Szobieszláv cseh herceget és Adalbert salzburgi érseket, német földön a pápa főhíveit s – mint III. Ince pápa 1204-ben Imréhez írt levelében kiemeli – mindig hű maradt a pápai székhez. Ezt annál könnyebben tehette, mert a bizánci kör, melyből hazakerült, maga is az egyházi unió alapján állt, felesége családja pedig a pápa legjobb hívei közé tartozott.

Lázadó öccsével szemben erélyesen lépett fel. Édesanyjukkal együtt elfogatta s Mánuel szívességéből Barancs várában őriztette. Onnét menekültek néhány jó hívük társaságában Ausztriába. Henrik herceg és leánya, III. István hazatért özvegye, szívesen fogadták a menekülőket s az ifjú Lipót 1174-ben nőülvette Ilona hercegnőt, Géza és Béla testvérhugát. Béla hiába követelvén öccse kiadatását, 1176-ban II. Szobieszláv cseh herceg (1174–1178) társaságában Ausztria ellen portyázó hadjáratot indított, de eredmény nélkül. A következő évben azonban Géza cseh földre menekült s Szobieszláv – Álmos herceg unokája – kiadta bátyjának. Béla újra elzáratta, anyját görög földre űzte, hol apácakolostorban végezte életét.

III. Béla kezdettől fogva a béke jegyében uralkodott. Nevelőapjának oktalan és eredménytelen háborúskodása eléggé megtaníthatta a béke áldásaira. Igyekezett is azokat országa számára megszerezni. Szobieszlávval kötött barátsága ugyan két sógorával, Frigyes cseh (1178–1189) és V. Lipót osztrák (1177–1194) hercegekkel, sőt a császárral is ellenséges viszonyba sodorta, de háborúra nem került sor. Szobieszláv halála után pedig megtörtént a kibékülés, amit Barbarossa Frigyes és Béla kisgyermekeik kölcsönös eljegyzésével pecsételtek meg. Csupán Velencével kellett folyton küszködnie. A dalmát városok – Spalato, Trau és Sebenico – Mánuel halála után, ki Béla dalmáciai örökségén élete fogytáig rajta tartotta kezét, 1180 végén kardcsapás nélkül hódoltak meg a tengerpartra küldött Farkas nádor seregének s követte példájukat Zára is, Velence zászlaja alól a magyar korona védelme alá húzódva. Velence hajóhada a következő években többször is megkísérelte visszafoglalását, de kísérletei megtörtek a zárai vár erős magyar őrségének és Dénes bánnak, „a tengermellék kormányzójának” – III. István egykori hadvezérének – éberségén. A harmadik kereszteshadjárat alkalmával kötött fegyverszünet két évre véget vetett a háborúskodásnak. 1191-ben újra kitört a harc, ismét Velencének hozva vereséget. Nem járt sikerrel két évvel később Dandolo Henrik doge támadása sem. Kalán pécsi püspök, Horvát- és Dalmátországok kormányzója véresen visszaverte. A tengerparti városok Horvátországgal együtt a magyar király kezén maradtak. 1194-ben Imre király, Béla idősebb fia s már 1182 óta megkoronázott utóda, vette át a két tartomány kormányzatát. Mellette Bors-nembeli Domokos viselte a báni tisztet. A magyar uralom ezidőben már mély gyökeret vert Dalmáciában. A szigetek olasz birtokosurai is szívesen szolgáltak Bélának, ki őket Velence kizsákmányolásától megvédte és bőkezű adományokkal láncolta magához. Bertalan vegliai gróf a Frangepánok őse, Velence alattvalója volt, de egyben a magyar király hűbérese is; Béla a tengerparton nemrégen kialakult Modrus vármegyét adományozta neki és utódainak a magyar államszervezetben eddig ismeretlen örökös ispánságul tíz páncélos vitéz hadbaállításának kötelezettsége mellett. A dalmát egyház is magyar befolyás alá került s Béla kívánságára 1181-ben magyar embert választottak spalatói érsekké. Kán-nembeli Péter érsek rendezte az 1185. évi spalatói zsinaton az érseki tartomány ügyeit. A régi bánság részére új egyházmegyét szervezett, a korbavai püspökséget. Hat évvel később a narentántúli naronai, a boszniai és duvnói püspökségek s velük a római egyház alá tartozó tengermelléki szerbek is Spalató főhatósága alá kerültek.

III. Béla uralmát a központi hatalom belső erőinek fokozása jellemzi, de a belső ügyek rendezése mellett a császári diplomáciára emlékeztető tudatossággal szőtte külpolitikai terveit. Mesterének világbirodalmi koncepcióját, a görög-magyar unió tervét elejtette, annak reális magvát, a görög-magyar szövetség gondolatát azonban felkarolta s magyar hegemónia alatt igyekezett megvalósítani. Mánuel iránt hálát érzett jóságáért és fejedelmi neveltetéséért s a magyar trónra jutva, híven megtartotta szövetségi szerződését, de a birodalommal és népével szemben nem voltak kötelezettségei. Országa, nemzete érdekeit fölérendelte minden más szempontnak. Magyar király lett és csupán ez akart maradni. Szinte elfeledte, hogy valamikor a birodalom trónjának legfelső lépcsőjén állt s pártfogójának halála után erős kézzel nyúlt bele a császárság ügyeibe.

Bizáncban mindjárt a trónváltozás után az ortodox görög ellenzék kerekedett felül s az özvegy császárné és latin hívei ellen fordulva, a kis császárt is hatalmába kerítette. II. Alexiosz a hatalomravágyó Andronikosz gyámsága alá került s ez az ő nevében zsarnokoskodott, kegyetlenkedett Mánuel legjobb hívein. Az üldözöttek Bélához fordultak segítségért s a magyar király 1182-ben el is jött nagy sereggel. Elfoglalta Barancsot, Belgrádot. A következő évben Nist és Szófiát pusztította el és súlyos csapásokat mért Andronikosz hadaira. A Morava völgye három esztendeig Bélát uralta, míg a Vardar völgyét, Üszküb vidékét és Észak-Albániát szövetségese, Nemanja István szerb nagyzsupán foglalta el. Nemanja felesége görög volt, ő maga Mánuel pártfogoltja, de most Andronikosszal szemben I. Uros és Vak Béla szövetségének felújításában keresett védelmet s ez a szövetkezés lett alapjává a középkori szerb hatalom kialakulásának. A háborúskodásnak 1185-ben a bitorló császár halála vetett véget. Andronikoszt – miután Mánuel feleségét, leányát és fiát megölette és legjobb híveiket kiirtotta – népe kegyetlen kínzásokkal végezte ki s a trónra I. Alexiosz leányági unokáját, Angelosz Izsákot ültette. A görögök azt beszélték, hogy Béla a császári trónra vágyva indított hadat, de az események megcáfolták a híresztelést. Az új császárral tüstént békét kötött, jegyesül adta hozzá tízéves Margit leányát és hozományul vele adta a háborúban hatalmába jutott bolgár területet Belgrádtól, Barancstól le Nisig és Szófiáig.

A görög hadjárat után két esztendővel orosz földön akadt dolga Bélának. A halicsi fejedelemség Jaroszláv negyedszázados uralma alatt szépen felvirágzott, határai egészen az Al-Dunáig terjeszkedtek s már egyike volt a leghatalmasabb orosz fejedelemségeknek. De Jaroszláv utóda, Vladimir, nem tudott élni hatalmával. Erőszakossága lázadást szült s az elégedetlen bojárok Román ladoméri fejedelmet – III. Béla unokatestvérének fiát – hívták be ellene. Az elűzött Vladimir 1187-ben magyar földre menekült segítségért. Béla hadra is kelt hívására. A magyar lovasok negyedfél évtizedes szünet után újra átkeltek a Kárpátok hágóin s a vállalkozást rövid harc után teljes siker koronázta. Béla a visszafoglalt tartományt nem adta vissza Vladimirnak. A szerencsétlen oroszt fogságra vetette, országát magának tartotta meg s hercegül tizenkétéves Endre fiát állította élére. A hódítás nem volt tartós. Az oroszok zúgolódtak az idegen uralom. miatt s a fogságából menekült Vladimirnak III. Kázmér lengyel herceg (1177–1194) segítségével már 1190-ben sikerült fejedelemségét visszafoglalnia. A kis Endre menekülve hagyta el tartományát. A hadjárat egyetlen eredménye a békekötéskor létesített szövetség volt, de kiindulópontjává lett a szomszédos orosz fejedelemségek birtokáért később vívott nehéz küzdelmeknek, a magyar királyság északkeleti expanziójának.

A balkáni és halicsi hadjáratok új korszak kezdetét jelölik a magyar külpolitikában. A legitim császár érdekében megvívott görög háborúval és szövetséggel új irányba terelődött a magyar királyság balkáni politikája. A legutóbbi félszázadban Magyarország és Bizánc többé-kevésbbé leplezett, sokszor nyilt ellenségként álltak egymással szemben. Az ellenségeskedés oka kezdetben a magyar király befolyásának horvát és szerb területre való kiterjesztése, majd Mánuel hódító törekvése volt. A harcban nyilt vagy titkos szövetségesként álltak a magyar király mellett a függetlenségükért harcoló szerbek. A küzdelem utolsó fázisában ismét ott találjuk Nemanját és rácait III. Béla oldalán, de a győzelem után a szövetségesek útjai szükségszerűen szétváltak. Nemanja István a görög hatalom alól felszabadulva, a szerb egység megteremtésén munkálkodott. E törekvésének északon a magyar király bosnyák tartománya állta útját. Most délen is szembekerült a magyar hatalommal, a déli szerb területeken uralkodó császár új szövetségesével. E szövetség a két hatalom közt már tizenhárom éve, Béla trónralépte óta fennállt, de súlypontja előbb Bizáncban volt s az erősebb, hatalmasabb fél Mánuel haláláig a császárság maradt. Az 1185. évi békével a helyzet megváltozott. A magyar királyság lett a bomladozó, hanyatló császárság védőjévé, hatalmának támaszává. Mánuel húsz évvel előbb még Magyarország függetlensége ellen tört s elég erősnek hitte magát, hogy a magyar koronával rendelkezzék. Most a magyar király segítette trónra a császárt és leányával birodalmi területet adott neki hozományul. 1185 óta Magyarország a szövetség vezető hatalma. III. Bélának kevés véráldozattal, ügyes diplomáciával sikerült Kálmán és II. Béla külpolitikai koncepcióját kiszélesítenie. Horvát- és Dalmátországot, Boszniát megtartotta, a tengeri városokat visszavívta. Befolyását a görög birodalomra kiterjesztve, megszerezte királyságának a Balkán hegemóniáját és kijelölte a további terjeszkedés útját Szerbia, Bolgária, Havasalföld felé. Halics időleges meghódításával utat mutatott az orosz fejedelemségek és Moldva felé vezető északkeleti terjeszkedésnek.

III. Béla Birodalma

A görög háborúra következő években egész Európa figyelmét a szentföldi események kötötték le. Szaladin egyiptomi és damaszkuszi szultán 1187. évi július hó 5-én a Genezáret-tó mellett döntő győzelmet aratott a jeruzsálemi király seregén. Maga Guido király és fia is fogságba estek. A törökök rövid ostrom után akadály nélkül vették birtokukba Akkont, Aszkalont. Az ősz derekán Jeruzsálem is meghódolt Szaladinnak. A jeruzsálemi francia királyság alig kilencvenesztendei fennállás után megbukott. Az Üdvözítő sírja pogány kézre került s a szeldsuk-törökök félelmes hadai a félszázad előtt elesett Edessza után Tripoliszt és Antiochiát is elsöpréssel fenyegették. A vészhírekre az egész kereszténység feljajdult. VIII. Gergely pápa (1187) a keresztények közt hét évi békét rendelt s a kereszt jegyében fegyverbe szólította Európa népeit. Anglia, Franciaország, Itália, Németország és a többi keresztény országok fejedelmei, lovagjai új harcra készültek s 1188-ban megindult a harmadik kereszteshadjárat a Szentföld felszabadítására. Fülöp Ágost és Oroszlánszívű Richárd a francia és angol hadakkal tengeren mentek keletre. Az öreg Frigyes császár azonban szárazföldi úton, Magyarországon keresztül indult Jeruzsálem felé. Vele jött fia, Frigyes sváb herceg is, III. Béla leányának jegyese. Béla nemcsak átvonulást, hanem megfelelő ellátást is biztosított. Ő maga Margit királynéval Esztergom közelében fogadta császári vendégét. Keleti fejedelmekhez méltó dús ajándékokkal, „minden elképzelhető gyönyörűséggel” rakatta meg a szállásául vert négy szobás bíborsátrat. Esztergomban két színültig telt magtárat ajándékozott a seregnek; a hoszú úton kiéhezett katonák közül három bele is fulladt a liszttel telt hombárokba. Esztergomból Budára, mint a szemtanúk írják: „Attila városába”, onnét a Csepel-szigeti vadászkastélyba kísérte vendégét s vele, fiával négy napig vadászott a vadban dús királyi erdőben. A többi városokban is fényes pompa, ajándék, ünneplés várt a császárra, míg serege mérsékelt áron jutott mindenütt élelemhez és takarmányhoz. A keresztes hadjárat eszméje most már nem hagyta érintetlenül a hatalomban megnövekedett ország fiainak lelkét sem. Maga Béla is biztatta, küldte alattvalóit a szent küzdelembe. Tizenkét évi fogság után a császár kérésére szabadon bocsátott öccsét, Gézát, kétezer vitézzel küldte előre, hogy a sereg élén járva, a császár útját megkönnyítse. Ugron győri püspök és kilenc ispán pedig több ezer fegyveres vitézzel csatlakozott Frigyes hadához, százötvenezerre növelve a sereg fegyvereseinek számát. A két fejedelem egészen a határig együtt utazott s mikor az egész had átkelt a Száván, Belgrád alatt szép ünnepségek közt vettek búcsút egymástól. Frigyes tornát rendezett és lovagokat ütött föl, Béla újabb ajándékokkal, élelmiszerekkel halmozta el vendégét, ki viszonzásul hajóit adta át a királynak.

A fogadás nagy hatást tett a császárra és kíséretére. A hadjárat német történetírói, maguk is szemtanúk, nem győzték később dícsérni a pompát, fényt, bőséget és vendégszeretetet. Leírásukból egész más képét kapjuk a magyar udvarnak és a király gazdagságának, hatalmának, mint a félszázad előtt ittjárt német és francia íróktól. A nagy változás nem kerülte el Barbarossa Frigyes éles tekintetét sem, ki ha nem is szerette a magyarokat, e vendéglátás során mindenesetre meggyőződhetett Béla jóindulatáról, de erejéről és hatalmáról is. Ez a meggyőződése csak fokozódott további útján, mert Béla gondoskodása nem ért véget a határnál. Bizánc gyenge császára nagy aggodalommal és gyanakvással fogadta a hatalmas sereget s Bélának egész diplomáciai tudását latba kellett vetnie, hogy a fegyveres összecsapást megakadályozza. A haddal küldött magyar vezéreknek kötelességévé tette a békítő közvetítést, maga Izsák császárt igyekezett követek útján a németek békés szándékáról meggyőzni. Mikor pedig mindezek ellenére elkerülhetetlennek látszott az összeütközés, a magyarokat visszarendelte. A németek árulásnak minősítették a magyar hadak jó részének elvonulását, pedig Béla csak jót akart, mikor nem kívánt veje és leendő apatársa harcában résztvenni s e harc kitörését késleltette. Szándéka teljesült is, mert Frigyes a nagy célt tartva szem előtt, elkerülte a döntő csatát, noha Nemanja és a bolgár függetlenség zászlaját felemelő tirnovói kenézek harca ingerelték s a görög császár folyton hátráltatta átkelését. Béla közbenjárásának végre sikerült elérnie, hogy a ravasz és udvariatlan görög hajókat adjon s a Drinápolynál táborozó császár 1190 februárjában átkelhetett a Boszporuszon.

A görögök és németek közt nem került a sor összeütközésre, a keresztes hadjárat mégis döntő csapást mért az ellenségektől körülvett birodalomra. Nemanja a dunai bolgárokat és oláhokat megszervező Péter és Asén kenézekkel – a német sereg ott tartózkodását kihasználva megkezdte a görög uralom alatt élő szerbek és bolgárok felszabadítását s noha Izsák császár a németek elvonulása után győzelmei aratott felettük, a szerb hatalom megnövekedve került ki a küzdelemből. A bolgár függetlenségi törekvéseknek sem lehetett többé útjukat vágni. III. Béla 1195-ben mégegyszer segítségére jött vejének, mikor ez újra sereggel indult a bolgárok ellen, de hada még a határ átlépése előtt eloszlott, mert híre jött Izsák bukásának. Saját testvére állt a felkelők élére s őt elfogva megvakíttatta és kisfiával együtt börtönbe záratta. Bélának most már nem volt kedve a háborúra. Sorsára hagyta III. Alexioszt (1195–1203) s a belviszályokban pusztuló, omladozó birodalmat.

A harmadik keresztes hadjárat nem váltotta be a hozzáfűzött nagy reményeket. A francia, angol és német hadak vitézül verekedtek, Akkont visszafoglalták s más helyi sikereik is voltak, de komoly eredményt nem tudtak elérni. A jeruzsálemi királyságnak majdnem egész területe s vele a főváros is törökkézen maradt. Fülöp Ágost és Richárd hazatértek; Frigyes császár fiával együtt a harcmezőn pusztult el. A balsikerű hadjárat után Frigyes utóda, VI. Henrik császár, új harcra készült s most Béla is felvette a keresztet. Szent László példáját akarta követni, kiben a magyar néphagyomány immár félszázad óta az első keresztes hadjárat megválasztott fővezérét tisztelte s akit a Szentszék Béla kérésére nemrégen, 1192-ben ünnepélyesen is szentté avatott. Jób esztergomi érsek hadbahívta az egész magyar népet s a király Mok nádorral külön magyar hadsereg szervezésén fáradozott, mikor 1196 áprilisában bekövetkezett halála minden tervének szárnyát szegte. Pedig ha életben marad és résztvehet a negyedik keresztes had műveleteiben, döntő erővel szólhatott volna bele a keresztesek kezére került birodalom jövő sorsának alakulásába.

III. Béla a keresztes hadjárat idején már mint teljesen egyenrangú fél tűnik fel a két császár mellett. Hatalmi állását, politikai tekintélyét tükrözik vissza családi összeköttetései is. Családjában nyoma sincs az Árpád-házban korában divatos szláv – orosz, lengyel, cseh, szerb – kapcsolatoknak. Nővérei révén sógora ugyan a cseh hercegeknek és Lipót osztrák hercegnek, de ez még orosz anyja és bátyja műve volt. Ő maga más, előkelőbb dinasztiákkal keresett összeköttetést. Felesége, Chatillon Anna, apjáról előkelő francia család, anyjáról az antiochiai normann fejedelmek ivadéka s a bizánci császárné féltestvére volt. Imre fiuk és Konstancia lányuk a német-római császár gyermekeinek jegyesei s Imre a német lány elhalálozása után Alfonz arragóniai király lányát vette nőül. Margit hercegnő Izsák keletrómai császárhoz ment nőül. Maga Béla első felesége halála után 1186-ban VII. Lajos francia király lányát, Capet Margitot, vette feleségül, ki előbb a korán elhalt Henrik angol trónörökös házastársa volt s az angol udvarból került hazánkba. E házassági kötésekkel Európa legelőkelőbb és leghatalmasabb uralkodói magukkal egyenrangúnak ismerték el Magyarország királyát, aki a kortársak szerint „dicsőséggel és diadalokkal halmozta el nemzetét”.

III. Béla király huszonnégyévi uralkodás után 1196. évi április hó 23-án tért meg őseihez az ő idejében újjáépített székesfehérvári bazilika sírboltjába. Trónharcokban, háborúkban annyiszor megtépett ország helyett gazdag, hatalmas, rendezett birodalmat hagyott császárok módjára még életében megkoronázott Imre fiára, töménytelen kincset, drágaságot Endre hercegre, a kisebbikre.

Béla uralkodása virágkora volt a korlátlan hatalmú patrimoniális királyságnak, de halála után nyomban megindult a királyi hatalom alapját alkotó gazdasági szervezet bomlása. Fiai nem tudtak ellentállni a fejlődő és felfelé törő rendek érvényesülési törekvésének. Megkezdik a királyi javak, a várbirtok és a regálejövedelmek eladományozását s evvel útat nyitnak a királyi hatalmat korlátozó rendiség kialakulásának. A közhatalmi szervezet alig egy század alatt teljesen átalakult, mégis anélkül, hogy a magyar királyságnak III. Béla korában megszerzett hatalmi állása veszendőbe ment volna. Az új korszakot a királyi és rendi hatalom küzdelme, másrészt azonban a külpolitikai aktivitás, a nagyhatalmi törekvések jellemzik s Béla uralmának legfontosabb eredménye éppen e törekvések tudatos megalapozása volt.

A keleteurópai hún-török kultúrkörből nyugatra szakadt magyar törzsszövetség laza politikai kötelékkel egybefűzött népét a honalapító fejedelem tömörítette, sűrítette nemzetté. A bizánci és nyugati kultúrák közé ékelődött nemzet politikai életformáját, gazdasági és kulturális fejlődésének útját az első keresztény király jelölte ki. Szent László és Kálmán kiépítették az államigazgatás szervezetét és a természetes határokig terjeszkedő ország területi egységét s a Géza fejedelem óta folytonos defenzív békepolitikával szakítva, utat mutattak a külpolitikai aktivitásra. A világhatalmi ábrándok légkörében, császári udvar pompájában férfivá érett Béla ezúton továbbhaladva, világpolitikai tényezővé avatta Szent István királyságát, alapját vetette a kései középkorig, Mátyás király haláláig virágzó magyar nagyhatalomnak.

III. Béla külpolitikai koncepciójában teljes tudatossággal érvényesült a latin hatalmak barátságára – francia vagy olasz szövetségre – támaszkodó balkáni és északkeleti expanziónak már Kálmánnál jelentkező s az Anjou-korban teljes kifejléshez jutott hatalmas gondolata. A török veszedelem aktuális katonai problémája később elhomályosította ezt a nagy magyar gondolatot s a német szövetség defenzív jellegü külpolitikai koncepcióját tolta előtérbe, de a török hatalom elhanyatlása után újult erővel támadt fel s vezérgondolatává lett a magyar királysággal együtt az Árpád-ház halics-ladoméri és balkáni törekvéseit is átöröklő Habsburg-monarchia külpolitikájának.

Sajátos játéka a sorsnak, hogy a középkori magyar külpolitikának Kálmán és Nagy Lajos mellett legnagyobb reprezentánsát, a magyar nagyhatalom alapítóját az Árpád-ház politikai hagyományait kisajátító Habsburg-hatalom utolsó nagy képviselője, a magyar királyok egykori horvát, dalmát, bosnyák, halicsi és ladoméri tartományain újra uralkodó Ferenc József kísérte második végső nyugvóhelyére. III. Béla és felesége sírja csodálatosképen elkerülte a török időkben szétdúlt, szerteszórt királysírok sorsát. Az 1848-i szabadságharc évében váratlanul felbukkantak a székesfehérvári régi bazilika rombadőlt alapfalai között s a nagy király hatalmas testének maradványai félszázaddal később, halála hétszázharmadik évfordulóján új pihenőre találtak a budavári koronázó templomban, hogy a közelben őrzött Szentjobbal együtt hazánk fővárosában hirdessék multunk dicsőségét, jövőnk reménységét.

[1] 241.000 márka finom ezüst a. m. 44.990,77 kg színezüst, ami az arany és ezüst középkori értékarányával 4.499,07 kg színaranynak s ez az 1892: XVII. tc. értelmében 14,756,972 korona 25 fillérnek felel meg. A jövedelem aranykoronában kifejezett összegének vásárlóképessége persze messze felülmulta hasonló összegnek mai vásárlóképességét. Pontos arány a középkori és mai gazdasági viszonyok életkörülmények és szükségletek lényeges eltérései s az adatok csekély száma miatt nem állapítható meg, de tájékozásul szolgálnak a XIII. századi árak, amikor egy kataszteri hold föld ára az ország különböző vidékein 2.5 és 6.5 aranykorona, a beltelkek holdja 6.5–70 aranykorona közt ingadozott. Nagyobb városi házak, „paloták” ugyanakkor 386–4638 aranykoronáért cseréltek gazdát. Rabszolgát 50–260, lovat 40–1200, ökröt 15–30 aranykoronáért lehetett venni. A páncél ára 300–900, egy pár csizmáé 4, egy rőf posztóé 20–50, egy rőf barhenté 3–4 aranykorona volt. Viszont a veszprémi egyház elpusztult könyveit 183.000 aranykoronának megfelelő összegre becsülték s V. István 6123 aranykoronával fizetett meg egy jó lovat.