A POLGÁRHÁBORÚ ÉS A HÁROMRÉSZRE OSZTÁS.

A MOHÁCSI VÉSZ HÍRE BUDÁN, A KIRÁLYNÉ MENEKÜLÉSE: NÉMETGYŰLÖLET, SZITTYAHANGULAT, ZÁPOLYAI JÁNOS VÁLASZTÁSÁNAK ELŐKÉSZÍTÉSE, CSALÁDI HATALMA. A FEJÉRVÁRI KIRÁLYVÁLASZTÁS. FERDINÁND ÖRÖKÖSÖDÉSI IGÉNYEI; HÍVEI, PÁRTJA KIALAKÍTÁSA; A POZSONYI VÁLASZTÁS. JÁNOS KIRÁLY DIPLOMÁCIÁJA, A FRANCIA SZÖVETSÉG. A POLGÁRHÁBORÚ, JÁNOS MENEKÜLÉSE; ELHATÁROZÁSA, A TÖRÖKHÖZ FORDULNI. LASKY SZEREPE, SZÖVETSÉGE. AZ 1529-I TÖRÖK HADJÁRAT; A HIVATALOS MAGYARORSZÁG SZOLIMÁN LÁBÁNÁL. – A TÖRÖK SZÖVETSÉG ÉRTELME; TÖRÖK HELYŐRSÉGEK A DÉLIVONALON, A DÉLVIDÉK PUSZTULÁSA JÁNOS URALMA ALATT. A TÖRÖK SZÖVETSÉG POLITIKAI HÍVEI; FRANGEPÁN FERENC ÉS BRODARICS PÜSPÖK; A DÉLSZLÁVOK, PETROVICS PÉTER ÉS ROKONSÁGA; FEKETE IVÁN CÁR. JÁNOS KORMÁNYZATI TEHETETLENSÉGE, GRITTI KORMÁNYZÓSÁGA. – A POLGÁRHÁBORÚ HADVISELÉSMÓDJA. FERDINÁND KÍSÉRLETEI TÖRÖK BÉKÉRE; AZ URAK AKCIÓJA A KETTŐS KIRÁLYSÁG MEGSZÜNTETÉSÉRE. AZ EURÓPAI SEGÉLY KILÁTÁSAI, V. KÁROLY FELFOGÁSA. AZ 1532-I HADJÁRAT; EREDMÉNYE A POLGÁRHÁBORÚ BEVÉGZÉSÉNEK SIETTETÉSE. A MAGYAR URAK AKCIÓJA. A NAGYVÁRADI BÉKE. VÉGRENEMHAJTÁSA, A ZÁPOLYAI-CSALÁD KIRÁLYSÁGÁNAK BIZTOSÍTÁSA. JÁNOS HALÁLA, BUDAVÁR ELESTE. AZ 1542-I BIRODALMI SEGÉLY KUDARCA, NYUGATI HADVEZETÉS MAGYARORSZÁGON. A TÖRÖK TERÜLET KIBŐVÍTÉSE. AZ 1547-I BÉKESZERZŐDÉS. TÖRÖK POLITIKA: A MAGYAR EGYSÉG MEGAKADÁLYOZÁSA; FRÁTER GYÖRGY EGYESÍTŐ POLITIKÁJA; A BARÁT PÁLYÁJA, DÉLSZLÁV FAJI TULAJDONAI, 1541-I HISZÉKENYSÉGE; A ZÁPOLYAI-HŰSÉG ÉS AZ EGYSÉGES ÁLLAMIDEA KONFLIKTUSA. VÉGREHAJTJA AZ EGYESÍTÉST; ÚGYNEVEZETT KÉTSZÍNŰSÉGE; BUKÁSA. NÁDASDY ÉS A MAGYAR URAK ÁLLÁSFOGLALÁSA. 1552 ÓTA TÖRÖK HÓDÍTÁS; LOSONCZY TEMESVÁROTT, DOBÓ EGERBEN. AZ 1559-I ÉS 1562-I TÖRÖK BÉKE.

A MOHÁCSOT követő napokat mult századi nagy történetírónk, Jászay Pál, Vörösmarty kortársa rajzolta meg ugyanazzal a komor színpompával, ugyanazon vészt kongató szavakkal, mint amelyek a két szomszédvár tragédiáját teszik a magyar lovagvilág tragikumának örökemlékű tanujává. A történetíró nagyszerű romantikus képet fest a budai eseményekről attól kezdve, hogy a csatavesztés másnapján, vecsernye után, német lovas, lélekszakadva, félőrülten hozta meg a hírt, egyenesen a királynénak, aki termeiben épp akkor Thurzó Elekkel, a királyi kincstartóval, beszélgetett. A mosolygó udvaron a hír vétele után pár perccel, némán, lecsüggesztett fővel vágtatott le a királyi várból, hogy összeszedje udvari szolgáit s előkészítse a királyné távozását. Közben beesteledett, Buda magyar helyőrsége nyugovóra tért, nem vévén észre a sürgölődést a királyné termeiben és a német polgárok házaiban. Éjfélt kongott, mikor végre az udvarbeli virrasztóőrség feje, István pohárnok, felzavarta az alvókat: „Keljetek fel, a törökök mind egy lábig leverték a magyarokat!” A magyar katonák szemöket dörzsölték, s bámulva nézték, amint a német lakosok szövétnekekkel szaladoznak az utcán és szekrénykéket, kincsesládákat cipelnek a dunai hajókra, meg a logodi külvárosba, a nagy nyugati, bécsi országút kiindulópontjába. Majd ötven lovas kíséretében a királyné is kilovagolt a várból, a logodi kapun át, szobaleányai kezében egy-egy églyő fáklya. Thurzó Eleknek háromszáz legénye már készen várta és málhás lovakra meg szekerekre rakta a magyar királyi vár kincsei, drágaságai legértékesebb részét. Már világos reggel volt, mikor a királyné a bécsi útra tért Thurzó, Szalaházy Tamás püspök, Burgio báró pápai követ és Lajos király nevelője, az öreg Bornemissza János kíséretében. A magyar királyné elhagyta a székvárost és csak a nyugati határon, Pozsonyban állapodott meg.

A királyné menekült, életét mentette, a törökök elől, de egyúttal alattvalói, a magyarok elől is. A német születésű Máriát nem szerették a magyarok, az ország politizáló rétegei. A kisnemesek a főúri kormány egyik mozgatóját gyűlölték benne, a koronára áhítozó Zápolyai-ház hívei a Habsburg-ház exponensét, aki mindent megtesz, hogy a magyar koronát családja számára biztosítsa, végül a katholikusok a német eretnekség, a lutheri vallás pártfogóját. Sovány, meddő asszony volt, erélyes arcvonásokkal, aki német udvaroncaival és rokonaival mulatott és táncolt, német tudósokkal filozofált és magyar alattvalóit nemcsak hogy nem ismerte, de még nem is mutatta, mintha meg akarná őket ismerni. Az országban fellángoló németgyűlöletnek legnagyobb tápot a királyné elutasító egyénisége adott. Budavár magyar őrsége közömbösen nézte távozását és a nemzeti csapás súlyát még fel nem fogva, szinte örömmel készült a vajda, Zápolyai fogadására.

A király elesett, a királyné távozott, a nádor, Báthory István Mohácsról menekülőben a pécsi káptalan kanonokjainak kifosztásával töltötte idejét, akik a török elől futottak a székesegyház ősi kincseivel. Nem volt többé központi hatalom, nem volt funkcionárius, aki azt országos tekintéllyel gyakorolta volna. A vezetéshez szokott ország ebben a váratlan uratlanságában ismét illuziók, politikai chimerák martalékává lett, mint ezeréves történetének egyéb katasztrófáiban is. Még véreznek a török kard okozta sebek, még füstölögnek a Szolimántól felgyujtott városok, a magyar rabok ezreit még át sem hajtotta a török az Al-Dunán, mikor a haza oszló nemességet egyetlen érzelem fogja el: ujjongás a német udvar bukásán, a német királyné távozásán. Két hóval Mohács után a lengyel király követe úgy találja, hogy a magyarok a legnagyobb örömben, szinte újjászületve térnek házukba, hogy megszabadultak az idegen uralomtól. A Mohács előtti kisnemesi párt koncepciójával találkozunk itt, ez hatalmaskodott el az egész politikai világban, az a felfogás, mintha a királyi hatalmat körülvevő magyar mágnások pártja azért, mert a német királyné is hozzá tartozott, idegen uralmat jelentett volna. A szerencsétlen nemzet a most kezdődő évszázadokban alaposan kitanulta a különbséget, mely a valóságos idegen uralomtól II. Lajos hazai kormányát elválasztotta. Akkor azonban a németgyűlölet primér érzelmét keltette fel az ellensúlyától megszabadult kisnemesi politikai agitáció. Német kereskedők, iparosok ijedten bújnak el, orvossal és gyógyszerésszel sem találkozik az ember, ezek is nagyrészt németek, kik elvonulnak a nemzeti mozgalom elől, a magyarok visszatérnek az ősi, szittya szokásokhoz. Az egykorúak is így, szittyának nevezik ezt a mozgalmat. Előljár ebben a kisnemesi párt trónkövetelője, Zápolyai János, az erdélyi vajda, aki a németes lovagpáncélból visszaöltözik szittyának és szittya módra, nyereg nélkül, köpönyegén üli meg a lovat. A szittya érzelmek politikai következéseként mindenütt az 1505-i rákosi végzést emlegetik, melyben a magyarok megfogadták, hogy idegent többé nem választanak királyuknak. Idegen szemlélőre, aki nem ismeri a magyar szalmalángot, elemi erővel hat e mozgalom s elhiteti vele, hogy idegen uralkodó csak úgy lehet Magyarország királya, ha előbb kiirtja mind a magyarokat. És ha Ferdinánd ausztriai főherceg akarna magyar király lenni, ezzel felidézné a magyarok és németek véres tragédiáját, összeütközését és az egész kereszténység romlását.

Az illuziók hőse, a hangulat hordozottja Zápolyai János. A mohácsi katasztrófáért nem volt felelős, ezzel csak vetélytársa, ausztriai Ferdinánd terhelte meg, alaptalanul, kortársai előtt és századokon át a történet előtt is. Bűntudat nem nyomta lelkét, Lajos király halálát nem ő okozta, hisz ott pusztult Mohácsnál testvére is, Zápolyai György, kiért gyászruhát öltött magára. A távoli Erdélyből rohanva indult seregével, mikor az ellentétes király parancsokból valahogyan kiokoskodta a valót és a szükségeset, de útjából is futárokkal kérte Lajos királyt, ne ütközzék meg addig, míg ő meg nem érkezik. Most végre, az ő közreműködése nélkül, megnyitotta előtte a sors a trónhoz vezető utat, melyen immár szabad volt bűn nélkül elindulnia. Szegedi táborából a személyét szolgáló csapatokkal a Tisza balpartján északnak indul, kikerülve a Szolimántól Szeged felé küldött Ibrahim nagyvezír seregét, mely azután a Tisza jobbpartján vonult délnek és Péterváradnál a szultán főseregével egyesülve hagyta el az országot. A török sereg uszályát csak ketten merték megkapdosni: a nádorfi Perényi Péter és a török elől Magyarországba menekült rác vajda, Radics Bosics, akit a törökök bátorságáért őrültnek, delinek hívtak. Az üres királyi trón annyira megigézte Zápolyait, hogy többé egyetlen lépést sem tett a török ellen, bár a Szegedhez közeledő Ibrahim serege kétségtelenül gyöngébb volt az övénél.

A török hadjáratnak vége van tehát és kezdetét veszi a politikai hadjárat, melyben Zápolyai eleinte túlerővel rendelkezik. Egész országrészek hallgatnak szavára. Erdélynek régóta ő a vajdája, kezében vannak a vajdai várak, de kezében van a harcias székelység is, melynek ő a főkapitánya. És ő a legnagyobb birtokosa az országnak: Magyarország 160.000 jobbágyportájából több mint 12.000 az övé, azaz az ország jobbágynépességének majdnem egytizede neki adózik, neki szolgál, őt uralja. Szegedről északra vonulva saját birtokain állapodik meg, Debrecen az övé, Tokaj is az övé, pedig birtokainak nagy része a Felvidéken és a Dunántúl fekszik; egyedül a felvidéki megyékben szinte másfélmillió hold az övé. A kezén levő nagybirtok pedig ráfekszik hatalmával a szomszédos közép- és kisbirtokra: a megyék kisnemesei, kik tiszteletlenül beszélnek a koronás felségről és átkozzák a királynét, a „német lutheranát”, hódolattal hajolnak meg a közöttük megjelenő nagybirtokosok, az ország bárója előtt, aki fegyveres szolgáival bármikor elkergetheti őket ősi házukból. A központi hatalom gyöngítésén fáradozó kisnemesség nem vette észre, hogy maga alatt vágja a fát, amikor a törvény felett őrködő királyi hatalmat árnyékhatalommá téve, önmagát is kiszolgáltatta a nagybirtokosok kényekedvének. A megyei nemességben ott vannak a nagybirtokos befolyásának előőrsei is már: a rokonok, szomszédok, udvari szolgák, egyszóval a familiárisok, akik a nagybirtokos szolgálatában megszervezik a pártot és elnémítják az ellenzéket. És alig van vármegye, melyben a nagy Zápolyai-birtoknak ne volna meg ez a szervezete. A familiáris szervezet készíti elő a hangulatot és hasznosítja Zápolyai érdekében a szittya-mozgalmat. A Zápolyai-család egyik familiárisa, Várdai Pál egri püspök, a csata után azonnal összehívta a vajdapárti vármegyék nemességét, előbb Verpelétre, azután Tokajba. Itt a Zápolyai-várban tartanak október közepén több napos gyűlést, a várban és a vár alatt, de mindenképen a Zápolyai-hatalom védelme, azaz nyomása alatt. Verbőczi is újra dörög itt, aki évtizedeken át védte az „ország jogait a zsarnokok ellenében”, azaz a szegény tehetetlen Jagellók ellen, a legnagyobb nagybirtokos szolgálatában; most újra hivatkozva az 1505-i határozatra, hazai király választását ajánlja.

A tokaji gyűléstől a november 12-i székesfehérvári királyválasztásig zökkenő nélkül haladt Zápolyai szekere. Vitte a németgyűlölet, mely a választásra fejenkint jogosult köznemességben élt, vitte a saját népszerűsége és vitte a családi hagyomány és családi hatalom, mely országrészekre terjedt ki. Abban a fegyveres tömegben, mely a szabad királyválasztásért és Zápolyai személyéért lelkesedve Tokajtól Budára hömpölyög, s onnan átzúdul a Dunántúlra, hol Szent István óta él az állam szívverése, egyetlen családnak reális hatalma van összesűrítve, mely a pillanat kedvezését kihasználva azt hitte, hogy az ország akaratát tudja irányítani: ott vannak az atyafiak, maguk is nagybirtokosok: Petrovics Péter, a görögkeleti rác, Zápolyai vérrokona; ott van nővérének fia, Homonnai Drugeth Ferenc, az északkeleti felföld dinasztia családjából; szintén nőágon rokona, Drágffy Gáspár, oláh eredetű ura a Tiszántúlnak; ott vannak a régi Zápolyai-pártnak támaszai és teremtményei, Verbőczi, Szobi, Bodó Ferenc, az Ártándyak, Glézsán, Kismarjay, Macedoniay Miklós; ott van ezek mellett a tiszán-inneni és tiszántúli megyék egész kisnemessége. Így vonulnak a királyválasztók Tokajból Szerencsen, Hatvanon át 6000 fegyveressel Budára, hol Verbőczi elégedetten jegyzi meg: „ugye, mégis beértünk ide, honnan nemrégiben kizártak bennünket!” A vajda a királyi palotában száll meg és november 8-án bevonul Fejérvárra, melyet számára Bakics Pál foglalt el, korábban török vazallus szerb vajda, a volt nagyvezír barátja, most magyar úr, aki a mohácsi csata előtt egy hónappal állott át a magyarokhoz. Az ország törzsökös nagy családjaiból, a Zápolyai-rokonságon kívül, alig van jelen nagyúr, mindössze négyet találunk, aki a Zápolyai családi hatalomtól független: Perényi Péter és Török Bálint, két fiatal, szenvedélyektől hevített ember, mindent remélő és merő és mindenre kész; a harmadik Móré László főétekfogómester, a Jagellók királytól elszokott korszakában is feltűnően zabolátlan rabló úr, aki később török fogságban fiával együtt renegáttá lesz, s végül Batthyány Ferenc horvát bán, akit nem a szittya-érzelem, sem pedig Zápolyai személyének becsülése hajtott ide, hanem azon körülmény, hogy horvátországi ellenlábasa, Frangepán Kristóf, Máriához csatlakozott, ami elég volt Batthyánynak, hogy Zápolyai pártjára álljon; viszont azonban a koronázás után Frangepán Zápolyaihoz állván, Batthyány azonnal Ferdinándhoz tért és meg is maradt ennek a pártján. A zászlósurak hiányzanak, hiányzik a királyi tanács és az özvegy királyné, akiknek joga és kötelessége régi szokás szerint a trónüresedés alatt az ország ügyeit intézni, hiányzik végül a nádor, Báthory István, akinek pedig feladata volna Hunyady Mátyástól kimondott régi gyakorlat szerint a királyválasztó gyűlést kihirdetni és azon elsőnek szavazni az új királyra. Az urak a régi királyoknak temetkezési templomában, a köznemesség Fejérvár falain kívül választják meg Zápolyai Jánost királynak, ellenzés nem hallatszik, egyedül az ausztriai főherceg, Habsburgi Ferdinánd követe akar felszólalni a Habsburg-ház örökösödési joga érdekében, de nem engedik szóhoz, Verbőczi lándzsára tűzve felemeli az 1505-i rákosi oklevelet. Az egyhangú választás után az új királyt esztergomi érsek nemlétében – az utolsó betegen harcolta végig Mohácsot és hősi halálával kiengesztelte élete bűneit – a nyitrai püspök, Podmaniczky István koronázza meg. A magyar királyi hatalmat kezébe véve most köti le magának az új király azokat, kik családi hatalmának nem voltak lekötelezve: Perényit a maga helyébe erdélyi vajdának, Török Bálintot temesi ispánnak nevezi ki. Móré László már az ünnepségek alatt elhagyta őt, Batthyány is néhány nap mulva.

Zápolyainak megválasztása a királyválasztási elv alapján ment végbe, de ez az elv ebben az esetben nem érvényesült korlátlanul, mert az 1505-i rákosi határozat eltiltván nem-magyar király választását, a választási elvet magát is tisztán bennszülött magyarokra korlátozta. A választás menetében a nádor közreműködésének mellőzése kétségtelenül sérelmét képezte a hagyománynak, de rendes időkben ez semmiképen nem állott volna annak útjába, hogy János király békésen átvegye az ország uralmát. Zápolyai mellett azonban Habsburgi Ferdinánd is már évek óta készült a magyar trón birtokbavételére és a saját joga igazolására az 1505-i pergamennel szemben más pergameneket mutatott fel, melyeket szintén magyar országgyűlések hagytak jóvá. Kezében voltak a Habsburgoknak az örökösödés dolgában a magyar királyokkal kötött államszerződései: az 1463-i, III. Frigyes császár és Hunyadi Mátyás által kötött bécsújhely békeokmány, az 1491-i bécsi béke és a nagyatyjának, Miksa császárnak egyik legnagyobb sikerét képező 1507-i kettős házassági szerződés, melynek értelmében lett Ferdinánd feleségévé Anna magyar királyleány, Lajosé pedig Mária, a két ifjú Habsburgnak, Károlynak és Ferdinándnak nővére. Mindezen szerződések bizonyos esetekre kimondották a Habsburgok örökösödési jogát Magyarország trónjára, s rájuk hivatkozva a Habsburgok örökösödési jogát Magyarország trónjára, s rájuk hivatkozva Ferdinánd főherceg, mint akire bátyja, V. Károly császár, átruházta a saját, Magyarországot illető jogait, eleinte nem is gondolt választásra, annyira erősnek vélte a „successio” jogát. Lajosnak halálával Magyarország „természetes urának” tartotta magát, nemcsak a szerződések betűje értelmében, hanem ezenkívül neje jogán is, miután jogtudorai példákat tudtak felhozni arra nézve, hogy a magyar trónt a királyi család férfiágának kihalásakor a nőág örökölheti. Ezen részint diplomatikus, részint csak históriai jogokra támaszkodva, Ferdinánd feleslegesnek tartotta, hogy „természetes” jogát az ország rendjei választás útján megerősítsék, ehelyett nyugati fejedelmi jogfelfogás értelmében egyszerűen hódolatot kívánt az összegyüjtendő magyar rendektől. Ettől a felfogástól csak nagynehezen tudták őt Mária és pozsonyi tanácsosai eltéríteni.

A Habsburgok hívei eleinte kevesen vannak, s ezek sem a örökösödésnek, hanem inkább a korlátlan, az 1505-i határozattól meg nem kötött szabad királyválasztási elvnek a hívei. A törzskart Szalaházy Tamás veszprémi püspök Thurzó Elek és az elesett királynak két fiatal titkára, Nádasdy Tamás és Oláh Miklós alkotják, ez utóbbi egyházi férfiú. Velük van azonban Mária királyné energiája, aki férjét elvesztve, egyszeriben lesodorja magáról fiatalkori könnyelműségét és bátyja, Ferdinánd örökösödéséért, a Habsburg-család hatalmáért kemény akarattá s lebírhatatlan munkaerővé izmosodik. Korábbi királynék példáját követve, megalakítja Pozsonyban az özvegy királyné kormányát és visszautasítva János királynak házassági ajánlatát – az új nemzeti király a gyűlölt német királynét vissza akarja hozni az országba! –, saját személyes érvényesülését is feláldozza a dinasztia jövőjének. A királyné pozsonyi kormánya az, mely Ferdinánd választását előkészíti. Itt kezdettől fogva a fiatal titkáré, Nádasdy Tamásé a vezető szerep. Ő a legelső magyar, akivel Ferdinánd főherceg, Lajos halála után, Bécsben beszél, az ő közvetít a trónrakövetelő és a magyar urak közt, összeírja a csatából megemenekült urak névsorát, akiket azután Mária királyné egyenkint hív meg Pozsonyba, hogy őket pártjára lekösse. Az osztrák főhercegnek nincsenek országrészeket befolyásoló nagybirtokai, ígérnie és adnia kell tehát, mégpedig a választás előtt. A magyar urak egyenkint bejelentik igényüket a pozsonyi kormánynak, ez velük tárgyalásokba bocsátkozik, melyek során aki nem tudja megkötni személyes üzletét, az eltávozik János királyhoz. Azok tehát, akik Ferdinánddal meg tudtak egyezni, kétségtelenül szerényebb, az országos érdekeket könnyebben kiegyeztethető kívánságokkal léptek fel, mint akik a pozsonyi tárgyalások sikertelensége miatt utóbb János uralmának támaszaivá lettek. Ez utóbbiak közt nevezetes Frangepán Kristóf és Erdődy Simon zágrábi püspök, kik együttesen léptek fel Máriánál, az egyik az ország főkapitányságát, a másik az esztergomi érsekséget követelve magának; mindkettő kielégítetlenül távozik és Jánoshoz szegődik.

Nagyobb önbizalommal és bátorsággal tárgyalt a pozsonyi kormány, amióta Ferdinándot a cseh rendek október 23-án királyukká választották. A cseh koronára a lengyel király és két bajor herceg is igényt tartott, akik a szavazatokért igen nagy pénzösszegeket áldoztak, miután a cseh urak leplezetlenül pénzbeli borravalókat követeltek a trónjelöltektől. Végül mégis számoltak Csehországnak a német birodalom és az osztrák tartományok közé ékelt helyzetével és Habsburg Ferdinándot választották meg, de azon feltétellel, hogy ő is ismerje el, hogy a cseh koronát nem örökösödésnek, hanem választásnak köszöni. Ferdinánd tehát már Csehországban kénytelen-kelletlen elismerte a választási elvet, s ettől kezdve a magyarokkal szemben is enged szigorú örökösödési felfogásából, ami viszont lehetővé teszi neki több mágnással a megegyezést. Különösen Báthory nádor az, akinél a megegyezés előfeltétele a királyválasztó gyűlés elvi elhatározása volt. Az egyes urakkal létesített egyezmények részben azok magánkívánságaira, részben az ország jogaira vonatkoznak. Az előbbiek közt a nádor Kőszeg várát kéri és kapja, a többiek, Batthyány Ferenc, Tahy János pénz kapnak, pontosan körülírt terminusokban, zsoldos lovasok tartására – így a Jánostól elpártolt Batthyány ötszáz huszárra; s végül minden, Ferdinándhoz álló úr biztosítást nyer arra nézve, hogy ha János kiűzné őket birtokaikból, Ferdinánd tartományaiban családjukkal együtt menedékre és megélhetésre fognak találni. Ezen személyi ígéreteken kívül Ferdinánd 1526 november 30-i oklevelében megígéri nekik, akik „egész Magyarországot” képviselik előtte, hogy az ország jogait és szabadságait meg fogja tartani, ha fegyverrel jutna az uralomhoz nem kevésbbé, mint ha mindnyájuk akaratából választatnék királlyá; birtokokat és méltóságokat idegeneknek nem fog adományozni és tanácsába nem fog idegeneket felvenni. Ezzel Ferdinánd is meghajolt a régi magyar közjogi szokás hatalma előtt, viszont az idegeneknek az ország kormányából és birtokaiból való kizárásával megadta mindazon garanciáit, amit akkor a rendek Európa különböző országaiban nemzetiségük védelmére szoktak követelni.

Miután még János király is rögtön koronáztatása után párthívei közül hat püspököt és tizenkét főispánt nevezett ki, ezzel a két párt megszervezése be is fejeztetett, közöttük ezután már csak a fegyver dönthetett. A támadást a hatalom birtokában levő fél kezdte meg. Jánosnak új országos főkapitánya, a vitéz condottiere, nagy magyargyűlölő Frangepán Kristóf délen, Ráskay Gáspár pedig a felső Dunánál támadtak Ferdinánd híveire, mire az özvegy királynétól és a nádortól Komáromba összehívott országgyűlést Pozsonyba kellett áthelyezni, ahol a környéket, főként Sopront és Magyaróvárt, Ferdinánd jókorán megrakta német nehéz lovasokkal. A pozsonyi urak és a csekély számmal begyűlt szomszéd megyebeli nemesek a nádor vezetése alatt december 16-án választották királlyá az osztrák főherceget, aki most is hangsúlyozta ugyan a magyar királysághoz való örökösödési jogát, de végül, bonyolult, körmönfont kifejezésekkel beleegyezett abba, hogy az országgyűlés választás útján elismerje őt az ország „természetes urának”. A jövőre is gondoló főherceg ily kétértelmű fogalmazással iparkodott a választás kétségtelen tényét elhomályosítani.

A kettős királyválasztásból származtak a következő századok nyomorúságai, amint ezt a következő nemzedékek mindnyájan világosan felismerték. Ötven év multával világosan látja ezt Báthory István, a lengyel király: „Magyarország eleitől fogva a két, avagy háromfelé huzás-vonás miatt veszett. A magyar és magyar veszett össze, osztán a török végezte el a játékot.” A kettős királyválasztás polgárháborút jelentett, melyben a török veszedelemmel egyelőre egyik fél sem akart számolni. Nemcsak János hívei feledkeztek meg királyválasztó gondjaik közt Szolimánról, ki Konstantinápolyban szerencsekívánatokat fogadott Magyarország meghódításáért, – a török veszedelem Ferdinánd párthívei közt sem volt döntő motívum, mely tetteiket irányította volna. Az ausztriai párt olyan urakból verődött össze, akiknek birtokai az ország nyugati részein terültek el, a párt további kifejlődését és megszilárdulását pedig egyrészt az éberebb, másrészt János törökbarát fordulatának köszönhette, mely a töröknek kitett területeket elidegenítette tőle. De kezdetben, a királyválasztás idején, egyik fél sem törődött a déli végeken fegyverben álló ősi ellenséggel, s külső segítség után sem nézett, hogy a töröktől megszabadítsa az országot. A mohácsi vérveszteség mintha teljesen paralizálta volna az ország agyműködését: a két új politikai központ több éven át képtelen volt reagálni, bármi kis védekezési eszközzel is, a nemzeti lét legnagyobb veszedelmére.

Mindkét fél azt hitte, hogy kettős, nem pedig hármas játszmát játszik, bár ezzel kezdettől fogva tisztában volt, hogy egyikük sem tudja a másikat külső segítség nélkül meggyőzni. Ferdinánd segítséget egyedül testvérétől, V. Károly császártól várhatott, akinek erejét azonban egyrészt a német birodalmi belső zavarok, a hitújítás következései, másrészt a Franciaországgal Itália birtokáért folytatott nagy európai mérkőzés tartották lefoglalva. Ferdinándnak, a szegény ausztriai hercegnek türelmesen ki kellett várnia, míg hatalmas testvére feléje pillant és segítséget ad neki Magyarország tényleges meghódítására.

Az idegen segítség volt első gondja János király kormányának is. A fehérvári koronázással szakadatlan követjárás kezdődött: az új király követei végiglátogatták Velencét, a pápai udvart, Francia- és Angol-országot, mindenütt segélyért esedezve a bitorló Ferdinánd ellen és nem mulasztva el rikító színekben lerajzolni és veszedelmet, mely Európára származnék abból, ha a Habsburg-ház eddigi túlhatalma mellett még Magyarország uralmát is megszerezné magának. Magyarország birtokában a két testvér gőgje egész Európát leigázhatná, erősítgették küldöttei. A fogadtatás államonként különböző volt. A pápát éppen akkor érte a sacco di Roma példátlan sérelme, V. Károly követe még a pápa személyének brutális kigúnyolásától sem riadt vissza. VII. Kelemen nem utasítá el tehát János követségét, sőt maga is viszonozta azt pápai követ küldésével, de kézzelfogható segítséget sem ő, sem a velencei köztársaság nem adhatott. Az angol király, VIII. Henrik, világosan megmondotta, hogy Magyarország túlságosan messze van ahhoz, hogy segélyt adhasson neki; Anglia számításai akkor még geografiailag határolva voltak. Igazán szíves fogadtatásra csak a francia udvarban találtak János emberei. I. Ferenc király vérében még forrott a paviai vereség, a madridi fogság szégyene: hogy a császáron bosszút vegyen, szüksége volt a Habsburg-hatalom hátában szövetségesekre. Közvetlenül a mohácsi vész után még nem volt tisztában azzal a változással, mely Magyarország fajsúlyában, európai politikai értékében beállott, s ezért János udvarát éppoly fontosnak tartja, mint a lengyelt és a törököt, ugyanazon emberét, a kalandor Rincon volt császári kapitányt bízza meg e három keleti hatalomnak a Habsburgok ellen ingerlésével. Rincon megjelenését a budai udvar nagy megtiszteltetésnek, az európai elismerés jelének veszi, fogadásakor mise után Verbőczi népszerű beszédben magyarázza meg a tömegnek a követség nevezetes és hasznos voltát. Pozitív eredményt János követe, Statileo János választott püspök ért el, aki 1528 október 28-án megkötötte a fontainebleaui egyezményt, melyben János a Habsburgok elleni harcra kötelezte magát mindaddig, míg Ferenc király a császártól vissza nem kapja túsz fiait, sőt ha közben sikerülne neki egész Magyarországot elfoglalnia, akkor még Olaszországba is fog küldeni, a francia király szolgálatára, lovas és gyalog sereget. Mindennek fejében Ferenc király 20.000 tallért ígért János támogatására és leereszkedően kijelentette, hogy ha maga mégis kibékülne a Habsburgokkal, módot fog keresni arra, hogy a békébe Jánost is bele foglalja, Típusa ez az olyan szerződésnek, minőt a hatalom különböző fokán álló felek kötnek egymással, s melyben a hatalmasabb egyszerűen zsoldjába veszi a gyengébbet és még azt is a saját szabad elhatározásának tartja fenn, mikor bontja fel a viszonyt. Mohács előtt Magyarország nem kötött ily lealázó szövetségeket.

Nem több eredménnyel folytak János tárgyalásai a német birodalomnak Habsburg-ellenes rendjeivel, így a két nagyravágyó bajor herceggel és hesszeni Fülöppel, akik nyiltan nem is igen mertek érintkezni a Habsburgok vetélytársával, követeik Bécsből titokban rándultak le Magyarországba, avagy cseh főurak, például egy Kollowrat közvetítésével érkeztek meg Jánoshoz. A hatalmas lengyel király, aki eleinte maga is igényt tartott unokaöccse, II. Lajos elárvult trónjára, a két királyválasztás után közvetítő, egyeztető állást foglalt el, de a valóságban inkább hajlott a német nagyhatalommal rendelkező Habsburgok, mint rokona, első feleségének testvére, Zápolyai János felé. A követjáratás tényleges eredménye csak azt a felfogást erősítette meg, hogy döntés egyedül a fegyveres összeütközéstől várható. Az ország nagy része János kezében volt, s ha ő ki tudja használni hatalmi lehetőségeit, könnyen kivetheti Ferdinándot a nyugati végekről is. Ezt az alkalmat János király a diplomáciai küldetésekre fecsérelt idő alatt elszalasztotta. Kortársai férfiatlan akarathiánya miatt nevezték Katalin királynak. Nem volt harcias természet, hadvezéri tehetséget soha nem árult el, egyetlen győzelmes haditényét ismerték: Dózsa György parasztjainak leverését. A török ellen 1516-ban az Al-Dunánál nagy hadjáratot vezetett, s ebben csúfos vereséget szenvedett. Otthon ugyan, a budai királyi lakban, hadtudományi könyveket tanulmányozott, s az új német gyalogság, a landsknechtek szervezetei iránt érdeklődött, de országa hadierejének összefogására nem volt képes. Ehelyett elküldte követeit a lengyel királytól összehívott olmützi békekonferenciára, melyen ismét csak az ellentétek kiegyenlíthetetlensége derült ki.

KRISZTUS FELTÁMADÁSA, FESTMÉNY A LIPÓTSZENTANDRÁSI SZÁRNYASOLTÁRON. 1512.
A liptószentandrási faragott szárnyasoltárnak egyik festménye, 1512-ből, jelenleg a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárában; a Krisztus koporsóját őrző katonák alakjában (balról jobbra, felül, s azután alul) a török, német, cseh és magyar nemzet reprezentánsait tünteti fel, ruházat- és fegyverzetben, valamint az arcok kifejezésében. Különösen jellegzetes a töröknek nyugodt, szenvtelen arckifejezése, ellentétben a három kereszténynek kifejező, csodálkozó, meglepett arcjátékával; a csehnek szlávos az arca; a német akkori Landsknechtet ábrázol, hosszú lándzsával, a jobb alsó sarokban térdreálló magyar akkoriban divatos páncélt és sisakot visel.

Ferdinánd jobban használta fel idejét: kölcsönöket vett fel fejedelmek, városok, egyházak, bankároktól, a pénzen zsoldosokat fogadott, úgyhogy már 1527 július végén személyesen megjelenhetett Magyarországon körülbelül 10.000 főből álló sereg élén, melynek egy részét a német birodalmi segélycsapatok tették ki. Ilyen kicsiny hadierővel lehetett akkor Magyarországot meghódítani, a régi nagy, integer Magyarországot, mert ennyire haladt immár az országnak Mátyás halálakor kezdődő politikai desorganizációja, s ennyire közömbösen nézték a magyarság tömegei, melyik királyé lesz az egyedüli uralom. János tehetetlenségére és a szittya szalmalángra egyaránt jellemző, hogy ő Ferdinánddal szemben alig háromezer fegyverest tudott összehozni, kevesebbet, mint ahányan a koronázó diadalmenetben kísérték. Az osztrák fővezér, Salm Miklós, régi császári katona, több ütközetben megállás nélkül egyfolytában verte János seregét Pozsonytól Tarcalig és Tokajig. A magyar urak mind hozzáállottak, s a Jánostól csak imént kinevezett nagy méltóságok, püspökök és főispánok most egymás után meghódoltak Ferdinándnak, miután nem tartottak zsoldos lovasokat, akikre támaszkodhattak volna. Így Ferdinándot november 3-án az urak nagy sokasága előtt Fejérvárott ugyanaz a nyitrai püspök koronázta meg, aki előbb János fejére tette Szent István koronáját. Perényi Péter, Jánosnak koronaőre, a korona kiszolgáltatásáért Ferdinándtól is megkapta az erdélyi vajda méltóságot. Székesfejérvárott ez volt az utolsó koronázás, utána Ferdinánd beült János helyébe a budai várlakba és több hónapon át úgy rezideált ott, mint elődei, más magyar királyok.

János király majdnem ugyanazon az úton futott vissza Ferdinánd hadai elől, mint amelyiken nemrégen koronázásra jött. Tokajtól délnek fordul, Nagyváradnak, onnan Erdélybe, de még régi vajdasága sem fogadja be, Kolozsvár és Gyulafehérvár sem, futnia kell, mint az űzött vadnak. Néhány régi politikai barátjának fegyveres szolgáival még egyszer az ellenségnek fordul Tasnádon át, birtokán, Debrecenben sereget akar gyűjteni, közben utolsó, s tán egyetlen hű embere, Bodó Ferenc Eger mellett Török Bálintnak és Bakics Pálnak, most Ferdinánd híveinek fogságába esik. Jánosnak végső erőfeszítéssel összeszedett, részben rácokból álló serege Szinánál vereséget szenved, feloszlik, ő maga Lengyelországba menekül ki. Itthon összes családi birtokait elfoglalják a magyar urak, a legtöbbet és a leghevesebb iramban, volt hívei.

János földönfutó lett és mindent elveszthetett, csak egyet nem: azt a tudatot, hogy ő az igazi, a törvényes, a koronás király. Akinek homlokát egyszer megérintette Szent István koronája, az lehetett még oly törékeny akaratú, báb ember is, királyi méltóságáról többé le nem mondhatott. Ezért nyilvánult nagy bölcsesség és nagy önismeret például Bethlen Gáborban, aki fejére tehette volna a koronát, de nem tette, mert érezte, hogy koronás fővel nem egyezkedhetik többé az ellenféllel. Aki egyszer elfoglalta a magyar trónt, annak érte mindent mernie kellett. A magyar trón, Szent István koronája volt az, melynek birtokáért János is a legsúlyosabb beszámítás alá eső lépésre vetemedett.

Nem tudjuk pontosan, hol, melyik várában, „vetette el magától a szemérmet” – ezt a súlyos kifejezést a mult század legnagyobb magyar történetírója, Szalay László mondja róla –, de valószínű, hogy Erdélyben egyik vajdai várától a másikhoz futva határozta el magát és bízta meg Lasky Jeromost, a lengyel főnemest, hogy számára Konstantinápolyban a szultántól segítséget kérjen. Ilyen tanácsot kapott már korábban a velencei signoriától, mely tengeri birtokai, keleti gabona-behozatala és kereskedelme miatt kénytelen volt a törökkel békében élni, s keresztény szempontból nem látott semmi elvetendőt a pogánnyal való békében. János még 1527 tavaszán a regensburgi birodalmi gyűléstől sereget kért a török ellen, a dunai és szávai várakat is remélte visszafoglalhatni, lelkiállapotban azonban az ország elvesztése döntő változást hozott létre. Kétségtelen, hogy János károly menekülése közben nem volt olyan lelkiállapotban, hogy lépésének összes következéseit át tudta volna gondolni. A mozgató erő, Rinconnak tanácsai mellett, aki az utolsó csatából Jánossal együtt menekül, a másik kalandor, Lasky volt, világjáró ügyes széltoló, ma fejedelmi pompában élő nagyúr és hadvezér, holnap álruhás földönfutó, aki kortársainak legtöbbjét felülmulta kitűnő idegek és páratlan hiúság dolgában. Neki Magyarország sorsa Hekuba, otthona lengyel földön van, s mikor Ibrahim nagyvezírrel megköti a szerződést, mely akkora tüzet gyujtott Magyarországon, hogy évszázad sem volt elég eloltására, azt írja lengyelországi birtokára az otthagyott gazdának: vigyázzon, a tetőt javítsa ki, nehogy tűz üssön ki, mert ő igen fél a tűztől. A szerződés megkötése után ő, Lasky Jeromos, syradiai palatinus, János király tanácsosa hadat üzen Ferdinándnak és külön az erdélyieknek, megírva ezeknek, hogy az idők beteltek, a bárd már lecsap a fa törzsére és „nem is sok idő telik, hogy megláttok engemet az oláh vajda őfensége és a törökök meg tatárok roppant serege élén, melyek borzasztóan fognak dühöngeni és előttük egyedül a templomok és azok szolgái lesznek biztonságban, mivelhogy ezeket én érintetlenül fogom hagyni” A nagyzás mániája volt az, ami Laskyt törökvezetővé tette.

Konstantinápolyban hosszas tárgyalásra volt szükség, míg Lasky és Ibrahim nagyvezir, Szolimán mindenható minisztere, megegyezhettek egymással. A török neheztelt János királyra, mert koronázása óta tudomást sem vett róla, holott Magyarországot Szolimán meghódítván, senkinek sem lehet joga az ő engedelme nélkül annak trónját elfoglalni. A déli vidéken a régi magyar védelmi vonal váraiban már Mohács óta benn ültek a törökök, Belgrád, Pétervárad, Zimony, Szendrő, Újlak várcsoportjaiban több mint 11.000 főből álló török helyőrség kísérte éber figyelemmel a polgárháború lefolyását. Ibrahim csodálkozott, hogy a magyarok eddig nem számoltak a török jelenlétével és mosolyogva utasítá el Lasky jámbor kívánságát, hogy Jánosnak adassanak vissza a Szerémség várai. Végül is kénytelen volt Lasky elismerni a szultán felsőségét, és felajánlani neki, ura nevében, Magyarországot és János személyét: „tiéd az én uram, Magyarország királya, mindenével”, mire a szultán pártfogásába vette őt és megígérte, hogy segélycsapat helyett személyesen fog segítségére jönni. Ez több volt, mint amennyit Lasky óhajtott, de a szultán személyes elindulását megakadályozni nem tudta többé.

Az 1529-i hadjáratban, melyet ily módon Szolimán János király kérésére indított Ferdinánd ellen, már egész Magyarország a szultán lábainál hevert. János király Mohácsnak véres síkságán hódolt Szolimánnak, kíséretében udvari nagyjai: Frangepán Ferenc kalocsai érsek, Brodarics István püspök és Verbőczi, a király kancellárja. A szultán kegyesen fogadta az ajándékot, amit János hozott neki: Mátyás király gyémántgyűrűjét, a Zápolyaiak családi ereklyéjét. Az erdélyi vajda, Perényi Péter, Siklós várából menekülésben török kézre esik a szentkoronával együtt, a koronát így Ibrahim nagyvezir veszi őrizetbe. A Bécs alatt török táborba az új esztergomi érsek, Várdai Pál, jön pártfogásért könyörögni, védje meg őt Szolimán a két király közt érseki várai birtokában. Visszatérőben, Rákos mezején, Ibrahim János iránt engedelmességre oktatja a magyar urakat, Tas mellett a táborban lóhátról felmutatja a basáknak Szent István koronáját, majd pedig sértetlenül visszaküldi azt, mint a török ajándékát, Jánosnak. Büszke magyar urak így hajtották meg fejüket a pogány előtt, aki keleti bőkezűséggel és lenézéssel osztá szét köztük kegyelmének jeleit. Egyetlen magyar akadt, aki fegyvert fogott és harcolt ellene, Nádasdy Tamás, Ferdinándnak budai várnagya, kit fellázadt legénysége végre is összekötözve adott át a töröknek és Jánosnak; halálos fenyegetéssel kényszerítve ő is János pártjára állott.

Ebben a hadjáratban Magyarország a töröknek már nem akadálya, hanem felvonulási területe volt, mely ellenállást nem tud, nem akar többé kifejteni. Magyarország kezéből kihullott a kard, mellyel százötven éve védte a kereszténységet a pogány ellen, kiütötte kezéből a polgárháború és János király, akinek három éves uralkodása elég volt e változás létrehozására. A török sereget nyugati útjában bécs városa tartóztatta fel, s most a szultán hazavonulása után el kellett válnia, vajon Lasky csakugyan minden magyar nevében fogadta-e Szolimánt Magyarország urának.

*

Zápolyai János királyságát 1529-től 1540-ig a török pártfogása tartotta fenn. János teljes joggal hivatkozhatott mentegetőző leveleiben – mert a török szövetségért sokan támadták és a pápa kiátkozta – arra, hogy ő adófizetés nélkül nyerte meg a török pártfogását, és ezért semmi lealázó, keresztényhez illetlen szolgáltatással nem tartozik. A töröknek magatartására döntő lehetett az a szempont, hogy János önkényt ismerte el felsőbbségét és ezzel ingyen, költséges és fáradságos hódító hadjárat nélkül vált számára lehetővé a gazdag osztrák tartományok egyenes megtámadása, állandó rablása és pusztítása. Ha ezzel nem elégszik meg s János királyi kormányának a helyébe török közigazgatásnak veti alá az országot, ezzel talán mindent kockára tett volna, mert a hatalmától megfosztott János kétségkívül kiegyezett volna Ferdinánddal és az ilymódon egyesült Magyarország, a Habsburgok támogatásával jóvátehette volna a végzetes mohácsi veszteséget. Ez a meggondolás volt az, melynek hatása alatt Szolimán tizenkét éven át megtűrte Jánost a trónon azon feltétel alatt, hogy nem békül ki Ferdinánddal, az ő területét nem adja át a Habsburgi királynak, nehogy a kettészakadt ország valamiképen mégis egyesüljön. János a magyar trónon annyit jelentett a török politika számára, mint Magyarország állandó megoszlását, örök tehetetlenségét.

Török és magyar viszony ehhez képest nem is volt egyenrangú felek szerződéses kapcsolata, inkább hasonlított ahhoz, mely régente a hún, türk, bolgár birodalmak és a nekik alávetett országok közt állott fenn. E lovas népek széles birodalmuk határain meghagyták az alávetett népeknek belső szervezetét, mert tudták, hogy az képtelen ellenük hathatós védelemre és ellenállásra; megelégedtek azzal, hogy az illető nép országát szabad átvonulási területnek használhatták és hogy az alávetett törzsek az ő hadi vállalataikat élelemmel és némi segédcsapatokkal támogatták. Ezt az ázsiai államkapcsolatformát próbálták most a törökök a keresztény Közép-Európában megvalósítani, és János király megtartván belső kormányzata szabadságát, csakugyan kénytelen volt hűbérurát országán keresztül Nyugat felé átengedni és neki időnként, így a moldvai hadjáratban, élelmet, pénzt, sőt katonaságot is szolgáltatni.

De mindez nem volt elég, hogy vele a magyar király, országának a töröktől valóságos békét vásárolhasson. Török helyőrség ugyan János idejében az anyaország területén csak a Szerémségben állott, különben a Száva és az Al-Duna képezte a határt, amelyet azonban a törökök éppenséggel nem tekintettek áthághatatlannak. A török végváraknak erős helyőrségei, azután a boszniai és szerbiai bégek csapatai folyton pusztították a magyar határvidékeket; a végvárak helyőrségének egynegyede fizetetlen rác martalóc volt, aki magyar területről hozta meg élelmét, zsákmányát, eladható rabjait. A magyar végvidék ilymódon a középkori gyepűk vadon pusztaságainak sorsára jutott már János törökbarát korszakában. A Dráva és Száva között, a Szerémségtől nyugatra Valkó, Pozsega, s részben Verőce vármegyék lakossága már ekkor elmenekült, és Katzianernek, Ferdinánd főkapitányának 1537-i, nagy erővel végrehajtott kísérlete Eszék visszaszerzésére leginkább azon szenvedett kudarcot, mert Verőcétől Eszékig lehetetlenség volt a sereg számára élelmet találni, oly területeken, melyek még néhány évvel előbb falvak nagy sokaságában kiterjedt gabonatermelést folytattak. A Drávától és Dunától északra hasonlóképen kezd kialakulni ez a gyepűelőző vadon; a régi belső várak: Babocsa, Siklós, Kalocsa, Temesvár végvárakká lesznek, s a déli lakosság felhúzódik védelmük alá, pusztán hagyva a töröknek kitett területeket. De, hogy legalább ez a helyzet állandósulhasson, ahhoz is szükség lett volna a felsorolt várak megerősítésére és az elpusztult dunai védelmi vonal helyébe új várvédelmi rendszer kiépítésére. Jánosnak azonban éppen törökbarátsága tette lehetetlenné e várak helyrehozását: a török mindenkor, birodalma minden határán bizalmatlanság elítélendő és megbosszúlandó jelének tekintette, ha szomszédai váraikat megerősítették, s így János uralma alatt nem történhetett semmi a már elveszett aldunai és szerémségi várrendszer pótlására, jóllehet a déli végek az ő kezén voltak. János a töröknek tárva-nyitva álló országon uralkodott mindvégig, tisztán Szolimánnak személyes jóindulatára hagyatkozva.

Magyarországot azonban ekkor már félezredév erős kapcsai fűzték a nyugati kereszténységhez, melyeket nem lehetett egy pillanat alatt elszakítani. János maga udvarával együtt megmarad katholikus hitében és törökbarát kormánya alatt minden közrendű magyar vitézek, kivétel nélkül, törökellenes. Nyoma sincs annak, hogy magyar vitézek, ha még oly szegények is, tömegesen török zsoldba adnák magukat, mint ezt a szerbeknél látjuk. Még a politika emberei sem barátkoznak szívből a törökkel, s János udvaroncai közt alig van valaki, aki félelem és visszatetszés nélkül kísérné őt el a törökökkel való találkára. Mikor az 1529-i hadjárat előhírnökéül Mehemed szendrői bég, lovasaival tiszteleg Makó mellett János királynál, a török látogatása hírére a király mellett levő urak, régi törökverő vitézek, erre a napra ellovagolnak Várad felé, hogy ne legyenek tanui annak a jelenetnek, mint sétálgat a Tisza partján kettesben, barátságos beszélgetésben a pogány törökkel a magyar király. Jánost erre a találkozásra nem is kísérte el más, mint legszűkebb politikai párthívei: Verbőczi, Pöstyéni, Ártándy, azok, kiknek pályája évtizedek óta felbontathatatlanul összefonódott az övével. A mohácsi tisztelgésre utaztában ugyanezen bég kevesli is kíséretét, mire János kénytelen bevallani, hogy a magyar vitézek nem bíznak a törökben, ezért nincs vele nagyobb kíséret. A törökbarátság hordozója az a néhány politikus, ki megszokta párharcokban a politikai hatalomért minden más tekintetet feláldozni. A nagy katholikus Verbőczi szívesen jár le követségben Konstantinápolyba, a török szultánhoz.

De vannak a törökbarátságnak olyan hívei is, kik a napi politikán felülemelkedve magasabb, nemzeti sőt humanisztikus okokból támogatják a török szövetséget. Ezek kivétel nélkül a déli végekről származnak, s vérükben is túlnyomó a délszláv elem. Két főpap a vezetőjük. Az egyik Frangepán Ferenc, a Jánostól kinevezett kalocsai érsek, azon nagy tengermelléki családból, melynek tagjai, a tenger és a hegyek közé beékelve, korábbi századokban a velenceiek hatása alatt olaszok voltak, most pedig a török nyomás alatt, hogy birtokaikat megtarthassák, a törökkel kénytelenek megegyezést keresni. Ennek a családnak egyik tagja volt az a Frangepán János, aki a mohácsi hadjárat előtt Ferenc francia király segélykérését vitte meg Szolimánnak. Az érsek maga korábban a római Araceli kolostor ferencese volt, tisztaéletű, hithű szerzetes, aki Mohács hírére, a magyarok pusztulását hallva, nővérének megmentésére jött Magyarországra, s itt látva Jánosnak értelmes emberektől való elhagyatottságát, hazafias kötelességből állott be tanácsosai közé, de mindig kámzsában járt, vagyont nem gyűjtött, egyházi birtokait nem vette kezébe és minden vágyódásával az Araceli kőszáli kolostora felé fordult vissza. Mind délvidéki ember, jól ismerte a töröknek mérhetetlen hatalmát, s ennek benyomása alatt lőn szószólójává a törökbarát politikának, miután János megtette Konstantinápolyban, Lasky által, a döntő lépést. Elkíséri Jánost Mohácsra, s abban a kitüntetésben részesül, hogy Ibrahim nagyvezérrel együtt ülve hallgatják végig Szolimán sátrában a két uralkodó beszélgetését. Az érsek tisztában van az áldozattal, melyet ekkor Magyarországnak és a kereszténységnek hozott. „Az országot ekkor mi, a török hívei, tartottuk meg, nem Ferdinándék”, s a ferences barát alázatával vallja be, hogy igenis, ő is megcsókolta Szolimán kezét, mert ezzel a megalázkodással lelkek ezreit mentette meg a pogánytól. Új Leó pápának tartja magát, aki az új Attila elé járulva, megmenti a kereszténység ügyét. Ha a pápa tudná, mit szolgált ő és társa, Brodarics püspök, a török szövetség létrehozásával a kereszténységnek, bizonyára szentté avatná őket, véli ez a szerzetes-érsek, aki nemsokára maga is kiábrándult a törökbarát politikából.

A törökbarátságnak egész elméletét dolgozza ki a szintén délszláv származású szlavóniai Brodarics István püspök, aki már Mohács előtt a tolnai táborban javasolta, hogy adófizetés fejében szerezzen az ország békét a töröktől. A délszlávok törökhajlamosságát növeli benne a békeszeretet, jellemének e kimagasló tulajdonsága, mely már szinte elvi pacifizmussá erősödik. Szerinte Magyarországnak békére van szüksége, de békét nem Ferdinándtól kell kérni, hanem egyedül attól, aki ha háborút határoz, ezzel tönkre is tudja tenni az országot. Magyarország felett nem Ferdinándnak, egyedül a töröknek van hatalma, amiből következik, hogy Ferdinánddal csak olyan békét szabad kötni, amit a török javasol. A török annyira fél, hogy hajlandó annak minden kívánságát teljesíteni, s így végül is ugyanarra az álláspontra jut, mint Ibrahim nagyvezir: a két magyar király közt a szultánt illeti meg a döntés és bíráskodás. Ez a délszláv vérben meglevő respektusa a töröknek, aki már kétszáz év óta kínozta a délszlávokat, ez az örökölt törökfélelem zavarja meg Brodarics püspök politikai ítéletének biztosságát és teszi őt a török szövetség első elméleti és gyakorlati hívévé mindaddig, míg a töröknek magyar ügyekben tanusított politikája őt is másra nem tanítja.

János uralmát és a törökbarát kurzust valósággal ezek a délszlávok tartják fenn. Látni fogjuk, hogy a török hódítás, mindjárt első korszakában, a délszláv törzsek, horvátok és szerbek, rácok északra tólulását, valóságos népvándorlást idéz elő, s ebből ad ízelítőt az a délszláv mozgalom, mely János királyságát támogatja és őt folyton ingó trónján mindvégig megtartja. Egyrészt a szlávoknál erősen kifejlett családi és törzsi érzés, másrészt a magyar társadalomban élő servitor- és familiáris-intézmény teszik lehetővé, hogy a Zápolyai-család fejét annak ősi birtokairól, a drávántúli szlavonvidékről származó délszlávok vegyék körül és kísérjék végig egész pályáján. Már mint erdélyi vajda is ezeket tartja udvari hivatalaiban, s koronázása után magával viszi őket a magyar királyság központi szerveibe. Ez az értelme annak, hogy Jánost kortársai itt királynak, azaz szlavónnak, délszlávnak is gúnyolták. Az ő uralkodása alatt Magyarország püspöki székeit horvátok és dalmaták foglalták el, a már említett Frangepán és Brodarics mellett Statileo, az erdélyi püspök, tovább a horvát nemes Utyeszenics György, még János anyjának nemes szolgája, utóbb a sajóládi pálos kolostor perjele és János lengyelországi, tarnovi tartózkodása óta ennek bizalmas tanácsosa. Egyik délszláv hozza a másikat és János királyságának jövedelmező állásait egymás közt töltik be. Követségeket ők viselnek – követség akkor is jövedelmező mesterség –, bár eleget panaszkodnak a savanyú fizetésre; Statileo maga mellett követté képezi ki unokaöccsét, Verancsics Antalt, a későbbi esztergomi érseket, Brodarics püspök pályát csinál testvérének és segíti, ahol teheti, unokaöcsét, Nádasdy Tamást. De János királyságának e szláv vezető rétegében az egyháziak mellett nem kevésbbé fontos szerep jut a nagybirtokosoknak és katonáknak. Ehhez képest János királyi tanácsa, ha történetesen hiányzik belőle Verbőczi, szinte teljesen délszlávokból áll. Főtanácsadója, rokona: „atyafi gyermeke” Petrovics Péter, mellette Perussith Gáspár, azután a Petrovicscsal nőágon rokon Patócsyak, s ezeknek rokona Czibak Imre, hadvezér, vajda, püspök egy személyben. Mindezen családoknak a Maros–Tisza és a Körös–Maros köze szolgál hatalmi bázisul, ott fekszenek a régebbi Jaksics-birtokok, a Petrovics-, Patócsy-, Perussith-, Cserepovics-birtokok, csupa délszláv vonatkozású főúr földje, akik maguk is délről vándoroltak be a mult, XV. században, s hoztak magukkal nagy tömeg rác szolgát, egész falvak szerb jobbágyait. Az utóbbi félszázad török beütései még inkább elfogyasztották e déli vidékek régi magyar lakosságát, s az üres falvakat szintén a török elől futó rácok vagy oláhok szállták meg. Jánosnak és főurainak ezek szolgáltatják a közkatonaságot. A török torkába került szörényi bánság északi, Orsován felüli területeiből ekkor alakul ki a karánsebesi és lugosi bánság, melynek a magyar nemesek mellé beköltöző oláh-rác lakossága ért a fegyverforgatáshoz és zsoldos katonaként szolgál nemcsak Petrovics Péternek, hanem János egyéb, magyar eredetű híveinek is. Így tartja fenn Török Bálint a dunántúli részeken János király hatalmát nem kis részben Lugos környékéről való rác katonasággal. Ezek a török elől futó, magyar zsoldba lépett rácok és oláhok érzik hatalmukat e desorganizált magyar államban, a polgárháború zavarai között és érzik, hogy a „tót király” jóindulattal van irántuk. Egyik lovászlegénye, Fekete Iván, akinek testén egész hosszában fekete anyajegy fut végig, már Tokajban, 1526-ban ura elé járul, tíz fegyveresével együtt térdet hajtva hűséget fogad neki, hazatérve a déli végekre, a rác elemet János király nevében maga köré gyűjti, s a magyar főurakra támad, akár hívei azok Jánosnak, akár nem. Több ezer rác élén pusztít a Temesközben és bácskában, főhadiszállását Török Bálint várában, Szabadkán tartja, főudvarmesterrel, kincstárnokkal, főlovászmesterrel vesz körül magát, és külön rác vajdaságot akar csinálni; már Iván cárnak, fekete cárnak is nevezi népe. Török Bálint első támadását könnyen kivédi, miután a csekély politikai előrelátással rendelkező János királytól figyelmeztetést kap. Csáky László hadát Csanádnál szétveri, s a magyar főúr fejét póznán hordoztatja meg a köréje sereglett pórok között. De János király mégis csak megmarad a magyar urak mellett, akik egymás után, de elszigetelten próbálják Iván cár hatalmát megtörni. Döntő fordulatot okoz e részben nemzetiségi, részben szociális lázadásban, hogy Iván Ferdinánd pártjára áll, aki külön követséggel tiszteli meg őt, rác despotaságot és a hatalom mindazon szimbolumait ígéri neki, melyeket Iván a cársághoz szükségesnek tart: piros posztót, arany zászlót, trombitát és díszes kocsit. Bármennyire rokonszenvezett is eleinte e mozgalommal János király, azt már nem tűrhette, hogy az Al-Dunánál, ahol a fent vázolt rokonsági és nemzetiségi viszonyok miatt Ferdinánd eddig nem vethette meg lábát, most a Habsburgi király szolgálatában erős katonai hatalom jöjjön létre. A magyar urak is tudatára ébredtek a mozgalom nemzetiségi jellegének: Perényi Péter vajda jónak látja figyelmeztetni az erdélyi szászokat, vigyázzanak, nehogy Iván cár rác mozgalma az erdélyi oláhokra is átterjedjen. Végül is Ivánnak alig egy éves uralmát Czibak Imre törte meg a Marosnál, a menekülő cárt egy szegedi polgár lőtte le, s Török Bálint fejét vétette.

János király tekintélyét a magyar urak előtt ezek a délszláv események nem gyarapították. Ragaszkodással a nagy magyar családok tagjai nem viseltettek iránta, hűségüket folytonos kinevezésekkel és legelső sorban birtokadományozásokkal kellett fenntartani. A kezébe esett országrésznek minden királyi, kamarai birtokát eladományozta, de még a Zápolyai-vagyon fekvőségeinek nagy részét is, köztük Debrecent, továbbá a kihalás vagy hűtlenség miatt a királyra szállt hatalmas birtokokat, mint Sárospatakot, Aradot, Világosvárat, Vajdahunyadot. Az ő adományai és tekintélytelen személyisége nagyban hozzájárultak a nagybirtoknak alább kifejtendő állami érvényesüléséhez. A polgárháborút a két király közt János részéről kizárólag a határterületen birtokos urak, a Dunántúl Török Bálint, a Felvidéken a Balassák, Bebek, Podmaniczkyak folytatják, ezeknek személyes hódításaiból áll János területi gyarapodása, akinek magának nincsen számbavehető katonai ereje, de még működésre képes központi kormányzata sem. János kormánya a külfölddel való érintkezésen kívül alig intéz fontosabb állami ügyeket, Verbőczi mint kancellár a szobatudós túlzott buzgalmával közönséges birtok- és egyéb polgári perek közbeeső beadványait regisztrálja sajátkezűleg, mihez hasonló foglalkozás évszázadok óta már csak alsóbbrangú hivatalnokoknak, nem pedig a király kancellárjának volt kötelessége. A kormány e teljes cselekvéshiányának köszönhető, hogy az országgyűléseken nincsenek nagyobb nehézségek, hisz adóval és katonatartással nem a király, hanem az egyes országrészek hatalmas nagybirtokosai terhelik meg a nemeseket és városokat. A királlyal, éppen mert akarat és igények híján van, senkinek sincs baja, közömbösek iránta; amint egyszer meg is mondta róla a hatalmas erdélyi úr, Majlád István: „már igen únom őfelségét.” Így esik vissza János kormánya alatt az ország igazgatása a középkorba, amikor erős központi hatalom nemlétében az ország önmagukat védő, csak önmagukkal törődő részekre hullott szét, s az állami hatalom képtelenné vált összefogó feladatok teljesítésére.

A gyönge király, kinek élete egy áhitozás volt a hatalom után, érezte tehetetlenségét s belőle oly kísérlettel akart menekülni, amely a magyar királyi hatalom legmélyebb hanyatlását jelentette. Alvisio Gritti kormányzóságát értjük. Ez a törvénytelen születésű velencei doge-fiú, kinek atyja korábban konstantinápolyi követ volt, mint török ékszerkereskedő megnyerte Ibrahim és Szolimán bizalmát, már Laskynak is nagy segítségére szolgált a török-magyar szerződés kieszelésében, majd 1530-ban, amikor Szolimán hadjárata után Ferdinánd vezére, Roggendorf Budát ostrom alá fogta, Nádasdy magyarjaival együtt szintén részt vett több ezer török élén a védelemben. Ez ostrom után János király kinevezi őt Magyarország kormányzójává, reája bízza az országnak régi állapotba való visszaállítását, s e célból szabad rendelkezési jogot ad neki az összes bevételekre és mindarra, ami a királyi méltósághoz tartozik: ugyanekkor egész Máramaros urává teszi, tizenhat éves fiát pedig, Antalt, egri püspökké nevezi ki. A magyar közjogban ez az eset példátlanul áll – hiszen volt király, felnőtt korú és nem beteg – és így nem lehetett szükség gubernátorra. A kinevezést Gritti azzal csalta ki Jánostól, hogy rámutatott, mennyire hűtlenek hozzá saját alattvalói s elhitette vele, hogy egyedül ő lesz képes Jánost királyi méltóságában megtartani. A királyi tanács tagjai, élükön Czibak és Statileo, hevesen ellenezték e megbízást, de Jánost annyira megigézte a remény, hogy Gritti segélyével végre tényleg hatalomra tehet szert, hogy tanácsosai nélkül is kiadta a kinevező oklevelet. A kalandor olasz jól látta, hogy a tanácsosok között egyetlen nagyszabású, s így reá nézve veszedelmes egyéniség van, Nádasdy Tamás, ezért sietett Nádasdyt az ő helyettesévé: Magyarország kormányzójának helyettesévé kinevezni, azon kötelezettséggel, hogyha valaki az ő konstantinápolyi távollétében a reá bízott kormányzói hatáskörbe merne avatkozni, erről Nádasdy őt rögtön értesítse. Nádasdy azonban nem volt hajlandó egy Gritti alatt szolgálni, a kinevezést visszautasítá, s éppen Gritti szerepétől megundorodva kezdte meg Ferdinándhoz való áttérésének előkészítését, nem hallgatva atyjafia, Brodarics püspök oktatására, aki váltig magyarázta neki, hogy nem helyes, a hit különbözősége miatt nem érintkezni a törökkel és kreatúrájával, Grittivel, mert lám keresztény fejedelmek is keresik a szultán barátságát, meg aztán Szent Pál is pogányból lett kereszténnyé, a fő a haza java, s ennek érdekében akár tatárral, szaracénnal is nemcsak érintkezni kell, de ha szükséges, tőlük a hazáért kenyeret és italt is el kell fogadni.

A magyar urak világosabban látták a helyzetet mint a békeszerető jámbor püspök: Gritti kormányzósága az ő szemükben János egyéniségének az uralkodásra való teljes képtelenségét jelentette. Ebben az időben a pápai nuncius is úgy vélte, hogy Magyarországon interregnum, királytalan állapot van, s ettől kezdve tényleg nincs többé magyar politikus, Verbőczit és régi barátait kivéve, aki az országnak János alatt leendő egyesítését megvalósíthatónak tartaná. Gritti további szerepe még inkább kinyitotta a szemeket a törökbarát politikát illetőleg. Magyarország kormányzója a kinevezés után Konstantinápolyba visszatérve újból felvette a szultáni ékszerkereskedő és minden követtől megfizetett nagyvezéri bizalmas ember szerepét, szolgálatait most már Ferdinándnak is eladta s az újabb béketárgyalások alatt a másik kalandorral, Laskyval összejátszva, úgy irányította a dolgokat, hogy a szultán végre is őt küldte ki Ferdinánd és János között a függőben levő kérdések elintézésére. Mint teljhatalmú békebíró, aki két magyar király sorsa felett rendelkezik, királyi pompával tér vissza, a határon már néhány magyar úr is várja, fiával, az egri püspökkel együtt, kinek egyházi kiképzésre felfogadta és behívta honfitársát, a tarvisi plébánost. Gritti ekkor végre közel volt ahhoz, hogy a két király kijátszásával ő legyen török hűbérbirtokosa Magyarországnak. A hatalomhoz mohón nyúlt hozzá, elsősorban pénzt és drágaságokat harácsolt, vagyonát 98 tevén, 30 öszvéren, négy kocsin hordatja maga után, s a tarvisi plébános, aki semmivel jött be, néhány hét alatt drágakövek, arany- és ezüstedények, drága lovak, szőnyegek, könyvek és kéziratok ura lesz, gazdája jóvoltából: a vagyonszerzésnek ugyanazon formája ez, mint ahogyan a basák, a szultán helytartói szoktak meggyarapodni az alávetett tartományokban. Emellett János királyt rendszeresen iparkodik eszesebb és erélyesebb tanácsosaitól elszigetelni, hogy a döntő pillanatban az akarattalan uralkodót bonyodalmak nélkül letaszíthassa trónjáról. Már első itt tartózkodásakor Jánosnak egy vadászkirándulását felhasználva, távollétében önhatalmúlag lefejeztette a két Ártándyt, János régi barátait; Konstantinápolyból visszatérése után Nádasdyt már nem találta János pártján, s ezért vele szemben megelégedett azzal, hogy Ferdinándot kérte levelekben Nádasdynak, mint árulónak kivégzésére; Nádasdy távozásával János udvarának legbátrabb egyénisége Czibak Imre püspök volt, s ez éppen elég volt Grittinek arra, hogy őt is megölesse. Ezzel aztán elérte végzete: Czibak unokaöccse, Patócsy Miklós vérbosszút fogadott, kezdeményezésére az erdélyi urak összefogtak, Medgyesen erős harc után megölték, mielőtt a gubernátorságból a királyi trónra léphetett volna.

Gritti magyarországi szerepe nem epizód volt, hanem szoros következése azon tehetetlen kormánynak, mely János uralkodását Dobzse Lászlóéhoz tette hasonlóvá. Az ő hiszékenysége hozta Grittit a magyar urak nyakára, akik azután kénytelenek voltak saját iniciativájukkal szabadítani meg tőle az országot. Az urak levonták ebből a tanulságot: 1534-től kezdve kezükbe veszik a béke ügyét és Jánosnak magán, családi érdekeivel nem törődve, kikényszerítik tőle, hogy Ferdinánddal a török tudta nélkül kibéküljön. Gritti kormányzósága a polgárháború legmélyebb mélységében érte Magyarországot és előkészítette a béke ügyét.

*

A kettős királyválasztással kezdődő, tizenkét éven át tartó polgárháborút csak második felében szakították meg fegyverszünetek, különben szakadatlanul folyt az, a korszak hadi és társadalmi viszonyaitól adott formákban. A harcot nem annyira a két király, mint inkább az ő többé-kevésbbé független, szinte önrendelkezéssel bíró híveik folytatták. Sem Jánosnak, sem Ferdinándnak nem volt oly személyes hatalma, hogy maguktól ki tudtak volna állítani hadseregeket, az első a töröksegélyre, a másik a birodalmi csapatokra volt utalva, melyek csak időnként állottak rendelkezésükre. A háborút a nagybirtokosok folytatták zsoldos hadaikkal, melyek neki-neki indultak és a másik fél birtokait pusztították. Az ilyen hadjáratoknál a falvak népe nem szenvedett annyit, mint a török pusztításnál. A török rabokat fogott, hogy az embervásáron eladhassa őket, a polgárháború magyar zsoldosai csak állatokat hajtottak el, amennyiben azokat a falvak lakossága jó előre el nem rejtette előlük. Egy-egy összefüggő nagyobb területen, pl. egy-egy folyó völgyében a falvak egymással összeköttetésben voltak, s előre értesítve egymást, a nagyúr zsoldosai elől a közeli hegyekben és erdőkbe vették magukat, családjukkal s barmaikkal együtt. A zsoldoslegények távozásával visszatérve, könnyen kijavították a faházaikban vagy sátraikban esett károkat. A hadicsapatok nem is a falvakra, hanem a kerített városokra fenték fogukat, ahol a zsákmányt már használati, ipari tárgyak, pénz és drágaságok képezték. De éppen ezért vigyáztak magukra a városok, s a polgárháború folyamán nagy ritkaság, hogy egy-egy nagyúri seregnek sikerül meglepni és kirabolni valamely várost. Legnevezetesebb volt, mikor kevéssel a béke megkötése előtt Török Bálint és Báthory Bonaventura-András 1500 emberükkel összeszedelőzködnek és a tatai kapitány kalauzolása alatt meglepik Győr városát, kirabolják és felégetik. Kassa elfoglalása a kapitány, Serédi Gáspár távollétében már nem ilyen tipikus rablóhadjárat volt, stratégiai jelentőségéhez képest nem is rabolták ki a várost, hanem megtartották saját pártjuk birtokának. Rendesen azonban a hadat tartó nagybirtokosok arra törekedtek, hogy nagyobb kiterjedésű nyílt területet szálljanak meg, annak helyi hatóságait fenyegetésekkel vagy erőszakkal saját pártjukra hajlítsák és a területi szolgáltatásait, úgy a királyiakat, mint azokat, melyek a földesurat illették, maguk számára hajtsák be. Ha ezt a másik félhez tartozó területen űzték, akkor a polgárháború aktusa volt, a saját párthíveik területén pedig a hatalmaskodás és személyes injuriának valamely komplikált esete. A másik féltől elhódított területet természetesen adományba kapták az ő királyuktól.

Ilyen hadviselési mód mellett, tulajdonképeni állami érdekében működő, királyi seregek nélkül egyik fél sem nyerhetett végleges győzelmet. János időnként török csapatokat szerzett magának, hogy ezek Magyarországon átvonulva Ferdinánd ausztriai tartományait pusztítsák, de már legelső ilyen segédcsapata, Mehemed szendrői bégnek vezetése alatt, Morvaországnak a Jánostól elpusztításra kijelölt területei helyett, Magyarországot rabolta ki Budától Nyitrán át a határig, s visszatérve oly sok magyar rabot hozott magával, hogy János maga is kétségbeesett és szívesen felajánlotta volna a saját személyét cserébe a sok magyar rab kiszabadulásáért. Hasonló féktelen pusztításokat okoztak, hasonló politikai sikertelenséggel azok az idegen zsoldosok, németek, spanyolok, kiket viszont Ferdinánd zudított kölcsönpénzekből, német birodalmi segélyből a János-párti területekre. Felső-Magyarországot Katzianer János fővezér, Lascano Tamás kapitány és egyéb idegenek ülték meg és sarcolták éveken át.

A polgárháborúba merült Magyarország Ferdinánd és az osztrák ház számvetésében súlyos tehertétel volt, főként azóta, hogy János a török pártfogását biztosította magának. Ezért iparkodik Ferdinánd kezdettől fogva arra, hogy legalább a szultán személyes vezetése alatt készülő nagy török támadásokat fordítsa el az országról, még alkudozások, vagy békeajánlatok segélyével is. Az a király, aki ekkor már saját kezében egyesítette az osztrák tartományokat és a cseh koronának gazdag országait, s aki mögött ott állott Európa és az Indiák ura, V. Károly császár, a török szultán közeledésének legelső hírére fegyver helyett alkudozásokhoz nyúl és a békét kérő követséget küld Konstantinápolyba, elismerve ezzel annak lehetetlenségét, hogy Magyarországot Közép-Európa egyesített erejével védelmezze meg. Ferdinánd első, 1528-i követküldése végtelenül lehangoló hatással volt a magyar urakra, s jellemző, hogy ezen első követségekben délszlávok és németek jártak; a magyar urak Ferdinánd pártján is ellenségei voltak a békekötésnek, a törökkel a statusquo alapján kötendő egyezségnek, akárcsak János hívei.

Az első követség vezetője Hoberdanacz János, Jajca várának utolsó vitéz parancsnoka volt, hevesvérű, gyors és meggondolatlan beszédű délszláv, aki utóbb János király ellen megkísérelt merényletéért életével lakolt. Ő Lasky távozása után ért a fényes portára, s ott hároméves fegyverszünetet követelt azon feltétellel, ha a szultán a régi magyar királyi területet: a Szerémséget, a bosnyák és szerb várakat, köztük Belgrádot, Szabácsot, Jajcát, Banjalukát visszaadja Ferdinándnak. Ibrahim nagyvezír gúnyos szavakban fejezte ki csodálkozását, mért nem kívánja Ferdinánd Konstantinápoly visszaadását is. Ez az első követség, mely a helyzetet teljesen félreismerte, csak siettette Szolimán 1529-i hadjáratát, de egyúttal maga a követküldés és békekérés ténye a magyarokat is felvilágosítá arról, hogy bár Ferdinánd elég erővel rendelkezik János kiűzésére, a török beavatkozással szemben ő is tehetetlen. Ugyanazt erősíté meg az 1529-i hadjárat, melyben Ferdinánd őrsége Budát elvesztette, továbbá Budavárának a következő évben Ferdinánd részéről megkísérelt ostroma: a töröktől támogatott Jánostól Ferdinánd nem tudta többé az ország székvárosát visszafoglalni.

Mindezen tanulságok mély benyomást tettek a Ferdinánd-párti magyar urakra is, beláttatván velük, minő bűn és veszedelem volt a kettős királyválasztás. Most amikor mindkét király mereven ragaszkodik koronázás adta jogaihoz és ezek érvényesítésére idegen seregekkel pusztíttatja szegény Magyarországot, azok a főurak és főpapok veszik kezükben az egyesítés művét, akik pedig a két király között pártállásuk változtatásából anyagi előnyöket nyerhettek, s így ha tisztán saját személyükre gondolnak vala, úgy inkább a kettős királyság és a fejetlenség állandósításán kellett volna dolgozniok. Ehelyett az urak éveken át makacs kísérleteket folytatnak, hogy a két királyra rákényszerítsék az ő egyesítő, békítő akaratukat. A kiindulás Várdai érsektől jön, aki rögtön Szolimán 1529-i kitakarodása után, még János pártjáról közös országgyűlésre hívta a Ferdinánd-párti urakat. Egy év mulva Perényi Péter veszi kezébe az egyezség ügyét és a babocsai megbeszélés után Bélaváron gyűlést tart, melyen mindkét királyi pártjáról száznál több úr négyezer fegyveres szolga kíséretében jelenik meg. Itt mindkét fél részéről nagy beszédek tartatnak, melyekben mindenki a saját királyának mulasztásait és bűneit sorolja fel, s végül Veszprémbe országgyűlést hirdetnek, hogy ott majd vagy rákényszerítik a két királyra a békességet, vagy maguk veszik kezükbe a török békekötés ügyét. A két király előre védekezik: mindegyik eltiltja híveit az országgyűléstől, mely tényleg nem is jön létre, az urak részben azért sem mennek Veszprémbe, mert közben kiviláglott Perényi Péter célja, hogy az országgyűlés a két király eltávolításával őrá bízza az ország vezetését; a hatalmas nádorfi egyelőre főkapitányi címmel is megelégedett volna, addig míg a törökkel valamiféle egyezségre jutva a koronához is hozzá nyúlhat. De a magyar urak két királyt is sokaltak, s legkevésbbé voltak hajlandók még egyszer magukfajta urat választani királynak. Most tehát Perényi kizárásával kísérleteznek tovább, előbb a zákányi, majd az 1532-i kenesei gyűlésen. Ez utóbbinak programmjában nem kisebb dolgok foglaltatnak, mint megkérdezni mindkét királyt, meg tudja-e az országot a török ellen védelmezni, felszólítani Ferdinándot, hozzon be nagy idegen segéderőket és fogadjon zsoldjába legalább 20.000 magyart; másrészt Jánost is súlyosan felszólítani, hogy végre mutassa meg, van-e csakugyan befolyása a török szultánra; s ezt az urak véleménye szerint leginkább azzal mutathatja meg, ha visszaszerzi tőle, Belgrád kivételével, az összes aldunai végvárakat. Ha a két király nem tud segíteni, s megint csak ígéretet, szavakat ad, akkor az urak mindkettőtől elszakadnak és maguk egyeznek ki a törökkel, mert „jobb holnap, mint ma elpusztítani.” János király most is eltiltá ezeket a gyűléseket, Ferdinánd azonban belátta, hogy a kétségbeesés rossz tanácsadója lehet az uraknak, valamit kell tenni, hogy legalább jó szándékát lássák, s ezért nemcsak a maga követeit küldte el a kétségkívül törvénytelenül egybehívott kenesi országgyűlésre, hanem még a császári és pápai követek odautazását is szorgalmazta. Utóbb azonban mégis visszahívta őket és bár a kenesei gyűlés küldöttségét szívesen fogadta, megint eltávolodott az urak egyesdítő ideájától, a kezében levő országrész rendeit külön országgyűlésre hívta Pozsonyba, mert az európai politikai helyzet változásával ismét megjelent szemei előtt a fegyveres döntés, a török feletti győzelem fantomja.

Az európai helyzetet az egész korszakban a császár és a francia király ellentéte dominálta, s ebben a nagy küzdelemben, mely a török elleni védekezést Európa szemében mellékhadszíntérré szorította, az 1529-i cambray-i béke nyugvópontot hozott. Utána V. Károly Itáliát pacifikálta, a pápa kénytelen volt vele megegyezni és 1530-ban császárrá koronázni, a német fejedelmek is megjuhászodtak, s a következő évben Ferdinándot német királlyá választván, a Habsburg-ház jövőjét, császári hatalmát biztosították. Elintézetlen kérdésnek maradt a vallás ügye, de az 1530-i augsburgi hitvallás és ennek politikai következései, valamint a protestáns fejedelmek és városok schmalkaldeni szövetségének megalakítása nem igen zavarhatták egyelőre a Nyugaton és Délen diadalmas császár számításait. A Habsburgok egy pillanatra lélegzethez jutottak, s ezt iparkodtak a török elleni készületekre felhasználni, miután kétségtelen volt, hogy a török, a francia királytól titokban izgatva, újabb nagy hadjáratra készül. Ferenc király itt mesterileg játszotta el a diplomáciai intrikának egyik nevezetes felvonását. Bár a nyilvánosság előtt V. Károllyal a legjobb barátságban volt, titokban a törökre való befolyását arra használta fel, hogy Szolimánt a nyugati ügyekbe döntő beavatkozásra vegye rá. Azzal tisztában volt, hogy ha Szolimán ismét Bécs ellen jön, s a döntő csapást a német tartományok ellen irányítja, az egyesítő hatással fog lenni a németekre, vallási viszályuk elnémul és még a protestánsok is segítségére fognak sietni a két Habsburg-fivérnek. Ezért Ferenc király Rincon által arra kérte Szolimánt, most ne forduljon Magyarország és Bécs ellen, inkább Olaszországot támadja meg, s hajóhadát Genua elfoglalására küldje, ahonnan azután Milánó is megközelíthető lesz. Ezeknek védelmében a schamalkaldeni protestánsok nem fogják a császárt támogatni. Szolimán azonban mindenképen jóvá akarta tenni a multkori bécsi csorbát, újra Bécs ellen indult, de útközben Kőszeg várában Jurisics Miklós bátor védelme feltartóztatta mindaddig, míg a téli idő beálltával keleti csapatait hazavezetni nem kényszerült. A bécsújhelyi síkságon ott állott a két Habsburgtól összeszedett nagy birodalmi sereg, szinte 80.000 főnyi keresztény fegyveres, akiket Ferdinánd, bátyja segélyével, nagy erőfeszítéssel, levelezéssel, könyörgéssel, kölcsönökkel hozott össze. Benne a német protestánsok kontingensei, császári zsoldosok, spanyolok, olaszok, a pápai segélypénzből felfogadott katonák, nagyszerű sereg, mely pompás látványt nyujtott, amint óriási négyszögbe állva Károly császár szemlét tartott felette. És ez a sereg tétlenül maradt, mialatt Jurisics maroknyi csapata vérzett, majd pedig Szolimánnak Kőszeg alól való elvonulásakor támadás nélkül feloszlott.

Ez volt Ferdinánd életében, saját szavai szerint, a legfájdalmasabb tapasztalat. A sereg haszontalan szétoszlása szimptomája volt annak a közömbösségnek, mellyel V. Károly császár a magyarországi török harc iránt kezdettől fogva viseltetett. A császárt kizárólag a nyugati fejlemények érdekelték: a francia hatalom visszaszorítása, Itália birtoka, Spanyolország épsége. Német alattvalói is folyton panaszkodnak, hogy e nyugati ügyek miatt a birodalmat, melynek koronája teszi őt a világ legelső fejedelmévé, állandóan elhanyagolja és Németországtól éveken át távol marad. A német ügyekben tanusított részvétlenségét még felülmulta az a nemtörődömség, mellyel a magyar érdekeket kezelte. A török kérdés őt csak spanyol és olasz vonatkozásban érdekelte: Olaszországot akarta biztosítani Szolimánnak folyton fenyegető partraszállása elől és a spanyol-olasz tengereket az északafrikai kalózok támadásaitól védeni, akik a konstantinápolyi szultán alattvalói voltak. Hogy e kalózok el ne ragadozzák a Baleárok és spanyol partok lakóit, ezért képes volt óriási költséggel tengeri hadjáratokat vezetni Tuniszba és Algirba, de Magyarországon nagy területeken a kereszténység millióinak védelme annyira nem érdekelte, hogy nem egyszer személyes sérelmének tekintette, ha testvére, Ferdinánd, a rendelkezésre álló csekély erőket Magyarországra küldte, ahelyett, hogy az ő olasz terveinek szolgálatába bocsátotta volna. A keresztes hadjáratok fejedelmeinek és pápáinak egyetemes keresztény szolidaritása távol állott a császártól, akinek lelkében ez érzéseket gyóntatója, d’Osma kardinális hiába iparkodott elébreszteni. A bíbornok panaszkodik, a császár éppen azt nem teszi, amitől leginkább függ becsülete és hírneve, nem védi a kereszténységet a török ellen, s a Kőszeg utáni napokban keserűen szemére hányja, hogy a török ismét bántatlanul pusztítá el a kereszténység nagy területeit, anélkül, hogy bárki egy rossz szót intézett volna hozzá; a pápa nevében követeli tőle, hogy a díszes sereggel legalább is Budavárát foglalja vissza, különben pedig béküljön ki a protestánsokkal, hogy szabad kezet nyerjen a török ellen.

A császár reálpolitikai egyéniségéről ily jámbor tanácsok hatás nélkül hullottak le. Már az 1532-i seregek lassú gyülekezése alatt is pesszimisztikusan nyilatkozott a tépelődő Ferdinánd előtt és a törökkel való kibékülést ajánlotta neki, hisz ez annál inkább Istennek tetsző és az emberek tisztességére szolgáló dolog lehet, mert hathatós segítség úgysem várható sehonnan; a pápa ugyan oda fogja adni a háború céljaira mindegyik uralkodónak az egyházi tizedeket, de azt egyik sem fogja a török elleni háborúra fordítani. A keresztény világ feje, hatalmának tetőpontján, azt ajánlotta testvérének, hogy csatába addig ne is ereszkedjék, míg a békekötést meg nem próbálta. Bátyjának hatása alatt Ferdinánd a Magyarországba vonuló Szolimántól csakugyan békét kért, s végső esetben hajlandónak nyilatkozott egész Magyarországot átengedni Jánosnak, ha ez nőtlen marad és halála után legalább a nyugati területek visszaszállanak a Habsburgokra, – Szolimán azonban csak adófizetés fejében volt hajlandó a visszafordulásra.

A nagy birodalmi sereg kudarca aztán végkép megsemmisíté Ferdinánd reményeit és rákényszeríté őt is, Jánoshoz hasonlóan, a megalázkodásra. Kőszeg után követeit küldé Szolimánhoz, akik immár azon a hangon kezdének könyörögni, amelyhez e keleti udvar hozzászokott. De Szolimán maga is tanult a kőszegi csorbából, melyet hasztalan tüntetett fel diadalnak, mintha hatalma fényességében nem tartotta volna magához illőnek Jurisics sárfészke széttaposását. A béke útján neki is el kellett ismernie, hogy Bécset nem tudja meghódítani és hogy Németország leigázásáról szó sem lehet, mert hiszen magyar földön át sincs még neki biztos, síma országútja. A török álláspont az 1529-i és 1532-i hadjáratok tanulságai után most nem egyéb, mint a Magyarországon túlmenő aspirációkról lemondva, biztosítani legalább Magyarországra való befolyását. Hosszadalmas tárgyalások kezdődnek, melyek során V. Károlynak és genuai hajóhadának a Levantéban végzett operációi, főként moreai sikerei mind kezesebbé teszik a törököt. Ferdinánd kénytelen ugyan Esztergom várának kulcsait beküldeni Konstantinápolyba, de Ibrahim a kielégült hiúság mosolyával adja vissza azokat és megköti a fegyverszünetet, mely szakasztott mása János egyezményének: a szultán körmönfont baráti nyilatkozatok mellett Ferdinándot fiává, Mária királynét leányává fogadva, a nyugati országrészeket adó nélküli hűbér gyanánt meghagyja Ferdinánd kezén. A tárgyalások alatt Konstantinápolyban tartózkodott Verbőczi is, akit Gritti informált az eseményekről, s aki prókátori kapzsisággal őrködött, nehogy Ferdinánd követei jobb feltételeket érjenek el, mint amilyeneket János kapott. Az egyezmény megkötésével valósággá vált, mit tíz év előtt senki, legrosszabb álmaiban sem tudott volna elképzelni: mindkét magyar király saját országrészét nem a magyarok akaratának, hanem Szolimán kegyelmének köszönte, kinek ruhaszegélyét csókolták hálából követeik. Bár János 1528-i békéje és Ferdinánd ezen 1533-i fegyverszünete közt az egyetemes, keresztény morál szempontjából megvolt azon igen nevezetes különbség, hogy az elsőnek célja pogány hadaknak a kereszténység nyakára zúdítása volt, míg Ferdinánd egyezkedésével országaitól és a kereszténységtől távol akarta tartani a törököt, de Magyarországra nézve azért mindkettő egyformán szomorú jelentőséggel bírt. János meghódolása a nemzeti királyság eszméjének jelentette a csődjét mindaddig, míg a török hatalma töretlenül áll, Ferdinándé pedig azt a reménységet is szétszakította, mintha legalább idegen király tudná megvédeni, idegen segítséggel, az országot a török ellen.

Ferdinánd nem ok nélkül tartott tehát attól, hogy a magyarok elkeseredésükben ismét előveszik a kenesei gyűlés trónfosztó gondolatait, melyekről csak a nagy birodalmi segély reményében mondottak le. Ezért a török egyezkedést ő is a magyarok háta mögött folytatta és kötötte meg, csak akkor közölve azt a magyar tanáccsal, amikor a békét hozó török követet Bécsben már nyilvánosan kellett fogadnia. A magyar tanácsban Várdai érsek vezetése alatt összegyűltek a törökverő nagy urak: Batthyány Ferenc, Török Bálint, Thurzó Elek, Báthory András, Révay Ferenc, köztük híres huszártisztek, mint Bakics Pál, Kasztellánfi János, Nyáry Ferenc, akik megértve a török béke ügyét, kétségbeesve kérték királyukat, ne higyjen a töröknek, ne bízzék abban, hogy az keleti alakoskodással fiának fogadta, hisz a szultán politikai kedvéért a saját fiának meggyilkolásától sem riad vissza (amint ezt Szolimán meg is tette), harcoljon tovább, szabadítsa meg az országot, mely védelmét várta tőle, mikor királyává fogadta; a további harcnak feltétele azonban a Jánossal való kibékülés. Ezt az útat jelölik meg a magyar tanácsosok: Ferdinánd kösse meg a békét Jánossal, akár nagy áldozatok árán is, fejezze be a polgárháborút, egyesítse kezében az ország egész erejét, mely így, megosztatlanul könnyebben fog a törökkel leszámolhatni.

A magyar uraknak éber politikai érzéke itt újabb koncepciót szolgáltatott a két király működése számára. Amíg az azonegy nyelvű és szokású népnek két királya van, addig szó sem lehet az erők összefogásáról, ezért szükséges a kettős királyságnak minden áron való megszüntetése, ami viszont az adott viszonyok közt, mikor egyik király sem lép vissza és egyik sem tudja a másikat elűzni, másként nem képzelhető el, mint, hogy az egyiknek halála után az életben maradt egyesítse kezében az egész országot. A magyarok ez új koncepciója tehát azt követelte, hogy az egyik ellenkirály halálával ennek uralmának magva szakadjon, s mivel János volt az idősebb és nőtlen, gyermektelen, ezért természetes megoldásnak ajánlkozott, hogy halálával Ferdinándra szálljon az ő része is. Újabb stáció ez azon a keserves úton, melyet a két király koronázó nagy urak tettek meg, hogy hibájukat jóvátegyék és az ország állami egységét helyreállítsák, mielőtt a török végkép rátenné a kezét széles területekre. Ferdinánd korának Mohácsot látott nemzedéke szívének minden erével ragaszkodott az egységes, integer Magyarországhoz, a kettészakadás eltávolításához, tőle az erdélyi-magyar kettős koncepció, melyet a következő félszázad emberei megvalósítottak, mindvégig idegen volt. Az országrészek vérével és vagyonával felelőtlenül rendelkező kiskirályok ebben a nemzeti kérdésben érezték a felelősséget, mellyek a magyarság egységéért, államának önrendelkező fennmaradásáért tartoznak a történelem előtt; ez a mély politikai érzék volt az, melynek hatása alatt nagy magyar urak összebujtak, s félretéve egyéni érdekeiket, éveken át következetes nyomással kényszerítették a két királyt az egyesítő koncepció megvalósítására.

A munka nehezen ment. János és Ferdinánd a változó politikai helyzetekben időnként reményre kaptak, hogy egyik a másikat talán mégis elűzheti országából, fegyveres erővel. Ferdinánd maga rátalálván a Konstantinápolyba vezető útra, sűrűn járatta követeit, kikkel Jánosnak minden békülési szándékát beárulta Szolimánnak, hátha a nagyúr megúnja János pártfogását és átengedi neki az egész keleti országrészt is. De a béke irányában befolyásolta Fedinándot bátyja, a császár, akit most már újra lefoglalt a nagy nyugati hegemóniáért folytatott küzdelem, s aki a döntő pillanatban brutális érthetőséggel írta meg segélytkérő öccsének: „minél tovább gondolkodom az Ön szükségei, helyzete és az én helyzetem felől, annál inkább meggyőződöm, hogy az én ügyeim rendezetlensége miatt Önnek érdeke, hogy minél előbb békére lépjen.” Ugyancsak a béke érdekében működött III. Pál pápa is, a hatalmas Farnese, aki Jánost és Ferdinándot egyképen megegyezésre buzdította. János közvetlenül Gritti meggyilkolása után, tartva Szolimán bosszújától, engedékenyebbnek mutatkozott, de a veszély elmultával ismét bizalomra kapott és a francia szövetségre támaszkodva, tovább húzta a béketárgyalásokat. A francia szövetség azonban ekkor már a papírost se érte meg, melyre Statileo leíratta azt. Franciaország felismerte kis keleti szövetségesének tehetetlenségét és használhatatlanságát, Rincont átköltöztette Kostantinápolyba, s vele a Habsburg-ellenes francia politika keleti súlypontja is átkerült János hűbérurának udvarába. A francia kormánynak nagy sikere volt az 1534-ben megkötött török-francia szövetség, melyben részletesen kidolgoztatott a tengeri és szárazföldi hadierők együttműködése, de immár nem a keleti, magyar harctéren, hanem a Földközi-tenger nyugati medencéjében, amint erre Franciaországnak V. Károllyal szemben szüksége volt. Ezen újabb európai események mindkét király előtt világossá tették, hogy teljesen magukra hagyatva, egyéb megoldás nincs számukra, mint békét kötni egymással.

János király mégis nagy lelkiharc martaléka volt, mikor a tárgyalások során mindinkább kialakult a jövő képe: nem Zápolyai, hanem Habsburgi sarj lesz egész Magyarország királya. A régi magyarok mindig a vért, nem pedig az egyént választották királyuknak, s Jánosnak egész lelke fellázadt a gondolat ellen, hogy a ő koronázásának következései halálával nyom nélkül kitöröltessenek. Fegyverszünetek közben folyton folyt a polgárháború, Ferdinánd még egyszer megpróbálta a törökkel szemben a fegyver szerencséjét: a nyugati határokat folyton támadó boszniai és szerbiai török erők ellen Katzianer vezetése alatt nagy sereget küldött, mely azonban Eszék mellett szinte teljesen elpusztult. Ezzel a nyugati király végkép elveszté bizalmát és megérett a békére; Jánosnak további makacssága miatt pedig az ő saját békebiztosai, Frangepán érsek és Brodarics püspök vették kezükbe a döntést. Jánosnak e két régi, kipróbált híve, korábban a török-magyar koncepció megalkotója, most titkon írásbeli nyilatkozatot ad Ferdinándnak, kötelezve magát, hogy ha János hat hó alatt nem köti meg a békét, ők elpártolnak tőle, mert már nem nézhetik tovább a keresztény vérnek török háborúban és belső őrjöngésben, furor domesticusban hullását. Döntő volt, hogy Jánosnak legbizalmasabb embere, Utyeszenics György barát, aki eddig csak a királyi udvar gazdasági ügyeivel foglalkozott és a diplomáciai tárgyalásokba nem elegyedett, a béke érdekében emelte fel szavát, – ez volt Fráter Györgynek, kit anyjáról Martinuzzinak neveztek, első jelentős politikai ténykedése. Így végre megköthették a békét Váradon, 1538 február 4-én János főpapjai és Ferdinánd nevében Weese János lundi érsek, V. Károly diplomatája.

A békeszerződés a magyar urak országegyesítő törekvéseinek diadala. Kimondja: hogy János halála után akár lesz neki fia, akár nem, az egész ország Ferdinándra száll, de már addig is több biztosíték állapíttatik meg esetleges újabb szétesés ellenében. Így a János uralma alatt levő rendek, főpapok, urak, nemesek és városok már a béke kihirdetésekor leteszik a hűségesküt Ferdinándnak, ez a kihirdetés a két országrész közös gyűlésén megy végbe, mely egyúttal közös nádort is választ, mindkét király területére kiterjedt hatáskörrel. Az ország egyesítése mellett a főproblémát, a Zápolyai-háznak az örökösödéstől való eltávolítását oly módon eszközli a szerződés, hogy János beleegyezik családja nevében, hogy halála után az ország Ferdinándot vagy ennek fiát „lesz köteles megválasztani” – eligere tenebitur, amely kifejezést János Ferdinándnak választási szótárából átvévén, maga is azon örökösödési elvre helyezkedik, melynek megdöntése érdekében szállott síkra Mohács után, a rákosi végzés érvényesítéséért. Az a király, aki a választási elvre hivatkozva évtizedes belháborúba és török igába hajtotta az országot, most szinte anticipálja a kétszász év mulva kötendő pragmatica sanctiót, kimondva a magyarok kötelezettségét a Habsburgi-király megtartására! A szerződés különben részletesen szabályozza János esetleg születendő örököseinek ellátását: ezek szepesi hercegek lesznek, megkapják a Zápolyai-javakat, melyeknek nagy része most Ferdinánd híveinek kezén van; ha fiörököse lesz, ehhez Ferdinánd férjhez adja egyik leányát, ezek és hasonló részletes rendelkezések mutatják, mennyire lefoszlott tizenkét esztendő alatt János királyságáról minden nemzeti, szittya szín, s maradt az, aminek készült is, tisztán a Zápolyaiak családi, magánügye.

A béke végrehajtása attól függött, hogy a két Habsburgi testvér meg tudja-e védeni János királyt országrésze birtokában haláláig, ha közben Szolimán, a békének az ő tudta és akarata nélkül való megkötése miatt haddal támadna ellene. Arra gondolni sem lehetett, hogy Szolimán beleegyezését adja a békéhez, mely a kettős királyságot megszüntetve az egységes Magyarországban feltámasztaná a régi félelmes ellenséget. A békeszerződés V. Károly császárra bízta a publikálás időpontját, mert valóban tőle függött, lesz-e elég birodalmi segély János megvédésére. Titokban persze nem maradhatott az egyezség, Szolimán már a következő évben, 1538-ban személyesen hadjáratra indult, s Erdélyt csak azért kerülte ki, Moldvát hódítva meg, mert egyrészt Ferdinánd tényleg küldött több ezer emberből álló segélycsapatokat Jánosnak, másrészt Fráter György, a kincstartó, nagy ajándékokkal és a hűbériség további elismerésével legalább pillanatnyilag kiengesztelte a haragvó szultánt. János azonban e csapás elhárítása után is joggal tartott attól, hogy komoly veszedelem idején Ferdinánd és bátyja nem fogják elegendőképen segíthetni, ezért ellenezte továbbra is a szerződés publikálását. De másrészt hatott reá, ki évtizedek makacs kitartásával saját személyében trónra juttatta a Zápolyai-családot, az a gondolat is, hogy ha a békekötés nem hajtatik végre, a Zápolyai-vér királysága mégis csak biztosítható lesz – ha gyermeke születik. A váradi béke után alig egy évvel elvette az akkor Habsburg-ellenes politikai vizeken járó lengyel király leányát, az ifjú Izabellát, kinek hatalmas váruradalmakat, városokat és más jövedelmeket kötött le jegyajándékul, s ezzel még inkább összebonyolította a béke ügyét. De Ferdinánd sem tanusított több jóindulatot, s miután követei, köztük a német birodalmi alkancellár, aki a magyar viszonyokkal nem volt ismerős, János udvaráról és annak gonosz indulatáról valóságos torzképeket festettek le neki, maga sietett a váradi békét Konstantinápolyban beárulni, hogy ezzel szövetségesét a szultánnal befeketítse.

János királyt utolsó útja Erdélybe, régi vajdaságba vezeti, hol akkor Majlád István és Balassa Imre vajdák, az urakkal és szász városokkal együtt keltek fel ellene. Mikor Majlád falvai és a szászok meghódolnak előtte, újra fellángol benne életének egyik hatalmas élményéből, a Dózsa-lázadás leveréséből maradt pórgyűlölet, keményen szidja őket: „ilyen volt az előtt is a pórnép, mondja, hajlik, ahogyan a szél fú, egyszer a török kaftánt csókolja, majd ha magyar jön, ennek hizelkedik, vagy a németet áldja, örökké csak maga hasznát keresve, hazáját, ha kell, el is tagadja.” Pedig régebben nem is lehetett ilyen a pór, mert magyar földön, János királysága előtt, nem volt sem török, sem német, kinek hódolhatott volna. Halálos betegségben is ott káprázik előtte a szent korona fénye: nem reméli, hogy Budát meglátja még, érzi, hogy Székesfejérvárra fog „halva menni, hol – úgymond – élve koronánkat kaptuk”. 1540 június 22-i halála előtt pár nappal értesült fia születéséről, s tűnő erejét megfeszítve rendelkezik, hogy a váradi béke végre nem hajtásával fia király legyen. A csecsemőt Fráter György, Petrovics Péter és Török Bálint gyámsága alá helyezi és elismertetése érdekében Verbőczit küldi Konstantinápolyba. Verbőczi, a papirosok embere, mégegyszer elérte a formális sikert, az új írást, mely nem volt megvalósítható: a szultán beleegyezett, hogy mindaz, amit Magyarországon szablyája jogán bír és eddig Jánosnak engedett, ezután János fiáé legyen, de már hűbéradó, harács szolgáltatása fejében. A gyámok megnyugodtak a hírben, s azt hitték, kockázat nélkül kérhetik a szultán segélyét a Zápolyai-trón biztosítására, mint előbb is annyiszor. Pedig egész Európa teli volt nagy hírekkel, hogy a szultán most már a maga számára fogja Magyarországot elfoglalni. A csecsemő király tanácsosain megint elhatalmasodott a délszláv érzés, mely a törökben kötésekre képes egyenrangú felet látott. Statileo püspök Velencében mosolyogva hallja a kósza hírt: a nagyúr ilyent nem fog tenni, mondja, mert jól tudja, hogy Magyarország elfoglalását a keresztény világ, de főként a nehezen kormányozható magyarok nem fogják eltűrni. Ha János legrégibb, és tapasztalt diplomatája is ilyen illúziókban élt az utolsó pillanatig, nem csoda, hogy a szintén délszláv Fráter György, ki a politikában újonc volt, nem látta meg idejében a szörnyű valót.

Ferdinánd kilátásai, János halálakor azon esetre, ha a török nem avatkozik be, nem voltak rosszak. János országrészének urai szinte kivétel nélkül hozzá hajlottak, s tőle fogadtak el adományleveleket, a Felvidéken és Erdélyben csak úgy, mint a Dunántúl. A stratégiailag fontos Sárospatak, Eger, Siklós, Valpó várak birtoklója, Perényi Péter, a Budavár visszafoglalására induló sereghez csatlakozott, miután János halála hírére megvetésének, melyet iránta táplált, örömlövésekkel adott kifejezést a pataki vár fokán, melyet éppen Jánostól kapott. A magyar tanácsban Thurzó, Nádasdy, az egyháziak, egyhangúlag követelték Ferdinándtól, hogy Budavárát minél előbb, még a török segélyhad megérkezése előtt birtokába vegye. Ferdinánd küldött is sereget, még 1540 őszén, a tiroli Vels Lénárd vezetése alatt, aki azonban az őszi időjárásban nem tudott boldogulni a várral. Fráter György, a védelem lelke, egyedül a török felmentő seregbe helyezte reményét, hisz a királyfit a gyámokon kívül szinte mindenki elhagyta, csecsemő királyfitól senki se várta az ország megtartását. A török segély nem is késett, télen már Kalocsa környékén török csapatok telelnek, háborítatlanul, mintha otthon volnának, tavasszal Szolimán előkészíti az ország szívének kimetszését azzal, hogy Erdélyt leveri: török bég, moldvai és havasalföldi vajda jön Erdélybe – „jaj mint kínzának, a törökkel rablának és égették az országot, János király fiának esketének” –, a vajdát, Majlád Istvánt, aki nagyravágyásával egyedül lett volna képes az ellenállást megszervezni, csellel elfogva leküldik Konstantinápolyba, a Héttorony örökös lakójának. Erdélyt biztosítva, megindulhat Szolimán Budavára felé, melyet a nyáron Ferdinánd öreg hadvezére, Roggendorf vesz ostrom alá a magyar urak seregével. Bent az özvegy királyné, Izabella is remeg a töröktöl és inkább Ferdinánddal egyezkednék, mint Szolimánnal, de a két délszláv, Fráter György és Petrovics, kiknek kezében van most Magyarország sorsa, megtörik a királynénak úgyis idegesen változó akaratát. A budai polgárok kísérlete is, hogy éjtszaka beeresszék az ostromlókat, kudarcot vall, Fráter György vad energiája megtartja a várat addig, míg Szolimán előhada el nem űzi az öreg Roggendorf seregét. A szultánnak már kardot sem kell vonnia. Hideg számítással visszaél Fráter György bizalmával, megtöri hitét, melyet Verbőczinek adott, s míg az urak a kis királlyal táborában időznek s fiai a csecsemővel játszadoznak, janicsárok szállingóznak be Buda várába, s az őrséget lefegyverzik. Budavár birtokában Szolimán ledobja az álarcot: János országát magának foglalja, a csecsemőnek csak Erdélyt és nyugati előbástyáit, Lippát, Solymost, Lugost, Karánsebest, Temesvárat és a Fráter György kezében lévő tiszántúli részeket hagyja meg a régi hűbéri alapon. A tanácsosok engedelmeskednek, Izabella és Fráter György, a szigorú barát és az életvidám özvegy, kik szenvedélyben és színjátszásban és brutális érzelmi kitörésekben annyira hasonlítanak egymáshoz, egymást kölcsönösen keserű vádakkal halmozva, vonulnak el Erdélybe János udvarának maradványaival s a csecsemővel, kinek jogáért törték szét Magyarország egységét. A szultán pedig 1541 szeptember 2-án megjelenik a budai Nagyboldogasszony-templomban a kutbén, a pénteki istentiszteleten, hol a kalifa neve imába foglaltatván, a mohamedán szent törvény szerint az ilyen várost nem szabad többé a hitetleneknek visszaadni: Budavárát ezóta csak vérrel lehetett visszaszerezni a keresztény civilizáció számára. A Budán megmaradt magyar polgárok pereiben bíróul Szolimán Verbőczit hagyja a basa mellett. A szultán nem tartá őt veszedelmesnek, csak a budai basának volt kellemetlen a patvarkodó öreg ember, addig, míg török méreg véget nem vetett hanyatló életének. Szolimán egyedül Török Bálint féktelen szenvedélyétől és törökgyűlöletétől tartott, őt vitte magával, hogy a Héttoronyban Majlád mellett senyvedjen el. János törökbarát koncepciója az ország egységét megtörve, hosszú időkre végtelen számú egyéni tragédiának is lőn előidézője.

*

Budavárának törökkézre esése talán még nagyobb megrettenést okozott a középeurópai országokban, mint Mohács és a magyar király hősi halálának romantikus híre. Felneszeltek a legközelebbről érintett osztrák tartományok és Németország, meg Itália államai. A közhangulatot ez alkalommal Ferdinánd király gyorsan kihasználta, a birodalmi gyűléstől szokatlanul nagy segélycsapatokat nyert, melyek a következő év, 1542 kora őszén meg is érkeztek Magyarországra. Itt nem csak Ferdinánd hívei támogatták a birodalmi sereget, hanem még azok is, akik tavaly még Szolimán kezébe játszották Budát, most lélekben Ferdinánd seregével voltak és annak kívántak győzelmet, így maga Fráter György is. A hatalmas, legalább is 60.000 főre tehető keresztény hadsereg, pápai és egyéb alosztályaival, több mint 18.000-nyi magyar katonaságával Pest alá vonult, s e sárfészek alatt, csata kockáztatása nélkül, öntehetetlenségéből feloszlott. Ez volt immár a második keresztény sereg, melyet első sorban a német birodalmi rendek szolidaritásérzése állított ki, s melynek akciója minden haszon nélkül csúf kudarcba fulladt. Az erdeménytelenségnek nem csak a hadvezérek tehetetlensége volt az oka. A mostani vezér, kit a nagy németbirodalom rendelt seregei élére, valóban tehetetlen, hadhoz nem értő, részeges herceg volt, de az akkori hadtudományi elvek követésével sikereket nagyobb tehetség és lelkiismeretesebb ember sem ért volna el, mint amilyen volt brandenburgi Joachim. A korszak hadtudománya bár Machiavellit, a támadás emberét vallotta mesterének, a gyakorlatban azon elvek után igazodott, melyeket a század kezdetén Miksa és Károly császár spanyol és olasz hadvezérei fejlesztettek ki a franciákkal vívott itáliai harcokban. Tudjuk, hogy az ünnepelt vezér, Pescara azt tartotta ideális feladatának, ha száz évig háborúban lehet, egyetlen ütközet nélkül. Az ellenfelek hosszú vonulásokat rendeztek egymás mellett, és ha végre mégsem kerülhették ki a csatát, ennek ritkán volt döntő eredménye: a megvert fél pár hó múlva új sereggel vonult fel és újra kezdte a háborút. A hadviselésnek ez a módja tette lehetővé, hogy V. Károly és Ferenc király évtizedeken át szinte folyton harcban állottak egymással, végül is a hegemóniát egyik sem tudta megszerezni és egyik sem merítette ki országait annyira, hogy új sereget ne tudott volna többé kiállítani. A vezérek feladata a háború volt, a döntés kikerülésével, s mikor az ilyen nyugati, német, olasz vagy spanyol hadvezér Magyarországra jött, természetesen ugyanazon elveket iparkodott gyakorolni, melyeket eddig harcaiban megtanult. Holott Magyarországon a törökkel kellett harcolni, aki nagy tömegekben támadott és nem tért ki a küzdelem elől. Holott Magyarországon a fel- és alávonulás taktikája már csak azért sem volt sikerrel gyakorolható, mert hosszú vonalakon, úttalan területeken élelem és utánpótlás nélkül kellett a seregnek vonulnia, betegség miazmáitól gőzölgő mocsaras helyeken, vizeken át, távol emberi lakásoktól. Az a taktika, mely Olaszország és Dél-Franciaország sűrűn lakott vidékein bevált, itt a sereg időelőtti szétesését, feloszlását eredményezte. V. Károly egyszer seregével az Alpeseken át Marseille alá vonult, mire ellenfele, Ferenc király ugyancsak az Alpeseken át nekiindult az olasz területnek, erre Károly is visszavezette seregét, szinte párhuzamosan a franciával s csak véletlenségből, akaratlanul ütköztek meg egymással az olasz síkon, Páviánál. Mindez a török harcokban hasznavehetetlen bölcsesség volt. Itt vagy meg kellett ütközni a törökkel, ha ez itt volt, ami pedig a nyugati hadvezér számára a vereség rizikóját jelentette, melytől mindennél inkább irtózott, vagy pedig gyors és véres rohamokban el kellett foglalni az ellenséges várat, mert hosszas és sikertelen ostrom az ostromlót annak tette volna ki, hogy felmentő sereg fogja hátba támadni.

A török új ellenség volt, s a nyugati hadvezérek, kik soha nem találkoztak vele korábban, nem tudtak, nem is próbáltak stratégiájukban hozzá alkalmazkodni. A magyarok ismerték ugyan a török harcmódot, de a nagy keresztény seregek vezetése nem az ő kezükben volt: a német és olasz vezérek, nyugati tudományuk és rendszerük magasságairól néztek le a magyar segédcsapatok barbár, keleti mozgékonyágára és huszárvirtusára. Joachim hercegék dehogyis fogadták volna el Perényi Péter tanácsát, hogy egyenesen Budát vegyék ostrom alá, hol a török tavaly óta még nem rendezkedett be eléggé, Buda helyett a könnyebb falat, Pest tetszett nekik, ahol a síkságon betegségek, éghajlat csakhamar megtették a magukét. Mind az 1532-i, mind az 1542-i nagy birodalmi hadsereg azon ment tönkre elsősorban, hogy a nyugati seregeket, nyugati képzettségű vezéreikkel együtt, idegen, szokatlan területen, soha nem sejtett feladatok elé állították.

És amint e német-olasz seregek képtelenek voltak egyenes támadással, nagy hadjártban szíven találni a török hadierőt, éppoly kevéssé tudták annak működését a várharcokban megbénítani. Itt már közrejátszik a nyugati feudális és a keleti, abszolutisztikus hadszervezet különbsége is, melyről alább még szó lesz. Az egyetlen akarattól vezetett török hadsereg rövid nyári hadjáratban már rég elfoglalta a magyar várakat, mire a Habsburg-uralkodónak rendelkezésére álló feudális csapatok, annyi úr, fejedelem, egyház, város által kiállítva összeszedték magukat és megindultak az országba. Budavára elfoglalása után a szultán akaratától függött tehát, mikor szerzi meg azon várakat, melyek birtoka nélkül Buda, az aldunai végektől távol, nem tartható. Buda birtokában a szultánnak tovább kellett folytatnia hódítását, amint ezt már 1541-ben, a hazavonulását közlő okiratban is kijelentette a kelet virágos nyelvén: „Remélem, hogy nemsokára ismét szerencséltetni fogom e vidéket győzedelmes zászlóimmal.” Joacim hadjárata figyelmeztetés volt számára, hogy sietnie kell, s így már a következő évben, 1543-ban megjelent, újra személyesen, hadai élén s e hadjáratban részben maga, részben alvezéreivel elfoglalta mindazon magyar várakat, melyek Buda birtokát északnak és nyugatnak, a hegyvidéken és Dunántúl biztosítják. Az ellenség, aki ellen védekeznie kellett, nyugaton volt, a csecsemő király Erdélyben nem volt veszedelmes. Délen a Perényi-várak, Valpó és Siklós, tovább Pécs, a püspök tulajdona, azután Simontornya, Palota, Székesfejérvár, Tata és Esztergom estek a török kezébe, melyek a két elsőt kivéve Mohács óta szinte állandóan János király területeihez tartoztak és így a támadás elhanyagolt állapotban érte őket. Nagyobb ellenállást csak Székesfejérvár magyar és idegen őrsége tanusított, a várost a polgárok adták Szolimán kezére, az nagy részüket kivégeztette, a megmaradtakat rabságba hurcolta. A magyar urak csapatai a Ferdinándtól szerzett külföldiekkel csak akkor állottak össze seregbe, mikor már Szolimán újból elhagyta az országot.

Budavárát, a basa székhelyét most már a nyugati részen, a Duna jobb partján átlagosan száz kilométer szélességű földsáv kötötte össze az aldunai várakkal, melyek a török hadseregek kiinduló bázisául szolgáltak. A további feladat e földsávnak kelet és nyugat felé kiszélesítése, s azután észak felé a keresztény területbe minél hatalmasabb ék verése volt, hogy a nyugati magyarság érintkezése az erdélyi területekkel minél inkább megnehezíttessék. Ezt egyelőre a budai basa és az alája rendelt szandzsákbégek kezdték meg, elfoglalván már 1544-ben Visegrádot, Nógrádot és Hatvant. A török támadást Budavár elveszte egyszerre több száz kilométerrel vitte fel észak felé, a hadszíntér a Szerémségtől a Mátrába és a déli Kárpátokba, meg a Veszprém–Győr–Komáromi vidékre tolódott át, hol királyi várak nem voltak, egyedül néhány harcias úrnak magánvára tudott védekezni a törökkel szemben. János korszakának gondatlansága most bosszúlta meg magát, erős védelmi vonal nélkül a háború további folyamán Ferdinánd még a kezében lévő részeket is kockáztatta volna, minélfogva a külső birodalmi segély értéktelenségét is immár megtapasztalva, a török háborúnak bármi áron való befejezésére határozta el magát. Ebben támogatta őt testvére, V. Károly, aki régi felfogásához híven a török elleni harcot most is kilátástalannak tekintette és a keleti határ békéjében nyugati feladatainak megkönnyítését látta. Az 1545-i fegyverszünet, majd az 1547 júniusi békeszerződés kimondja a békeállapotot Ferdinánd és Károly, valamint Szolimán országai közt, melybe belefoglaltatik a velencei köztársaság és a francia király is; a béke az eddigi birtokállományt öt évre mindkét oldalon szentesíti és megszabja, hogy különböző birtokkérdésekből kifolyólag, miután Ferdinánd kezén maradnak János királynak és Török Bálintnak, Szolimán rabjának, némely várai, ezek fejében bizonyos évi tisztességes ajándékot, honorarum munust, fog fizetni a török szultánnak. Ilyen szemérmes formában vallja be a békeokmány Ferdinánd-féle szövege a lehangoló valóságot: hogy a magyar király csonka országáért minden év márciusában 30.000 arany adót köteles a töröknek fizetni. Ezt a békeokmányt csak félesztendő mulva, 1547 decemberében merte Ferdinánd a magyar tanáccsal közölni.

Az első formális békekötés, melyet Mohács óta a Habsburg-király a törökkel kötött, valóban az ország középső, déli részéről való lemondást tartalmazta, de nem rendelkezett a keleti részekről: Erdélyről és a Tiszántúlról. Ez utóbbi területekre nézve Szolimán fenntartá a korábbi fikciót, melyet János királlyal szemben alkalmazott: az országot, mely az övé, János fiának, mint a törökök nevezték: Isztfánnak adta át, védúri kötelezettsége értelmében, ami annyit jelentett, hogy ő megvédte János Zsigmondot birtokállományában, de viszont ennek tilos volt a saját területéről, mely nem is az övé, hanem hűbéruráé, bármiképpen is rendelkezni. Azaz a török államférfiúi bölcsesség még most is, mikor már az ország egyharmada közvetlenül török közigazgatás alá került, makacsúl és következetesen ragaszkodott a magyar királyság területének megosztásához. Van ebben a politikában, mely 1526-tól, a kettős királyválasztástól kezdve egész Erdély bukásáig és a török kiűzéséig folyvást érvényesült, valami öntudatlan meghajlás a magyar állam hatalma előtt, melyet Szolimán és emberei még régi nagyságában ismertek, s melynek emléke utódaik lelkében sem homályosodott el annyira, hogy ne tartották volna kockázatosnak e régi, egységes állam helyreállását. Az egységes magyar államot széttörő politikusok mindenkor remegtek a holtnak feltámadásától. Viszont a török politika azzal, hogy szinte kétszáz éven át megakadályozta ugyanazon nép fiainak egy államegységbe való tömörülését, olyan példáját adta a divide et impera sikeres alkalmazásának, minőt európai hatalmak addig legalább nem mutathattak fel.

De bármennyire ragaszkodott is Konstantinápoly az ő magyar politikájának e maximájához, a magyarságot nemzeti feladatától, az egységes, integer állam helyreállításától nem tudta eltántorítani. Az ország középső részét török várak védték, ezt az adott viszonyok közt békében kellett tehát hagyni, de a keleti részek talán visszakapcsolhatók voltak. Budavár elveszte után Ferdinánd király magyar tanácsának jóváhagyásával és állandó támogatásával egy évtizednél tovább minden igyekezetét azon részek visszaszerzésére fordítja, melyeket Szolimán a csecsemő királynak kijelölt és tutorának kezébe adott. Az a több fronton való diplomáciai küzdelem, melyet Ferdinánd most, 1541-től 1551-ig, Erdély birtokba vételéig folytatott, a magyar történetnek egyik nagyszabású jelensége, mert benne a nemzet egységes akarata, vér- és nyelvközössége viszi magával az ősi államidea új megvalósítására az idegen vérből származó királyt. Rögtön Buda eleste után felkeresik őt az északnyugati vármegyék követei, melyek elszakítás veszedelmében voltak, s követelik tőle, hogy az ország egységének helyreállítására minden lehetőt megtegye. Az egység eszméje előtt azok is kénytelenek hódolni, akik annak legtöbbet ártottak: Fráter György Petrovics Péterrel együtt négy hóval Buda veszte után, 1541 decemberében aláírja a gyalui egyezményt, melyben visszatér a váradi békéhez és megígéri a csecsemő-király birtokainak Ferdinánd kezére adását. Ezzel kezdődik az a különös küzdelem, melyet Fráter György a maga módjára folytatott a magyar állam egységéért.

A barát alakja, tetteinek még oly közelről való megvilágítása mellett is, könnyen rejtélyesnek tűnik fel. Azzá teszi tragikus vége, azzá a gyűlölet, mellyel kortársai szinte kivétel nélkül elhalmozták, s azzá nem utolsó sorban azon körülmény, hogy életéről és működéséről sokkal több adattal rendelkezünk, semhogy egyéniségét könnyen idealizálni és sémákra felvonni lehetne. Itt áll előttünk a pálosok fehér kámzsájában, hosszúkás, felismerhetően dinári koponyájával, mély, beesett szemekkel; az egész arc lelki vívódást tükröztet vissza és éppenséggel nem kellemes, nem szeretetre méltó.

Nemzetiségére nézve magyarosodott délszláv, horvát, aki János udvarába kerülvén, az ottani felfogáshoz hasonult át, megszerette a magyarokat és meggyűlölte a németeket. János halála előtt gyakran fogadkozott, hogy Ferdinándot nem ereszti be az országba, mert ide még nem tette be lábát német király. Eleinte meglehetősen szerény körre szorult működése, s valószínű, hogy az udvarbeli első szereplők iránt azon tisztelettel viselkedett, melyet azok tudománya és államférfiúi hírneve megkövetelhetett tőle, aki sem Frangepán érsek és Brodarics püspök, sem Verbőczi magas műveltségével, régi politikai tapasztalataival nem rendelkezett. Pályáját tisztán János király jóakaratának köszönhette, aki az udvar pénzügyeinek kezelését bízta reá. Ezt a feladatot szokatlan eréllyel végezte, csakhamar réme lett a konyha és az udvartartás szállítóinak, kiktől olcsó pénzen jóminőségű árut követelt, de réme lett azon városoknak is, hol János utazásai közben félnomád módon megszállván, a középkori decensus jogán ajándékot követelt magának. Ez utazások alkalmával Fráter György a király kincstára számára egész gyűjtemény ajándék-kelyhet és egyéb ékszert szerzett. A sovány királyi jövedelmek gyarapítására kereskedést is űzött a még meglévő birtokok terményeivel. Mindez nem tűnt volna fel, de takarékossága egyszerre országos jelentősségre emelkedik, amikor a váradi béke után Moldvába rontó és Erdélyt fenyegető Szolimánt a tőle összegyűjtött kincsekkel megengeszteli. Az udvarban tekintélye annyira megnő, hogy végre Verbőczivel is megmérkőzhetik: az öreg kancellárt, aki a valóság iránt kevés érzékkel bírt, s például a váradi béke előtti évben állandóan azt hitte, hogy béke megkötéséről szó sem lehet, Fráter György végre is kiszorította János kegyeiből. A barát túlhatalma kifejezésre jutott akkor, amikor János halálos ágyáról előbb őt akarta Konstantinápolyba küldeni, hogy a csecsemő számára Szolimán jóindulatát megszerezze. Fráter György akkor, közelinek látva János halálát, jobbnak vélte, hogy a trónüresedéskor ott legyen az udvarban s ezért Verbőczit küldette le maga helyett Konstantinápolyba.

A barát ezzel el is érte, hogy János utolsó óráinak ő volt a tanuja: ezek az órák döntöttek az ő egész hátralevő életéről is. A haldokló király reá bízta csecsemő fiát és ő esküvel fogadta, hogy nem fogja azt elhagyni. Ez az eskü az, mely az ő későbbi politikai elhatározásait állandóan befolyásolja. Fráter György mint államférfiú nem engedelmeskedhetik többé tisztán és hamisítatlanul, melynek gondját vállalja, ellenkezőleg ez az ember, akit a magyar machiavellizmus legfőbb képviselőjének szeretnek tekinteni, magánjogi és erkölcsi megkötöttségben él, amelyhez minden áron, még politikai meggyőződésének feláldozásával is hű akar maradni. A barát kezdettől fogva szolgája, servitora volt a Zápolyai-családnak, melynek feje iránt ennélfogva hűséggel, hűbéri érzéssel viseltetett. De még erősebb köteléket jelentett délszláv eredete, s ennek folytán a vérében meglevő tisztelet és szolgai ragaszkodás a nagyúrhoz, kinek pályáját köszönhette, s aki az ő egész, kiterjedt rokonságát védőszárnyai alá vette. Mindezen érzelmeket megerősítette az eskü, melyet királya kezébe tett le. A barát nem volt nagy theológus, de egyszerű, tisztességes papi lélek, aki ezt az esküt egész életén át minden erejével megtartja. Görcsösen ragaszkodik hozzá akkor is, mikor államférfiúi éleslátása felismeri az eskü megtartásából következő veszedelmeket, s végül is csak nagy lelki krízis után válik meg tőle, amely krízisből fel sem épül többé.

Egyenes, kemény, kérlelhetetlen lélek volt, aki a politikából is lelkiismereti kérdést csinált. Akármihez hasonlíthatjuk, csak a hajlékony olasz politikusokhoz nem, akik morális mérlegelés nélkül, tisztán hasznossági szempontból tudják tetteiket irányítani. János halála után, esküjéhez híven, egyetlen politikai indítéka volt: a csecsemőkirály érdekeinek megvédése. Itt a váradi béke mutatta az utat, melyet járnia kellett. János király fiának az ország átadásáért nagy dísz és sok birtok, a régi Zápolyai-komplexum járt a váradi feltételek szerint. Ha Ferdinánd megadja nekik, amivel tartozik, Fráter György rögtön átadta volna az országrészt, melynek hatalmát a haldokló király megbizásából kezébe vette. De erről szó sem lehetett, hisz a Zápolyai-birtokok királyi adományból magyar urak kezén voltak, pl. a szepesi hercegségben Thurzó Elek ült benn, akik természetesen nem voltak hajlandók e birtokokból kitakarodni. Ferdinánd, ha akarta sem teljesíthette volna a csecsemő iránt vállalt kötelezettségét. Fráter György így esküjére hallgatva, nem adhatta át Ferdinándnak Budát, de átadta, mert kénytelen volt vele, Szolimánnak.

Ha van Fráter György életében tragikum – pedig van – úgy azt itt találhatjuk meg. Budavár elvesztésének súlyát egész életén át lelkében hordozta, már a következő évben megmondá Ferdinánd követének, Bornemisza Pálnak: „Eddig nem tévedtem cselekedeteimben, csak akkor, mikor a török kezébe adtam Budát”, hozzátévén lelkiismerete megvigasztalására: „de ennek nem én voltam egyedül az oka.” Évek mulva is, udvari bolondjával játszadozva, az váratlanul rá kiált: te áruló! mire ő elvesztve önuralmát, a jelenlévők előtt mentegeti magát, hogy Buda átadásáért nem tehető felelőssé. Ezt a politikai bűntudatot hordozta folyton magával és ha mentegette is magát önmaga előtt, hogy a várat Ferdinánd seregével szemben esküjéhez híven, a csecsemő érdekében kellett megtartania, megnyugvást ebben a gondolatban sem találhatott. Az eskü nemcsak 1541-ben, de azután is folyton útjában állott államférfiúi működésének, keresztbe feküdt előtte, hogy megbotoljék és elessék rajta.

Ettől kezdve minden cselekedetében iparkodik az eskü és az egységes magyar államidea összeegyeztetésére. A gyalui egyezményben sikerül neki az özvegy és fia számára biztos évjáradékot, évi 12.000 forintot és a szepesvári uradalmat biztosítania, az egyezményt Ferdinánd és Izabella ratifikálják, Fráter György, Petrovics Péter, Statileo hűségi nyilatkozatot állítanak ki Ferdinándnak, de a végrehajtást Izabella megakadályozza. Itt a második front, melyen Fráter Györgynek az ország egységéért harcolnia kell: a saját pártján levőknek, elsősorban a királynénak, s vele Petrovics Péternek folyton ellenző akarata. Az élvvágyó fiatal özvegy, kinek udvara női erkölcsi dolgában igen rossz hírében állott, s aki lengyel urakkal vette magát körül, azokkal élte tánc és mulatságok közt világát, emberileg is visszataszítónak találta a barát örömtelen, csak a kötelességet követelő életfelfogását. A barát kezébe szerezte az ország minden gazdagságát, de magára semmit, mindent az országra, katonatartásra, török adóra költött, szőrcsuhában járt, bőjtölt és koplalt és elítélte azokat, akik másként éltek. De nem kevésbbé bántotta Izabellát, a férjén uralkodó Bona Sforza lengyel királyasszony leányát, Fráter Györgynek politikai térfoglalása, mellyel őt, az özvegy királynét szinte minden állami befolyásától megfosztani iparkodott. Kétségtelen, hogy a befolyásolható, kötelességeit élvezeteknek feláldozó Izabella, az ő folytonos idegrohamaival teljességgel képtelen volt még könnyebben kormányozható állam vezetésére is, mint aminő volt akkor Erdély, de ezt természetesen ő maga legkevésbbé láthatta be. Azt azonban annál keserűbben érezte, hogy a barát megerősítteti magát Ferdinánddal kincstartói méltóságában, elengedteti a megszámolást, azaz korlátlanul és felelőtlenül rendelkezik az országrész jövedelmeivel, zálogba kéri Munkácsot, Nagybányát, haszonélvezetbe adatja magának a váci püspökséget, a kolozsmonostori és pécsváradi apátságot, majd kinevezteti magát Ferdinánd helytartójának és megválasztatja magát Erdélyország főbírájának. Mindez elég volt, hogy a személyes ellenérzéssel kapcsolatban Izabellát a barát halálos ellenségévé tegye. A tízéves tárgyalásokban vannak momentumok, mikor a királyné a saját és fia javát is ellenzi, csak azért, mert Fráter György mellette van a tervnek. A királynéval tart férje rokona, Petrovics Péter, akit egyebek mellett a hit dolga is mindinkább elválaszt a baráttól: a görög-keleti Petrovics ekkor már a hitújításhoz hajol, melynek a barát őszinte ellensége.

ZÁPOLYAI CSALÁDI BIRTOKOK IMRE, ISTVÁN ÉS JÁNOS KEZÉN A XV. SZÁZAD VÉGÉN ÉS A XVI. SZÁZAD ELEJÉN

Otthon Erdélyben Izabellának és híveinek ellenzését könnyen legyőzhette Fráter György. Kezében voltak a vajdai, most fejedelmi várak, kezében volt a váradi püspökség nagy birtokaival, szavára hallgattak a tiszántúli vármegyék, melyeknek nemességét, hozzáadva a saját lovas szolgáit, bármikor bevezethette Erdélybe, az ellenállás leverésére. Ezen belső domináló helyzetében, melyet Erdély állami önállóságához szükséges kormányzatnak kiképzésére is felhasznált, kifelé is magára veszi Erdély gondját. A keleti fél sorsát most Fráter György egymaga, saját belátása szerint irányítja. És amennyire elsiette a dolgot Budavár átadásánál, annyira óvatosan jár el most, mikor Ferdinánd követeli tőle a gyalui egyezmény végrehajtását. Szolimán még benn van az országban 1543 őszén, mikor Ferdinánd sürgősen felszólítja a barátot, adja át neki a keleti részeket. Válaszában benne van egész politikája, melynek egyenességéhez szó sem férhet. „Bennem ne kételkedjék Felséged, én a legjobb indulatot táplálom szívemben Felséged és a keresztény köztársaság iránt. Míg azonban az Isten Felséged ügyeinek jobb sikert nem ad, igyekezni fogok ezentúl is, ugyanazon eszélyességgel, mint eddig tettem, távol tartani az ellenséget, hogy ezen ország Isten irgalmából valahára megmentessék, magam pedig Felséged szolgálatában idő és alkalom szerint jobban eljárhassak.” Azaz idő és alkalomtól függ, mikor szolgál Ferdinándnak Erdély átadásával, idő és alkalom pedig csak akkor érkezett el, ha a Habsburgok nemcsak átvenni, de megvédeni is képesek lesznek Erdélyt. Amíg ez be nem következik, addig ő nem teszi kockára ez országrészeket. Már pedig a gyalui egyezményt követő háborús évek megbizonyíták, minő öngyilkos merény volna Ferdinánd kívánságát teljesíteni. 1544-ben megírja magának V. Károly császárnak: „Miután e keményen sujtott országnak, mely évek hosszú során át védfala volt a kereszténységnek, mostani szomorú sorsát a keresztény fejedelmek közül senki sem veszi szívére, s a dolgok itt már annyira mentek, hogy mi akaratunk ellenére is kénytelen vagyunk hódolni a közellenségnek, kit atyáink, a keresztény fejedelmek segítségével, hajdan annyiszor legyőztek, azért Jézus Krisztus nevében kérem Felségedet, fordítsa valahára már reánk, a balsors által üldözöttekre is szemeit” és segítse őket a római király, Ferdinánd hatalma alá. Kétségtelen, hogy Fráter György bármely pillanatban készen volt az ország átadására, ha a két Habsburgtól elegendő haderőt várhatott Szolimán bosszuló hadjáratának visszautasítására.

Fráter György nem volt a töröknek barátja, hűségnyilatkozatait Ferdinánd felé őszintén, Szolimánnak alakoskodva tette meg. És itt nem maguk a tények: hogy török hűbérura előtt szép levelekben bókolt, alapították meg kétszínűségének, politikai megbízhatatlanságának hírét, hanem a forma, melyben e hűségnyilatkozatokat megtette. Mikor 1543-ban Szolimán hadjáratának nyomása alatt beküldi a portára az adót, egyúttal megüzeni a szultánnak, hogy Ferdinánd király más országai, így Morva is hajlandó volna adót fizetni, sőt ebben az ügyben annyira megy, hogy maga ír a morva rendeknek és követet küld hozzájuk, hogy rábeszélje őket a törökkel ily irányban folytatandó tárgyalásra. Mindezen lépések könnyen árulás színében tűnnének fel, ha egyidejűleg meg nem írta volna az egész dolgot Ferdinándnak is, hozzátéve, hogy őt a török iránt áljóindulat, simulata benevolentia vezeti, a gőgös szultánnal ezen a nyelven lehet legkönnyebben beszélni, s őt békességében megtartani. Az egész levélből felénk mosolyog valami gyermekes öntudat: Fráter György azt hitte, hogy a törökkel igazában ő tud bánni, ő az egyetlen, aki ravaszsággal a törökök orránál vezetheti. Ezt az önmagában való hitét folyton ismételgeti, s a legkülönbözőbb alkalmakkor felhasználja, hogy a keresztények közt bizalmat gerjesszen politikája számára. A pápai követ nem egyedül hitte el róla, hogy szavával Konstantinápolyban mindent el tud érni. A közvélemény irreális kifejlődésére mi sem jellemzőbb, mint az itt megfigyelhető jelenség: politikusok és diplomaták tömege néhány esztendő alatt elhiszi róla, hogy uralkodik a szultán szándékain, mikor éppen ő volt az, akit Buda elfoglalásakor Szolimán főbenjáró dologban oly fölényesen kijátszott.

A barát bizonyára áltatta önmagát és a világot, elhivén és elhitetvén a török felett való hatalmát. Konstantinápolyban csak nagyon is reális engedményekkel tudott ideig-óráig sikert elérni: az adót nemcsak pontosan befizette, hanem jól megszervezett erdélyi államháztartásából nagy ajándékokkal kenyerezte le a porta befolyásos basáit. Egy ízben megírja V. Károlynak, hogy a legközelebbi török elleni hadjáratra már megnyerte szövetségesének a moldvai oláh vajdát, s máshonnan tudjuk meg, hogy ezt sem személyes befolyásával érte el, hanem azzal, hogy Ferdinánd nevében ezer jobbágyot ígért minden alap nélkül a kapzsi vajdának. Nem egyszer úgy látszik, mintha csak azért tenne ily alaptalan ígéreteket, hogy tekintélyét be nem avatottak előtt emelje, amiből aztán természetesen következett a dolgok kifejlésénél, hogy az érdekelt felek megcsalva érezték magukat és nem akartak többé hinni neki.

De Fráter Györgynek mégis volt valami befolyása egyes török méltóságokra és azt sem alaptalanul hitette el magáról, hogy jobban tud beszélni a törökökkel, mint akár a magyarok, akár a németek. Itt délszláv eredete és délszláv összeköttetései jönnek tekintetbe. Tudvalevőleg a török funkcionáriusok közt, basáktól kezdődőleg le egészen a futárszolgálatokat végző, de gyakran befolyásos csauszokig igen sok volt a szerb vagy horvát eredetű, s ezek között kétségtelenül olyan is, aki Fráter György szűkebb hazájából, a tengermelléki, hegyvidéki Horvátországból származott. A barát ezekkel, ősi szláv szokás szerint, mint testvéreivel beszélt. Talán sokszor túlzott is, mikor elejtett szavakkal dicsekedett, hogy ez vagy az a bég az ő „testvére”, ami ezen délszláv vonatkozásokban természetesen csak a legritkább esetben jelentett testvért, egy atyától származást. Ezeket a délszláv kapcsolatokat ott is emlegeti, ahol talán semmi alapjuk sem volt, pl. igen valószinű hogy a berglerbég, a török seregnek basa rangjában lévő főparancsnoka meglepődött volna ha hallja, hogy Fráter György az ő barátságával is dicsekszik. De ha Fráter György személyesen nem volt is ismeretségben a vele szembenálló törökökkel, udvara mindig teli volt délszláv nemes és jobbágyszolgákkal, akiknek szintén megvolt a maguk régi baráti és rokoni köre a törökök között. Utolsó esetben pedig, ha a török bég vagy csausz semminemű kapcsolatban nem állott a délszlávokkal, mégis csak jobban és könnyebben tudott az ő nyelvén beszélni Fráter György, és bármely délszláv szolgája, mint a német és olasz kapitányok vagy magyar urak. Délszláv és török közt a százados együttlét hidat vert immár, melyen bátran járhatott György barát és szerb-horvát familiárisai, akiket előszeretettel alkalmaz a törökkel való érintkezésre. Mikor Lippa feladásánál a török őrség számára szabad elvonulást szerez, érintkezését szintén szerb familiárisa, Perussith Gáspár közvetíti. Perussithnak a törökkel folytatott bizalmas délszlávos beszélgetésein botránkoznak meg a magyarok és németek és ezekből sűrítik össze az árulás végső vádját.

Mert azt a könnyebbséget, hogy származásánál fogva jobban megértette a törökök tekervényes útjait és szándékaikat könnyebben kijátszhatta, Fráter György drágán fizette meg azzal, hogy a magyarok s általában a keresztények közt hitelét vesztette. Addig ismételgette, hogy ő az egyetlen, ki a törökkel bánni tud, míg végre magát is törökösnek, törökbarátnak tartották. Nem is számítva Budavár átadását, mit mindenki az ő számlájára írt, a magyar urak egyébként is kezdettől fogva gyanúban tartották, mert az ő kérlelhetetlen pogánygyűlöletük nem ismert árnyalatokat abban, ha valaki tudott a török nyelvén beszélni. Az akkori politikusok és hadvezérek, nagybirtokosok még nem mentek át azon a vérkeveredésen, mely a század vége felé kezdődik meg, bennük még a faji érzés teljes öntudatlanságában, tehát teljes biztossággal hatott és a baráton éppen úgy megérezték az idegent, mint akár Zápolyai Jánoson, a tót királyon. Emellett társadalmi és műveltségbeli különbségek is voltak, melyek a faji, vérbeli eltérést még inkább elmélyítették. Fráter György bár egyházi pályáján megszerezte a rendes latinos műveltséget, s bár genialitásával elsajátította a politika finomságait csakúgy, mint a korabeli jogszolgáltatás furfangjait, lényegében mégis az alsóbb néposztályokhoz tartozott, s azok közt érezte magát otthon. Részben legalább ez is délszláv sajátság volt, Horvátországban a régi törzsökös családok sarjai, akiket mindenki „horvát grófoknak” titulált, sokkal közelebbi viszonyba voltak és fesztelenebbül érintkeztek minden rangú alantasaikkal, mint a magyar közép- vagy nagybirtokosok. Az Unna-vidéki Horvátországnak kőszálakon meghúzódó kis váraiban összebújtak az emberek és Magyarországon, hol illetlenség, méltóságról és becsületről elfeledkezés lett volna, ha például egy nagybirtokos huszáraival egy asztalhoz ül. Amit pedig Fráter György szívesen megtett, vendégül látta huszárjait, együtt ivott velük és végighallgatta, mikor a bortól lelkesítve török dalokat énekeltek, sőt az is megesett, hogy fegyverjátékaikban is résztvett. Még tovább ment főpaphoz és mágnáshoz nem illő leereszkedésében, mikor Ferdinándtól a jobbágyok sorsának radikális javítását követelte, kiemelvén hogy mi magunk vagyunk az okai, ha a török a szabadság ígéretével magához csábítja a jobbágyokat, köztük főként a rácokat, mert mi magyarok olyan elnyomásban tartjuk őket, hogy kivéve azt az egyet, hogy feleségüket s gyermekeiket meghagyjuk nekik, a kegyetlenség minden fajtáját szabadon gyakoroljuk rajtuk. Az ilyen nézetekből nem csinált titkot, bár bizonyos lehetett benne, hogy velük a magyar urak közt egyedül áll. Politikátlan öntudatlanságára jellemző, hogy e kéréseinek támogatására egy ízben Nádasdy Tamást, amúgyis legnagyobb ellenségét kérte fel.

Délszláv eredet, ennek folytonos hangsúlyozása, a nagyúri életformáknak elhanyagolása, sőt merev, sértő tagadása készítik elő magyar urak lelkét az árulás gyanújára. A szakadék kezdettől fogva megvolt a magyarok és a barát közt, kinek egész pályáján nem akadt egyetlen jóbarátja sem. Emberismeretének hiánya, a magyar urakkal szemben, valósággal feltűnő. Azt a Nádasdyt, ki a barát halála után eskü alatt vallja, hogy „hitem szerint az egész világon nem volt még két oly nagy ellenség, mint én és a barát”, mégis jóemberének tartja és gyanútlanul érintkezik vele, holott Nádasdy a maga részéről csak hosszú gondolkodás után határozza el magát, merjen-e a baráttal személyesen érintkezésbe lépni. Mikor utolsó útján Castaldóval együtt Alvincben meghál, annyira gyanútlan, hogy szervitorainak nagy részét előreküldi, a másnapi állomásra. A ravasz, fortélyos, hajlékony, előrelátó jelzőket Fráter György valóban nem érdemelte ki.

Más összefüggésben látni fogjuk, hogy Erdély állami életének az ő kemény energiája, embereket egybeterelő akarata veti meg alapját. Az sincs nála tragikum híján, hogy bár egész életén át a Buda átadásával elkövetett hibát akarta jóvátenni és az országot Ferdinánd alatt újra egyesíteni, életművének az utókor mégis Erdély önállósítását tekintette, azt, ami az ő ideálját az egységes magyar államot évszázadokra árnyképpé tette. Hatalmának alapjait a tiszántúli részek, Várad és gazdag püspöksége, meg Kassa alkották, itteni birtokaiból tartotta nagyszámú familiárisait, kiket döntő pillanatokban felvonultatott az erdélyi fegyveres országgyűlésekre, hogy ott a fegyver nyomásával érvényesítse akaratát. Számításaiban Erdély csak addig szerepelt, míg garanciákat nyerhetett, hogy az egységes Magyarországot Habsburgi királya meg fogja oltalmazni a török ellen. Amint ez bekövetkezik, egy búcsúszó nélkül megválik Erdély függetlenségétől.

Ehhez képest mindegyre megújítja kísérleteit a két Habsburgnál, hogy ezek végre komolyan hozzálássanak az ország elfoglalásához. Ilyen leveleiben nincs semmi álnokság, inkább megható esedezés, majdnem gyermeki bizalom. 1548-ban egyenesen a pápát kéri, vegye rá Ferdinándot és a császárt az akcióra, vegye pártfogásába a gyermekkirályt és Izabellát, hogy ezek illő ellátást kapjanak: Izabella birtokokat, a gyermek jó házasságot, Ferdinánd egyik leányának kezét, ez esetben tisztességes úton átadná Erdélyt és Ferdinánd megszálló seregét nagy lovas csapatokkal segítené. A pápa biztatására a tárgyalások csakugyan újra megindultak és létrejött Ferdinánd és Izabella biztosai közt 1549 szeptemberében a nyírbátori egyezmény, mely elvben kimondotta Erdélynek és a tiszai részeknek átadását, a részletek, főként Izabella és fia igényeinek kielégítése pedig további tárgyalásokra utaltattak. A nyírbátori elveket Izabella, a török és az erdélyiek ellenzésével szemben egyesegyedül Fráter György volt képes realizálni, aki Izabellát egyszer ágyúkkal fogta ostrom alá, máskor lábaihoz borulva bocsánatát kérte, s a változékony asszonyhangulatokat híven követve, a királynét mindegyre alávetette saját akaratának; a török előtt titokban tartotta a tárgyalásokat, majd mégis kiszivárogván azok, Petrovics Péterre, régi ellenségére tolta azok ódiumát és szolgálatkészségét mutatva, mindent megtett Szolimán kitörésének minél tovább halasztására. 1551 elején aztán az erdélyi rendekkel nyiltan közölte, hogy a töröktől való megmentésüket egyedül Ferdinándtól várhatják; az év nyarán, 1551 júliusában aláíratta Izabellával a végleges szerződést, melyen a királyné fia nevében egész Magyarországot és Erdélyt átadja Ferdinándnak és testvérének, valamint azok örököseinek – Zápolyai jogutódai itt is elismerték a Habsburgok örökösödési jogát, mit a nyugati magyarok folyton vonakodtak elismerni –, átadják az eddig kezükben volt szentkoronát, s ezek fejében a fiatal király Oppeln hercegségét kapja évi 25.000 arany jövedelemmel, Izabella pedig azt a 140.000 aranyforintot, melynek értékében adta neki férje, János, házassági jegyajándék fejében a magyar várak egész sorát. Az oppelni hercegség a nagycsomó sziléziai hercegségek egyike volt, melyekből Hunyadi Mátyás Sziléziát elfoglalva, egységes államot formált és az egészet egységes központi igazgatásnak vetette alá.

Ekkor már megérkezett Ferdinánd serege, melyre nagy szükség volt, hisz Fráter György az imént is csak gyors és elhatározott cselekvéssel, Petrovics csapatai szétverésével, Izabellának Gyulafehérvárott ostrom alá fogásával tudta elejét venni, hogy oláhok és törökök három felől is be ne törjenek Erdélybe. Az aránylag kicsiny, német és spanyol katonákból álló sereg vezére Castaldo, cassanói őrgróf volt, akit Ferdinánd V. Károlytól vett át szolgálatába. Castaldo császárának hadjárataiban, németbirodalmi területen is, tisztességes alvezér volt, akire most nagy felelősséggel járó vezető állást bíztak, s idegen, ismeretlen országba, messze földre küldötték. Csapatainak azon ezredei, melyek még Magyarországhoz legközelebbről rekrutálódtak, Tirolból származtak: az akkori Európában szinte példátlan vállalkozás volt nagyobb sereggel ily hosszú távolságokra vonulni. Ehhez képest, a hadtápvonal kiépítetlensége miatt, élelem, takarmány, zsold már útközben is hiányzott, spanyolok és németek rablásból tartották fenn magukat, a felsőmagyarországi városok spanyolnyelvű fenyegető cédulákra voltak kénytelenek a seregnek élelmet szállítani. Erdélybe megérkezve, Castaldo elszállásolta őket falvakba, részben szász városokba, maga pedig az Izabellával folytatott végső tárgyalásokban még résztvéve, Fráter Györggyel együtt kikísérte az országból a vonakodó királyasszonyt, aki egyelőre Kassán állapodott meg.

Kelet és Nyugat ismét egyesült az egyetlen koronás király alatt, s hogy ez elkövetkezett, annak érdeme, mindenki tudta ezt, egyedül Fráter Györgyé volt. A barát befejezettnek látta élete munkáját: királyának, Jánosnak, fia ellátva rangjához képest, Magyarország pedig egyesítve és nemcsak a kettős királyválasztásnak, de amennyire lehetett, Budavár átadásának bűne is jóvátéve. Már a nyírbátori egyezmény után megírta V. Károlynak, hogy János Zsigmond ügyét immár elválasztja az országétól, bár eddig koronás királya, Ferdinánd mellett ő is urának tartotta, tudván, mivel tartozik atyjának. Feladata most már nem lehetett egyéb, mint a szultán haragját, mely kétségkívül lecsapóban volt, elhárítani az országról. Hogy mennyire nem volt a barátban egyéni ambíció, az most látszott meg igazán, mikor Ferdinánd biztosának, Nádasdy Tamásnak és Castaldónak valósággal rá kell kényszerítenie az erdélyi vajdaságot, holott ő Ferdinándhoz akart utazni, hogy utolsó tanácsaival ellássa Erdély és Magyarország érdekében. Élete utolsó hónapjaiban folyton ezzel, a koronás királyhoz teendő utazással foglalkozik, talán meg akarta ismételni élete nagy élményét, mikor János királynak első, bizalmas tanácsosa volt. Ferdinánd hideg udvariassággal kérte az utazás elhalasztását.

A barát gyanús volt. És csodálatos lett volna, ha nem válik gyanússá. A töröknek fenyegetéseire továbbra is beküldi a portára az adót, tovább is érintkezik a szomszédos basákkal, tárgyal a Temesvár körüli várak sorsáról, melyeket a porta Erdély alárendeltségének biztosítéka gyanánt követel. Mindezen lépéseiről híven értesíti Castaldót és Nádasdyt, de az olasz és az olaszos műveltségű magyar nem tudják megérteni az egyszerű barát átlátszó őszinteségét. A gyanút növeli önmaga ellen, mikor török had jön bosszút venni azért, hogy a magyarországi pozicióra annyira fontos Temesvár, Lippa, Becse és Becskerek várakba Ferdinánd zsoldosait beeresztette. A török fővezér, Szokoli Mohamed ruméliai beglerbég maga is szerb születésű, hitehagyott rác, közte és a barát között ide-odajáró csauszok titokzatos szálakat fonnak. A barát, régi szokásához híven, még nagyítja az összeköttetéseket és előre élvezi, mint fogja ismét visszatérésre bírni, hiú ígéretekkel, a könnyen rászedhető törököket. A beglerbég el is hitte neki, hogy nem ő, hanem Petrovics adta át a várakat Ferdinándnak, hisz azok valóban Petrovics temesi és karánsebesi bánságához tartoztak, de Castaldo és Nádasdy már értetlenül és kényelmetlenül nézték e játékot. Castaldo azóta, hogy Magyarország ismeretlen földjére lépett, nem érzett lábai alatt biztos talajt, már felvidéki útján is folyvást remegett váratlan incidensektől, most pedig úgy érezte, mintha egy sötét, ismeretlen hatalom kezében volna, aki életére tör, de aki ellen képtelen védekezni. A józan Nádasdyt is elfogja e hangulat, őt is lenyomja az a tudat, hogy az egész politikai helyzetet egyetlen ember tartja kezében, az ő legnagyobb, legrégibb ellensége, aki nővérének családját, a Majládokat tönkretette. Ő írja Ferdinándnak: „Már valóságos félbolond vagyok, s egyáltalában nem ismerem ki magamat. Mi itt mindnyájan a barát kezében vagyunk, az ő hatalmától függ életünk és halálunk. Ha még több törököt hoz a nyakunkra, Erdélyben a 6000 vértanu napját fogják gyászolhatni.” A barát kámzsás alakja annyira megnőtt, hogy már csak rettegést tud kelteni. Mindenki lidércnyomásként érzi az ő személyének súlyát. Ha ott van Castaldo táborában – és mindig ott van, nem akarja elhagyni a fővezért, bármennyire vonakodik is ez az együttléttől –, a német nehézlovasok nyeregbe ülnek és az egész éjszakán át készen vannak menekülésre, annyira félnek a barát fegyveres szolgáitól, akik folyton kiabálnak, értelem és ok nélkül fel s alá lovagolnak, élelemért lázadoznak, s a barát egy szavára megjuhászodnak: a barát annyira a kezében tartja őket, mondja egy sziléziai kapitány, hogyha fellázadnak, ezt is biztosan uruk parancsára teszik.

Ez idegen páncélos lovasok éppúgy tömegpszichózis áldozataivá lettek, mint maga vezérük Castaldo is. A maroknyi idegen életét féltette ott a nagy idegenségben, ahol egyébként sem szerették őket, s ahol ők maguk falvakat és városokat égettek és pusztítottak, ha hozzájuthattak. Ebben a hangulatban kért és kapott Castaldo Ferdinándtól engedélyt, hogy ha a barát hűtlensége kiderül, úgy járjon el, amint azt az ország és az alattvalók érdeke megkívánja. A beglerbég ugyan semmi jelét nem adta, mintha Fráter Györggyel egyetértésben volna, mert végre is megindult hadaival, a Marosköz több várát, köztük Lippát is elfoglalta és csak a Losonczi Istvántól, spanyol kapitányokkal együtt hősiesen védett Temesvár alól takarodott haza. Az sem volt a törökbarátság jelének tartható, hogy a beglerbég távozásával Castaldo, Nádasdy és Fráter György egyesített seregükkel mentek Lippa alá és azt erős harc után visszafoglalták. A bentszorult Ulemán basának azonban a barát szabad elvonulást szerzett, a haditanács ellenzése dacára: ez is fogás volt, mellyel délszláv észjárása szerint a török jóindulatát akarta visszaszerezni és az országot további támadásoktól megmenteni. Az új esztergomi érsek és a római egyház bíbornoka a győzelem után haza indult Erdélybe, útközben vajdai várában, Alvincen megállapodott Castaldóval és Ferdinándnak legutóbb Lippára érkezett főkapitányával, Sforza Pallavicinivel. Castaldo halálfélelme itt tört ki – utólag a lippai árulást veté indítóokul –, de a valóságban, olasz szokás szerint, halálos félelmében, a saját életéért remegve ölette meg ellenségét. Az éjszaka könyvből imádkozó bíbornokot Pallavicini szúrta le olasz és spanyol tisztek segédkezésével. Temetetlen holttestét szolgái sírva vették körül, mondogatván: akármit követett is el, nekünk mindig jó urunk volt.

Kelet és nyugat egyesítése Fráter György műve volt és most kiderült, hogy Pallavicini tőre a barát testén át az egységes Magyarországot is átjárta. Nádasdy nem volt többé Erdélyben, neki ez különben sem volt otthona, Castaldo vállára nehezedett az ország megtartása, aki még seregének összetartására is képtelen volt és amint tehette, a barát kincseivel kivonult az országból. A király új vajdákat nevezett ki, az Egernek iménti dicsőségétől övezett Dobó Istvánt és az erdélyi Kendy Ferencet, akik azonban sereg nélkül, tekintély és politikai tapasztalatok nélkül nem tudtak a növekvő anarchiának gátat vetni. János király és a polgárháború korszaka tért vissza most, az ország teljes felbomlásában várta azt, aki kezét fogja érte nyujtani. Ez pedig az elpusztíthatatlan vén rác, Petrovics Péter volt, akinek a krassói, szörényi, temesi rácok mindenkor rendelkezésére álltak, s alig várták, hogy Erdély kincses földjére bevonulhassanak. Első pénzkérésükre ugyan Petrovics bölcsen azt válaszolta, hogy „nem adok egy pénzt sem, mert ha a császár Erdélyt meg akarja adni a király fiának, anélkül is megadja, ha meg nem akarja megadni, ha egy kastéllyal volna pénzem és mind nektek osztanám, sem lenne avval meg”. De a török császár, Szolimán meg akarta adni Erdélyt Izabelláéknak, hiszen Erdélynek a nyugati féltől függetlensége a konstantinápolyi politika alapelveihez tartozott. Szolimánt ezirányban befolyásolta a nála levő francia követ is, továbbá Izabellának folytonos panaszai és könyörgései, aki a neki ígért kárpótlást Ferdinándtól nem tudta megkapni és különben is visszakívánkozott királyságába. Első kísérletével Petrovics 1553-ban még Lengyelországba szorult, 1556-ban azonban lugosi rác csapataival bevonult Erdélybe, hol Kendy vajda és a felvidéki nagyúr, Balassa Menyhért melléje álltak, Dobó István Szamosújvárt védve fogságukba esett, a magukat passzív módon viselő erdélyiek meghódoltak. Bármennyire megszervezte is Erdélyt Fráter György, ez az ország, különleges nemzetiségi és társadalmi összetételénél fogva, csak erős kézben volt használható instrumentum. 1556 októberében újra bevonult Izabella s fiával együtt birtokba vette régi területét.

Közben azonban, 1552-től kezdve folyton fogyott mind a királyi, mind az erdélyi terület. A barát merénye, mellyel Erdélyt Ferdinánd kezére játszotta, felriasztotta a fényes portát 1541 óta élvezett biztonságából, s miután a törököt Castaldó megszabadítá attól, aki a háborút megszervezhette s az erőket egyesíthette volna, György barát halála után a török erélyesen hozzáláthatott területének minden esetlegesség ellen való biztosításához. Egyszerre több török sereg állíttatott fel, hogy a hódított terület határait észak, s immár, mióta Erdély is veszedelmes szomszédnak bizonyúlt, kelet felé is előre tolják. Az 1552. esztendőben Szokoli Mohamed beglerbég, Ahmed basa szerdár és Khadim Ali basa budai helytartó működtek, igen nagy sikerrel, amennyiben a török szultánnak egész országrészeket hódoltattak be fegyver erejével. Az év elején Castaldo még Szeged birtokbavételre mert gondolni, melyet magyar hajdúk rajtaütéssel vissza is foglaltak, az év végén már Bihar és Hunyad megye határát, Erdély belső bástyáit csapkodta az iszlám áradata. Döntő volt Temesvár sorsa, melyet Losonczi István, régi, gazdag főúri család sarja, maga bátor nemes úr védelmezett. A vár felszerelését saját költségén, birtokai elzálogosításával újította meg, felmentő segédcsapatokat felesége fogadott családi ékszereinek árán, míg a szomszédban, Lippán levő spanyol kapitány, Aldana meg sem mozdult segítésére. Heves ostromok, minőket csak a török diszciplina, a vallástól parancsolt fanatizmus tudott létrehozni, rombadöntötték a bástyákat, Losonczi utolsó levelét a „szétrombolt Temesvár”-ból írta Nádasdynak, segélyt kérve, de egyúttal hozzátéve: „vígan várjuk az órát, melyben meg kell fizetnünk az utolsó adósságot.” A spanyolok és a városi polgárok kérésére Losonczi végre elfogadta a szabad elvonulást, a várat átadta, de a török szavát nem tartva, mészárolni kezdte a menetet, Losonczi ott esett el, páncél és sisak nélkül, hitvány, egyenlőtlen harcban. Feje Konstantinápolyba került, mint annyi magyaré, a fényes kaput póznán ékesítendő. Temesvárral elveszett a Temesköz és Krassó is: török kézre jutottak Lippa, honnan Aldana gyáván elszaladt, Karánsebes, Arad, Csanád várai nagy tömeg kis őrhellyel együtt, melyekben eddig Petrovics rácai lakoztak, akik most a török szolgálatába álltak.

Ezalatt a budai vezér Veszprémet könnyen megvette, a kis Drégelyt azonban jobbágysorból felemelkedett kapitánya, Szondi György a győzelem minden reménye nélkül, példátlan tisztességérzettel, király és haza iránti hűséggel védte, nem több mint 150 emberével. A halálnak bátran szemébe nézve pusztult el a rábízott tatarozatlan, felszereletlen fészekben. A basa feladata a nógrádi és honti hegyi várak elfoglalása volt, Drégely után ezek egész sora, Szécsény, Hollókő, Ság, Gyarmat, Buják szinte védelem nélkül kezébe esett; a királyi főkapitányt, Teuffel Erasmust a palásti mezőn nyílt csatában megverte, melyben a váci püspök, Sbardellati Ágoston, elesett, maga Teuffel Pallavicinivel együtt török fogságba került. Ez volt Mohács óta az első nagyobb mezei ütközet magyarok és törökök között, most már német vezetés alatt. Ahmed basa szerdár Temesvárról északnak fordulván, Alival együtt Szolnokot foglalta el, s onnan a hatalmas Eger, a magyarok szemefénye, a Perényi Pétertől, az egri püspöktől és a királytól folyton erősített nagy magyar vár alá vonult. Eger a Kassa és bányavárosok közti területet, több vármegye lakosságát védte, benne tiszta magyar őrség volt, nem egészen 2000 főnyi, az Oláh Miklós egri püspöktől behelyezett kapitány, Dobó István alatt. Az ostrom szeptember 10-étől október 18-ig tartott, a szinte 100.000 főnyi török sereg fölényes várostromló módszereinek mindegyikét elővette, erős ágyúzás, a falakon rések törése, részlettámadások, az árkok kitöltése, a falak aláásása, végül általános rohamok, vad halálmegvetéssel végrehajtva: mindez megtörött Dobó és társai, Mecskey István, Bornemisza Gergely, Zoltay István, Figedy János kitartásán és találékonyságán. Az egri ostrom bebizonyította, hogy erős elhatározás és katonai fegyelem a magyarokat egyedül is megsegíti a török túlerővel szemben: Dobó István teljes tekintéllyel rendelkezett a várban és korlátlanul kihasználta a védelem lehetőségeit, még az asszonynép szolgálatait is. Utolsó véres roham után a törökök hazavonultak, Ferdinánd felmentő serege a hírneves német protestáns vezér, Móric szász herceg vezetése alatt csak októberben gyűlt össze Győrnél, s harc nélkül feloszlott.

A következő évek az északi vonalon Fülek elvesztét hozták magukkal, ezzel ismét nagy terület került a török uralma alá és miután az ék az ország testébe már mélyen belehasított, elérkezett az ideje, hogy azt két oldalán, kelet és nyugat felé is kiszélesítsék. Nyugaton éveken át folynak a horvát végeken a harcok, a stájer és krajnai rendek katonasága, Zrinyi Miklós, majd Erdődy Péter horvát bánok, Nádasdy Tamás, az új nádor vezetik azokat; Szigetvárnak, a leginkább előretolt bástyának első, 1556-i szerencsés védelmét Horvát Márk intézi. Északkeleten a török háború a polgárháborúval kapcsolatosan folyik, amennyiben ott János Zsigmond és a hozzája szító urak harcolnak, török támogatással, hogy uralmukat mind nyugatabbra terjesszék ki. A király fővezére itt Telkessy Imre, aki a Balassák és Perényiek támadását meg tudja állítani, a háború így néhány megyére lokalizálódik s néhány főúrnak magánügyévé lesz, míg Ferdinánd halála után ismét ki nem tör, éppen e keletfelvidéki belharcokból kifolyólag, a nagy török háború.

Budavár eleste óta húsz évbe sem telt, hogy a küzdelem török és keresztény között már nem az egészért, hanem csak egyes várak birtokáért folyt. Magyar és német nem remélhették többé az ország középső részeinek visszafoglalását, de viszont a török is érezte, hogy minél előbbre tolja hódító csapatait, annál acélosabb ellenállásra talál. A negyvenes évek óta Ferdinánd kiépítette az új védelmi vonalat, ez az új váröv az, amely megmerevíti a vonalakat és a hódolt terület határait állandósítja. A Fráter György halálát követő hadjáratok befejezik ezt a kifejlődést, mely az 1559. évi török békében talált szankcióra. A nyolc évre szóló új béke a korábbi, ötéves békéhez hasonlóan évi 30.000 arany tiszteleti ajándék fizetésére kötelezi Ferdinándot, s egyúttal kimondja hogy Ferdinánd és vezérei Erdélytől ezután tartózkodni fognak, ugyancsak eltiltja Ferdinándot Szolimán barátainak, Velencének és a francia királynak háborgatásától. Eddigi területén mindegyik fél megtartja és meg is erősítheti, hasonlóképen mindkét fél követeket, oratorokat tarthat a másiknál. A diplomáciai tárgyalások, melyekben a németalföldi Busbeque, Albert de Wyss, továbbá a magyar főpap Verancsics Antal és Zay Ferenc szerepeltek, most már a magyar és török várvonal hódolt faluinak jogi helyzete körül forogtak. Az 1559-i békét lényegében megismétlő 1562-i békeokmányt csak hosszas tárgyalások után lehetett megkötni: a török nem akart lemondani róla, hogy Szigetvárt a békeokmány neki adja.

Néhány évtizednek munkája volt, amit itt előadtunk. A magyar nemzet államának megcsonkítása, feldarabolása után, melyet immár maga erejéből nem tudott helyrehozni, új, szűk korlátai közt próbálta tovább élni az életet, melyet a nemzetnek kell tovább élnie, akár akarja az illető élő nemzedék, akár nem. A változott viszonyok új feladatokat róttak rá, s ezeket vállalnia kellett, mert élni akart, mert volt benne életerő.