A HABSBURG-KIRÁLYSÁG BERENDEZÉSE

A HABSBURGI ORSZÁGRÉSZNEK KÖZJOGI FEJLŐDÉSKÉPESSÉGE. I. FERDINÁND SZEMÉLYE, SPANYOL EREDETE, NÉMETTÉ ÁTVÁLTOZÁSA. KÖZJOGI ÍGÉRETEK A KORONÁZÁSKOR. A KÜLFÖLDI SZÉKHELY; AZ OSZTRÁK TARTOMÁNYOKKAL ÉS A NÉMET BIRODALOMMAL VALÓ ÖSSZEFÜGGÉS; MAGYARORSZÁG MEGCSONKÍTOTT ÁLLAPOTÁBAN HÁTTÉRBE SZORUL. A KÖZPONTI HIVATALSZERVEZET A KÜLFÖLDI SZÉKHELYEN. A TITKOS TANÁCS ÉS TAGJAI. AZ ÚJ HIVATALSZERVEZET, HALADÁS EURÓPÁBAN, DE CSAK BENNLAKÓ KIRÁLY, HAZAI KÖZPONT MELLETT. AZ OSZTRÁK UDVARI KANCELLÁRIA VISZONYA A MAGYAR KANCELLÁRIÁHOZ. LEMONDÁS MAGYAROKNAK BÉCSI HATÓSÁGBAN ALKALMAZÁSÁRÓL. A MAGYAR KÖZPONTI HATÓSÁGOK: A MAGYAR TANÁCS KÜLÖNBÖZŐ FORMÁI. BÁTHORY ISTVÁN NÁDOR HELYTARTÓSÁGA, AZ ÚJ HELYTARTÓTANÁCS SZERVEZÉSE. NYUGATI KÖZIGAZGATÁSI ELVEK. A HATÁSKÖR CSONKULÁSA. A HELYTARTÓTANÁCS IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁSBELI ÉRDEMEI, A RÉGI MAGYAR KÖZJOGI FELFOGÁS MEGŐRZÉSE. – A KÜLPOLITIKAI BEFOLYÁS BÉCSBE KÖLTÖZIK. A KÜLFÖLDI SZÉKHELY ÉS A TÖRÖK VESZEDELEM HATÁSA. AZ ÁLLAMI SZUVERÉNITÁS SÉRELME A PÉNZ- ÉS HADÜGY TERÉN. KINCSTÁRNOKSÁG, MAGYAR KAMARA, ALÁRENDELTSÉGE AZ UDVARI KAMARA ALÁ. A MAGYAR KAMARÁTÓL ELIDEGENÍTETT JÖVEDELMI FORRÁSOK. A HADÜGY ALÁRENDELÉSE, FŐKAPITÁNYSÁGOK SZERVEZÉSE; A HADITANÁCS FELÁLLÍTÁSA, EGYEDÜL A NÁDOR KÉPES AZ IDEGEN KATONASÁG HATÁSÁT PARALIZÁLNI. – A NEMZETI FÜGGETLENSÉG TÉNYLEGES SÉRELMEI. NEM ELVI, ABSZOLUTISZTIKUS ALAPON. A MAGYAR KIRÁLYI HATALOM TÖRTÉNETI JOGAI, EZEKNEK KIHASZNÁLÁSA KÜLFÖLDI SZÉKHELLYEL; VÉDELEMRE SZORULT RENDEKKEL SZEMBEN. AZ ORSZÁGOK ÉS TARTOMÁNYOK BIZONYOS EGYSÉGES KEZELÉSE A TÖRÖK VÉDELEM SZÜKSÉGÉBŐL FOLYIK. KIRÁLY ÉS RENDEK KÜZDELME A RENDI DUALIZMUS KERETEI KÖZÖTT. AZ ORSZÁGGYŰLÉSI TÁRGYALÁSOK. KÜLFÖLDI KÖZPONTI HATÓSÁGOK ÉKELŐDNEK BE KIRÁLY ÉS RENDEK KÖZÉ. A KIRÁLYI PROPOZÍCIÓK KÉSZÍTÉSI MÓDJA. A KIRÁLYI JELENLÉT KÉRDÉSE. A NÁDORI HATALOM. A KIRÁLYI TEKINTÉLY NÖVEKEDÉSE, AZ ÖRÖKÖSÖDÉS ELFOGADÁSA.

A KETTŐS királyválasztásból megszületett két magyar államalakulat közül egyelőre csak a nyugatinak voltak politikában és kultúrában fejlődési lehetőségei. János királysága keletre, török, oláh, lengyel közé szorulva, kultúrhatások hiányában haldoklott éveken át, a régi magyar hagyományból újat nem bírván alkotni. A magyar állami berendezések János király országában csakhamar elsenyvedtek, helyükbe Fráter György új, erdélyi, partikuláris intézményeket állított, melyek nem képviselhették többé a régi magyar állami hagyományokat. A tradiciót, az ősivel való összefüggést a nyugati fél tartotta fenn, az, amely egyúttal, idegen eredetű király alatt, idegen tartományokkal szoros összefüggésben az európai hatásnak is sokkal inkább ki volt téve, mint a magyar állam bármikor előbb, talán Szent István óta soha ennyire. Régi magyar tradició és európai nyugati hatás, ez a két erő munkál most és hozza létre a Habsburgi államot, a magyar nemzet politikai életének négyszáz éven át tradicionális formáját. A régi tőből ez a nyugati állam az új hajtás, mely újra törzzsé izmosodik, minden más állami életforma, még az erdélyi is, mellette csak esetleges, időleges mellékhajtás, mely nem önmagának, hanem külső körülményeknek köszöni létét.

Az új államnak I. Ferdinánd király volt a megalapítója, spanyol születésű, spanyol neveltetésű tagja a casa d’Austriának. Spanyol földön, Alcalában született 1503-ban, anyai nagyatyja, katholikus Ferdinánd neveltette, akinek kedvence volt annyira, hogy az öreg király szívesebben hagyta volna reá országát, semmint bátyjára, V. Károlyra. A két ifjú Habsburg előtt atyai nagyatyjuk, I. Miksa császár halálával nyilt meg az élet, Károly német császár lett és a Habsburgi-birtokok ura, melyekből 1520 és 1521-ben, egymásután három szerződés által a keleti, ausztriai tartományokat, Tirollal együtt átadja örökösödési joggal öccsének, akinek mint másodszülöttnek, tulajdonképen semmi sem járt volna. Ferdinánd most egészen bátyja hatása alá kerül, inkább fiának és vazallusának, mint testvérének érzi magát. Leveszi kalapját, mikor vele beszél, nélküle nem határoz, de nem is határozhat, annyira függ a császár kezében összpontosult politikai és anyagi hatalomtól. Hisz a tartományok megosztását is, a szerződés szerint, hat évig titokban kellene tartania és országait a császár, a családfő nevében kormányoznia. A császár pedig nehezen megközelíthető, senkivel nem barátkozó, méltóságos alak, aki a kezdődő barokk-kor nehéz pompájába burkolózva távol él a világtól, nagy passziók, munka, kötelesség, mérhetetlen hatalomvágy és rideg hatalomérzés között. A világban mint egy született Tizian-kép jár, fekete lovának komor pompájában, megközelíthetlen, emberfölötti méltóságban. Emberi vonás alig látszik rajta, a szenvedélyeket éppúgy legyőzte, mintahogy gyönge testét és félénk lelkét is nagy kínok közt edzette meg lovaglásra, harcijátékra, véres háborús küzdelemre. Nyugodt, csöndes, alig beszél, de mindig gondolkodik, mindig mérlegel, nehezen határoz, de ha igen, akkor makacsul ragaszkodik akaratához; józan életű, nem iszik, de falánk és fukar, pénzt nem ad ki szívesen, s ha mégis ki kell adnia, mindig későn teszi. Egy ember, aki fantázia teljes hiányában számítással akart a világon uralkodni. Testvére az osztrák tartományok átadásáért valóban hálás lehetett neki, mert ilyesmi csak egyszer fordult elő: Károly mindjárt trónraléptekor rangjához illően akarta ellátni vagyontalan öccsét, s ezután már csak akkor adott, ha reális ellenszolgáltatásra találta. Ezt szükséges megjegyeznünk az első évtizedek birodalmi segélye, vagyis annak hiánya megértésére.

Ferdinánd hajlékonyabb egyéniség volt, császári tekintély nem állott jól neki, emberiességével, közvetlen érintkezési modorával inkább nagyatyjára, I. Miksa császárra ütött. Spanyol előkelőséget nem hozott magával, nyiltan, szinte a nyilvánosság előtt éli szép családi életét Ulászló magyar király leányával, Annával, vadászat, séták, eső elől fák alá, barlangba szétfutó társaság idilli környezetében. Annától, aki szélesképű, termékeny szláv szépség volt, tizenöt gyermeke születik, más asszonyt nem érint, még felesége halála után sem, akit mindvégig gyászol, szakálnövesztéssel is, és napi gyászmise hallgatásával. De ez a belsejében csupa jóindulat-ember fiatal korában, mikor osztrák tartományaiba megérkezik és átveszi a rendi testületektől az uralmat, államfelfogásában még a spanyol monarchia hatása alatt áll, ahol a király már egyedül akar uralkodni és a rendek hatalmát napról-napra jobban megtöri. Neki is első dolga az Alsó-Ausztriában, főként Bécsben nyilvánuló rendi tendenciák megsemmisítése: a vezetőket, Bécs város polgármesterét és két hatalmas urat, egy Eytzinget és egy Puchheimot kivégeztet. Első tanácsosa egy magával hozott spanyol, Gabriel Salamanca, akit Ortenburg grófjává tesz, s aki a bizalmat az új tartományok kirablására használja fel. Ez az egész spanyol abszolutizmus ellenkezik azzal a rendi alkotmányfélével, melyet pár évvel előbb, 1518-ban adott az osztrák tartományoknak Miksa császár. Pedig az osztrák főherceg szegény úr, akinek nagyatyja adósságait is fizetnie kell, meg a török ellen is védekeznie kell, a déli részeken, Krajnában és Horvátországban, mely tőle vár segítséget. Az uralkodónak ezt a pénzszükségét használják ki az osztrák rendek, mikor 1525-ben Augusburgba közös gyűlésre hívja őket, hogy újabb pénzáldozatokat követeljen tőlük. Az osztrák rendek ekkor kierőszakolják Salamanca, a spanyol kegyenc elbocsátását és megigértetik Ferdinánddal, hogy ezután az 1518-i alkotmány szerint fog kormányozni, a hivatalokat csak benszülöttekkel, németekkel fogja betölteni és végül német udvartartást fog szervezni. Ferdinánd engedelmeskedett, belátta, hogy a spanyoloktól el kell válnia, s ettől kezdve német szokásokra tér át, német ruhába öltözik, gyermekeinek német nevelést ad, csakis nővéreivel és bátyjával érintkezik továbbra is francia vagy spanyol nyelven. Tehát német tartományai egy évvel azelőtt kötik le a németség számára, mint mikor Magyarország és Csehország trónjára lépett. Csehek és magyarok elkéstek, az osztrák tartományok már németté tették spanyol urukat, aki aztán, nem kis részben a német királyság és a birodalmi császárság reményében, mindvégig német is maradt.

Az ausztriai események ismeretesek voltak a magyar urak előtt is, akik nem fogadták aggodalom nélkül az idegen neveltetésű, idegen nyelvű uralkodót. Politikai szempontból akkor minden rendi testület két kívánságot állított fel az új, idegen királlyal szemben: egyik, hogy egyházi és világi javakat és hivatalokat ne adományozzon idegeneknek, s a másik, hogy csakis bennszülöttek tanácsával éljen. Ez utóbbi a gyakorlatban annyit jelentett, hogy a királyi tanács tagjai közé idegen ne vétessék fel. Ezt érték el az osztrák rendek 1526-ban, s erre törekedtek a magyar rendek is.

Ferdinánd nem vonakodott a magyar kívánságok teljesítésétől. Láttuk már, hogy még trónralépte előtt külön oklevélben biztosítá azokról a magyar urakat; majd a királyválasztó pozsonyi országgyűlésen biztosai által kijelentette, hogy az ország törvényeit és szokásait meg fogja tartani, idegeneket nem vesz be tanácsába, amint adományokat sem fog adni olyanoknak, kik a „magyar nemzettől idegenek”, hanem az összes javadalmakat és birtokokat azoknak kezén hagyja, akik a „magyar vérből és magyar nemzetből születtek.” Hozzátehetjük, hogy a két főkívánságra vonatkozó igéretét meg is tartotta; uralkodása alatt alig tudunk esetet, mikor idegennek adott volna birtokot, s magyar királyi tanácsába valóban nem nevezett ki idegen, külföldi tagot.

Mindez az államélet és a központi kormányzás akkori felfogása szerint teljesen kielégítette a kortársakat. Ferdinándnak az akkori magyar urak igazat adtak, mikor megmagyarázta nekik, mennyire igaztalan az a híresztelés, melyet ellenségei terjesztenek róla: mintha őt a kormányzásra képtelenné tenné a magyar nyelv nem ismerése; Magyarországot korábban is igazgatták német fejedelmek, így Albert és Ulászló (akit Ferdinánd németnek tart), ezeknek nyomába akar ő is lépni és nagy gonddal azon munkálkodni, hogy a magyar és német között csak újabban, gonosz emberek fortélyaiból kifejlődött gyűlölség kölcsönös szeretetté alakuljon át. Az ellentétek bizonyára elsímultak volna, ha Ferdinánd évtizedeken át uralkodik Budavárában, amely esetre a rendeket a felsorolt garanciák kielégíthették volna.

Tudjuk, másként történt: Ferdinánd csak néhány hónapig ülhetett Mátyás királyi palotájában, melynél fényesebb rezidenciája soha nem volt, a török jövetelére visszakellett térnie a bécsi Burg nyomott helyiségeibe, majd pedig, mikor Prágába költözött, ott nagy költséggel kellett új épületeket emelnie. Amíg Budán volt, addig úgy uralkodott, mint elődei, a magyar királyok és külföldi tartományainak kormányzatát is innen, magyar földről intézte. A tanulékony főherceg megszívlelte az osztrák rendektől kapott leckét; mint magyar király teljesen korrektül viselkedik: koronázás utáni proklamációjában elismeri, hogy igazi, önkéntes választásnak köszöni trónját, ne tartsák tehát a magyarok őt ellenségüknek azért, mert a „natio germanica” tagja, hiszen ő teljes erejéből azon fog lenni, hogy Magyarországot a török ellen megvédje s a „kereszténység iránt oly sok érdemmel bíró magyar nyelvet” fenntartsa.

A döntő változást Buda elvesztése okozta. Előbb János király, azután Szolimán foglalták el, s tőlük sem Ferdinánd, sem pedig utódai nem tudták többé visszaszerezni, bár Ferdinánd minden nagyobb hadi expedíciójának ez volt a főcélja. A magyar király kiszorult székvárosából és átköltözött egyéb tartományainak központjába, miután a polgárháború első éveiben, a töröktől támogatott Jánossal szemben alig volt biztosan megvédhető területe az országban. Főbb párthívei, élükön Báthory nádor, hasonlóképen az örökös tartományokban kerestek egy időre biztos menedéket, utóbb pedig visszatérve, a határszélen, Pozsonyban szállottak meg, mint a kormány új székhelyén.

Most már ahhoz a különös jelenséghez – costa strananak mondta a velencei követ –, hogy a király nyelvét nem értette az ország, a külföldi székhely is hozzájárult. Ez a külföldi rezidencia pedig mindinkább szükségessé, életfeltételévé vált a magyar állam fennmaradásának. Alább látni fogjuk, hogy az ország védelme idegen pénzt és idegen katonát kívánt, a magyarok maguk is megkövetelték, hogy Ferdinánd saját erejéből, külföldi erőforrásaiból védje meg őket a török ellen: már pedig ezen erőforrásokból csak akkor meríthetett, ha azoknak közelében tartózkodott. Fegyvert, katonát és azok fenntartásához szükséges pénzt az akkori Habsburg-uralkodó nem szerezhetett be egyetlen központi szerv, egyetlen országgyűlés útján; a Habsburg-állam akkor még nem született meg, hanem egy később egy állam részeivé nőtt területek akkor még külön, egymástól függetlenül éltek, a közös uralkodónak mindegyikkel külön kellett tárgyalnia, külön, egymástól eltérő alkotmányos szokásjog alapján. A tendencia kétségtelenül a nagyobb egységek alakítása felé haladt: Alsó- és Felső-Ausztriát együtt hívták Niederösterreichnak, Stájerországot, Karintiát és Krajnát Innerösterreichnak, a Salzburgtól nyugatra a Rajnához vonuló szétszórt kis tartománydarabokat Ober- és Vorderösterreichnak, de azért még megvolt minden egyes kis tartománynak a maga politikai, állami egyénisége, mindegyikkel külön tárgyalni, sőt mindegyik tartomány minden egyes rendjével külön kellett értekezni és alkudozni. És ezek az úgynevezett örökös tartományok még csorbítatlan rendiségükben megkövetelték, hogy a fejedelem személyesen is megjelenjen köztük. A legnagyobb támogatást azonban a német birodalom rendjeitől várhatta Ferdinánd, akik közt ő előbb csak helyettese volt V. Károlynak, majd 1531-ben római királlyá választatott, s 1558-tól kezdve maga is német-római császár volt. Német birodalmi befolyása lehetővé tette neki, hogy a birodalmi rendektől Magyarország számára segélyt eszközöljön ki, de egyúttal idejét, érdeklődését és legnagyobb érdekeit is lekötötte Németország ügyei számára. Utólag hiába mondjuk, hogy ennyi kormányügy, ennyi tartományon uralkodás sok volt egy embernek és nem lehetett Isztriát és Lausitzot, Burgaut és Zala vármegyét egyformán jól elkormányozni, nem lehetett egy embernek egyidőben a francia háborút intézni, Luther híveivel és a pápa theológusaival egyezkedni s emellett az Unna és Száva melletti horvát várak fenntartásáról gondoskodni. Ma csodálkozhatunk vagy neheztelhetünk érte, hogy ilyen konglomerátum végtelen sokrétű gondját merte magára vállalni egyetlen ember: a történeti valóságban ez így történt, sőt akkoriban ez nem is volt egyedülálló jelenség. V. Károly monarchiájában az uralkodó és minisztere Németország, Belgium, olasz tartományok, Spanyolország és az Indiák ügyeit intézték, a francia király francia, burgund, olasz ügyekkel foglalkozott, sőt a pápa is egy csomó különböző alkotmányú és berendezésű államocska felett uralkodott. A nagy monarchiák ekkor kezdték megemészteni a kis rendi államokat, hogy azután, százados fejlődés folyamán, maguk is szétosztódjanak új, nemzeti alapokon.

Ebben az adott helyzetben az a Magyarország, mely a török támadás és polgárháború következtében Ferdinánd kezében maradt, csak egy foszlány volt, reálpolitikailag inkább csak negative értékelhető egység. Ha Nyugat-Magyarország sincs a Habsburgok kezén, ha az ország belső fejlődése és a törökkel való érintkezése az ő befolyásuktól függetlenül megy végbe, úgy ez a helyzet az örökös tartományok és Németország sorsát is örökösen kérdésessé teszi. Hiszen János király így is meg-megpróbálta a törököt az osztrák vidékekre zúdítani. A Habsburgokra és az általuk képviselt középeurópai érdekekre létkérdés volt még a kis, csonka Magyarországnak a megtartása is, mert ez adott nekik szót, befolyást, hatalmat a középdunai és balkáni mozgalmakban, amelyek megfigyelés és ellenőrzés nélkül ismeretlen veszélyeket rejtegettek magukban. Magyarországot tehát tartani kellett, nemcsak mint a török ellen védő barriért, ilyenné az ország csak a század második felében fejlődik ki, amikor az új várrendszer ismét védhetővé teszi, hanem mint egy politikai poziciót, mely, ha a Habsburgok róla lemondanak, idegennek, sőt ellenségnek a kezére kerül.

A helyzetet nyugodtan áttekintve, láthatjuk, hogy 1529 után a megmaradt Magyarország nem volt többé alkalmas arra, hogy a Habsburgok birtokkomplexumának központja legyen. Egyrészt legszélső, periferikus fekvése tette erre alkalmatlanná: nemcsak Károly, de Ferdinánd birtoktestének is szélső, keleti peremén terült el, másrészt, mert idegen támadásoknak állandóan kitéve, maga is külső segítségre szorult. Így érthetővé válik az új helyzet, melyet 1526-ban a magyar rendek sem láttak előre: a király megtartja ígéretét, megtartja magyar tanácsát, melybe nem nevez ki idegent, de az ország legfontosabb ügyeit, éppen azokat, melyek a védelemmel függnek össze, a magyar tanácstól független hatóságokkal intézteti, melyek az ország határain kívül székelnek. A király egyéb tartományaiban állandóan utazik, miközben a folyó ügyek intézésére vele vannak legbizalmasabb tanácsosai, emellett állandó székhelyén, Bécsben, külön központi hivatalszervei vannak, melyek az egyes országokban levő szerveket: a cseh, magyar, alsó-felsőausztriai hatóságokat tekintélyben s hatáskörben csakhamar túlhaladják.

Azon központi hivatalszervezetnél, melyet Ferdinánd egyes tartományai és országai – regna et provinciae – így Magyarország fölé is épített, tekintetbe kell vennünk első sorban a ő személyes viszonyait tanácsosaihoz. Ő is olyan nagy munkaerő volt, mint bátyja, Károly, s mint családjából még csak Mária Terézia, II. József és Ferenc József. Egész nap aktákat olvasott, tanácsüléseken elnökölt, idegen követeket fogadott és velük személyesen tárgyalta meg, érdemben is, a politika kérdéseit. Emellett az ügyekről Mária nővérének és Károlynak szinte naponként hosszú jelentéseket írt, az aktákat maga intézte el, ellátván azokat a kancellária számára utasításokkal, hatóságainak irattárai nagy tömegben tartalmazzák most is az ő nagy, hegyes, reszelő- vagy fűrészfogaknak látszó írásait. Úgynevezett első minisztert, akinek kezében futnának össze az ügyek, nem is tart magának, mióta Salamancát elbocsátotta, bár természetesen tanácsosokat nem nélkülözhet. Ezeket azonban saját tetszése szerint választja ki magának, még pedig köztük gyakran polgári származású embereket, akikhez évek során át hozzászokik és izgatottság nélkül, nyugodtan intézheti velük az ügyeket; katonát nem szeret maga körül. Egy szemtanu megfigyelte, hogy tanácsában békés, csöndes embereket kedvel, kiknek azt is megbocsátja, ha meggazdagodnak mellette.

Legbizalmasabb tanácsosai a titkos tanácsnak tagjai, akik mindnyájan németek. Feje a titkos tanácsnak maga Ferdinánd, őutána első ember az első évtizedekben Cles Bernát, trienti püspök, bíboros és kancellár, aki már Miksának is titkos tanácsosa volt, ő közvetíti a két testvér közt az osztozkodást. Széles látókörű diplomata, birodalmi és olasz ügyekben nagy tekintély, aki Magyarországot csak mint a Habsburg-házi hatalom eszközét tekinti, magyar és osztrák-cseh ügyekben társainak szabad kezet enged. Ezek közt legnagyobb hatalma a Roggendorf-Hoffmann érdekszövetkezetnek van.

Az öreg Roggendorf ifjú korában Szép Fülöpnek és Johannának volt a kamarása, fényes udvari lovag, Anna és Ferdinánd házasságánál a vőlegény prokurátora, spanyol és angol követségét is viselt, frieslandi helytartó is volt, s mivel a hadvezérség jövedelemmel és dísszel járt, öreg korában Magyarországon többször vezérséget is vállalt. Buda alól Szolimán előhadától elűzve, menekülőben a Csallóközben halt meg. Egyik veje az idősebb Salm Miklós hadvezér volt, másik pedig Hoffmann János, Grünbüchel és Strechau szabad ura, kinek atyja még stájer hercegi vámos volt, de ő, mint Ferdinándnak kincstárnoka, óriási javakat és nagy rendi méltóságokat szerez magának. Második felesége Salm Erzsébet, szentgyörgyi és bazini Kristóf gróf özvegye volt, a harmadik Roggendorf Klára. Így a pénzügyeket vezető kincstárnok és a két fővezér, egyúttal a titkos tanács legbefolyásosabb tagjai, egymással atyafiságban voltak és valóságos szövetkezetet alkottak a saját felsegítésükre. Az igazi tolvaj Hoffmann volt, de az egész társaságnak is az volt a híre, hogy a tanácsosok gazdagodnak, a király szegényedik.

Ezzel a koalicióval szembe a titkos tanács tiroli tagjai nem igen érvényesültek. Ilyen Vels Lénárt, Cles bíboros unokaöccse, tiroli báró, hadvezér és főudvarmester, azután Trautson, a különösen birodalmi ügyekben nagy befolyású Madruzzi bíboros unokaöccse, később pedig Harrach Leonhard, Ferdinánd Károly nevű fiának nevelője, cseh kancellár, igen nagy úr, aki igen keveset értett az ügyekhez. Ferdinánd főként idősebb korában előszeretettel töltötte be titkos tanácsának helyeit a birodalom városaiból származó polgári jogászokkal, akik a hivatali ranglétrán emelkedtek fel. Így volt nagy befolyása Jonas doktor alkancellárnak, aki ulmi polgár volt, hasonlóképen Ulmból származott Gienger doktor, míg az augsburgi Seld doktor a birodalmi ügyekben volt szakember, s az 1563-i királyválasztó és koronázó pozsonyi országgyűlésen Ferdinánd biztosaként szerepelt. Az egész tanácsban egyetlen katonai tehetség nem volt, sőt egykorúak szerint a titkos tanácsosok együttvéve sem értettek annyit az ügyekhez, mint Fedinánd, s ő mégis akárhányszor alárendelte nekik véleményét. A nagy birodalom vezetői a legjobb esetben szorgalmas hivatalnokoknak mondhatók; a velencei követek igen lenézték őket, mert nem volt látókörük, idegen országokat nem ismertek, világot soha nem jártak, s emellett megvesztegetés elől nem zárkóztak el. Hoffmann semmiből 30.000 forint évi jövedelmet szerez magának, Harrach 20.000-nyiről rendelkezik végrendeletében.

A titkos tanács összetételében a legfeltűnőbb a polgári származású egyének nagy részvétele. A fejedelem személyes akaratától függő polgári jogtudósok ily alkalmazása hozzátartozott ahhoz az új módszerhez, mellyel az uralkodók ebben a korban kezdik országaiknak központi hatóságait berendezni. Itt egy nagy európai jelenséggel van dolgunk, mely végső kihatásaiban az abszolutisztikus monarchiákat hozta létre és a rendi tagozódást megszüntetve a modern társadalmak kialakulásához vezetett. Az új központi kormányszervezet burgundi vagy talán még messzebb menve, arragoniai eredetű, a század legelején hozta át burgundi tartományaiból Miksa császár s próbálta előbb Tirolban, majd az összes osztrák tartományokban megvalósítani. Franciaországban I. Ferenc király kísérletezett vele nagy sikerrel, a partikularisztikus rendi erők visszaszorítása érdekében. Az új rendszernek lényege három elvből állott: a centralizációból, ami annyit jelentett, hogy a meglévő tartományi, országos, rendi hatóságok fölé egyetlen központi szervezet építendő, olyan hivatalok, melyeknek az egyes országokban eddig meglévő központi hatóságok alárendeltetnek, s ily módon az újak centrális, magasabb helyet foglalnak el a régiekkel szemben; a másik a kollegialitás elve: ezek az új hatóságok immár nem egy-egy rendi úrból, valamely nagyúr személyéből állanak, akinek alá van rendelve az ő alantas egyénekből álló irodája, hanem ekkor már több egyenlő rangú hivatalnok működik tanács formájában, akik ugyanazon jogokkal bírnak és együtt kollégiumot alkotnak; ez a kollegális szervezet egyrészt eliminálja a nagyuraknak befolyását, másrészt szakértő, polgári származású, tanult egyéneknek teret nyitva, az ügyeknek sokkal szakszerűbb kezelését biztosítja, mintahogyan ez a régi, egyetlen feudális úrból álló hivatalokban lehető volt. A harmadik elv a pénzügyeknek a közigazgatás egyéb ágaitól való szétválása volt, ami viszont a fejedelemnek pénzügyekben való függetlenítését célozta: egy új, tisztán a fejedelemtől függő pénzügyi kollégium, melyben szakavatott hivatalnokok ülnek, több anyagi erőforrást tud megnyitni és a meglevőket jobban kihasználni, mint korábban a rendi érdekeket is képviselő feudális hatóság.

Mindezen elveknek egy részét már, mint láttuk, Hunyadi Mátyás királyunk meg akarta valósítani: már ő megpróbálta a feudális, rendi hatalmaktól, nagybirtokos osztálytól független egyénekből állítani össze központi kormányzatát; tudjuk, hogy a Zápolyai-család őse is egy „deák” volt, bizonyos fokig jogtudós, akit Mátyás alkalmazott; ugyancsak ő függetleníti az állami pénzügyeket a rendi befolyástól, s végül a meglevő tartományi hatóságok fölé is sikerrel épített új kormányhatóságot sziléziai birtokaiban. Míg azonban Mátyás törekvéseit halála után tehetetlen királyság és túlhatalmas rendiség végérvényesen paralizálta és megszüntetette, addig a vele egyidejűleg Burgundiában megkísérelt reform sikert ért el, majd utánzásra talált és Ferdinándtól megvalósítva ismét érintkezésbe került magyar területtel is. A különbség azonban óriási, megmérhetetlen fontosságú. Mátyás az egész reformot, leszámítva sziléziai alkotását, melyben úgyis magyarokat alkalmazott, itthon, az országban, magyarokkal és magyar javára akarta megcsinálni, az ő új központi kormányának a magyar királyi udvar, Budavára lett volna székhelye, míg most a Ferdinánd-féle reform az országot azon tartományok közé szorítá le, melyeknek központi kormányait az új, országfeletti központi szerveknek kell alárendelni. Ezen új szerveknek mindegy volt, magyar királyi hatósággal vagy cseh királyi, morva őrgrófi, vagy isztriai rendi hatóságokkal érintkeznek-e, az ő központi helyzetükből mindezek csak alárendelt, periferikus szervek voltak, melyek a saját területeik érdekeit védve az összesség szempontjait károsan elmellőzték, s így állandó korrigálásra, felügyeletre szorultak.

Bármennyire szomorú volt is ez a helyzet Magyarország államiságára, kétségtelen, hogy az új központi kormányszervezet európai szükséglet eredménye volt, aminthogy az a bécsi udvarból gyorsan elterjedt egyéb német fejedelmi udvarokba, Bajorországba, kis rajnai fejedelemségekbe, majd Brandenburg-Poroszországba, ahol a XVIII. század hatalmas fejlődését éppen ez a hivatalszervezet készítette elő. Mindenütt ez volt az a kötelék, melyen az uralkodók az abszolutizmus korában magasabb kultúrára emelték a rendi alattvalóikat, s a rendi különbségek enyhítésével az új korszakot előkészítették. Ebben a fejlődési sorozatban a Habsburgi alkotás példátlan azáltal, hogy nemcsak igen nagy kiterjedésű és rendileg disparát területekre terjed ki, hanem különböző nemzetiségű, régi multtal bíró államegyéniségek fölé épül. Ezek az államegyéniségek, köztük a két leghatalmasabb: a magyar és cseh, reakcióval válaszoltak a központi hatalom e kezdeményére, s így a XVI. században kezdődő rendi harcoknak egyik előzménye és oka éppen ez az új szervezkedés volt.

A központi szervek, melyeket Ferdinánd részben már nagyatyját követve, 1526 előtt kialakított, a titkos tanács mellett az ú. n. udvari tanács, udvari kancellária és udvari kamara voltak, a hadügynek ekkor még nem volt külön szerve. Minden udvari hatóságának jegyzékét és szabályzatát az ú. n. udvari statusrendeletekben (Hofstaatsordnung) foglalta össze, melyek közül Mohács óta a legelső, 1527 január 1-éről már eléggé jellemzi az utat, melyet a magyar államiság fog megtenni, beiktatva az osztrák és cseh tartományok közé. A rendelet címében foglaltatik, hogy ez „ő magyar és cseh királyi felségének német udvari statusa”, melyet német fejedelmi mintára ad ki; benne első hivatalnok a trienti püspök, mint a titkos tanács elnöke, azután jön az ausztriai udvarmester, az osztrák udvari kancellária, melynek titkárai közt egy magyar és egy csehről is szó van, azzal, hogy ezekről a fejedelem később fog rendelkezni; az udvari tanácsba végül öt alsóausztriai, két tiroli, egy-egy előausztriai, württembergi és birodalmi tag, valamint két doktor jogtudós mellé berendel még három tagot a cseh korona tartományaiból és kettőt Magyarországból is.

Ferdinánd további rendelkezései folytatják ezt az irányt. Esztergomban, 1528 február 12-én kiad egy utasítást az osztrák főkancellárnak, s ebben meghagyja, hogy amit az ő nevében parancsol a kancellár a hivatalában levő cseh és magyar titkároknak, azt ezek kötelesek elvégezni. A „mi nevünkben” itt igen finom tartalmú kifejezés: feltehető, hogy a cseh és magyar titkárok nem engedelmeskednek az osztrák kancellárnak, ez esetben hangsúlyozandó, hogy a parancs a cseh, illetőleg magyar királytól jön, aki iránt alattvalói hűséggel tartoznak. Ehhez képest az osztrák kancelláriában még 1527-ben megjelenik a felső- és alsóausztriai, a latin, a burgundi, a spanyol, a cseh, a lausitzi titkárok mellett a magyar titkár is, Ujlaki Ferenc, Szerémségből menekült egyházi férfiú, később püspök és királyi helytartó, akinek helyébe utóbb Oláh Miklós lép. A magyar állami szuverénitást ez az intézkedés kétségtelenül elhomályosítá, de az akkori helyzetben ezt nem érezték. Ferdinánd maga kérdezte meg Szalaházy Tamás magyar királyi kancellárt, kit nevezzen ki magyar titkárnak az osztrák kancelláriába, s ez először egy sziléziai humanistát, Logschan Györgyöt ajánlta, mint aki bár nem magyar, de olyan jól ismeri a magyar viszonyokat, mintha „maga is magyar volna”. Különben a magyar vonatkozású ügyeket nemcsak a magyar titkár, hanem igen gyakran a latin is expediáltatja, a magyar urakkal való összes, felelősségteljes tárgyalásokat és levelezéseket a latin titkár intézi, Mai, később zágrábi kanonok, majd Jordán és Karl titkárok. Az első évtizedben olyan iratokat, melyeket hazai kancellária állít ki, például az 1531-i híres kenesei országgyűlés meghívó levelét Cles kancellár és Maius titkár írják alá, az 1534-i amnesztia pátensét Mai fogalmazza, Cles korrigálja és ugyancsak Mai írja alá a király nevében.

Ez a törekvés, hogy az udvari tanácsba (Hofrat) és a király rezidenciájában levő, s őt útjaiban is folyton kísérő udvari, osztrák kancelláriába magyarok is bevétessenek, Ferdinánd uralkodásának megszilárdulásával abbamarad, eltűnik. Az első években zavaraiban, mikor a magyar király hatóságok, töröktől és Jánostól üldözve, gyakran nem működhettek, természetesnek látszott, hogy a magyar ügyekkel is foglalkozó központi hatóságokban magyar referensnek által Magyarország is képviselve legyen. Ezt a koronázási ígéretek sem tiltották el kimondottan, hisz akkor még ilyen lehetőségekre nem gondoltak. De a magyar államiság szellemével kétségtelenül ellenkezett az ügyeknek ez a kezelési módja, s innen érthető, hogy a magyar urak nem mentek be az udvari tanácsba, melyben nekik öt alsóausztriai és három cseh tag mellett csak két hely jutott volna. Az udvari tanácsnak a valóságban soha sincs magyar tagja, s Ferdinánd maga az 1527-i kísérlet óta, többé nem erőlteti erre a magyarokat. Hasonlóképen visszafejlődik a magyarság részvétele az osztrák udvari kancelláriában, itt Oláh Miklós már mint magyar alkancellár szerepel, akinek egyéb köze nincsen az osztrák kancelláriához, valamint az egész német udvari statushoz, minthogy ő is az udvarban tartózkodik. Ferdinándot utazásaiban kíséri és a király érintkezését a pozsonyi magyar kancelláriával és a hazai hivatalokkal közvetíti. A magyarok közjogi érzéke megakadályozta az összbirodalom kifejlődésének ezt a legegyszerűbb módját, mert bizonyára idevezetett volna a fejlődés, ha magyar tagok is beülnek a központi osztrák hivatalokba, s ott a magyar ügyeken kívül az örökös tartományok dolgaival is foglalkoznak. Három századon át az összbirodalmi eszmének más utakon kellett járnia, hogy a magyarok, II. József után, maguk kérjék a központi, osztrák hivatalokba való bebocsáttatásukat.

Ferdinánd korában, az egész fejlődés megindulásával, az új központi, idegen hivatalszervezettel párhuzamosan megmarad és fennáll a törvényes régi magyar hivatalszervezet. Ennek legmagasabb építményét a királyi tanács képezte, mely, mint a korábbi történetek során láttuk, régebben két formában állott fenn: volt egy szűkebb királyi tanács, melyet a folyó ügyek vitelére a királyi udvarba bizonyos állandósággal delegált tanácsosok alkottak, s volt egy tágabb tanács, a főpapok, bárók, főurak és nemesek tanácsa. Ez utóbbiban eredetileg csak a valóságos hatalom birtokában lévő osztályok képviselői foglaltak helyet, tehát az egyházi és világi nagybirtokosok, később azonban, a köznemesség emelkedésével, köznemesek is. Ez a tágabb tanács gyönge királyok alatt rendkívül kiterjedt közjogi hatalommal bírt, sőt a királyválasztásra is néha kizárólagos befolyást gyakorolt, külhatalmakkal szerződést kötött, király nemlétében országgyűlést tartott és a főkormányzói hatalmat gyakorolta. Érvényesülése, valamint belső összetétele a hatalmi viszonyoktól függött, így emelkedik alkotmányjogi jelentőségének legmagasabb fokára a két Jagellónak árnyékkormányzása alatt, ugyanekkor belső összeállításában a köznemesi hegemonia is érvényesül a nagybirtokosok befolyásának háttérbeszorításával. Kétségtelen, hogy ezt a nagy közjogi multtal bíró intézményt az új király nem mellőzhette, de viszont Ferdinándnak nyugati kormánymódszerekhez szokott egyénisége kezdettől fogva észrevette, hogy nem lehet érdeke a Jagellók-korabeli fejlődést tovább fejleszteni, amikor a királyi tanács a három döntő tényező: király, nagybirtok és kisnemesség hatalmi küzdelmeihez képest maga is folyton változott, úgy hatáskörében, mint összetételében. Az új központi szervezet hívei már megtanulták, hogy állandó tanácsra van szükség és minél kevesebb tanácsosra. Ezért használhatatlan a régi tágabb tanács, mely középkori módon egyesíti magában nagy tömegét a nagybirtokosoknak és nemeseknek, akiknek sem kedvük, sem idejük, gyakran, a kisembereknek, pénzük sincs állandóan hivataloskodni, távol birtokaiktól. Ferdinándnak koronázása után tizenhárom főpap és harmincnyolc báró tette le a tanácsosi esküt, akik Máriának mint helytartónak rendelkezésére állottak ugyan, de Mária nem kérte tőlük tanácsaikat. Így a „főpapok, főurak és nemesek” tanácsa mindinkább csak látszólagosan él, tagjai csak névleges tanácsosok, s Ferdinánd maga is elősegíti eltűnését azáltal, hogy a királyi tanácsosi címet adományozza, így legelőször 1528-ban Majthényi Benedeknek, akit felvesz ugyan, névleg, a királyi tanácsba, de nem hívja meg oda. A tágabb tanács e haldoklása nem okoz nagyobb feltűnést csak az 1536. évi 48. törvénycikk követeli, hogy az igazságszolgáltatás kezelésére választott hat köznemest a király eressze be a régi szokás szerint a tanácsba is, néhány későbbi törvényt pedig, mely e kérdést újra szóbahozza, tulajdonképpen nem is a régi tágabb tanács feltámasztását célozza, hanem az új, Ferdinándtól létesített helytartótanácsnak a kiegészítését bizonyos, a országgyűlésektől kijelölendő tagokkal. A tágabb tanácsnak született tagjai, a nagybirtokos bárók szinte észre sem veszik, hogy kiszorultak a király tanácsából, a kormányzás és a végrehajtás szféráiból és hogy tisztán és legislativára, az országgyűléseken való részvételre szoríttatnak. A helytartótanácsnak új, 1550-i utasítása már csak mellékesen, mint éppenséggel nem lényeges dolgot említi meg, hogy ha valaki a bárók közül, hivatva vagy hivatlanul eljönne Pozsonyba, akkor a régi szokás szerint ez is bocsáttassék a tanácsba a közügyek tárgyalására. Mióta a király rendes fizetéssel ellátott tanácsosokat tart, természetes, hogy az urak ingyen nem igen törték magukat a részvétel után, s így a tágabb tanács helyet adott új alakulatoknak.

A tágabb tanács megszűntével azonban nem a régi szűkebb tanács lesz Ferdinánd alatt a kormányzóhatóság, hanem egy egészen új hatóság, a helytartótól vezetett királyi tanács. Itt a király állandó távolléte ad irányt a fejlődésnek. A kormányügyeket 1527 júliusáig, a régi szokás értelmében Mária királyné vezette, mint helytartó, de az ő működése megszűnt, mikor Ferdinánd bejött az országba és júliustól a következő év tavaszáig itthon rezideált. Mikor azután az 1528 januári országgyűlésen közölte a rendekkel, hogy birodalmi segély kieszközlése végett Regensburgba kell mennie, a rendek Máriát kívánták helyettesének, Mária azonban nem fogadta el ezt az állást, mire Ferdinánd Báthory István nádort nevezte ki „szokott módon távollétében való helytartójának”, s melléje adta tanácsosokként Várdai esztergomi érseket, Szalaházy kancellárt, Gerendi Miklós kincstartót, Thurzó Elek országbírót, Báthory András tárnokmestert, megengedve, hogy a tanácsban más tanácsosok is, ha megjelennek, székkel és tekintéllyel bírjanak. A nádornak ez a budai helytartósága teljesen megfelelt a magyar közjogi felfogásnak: a királynak távollétében a nádor az ő törvényes helyettese, akinek kezében az egész országos hatalom összpontosul, hisz ő a király után a hadsereg fővezére, s a legfőbb bíró. Tanácsában helyet foglal az esztergomi érsek, mint főkancellár és a kincstartó, úgyhogy a nádori helytartó tanácsosaival együtt az ország minden ügyében jogosan intézkedhetik, sőt a titkos pecsét is kezében van. Az új szellemet egyedül az mutatja, hogy a király Budát jelölvén ki a tanács székhelyének, szigorúan megköveteli, hogy ott állandóan működjenek és a rezidenciának meg nem engedett elhagyása miatt többször rendreutasítja az egyes tagokat, így Szalaházyt, Thurzót, Nádasdyt, a budai várnagyot.

Báthory helytartóságának nehézségei csak katonai téren voltak, mivel már ekkor idegen, nem magyar segédcsapatok jártak-keltek, pusztítottak az országban, melyek előtt alig lehetett a nádor tekintélyét érvényesíteni. Elsöpörte ezt a hatóságot Szolimán hadjárata, előle a tanács Esztergomba, Bécsbe, Linzbe menekült, tagjainak családjukkal együtt, Ferdinánd Budweisban rendelt lakást, a nádornak pedig, ki birtokait veszti, a cseh kamarától tartásdíjat.

A töröknek kitakarodása után, mielőtt még a tanácsot újra be lehetett volna helyezni az országba, Báthory nádor halálával egészen új helyzetet állott be. Ferdinánd nem sietett a nádori méltóságot betöltetni, kényelmetlenné vált ez ránézve azáltal, hogy a nádornak jogos igénye volt az országban levő összes haderő felett a vezetésre, tehát azon idegen csapatok felett is, melyeket Ferdinánd különböző külföldi pénzekből küldött be az országba János és a török ellen. A német király német csapatait nem akarta a magyar nádor rendelkezése alá bocsátani, annál kevésbbé, mert ezeket a csapatokat ő maga fizette, a rendek segítsége nélkül. Azaz a külföldön lakó király a magyar nádorban már nem annyira a saját helyettesét szemléli, mint inkább a rendiség képviselőjét, amely rendiség a kor felfogása szerint a királyság ellenlábasa volt. Az idegen fővezérek és a nádor közti súrlódásoknak Ferdinánd azzal veszi elejét, hogy a nádorságot be nem töltve, 1532 október 4-én Thurzó Elek országbírót nevezi ki „távollétében helytartójának”. Az országbírónak nincs katonai hatalma, ennélfogva az egész helytartóság, melynek élén ő áll, elveszti befolyását a katonai ügyekre, nincs többé alapos jogigénye arra, hogy az idegen fővezérekkel rendelkezzék, s ezt a hiányt nem pótolja az sem, hogy Ferdinánd többször utasítja magyarországi főkapitányát, Katzianer Jánost, a helytartóval való együttműködésre. Katzianer résztvesz még a tanács ülésein is, mikor ott az ország védelmével összefüggő dolgokról van szó, de ezt csak királyi utasításra teszi, nem pedig a helytartói tekintély nyomása alatt. A rendek azonban ezt a fogyatékos helytartóságot is köszönettel vették, s az 1536-i országgyűlésen elismervén, hogy a király szokott tekintélye értelmében nevezte ki helytartóját, most ez intézményt még bővíteni akarják az igazságszolgáltatás gyakorlása érdekében.

Thurzó helytartósága az első eset, mikor a magyarság egyik régi intézménye két nagy ellentét, tehát egyszerre négy erő ütközőpontjába kerül és feladatát többé nem tudja betölteni. Az egyik ellentét a magyar állam és a területére benyomult idegen erők közt van azóta, hogy a király kint lakik és országa megtartására idegen katonaságot kénytelen beküldeni. A magyar állam szuverénitását ezen idegenektől függő hadseregekkel szemben már a nádor sem tudta érvényesíteni, annál kevésbé az országbíró, kinek helytartósága a külföldi katonaság megrendszabályozásáért folytatott küzdelemben telt el. Lényeges változást e téren csak az hozhatott volna, ha az ország idegen katonaság nélkül is fennmaradhat, de a későbbiekben látni fogjuk, hogy ezt a magyar rendek maguk sem hitték, s ők maguk kívánták idegen segédcsapatok behozását. A másik ellentétpár a központi kormányzásnak modern, nyugati és középkori magyar elveiből keletkezett. Thurzó Elek ekkor már régóta nagybirtokos volt, aki az ügyektől visszavonult pénzember mohóságával vetett rá magát a mezei, falusi életre, s birtokairól ki nem volt mozdítható. Míg Báthory helytartósága legalább állandóan az ország fővárosában rezideált, addig a tanács az ő vezetése alatt visszaesik a középkori állapotokba, amikor az egyes főméltóságok saját birtokukról irányították az ügyeket. Thurzó nem mozdítható ki felvidéki váraiból, okleveleit Semptéről és Bicséről keltezi, s Pozsonyba nem megy, mert, mint panaszkodik, annak levegője nem tesz neki jót. Saját kényelme érdekében Nyitrát akarja az ország fővárosává tenni bár az 1536-i országgyűlés kimondotta, hogy a helytartótanács székhelye Pozsony legyen. Távollétében az ügyes-bajos nemesek hiába teszik meg a hosszú és veszedelmes utat Pozsonyba, a bíróság nem ül össze, s ők dolgukvégezetlen távoznak, hogy elkeseredésükben János király pártjára álljanak. Thurzó kedvetlenségét nem tisztán hazafias elkeseredése táplálja, melyet az idegen katonasággal szemben való tehetetlensége miatt érez: őbenne még a középkori, feudális főúr is lázadoz, aki nem ismer hivatali diszciplinát, állandó, élethivatásszerű munkát és az új nyugati eredetű kollegiális hatóságba nem képes beleilleszkedni. Várdai Pálnak, a hajlékony esztergomi érseknek, aki még a török hadjáratban is biztosítani tudta két király és Szolimán közt saját érdekeit, volt fenntartva, hogy nyugati kormányformákhoz alkalmazkodó helytartótanácsot hozzon létre. Thurzó 1542 novemberében görögtűz fényében lépett vissza, mintha nem volna hajlandó kormánybeli részvételével fedezni Perényi Péternek törvényes eljárás nélkül való elfogattatását. Ez azonban csak a kedvetlen nagyúrnak volt a gesztusa, mert különben az ő kormánya alatt, mikor Perky Lajost hasonlóképen előzetes eljárás nélkül fogatta el Ferdinánd, ezt Thurzó nemcsak helyeselte, hanem maga is minden tőle telhetőt megtett Pekrynek, mint személyes ellenségének eláztatására. Az ő helytartósága általában megmutatta, mennyiben különbözik a középkori, személyes kezelési mód, a kormányzásnak személytelenített, kollegiumok kezébe adott módjától. Kifejezései mind élesebbé válnak attól kezdve, hogy Ferdinánd Fráter Györgyék kielégítése végett el akarja tőle venni a Zápolyai-birtokot, Szepes várát. Hogy mennyire hiányoztak működésében az objektív értékelések, erre jellemző, hogy a király kérdésére, kit ajánl horvát bánnak, 1542-ben a báni méltóság be nem töltését, a kinevezés halasztását javasolja, mert nem lát sehol érdemes, arra való férfiút. A király Thurzó javaslatát tekintetbe nem véve, ekkor nevezi ki – Zrínyi Miklóst horvát bánnak.

Thurzó helytartósága a személyes, feudális kormányformának a csődjét jelentette; lemondása után, 1542 decemberében Várdai Pál esztergomi érsek lesz helytartó, aki mellett a tanács végre állandó, pontosan körülírt formát nyer. Állandó (continuus) tanácsosok lesznek a győri, veszprémi, nyitrai, váci püspök, Révay Ferenc, a nádornak igazságszolgáltatási ügyekben való helyettese, továbbá Balassa Imre, Mérey Mihály, Bornemisza Pál budai prépost, Sibrik György, Istvánffy Pál; ezeken kívül állandóan tagjai a tanácsnak, de nem állandóan, csak az ügyek szerint jelennek meg: Salm Miklós, a király főkapitánya, Nádasdy Tamás országbíró, Báthory András országos főkapitány, Batthyányi Ferenc, valamint egyéb mágnások, amennyiben megjelennének. A döntő súly azokon van, akik állandóan kötelesek Pozsonyban tartózkodni, s ott pontosan megszabott diszciplina szerint hivataloskodni. A helytartó lakásán naponta két ülés van, melyekről ha a tanácsosok elmaradnak, fizetésük egy részét levonják; viszont évenkint jár nekik kéthavi szabadság, amikor fizetésüket is megkapják. A tárgyalási mód már kollegiális, minden tanácsosnak egyenlő jogai vannak. Az elnök az ülésen felteszi a kérdést, melyre rang szerint sorban elmondják véleményüket, a szavazásnál szótöbbség dönt. A magyar kormánynak az első hivatali szabályzata, mely 1549-i formájában maradt ránk, előre védekezik oly rendetlenségek ellen, melyek a régi, feudális formához szokott tanácsosok közt felmerülhetnek: eltiltja az ülés alatt a teremben a sétálgatást, suttogást, magánbeszélgetést. Az állandó tanácsosok rendes fizetést kapnak a magyar kamarától, az érsek évi 3000 forintot, Oláh Miklós mint kancellár 1440 forintot, a többi püspök és a világi tanácsosok átlag 4000 forintot évente, de egyesek különböző okokból többet, így Nádasdy és Révay nádori helytartó, mivel ők főbírói funkciókat is teljesítenek, évi 1200-at, Balassa Imre pedig 2400-at, mert ő a király szolgálatában összes erdélyi várait elvesztette.

Várdai helytartósága ilyképen nyugati mintára biztosította az ügyeknek rendes, zavartalan, állandó kezelését, függetlenül a feudális hatalmak személyi szempontjaitól. Az országnak megcsonkított és segélyre szoruló állapota volt az oka, hogy az új hivatal, bár közigazgatásfejlődési szempontból messze felülhaladta előzőjét, hatáskör dolgában nem tudta megjavítani a helyzetet. Az esztergomi érsek éppoly kevéssé emelhetett igényt az ország hadierejének vezetésre, akár az országbíró, ennélfogva az új helytartóság megint csak nélkülözte a kormányhatalomnak leglényegesebb részét: a hadierő felett való rendelkezést. Ezt a hiányt nem tette jóvá az sem, hogy míg a Salm-család tagjai voltak a király főkapitányai, ezen megmagyarosodó, magyarokkal összeházasodó urak lehetőleg beilleszkedtek a helytartótanács keretei közé. A valóságban a magyar kormány ezen központi szervének semmi direkt rendelkezési joga nem volt az itt bent lévő idegen csapatok felett. A nádori méltóság betöltetlensége alatt a hadügy teljességgel kivétetett tehát a magyar kormány hatásköréből, erre vezethetők vissza a korszak legsúlyosabb panaszai, mindamellett ki kell mondanunk, hogy a helytartóság, amint azt Várdai és az utána következő főpap-helytartók gyakorolták, rendkívüli érdemeket szerzett, az akkori rendkívüli viszonyok között, a magyar államiság fenntartása által.

Ha a helytartótanács fenti összetételét megtekintjük, látjuk, hogy benne a magyar jognak szakembereiként szereplő egyszerű hivatalnokok, mint Mérey, Istvánffy mellett résztvesznek a régi közjogi főméltóságok, az ország bárói közül azok is, akiknek még van tényleges hatalmuk. Így a kancellár, a nádori helytartó, az országbíró, a főkapitányok. Az új kormányszerv tehát nem tisztán a királytól függő hivatalnokokból áll, hanem biztosítja a régi, országos főhivatalnokok hatáskörének fennmaradását is azáltal, hogy ezeket egyetlen nagy szervezetbe fogva, az egyesek tekintélyének megőrzését az egész kormány védelme alá helyezi. Ennek köszönhető, hogy a régi országos hatóságok nem koptak ki idővel az államszervezetből, s nem foglalták el helyüket tisztán és kizárólag a király szolgáinak tekinthető vagyontalan jogtudós tanácsosok, amint ez úgy az osztrák szervezetben, mint az összes nyugati államokban végbement. Félreértéstől tartózkodnunk kell: ha Magyarország nem csonka ország akkor, ha súlypontja itthon van, ha királya bennszülött magyar, akkor természetesen nem lett volna veszedelmes a feudális eredetű hatóságok végleges kiküszöbölése és polgári eredetű kormány létrehozása, mert ez esetben nálunk is gyorsított ütemben ment volna végbe a rendi különbségek megszüntetése és az egyenlő jogok és kötelességek megállapítása. De az ország tényleges helyeztében úgy a magyar nemzetnek, mint államának halálos veszedelmét jelenthette volna egy tisztán az idegen király akaratától függő kormányhatóság, mely a feudális, nagybirtokos bárókat eliminálva, az ő hatáskörüket megszüntetve, az országban idegen uralmat törvényesen hozhatott volna létre. A magyarság politikai vezérei, a magyar faj exponensei még hosszú időn át kizárólag a földet bíró nagyurak, s ezek politikai érvényesülésének megszüntetése a magyar faj államiságának halála lett volna. Ettől mentette meg az országot az új helytartótanács, kimutathatólag Várdai érsek és Peregi Albert prépost alkotása, akik tervüket Thurzóval szemben csak hosszas küzdelem árán valósíthatták meg. A helytartótanács ettől kezdve Bocskay koráig egyedül tartja fenn a kormány legmagasabb szféráiban a magyar faj érvényesülését annyira, amennyire a viszonyok megengedték.

A magyar állam jövendő századaira hasonlóképen döntő fontosságú volt, hogy a helytartótanács meg tudta kezében tartani az igazságszolgáltatási hatáskört. A nádornak hármas: kormányzói, hadügyi és főbírói hatalmából, mint láttuk, a hadügyi veszendőbe ment, de kormányzás a helytartóra és tanácsára szállt át, a főbírói hatáskört pedig a nádori igazságügyi helytartó (locumentes palatinalis in judiciis) gyakorolta, aki tagja lévén a tanácsnak, ilyképen a magyar igazságszolgáltatás függetlensége felett szintén a helytartótanács őrködött. Ez a tény magában véve is elejét vette annak, hogy az osztrák fejlődése e téren is átplántáltassék hozzánk. Az osztrák örökös tartományokban, de még Csehországban is a helytartótanács mintája, a király távollétében behelyezett „regiment” az eszköze annak, hogy a feudális, rendi igazságszolgáltatási szervek hatályon kívül helyeztetnek és hatáskörüket az uralkodó, a „landesfürst” veszi át. Ferdinánd kormányzási reformjából kiindulólag ez tulajdonképen a XVI. és XVII. századnak nagy eredménye, mely a XVIII. század abszolutizmusának általános humanitárius jogalapokat szerzett: a fejedelem két százados kemény munkával megsemmisítette a földesurakból, a hatalmasokból álló bíróságokat, nyomásuktól megszabadította a szegényeket, a kisembereket, akik immár egyedül a fejedelmekben látták a törvény és igazság őrét, a sérelmek megszüntetőjét. Nálunk ez a fejlődés, idegen király alatt, idegen csapatoktól megszállott országban, szintén a magyar faji államiság aláásására vezetett volna, sőt tekintettel az országban a török hódoltság következtében mindinkább elszaporodó, jobbágysorbeli nem-magyarokra, a fajmagyar politikai osztályok teljes megsemmisülését is előidézhette volna. És a korona idegen viselője meg is indíthatott ilyen fejlődést, hisz ősi szokás szerint igen fontos ügyek tartoztak az ő személyes bíráskodása alá, amely ügyek körét kiterjeszthette volna annál inkább, mert e téren a rendiség nem nagy előrelátást tanusított és például az 1546-i országgyűlésen megadta a királynak a jogot, hogy a gonosztevőket az országon kívül is megbüntesse. Ezzel szemben döntő fontosságú, hogy a helytartó veszi át a király személyes bíráskodását, az idetartozó ügyekben ő maga ítél, továbbá hogy a nádori bíráskodást gyakorló nádori helytartó éppen 1542-től, Várdai reformjától kezdve az ország főméltóságai közé emelkedik, s mint ilyen tagja lesz a helytartói tanácsnak; nem kevesebb jelentőséggel bír, hogy az országbíró is a tanács tagja és végül a személynök is a helytartó mellé nyer beosztást, úgyhogy az ország összes rendes bírái egyesítve vannak a helytartótanácsban. Már pedig ezek a rendes bírák, bár joghatóságukat a királytól kapták, ekkor már egyúttal az országnak, a rendeknek képviselői is, s ehhez képest az ő hatáskörüket és működésüket folytonosan országgyűlési törvénycikkek szabályozzák. Az ő működésük tehát, bár a király nevében folyik, mégis egészen más megítélés alá esik, mint az ausztriai „regimentek” bíráskodása, mely a fejedelemnek kizárólagos joghatóságát készítette elő úgy bűnügyekben, mint közigazgatási perekben. A helytartótanácsnak bírái ezzel szemben a régi országos gyakorlatot folytatják, s bár részben állandóan is bíráskodnak, emellett a régi oktavális törvényszékeket is megtartják. A király kénytelen ezt a helyzetet elfogadni, s bár gyakran megkísérli rendeletekkel befolyni az igazságszolgáltatás menetére, amely rendeleteket az ő felfogása szerint helytartójának kötelessége volna teljesíteni, mégis sem Várdai, sem a helytartóságban utóda, Ujlaki püspök, éppenséggel nem érezték magukat kötelezve ily törvénytelen utasítások követésére. A helytartóság, ami kormányzási működését illeti, a királytól függő s hatáskörében erősen korlátolt hatóság volt, de mint bíróság, sok veszedelem közt is fenntartotta függetlenségét a külföldi királlyal szemben, utasításait az országgyűlésektől vette, s ezzel a magyar államnak a jogszolgáltatás terén való szuverénitását csorbítatlanul megőrizte.

Ehhez képest a polgárháború zavaraiban megszokott törvénysértések, hatalmaskodások, a szegények és kisemberek elnyomásai ellen sem tisztán a király veszi fel a harcot, hanem a rendiségtől támogatott helytartótanács és az abban egyesült rendes bírák. A pozsonyi állandó és az oktavális bíróságok működése megmutatta az országnak, hogy vannak még magyar bírák, kikhez fordulhatnak szegények, árvák, özvegyek. A helytartótanács és országgyűlés együtt gondoskodik, hogy a polgárháború megszűntével a rend helyreállíttassék s kiki hozzájusson a maga igazához. Így rendel az 1543-i országgyűlés a tiszai lakosság szükségletére Báthory András alatt külön ítélőmestert és assessorokat, majd az 1548-i országgyűlés az ország területén az eddigi két nyolcados bíráskodási terminus helyett négyet rendel el, még pedig kettőt a tizenhét nyugati vármegye számára, a Dunántúltól egészen Árváig és Turócig, kettőt pedig a tizennyolc keleti megyének. Ezt a két-két oktavális bíróságot aztán az 1552–1554-i országgyűlések területileg is megosztották: a nyugati részeké maradt Pozsonyban, a keletieké Eperjesre került, ahova a helytartótanács állította helyre, a rendektől támogatva, nem pedig a fejedelmi hatalom. Ez nem kis aktívuma a magyar rendiségnek a nyugati országokéval szemben, s egyik magyarázata annak, hogy a XVI. és XVII. század viharaiban sem dőlt meg az abszolutizmusra törekvő fejedelmi hatalom csapásai alatt.

*

Ha a magyar urak, főpapok és országgyűléseken tömörült rendek ily módon meg is akadályozták a fejedelmi jognak a központi kormány által való érvényesülését, ez a központi kormány mégis csak igen csonka hatáskörrel rendelkezett. A hadügyön kívül kivétetett keze alól a külpolitika intézése is. Ez, mint tudjuk, a régi felfogás szerint a fejedelem jogához tartozott, ő képviselte kifelé az államot, s ha a rendi testületek küldtek is külföldre időnként képviselőket, ezek már nem annyira az állam, mint inkább csak annak egyik alkotórésze, a rendek nevében szólhattak. Ilyen követségeket küldött a magyar országgyűlés többször is a német birodalmi gyűlésekre, hogy ott egyéb rendi képviselőkhöz, pl. Stájerország vagy Horvátország követeihez hasonlóan a török ellen védelmet kérjenek. Az országnak külügyi szuverénitása azonban láthatólag háttérbe szorult abban a pillanatban, mikor a magyar király személye egyesült más, hatalmasabb országok urának személyével. János király halálával nincs többé a magyar államnak külképviselete a nyugati országokban, Magyarország s vele Csehország érdekeit a római király, vagy német-római császár követei képviselik, akik utasításaikat a fejedelem házi, családi hatóságától, az ausztriai udvari kancelláriától, vagy pedig a német birodalmi alkancellártól nyerik s hozzá is küldik be jelentéseiket. A magyar ügyek így húzódnak meg e leginkább idegen érdekeket ápoló jelentések és utasítások szerény sarkain. Ami kevés külügyi hatáskört Várdai utasítása mégis tartalmaz, az egyrészt csak a már említett segélykérő követségekre, tehát rendi küldetésekre szorítkozik, – így van neki joga a pápához, a császárhoz és a német birodalmi rendekhez követeket küldeni, – másrészt pedig az ausztriai tartományokkal való érintkezést foglalja magában: érintkezhetik az osztrák helytartóval és „regiment”-tel, ami olykor már, a közös uralkodó miatt nem is igen számítható külügyi vonatkozásnak. A török ügyeket, melyek Magyarországot legközelebbről érdekelték, már nem adta át Ferdinánd magyar tanácsának, mivel itt a magyar érdek és az ő egyéb országainak érdeke nem egyszer homlokegyenest ellenkeztek egymással, azok később a hadi tanács alá tartoztak. A magyar folyton háborút kívánt, az osztrák és német tartományok pedig, nem érezvén a török közvetlen súlyát, a békét szerették volna bármiképen is stabilizálni, innen van, hogy Ferdinánd konstantinápolyi követségbe németeket, olaszokat, belgákat küld, magyart csak kivételesen, bár őt a török lekicsinylő fikcióval, hogy ne kelljen császárnak neveznie, magyar vagy bécsi királynak hívja és követeit csak magyar ruhában hajlandó fogadni. A békekötésekről Ferdinánd lehetőleg utólag értesíti magyarjait s mikor a magyar tanács ez ellen 1562-ben erélyesen felszólal, Ferdinánd helyettese, Miksa trónörökös nagy eréllyel utasítja vissza e beavatkozást: a magyar tanácsosok az ő nézete szerint, kérésükkel szinte átlépték a köteles szerénységnek határait. A legtöbb, amit a magyarok külpolitikai téren elérhettek, a már elhatározott dolgok utólagos megtárgyalása volt: a külügyi apparátusba ettől kezdve évszázadokon át nem szóltak bele, s tekintve a külügynek középkori felfogás szerint is dinasztikus jellegét, e mellőztetés miatt nem is igen panaszkodtak; a magyar tanácsnak ilyetén kéréseit a rendek az országgyűléseken nem igen tartották pártolásra érdemesnek.

NAGYSZOMBAT A XVI. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN.
Hufnagel metszete után, a Magyar Tudományos Akadémia palotájában levő Történelmi Képcsarnokból. A város, mely több templommal bír, falakkal meg van erősítve, de mivel nem feküdt a török végvonal szomszédságában, környékén, a falakon kívül is vannak lakóházak és kertek, szántóföldek. A jobb sarokban háttal álló magyar katona a XVI. században kifejlődött hajdu-gyalogsághoz tartozik.

Tulajdonképen hatáskörét a helytartótanácsnak az igazságszolgáltatáson kívül az ország polgári kormányzata képezte. Itt elvben a királyi jogokat gyakorolta, így feladatához tartozott a török elleni védekezés szervezése, ez ügyben a vidéki hatóságok, vármegyék, városok irányítása; az országgyűléstől megszavazott adók behajtására való felügyelet, a bányajövedelmek, kereskedés elősegítését célzó intézkedések, s általában a törvények végrehajtása. A főbb hivatalok betöltésére a királynak javaslatokat tesz, s itt nem csupán polgári, hanem katonai állások, így a szigeti, huszti kapitányság, különböző főkapitányságok betöltése ügyében is. Elvben ugyancsak felügyeletet gyakorol a királyi jövedelmeket kezelő magyar kamara és a harmincadvámhivatalok felett is, azoktól számadásokat kérhet be, valamint időnként a főkapitányok is neki nyujtják be számadásaikat a hadi expediciókról, sőt arra is van eset, hogy magyar vezérek neki küldenek hadi eseményekről jelentéseket, így Nyáry Ferenc a schmalkaldeni háborúban résztvett huszárok viselt dolgairól, úgyhogy általában lehet mondani, hogy a belföldi, magyar katonaság felett felügyeleti jogokat gyakorolt. A külföldi katonasággal szemben már csak néhány közigazgatási részletkérdésbe tudott beleszólni: rendezni próbálta a jobbágytól a katonaságnak adandó élelem ügyét, árszabásokat, limitációkat állapított meg, kártérítést kért a polgári lakosság számára és a katonai igazságszolgáltatás kérdését próbálta, siker nélkül, rendezni.

Mindezen törekvést paralizálta s az eredményeket csirájukban megsemmisítette egyrészt a király külföldi rezidenciája, másrészt a folytonos török veszedelem. A külföldön székelő király itthoni kormánytanácsával állandóan levelezésben volt ugyan, s ennek nagyszámú jelentéseire hasonló szorgalommal válaszolgatott; azt is megállapíthatjuk, hogy Ferdinánd személyesen elolvasta a jelentéseket, mindegyikkel külön foglalkozott, de a választ mégsem egyedül, hanem bizalmi emberi által határozta el. Ezek a bizalmi emberek pedig titkos tanácsának tagjai, pénzügyekben bécsi udvari kamarája, hadügyekben a csak 1556-ban felállított bécsi haditanácsa. A helytartótanács fontosabb politikai jelentéseit Ferdinánd titkos tanácsával beszélteti meg, ennek határozata szerint expediáltatja az udvarában levő magyar alkancellár által rendeleteit, úgyhogy azoknak külső törvényessége ellen a helytartótanács semmiféle kétséget nem táplálhat. Már a velencei követek helyesen figyelték meg, hogy a magyarországi s egyéb tartományi központi hatóságok hasztalan határozgatnak, Ferdinánd minden ügyet a titkos tanácsban intézte el, melynek csak német tagjai lehetnek; még gyakoribb, hogy a király eleve elhatároz valamit titkos tanácsában, s ezt azután mint a saját javaslatát terjeszti a magyar tanács elé, mely ily módon észre sem veheti hogy idegenek folynak be dolgaiba, idegenektől kap, az állam szuverénitásának sérelmével, utasításokat. Az ügyeknek ilyetén elintézési módja a rezidenciának külföldre helyezésével kezdődvén, évszázadokon át érvényben maradt mindaddig, míg csak a király külföldön lakott; ezen egyedül az 1867-i alkotmányváltoztatás tudott valamit javítani a közös ügyek pontosabb körülírása által. A kezdeteknél azonban, miket itt szemügyre veszünk, bár a közös ügyek már tényleg megvoltak, amennyiben Ferdinánd uralkodásának vége felé észreveszik a magyar kormányának hatáskörbeli korlátoltságát, azt hiszik, hogy ez orvosolható lesz egyszerűen azáltal, ha a király Magyarország ügyeiben kizárólag magyar tanácsosaival fog élni, hiszen a magyar tanácsosok „mindenről megbizhatóbb jelentéseket küldhetnek, mert a saját életük és javaik forognak kockán”, mint az idegenek, kiknek Magyarország sorsa közömbös, és hozzá teszik: már csak azért se hallgasson Ferdinánd magyar ügyekben idegenek tanácsára, mivel a magyar tanácsosokat se alkalmazza soha oly ügyekben melyek, „tisztán más országokat érdekelnék”. Az 1559-i országgyűlés e panaszával félreismerte a helyzetet, s nem sok időbe telt, míg Miksa király részletes előadást tartott neki a tisztán Magyarországot és a Magyarországon kívül más országokat is érdeklő magyar ügyek fogalmi különbségeiről.

Az ilyen, más országokat is érdeklő magyar ügyek – Ferdinánd uralma végétől kezdve vegyes ügyeknek hívták őket, ma közöseknek is mondhatnók – tényleg megvoltak már azóta, hogy az ország védelme érdekében a külföldre s Ferdinánd tartományaira szorult. A törökviszony vizsgálatánál látni fogjuk, mennyiben vettek részt az ország védelmében már Ferdinánd korában is idegen országok, valamint milyen összegeket, minő különböző forrásokból fordított Ferdinánd a védelem állandó kiépítésére és egyes hadi tények anyagi fedezetére. Ebből a helyzetből, mikor Magyarország védelmére idegen országok vér- és pénzáldozata vált szükségessé, az emberi dolgok vaslogikájával következett a pénzügy és hadügy terén a magyar állam szuverénitásának sérelme.

Itt a fejlődésnek nagy elősegítője volt a középkori magyar királyságnak kiterjedt jogköre, alkotmányos túlsúlya. Az állami jövedelmek kezelése, s a vele foglalkozó pénzügyi szervezet felállítása mindenkor a királyi jogok közé tartozott. Ennek értelmében már a koronázó országgyűlés felkérte Ferdinándot, hogy nemcsak az ország kormányzására vonatkozó dolgokat, hanem „az őfelsége bevételeinek kezelésére és gyarapítására”, valamint az ország védelmére és szabadságára vonatkozókat is teljes hatalmával és tekintélyével maga rendelje el, a hozzájuk szükséges hivatalnokokat nevezze ki, hasonlóképpen kincstárnokot is, aki „őfelsége kényelmére” hozza rendbe a pénzügyeket. A rendek tehát, kétségtelenül a török veszedelem hatása alatt, mely szükségessé tette idegen segélyforrások megnyitását, szó nélkül elállottak a mohácsi vész előtt nyilvánított törekvéseiktől, hogy necsak az országos hadi adó, hanem általában az állami pénzügyek kezelésébe is beleszólhassanak, a királyi jövedelmeket rendi kezelésbe vegyék; ehelyett most megjuhászodva visszatérnek az évszázados gyakorlathoz: a magyar állam pénzügyeit kezelni és ahhoz szükséges hatóságokat felállítani a király joga.

Ferdinánd nem habozott ezen jogával élni, s mivel a rendek újólag kimondottan a régi kincstárnoki hivatal felállítását kérték, kinevezte kincstárnokává Gerendi Miklóst, a menekült erdélyi püspököt, de őt kincstartói hivatal helyett egészen új hatóság, a magyar kamara fejévé tette. Ferdinándnak ezen 1528 január 8-i kamarai utasításával, melyet törvényesen, királyi jogával élve adott ki, vonul be az új kormányrendszer Magyarországba, a helytartótanácsot is megelőzőleg, még pedig az ausztriai és cseh tartományokban már létesített pénzügyi hatóságok hű másolatában. Ferdinánd az előző évben állítá fel az alsóausztriai és a cseh kamarát, s a magyar kamarához szóló utasítása szószerinti, latin fordítása a csehekhez szóló német nyelvű utasításnak. Ennek értelmében az új magyar hatóság az összes királyi jövedelmek kezelője lesz: alája tartoznak a királyi birtokok, valamint ezek adományozásának dolgai, kihalt családok birtokai; továbbá a vám, harmincadjövedelem, bányák, s ezek üzemének helyreállítása; királyi erdők és vadaskertek, pénzverés ügyei. A kamara székhelye Budavára, ahol Gerendi elnöklete alatt négy tanácsosa van: Nádasdy, a várnagy, Pemflinger István, Sibrik Osvát, Török István; be van osztva hozzá a „számadások mestereként” Kisserényi Ferenc, s mindnyájuknak működése az új hivatalszervezet értelmében pontosan szabályoztatik. Jelentéseit a magyar kamara a királyhoz küldi, az ő udvarába, posta által; itt a szövegezésben a magyar utasítás eltér a csehtől, mely utóbbi ugyanazon rendelkezéshez hozzáteszi, hogy a cseh kamara jelentéseit a királyi udvarba az udvari kamara által küldi be. Az udvari kamara Ferdinándnak eleitől fogva bécsi, központi hatósága volt, mellyel szemben a most alapított alsóausztriai, cseh és magyar kamarák alárendeltségi viszonyban voltak kerülendők. Ez alárendeltség a magyar kamara esetében még 1528-ban nincs kimondva, Magyarország pénzügyi függetlensége még nagyobb respektussal találkozik, mint Csehországé. Ez azonban nem tart sokáig. Miután az 1528-i magyar kamarát Szolimán hadjárata, a többi budai intézményhez hasonlóan megsemmisítette, 1531-ben Ferdinánd újra alakítja kamarai kezelőség, camerae administratio címén, melynek főnöke előbb, osztrák mintára, superintendens, később praefectus címet kap. Ez az új kamara már valamivel szorosabb függésbe kerül a külföldön tartózkodó királytól, amennyiben tőle kap évenként tervezetet az eszközlendő kiadásokról, tehát költségvetés félét, melyet királyi engedély nélkül nem léphet át. Hazai király mellett ez sem járt volna semmiféle veszedelemmel, hisz formálisan a régi magyar alkotmányjog szellemével megegyezett, hogy a királyi jövedelmek a király kezén, egyedül az ő diszpoziciójára legyenek, tehát a kiadásokkal való rendelkezés sem lehet másnak a joga, csak az övé. Most azonban, a király külföldön tartózkodván és összes magyar hatóságai ittbenn, az ország határain belül maradván, természetes dolog, hogy ha a kamara költségvetését kívülről küldi be a király, ezt a költségvetést nem magyarok, hanem az ő udvarának pénzügyi szakemberei készítik el. A tény maga ekkor még nincs nyiltan kimondva, csak a király személyének folytonos előtérbe tolása az, ami a tény fennállására csalhatatlanul rámutat. Még tovább mennek e téren Ferdinánd későbbi utasításai: már az 1548-i és 1561-i újabb kamarai utasítások szinte minden fontosabb ügy elintézését, nagyobb összegek utalványozását, a vidéki hatóságok, mint a harmincadok és kamarai birtokkezelőségek felülvizsgálatát és felmentését egyenesen a királynak tartják fenn, ami annyit jelent, hogy ilyen ügyekben a magyar kamara jelentést köteles tenni a külföldön élő uralkodóknak, aki viszont rendeletben ad utasítást, amely rendelet szövegét azonban az ő udvarában az osztrák udvari kamara állapítja meg. Így a formák megtartásával bár, a döntés idegen hatóság kezébe kerül, melynek a magyar állam ügyeihez tulajdonképen semmi köze sem lehetne. Az udvari kamara feladata lesz a magyar kamara számadásainak felülvizsgálata és ellenőrzése, mivel e számadások is a „királyi udvarba” küldendők be, ahol a magyar uralkodónak pénzügyi dolgokban osztrák hatóság a szakközege. A fejlődés ez irányával függ össze, hogy már az 1548-i kamarai utasítás kimondottan eltiltja a helytartónak és a magyar tanácsnak befolyását a kamarára, mely „egyedül nekünk van alárendelve”, mondja a király; a helytartótanácsnak bárminemű pénzutalványozása a magyar kamaránál ettől kezdve érvénytelen.

Az eredmény az állam pénzügyi terén hasonlít ahhoz, melyet Ferdinánd a kormányzás központi hatóságával szemben ért el. Itt is sikerült neki egy központi királyi főhivatalt létesítenie, mely a magyar alkotmányjognak megfelelően az országban működik, s emellett a nyugati közigazgatási reform kívánalmai szerint állandó és kollegális szervezett bír. Az új magyar kamara kétségtelenül nagyobb hasznára volt az országnak, mint a korábbi feudális kincstárnokok: az osztrák-morva határon egészen új vámvonalat képezett ki, mely a most fellendülő marhakivitelt az állam pénzügyei számára hasznosította; a királyi birtokokat kezelve azok mezőgazdasági üzemeit, különösen Miksa és Rudolf korában, jövedelmező módon kiépítette; az állami jövedelmekre féltékeny szemmel őrködött, s azok elidegenítését e zavaros korszakban is sikerrel akadályozta meg, valamint az országgyűléstől kivetett adókat is sokkal pontosabban kezelte, mint azok a rendi megbízottak, akiknek feladatává tette némely országgyűlés az adók beszedését. Emellett Ferdinánd korában a magyar kamara tanácsosai szinte kizárólag született magyarok, akik a rendes pénzügyi kezelésmódba, számvitelbe, ellenőrző könyvek vezetésébe, gyakori számadásokba beleszokva egy egészen új társadalmi típust, a jó közhivatalnokét hozzák létre ebben a korai században. És az ország szemében a magyar kamara idővel mégis szálka lőn, nem azért, amit tett, hanem azért, amit nem tett és nem is tehetett. A magyar kamara fennállása semmi törvényt nem sértett, amint a helytartótanácsé sem, fennállását a király törvényes, alkotmányjogi érvényesülésének köszönhette, de ez a király – ismét ideérkezünk – a külföldön lakott és az ország fenntartására idegen tartományaiból is kénytelen volt pénzt szerezni. Ebből következett, hogy magyar királyi kamaráját, s ennek pénzkezelését alárendelte azon külföldi hatóságának, mely központi helyzeténél fogva az összes Habsburg-országok pénzügyeit áttekintette és velük rendelkezett. Ferdinánd ezt a helyzetet a magyarokkal szemben még elleplezi, de osztrák, központi használatra nem titkolja, hogy az udvari kamara a négy tartományi kamarára: a magyarra, csehre, alsó- és felsőausztriai, ha nem is felügyel, de ezekkel jó viszonyban és levelezésben van, ami annyit jelent, hogy a központi hatóság a levelezés, tehát ellenőrzés által e „vidéki”, periferikus hatóságokat alárendeltségi viszonyba kényszeríti. Látni fogjuk, hogy ez Ferdinánd után valósággal is bekövetkezett. Egy dologban azonban egészen nyíltan megcsorbítá Ferdinánd a magyar kamara hatáskörét, amennyiben tekintélyes jövedelmi források kezelését elvette tőle, s azokat nem is az udvari kamarára, hanem a magyarral valóban csak mellérendeltségi viszonyban levő alsóausztriaira bízta. Így a két leggazdagabb vámhivatalt, a pozsonyi és magyaróvári harmincadot, továbbá a magyaróvári királyi uradalmat, a nyugati határon levő, már Mátyás óta alsóausztriai kézen levő Kismarton, Szarvkő, Fraknó, Borostyánkő, Rohonc uradalmait, valamint a magyarországi bányákat, s velük a bányavárosokat is. Ez utóbbiak elidegenítésére Mária királyné szolgáltatott alkalmat, akinek királynéi birtokát képezték, s mióta ő Németalföldet kormányozta, idegenekkel kezeltette, akik viszont az alsóausztriai kamarától függtek. A bányák egy része a Fuggerek kezén volt, s Ferdinánd mindezt, Máriától és a Fuggerektől visszaszerezve, nem csatolja be a magyar kamara hatósága alá, ahova tartoztak volna, hanem több száz esztendőre elidegeníti az országtól. A kamara ezen hatásköri sérelmét a király természetesen ismét a magyar alkotmányjogból magyarázhatta azzal, hogy az ország összes rendes bevételei és királyi városai a király joga alá tartoznak és saját belátása szerint rendelkezhetik velük. Amint ezt az 1545-i országgyűlés panaszaira meg is mondta: nincs szükség a pénzügyek kezelésére országos törvényre, mivel úgy a királynak, mint Mária királynénak megvan a teljes joga és hatalma a saját jövedelmeikről és azok kezeléséről rendelkezni, „akárcsak bármely magánembernek a saját vagyonáról”.

Még erősebben érvényesült a külföldi királyságnak elidegenítő befolyása a hadügyek terén, ahol az ország védelmének gondja igen nagy részben Ferdinándra nehezedvén, ő a magyar kormánynak e téren még kevesebb hatáskört hagyott meg, mint a pénzügyek terén. Itt kezdettől fogva az első ausztriai segédcsapatok megjelenésétől bifurkálódott a korábban, századokon át mindig tiszta magyar hadsereg és annak magyar vezérlete. Már azok a német nehézlovasok is, akik a királyválasztás biztosítására rendeltettek be mindjárt a mohácsi vész után Sopronba, függetlenek voltak a magyar katonai parancsnokságoktól, hasonlóképen az időnkint beküldött mezei hadak, meg később a végvárakba ültetett idegen katonaság. A Magyarországon működő hadierőnek ezen kettéesése, idegenre és magyarra oszlása megindította azt a nagy alkotmányjogi küzdelmet, melyet az idegen haderők felett való rendelkezésért négyszáz esztendőn át folytatott a magyar állam. A küzdelem kezdetén a magyar királynak kétségtelenül megvolt a legfőbb hadúri joga az országban levő minden katonaságra, s ebbe a régi alkotmányjogi gyakorlat szerint a rendeknek más beleszólásuk nem lehetett, minthogy amennyiben ők is fizették a katonaságot, a hadiadó megszavazásakor feltételeket köthettek ki. De ezt az idegen katonaságot, mely Mohács óta bent tartózkodik az országban, nem ők fizették, s ennélfogva kezdetben alig is tudnak reá befolyást szerezni. Így alakul ki a főparancsnoki állások kettőssége is: van „generális capitaneus”, ez a király embere, idegen csapatok vezére, kezdetben Salm Miklós, majd ennek fia, s azután több német és olasz hadvezér; van továbbá e királyi főkapitánnyal szemben országos főkapitány is: „supremus regni capitaneus”, aki nádor nemlétében ennek katonai ügyekben a helyettese, amint a helytartó a kormányzás, a nádori helytartó pedig igazságszolgáltatás terén helyettesítik a hiányzó legfőbb magyar közjogi méltóságot. Az országos főkapitány a nádor helyében jog szerint az összes magyar csapatok feje, nemcsak a várak őrségéé, hanem a vármegyei katonaságé, sőt a mezei hadaké is. Az ő hatáskörét a rendek szívesen bővítik, a védelem és belső rend fenntartása érdekében, sőt még a nemesi jogok felfüggesztése árán nemesek feletti exekúcióval is megbízzák. Mikor pedig János halála után Ferdinánd országrésze a Tiszántúlra is kiterjed, az igazságszolgáltatáshoz hasonlóan a hadügyi közigazgatást is területileg kétfelé osztják: az Eger, Nyitra vagy Sempte székhellyel bíró Báthory András országos főkapitány mellé 1547-ben a Dunántúlra Sziget, Pápa és Kanizsa székhelyekkel második országos főkapitány kinevezését kérik a királytól, s ugyanakkor kikötik, hogy ha Báthory a Tiszántúlra menne, akkor a felföld nyugati részeiben helyettese maradjon. A főkapitányi állásoknak ily kiépítése a nemzeti katonaság megszervezésére döntő lépés volt, de semmivel sem vitte előre az állami szuverénitás helyreállítását az idegen katonaság felett. A rendek ezt maguk is kilátástalannak találták, sőt annyira mennek az adott helyzet elismerésében, hogy például az említett második országos főkapitányi állás szervezésénél a helytartót utasítják, hogy magával Salm Miklóssal, az akkori királyi generálissal tárgyaljon. Ezzel maguk is elismerik az idegen főkapitány közjogi befolyását.

Ferdinánd azonban egyes főtisztek szerepkörével nem elégedhetett meg, neki az új kormányzási reform szerint mindenütt bürokrata szervezettel bíró kollegális hatóságokra volt szüksége, s ezért állította fel 1556-ban a bécsi haditanácsot, mely kezdettől fogva országos vagy tartományi határoktól nem korlátozott központi hatóság, eleinte kimondottan a végvárak fenntartására és azoknak katonai adminisztrációjára. Utasításában Magyarország neve elő sem fordul, de mivel Ferdinánd országaiban végvárak Magyarországon kívül jóformán nem is voltak, természetesen elsősorban a magyar végvárakra terjesztette ki hatáskörét, noha tagjai közt egyetlen magyar sem találtatott. Bár a „consilium bellicum” felállításakor a nádorság be volt töltve, az új hatóság megszületését és magyar földön gyors érvényesülését Nádasdy Tamás, a nádor sem tudta megakadályozni: már 1563-ban is, Szigetvárott a Zrinyi Miklós és emberei ellen folytatott vizsgálatnál bécsi haditanácsok működnek közre. Míg a központi kormányzásba és a pénzügyek vezetésbe csak lassankint szivárgott be az idegen befolyás, addig a magyar királyság hadügyeinek egységét elemi erővel szakította ketté az idegen sereg, idegen főkapitány és bécsi haditanács.

*

Ferdinánd hatalma, melyet ő az ország belső hatóságainak hatásköri csorbításával gyakorolt, feltétlenül ellenkezett a régi alkotmányjogi szokásokkal, sőt ellenkezett az ország szabadságaira vonatkozó koronázási ígéreteivel is. A magyar állam önrendelkezési jogát alapjában sértette eljárása, mellyel az államügyeknek életbevágó köreit szolgáltatta ki, nyiltan vagy burkoltan, a határokon kívül székelő, idegen befolyásnak. Hasonló súlyos sérelmével a nemzeti szuverénitásnak a magyar történet évszázadain át eddig nem találkoztunk, s most mégis azt kell látnunk, hogy az idegen befolyást pártoló királlyal szemben a mások alkotmányos tényező, a rendek, alig lépnek fel, s ha fel is lépnek, ezt csöndesen, erély és hatás nélkül cselekszik, s ezáltal időt engednek az országra káros újítások meggyökerezésének. Azok a rendek, akik hasonlíthatatlanul kisebb sérelmekre a Jagellók idején telikiabálták az országot, fegyveres országgyűléseken nádorbuktató puccsokra voltak képesek, most suttogva beszélnek és tehetetlenül távoznak az országgyűlésekről. Ezt a jelenséget meg kell magyaráznunk.

Magyarázata nem az, mintha Ferdinánd zsarnoki eszközökkel nyomta volna el a rendek rendelkezéseit. Neki erre szüksége sem volt. Az ő uralkodása alatt a rendi országgyűlések a Jagellók korabeliekhez hasonlítva kezes bárányok, akik ha néha, így 1559-ben, differenciák miatt el is oszlanak, akkor is a királyhoz kívánják felterjeszteni törvényjavaslataikat azzal, hogy ő döntsön, mit akar elfogadni, mit nem. Abban az egyensúlyozási rendszerben, melyet rendi dualizmusnak nevezünk, a Jagellók korában erősen előnyomuló rendiség most visszaszorul, mint mikor az árra apály következik, annyira magától, erőszakos behatások nélkül engedi át a teret az imént még lenézett királyságnak. Rendiség és királyság alkotmányjogi küzdelmében Ferdinánd uralkodása a királyi hatalom túlsúlyát jelenti, amit nem a rendek ellen való erélyes fellépése szerzett meg neki, hanem egyesegyedül az a körülmény, hogy a rendek segélyre szorultak és ezt a segélyt tőle várták. A rendi dualizmus e hullámzásában a hullámhegyre tulajdonképen a török hódítás veti fel a királyságot, a török veszedelemtől remegve engedelmeskednek azok, kik 1526 előtt még a királyi hatalom radikális megszorítását tervezték és eszközölték. Hisz a török fenyegető közelléte egyszersmindenkorra lehetetlenné tette a köznemesség fegyveres felvonulását, nagy tömegeket otthon tartott az udvarház és család védelmének szükséges. A királyság ezt a helyzetet, mikor a rendek folyton segélykönyörgéssel kezdték és végezték tárgyalásaikat, természetesen tőle telhetőleg kihasználta saját hatalmi poziciójának megerősítésére. A rendek, nyakukban a törökkel, nem képek az erősbödő központi hatalommal megmérkőzni, sikerre csak akkor számíthatnak, ha a török részéről, megegyezés által, biztosítják magukat. Innen van, hogy a rendiség Mohács óta csak akkor tud majd érvényesülni, amikor Bocskay megszabadítja őt a hátában levő török veszedelemtől.

A királyság hatalmi expanzióját a törökön kívül egyéb tényezők is elősegítették. Egyrészt a magyar királyságnak századok óta kiterjedt alkotmányszerű jogköre, mely elsősorban a had-, pénz-, külügyek igazgatására, szinte kizárólagos kezelésére terjedt ki. Igaz, Verbőczi ekkor már megfogalmazta a szent koronán nyugvó rendi állam elméletét, mely alkalmas lehetett a rendi politikai jogoknak a koronás királlyal szemben való kiterjesztésére azon a címen, hogy ő a koronát a szentkorona tagjainak akaratából, átvitt hatalommal hordozza; de Verbőczi Hármaskönyve ekkor még tán magánjogi vonatkozásban sem volt a korábbi törvények mellett irányadó, annál kevésbé adhatott támaszt közjogi téren, politikai gyakorlatban, rendi ellenzék számára. A király tehát teljes mértékben érvényesítette középkori jogait, anélkül, hogy rendi oppoziciótól különösképen tartania kellett volna, hisz ami fegyver Magyarországon volt, az eleinte a polgárháborúban, s azután az országba telepedett törökkel szemben talált tennivalót.

Itt azután, a török támadás és a rendek védelmi szükséglete mellett döntőleg érvényesült az ország megcsonkítása és a királyi hatalomnak idegenbe költözése. Az a király, aki ha Budán székel, töröktől aggódó rendeivel szemben itthon is könnyen érvényesült volna, most külföldön tartózkodva, nagy nyugati területekre támaszkodva, szinte teljesen függetleníthetik magát a rendiségtől. Ez annál könnyebb neki, mert mint később látni fogjuk, a rendiség belső összetételében is nagy változás történt, amennyiben a köznemesség kénytelen volt magát a nagybirtokosoknak alárendelni, s így a királyság nagyobb nehézség nélkül megszerezhette magának az országban mérvadó néhány nagybirtokos támogatását. A helyzet soha nem volt olyan kedvező egy abszolutisztikus monarchia számára, mely a rendiség teljes megnyomorításával önmagát teheti az állam egyetlen reprezentánsává.

Ezeket a szinte korlátlan lehetőségeket kell tekintetbe vennünk, ha a királyságnak Ferdinánd korában mégis csak lassú, óvatos, szinte vegetatív érvényesülését nézzük. Szó sem lehet arról, hogy Ferdinánd a magyar alkotmányt meg akarta volna semmisíteni. Ez annyit jelentett volna akkor, hogy a rendi dualizmus kereteiben a rendiséget mint hatóerőt megszünteti. Ilyent pedig sohasem próbált Magyarországon. Láttuk, hogy Alsó-Ausztriában kivégzésekkel kezdte kormányát, Csehországban hasonlókép erőszakos rendszabályokkal szorította vissza a schmalkaldeni háború győzelmei után a túlerős, középkori rendiséget, nálunk azonban összesen két esetben lépett fel törvényellenes módon, a nemesi szabadságnak megsértésével: előbb Pekry Lajos, utóbb Perényi Péter elfogatásával. Egyiket sem ítéltette el, mindkettőt tisztes fogságban tartotta és ki akarta bocsátani; az elsőtől személyes sérelmet szenvedett, a másik veszedelmessé vált elkeseredésében, nagy birtokait és bitorolt területeit akarta Ferdinánd a fogság nyomása alatt az állam számára megszerezni. Hozzátehetjük: Pekry elfogatását maga a magyar helytartó, a törvény legfőbb őre is helyeselte, s Perényi esetében is sok magyar méltóság állott Ferdinánd mellett. Ezeket az eseteket nem lehet tehát szándékos elnyomás, a rendi alkotmány kiirtására törekvés jelének venni.

Ferdinánd nem akarta, de nem is akarhatta a magyar állam alkotmányjogi önállóságát megszüntetni, s Magyarországot örökös tartományaival együtt egyetlen komplexumba beolvasztani. Sem ő, sem korának bármely nyugati uralkodója nem gondolhatott a rendi dualizmus ily radikális megszüntetésére, arra, hogy a rendiségnek árnyékká degradálásával a királyság egyedül maradjon meg. De arra sem gondolhattak, hogy különböző rendi országaikból egyetlen államot, egyetlen egységet alkossanak. Tudjuk, hogy V. Károly maga mindegyik kis tartományában respektálja a rendeket és ha ott tartózkodik, legkisebb németalföldi hercegségében és városában is az ottani rendi szokásjog szerint rendelkezik és ítélkezik. A későbbi abszolut monarchiából akkor mégcsak a legfelsőbb építmény van meg: az uralkodó és körülötte néhány tanácsos, akik egész nap húzzák az igát, lakás, család, haza nélkül kísérik útjában az uralkodót, amint ez egyik rendi tartományát a másik után keresi fel. Sem székhely, sem különböző rendiségekből összetett központi gyűlés nincs még, V. Károly ilyent meg sem kísérlett, s mikor Brabant tartományában, a rendi privilégiumok őserdejében, a nye pozvolim nyugati másában, nem tud többé kormányozni, a pápától felmenteti magát esküje alól, melyet a rendi privilégiumok megtartására tett. Uralkodása alatt azonban mind a tizenhét németalföldi tartományában érintetlenül megmaradnak a rendi korporációk, még csak az sem sikerül neki, hogy e tartományokból egyetlen rendi testületet hozzon létre, csak tizenhárom áll össze időnkint közös, rendi tárgyalásokra. Hasonló eredménytelenséget mutatott fel Ferdinánd törekvése, hogy uralkodása kezdetén osztrák és cseh tartományait közös gyűlésekbe hozza össze, ahol a török elleni védelemről együttesen tárgyaljanak. A cseh rendek ezen kísérletek elől mereven elzárkóztak, mire Ferdinánd is abbahagyta azokat, Magyarország részvételét pedig meg sem próbálta.

Mindezek alapján világosan megvonhatjuk a határt, ameddig Ferdinánd egységesítési törekvése terjedt. 1526 óta rendileg, társadalmilag és nemzetileg különböző területek egyesültek kezén, melyek közt voltak szegények és gazdagok, voltak külpolitikailag biztos poziciók és olyan országok, melyeket csak állandó hadi készséggel lehetett megvédelmezni. Ferdinánd e változatosságban sem a rendi és társadalmi hagyományokat, sem a nemzeti különállást nem érinti, törekvése egyedül arra irányul, hogy az egyes országok segélyforrásait olykép használhassa fel, hogy azok necsak az illető országot, hanem a Habsburg-kézen levő egyéb, szükségben levő területeket is táplálják. Ennek érdekében próbálja meg, hogy nyugati tartományait a török elleni védelemben részvételre rábeszélje, s az új központi kormányszervezet behozásával is ezt, a szegény és gazdag, védett és védendő országok közti kiegyenlítést szolgálja. Hiszen udvari tanács, udvari kamara és haditanács főfeladata a szükségleteknek az egész Habsburg-területen megállapítása, a bevételeknek felosztása, rendelkezésre álló hadierőknek a szükség szerint diszponálása. Azaz a határok az egyes országok közt az uralkodói magaslatról nézve már kezdenek elmosódni, de a tartományi, rendi és nemzeti különbségek érintetlenül megvannak, mert ennek a kornak egyeduralmi elmélete még nem látta szükségesnek ezek érintését.

A helyzet teljes félreismerésén és századok összetévesztésén alapulna tehát az a felfogás, mintha Ferdinánd a magyar alkotmány esküdt vagy született ellensége lett volna és annak megsemmisítésére államcsínyeket eszelt volna ki. A magyar alkotmány akkor a király és rendek együttműködésén nyugodott, a rendek társadalmi osztályoknak politikai képviselői voltak, akiket a török veszedelem segélykérőkké tett ugyan, de létüknek társadalmi alapjait a csonka országban sem érintette. Így, bár a királyság iparkodott a török hódítás következtében kifejlődött alkotmányjogi túlsúlyát kihasználni, annál kevésbé gondolhatott a rendiség politikai megsemmisítésére, mert hiszen mit sem tudott volna helyébe állítani. A bécsi centralizációnak évszázados munkával kellett megerősödnie és nyiltan a modern abszolutisztikus vizekre eveznie, hogy Magyarországgal szemben is megkísérelhesse a római jogból származó egyeduralmi igényeket, a rendiség végleges kikapcsolásával. A XVI. század alkotmányküzdelmei még a régi dualisztikus alapon folynak, ahol tényleg meglevő rendi erők akarnak érvényesülni a középkori királysággal szemben.

Ehhez képest a király és rendek közt folyton felmerülő kontroverziák is mindegyre megegyezéssel, a dualisztikus felfogásra annyira jellemző alkuval végződtek, melyet csak bizonyos mellékes körülményekben tud saját javára eltolni a király, kihasználva a rendeknek folytonos törökveszedelmét. Lényegükben a rendi erők folyton érvényesülnek. Így kénytelen Ferdinánd folyton újból egybehívni a rendi képviseletet, az országgyűlést, uralkodása alatt huszonnyolc generálisnak mondható országgyűlést tart, nem számítva a részleges gyűléseket. Pedig a középkori királyi szokáshoz híven ő is szabadulni szeretett volna a sok országgyűléstől s többször is, így 1546-ban és 1558-ban megpróbálja a főpapi és főúri tanácsosokat rávenni, hogy az országgyűlés helyett ők szavazzák meg neki a hadiadót, amit azonban ezek elutasítván, ismét a rendi képviselethez fordul. A rendek tehát ebben a korszakban is sikeresen használják ki adómegszavazási jogukat, hogy általa az állam kormányzásában időnkint érvényesüljenek.

Kevésbé tudják fenntartani igényeiket a rendi dualizmus alkudozásainak egy másik, tipikus területén: az országgyűlési törvények szövegezése dolgában. Itt már hátrányosan érvényesül a királynak külföldi rezidenciája, aki gyakran nem jelenik meg személyesen Pozsonyban vagy Nagyszombatban, az országgyűlések helyein, hanem maga után küldeti németbirodalmi tartózkodási helyére a rendektől összeírt articulusokat. Ilyenkor a rendi kiküldöttek, egy-két nagybirtokos, nem képesek az országgyűlés akaratának érvényt szerezni: a király utólag önkényes változtatásokat eszközöl a törvénykönyvön, ami ellen a következő országgyűlésen a rendek nem tiltakoznak többé. Ferdinánd nem erősítette meg már az 1543-i besztercebányai országgyűlésnek egyik articulusát, majd amikor nagyobbszámú rendi végzés találkozik nemtetszésével, megtörténik az is, hogy úgy a rendi szöveg, mint a királyé belekerül a törvénykönyvbe, mely ilyképen világosan, egyeztetés nélkül tünteti fel a törvényhozás dualisztikus mivoltát. Ilyen jellegzetes termék az 1545-i nagyszombati országgyűlés törvénykönyve, mely előbb a rendek articulusait közli, s utánuk a királynak az egyes törvényszakaszokra adott válaszait, melyekben azok érvényét tetszése szerint korlátozza vagy változtatja. A rendek itt egyébként is hátrányban vannak: költséghiány vagy török veszedelem miatt gyakran eloszlanak, mielőtt a törvénykönyvet véglegesen megszövegezhették volna, s ilyenkor királyi hatóságok írják össze azt, a rendektől meglehetősen függetlenül. Maguk a rendek is konstatálják, hogy törvényeiket éveken át a helytartótanács titkára, Malatesta Frigyes, írta össze, mikor ők már hazaoszoltak. A rendek ezen középkorias hanyagságából fejlődik ki a század folyamán a királynak törvényváltoztatási gyakorlata, mely a Bocskay-féle kitörésnek lesz egyik indítéka.

Király és rendek bizalmatlanul méregetik egymást szemükkel, jól tudva, hogy az egyik fél gyöngesége esetén az erősebb ki fogja használni a véletlen esélyeit. A rendek egyetlen pozitív ereje az adómegajánlásban van, amit rendesen csak egy, legfeljebb két évre tesznek meg, hogy utána a király megint kénytelen legyen őket egybehívni. Az 1553-i országgyűlésen megpróbálták az adó második felének megfizetését attól tenni függővé, hogy a király két év alatt feltétlenül tartson országgyűlést, amibe nemcsak Ferdinánd, de tanácsosai, élükön Thurzó Elek, sem egyeztek bele. Az országgyűlést a király adóért hívja össze, a rendek pedig tőle sérelmeiknek orvoslását várják: az országgyűlés nekik az a dobogó, melyről kétévenkint elpanaszolhatják bajaikat. A király azonban ezt is szeretné megakadályozni, régi középkori recept szerint olyképen, hogy a saját kívánságait propozició formájában adja a rendek elé, s ha ezeknek eleget tettek, hazaküldi őket, anélkül, hogy panaszaikat kihallgatná. Ferdinánd ilyetén kísérleteivel szemben a rendek szervezkednek, s például az 1557-i országgyűlés előtt két nappal főurak és nemesek megegyeznek, hogy a királyi propoziciókat mindaddig nem fogják tárgyalni, míg legnagyobb sérelmük, az idegen hadaktól való kárszenvedésük nincsen orvosolva. A gravamen vagy propozició előbb vagy utóbb tárgyalásának kérdése lesz Ferdinánd utódai alatt az országgyűlési tárgyalások hevesen vitatott központjává, körötte jegecesedik majd ki az országgyűlési ellenzék, melynek ekkor még szinte nyomát sem találjuk.

A rendi képviselet megtartja azt az alakját, melyet a Jagellók korában nyert. A főrendeknek és köznemességnek külön tárgyalásait elősegítette az 1526 előtti gyakorlat, amikor a köznemesek személyesen, nagy tömegekben jelentek meg és arisztokrataellenes hangulatukban külön, a főuraktól elkülönítve tárgyaltak. A két külön tábla Ferdinánd uralkodása alatt már annyira készen van, hogy összeállításában 1848-ig alig történik többé lényeges változás. Már Ferdinánd 1527-i budai országgyűlésen is külön vannak a főpapok és főurak, akiket Ferdinánd a királyi palotában fogad, majd tőle elvonulva tárgyalnak maguk közt az érsek vezetése alatt; a király csak két nap mulva megy le a köznemességhez, mely a vár alatt mezőn tanyázik, középütt faállványon trón áll, selyemszövettel behúzva, erre ül a király, s latin beszédet mond, melyet kancellárja, Szalaházy püspök tolmácsol magyarul. Később, Pozsonyba szorulva, az országgyűlés alsó táblája a ferencesek kolostorában ülésezik, elnöke a királyi személynök, míg a főpapok és főurak az esztergomi érsek, mint királyi helytartó szállásán tanácskoznak. A későbbi két tábla elnevezéssel még nem találkozunk, de az országgyűlés kettéoszlásának jele, hogy irományokban mindgyakrabban feltűnik a „mindkét status” elnevezés, ami az egyik status alatt a főpapokat és főurakat, másik alatt a köznemeseket és városokat foglalja össze. A két testület érintkezésének módjai is ugyanazok, mint századokon át a későbbi rendi korszakban. Fontos dolgok tárgyalásánál a két testület közösen tárgyal, az érsek vezetése alatt, amikor a főurak és főpapok könnyen gyakorolhatnak szelíd nyomást a nekik gyakran személyesen lekötelezett vármegyei követekre. Másik módja az érintkezésnek az üzenetváltás: a köznemesség üzenetét nyolc-tíz választott nemes viszi meg a főurakhoz, s viszont ezekét rendszerint egy főpap és egy főnemes. Sőt a két testület különválása annyira haladt már, hogy a királlyal is gyakorta külön érintkeznek, a főrendek külön feliratot intéznek hozzá, s külön a nemesek is. A tárgyalási nyelv mindkét táblán magyar, csak a király vagy megbízottjai beszélnek latinul, de szavaikat magyarra fordítják a főhivatalnokok.

Mindez természetes továbbfejlődése a Jagellók korabeli állapotnak. A rendi testület tisztán az országlakosokat foglalja magában, a főpapok, főurak, vármegyei választott nemesek mellett a nyolc szabad királyi város és a két bányaváros képviselőit, összetételébe, tárgyalásaiba idegenek nem folynak be, de a királyi hatalomnak külföldre vándorlása és idegen kapcsolatai e téren is meghozzák a nemzeti önrendelkezésre káros következményeket. Az idegen hatás itt is olymódon jelentkezik, hogy ellene végtelenül nehéz védekezni, mert formálisan törvényes szokásjogra, a király ősrégi jogkörére van fektetve. Mert a királynak a joga az, hogy rendjei elé propoziciókat adjon, az ő joga ezen országgyűlési előterjesztéseket elkészíttetni és érdekükben szakembereket, vagy a saját bizalmi embereit meghallgatni. Ezzel a joggal Ferdinánd olymódon él, hogy bár a propoziciók összeállításánál magyar tanácsosait is meghallgatja, mégis inkább idegen híveire, az új központi kormányzat külföldi szerveire hallgat, melyek elé terjeszti nem egyszer a magyar tanács véleményét is, felülvizsgálat és bírálat céljából. A koronázás alkalmával tett alkotmányjogi ígéretek itt sem képesek megvédeni a nemzet önrendelkezési jogát, mert a magyar alkotmányjog eddigi alapelvei csak olyan államban tudják feladatukat megoldani, ahol a király, mint természetes is, bennszülött és az országban lakik. Külföldre költözött, idegen származású királlyal szemben a nemzetet alkotmányjoga még nem tudja megoltalmazni és most derül ki, hogy alkotmányunk ez új helyzetben hiányokat mutat fel, amely hiányokat mutat fel, amely hiányokat a nemzet közjogi érzékének ezután kell kitöltenie. A XVI. század végén meginduló közjogi harc, egészen a XX. század elejének úgynevezett nemzeti küzdelméig nem egyéb, mint századokon át, vérrel és szóval, tárgyalásokkal és hatalmi eszközökkel folyó küzdelem az alkotmány e hiányainak kiküszöbölésére. Négyszáz esztendős példánk mutatja, akár az egész európai államrendszerre való érvénnyel, hogy a határokon kívül székelő királysággal szemben alkotmányjogilag szinte lehetetlenség egy nemzet önrendelkezési jogát biztosítani.

Ferdinánd alatt ez a probléma még nem merült fel, a viszonyok csöndesen, feltűnés nélkül érlelődtek, hogy a következő század elején krízisbe menjenek át, arról, hogy az országgyűlés tárgyalásainak irányításánál is idegen befolyások érvényesülnek, alig tudott valaki, s aki tudott is, mint pl. a magyar tanácsosok vagy a magyar kamara tagjai, ezek sem találtak benne semmi sérelmest, annyira kizárólagos királyi jog volt az országgyűlési előterjesztések elkészítése. Hogy Hunyadi Mátyás kivel beszéli meg, mit fog a legközelebbi oszággyűléstől követelni, ezt akkor senkinek sem jutott eszébe firtatni. Most azonban, az új hivatalszervezet kialakulásával, az idegen befolyás e téren is szinte intézményes lesz. A magyar hatóságok mellett immár minden egyes esetben, minden országgyűlés előtt megkérdi a király az ő titkos tanácsát, de különösen a reszorthatóságokat, udvari kamarát és hadi tanácsot, melyek ilyképen abba a helyzetbe kerülnek, hogy törvényindítványozók legyenek Magyarországon és törvényjavaslatokat készítsenek. Ezek a javaslatok ugyan a király neve alatt kerülnek a rendek elé, de a formák megóvása mellett itt is megállapítható a nemzeti önrendelkezés súlyos sérelme. Hogy mindebben az a kor semmi veszedelmet nem látott, erre jellemző, hogy Ferdinánd nemcsak a pozsonyi kamara véleményét adja felülbírálat véget az udvari kamara elé, hanem megfordítva is: a magyar kamarával bíráltatja el az idegen, bécsi kamara javaslatait, nem gondolván arra a lehetőségre, hátha megtagadná az illetéktelen, idegen helyről jövő javaslat tárgyalását a törvényes, magyar hatóság. Ez az eset, mint mondottuk, az akkori közjogi felfogás miatt be sem következhetett. Az 1550-i országgyűlés előtt a király az alsóausztriai kamarától kér javaslatot, minő ügyeket jelöljön meg az országgyűlési tárgyalás alapjául; erre az alsóausztriai kamara kihallgatja a besztercebányai királyi rézüzlet vezetőjét, s ennek információja alapján állapítja meg a magyar országgyűlés tárgyainak rendjét: vámokat, bányatörvényt, földbirtokosi mentességek revizióját stb. Mindezen beavatkozást, még ha valóban sérelmesnek tartották volna is akkor, nehezen lehetett volna megakadályozni, mivel a királyt az országban levő hatóságok nem ellenőrizhették olyan magántermészetű kérdezősködéseiben, aminők későbbi kifejezéssel, szinte kabineti úton mentek végbe. A magyar király, osztrák területek ura, az ő házi, udvari, osztrák kancelláriája által utasítá ilyetén javaslattételre azon udvari hatóságokat, melyeket szintén maga állított fel, s melyek minden közjogi, rendi jelleget nélkülöztek. A királynak az ő saját hivatalaival folytatott érintkezését az akkori felfogás nem tartotta országgyűlési tárgyalásra alkalmasnak, csak akkor, ha abból a rendekre vagy egyesekre sérelmes okirat vagy cselekedet származott. Ez az eset az idegen hatóság országgyűlési befolyásánál nem állott be: az idegenektől nyert tanácsokat a király rendesen szabályszerű, magyar kancelláriai rendeletben továbbítá magyar hatóságainak. Ez a bürokráciai meg nem foghatóság részben az oka annak is, hogy a magyar tanácsosok maguk is gyanútlanul kiengedik kezükből az országgyűlések irányítását. Az 1563-i, igen fontos koronázó országgyűlés előtt egyenesen megtagadják a király felszólítására a propoziciók összeállítását, azon megokolással, hogy a régi királyok ezeket csak a kancellár, udvarmester és kincstartó meghallgatásával készítették el, s ha most ők, a magyar tanácsban levő főpapok és főurak részt vennének a propoziciók megállapításában, ezzel már lekötnék magukat azok mellett és nem lenne lehetséges, hogy az országgyűlésen szabadon nyilvánítsák véleményüket. Azaz, a királyi tanács tagjai inkább nem adnak a királynak tanácsot, csakhogy szabad kezük legyen a rendi gyülekezetben: ez a kezdemény, melynek Miksa alatt folytatása is lesz, világossá teszi, hogy az új helyzetben a magyar urak nincsenek még tisztában az új feladatokkal, különben nem tagadták volna meg a tanácsadást és nem hagyták volna magára királyukat, aki természetesen oda fordult, ahonnan segítséget kaphatott: idegen, külföldi tanácsosaihoz.

A közjogi helyzet általában kiforratlan, de annyi bizonyos, hogy a Habsburg-korszak ez első évtizedeiben nincsen még közjogi harc, s amennyiben Ferdinánd, külföldi királyságával, sérti az alkotmányjogi szokásokat, ezen sérelmek nem hatolnak be a politikai nemzet tudatába oly mélyen, hogy azt erélyesebb ellenakcióra indítanák. Ferdinánd uralma kezdetén a rendek az idegen katonaság és a magyar főurak zsoldosai ellenében keresnek védelmet, ezidőbeli országgyűléseink folyton felszólítják a királyt, mint a közrend őrét, hogy végre rendet teremtsen és az elnyomásokat szüntesse meg. Az alkotmányjogi kívánságok közt első helyen szerepel a király hazatérése: több törvénycikkben kéri őt, hogy székhelyét Magyarországba tegye át, s fiait magyar neveltetésben részesítse. A király jelenléte – praesentia regis – a legnagyobb fontossággal bír, mondja már az 1546-i évi országgyűlés, de egyúttal rezignációval teszi hozzá: lakjék itthon az idő nagy részében, ha nem is állandóan. Másik közjogi panasz az osztrák vagy birodalmi, német kancellária érvényesülése ellen hangzik: követelik, hogy Magyarország területére a király egyedül és kizárólag magyar kancelláriájából adjon ki leveleket, rendeleteket. Néha a magyar tanácsnak a török béke ügyében való érvényesülését is sürgetik, s mindezen kívánságuknak betöltését attól várják, hogy végre nádora legyen az országnak. A nádori méltóságok betöltésének óhajtása, valamint az a kívánság, hogy az újszerű s ennélfogva gyanús magyar kamara helyébe a régi kincstárnokság állíttassék helyre, eléggé mutatják, hogy a rendek az új helyzetben még a régi alkotmányjogi garanciákat akarják alkalmazni, amely garanciák aligha tudnák megszüntetni az új idők egészen speciális sérelmeit. Igaz, a kamara nem képes paralizálni az udvari kamara törvénytelen befolyását, ezt helyesen ismerik fel a rendek, de mikor a sérelmet olyképen akarják orvosolni, hogy az időszerű kollegális hatóság helyébe az egyetlen feudális hivatalnokból álló középkori intézményt óhajtják helyreállítani, ezzel nemcsak a közjogi célt nem érik el, – hiszen evidens, hogy egy emberből álló pénzügyi hatóság, az adott viszonyok közt éppoly kevéssé eliminálhatta volna a bécsi hatóság érvényesülését, mint a kollegális kamara, – hanem e közjogi eredménytelenséggel együtt az államügyek kezelési formáit is visszavetik középkori színvonalra. A külföldi befolyással szemben a rendek mindinkább visszatérnek a régebbi, XV. századi formákhoz, ez a titka annak, hogy alkotmányunk, folytonos védekező poziciójában, végkép megmerevedik és újítás elől elzárkózik.

A nádorság azonban ezekben a kapcsolatokban kivételt képezett, mert annak valóban megvolt a közjogi tartalma, melyet tekintet nélkül kihasználva, az elidegenülésnek, a külföldi befolyás terjedésének útját lehetett vágni. Mint az országban levő haderők főparancsnokának, egyedül a nádornak lehetett elegendő tekintélye, hogy az idegen vezérekre is rákényszerítse a maga vezérletét. Ezért követelik többszörösen a rendek a nádorság betöltését, ami egyúttal az ország területi egyesítésének is biztosítéka volna, mert ez a század még azt hiszi, hogy két király lehet ugyan, de két nádor nem, s ezért mikor Báthory halála után János királysága nádort választ, Bánffy Jánost, akkor a Ferdinánd-pártiak nem követelik a nyugati félen a nádorság betöltését. A nagyváradi béke már kimondja, hogy a két királynak egy nádora legyen, akit azonban az egész országnak kellene megválasztania, ezért marad abba a választás János haláláig. Később az 1548-i országgyűlés kéri a királyt, hívjon össze külön nádorválasztó országgyűlést, Ferdinánd azonban, mint láttuk, éppen a nádornak legfőbb hadi parancsnokságát kikerülendő, folyton halasztja a választást. De a helytartótanács, ugyancsak katonai hatalma hiányában, nem tudja kielégíteni a rendeket, s végül Ferdinánd kénytelen beleegyezni, hogy az 1554-i országgyűlés megválassza a nádort: 24 szavazattal Nádasdy Tamást a 13 szavazattal kisebbségben maradt Báthory András ellenében. A választásnál a király is fiaival, Miksa és Károly főhercegekkel együtt jelen volt. Az új nádor, országgyűlési törvénycikk és királyi rendelet értelmében, a régi nádorok hatáskörét és hatalmát örökli: a király távollétében helytartó és generalis capitaneus, azaz a haderő főparancsnoka, továbbá főbíró, a magyar tanács feje és közbenjáró a király és nemzet közt. Nádasdy e magas méltóságot eréllyel, törvénytisztelettel és királya iránt lojális bátorsággal töltötte be, nehéz ügyekben teljes öntudattal állapítá meg: „ez országbeli urak és nemesek között és császár között én vagyok bíró”, főparancsnoki jogai egész terjedelmükben gyakorolta, kiterjesztvén az országban levő idegen csapatok vezéreire is. Haditanácsban ő elnököl a német kapitányok között, akik a nádori ősi tekintélye előtt meghajolnak. De a tulajdonképeni nehézségeket, a sérelmek kútfőit: külföldi királyságot és idegen segély szükségét ő sem eliminálhatta. Rövid nádorsága – már 1562-ben meghalt – bebizonyítá, hogy ez a méltóság mégis képes némi nehézségeket okozni a külföldi kormánynak, mi elég volt Ferdinándnak és utódainak arra, hogy többé ne töltsék be, másrészt azonban azt is világossá tette, hogy még benne, a magyar rendiség legfőbb középkori garanciájában sem összpontosul annyi tényleges hatalom, amennyi elegendő volna ez új korszakban a nemzeti önrendelkezés tökéletes helyreállítására. A legközelebbi, 1606-i kísérlet, a Nádasdy-féle tapasztalatok alapján, előre is sikertelenségre volt kárhoztatva.

Összefoglalva az eddigieket, a magyar államiság Ferdinánd-korabeli képében egészen új vonásokat látunk. Csonka ország, melyet védeni kell, ennélfogva idegen haderő a határokon belül; idegen király, aki a határokon kívül tartózkodik; idegen kormánykörök kezdődő politikai befolyása, s végül fejlődésében megálló, mert a nyugati fejlődéstől elszakított rendiség, mely egyedül képviselné a nemzeti erőket, ha azok képviseletére, folytonos védelemre utaltságában, ereje és szervezete volna. Mindez már magában rejti nagy konfliktusok csiráit, de az erők még nem ismerik önmagukat, király és rendek nem tudják még, hova visz útjuk, s öntudatlanul tapogatóznak a sötét úton, melyet Mohács és a török hódítás megnyitott előttük. A jövendő élet-halálküzdelem harcosai még csak poziciójukat foglalják el, s jó időbe fog telni, míg egymással összeütköznek. Rendiség és királyság küzdelmét ekkor még csak középkoriasnak, dualisztikusnak tekinthetjük, amely küzdelemben pillanatnyilag az utóbbi van előnyben, sőt Ferdinánd hatalmi állása uralma vége felé, láthatólag meg is erősbödik. Még azt is eléri, amire pedig trónraléptekor hiába sóvárgott: háza örökösödési igényeinek elismerését. Erre már a nagyváradi békekötés után kísérletet tesz, miután örökösödést ott már János király elismerte. Biztosai az 1539-i országgyűlésen, Gerendi Miklós püspök és Batthyányi Ferenc emlékeztetik a rendeket őfelsége jóakaratára, mely szerint neki ugyan örökösödési jogai voltak a trónra, – jus successionis, a legpontosabb közjogi kifejezés, – a trónt csak azért fogadta el tőlük, hogy a magyarságot a török ellen megvédelmezze. A rendek ekkor még keményen visszaválaszoltak, megállapítva, hogy „ők nem más jogon, mint Magyarország ősi szabadságai értelmében, szabad választással – ex libera electione – fogadták el őfelségét királyuknak”, hozzátévén udvariasan: mert meg voltak győződve, hogy egyedül ő képes az országot a töröktől megmenteni. De már néhány év alatt megpuhultak, Ferdinánd kívánságának az 1547:5. törvénycikkben teljesen eleget tévén. „A Karok és Rendek, mondja ez a törvény, magukat nemcsak őfelsége, hanem az ő utódai uralmának és hatalmának is minden időre alávetették”, s ezért, ha ő nem lehet mindig az országban, általa beküldendő főherceg fiának, Miksának éppúgy híven fognak engedelmeskedni, mint magának Ferdinándnak. A Habsburgok később joggal hivatkozhattak e törvénycikkre, mint családjuk örökösödési jogának kimondására. Valószínű, hogy a törvény Ferdinánd országgyűlési biztosainak, Salm Miklósnak és Várdai érseknek nyomása alatt jött lére, s nem lehetetlen, hogy szövegezésére a törvényeket konfirmáció végett Augsburgba, a királyhoz vivő urak, Oláh Miklós és Batthyányi Ferenc is befolytak; annyi bizonyosnak látszik, hogy csak pillanatnyi helyzetnek volt eredménye, a rendek később nem szívesen emlékeztek rá, s mikor Ferdinánd, öreg korában, magyar tanácsosaitól Miksa fiának választás nélkül való koronázását kívánja, ezek újból a választás mellett kardoskodnak. De az ellenzés most sem tart sokáig, aminthogy legalább a választó országgyűlésen fejenként való rendi megjelenés követelését is elejtik, s végül urak és nemesek az 1563-i országgyűlésen megkoronázzák Miksát, anélkül, hogy megválasztották volna. Ferdinánd megelégedetten tekinthetett vissza a saját koronázása óta lefolyt időre, mely alatt sikerült elérnie, hogy fiának királlyá koronázása úgy ment végbe, mintha valami Habsburg családi aktus lett volna, egyszerű birtokbavétele a családot megillető országnak. Ehhez képest a törvénykönyv sem a választás, sem a koronázás, sem pedig bárminemű eskütétel tényét nem említi. Nem kevesebb sikert jelentett, hogy a nádorságot sem töltötte be Ferdinánd, bár ezt a rendek eleinte a koronázás feltételeként követelték. S végül még Fedinánd azt is kijelenthette, hogy ha a ő itthoni főhivatalnokai ellen panasz lenne, ő vagy fia úgyis állandóan Bécsben vannak, ez éppen annyi, mintha az országban tartózkodnának, könnyen lehet hozzájuk fordulni. A magyarok ezt is szó nélkül elfogadták. Úgy látszott, mintha a nemzeti önrendelkezésnek még oly kiáltó sérelme is, ha az speciális rendi jogokat nem érintett, – már pedig Ferdinánd alatt ilyen nem igen történt, – képtelen volna a rendi ellenállás felkeltésére. Rudolf kormányának kellett eljönnie, hogy a nemességet anyagi létében is fenyegetve, a magyar önrendelkezés helyreállítására is alkalmat adjon.