AZ ERDÉLYI KÉRDÉS. A FEJEDELEMSÉG KIALAKULÁSA.

ERDÉLY KÜLÖN LÉTE A TÖRÖK HÓDÍTÁS KÖVETKEZMÉNYE; ERDÉLY MINT SZÜKSÉGALAKULAT. A HÁROM NEMZET: MAGYAR, SZÉKELY, SZÁSZ, EGYMÁSTÓL ELTÉRŐ TÁRSADALMI FEJLŐDÉSE. EGYIKNEK SEM ÉRDEKE KISZAKADNI A MAGYAR KIRÁLYSÁGBÓL: A KIRÁLY MINDHÁROMNAK VÉDELMEZŐJE. NEMZETI ELLENTÉT SZÁSZ ÉS MAGYAR KÖZÖTT. KOLOZSVÁR ELMAGYAROSODÁSA. ERDÉLYI ÖNTUDAT HIÁNYA, OLÁHOK. – MOHÁCS, ERDÉLY MEGOSZLÁSA JÁNOS ÉS FERDINÁND KÖZÖTT, FERDINÁND PÁRTJA. A KÉT OLÁH VAJDASÁG BEAVATKOZÁSA. JÁNOS BIRTOKADOMÁNYA RARES PÉTERNEK, BESZTERCE ELIDEGENÍTÉSE. JÁNOS HATALMA MEGSZILÁRDUL; PEMFLINGER MÁRK ÉS SZEBEN SZEREPE. MAJLÁD ISTVÁN AZ ELSŐ, AKI MAGYARORSZÁGTÓL FÜGGETLEN ERDÉLYT AKAR. BUDA ELESTÉVEL SZOLIMÁN AKARATA TEREMTI MEG A FEJEDELEMSÉGET. FRÁTER GYÖRGY SZEREPE, TÖRÖK MEGBÍZÁSBÓL HÓDOLTATJA ERDÉLYT. A HÁROM NEMZET POLITIZÁLÓDOTT SZEREPE. A HELYTARTÓ TÚLSÚLYA A TANÁCS FÖLÖTT. FEJEDELMI PARANCSSZÓRA BELSŐ BERENDEZÉS, AZ 1542. UNIÓ. A TISZÁNTÚLI VÁRMEGYÉK SZEREPE ERDÉLY ÁLLAMISÁGA KIALAKULÁSÁBAN; FRÁTER GYÖRY ÉS A FEJEDELMEK TISZÁNTÚLI BIRTOKAI. AZ ÚJ TERÜLETET EGYEDÜL A FEJEDELMI HATALOM TARTJA ÖSSZE. UNIFORMIZÁLÁS HIÁNYA A HÁROM NEMZETBEN; A HÁROM NEMZET EGYENLŐ JOGA ÉS KÖTELESSÉGE, A SZÉKELYSÉGRE EBBŐL SZÁRMAZÓ TERHEK. AZ 1557-IKI HATÁROZAT. A HÁROM NEMZET ÉRDEKELLENTÉTE ELŐSEGÍTI A FEJEDELMI ABSZOLUTIZMUST. AZ ORSZÁGGYŰLÉS TEHETETLENSÉGE, TŐLE FÜGGETLENÜL ERDÉLY ÁTADÁSA, MAJD IZABELLA VISSZATÉRÉSE. IZABELLA ABSZOLUTIZMUSA, LENGYEL BEFOLYÁSA. BEBEK–KENDY KIVÉGZÉSEK. JÁNOS ZSIGMOND DEKADENCIÁJA; MAGYAR KIRÁLYI IGÉNYEI. A SZÉKELYSÉG TÁRSADALMI FORRADALMA; A SZÉKELY JOBBÁGYSÁG BEHOZATALA. – ERDÉLY ÖNÁLLÓSÁGÁT JÁNOS ZSIGMOND IS FELADJA. A SPEIERI EGYEZMÉNY. BÁTHORY ISTVÁN VISZONYA TÖRÖKHÖZ ÉS MIKSÁHOZ. BÉKES GÁSPÁR; AZ ELLENZÉK KIIRTÁSA. ERDÉLY ÚJ ÖNÁLLÓSÁGÁT A BÁTHORY CSALÁDI HATALOM HOZZA LÉTRE. BÁTHORY-ÖRÖKLŐDÉS. BÁTHORY KRISTÓF ÉS ZSIGMOND A KISKORÚSÁG ALATT, BÁTHORY ISTVÁN RENDELKEZÉSEI. A LENGYEL KIRÁLY ERDÉLYT ÖNMAGÁBAN MEG NEM ÁLLÓ ALAKULATNAK TEKINTI; LENGYEL ÉS MAGYAR KAPCSOLAT TERVEI. LENGYEL ERŐK FELHASZNÁLÁSA NAGY-MAGYARORSZÁG ÉRDEKÉBEN. A KATHOLIKUS FEJEDELEM VALLÁSOS TÉREN VALÓ ÉRVÉNYESÜLÉSE; A JEZSUITÁK BEHOZATALA, MŰKÖDÉSE, KIŰZÉSE. ZSIGMOND DEKADENCIÁJA; KISKORÚSÁGA ALATT ORSZÁGGYŰLÉSEK CSEKÉLY HATÁSKÖRE. ZSIGMOND NAGYKORÚSÍTVA, ABSZOLUT KORMÁNYA; BOCSKAY ISTVÁN VÁRADI KAPITÁNYSÁGA. BÁTHORY BOLDIZSÁR. A GYULAI-GÁLFI KIVÉGZÉS. AZ 1594-I MÉSZÁRLÁS. A NYUGATI KAPCSOLAT, BOCSKAY SZEREPE; A HAVASALFÖLDI HADJÁRAT. ZSIGMOND LEMONDÁSAI, AZ ORSZÁG PASSZIVITÁSA. BÁTHORY ANDRÁS, MIHÁLY VAJDA, BASTA, SZÉKELY MÓZES. ERDÉLYNEK NINCS ÖNÁLLÓ ÁLLAMALKOTÓ EREJE. A „TÜNDÉRORSZÁG”. AZ ERDÉLYI PROBLÉMA ELSŐ FELMERÜLÉSE: KENDY SÁNDOR, GYULAFI, SZAMOSKÖZI. BASTA URALMA ELIDEGENÍTI ERDÉLYT NYUGATTÓL S ELŐKÉSZÍTI AZ ORSZÁG ÖNÁLLÓSÁGÁT.

A XVI. SZÁZAD magyar állam életének szinte minden nagy változása a kettős királyválasztás és az ellenkirályság tényéből folyt, mint eredendő bűnből, mint minden rossz kútfejéből. Így a török uralom, így az ország politikai szuverénitásának, a magyarság nemzeti érvényesítésének évszázadokra terjedő sérelme és nem kevésbbé így a keleti végek leválása. Erdélynek külön fejedelemséggé alakulása. 1526-nak kettős királyválasztása mély sebet vágott a magyar nemzet testén, s ezt a sebet a következő idők sem tudták behegeszteni, ellenkezőleg a hosszú betegségnek amputáció, az ország megcsonkítása lőn a vége. Mert az új erdélyi fejedelemségek a következő évszázadban, egy Bocskay, Bethlen és Rákóczi György alatt bármily nagy jövője volt is, megalakulása mégis csak a nemzettest csonkulását, első története, évtizedeken át, mégis csak természetellenesen, erőszakkal leszakított tagok reflexmozgását, tengődését jelentette. A XVII. század első felének Erdélye, mely erős és tehetséges fejedelmek kormánya alatt nemzeti műveltség és magasabb humanitás színeiben jelentkezik Európa színpadán, ne tévesszen meg bennünket a kezdetnek szegényes és természetellenes volta felől. A XVI. századi Erdély csak szükségalakulat, melynek létalapját Szolimán egy rendelete nyujtotta: a keleti országterület kénytelen volt külön állami életre, amikor a nyugati magyarsággal való összefüggését török pasalikok szakították meg és a két fél egyesülését fegyver, az ősi pogány ellenség lebírhatatlan ereje akadályozta, tiltotta. A magyar népben sem akkor, sem előbb vagy utóbb nem élt a tendencia, hogy nemzeti életét két államalakulat kereteiben folytassa, ehhez a nép túlságosan kicsiny, ehhez a terület túlontúl kerekded, egybefüggő volt, s végre is a magyarság egész korábbi története sokkal koncentrikusabb fejlődést mutatott, még a végeken lévő szétszórt tagoknak is sokkal nagyobb kohézióját, semhogy bárminemű belső szükséglet kettéválást követelhetett volna.

A kettéválás nem volt tehát magyar nemzeti szükséglet: hatalmi szónak, külpolitikai kényszernek lett az eredménye, s e tekintetben a szultáni parancs, mely nem tűrte, nem tűrhette a keleti és nyugati magyarság egyesülését, az európai történetben szinte példátlan erőszakot konstituált, melyhez hasonlóra csak a világháború utáni békediktátumok mertek vetemedni. Erdély, megalakulása pillanatában, és még jóval azután is, éppen úgy erőszakcsinálta, fenyegetésalkotta állam volt, akárcsak a német birodalomtól eltiltott osztrák németség állama. Ha lehet, még inkább az volt, mert jóformán alig rendelkezett külön államiság előzményeivel.

A korábbi történetekből megtanultuk, miként állott elő már a XV. század folyamán az erdélyi területen három közigazgatási egység: a magyar vármegyék nemesi lakossága, a szászok és a székelyek univerzitása. Ez a három, területileg is körülhatárolt egység már 1437 óta többször keresi egymással az érintkezést: úgynevezett uniók jönnek létre, melyekben a három terület közös védelmet garantál egymásnak, s utóbb már bizonyos külön erdélyi igazságszolgáltatási gyakorlatot is kialakít. Azt is tudjuk, hogy a magánjog némely terein is külön erdélyi szokásjog volt ekkor már életében: különösen a vérdíjak nagysága és a hitbér kifizetése dolgában tért el az erdélyi magánjogi szokás a magyarországitól, amint ezt már Verbőczi Hármaskönyve is megállapította. De tévedés volna ily eltérésekben külön erdélyi állami öntudat kezdeteit keresnünk. Ilyen immanens erdélyi öntudat sem a tényekben nem jelentkezik, sem pedig az egyes nemzeti testek, magyarok, székelyek, szászok lelkiségében, melyet pedig e korból már meglehetősen ismerünk.

A három nemzet 1541-et megelőzően a fejlődésnek annyira különböző, egymástól homlokegyenest eltérő irányában élt, hogy közös állami öntudat semmiképpen össze nem köthette őket. A magyar nációnak politikailag érvényesülő tagjai, a hét erdélyi vármegye nemessége földrajzilag is, a Szamos- és Körös-völgyön át, szoros kapcsolatban állott a tiszántúli magyarsággal, főúri családjai magyar törzsökös nemzetségek tagjai, kiknek rokonsága Magyarországban lakik, ők maguk, mint a Bánffyak, Bethlenek, nagy országos pályát csak a királyi udvarban találhatnak. A későbbi, fejedelemségbeli nagy családok többsége ekkor már szinte kisbirtokos és a politikára alig van befolyása. A magyar náció nemeseit semmi nem ösztökélhette tehát arra, hogy Magyarországtól elszakadva, külön életet éljenek. Hiszen jobbágyaik ellenében éppen most adott nekik a magyar törvényhozás, az 1514-i drákói törvénnyel, s Verbőczi Hármaskönyvével, biztos védelmi eszközt. A Szamos-völgyeknek folyton lázongó magyar jobbágyait a magyarországi jogrend segélyével lehetett leginkább fékentartani, külön erdélyi fejlődésnek valóban senki sem érezhette ott szükségét.

A székely nemzetet egészen más gondok foglalták le. A vérségi kapcsok, melyek valamikor a székely falvakat és székeket összetartották, ekkor már pókhálóként szétszakadoztak, a székely örökséget venni lehetett s akinek pénze volt, az a székely birtokkal együtt a kapitányi, székbírói, esküdti hivatalt is megvásárolhatta magának. A pénz hatalmából lehetővé vált a kevesek uralma, mely a régi székely szabadságot és egyenlőséget volt hivatva, a XVI. század folyamán, végkép felváltani. Ez a fejlődés már a XV. században is felismerhető volt: tudjuk, hogy a főszékelyek, primorok és lófők már ekkor megpróbálták a hivatalokból a szegény községeket kizárni és már ekkor fellép a földönlakók osztálya, mely a primorok birtokát míveli jobbágyi helyzetben, a magyar jobbágyétól nem sokkal különböző elnyomásban. A közszékelység ez ellen hiába igyekszik védekezni, legalább az igazságszolgáltatást próbálná a régi, középkori, demokratikus alapokon, az esküdtek választásával, megtartani, s mikor panaszai mindegyre hasztalanok, csak fegyveres felkelésekben lát menedéket. A XV. század végén, a XVI. elején Báthory István, Zápolyai János vajdák és alvajdáik többször fojtják vérbe a közszékelyek lázadását. A királyi hatalom az egyetlen, mely legalább közjogi téren respektálja a székelység ősi szokásjogát; a székely örökségre nem terjeszti ki a királyi jogot, nem vonja be az örökös nélkül meghalt székely birtokát; a hadkötelezettséget és az egyetlen székely adót, az ökörsütést is a régi formákban követeli tőlük, s nem az ő hibája, hogy a primorok és székely ispánok elnyomásától elkeseredett közszékelység néha még ezeket a régi szolgáltatásokat is megtagadja. Ilyenkor királyi had száll meg náluk és kényszeríti ki engedelmességüket. A közszékelyek kétségbeesett harca azonban egészben véve eredménytelen volt: a fejlődés székely földön is vármegyei irányban folyt le, s amint a vármegyei területen a XV. század hozta meg a földesúri jogok teljes biztosítását és a korábban különböző szabadságokkal rendelkező szolgáló népeknek egyetlen jobbágyosztályba szorítását, ugyanez történik most, a XVI. században, a szabad székelyek országában. A székely szabadság e tragédiáját a külön erdélyi fejedelemség hozta meg, de előérzete megvolt már a század első felének nemzedékeiben is: a székelység soha nem viselkedett oly makacsul, oly elkeseredett, szép szó és fenyegetés iránt érzéketlen módon, mint most, előre sejtve, miként fogja 80–90 primor család, a lófőkkel együtt, jobbágysorba alacsonyítani a 7–8000 szabad székely családot.

Ebben a véres jelenetekkel terhelt társadalmi harcban a székely nemzetnek valóban nem volt oka a magyar királyságtól elszakadni és a vármegyei nemességgel szorosabb kapcsolatba lépni, amely természetesen csak pártolhatta a primorok földesúri hatalmának kifejlődését. A közszékelységnek, fenyegetett helyzetében, egyedül a király lehetett pártfogója: a szegény község panaszai és óhajai egyképen Budára szállnak, a királyi udvarba.

A harmadik nemzetnek hasonlóképen nem volt oka kikívánkozni a magyar királyságból. Az erdélyi szászság ekkor már teljesen kialakította magának közjogi és közigazgatási egységét, mely immár minden szászt magában foglal és egy nemzettestbe olvaszt. Az Andreanumnak kiváltságait, melyek eredetileg csak a Szeben vezetése alatt álló hét széknek szóltak, már Hunyadi Mátyás kiterjeszté az összes szász területekre, s a XV. század második felére elkészül a minden szászok egyeteme, az universitas Saxonum, melybe a hét szász széken kívül a két szék, továbbá a besztercei és brassói, barcasági kerület is beletartozik. Országgyűlésekre együttesen hivatnak a szászok és együtt mennek, adót is együttesen fizetnek, a szebeni polgármester és szász comes tekintélye az egész szász települési területen érvényesül. A világi universitas az egységét hathatósan támogatja az egyházi egység, melyet a szász papság előrelátó, makacs munkával ért el. Az eredetileg az esztergomi érsek és erdélyi püspök alá tartozó szász káptalanok 1502 óta a medgyesi dékán, mint generális dékán alatt vannak, aki előbb csak a dekanatusok, azaz prépostságok papságára vetett adónak a kezelője, de később már a püspöktől is elismerte feje a szász papaságnak, mely ilymódon már a protestantizmus behozatala előtt létrehozza nemzeti egységét, mintegy a protestáns-kor ágostai szász zsinatának előképét. Világi és egyházi universitas egyképen szolgálják a nemzeti elzárkózás, a faji fenntartás céljait, az egységes vezetés a szebeni polgármester kezében van, aki ebben az időben már szinte külön államnak a feje: a kisebb városok tanácsainak ő ad pénzt csapattartásra, erődítési munkálatokra, ő gyüjti össze az adót, ő képviseli a király előtt a hű szászokat, kiket „ad retinendam coronam”, a magyar királyi tekintély fenntartására helyeztek ide, Európa keleti végeire a régi királyok.

A XVI. századra kifejlődő szász egység tehát, a közszékelyekhez hasonlóan, saját fennmaradásának és függetlenségének garanciáit látta abban, ha a magyar királyok uralma alatt megmaradhat, akik különben is elhalmozták privilégiumaikkal, kegyük jeleivel. De a két másik nemzettel való szorosabb kapcsolatot egyébként sem óhajtotta a szászság, melynek belső, társadalmi fejlődése homlokegyenest ellenkező irányban haladt, mint akár a vármegyéké, akár a székelyeké. E két utóbbi nemzetnél ekkor szilárdul meg a földesúri hatalom és tűnik el, örökre, a középkori szabadság. A szászoknak sikerül ezt a fejlődési tendenciáit jó korán, gyökerében megszüntetniök: az egyes falvakban vagy városokban örökösödési jogon főhivatalnokságot gyakorló „erbgrafok” hatalmát már a XV. században megtörik a szász községek s bár az ilyen családok utódai, pl. a Gerendiek, még a XVI., sőt XVII. században is követelőznek, királybíróságot, vagy a közös föld felosztásánál több „nyilat” örökjogon kívánnak maguknak, ezen igényeket már maga az universitas utasítja vissza és védi meg földesúri hatalom kialakulásától az egyes községeket.

De az agrárfoglalkozású, földmívelő szabadok önállósága, ha ki is kerülte a szászok közt a földesúri hatalmat, mégsem maradt meg teljes érintetlenségében, aminthogy a XV. és XVI. századot Közép-Európa egyetlen területén sem élte túl a közszabadok középkori önállósága. A szász falvak, földesúr helyett, a szék területén kifejlődő városok hegemóniája alá kerültek, melyekben kereskedő és ipari lakosság, valamint egyházi és világi intelligencia halmozódott össze. Az egyes székek területén ezek a kerített városok veszik kezükbe a hatalmat, köztük Szeben, Segesvár, Medgyes a két kerületben Brassó és Beszterce, s a falusi agrárlakosságnak középkori, a telepedés kora óta állandóan gyakorolt autonómiája kezd megtörni a városok hatalmán. Az összes szabadok testülete, a székgyűlés, csak azokban a székekben választja továbbra is a székhivatalnokokat, melyekben város nincsen; a várossal mint központtal bíró székekben a falusi lakosság politikailag a városi tanács befolyása alá kerül: s ezzel együtt a székgyűlés választói hatásköre a városi tanácsra és a százak testületére száll át, az esküdteket ezek választják, sőt néhol a városi tanács lesz a falvak számára a fellebbezés fórum is. Itt a közszabadságot illetőleg ugyanazon processzussal állunk szemben, mint előbb a székelyeknél: a falusi közszabadok előbb az igazságszolgáltatást, azután egyéb autonómiájukat is elvesztik, míg azonban a közszékelyek egyes magánföldesurak hatalma alá kerülnek, addig szász földön a városokban megszervezett polgárság veszi át a falusiak autonóm jogait.

Ez a polgárság maga is mindinkább antidemokratikus irányban fejlődik: a közszabadok középkori egyenlősége a városokban sem tartható fenn többé. Míg a középkorban még a község, majd pedig a százak testülete választá a városi hivatalnokokat, a XVI. század közepén a rendelkezés joga szinte kizárólag a városi tanács kezébe került, ennek tagjai, a polgármesterrel és a városgazdával (Stadthann) élükön választják meg az esküdteket. A század közepén Brassóban, Szebenben olyan bírákkal találkozunk, akik tíz-tizenkétszer viselik egymásután városuk legfőbb tisztségét. Az a körülbelül 60–70.000 lélek, amennyit ekkor a szász területek lakossága kitesz, tulajdonképen néhány száz, gazdag és értelmes városi család igazgatása alatt él. Bár a patricius elnevezés nincs divatban, a valóságban ezek a patriciusi családok kormányozzák a szász városokat és az egész Királyföld és Barcaság falvait, s az ő előrelátásuk biztosítja az egész terület anyagi jólétet és a folytonos belvillongásban közbiztonságát. Az „okos és körültekintő” városi kormányokra jellemző, hogy évtizedeken át következetesen akadályozzák a székely községeknek városi központokká kifejlődését: a székely mozgékonyság közel állott a kereskedelmi tehetséghez, s ha a székely mezővárosoknak sikerül kereskedelmi kiváltságok segélyével felemelkedniök, előrelátható volt a veszedelem, hogy az oláhországi és havasalföldi ki- és beviteli kereskedést kiveszik a szászok kezéből, akiknek pedig ez volt a fő jövedelmi forrásuk. Ezért akadályozzák minden módon a székely városi fejlődést és például mikor Sepsiszentgyörgy vásárjogra tesz szert, Brassó éveken át, Lajos és János király előtt tiltakozik ellene és végül sikerül is neki a királlyal a vásárjogot visszavétetni.

A társadalmi ellentét mellett azután a vallási is csakhamar fellépett: a szászok, mint tudjuk, mindnyájan Luther felekezetéhez csatlakoztak, s meg is maradtak benne azután is, hogy a vármegyebeli magyarság, valamint a székelyek egy része a Melanchton–Kálvin-féle reformációhoz, majd az unitarizmushoz állott. Mindezen elválasztó momentumokhoz járul a XVI. században élesebb formákban jelentkező nemzeti ellentét, mely ekkor már jóval túlhaladja a középkori kereteket.

A nemzeti érzés középkori jelentkezési formája, mint föntebb is láttuk már, rendesen abban állott, hogy idegen nemzetiségűt nem akartak sem hivatalokba, sem tisztségekbe vagy birtokokba befogadni. A nemzetiségnek ez a társadalmi formája természetesen a XVI. században is megtalálható, legtisztább kitenyésztésben a városi polgárságnál, mely ekkor is kétségbeesetten védekezik minden idegen bevándorlás ellen. Az erdélyi viszonyokra különösen jellemző, hogy 1541 után, amikor a külön erdélyi államiság tényleg létrejött, a magyarok és székelyek, bizakodván a három nemzet uniójától feltételezett testvéri érzelemben, többszörösen megpróbálták a szász városoktól az eddigi gyakorlat revizióját kieszközölni. Így kívánta 1544-ben a magyar nemesség, hogy ezután egyes nemesek a szász városokban házakat vehessenek és bírhassanak, amit azonban a szász universitas elutasított, mint a brassói orgonamester, Ostermeyer Jeromos elégtétellel megjegyzi: ez soha többé, örök időkben, meg ne adassék nekik. Két év mulva a szebeni tanács újból kénytelen volt foglalkozni azzal, ne vegyen-e fel magyarokat is a városi céhekbe, s végül is a régi tilalmat fenntartva és megszigorítva kimondta, hogy már beköltözött és polgárjoggal bíró idegen családok fiai is csak a beköltözéstől számított negyedik izükben vehetők fel céhekbe. Ezek a szigorú tilalmak a fejedelemség korában is állandóan érvényben voltak, a szász polgári családokba beházasodó magyarok, feleségük halála esetén csakis az ingókat örökölhették, a ház- és ingatlantulajdont kénytelen voltak az asszony rokonainak, szász polgároknak átengedni. Szeben városa 1589-ben újra kimondja, hogy semmiféle idegen, rác, oláh, magyar, horvát, vallon, spanyol, francia, polyák nem szerezhet magának házat, sőt a tanács engedelme nélkül be sem házasodhatik polgárcsaládba. Kivételt egyedül a németekkel tettek: a század két nagy szász államférfia, Pemflinger Márk és Haller Péter, bevándorolt német, s ugyancsak gyakori, hogy felsőmagyarországi vagy ausztriai németeket alkalmaznak papi állásokra. A szászok ezen erős nemzeti elzárkózását az új Erdély fejedelmei is respektálják: János Zsigmond Segesvárnak privilégiumát, hogy idegen ne vétessék el, megerősíti, Báthory István pedig elfogadja azon szász statutumokat, melyek szerint szász bíróságok előtt a felekre kötelező a német nyelv használata.

Ez a társadalmi téren nyilvánuló elzárkózás kétségtelenül mély nemzeti forrásokból is táplálkozott, aminthogy erős nemzeti reakciót is keltett életre más népeknél. 1550-ben Fráter György törvényszéke elé került ez a nemzetiségi eset: Béldi Ferencnek két székely szolgája egy barcasági szász faluban lagzira volt hivatalos, s ők ott e kelleténél többet öntvén a garatra, a vendégeket „buta szász” szóval szidalmazták, majd onnan hazafelé indulva, a következő szász faluban egy székely kobzosra akadtak, akit csak nem hagyhattak ott a szászok között, hanem magukkal akarták vinni „Székelyországba” s mikor ez nem ment velük, bántalmazták és hangszerét összetörték; tovább menve az úton egy szász szolgát ismét „germán bestia” szidalommal illettek, s több hasonló kihágást is követtek el, miközben kardot rántottak, de csak ők sebesültek meg, s végül is Brassó városa karóba huzatta őket. A szigorú ítéletnél kétségtelenül nemzetiségi ressentiment is közrejátszott, székely és szász, valamint szász és magyar közt ekkor már társadalmi és vallási ellentéteken felül nemzetiségiek is hatóerőként szerepelnek.

A legsúlyosabb nemzetiségi összeütközés Kolozsvárott játszódott le, ahol a szászok már a korábbi századokban sem tudták fenntartani a bevándorlási tilalmat, s így már Mátyás kora óta a magyarokkal megosztani voltak kénytelenek a hivatalokat. A magyarok áttérvén a református és unitárius felekezetre, a nagy templomot kezdték követelni a lutheri szászoktól, akik viszont birtokjoguk megszilárdítása kedvéért levakarták a templom homlokzatáról Mátyás király feliratát és ráírták: Templum Saxonum. A dolog pörre került és János Zsigmond kancellárja, Csáki Mihály előtt mindkét fél alkalmat vett magának a saját nemzeti történetfilozófiájának előadására. A szászok előadása szerint az ősi szász nemzet már kétezer év óta híres és nevezetes az egész világon, s ezer éve, hogy Magyarországon lakik, falakkal kerített városokban, Esztergomban, Budán, Pesten, Pécsett, a radnai bányák vidékén. Mikor pedig Magyarországot a tatárok elfoglalták, alig maradt magyar életben, s IV. Béla király nem tudta másként visszafoglalni, minthogy a szász fejedelemtől elkérte alattvalóit; a szászok csakugyan véres harcokban kiverték a tatárokat, s mivel Béla király szegény volt, s illő jutalmat nem tudott nekik adni azért, hogy országát visszafoglalták, odaadta nekik a Szászföldet és felhatalmazta őket, hogy városokat erős falakkal építsenek. Így lettek ők ezelőtt már ezer éve, a harmadik náció Erdélyben... A magyarok előadása nem kevésbbé dagad a nemzeti önérzettől: Erdélyben ők a magyarok a főnáció, mert vérük hullásával foglalták el az országot, s a szászok csak mint menekültek és csavargók, az ő engedelmükkel költöztek be utóbb. Hosszas feleselés után a fejedelem kancellárja ítélkezik, s a városi lelkészséget alternatívvá teszi: magyar-unitárius után szász-ágostai legyen városi lelkész, Mátyás-templomát pedig magyar bíró alatt a magyarok, szász bíró alatt a szászok bírják.

Mindez teljes kifejlődésében mutatja úgy a magyar-székely, mint a szász öntudatot. A nemzeti öntudat, ha saját körében a humanisztikum magaslatáig felemelkedni nem képes, elsősorban a más nemzetiségűek lebecsülésével bizonyítja meg életrevalóságát, ami akkor szásznál és magyarnál egyaránt megfigyelhető. Ezt bizonyítja Hut Albertnek, a nagy szász comesnek 1591. beszéde is a fejedelem előtt, ahol ismét előadja, hogy a szászok mentették meg a régi királyokat, s így fegyveres szolgálatukért kapták földjüket: ha azonban most céhbeliek is már, szűcsök, suszterek, szabók, ennek is örülni kell, hogy az államban már békés keresetből is meg lehet élni, nemcsak „dúlás, fosztás, kóborlásból”, gondolatban hozzátéve: miként a magyar nemesek. A három politikai nemzet mindegyikét a saját nemzeti öntudata fűtötte, nem pedig egy mindent átfogó erdélyi öntudat, melynek e korban még kezdetei sem ismerhetők fel.

A három nemzetnek életét már az egykorú Verancsics is „politikai” életnek nevezte, mellettük politikai, azaz közjogi vonatkozású jogok nélkül éltek az oláhok, már csak részben a középkori kenéz-telepítések utódai, részben új bevándorlók, akik a XV. század török pusztításaiban eltűnt magyar jobbágyság helyét foglalták el. A kenézségi telepek régi jogai e században is épségben maradtak, a hátszegi, fogarasi és egyéb területek kiváltságos oláh falvai a nemzeti fejedelmek uralma alatt is élvezik jogaikat, melyek nekik nem ugyan közjogi érvényesülést, de ehelyett kevés, pontosan körülírt szolgáltatás fejében olyan életet biztosítottak, mely szabadságban és a kultúrállapotnak megfelelő kényelemben nemcsak a magyar jobbágyokén, de a székely közszabadokén is túltett. Az új telepesek, akikkel ekkor még csak magyar vidéken találkozunk, a szászföldi oláh falvai csak a XVII. században tünnek elő, maguk is szerződések alapján foglalták el a magyar jobbágyoktól elhagyott helyeket, s ezek a szerződések rosszabb szerződéseket nem tartalmaztak, mint a minők a magyar jobbágyság kötelezettségei voltak. Emellett egyházi adótól teljességgel mentesek voltak, ami nem keveset jelentett, mikor a XV. századi nagy magyar jobbágylázadás az egyházi tized miatt tör ki, s a XVI. században a protestáns, szász papok tizedéről fejedelem és universitas mint nagy bevételi forrásról vitatkozott állandóan. Számuk ekkor sokkal kisebb volt még, mint később, még két véres évszázadnak kellett elviharzania, hogy a kiégett, elpusztult magyar és szász falukba végkép leereszkedhessenek a havasi oláh pásztorok. Számukat Verancsics, nagyot akarván mondani, nagyobbra teszi, mint egyenként bármely politikai nemzetét, tehát a szászság és székelység számánál többet véve fel 80–100.000-re tehetjük Erdély akkori oláh lakosságát. A kenéz családok egy része ekkor már felemelkedett a magyar nemesség privilegizált rendjébe: magából Hunyad vármegyéből hatvan ilyen nemes oláh családot ismerünk, aminek jelentőségét akkor fogjuk fel teljesen, ha visszaemlékezünk rá, hogy a székelység főember osztálya sem állott sokkal több családból.

*

Bár az első fejérvári koronázás Erdély vajdájának fejére tette a magyar koronát, még nem tudta számára Erdély uralmát biztosítani. A polgárháború éveiben semmi különbség nincs Erdély és a tulajdonképeni Magyarország között: mindkettő belsejében kétfelé szakítva ingadozik a két koronás király között, s a Bécstől távolfekvő Erdélyben épp úgy vannak Ferdinándnak hű és kitartó alattvalói, mint Jánosnak Tótországban és a horvát részeken. Az a gondolat, hogy a bérces haza a magyar polgárháború borzalmaiból legkönnyebben úgy szabadulhatna, ha külön fejedelem alatt, a két vetélytárs kizárásával, külön életet élne: ez a gondolat soha, egyetlen erdélyi fejében sem fordult meg a polgárháború éveiben: egyéb megoldást el sem tudtak képzelni, mint valamelyik magyar király uralma alatt továbbra is a magyar állami keretek között élni. És így folyt éveken át Erdélyben is a két király küzdelme. Ferdinánd magyarországi sikereinek hatása alatt alig van többé Jánosnak volt vajdaságában híve. Zápolyai maga panaszkodik 1528-ban: midőn az emberek hitetlensége miatt Erdélybe kellett vonulnia, úgy találta, hogy a hitetlenség ide is elhatott, mert a szászvárosok majd mind, a székelyek egy része és néhány nemes a német törekvésekhez csatlakoztak. A valóságban, mint tudjuk, nem akadt ekkor erdélyi vár és város, mely kapuit megnyitotta volna előtte. A szultánnak 1529-iki hadjárata volt az, melynek hatása alatt az erdélyiek megint kezdtek visszatérni János hűségére. De még évek fegyveres küzdelmei kellettek, hogy Erdély birtokában János hatalma megszilárduljon. Ferdinándnak állandó kormánya, vajdái és helytartói voltak Erdélyben: Perényi Péter, vingárti Horváth Gáspár, majd Gerendi Miklós püspök, akik nemcsak az egyes magyar urakat, a székelyeket és szász városokat iparkodtak Ferdinánd pártján megtartani, hanem folytonos diplomáciai alkudozásokkal a moldvai és havasföldi vajdák támogatását is biztosítani akarták maguk számára. A polgárháború ez éveiben kezdődik az a gyakorlat, hogy az Erdély birtokáért versenyző felek a két szomszédos oláh vajdaság fegyveres erejét veszik igénybe és zúdítják, saját céljaik érdekében, az erdélyiek nyakába. Ez irányban az első lépéseket Ferdinánd tette meg, rögtön trónralépése után külön ügynököket küldve a vajdákhoz, nekik szövetséget felajánlandó. Az ő lépései azonban eredménytelenek maradtak, nagyobb sikerrel alkalmazta e gyakorlatot János király, akinek hadai a moldvai vajda seregeivel együtt működnek Erdélyben Ferdinánd párthívei ellen. A döntő csata 1529-ben Brassó mellett, Földvárnál folyt le: Ferdinánd zsoldosait és a melléje állott szászokat és székelyeket Török Bálint, Majlád István és Gerendi püspök vezették a János nevében Erdélybe nyomuló Rares Péter moldvai vajda ellen: a csatában a székelyek az oláhokhoz állottak, Török Bálint serege teljes vereséget szenvedett, Majlád egy híd alá bújt üldözői elől, míg végre a többi vezérrel együtt Szeben falai mögött biztonságba jutott. Péter vajda feldúlta a Barcaság falvait és szolgálataiért János királytól erdélyi várbirtokokat, Csicsót, Küküllővárát, Bálványost, valamint a hatalmas szász várost, Besztercét kapta ajándékba. A felsorolt várak ettől kezdve gyakran szolgálnak a vajdák ellátására, akik ezeket természetesen mint magyar nagybirtokosok, királyi adománybirtokként élvezik; – veszedelmesebb helyzetet hozott létre János adománya Besztercét illetőleg. Beszterce már a korábbi időkben is szinte egyetlen ipatelepe volt Moldvának: besztercei iparosok jártak be az oláh területre házépítésre, házi berendezések reparálására; ha az oláh vajdának kocsija eltörött, besztercei kovácsok javították ki, s ami primitív szükséglete volt az oláh lakosságnak, késekben, fegyverekben, mind Beszterce szállította nekik. Most, hogy János király nemcsak Beszterce városát, hanem az egész Radnavölgyet is az oláh vajdának adta, ezzel lehetővé vált ez ipari központnak Moldvával való egyesítése. Péter vajda neki is állott Beszterce ostromának, s bár a szász polgárok hősiesen védekeztek, tíz havi ostrom után mégis csak meg kellett hódolniok, miután János király is szigorú parancsokkal utasította őket arra. Hogy a magyar állami területnek ebből állandó kára nem származott, ez nem János érdeme, aki példátlan rövidlátással tette lehetővé az elidegenítést: a moldvai vajdák rövid ideig szokták trónon ülni, s miután Szolimán 1538-i hadjáratban Pétert elűzte, Beszterce is visszaszállott a magyar királyságra.

János uralma Magyarországon török segítséggel megszilárdulván, Ferdinánd párthívei Erdélyben is mind szűkebb körre szorultak össze. A szász városok egymásután meghódoltak János új vajdája, somlyai Báthory István előtt, Brassó és Segesvár behódolása után Szeben egyedül maradt hű Ferdinándhoz, s egyedül védekezett oláh hordák és Majlád István, ekkor már János király párthíve támadásai ellen. Szeben védelmét a szász comes, Pemflinger Márk, a szászok közé beházasodott német bevándorló vezette, ő volt az, aki a szászok fővárosát néhány évre országos szerephez juttatta, kiemelve a szűkkörű német polgári politikából. Szeben 1536-ban hódolt meg János királynak, aki a város kiváltságait megerősítve ettől kezdve jó barátságban élt vele és a szászokkal.

Az ő uralma alatt Erdélynek Magyarországhoz való viszonyában semmi változás sem történik: az erdélyi részek semmivel sem bírnak nagyobb autonómiával, mint korábban, és egyelőre még semmi jele sem mutatkozik annak, mintha itt külön állami önállóság felé haladnának a dolgok. A három nációnak János uralma alatt tartott gyűlései ugyanazon tárgyakkal foglalkoznak, mint korábban; legsürgősebben a védelem szervezését szokták tárgyalni, a középkori hadi kötelezettség kereteiben. Egyes vajdák már akkor foglalkoznak a Magyarországtól elszakított külön erdélyi vajdaság gondolatával, s ezt hol Ferdinánd, hol a szultán égisze alatt vélik megvalósíthatónak. Erdély mint külön fejedelemség először ezen zabolátlan nagyurak fejében születik meg, különösen Majlád István, e „semmi sohunni oláh ember”, amint János udvarában nevezik, törekszik a két távoli központ, Konstantinápoly és Bécs, elismerésével, tényleges függetlenítésére az erdélyi vajdaságnak. A két vajdának, Majládnak és Balassa Imrének, meg Kendy Ferenc tárnokmesternek felkelését hiába verte le, utolsó erdélyi útjában, János király: halála után megint a két vajda kezébe kerül a hatalom, ezek szállják meg a királyi birtokokat, s mikor Szolimán tájékozódás végett csauszt küld be Erdélybe, ezt Majlád ráveszi, hogy az erdélyiek gyűlésén őt nevezze ki a szultán nevében vajdának és fejedelemnek. A három nemzet azonban nem mer határozni s vezetés nélkül mintha teljesen az anarchia felé haladna.

János halálával a magyar király tényleges hatalma megszűnt Erdélyben: Ferdinánd korábban sem tudta itt akaratát érvényesíteni, most pedig seregei egyelőre Buda visszafoglalásán erőlködtek, s ezzel a keleti részek tényleg kiestek a magyar királyság hatalmi köréből. Izabella, mint János fiának, a jogutódnak anyja, még közelebb van, s ezért hozzá küldik be a vajdák hűségnyilatkozataikat, melyeket tettek nem követnek. De Ferdinánd sem mond le Erdélyről, ő is beküldi követeit, s ezek egyike, Harinnay Farkas, felszólítva az erdélyi rendeket a hódolásra, az erdélyi fejedelemség legfőbb életproblémáját pendíti meg, mikor ez a fejedelemség még meg sem született: a töröknek esküjében ne bízzanak és „ne reméljék, hogy valamikor lerázhatják a török igát, ha egyszer alája adták magukat; engedményeket a török soha, senkinek sem tesz, inkább elpusztul maga is. Amit egyszer fogai közé ragadott, azt ki nem ereszti többé”. Az ilyen bölcs meggondolások azonban nem számítottak többé, amikor Buda török kézre került és Szolimán elhatározta, hogy a keleti részekből hűbéres fejedelemséget alakít magának.

Az eseményeket későbbi magyarázatoktól szabadon mérlegelve, fel kell ismernünk, hogy Erdély államiságát török hatalmi szó, Szolimán erőszaka hívta életre. Ezzel szemben hiába volt Erdély akarata: hiába csatlakozott Majlád, sógorának, Nádasdy Tamásnak, befolyása alatt, Ferdinándhoz, hiába tette le ugyancsak a másik vajda, Balassa is, meg a szász városok a hűségesküt, s hasonlóképen hiába küldött nekik Ferdinánd hitlevélszerű diplomát: Erdély sorsa ekkor is, majd később is annyiszor, határain kívül dőlt el. A rendek 1541 májusában Nagy-Selyken, szász földön gyűlést tartottak, s akkor Szolimán követe szultáni fermánt nyujtott át nekik, „Hatalmasságom – mondja a szultán – értesült a Majlád és Balassa Imre által támasztott zavarokról. Pedig én az országot János király fiának adtam, de azok nem akarnak engedelmeskedni, hanem Ferdinándnak hódolnak és német segélyért küldenek. Elviselhetetlen adókat szednek az erdélyiektől, elfoglaltak két sóbányát és bitorolják az országot. Magyarországot karddal hódoltattam meg és jobbágyaimat nem engedem sarcoltatni. Hatalmam teljességéből adtam az országot János király fiának, s nem tűröm, hogy ezen határozatom ellen történjék valami. Éppen azért a viddini szandsákbég s az oláh vajda rendeletet kaptak, hogy haladéktalanul az országba menjenek, s akár Majlád, akár Balassa tagadja meg az engedelmességet a király fiától, kiűzzék az országból, s az engedetlenkedőket megbüntessék.”

Erre a fenyegetésre még egyszer fellázadt Erdély magyar, keresztény érzése és Majlád István Izabellának biztosával, Statileo püspökkel együttesen meghordoztatta a véres kardot és az országhatárokat a két oláh vajdaság felé elzáratta. De mindez későn volt, 1541 júniusában a török vezér, Kucsuk Balibég és a két oláh vajda már Erdély földjén állanak, a székelyföldet és a Barcaság falvait kirabolják; maga Majlád is, oláh hitlevélre erős Fogarasvárát otthagyva, Rares Péter foglya lesz, aki azután Konstantinápolyba küldi, a Héttorony örökös lakójának. Nincs többé semmi akadálya, hogy Erdély rendei a szultántól kijelölt fejdelemnek hódoljanak, s egyúttal gondoskodjanak a török sarcnak a három nemzet közt való behajtásáról.

Így jött létre, török parancsszóra, János király fiának és özvegyének erdélyi fejedelemsége, anélkül, hogy Fráter György benne bármi szerepet játszott volna. De ennek a vérrel és vassal, oláh álnoksággal és török erőszakkal összeforrasztott államalakulatnak a kormányát őreá bízta Szolimán. A következő év januárjában bejött a tordai gyűlésre és nagy beszédében tájékoztatta a három nemzetet a történtekről. Talán ez a legelső magyar külpolitikai expozé. Megállapította, hogy a moldvai vajda fenyegetései hiábavalóak, mert neki is a szultán parancsol, elmondta Budavár siralmas históriáját: nem titok előttetek, erdélyi urak, hogy a szultán őfelsége kezünkből átvevén Buda várát, a királyné őfelségét és minket fogolyként letartóztatott, közülünk Török Bálint urat magával vitte, s ezt a levelet adta nekünk, amelyben elrendeli, hogy Magyarországnak a Tiszán-túli része és Erdély országa János király fiának adatik, kivévén Váradot, Fogarast és Kassát, melyeket Fráter György, és Temesvárt, melyet szandsák gyanánt Petrovics Péter kap; amíg pedig a királyfi felnő, mind a két országot, Magyarországot és Erdélyt, Fráter György fogja bírni. Erdély és Magyarország része évenkint 10.000 aranyat tartozik Fráter György által a portára küldeni, még akkor is, ha egyetlen pénze sem maradna az országnak. A szultán végül kimondotta, hogy akik a rendeleteit megtartják, azokkal úgy bánik, mint többi rabszolgájával, az ellenük merészkedőket azonban tűzzel-vassal ki fogja írtani, viszont Fráter Györgyöt, ha híven szolgál neki, még Bécs városával is meg fogja ajándékozni.

A beszéd a barátnak a szultántól származó hatalmát fejtette ki az erdélyiek előtt, akik ugyan sem Fráter Györgyben érdemeket, sem magukban hajlandóságot nem találtak a nem is közülök való barátnak hódolni, de kénytelenségből megtették: Fráter Györgyöt királyi helytartónak választották, s két hónap mulva, a márciusi tordai országgyűlésen hozzájárultak a kormány berendezéséhez, amint azt Fráter György javasolta. E szerint a helytartó mellé minden nemzet, székenkint és megyénkint, két-két tanácsost választ, akik mellette tartózkodnak és az ország ügyeit titok terhe alatt intézik. A közigazgatás egyes ágaira érvényben hagyták az eddigi szokásokat: közfelkelést mindegyik nemzet a saját ősi szokásai szerint végzett, az igazságszolgáltatás is a régiben maradt, a két közszabad nemzetnél a székek kezén, csak a vármegyék törvénykezése szorult javításra: ezekben bűnügyekre tizenkéttagú törvényszékeket szerveztek. Az egész rendelkezés jelenősége tulajdonképen abban áll, hogy a három nemzet univerzitása egyenkint felruháztatott kormányzási jogokkal, aminőkkel eddig nem rendelkeztek. Eddig a három nemzet képviselői, az országgyűléseken, csak rendi képviselők voltak, most azonban a kormány is belőlük tevődik össze: a helytartói tanács, mely Izabellának az országba költöztével királyivá emelkedik, tisztán rendi, választott tagokból áll.

Ez a helyzet, a XVI. századnak magyar és európai fejlődésével összemérve, szinte példátlan gyarapodását jelentené a rendi hatalomnak, olyan gyarapodását, melyet az akkori viszonyokból semmiképen nem érthetnénk meg. Hogyan? a három nemzet rendi képviselői kezébe kerül az államhatalom, amikor ezt az államhatalmat csak most alapítja meg, török hatalmi szó végrehajtójaként, Fráter György, egész életében a királyi hatalom pártfogoltja és védelmezője? A barátnak a központi hatalom ily feláldozására oka nem volt, rá nem is gondolhatott, egy ily végleges rendi szervezetet el sem képzelhetett magának. Az ellentétet megértjük, ha megállapítjuk, hogy ezen új fejedelmi tanácsnak hatásköre sehol nincs körülírva, sehol nincs kötelezve a helytartó vagy fejedelem, hogy a tanács javaslatait respektálja, viszont a szűkszavú törvényszöveg is félreérthetetlenül kimondja, hogy a tanácsosok hívásra – vocatus – jelenjenek meg a helytartónál, ha ez Erdélyben tartózkodik. A tanácsi határozatok figyelembevételével tehát tisztán a helytartó akaratától függ, ami annyit jelent, hogy ennek az új tanácsnak sincs több alkotmányjogi befolyása az ország ügyeire, mint akár a magyar tanácsnak, a Habsburg-királyok oldalán. A tanácstagok rendi választásának hasonlóképen hiányoztak a reális alapjai: a egész csak pillanatnyi helyzet eredménye volt és szertefoszlott akkor, amikor a helytartói és fejedelmi hatalom megerősödött. Már a következő évi, 1543 februári kolozsvári országgyűlés kimondja, hogy a helytartó és az összes hivatalnokok a királynétól függjenek, aki az ő tanácsosaival intéz minden ügyet. A későbbi fejedelmi tanácsnak huszonkét tagja – a huszonkettedik a szekularizált fejérvári káptalan választotta – valóban legnagyobbrészt, a benne ülő főhivatalnokokon kívül is, a fejedelemtől kapta megbizatását. Látni fogjuk, hogy az erdélyi fejedelmi tanácsnál szelídebb, engedelmesebb testület alig volt, még tagjainak törvénytelen és tömeges kivégzése sem tudta lojális nyugalmát megzavarni.

Az említett 1542 márciusi országgyűlésből fényes küldöttség ment ki Lippára Izabellához, felkérendő, hogy székhelyét Erdélybe tegye át, s miután Izabella kis fiával együtt bevonult, a marosvásárhelyi országgyűlés a fejérvári püspökség lefoglalt javait adta át neki udvartartása céljaira. A királyné beköltözik a fejérvári püspöki rezidenciába, az lesz Erdély új fejedelmi palotája.

Erdély tehát, az erdélyi alapokon, a három nemzeti univerzitásra felépítve, megalakult, külső nyomásra és fejedelmi, meg helytartói parancsszóra. Az 1542 decemberi országgyűlésen az uniót is újra kimondották, korábbi példákra magyarázván egymásnak, hogy egyességük nem színes, hanem őszintén testvéries lesz, egymást kölcsönösen védeni fogják, s ellenséges betörés esetén a városok nem fogják falaik közül a vidéki nemeseket kizárni. A három nemzet láthatólag a régi utakon jár, s ami kezdeményt látunk, nem a rendektől indul ki, hanem kívülről és a fejedelmi hatalomtól, – mert hiszen Fráter György hatalmát is fejedelminek kell neveznünk. A barát hatalma azonban nem Erdélyben, hanem a váradi egyházmegyéjében és a Tiszántúl vármegyéiben gyökerezett, s ezen területek voltak azok, melyek csatlakozásából Erdély államisága igazában megszületett.

A tiszántúli megyék mindenkor Magyarországhoz tartoztak, az erdélyi vajdának és egyéb erdélyi hatóságoknak nem volt rájuk befolyásuk. Ehhez képest a most megemlített erdélyi országgyűléseken sem jelentek meg, ők Buda elveszte után is Ferdinánd alattvalói maradtak, akiket Fráter György csak mint Ferdinánd híve, kincstárnoka és helytartója hívhatott időnkint részgyűlésekre. Így jelentek meg Fráter György hívására 1542 nyarán a nagyváradi részgyűlésen Arad, Békés, Bihar, Csanád, Csongrád, Külső-Szolnok, Temes és Zaránd vármegye nemesei, 1543 elején ugyanezek mellett még Heves küldöttei is, mindnyájan Ferdinánd hívei, akik már karddal akarnak védekezni a török ellen és erélyesen visszautasítják a barát ajánlatait, hogy a török távoltartására adót szavazzanak meg. De már az 1543 februári, Gyulán tartott gyülésen Fráter György és Izabella gondoskodásába adják magukat, a barát mellé tanácsadás végett urakat delegálnak, elnöklete alatt törvényszéket szerveznek, melyhez a vármegyei törvényszékektől felebbezhetők legyenek az ügyek. Döntő hatással volt a vármegyék állásfoglalására Szolimán 1543-i hadjárata, mely az ország középső részét kiszakítva, lehetetlenné tette a tiszántúli területeknek a nyugati részeken székelő kormánnyal való érintkezését. Fráter György most aratta le korábbi fáradozásainak gyümölcsét, minden nehézség nélkül becsatolván e vármegyéket az új erdélyi államtestbe. Azon országgyűlés, melyen a tiszántúli vármegyék rendjei a három erdélyi nemzet küldöttei előtt először jelentek meg, volt egyszersmind az ő hatalmi emelkedésének csúcspontja is: ez az 1544 auguszusi tordai gyűlés kincstartói tiszte mellett az összes magyar és erdélyi rendek főbíróságát is reá ruházza – a kormányzói címet, mely hatalmát inkább kifejezte volna, Izabella nem adta meg neki –, s egyúttal reábízza az ország összes jövedelmeit, szinte teljes, szabad rendelkezésére; az erdélyiek mellett a magyar vármegyék harmincadvámját és a kúnok adóját, sőt még a királyi ház fenntartására utalt püspöki javakat is kezébe adja: ő gondoskodjék ezután Izabella és fia ellátásáról. Ugyanezen országgyűlés, kimondván, hogy ezután évenkint közös gyűlésre jőjjenek össze az erdélyi és magyarországi rendek, közjogilag is befejezi a két külön terület egyesítését.

A MAGYAR ÉS TÖRÖK VÉGVÁRAK 1576-BAN. II.

A vajúdás ezen éveit közelebbről kell megtekintenünk, hogy az új fejedelemség életfeltételeit reálisabb világításban megismerhessük. Az erdélyi fejedelemség már megalakulása pillanatában sem Erdély egyedül, hanem kiterjed Erdélyen kívül majdnem ugyanoly nagyságú magyar területre is. Ezek a területek pedig gabonában, borban, állatban gazdag vidékek, melyek az államkiadások fedezésénél lényegesen megkönnyítik a szorosan vett erdélyi lakosság terheit. A tiszántúli részek vártartományai Fráter Györgynek, s majd utána a fejedelmeknek meg nem ingatható hatalmi alapokat nyujtanak. Már Fráter Györgynek sikerül a Drágffy-örökségből birtokokat szerezni, az ő halálával a szekularizált váradi püspökség óriási uradalmai is a fejedelmi vagyont gyarapítják: az erdélyi fejedelmeket tiszántúli birtokaik függetlenítik, anyagilag úgy, mint politikailag, a három nemzet akaratától. Maga Fráter György olyképen tartja meg hűségében a változékony székelységet, hogy ennek adóját az ő saját, tiszántúli birtokainak jövedelméből előlegezi. A Tiszántúl nélkül Erdély nem bírta volna meg az önálló államisággal járó súlyos pénzbeli terheket, s viszont a Tiszántúl nélkül a fejedelmi abszolútizmus sem fejlődhetett volna ki oly mértékben, mint ezt a XVI. és XVII. század legtöbb uralkodója alatt látni fogjuk. A fejedelem váradi kapitánya nemcsak a török ellen állott folyton fegyverben, de egyúttal készen is volt csapataival Erdély ellen fordulni. Hiszen már Fráter György is váradi, tiszántúli sereggel hódítá vissza, nem is egyszer, Erdélyországot.

Másik fontos momentum Erdély államéletében: a fejedelmi hatalmon kívül alig van kapocs, mely az ország egyes részeit, s azoknak nagyon is különnemű lakosságát egybentartaná. Társadalmi, vallási, nemzeti különbségek választják el az erdélyi hét vármegyét, a szász földet, Székelyországot, a tiszántúli magyar megyéket, a Maros–Duna szögéből megmaradt karánsebesi és lugosi bánságokat. Minő más az élet a Báthoryak végtelen ecsedi uradalmában, egy embernek autokrata kormánya alatt, mint a szász városok polgári tömegeiben, mint a hét vármegyének kis- és középbirtokosságában, hol a legnagyobb urak is csak néhány falunak parancsolnak! És ezek a különbségek a XVI. század folyamán mind megmaradtak, de még a következő század is alig-alig mérsékelte őket, ami szintén bizonyítéka annak, hogy a fejedelemség egyes részei alig nőttek össze organikus egésszé: mindegyik megtartotta az együttélésben is a saját kulturális és politikai arculatát.

Az uniformizálásnak ez a hiánya magában véve is értékes tanulság. A XVI. és XVII. század az egész európai s így magyar fejlődésben is uniformizálta azt a végtelen sok politikai, gazdasági, műveltségi egységet, mely a középkor változatos viszonyaiból ittmaradt. A sokféle privilegizált országból egyetlen nemesi rend, a még többféle szolganépből egyetlen jobbágyosztály fejlődött ki, s ezek két, egymással szembenálló, de egymás nélkül el nem képzelhető néposztály likvidálásából állott elő az újkor és a legújabb kor története. Ezen általános fejlődés nem csapott át Edélyre: megállott a tiszántúli határokon, mialatt bent az országban tovább virultak a középkori privilegiumok, a középkori osztálykülönbségek. Ebben a tekintetben az erdélyi fejedelemség egy darab megkövesedett középkor, mely a régi formák állandósításával őrzi meg a XIII. és XIV. század változatos állapotát. Nemcsak a szászság és székelység társadalmi formái, politikai jogai származnak középkorból, miként ezt fönt láttuk: egész kis dolgokban is találkozunk valódi középkori felfogással, mely másutt már régi antikválódott. llyen például az erdélyi postarendszer, melyben a fejedelmi futárok középkori jogállással bírnak, s a fejedelemség egész korszakában descensus-jogot gyakorolnak hivatalos útjaikon. A XVI. és XVII. század erdélyi országgyűlésein ugyanazon heves panaszokkal találkozunk a fejedelmi futárok zsarolásairól, melyek ezek az útbaeső községeken, lovak, kocsik lefoglalásával, élelem, szállás vételével követnek el, akárcsak az Árpádok és Anjouk korszakában.

A középkori változatokat kétségkívül a három nemzet uniója tartotta fenn: úgy a három nemzetnek egyenkint belső szervezete, mint unióban való összekapcsolódásuk valódi középkori alakulás volt, melynek érintetlenül fenn kellett maradnia, amíg Erdélynek alkotmánya, épp a három nemzetre alapítva, élni tudott. Az állam három nemzet összefogásából állván elő, ez a három nemzet egyforma jogokkal bír, s egyik sem szólhat bele a többinek belső fejlődésébe, amint ezt az 1545 áprilisi tordai országgyűlés kimondja: „mivelhogy mindnyájunknak egy a hazája, s ez a haza mindnyájunktól ugyanazt a szeretetet kívánja, szükséges tehát, hogy mindenki egyforma szorgalommal és jóakarattal szolgálja a haza ügyét, senki ne húzza ki magát a haza fenntartására szükséges pénzbeli és vérbeli áldozatok alól, s ezért a haza terheit, az ország régi szokása és alkotmánya szerint, mind a három nemzet egyenlően viseli, mivelhogy az ország megmaradásából származó hasznokat is egyenlően élvezik.” Mindez, a terheknek a három nemzet közt való egyenlő felosztása, tulajdonképen az unió laza voltából származott: a három nemzet csak a viszonyok nyomása alatt lépett be a közösségbe, terhek dolgában csak a legszükségesebbre vállalkozva és tartózkodva attól, hogy a saját belső viszonyait bármikép is feltárja vagy a másik kettő által befolyásoltassa. Az uniónak ezen első századaiban tehát a három nemzet belső fejlődése teljesen érintetlen: szász, székely és magyar egyformán a saját, korábbi társadalmi irányát folytatja, tekintet nélkül a másik kettőre. Egyedül a székelységnek belső élete szenvedett lényeges változást, amennyiben adózási szabadsága, illetőleg az ökörsütés, mint kizárólagos adóforma nem volt többé fenntartható. Eleinte a török császár adójára, azután a hadiadóban való részvételre is rákényszerítik őket, bár Fráter György még ahol tehette, megkímélte őket, de halála után, az ötvenes években szinte szabályosan ugyanazon terheket viselik, mint a másik két nemzet. Sőt éppen az ő vonakodásuk volt az alkalom, melyet Izabella és a másik két nemzet kihasználván, az első rést ütötték a régi uniókban kimondott tökéletes egyenlőségen és a nemzetek belső viszonyainak értintetlenségén. Mikor az 1557-i fehérvári országgyűlésen a székelyek vonakodtak az egyes nemzetekre eső 5000 forint adó megajánlani, Izabella kegyesen beleegyezett, hogy ez az összeget, hazatérve, az ő saját, székely nemzeti közgyűlésükben szavazzák meg neki, de ugyanekkor kimondotta országgyűlés és királyné, hogy régi szokás szerint – amily szokás persze korábban nem volt – a „harmadik nemzet mindenkor köteles a másik két nemzet elhatározását követni és elfogadni”. A szászok gyanútlanul hozzájárultak ehhez a többségi elvhez, melyre később, mikor magyar és székely ellenük fordította, nem tudtak eleget panaszkodni.

Általában a nemzetek, mint rendi testületek politikai iskolázottsága talán még kisebb itt, mint a magyarországi rendeknél. Ami nem is csodálatos, hiszen a fejedelemség minden politikai hatalmat abszorbeál és önmaga gyakorol. Izabella mellett, mint láttuk, Fráter György a főbíró, kincstárnok, helytartó, majd Ferdinándnak hódolva, ugyanazon jogokat mint erdélyi vajda gyakorolja, halála után mindez Izabellára és fiára és ezek utódaira száll. Ezek a fejedelmi jogok példátlanul széles kört fognak át: beléje tartozik az egész kül-, had-, pénzügy kezelése, a fejedelem érintkezik külországokkal, törvények tiltják el bárki másnak, hogy idegenekkel tárgyalásba bocsátkozzék, ő kapja kézhez és használja fel az adókat, ő a legfőbb bíró, aki maga állítja össze törvényszékét, mely elé már a szabad szász és székely bíróságoktól is fölebbezni lehet, ő tölt be minden hivatalt, így a század második felében mind fontosabbá váló kancellári méltóságot is, ő adományoz birtokokat, kereskedelmi, ipari és egyéb kiváltságokat, ő hívja össze az országgyűléseket, melyek az ő propozicióit tárgyalják és óvakodnak, a magyar rendiség példáját követve, fejedelmükkel ujjat húzni. Az erdélyi országgyűléseknél szolgálatkészebb testület alig van a XVI. században, mikor még másutt a rendiség utolsó kemény harcát folytatja a fejlődő abszolútizmussal. A három nemzetnek érdekellentétei és egymás iránti bizalmatlansága lehetetlenné tette az országgyűlésnek, hogy a fejedelem kívánságának hosszabb ideig ellenszegüljön. Az erdélyi országgyűlések néha egy, gyakran két-három napig tartanak, s a fejedelmi kívánságokat mindenkor elfogadják, ma hajlandók a fejedelmi parancsra tegnapi határozataik ellenkezőjét mondani ki, holnap pedig jóváhagyják azon tagjaiknak törvénytelen kivégzését, akiket még ma vezetőikül ünnepeltek. Az országgyűlések ezen hagyományos jelentéktelensége, mely szervi bajból következett, tette később lehetővé erős egyéniségeknek, mint Bocskay és Bethlen voltak, szinte korlátlan uralkodását, komoly, számbavehető ellenzék nélkül.

Mindent összevéve, a fejedelemség legelső korszaka, Fráter Györgynek kora, nem egyéb, mint a barát abszolút uralkodása, melyet ő gyakori országgyűlésekkel támogat, ahol rendesen fegyveres csapatoktól kísérve jelenik meg, személyének hatását ezzel is emelendő. Uralmát azonban folytonos krízisbe dönti Izabella ressentimentje, mellyel ő a barátot, mint a királyi hatalomnak bitorlóját, asszonyos makacssággal és soha nem nyugvó furfanggal üldözi. Ebben a harcban mind a két fél megpróbálja a többi alkotmányos tényezőt pártjára vonni: a három nemzet és a tiszántúli vármegyék hol a barát, hol Izabella mellé állanak, a királyné mellé rendesen az erdélyi vármegyék, hol a nagyurak a parvenü, idegen barátnak régi ellenségei, míg a tiszántúli megyék, valamint a székelyek és szászok rendesen vele tartanak, vagy ha egy pillanatra eltántorodnak is tőle, erélyes fellépésére mégis csak őt ismerik el vezérüknek.

Ezt a veszedelmes játékot csak Fráter György hatalmas idegzete bírta ki, de mégsem tudjuk vajjon végső elhatározásánál, hogy az országot Ferdinánd kezébe adja, nem játszott-e közre az a tudat, hogy a küzdelmet Izabellával és a magyar nagyurakkal, tisztán és saját erejére és a nádként ide-oda hajló székelyekre és szászokra utalva, aligha folytathatja sokáig. Halála utána Castaldo uralkodott, nemcsak Ferdinánd nevében, hanem az erdélyiek megbízásából is, akinek országgyűléseit a rendekből választott négy tanácsúrral együtt vezette. A valóságban sem őneki, sem a melléje kinevezett vajdának, Báthory Andrásnak, nem volt meg a bátorsága, a három nemzettel oly keményen eljárni, amint ezek Fráter György és Izabella részéről megszokták. Utódaik, Kendy Ferenc és Dobó István vajdák, hasonlóképen tehetetlenek voltak, nem tudták kezükbe venni az abszolút hatalmat, mely nélkül Erdély szétfolyó viszonyaiban lehetetlen volt kormányozni.

És amint Fráter György tulajdonképen a saját elhatározásából adta át Erdélyt Ferdinándnak, csak utólag beszélvén a három nemzettel a függetlenség megszüntetéséről – s mikor ezek ellenkezni próbáltak, sereggel és ágyúkkal törte meg alig felébredt akaratjukat –, éppen így, a három nemzet tényleges részvétele nélkül ment végbe a négyesztendős Habsburg-uralom likvidálása és Izabellának visszavezetése. A döntést a fényes porta és Petrovics Péter hozták, az erdélyiek meghajoltak és iparkodtak minél nagyobb lelkesedéssel fogadni a királynét.

Fráter György tíz esztendejére, a vajdai korszak öt évére így következett Izabella egyeduralmának alig négy esztendeje. Fia nevében ugyan, de korlátlanul uralkodott, lengyel és olasz renaissance-élet keverékét hozva be a magas hivatalokba és az udvari életbe. Már visszatérésekor felhatalmazta őt az 1556-i kolozsvári országgyűlés, hogy minden hivatalt és méltóságot ő töltsön be, ő adományozzon és tegyen zálogba mindenféle állami birtokot, a rendek további beleszólása nélkül, sőt abba is beleegyeztek, ami valóban példanélküli e rendi világban, hogy udvarában bármely nemzetiségű vagy származású embereket is alkalmazzon. A XVI. századból nem ismerünk példát, hogy a rendek ennyire meghódoltak volna idegen fejedelmük idegen hajlandóságainak. Izabella vígan élt az engedéllyel, behozta nemcsak udvarába, de tanácsába is lengyeleit, akik jó táncos, mulatós, szép emberek voltak. Női kísérete is csupa lengyel kisasszonyból állott. Ezek az erdélyi érdektől idegen lengyelek voltak azon egyetlen nagyobbszabású diplomáciai tervnek is megdöntői, melyet Izabella oldalán a Tiszántúl hatalmas Báthoryak pártoltak, az ifjú király, János Zsigmond jövőjének megalapozására. Egy 1557-i országgyűlésből somlyai Báthory Kristóf Párizsba indult, s ott II. Henrik francia királytól ígéretet nyert, hogy egyik unokahúgát nőül adja János Zsigmondhoz. Franciaország régi keleti politikája kívánta ezt így, Erdélynek is jól esett volna, ha Szolimán folytonos területi követelőzéseitől – a szultán Lippát és egyéb határvárakat szerette volna megkapni, visszakapni, mint mondotta – a Konstantinápolyban igen erős francia befolyás megmentheti. II. Henrik követével azonban, akit ez a tárgyalás befejezésére küldött Erdélybe, a lengyel tanácsosok oly visszautasító módon bántak, hogy ez dolgavégezetlen hagyta el az országot. A lengyelek triumfálhattak, az uralom megmaradt Izabella kezén, nem kellett átadni fiának, amit nem kerülhetett volna ki, ha ez megházasodik.

Ugyancsak a lengyel tanácsosok uralma idézte fel, részben legalább, az első véres tragédiát, melyet Erdély önálló korszakában, a fejedelmi hatalom korlátlansága miatt, szinte százötven éven át még annyi más követett. 1558 augusztus 31-én Izabella futárok által magához hivatta Gyulafejérvárra három főtanácsosát: Bebek Ferencet, Kendy Antalt és Ferencet, a volt vajdát, akik a hívásra váraikat gyanútlanul elhagyták. A székvárosba késő este érkezve, megvacsoráztak és szállásukra tértek, amikor a királyné megbízásából Balassa Menyhért a rác Perussith Gáspárral, rác és lengyel katonákkal rájuk rohant és felkoncolta őket. Utólagos igazolás kedvéért sikerült Bebek szobájában mérget találni, amit állítólag Izabellának szánt volna; a valóságban e három legbüszkébb magyar úr eltávolításával a királyné kegyence, Nizowsky nevű lengyel úr akarta uralmát megerősíteni. Bebek bár korábban próbálkozott Konstantinápolyban, hogy a szultán rája ruházza a fejedelemséget, de ez már elmúlt, s a királynéval rég kibékült. A Kendyek bűne az volt, hogy a magyar urakkal megbeszéléseket folytattak a lengyel befolyás megdöntésére. Az sincs kizárva, hogy Nizowsky Bebekben egy korábbi sikertelen vetélytársat akart Izabella, a szép özvegy mellől eltávolítani. A gyilkosság minden előleges törvénykezés nélkül történt, a közvetlenül utána megtartott fejérvári országgyűlés pedig hálákat adott Istennek, hogy őfelségeiket az orgyilkosoktól megmentette, a kivégzettek birtokainak lefoglalásába beleegyezett, sőt még a jövőre nézve is biztatta a királynét, hogy hasonló gonoszokkal hasonlóképen bánjék el. Mintha nemesi privilégiumok és rendi szolidaritás egészen kihaltak volna! Mennyivel más volt a magyarországi rendek felfogása, mikor az elfogott Perényi Péterért jártak közbe Ferdinándnál! Erdély nemzetei közül a székelyek és szászok közömbösen nézték a feudális urak bukását, a magyar urak pedig örvendettek, hogy a lefoglalt uradalmakkal is gyarapodnak a fiskus elajándékozható birtokai. Izabella most már békében élhetett a hatalomnak és élvezetnek, halálos ágyán fiát Balassa Menyhért pártfogásába ajánlta.

Fia, János Zsigmond, száz éven át virágzó, de gyermekben soha nem bővelkedő családnak volt az utolsó sarja, öreg, sírba hajló atyától, magán viselvén a dekadencia félreismerhetetlen jeleit. Rendetlen, életmód mellett órákig teljes mozdulatlanságban hallgatta végig a politika vagy vallásvita hosszú tárgyalásait, ott ült a sarokban „a szegény fejedelem”, szemtanú szerint, mint „az árnyék”. Akaraterejének gyöngeségét, s önállótlanságát jellemzi, hogy udvari papjainak a lutheranizmustól való elhajlását a kálvinizmuson át egész az unitarizmusig híven követte, s mindenki tudta Erdélyben, hogy a fejedelem szájából főpapja, Dávid Ferenc beszélt éveken át. Másik befolyásos tanácsadója Blandrata György volt, aki szintén theológiai beszélgetésekkel tudta leginkább lenyügözni érdeklődését. Abban a páncélba öltözött, harcias korban a theológusaival vitatkozó, s folyton vallási ügyekkel foglalkozó fejedelem, nagy politikusok, tetterős hadvezérek unokája, s egy tehetségtelen, passzív természetű atyának fia, maga is családi degeneráció jelensége volt.

De atyjától változatlanul, egész kiterjedésében örökölte, ha nem is a koronához – az már végkép elveszett –, de legalább a magyar királyi címhez való ragaszkodást. Ő éppoly kevéssé képzelte magát egy különálló, Magyarországtól elszakadt Erdély fejedelmének, amint sem anyja, sem Fráter György, se pedig János király. János Zsigmond atyjához hasonlóan, minden áron magyar király akart lenni, s ezért törekedett folyton, fegyver erejével úgy, mint diplomáciai tárgyalásokkal, felsőmagyarországi birtokai gyarapítására és választott magyar királyi címének elismerésére. Uralkodása alatt Ferdinándhoz való viszonylatában háborúk és szerződési tárgyalások váltogatják egymást. Kassától keletre, s Szatmártól és Nagybányától északnyugatra az egész terület folytonos harc színhelye, amely harcnak egyéb megokolása nincs, mint János Zsigmondnak egyéni, dinasztikus érdeke, összebonyolítva e vidékek nagyurainak, főként Balassa Menyhértnek személyes törekvéseivel. A Zápolyai-családnak Jánostól megszerzett királyi öntudata benne is élt, ezért követelt magának mindenáron királyi házból menyasszonyt, észre sem vévén, hogy úgy a Habsburgok, mint a Valois-k rangjukon alulinak tartják a vele való házasságot, minthogy a konstantinápolyi francia követ is francia királyleány helyett Rohan kisasszonyt kívánt neki feleségül felajánlani. A királyleány menyasszony iránt haláláig tartottak Miksával tárgyalásai, s végül is nőtlenül halt meg, benne magva szakadván az utolsó magyar királyi családnak.

Nyugati, magyarországi háborúinál sokkal nagyobb sikere volt azon hadmenetének, melyben a székelységet verte le 1562-ben. A székelységre, mint láttuk, az unió igen nagy terheket hozott egyrészt az által, hogy Erdélynek önállósodása következtében a háborúk száma megszaporodván és e háborúkat többé nem magyarországi segély, hanem a három nemzet lévén kénytelen egyedül ellátni, a székely községnek sokkal többször kellett fejenkint kiállania, mint korábban; súlyos terhet jelentett másrészt az új pénzügyi berendezés is, amelyben a székelység, ősi ökörsütési privilégiumával ellentétben, csakhamar pénzbeli adóval volt kénytelen résztvenni. Fráter György óta az országgyűlésektől folyton megszavazott rendkívüli adókat, úgy a portai adót, mint a hadi subsidiumot a székelységre is kivetik s bár kvótája sokkal kisebb a két másik nemzetnél – mikor a magyarok és szászok egyenkint 24.000 forintot, akkor a székelység csak 6–7000-et fizet – még ez az összeg is nagy terhet jelent a csekély számú és kereskedéssel alig foglalkozó, őstermelő lakosság számára. A korábban említett szociális fejlődés is, mely a földönlakók osztályát gyarapítva mind nagyobbá teszi az űrt gazdag és szegény székely között, hasonlóképen hozzájárult nagy tömegek forradalmosításához. Mert az 1562-i székely felkelés a legnagyobb szabású társadalmi forradalom volt, mely 1514 óta magyar földön bekövetkezett. Balassa Menyhértnek ügynökei a fejedelem ellen való csábítgatásukkal csak alkalmat adtak a szociális elégületlenség kitörésére, melyben résztvett az egész Székelyföld minden közembere, Aranyos szék kivételével. Vezéreik maguk is közemberek voltak, akik hiába kísérelték meg „szörnyű fenyegetésekkel” a felkelésnek megnyerni a szomszédos szász székeket, így Segesvárt és Kőhalomszéket, a felkelt székelység magára maradva véres harcokban bukott el János Zsigmond vezérei, Majlád Gábor és Radák László ellenében. A választott király seregével Segesvárott állapodott meg, s odahivatta a levert székely székelyek küldötteit. Az elfogott vezetők börtönbe kerültek, többnek orrát-fülét csonkították, néhányat karóba vonattak Dózsa György leverője fiának törvényszékei. Az összegyült küldöttek pedig kénytelenek voltak tudomásul venni a szigorú büntetést, mely a közszabadok tömegeit kiszolgáltatva a két első rend önkényének, a szociális elégedetlenségnek csiráit nemhogy megszüntette volna, de tovább fejlesztette. A segesvári gyűlés a székely lázadás vezetői mellett az egész fölkelt néposztályt büntette, akárcsak az 1514-ki országgyűlés és taszította még nagyobb szolgaságba. A székelység elvesztette azt az ősi privilégiumát, hogy a székely birtok, az „örökség”, még főbenjáró esetekben sem száll a királyra, amely privilégiumot eddig még egyetlen esetben s akkor is hasztalan próbált magyar király, Károly Róbert megsérteni. A székely birtokra ilyképen megállapíttatván a jus regium, a társadalmi tagozódás teljesen egyenlővé vált a magyar vármegyékével. „Az főnépek, az ő főségekben, és az lófejek, az ő lófőségökben, minden széken szabadon éljenek, úgy mint a nemesség az ő nemességekben; az ő földin lakókat, kiket jó igazsággal bírnak, úgy mint a nemesség bírják az ő jobbágyokat, ők is jobbágyul bírják, kik a rovásnak idején több községgel együtt megrótassanak”, így szól a segesvári artikulus, mely szerint tehát a közszabad jobbágysorba taszíttatik, s viseli a földesúri szolgáltatások mellett az állami terheket is, a főnép és lófőség pedig nemesi sorba emelkedik, s ehhez képest rögtön a dézsmafizetéstől is felmentik. Egészben véve a vármegyei területek jobbágyságának minden terhe kiterjesztetik a székelységre, s ami nemesi jog van, az viszont a főemberek osztályára szállt át, úgy hogy a székelység eddig egyenlő jogú osztályai közt ez a törvény egyszerre meghozza a teljes szakadást. A sóbányákat a fejedelem foglalja magának, s tárházából már csak a főembereknek ad ingyen sót „mint a nemességnek régi szokás szerint.”

A közszékelyek most jobbágyságba taszítva, legnagyobb részt a király, azaz fejedelem jobbágyságba lettek, s csak kisebb részük került már ekkor egyenesen főemberek hatalma alá. A fejedelmi és a magánjobbágyok arányszáma még később, 1576-ban is kettő az egyhez: Udvarhelyszéken ekkor a fejedelmi jobbágyoktól az ötven dénáros adóra 1000 forint folyik be a főemberek jobbágyainak 500 forintjával szemben. Az arányszám azonban mindinkább eltolódott a magánbirtokosok javára, miután a királyi hatalom itt sem volt képes a kezébe esett birtokokat megtartani: a század tendenciája itt is érvényesült, szolgálatokért, hűség jutalmául mindtöbb székely földet adományoztak főembereknek mind János Zsigmond, mind utódai. Csak 1570 első hat hónapjától több mint ötven adományát ismerjük, mellyel székely falukat vagy részbirtokokat osztott szét hívei között. Amit természetesen újabb szociális hanyatlást jelentett a székelyekre, akik fejedelmi jobbágy sorsukban mégis csak jobban élhettek, mint köztük lakó magánosok uralma alatt. Ehhez képest a társadalmi elégedetlenség tovább tart, hiába építteti a székelyek zabolázására János Zsigmond a Székelytámadt és Székelybánja várakat, maga kénytelen, ha néha közéjük megy, megállapítani: „főnép és lófő a mi községünkkel (a fejedelmi jobbágy székelységgel), viszont az község a főnéppel és a lófővel nagy egyenetlenségben volnának”. A földesúrrá tett lófők és főnépek minden módon maguk alá hajlítják a községet, s a földönlakóknak száma, akiket a földesurak kitettek székely örökségükből, adósság, kölcsön, szolgáltatás kihasználásával, mindegyre növekszik, pedig ez a jobbágysorba degradált székelység nem felejti el ősi szabad voltát, s a fejedelmi és földesúri nyomással szemben folyton készül az újabb fegyveres feltámadásra.

János Zsigmond a székely kérdésben súlyos örökséget hagyott utódaira.

*

Erdély önállósága 1541-től kezdve bármily nagy lépéseket tett is, még mindig úgy látszott, hogy ez az önállóság tisztán dinasztikus feltételektől, az uralkodó személyétől függ. Tradiciók híjján az uralkodó építi ki az állam közjogát, s viszont, ha akarja, meg is szüntetheti az önállóságot. Ezt tette János Zsigmond, mikor kedves tanácsosának, Békes Gáspárnak hatása alatt a speyeri egyezményben kevéssel halála előtt elismerte, hogy Erdély és a Partes továbbra is Magyarország tagjai, membrumai, viszont ezek fejében Miksa király elismerte a Zápolyai-családnak Erdélyben való fiági örökösödését. A speyeri egyezségben az utolsó Zápolyai dinasztikus érdekekért, – fejedelmi címért, Habsburg-házbeli menyasszonyért, Oppeln és Ratibor hercegségéért, – visszatért a Fráter György felfogásához: Erdély Magyarország része, s csak idő kérdése, mikor csatolható vissza az anyaországhoz.

Zápolyai magtalan halálával, ez a kérdés is aktuálissá vált. Most azonban még sem ismétlődhetett meg az 1551-i történet, Miksa király nem szállhatta meg Erdélyt, mert ennek tényleges önállósodása már sokkal inkább előrehaladt. Az erdélyiekben, ha nem is függetlenségi akarat, de életösztön mozdult meg, mikor az egyezményekre hivatkozva Miksa magának követelte az országot, s végül is csak abba egyezett bele, hogy vajdát válasszanak, aki neki nyilvánosan hűségesküt tegyen, s az ő nevében, a középkori erdélyi vajdák korlátolt hatalmával kormányozza az országot. E nyugati követelésekkel szemben a szultán követe is jelentkezett, magának tartva fenn a fejedelem, mint török hűbéres, személyének kijelölését. Az erdélyiek több eredménytelen országgyűlésen tanácstalanul tanakodtak, mit tegyenek, hogyan kerüljék ki Moldva és Oláhország sorsát, melyeknek vajdáit a szultán teszi be és kergeti el a trónjukról. Az egyik ülésbe már behozták a vörösbársony zsákba varrt szultáni fermánt, melyben a szultán megnevezte az új fejedelmet. A forrongó, kiabáló tömeg már közel volt hozzá, hogy felbontsa a nagyúr levelét, s elfogadja az ő kezéből az új fejedelmet, csak három hatalmas alak ült nyugodt, hideg mozdulatlanságban a terem falánál, három Báthory, a Tiszántúl legnagyobb uradalmainak, Ecsed és Somlyó vártartományainak birtokosai, akik jól tudták, hogy az ő családjuk fejét, somlyai Báthory Istvánt illeti meg a védelemre szoruló, anarchiában fuldokló ország kormánya. Báthory pedig nem akarta, nem akarhatta, hogy török kézből vegye át azt, ami hatalmánál, vagyonánál, műveltségénél és ősi nemességénél fogva megilleti. Fagyos pillantásuktól kijózanodtak a rendek, a fermánt felbontatlanul félretették, majd megválasztották Báthory Istvánt, aki Miksa kívánságához képest csak az erdélyi vajda és székely ispán címét vette fel, s ha nem is nyilvánosan, de titkos tanácsűlésben hűségesküt tett Miksának, és utódainak, a magyar királyoknak, mint akiktől bírja vajdasági tisztjét és várait, melyeket királya számára mindenkor meg fog őrizni. Az utóbb felbontott fermánban a szultán is őt nevezte ki erdélyi hűbéresének.

A Zápolyaiak kihaltával tehát a Báthoryak kezébe került Erdély, melyről két császár hitte, Nyugaton és Keleten, hogy az ő saját kezében van. A fejedelmi várakban még Miksa, mint János Zsigmond jogutóda nevében az utolsó Zápolyainak végrendeleti végrehajtói rendelkeztek, akik csak hosszas tárgyalás után adták át azokat az új vajdának. Husztot, máramarosi tartományával, így sem tudta visszakapni, azt német csapatoktól kellett 1576-ban visszafoglalni. Fogarasban pedig Békes Gáspár akart független fejedelemséget magának, s Báthory hívei hiába írták meg neki, hogy „nem Niederlandban lakunk”, itt nincsenek független tartományok, Békes Fogarassal sem elégedve meg, kinyujtotta kezét a hatalom után. De a lugosi vicebán fia nem mérkőzhetett sem politikai tehetségben, sem hatalomban a régi főnemességgel, a Báthoryakkal. Miután egy darabig Fogarasban „rezgelődött”, kiment Miksához, s 1573-ban, mikor már Báthory István megszilárdult Erdélyben, magyar urakkal fegyveresen tört be. A kerellő-szentpáli csata a Báthory-dinasztia mellett döntött, utána a csata színhelyén Báthory hat urat felakasztatott, a többit az országgyűléssel ítéltette el, mely készségesen engedelmeskedett. Egészben véve kilenc fővétel, 34 akasztás, 34 orr-fülcsonkítás követte Békes merényét, az ország nagy családjainak tagjai, Kendyek, Radákok, Kemények, Aporok, Apaffyak ítéltettek fej- és jószágvesztésre. A költő Balassa Bálint, aki Békessel indult el Nagy-Magyarország helyreállítására, Erdély visszacsatolására, Báthory István fogságába esik. Erdély megint független lesz, mert van egy hatalmas dinasztia, aki családi hatalmával, családi hatalmáért, megvédi függetlenségét. Békes Lengyelországba menekülvén, később a lengyel király Báthorynak kegyelmébe jut és bizalmas főembere lesz.

Báthory István, ilyképen megszilárdítván állását, követi a Zápolyiakat abban, hogy családi hatalmát örökletessé próbálja tenni. Még Békes leveretése előtt sikerül neki a portától athnámét nyernie, mely halála esetén a fejedelmi méltóságot családjában meghagyja; ugyancsak kipróbált Zápolyai-receptet követ, mikor Bécsben osztrák hercegnőt kér, sikertelenül, feleségül. A várak őrségei rajta kívül már Kristóf testvérének is hűségesküt tettek, s miután 1575 végén a lengyel rendek királyuknak választották, nem mond le a fejedelmi székről, hanem helyettesévé Kristófot választatja. Az erdélyiek országgyűlése 1576 elején Kristófot fejedelemmé választja, olyképen, hogy kormányzatában István királlyal egyetértőleg járjon el. Az athnámé, melyet Kristóf úr aranygombos zászlóval, tollas aranyos süveggel, paripával, kaftánnal együtt vesz át az ekkor már kifejlett ceremónia kereteiben, csak vajdasággal bízza meg, de ez a vajdaság a Báthoryak öröke, ezzel mindenki tisztában van. És mikor Kristóf is elbetegeskedik, kívánságára a rendek 1581-ben kilencéves fiát, Zsigmondot még életében utódjának választják, azon feltétellel, hogy ha megnő és átveszi az uralkodást, kötelezze magát az ország jogai és kiváltságai épségben tartására. A választást Gálfi János tanácsúr készíti elő, aki Kristóf megbízásából egyenkint megnyeri a tanácsosokat, ígéretekkel, fenyegetésekkel, birtokdonációkkal – az egyik főtoborzó, Kendy Sándor, két falut kapott munkájáért –, a tanácsosok és fejedelem egyesült akaratának pedig senki sem mer ellenszegülni. Választási formák csak fejedelmi és dinasztikus hatalom elismerésére szolgálnak, Erdélynek s az erdélyieknek ekkor sincs iniciatívájuk, amint nem volt Fráter György és Izabella korában. A választás után tíz napra meghal Kristóf, s a kiskorú fejedelem nevében rendelkező kormány tagjait nem az erdélyiek, hanem István király nevezi ki, onnan távol Lengyelországból.

Nincs benne kétség, hogy Erdély a Báthoryak ezen első korszakában sem független, be van fogva a lengyel király szekerébe, aki azonban a szekeret Erdély érdekeit féltő gondossággal irányítja. Báthory István a lengyel trónon is, melyet a széltoló Valois Henrik elfutása után adott neki az osztrák párttal, s a nagyurakkal szemben a lengyel köznemesség, megmaradt magyarnak és megmaradt erdélyinek; nemcsak hogy urak és nemesek százait, közkatonák, székelyek ezreit fogadta szolgálatába, s velük harcolta végig nagy orosz hadjáratát, melyben Rettenetes Iván cártól Polockot és Kurlandot foglalta el a lengyelek számára, minden lengyel gondja mellett is folyton a magyarság sorsán töprenkedett. Azzal tisztában volt, hogy Erdély önmagában nem lehet létformája a magyarságnak, a magyar sors nem kényszeríthető be Erdély szűk kereteibe, melyeket különben is akkor tört szét a szultán, mikor akarja. Elmondhatjuk, hogy Báthory István az első, aki az erdélyi-magyar-török probléma történetfilozófiáját végiggondolja. A lehetőségek között a török csatlakozás soha fel nem merül nála. Amit a töröktől vár, a legtöbb, csak az, hogy „ez nyomorult földet ne üldözné”, de attól segítséget kérni vagy várni, ez a gondolat nála nem szerepel. Az egyik lehetőség a magában meg nem álló Erdély számára a lengyel kapcsolat; vannak pillanatai, mikor ezt akarja állandósítani, a lengyellel kötendő szoros barátsággal, amely nemzet „nagy szeretetet mutat az mi nemzetünkhöz.” Ha „e két országot egyessé tehetnők az török offenzívája nélkül”, ezzel sokat használnánk. „Most volna ideje – írja lengyel királysága mézesheteiben Krakkóból Kendy Sándornak – a megmaradásnak utat találni.”

De rendkívül éles érzéke a realitások iránt, mely őt épp úgy jellemzi, mint korának más nagy magyarjait, Nádasdy Tamást, Zrínyi Miklóst, kik véletlenül nem jutottak királyi trónra, ez a reális politikai tehetség megtanítja őt is arra, hogy Erdélynek egyetlen lehetősége van: a magyarságban felolvadás, a Magyarországba visszatérés. De ez a Magyarország, melytől a magyarság megmaradása remélhető, ne legyen többé német kézen, ezért szabad királyválasztás kell, s e szempontból hibáztatja, hogy a magyar rendek Rudolfot már atyja életében megválasztották. Ő kész volna, ha Isten occasiót és eszközt ad, ez egyesítés véghezvitelére, saját személyében. „Bizony halálommal is kész volnék megpecsételni az én hazámhoz való szeretetemet.” A nehézség Keleten és Nyugaton van, de e kétoldali lekötöttségből Báthory férfias egyénisége nem hintapolitikát következtet, hanem azt, hogy a két hatalmas ellenség ereje egyenkint paralizáltassék. Első lépésnek Moszkva megsemmisítését tartja, mert ezzel hátában nem tudná rávenni a lengyelt, hogy Magyarország megmentésére az ő vezetésével elinduljon. A következő lépés a török hatalom megtörése, s csak ezután lehet a németnek Magyarországból való kiverésére gondolni. A némettel nem is köt egyezséget, amíg abban „a nyomorult Magyarországnak javát és előmenetelét” el nem ismertetheti.

Mint tudjuk, Báthory István utolsó idejét egészen a török hadjárat, a szultán Európából kiűzésének hatalmas terve foglalta el, melyet ma könnyen lehet fantasztikusnak nevezni, de akkor, a nagy Lengyelország kitűnően megszervezett hadi erejére támaszkodva, éppenséggel nem lett volna kilátástalan kezdemény, ha a nagy mozgató, Báthory, életben marad. Annyi azonban bizonyos, hogy a terv, melyet Possevino jezsuita-atyával állapított meg és a pápa jóváhagyása elé terjesztett, nem lengyel terv volt, nem lengyel érdek szülte, hanem kizárólagosan magyar életszükséglet. A lengyelek, bármennyire megbecsülik is hatalmas emlékét, ma sem tudják neki megbocsátani a Kiwerowa Horka-i békét, mely a legyőzött Iván cárt a vereségtől mentette meg, mert a győzelmes Báthoryt és jezsuita tanácsadóját már a keresztes hadjárat, Konstantinápoly elfoglalásának fantómja fascinálta. A török vereségben a magyarság felemelkedését remélte az az egyetlen magyar, aki Hunyadi Mátyás óta nagy birodalom segélyerőivel rendelkezhetett.

Uralkodása alatt Erdély belső helyzetében lényeges változások nem történtek. A három nemzet tovább élte a saját autonóm életét, s amennyiben az államnak szüksége volt vér- vagy pénzadóra, a fejedelmi parancsra összegyűlt országgyűlés mindenkor engedelmesen megszavazta. Még a székelyek is, akik János Zsigmond halálakor sikertelen lázadásra vetemedtek, majd pedig Békeshez pártolással akarták konfiskált szabadságukat visszaszerezni, véres leveretésük után beletörődtek az igába, melyet István király azzal iparkodott elviselhetővé tenni, hogy lengyel seregébe igen sok székelyt vett fel és velük kitüntető figyelemmel bánt. Magyar katonáinak hőstetteit egyenkint ismerte, családjuknak otthon házadómentességet adott, s ha hazakéredzkedtek, birtokadományokról is gondoskodott számukra. Nincs olyan kis ember, akivel ne törődnék a lengyel trón birtokosa. „Ez szegény legénynek, Vékás Péternek, kinek Plestovia alatt az mi szolgálatunkban fél lábát ellőtték”, székely sóbányából rendel 16 forint évjáradékot; mikor pedig régi vitéz lovaskapitánya, Borbély György, Erdélybe hazatérve, fegyverrel ront a kormánytanácsra, Báthory beszünteti üldözését, mert ismeri Borbély természetét, tudja, hogy a bor okozta bűnét, s ezért a régi fogyatkozásáért nem kell vénségében tisztességét és életét bántani. Ugyanazon Báthory, aki Békes lázadását vérbe fojtotta, mert hatalmi állása azt kívánta, politikai indítékoktól mentesen szabadjára engedi magyar fajszeretetét. Hunyady Mátyás óta ő volt az első magyar, egész ember, aki állami erőkkel rendelkezett a magyarságnak felsegítésére, s ezzel olyan munkát végzett, minőt az országon kívül maradt Habsburgok soha nem végezhettek.

Egy téren mégis megpróbálta Báthory István, hogy Erdély belső viszonyaiban változást hozzon létre, s ez volt a vallási tér. Láttuk, hogy János Zsigmond személyes hitváltoztatásai minő döntő hatással voltak az egész népesség vallási viszonyaira. Most tehát, amikor Báthory István a központi hatalomnak hasonló abszolútisztikus mértékével rendelkezett, természetes, hogy az ő személyes felfogásának is érvényesülnie kellett vallási téren is. Báthory katholikus volt, a páduai egyetemen tanult, s mikor mint János Zsigmond követe Bécsben fogságban volt, személyesen is megismerkedett több ottani jezsuitával. Az 1566-i tordai országgyűlés határozatát, mely a katholikus papoknak eltiltotta az Erdélyben tartózkodást, sem ő, sem testvére, Kristóf nem tartották meg. Somlyón megmaradt a katholikus istentisztelet, s Báthory Kristóf, mikor váradi kapitány lett, oda is magával vitte katholikus udvari papját. A vajdai székben azonban egyik testvér sem gondolhatott arra, hogy az országgyűlések és zsinatok egész során szankcionált vallási evolúciót visszafejlesszék. Egyebet nem igen tehettek, mint a további hitújításnak gátat vetni, az eddigi törvények szigorú megtartásával, sőt István és Kristóf vajda azt is megpróbálták, hogy fejedelmi hatalmukat az egyes protestáns felekezetek elszigetelésére használják fel: rendeleteikkel a szász egyházak lutheri alapelveit akarták kiélezni a kálvinista magyarokkal szemben s viszont a reformátusoknak unitárius-ellenes törekvéseit is támogatták, hogy e szélsőséges felekezet lehetőleg háttérbe szoruljon. Kristófnak e gyakran kicsinyes és őszinteséghiányban szenvedő törekvéseivel szemben sokkal hatásosabb volt István királynak azon rendelkezése, mellyel a jezsuitákat behozta, s így Magyarországon az ellenreformáció első megkezdője lett.

Báthory István már 1571-ben, mindjárt trónralépte után meghívta Erdélybe Szántó Istvánt, a jezsuitarend első nagy magyar tagját, de a bécsi provinciális, akinek votumától függött a küldetés, az Oláh Miklós-féle rosszvégű kísérlet után nem mert eleget tenni a kívánságnak. Így azután csak 1579-ben érkezett ide Leleszi János jezsuita atya, s rögtön utána István király is beküldött tizenkét, többnyire lengyel nemzetiségű atyát a lengyel provinciából. Az országgyűlés beleegyezett, hogy fejedelmi birtokon letelepítve „az ifjúság tanításával és instituálásával” foglalkozzanak, de egyebekbe ne elegyedjenek, hogy „az különböző tanítók között háborúság ne következzék”.

Ez a háborúság nem sokáig késett. A jezsuiták beköltözésekor a katholikus papságnak 1566-ban történt kiűzése már nagyban éreztette hatását Erdélyben. A Székelységen kívül, ahol 1566 után is megmaradt néhány ferences, s 1572-ben négy ferences áldozár, 1583-ban összesen 24 katholikus pap élt, az ország többi részében a régi egyház, templomaitól, papjaitól, a nyilvános istentisztelet lehetőségeitől megfosztva olyan sorsban tengődött, mint az osztrák tartományokban és Felső-Magyarországon a mindenkitől elnyomott anabaptisták és morva testvérek. A kolozsvári katholikusoknak, amikor össze mernek jönni, egy takács meg egy asztalos magyarázza az Isten igéjét, az ideérkező jezsuiták Kassától kezdve nem találnak katholikus templomra, s a szekéren kénytelenek misét mondani, sőt még később is, 1584-ben, a provinciális Kisvárdán átutazva, ott egyetlen katholikust, egy olasz kőfaragót talál, akinek kérésére misét mond, egy fűtőkamrába bezárkózva, nehogy a tömeg haragját felingerelje. Ebben a helyzetben tág tér nyílott a jezsuiták működésének, akik Kolozsvárott, Gyulafehérvárott és Nagyváradon nyitottak iskolákat a kolozsmonostori apátsági birtok jövedelméből, melyet Báthory eddigi, a szekularizáció óta világi birtokosaitól visszaváltva nekik ajándékozott.

Annak dacára, hogy köztük néhány lengyel nem tudott összeférni a magyarokkal, a jezsuiták nagy sikerrel alkalmazzák Nyugaton kipróbált módszerüket a lelkek visszahódítására. Prédikálás, a szentségek: gyónás és áldozás gyakori kiszolgáltatása, missziók tartása a székhelységen úgy, mint a törökkel határos lugosi, váradi területeken, az ifjúságnak kollégiumban nevelése egész tömegeket hódított számukra. Beszédeikre a vidékről sereglettek össze az emberek, Váradon az ingyen fürdés napjain prédikáltak a szegényeknek; Kolozsvárott virágvasárnapján az erdőbe vitték az ifjúságot, s ott zöld ágakat törve körmenetben tértek vissza. Az ellenreformáció egész barokk díszével ékesítik fel munkájukat, mely tudvalévőleg az első modern kísérlet volt, egyszerre nagy tömegekre hatni s az így megragadott tömeget egyenkint tartani meg, állandó hitéletben. A jezsuiták Erdélyben is megbizonyították, hogy a trienti zsinat egyháza dominiumok és rendi hatalmi eszközök nélkül is tud lelkeket hódítani.

Természetes, hogy ez a működés a három protestáns felekezetben reakciót keltett. A jezsuiták további működése veszélyeztette alig néhány évtizedes hatalmukat, s ezért bár István király tekintélye ellen nem mertek fellépni, halála után az ifjú Báthory Zsigmondtól kieszközölték eltávolításukat. Zsigmond nevelője Leleszi atya volt, s maga egész életére magába szívta a katholikus hitelveket, de mikor az 1588-i medgyesi országgyűlésen a rendek a jezsuiták eltávolításától tették függővé nagykorusítását, beleegyezett, hogy azok huszonöt nap alatt örökre távozzanak Erdélyből és a magyar részekből. Miután azonban a jezsuiták ez első működéséből kifolyólag már a Báthoryakon kívül más katholikus főurak is voltak az országban: köztük egy-egy Jósika, Keresztúry, Wesselényi, Sombory, Géczy, Lázárral találkozunk, az országgyűlés megengedte, hogy az 1566-i törvény tilalma annyiban enyhíttessék, hogy a főurak birtokaikon egy-egy katholikus papot tarthassanak. Ezzel az engedéllyel Zsigmond is élt, behozatván magához Carillo Alfonz jezsuitát, akit az 1594-i nagy politikai változás után, több más rendtag is követett, akik a kolozsvári iskolát újra megnyitották, s ott háborítlanul tanítottak, míg Székely Mózes idejében, 1603-ban, a nép fel nem dúlta házukat.

Báthory Zsigmond kormányának szemügyrevételénél ismét egy régi nagy nemzetség utolsó, dekadens tagjának tetteivel van dolgunk, mint János Zsigmond esetében. Az ősi Báthory-család Zsigmondban, kinek arcán István király nem tudott Báthory-vonásokat felfedezni, azután Báthory Gáborban és nővérében, Annában, e minden kicsapongásra kész, erkölcsileg is beteg testvérpárban halt ki két külön ágában. Zsigmondnál a lelki ridegség, a mindenkitől elidegenedés ugyanoly eseteit látjuk, mint szerencsétlen kortársánál, Rudolf királynál, azon különbséggel, hogy a passzivitás periódusait nála magasra fokozott aktivitás váltja fel, amikor is át nem gondolt, csak impressziókon épülő kezdeményekkel teszi tönkre az országot, melynek „absolutus” uralkodója.

Kiskorúsága alatt, utólag úgy képzelhetnők, hogy a kormányt a három nemzet delegáltjai vitték, hisz a három nemzet uniójából állott az akkori Erdély. Erről azonban szó sincsen. A kormányzás magas szféráiba a három nemzet, mint testület, nem mer, de nem is akar belenyúlni, s átengedi azt a lengyel királytól kinevezett uraknak. A három nemzet bármennyire autonóm is belső ügyeiben, ez az autonómia a közigazgatáson és igazságszolgáltatáson kívül egyéb állami terekre nem terjed ki, s ebben különbözik akkor is, később is, a svájci kantonoktól, melyek önmagukat kormányozzák. Az erdélyi univerzitások életformák a bennük élők számára, de kormányformát nem tudnak magukból kitermelni. Kristóf halálával az ő végrendeleti végrehajtói: Csáky Dénes, Bocskay István, Kovasóczy Farkas, Kendy Sándor kormányoznak tovább István király nevében, majd ugyancsak István király háromtagú testületre bízza a kormányt, melynek elnöke Kendy Sándor, tagjai Kovasóczy, a kancellár és Sombory László. Az erdélyiek ezt is szó nélkül elfogadják, a három úr, nagy humanista műveltséggel és becsületes jóindulattal kormányozza őket, s Kovasóczy, töröktől elűzött szlavóniai család sarja, tudós értekezést ír arról, vajjon a monarchikus vagy az arisztokratikus államforma hasznosabb-e. Mintha csak Erdély légüres tér volna, kísérletezésre alkalmas. A triumvirátus lapokon át finom latinságú levelekben jelentgette a lengyel királynak az erdélyi ügyeket, s a három nemzet, bármennyire szenvedett is a tudákos és hosszadalmas elintézési mód miatt, nem tudta a saját kezébe venni a hatalmat. Végre is 1585-ben a király Géczy Jánost nevezte ki kormányzóvá, teljhatalommal, a tanács vezetésének, hivatalok betöltésének jogával. Erdély ebbe is beleegyezett utólag, miután előzőleg nem szokták megkérdezni. Midőn pedig 1588-ban Zsigmondot nagykorúsítva, letétették vele az esküt, a országgyűlés nem tudott megegyezni abban, hogy vajda vagy fejedelem legyen-e Zsigmond címe, s még ezt is a fejedelem elhatározására hagyta. Az országgyűlés egész akarata az előkelők és korosabbak akaratában koncentrálódott, akik negyvenen-ötvenen külön szoktak tanácskozni, köztük a magyar nagyurak, főispánok, főbb szász hivatalnokok. A tömeg elfogadta, amit ezek határoztak, s ezek úgy határoztak, amint az uralkodó akarta. Zsigmond kezébe adva a kormányt, hálákat adnak Istennek, hogy Kristóf halálával „nemzetségünk közül s nem idegen nemzetet adott előttünk járónak”, s elfogadják őt „természet szerént való fejedelmünknek” is, ami a kor nyelvén az öröklődő uralmat jelenti és abszolút kormányzás lehetőségét a rendeknek köz- és magánjogi privilégiumaik mellett.

RUDOLF KIRÁLY URALMÁNAK LEGNAGYOBB KITERJEDÉSE 1603-BAN.

Az ifjú fejedelem, ritka szép férfi, eleinte fényes udvarában, olasz zenészekkel, színjátszással, lovagjátékokkal élvezte életét, de körülötte csakhamar pártok képződtek, melyeknek politikai hátterük sem hiányzott. Zsigmond unokatestvére, Báthory Boldizsár csak nehezen törődött bele öccse fejedelemségébe; ő Fogaras ura, Kendy Sándor veje volt, s e hatalmas pozíciókban a törökpárti urakat gyüjtötte maga köré, akik rossz szemmel nézték a fejedelmi gyóntatónak, Carrillo atyának prágai összeköttetéseit. Prága és Konstantinápoly közt már csak névleg állott fenn a béke, s mindkét fél készült, hogy előretolt pozíciókból megindítsa a háborút. A török az oláh vajdaságokat vette keményebben kezébe, Prága pedig Erdély szövetségét készíté elő, amiben Carillo mellett Zsigmond anyai nagybátyja, Bocskay István volt nagy segítője. Ez utóbbit 1591-ben Zsigmond kinevezi váradi főkapitánynak, s ezzel Erdély kulcsait, s a Tiszántúl uralmát bízza reá, Bajom, Sarkad, Bély, Sáka kastélyok a Bocskay családi birtokokkal Fráter György tekintélyét és szerepét szerzik meg neki.

A politika magas szempontjai, nagyurak mérhetetlen nagyravágyása, állatias vérszomj, reniassance pompa felvonulásai, éjszakai sötétben menekülés, vártömlöc mélyében megfojtás, városi piacon felállított, bársonnyal bevont emelvényen hóhérpallos zúgása, az ablakokban udvari népek, hölgyek és a fiatal fejedelem: mindez megvan az erdélyi tragédiákban, melyek Shakespeare-jökre még nem találtak. Az elsőt Boldizsár úr rendezte, aki személyes indokból megneheztelvén Gyulai Pálra, Erdély legműveltebb humanista főurára és Gálfi Jánosra, aki annak idején annyit fáradott Zsigmond megválasztása érdekében, ezek kivégzését kérte a fejedelemtől. Zsigmond vonakodás nélkül beleegyezett barátai halálába, kiket fejedelmi parancsra, törvényes eljárás és ítélet nélkül koncoltak fel Boldizsár emberei. A gyilkosságok még csak szóba sem kerültek az országgyűlésen.

A dekadens fejedelem vért szagolt. A következő, 1594-i év döntést kívánt a török-német kérdésben. Rudolf és a szultán már a mult év óta harcban álltak egymással a horvát végeken és a Dunántúl, a porta most mind sürgetőbben követelte Erdély katonai segítségét. Már nem lehetett válasz nélkül hagyni a parancsot, mint előbb, mikor a hűbérúr a kozákok ellen követelt segédcsapatokat. De Carrillo útján Prága és a pápa is számítottak Zsigmond szövetségére, aki Bocskay hatása alatt is a nyugati szövetséghez hajlott, fogadta a keleti kereszténységhez küldött pápai követet, s oláh vajdákkal, marosvidéki rácokkal tárgyalt a támadás dolgában. De az egyik országgyűlés, Kendy Sándor és két veje, Boldizsár és Kovasóczy hatása alatt azt határozta, hogy a török mellé kell segélyhadat adni, s Boldizsárt főkapitánnyá választotta. A fejedelem még néhány hétig halasztgatta a döntést, amikor azonban a török parancsára a tatár khán Máramaros felől Erdélynek fordult, váratlan elhatározással lemondott, átadva a hatalmat, kolozsvári palotáját, testőreit Boldizsár bátyjának, aki e fejedelemséget tanácsos barátaival át is vette. Zsigmond nem ment messzire, Kővár várában megállapodott, ide jött hozzá Bocskay, a tiszántúli erők feltétlen ura, továbbá a huszti és dévai kapitányok, kiknek tanácsára, a váradi őrségtől kísérve, háromheti távollét után ismét bevonult Kolozsvárra, s mintha mi sem történt volna, átvette a hatalmat. A Boldizsáréktól összehívott országgyűlésen a székelyek és szászok nagy megelégedéssel vették tudomásul megérkezését. Az új országgyűlés, újabb két hét múlva, augusztus 27-én kimondotta a török frigy felbontását, székely, szász és magyar többséggel, Fehér vármegye és Udvarhely, Háromszék és Csikszék szavazata ellenében. Az eredményét Kendy vitte meg a fejedelemnek, aki kancellárja, Kovasóczy által fejezte ki örömét a határozat felett. Másnap Boldizsárért, Kendyt, Kovasóczyt, még tizenegy urat elfogatott, közülök tízet kivégeztetett. Boldizsár felesége térden kért tőle kegyelmet, de Zsigmond letépette róla ruháit és kidobatta a palotából, hadd adjon rája férje fejedelmi ruhákat. Az engedelmes országgyűlés utólag nagy hálálkodással jóváhagyta mindezt, s az elítéltek örököseitől örökre elvette, egy új, szokatlan jogi formulával, a jus ligatummal, minden birtokaikat. Csak a kiegyensúlyozottabb magyarországi viszonyokhoz szokott Nádasdy Ferencnek volt bátorsága Zsigmondnak utóbb szemére veti, mint rútítá meg magát e szörnyű lanienával, – a fejedelem erre mint gyermek sírt és zokogott és szintoly gyermekesen tanácsosait, Geszti Ferencet és Bocskay Istvánt okolta tettéért.

Így került vissza Erdély, véres jelenetek árán, a nyugati szövetségbe. A fejedelem mentora, Bocskay István tudta, hogy a töröktől elszakadni csak a Habsburgokhoz való szoros csatlakozás árán lehetséges. Ő volt az, aki a kolozsvári döntő napok után Prágába megy, s ott hosszas tárgyalások után megköti Zsigmond nevében a 1595 január 28-i szerződést, melyben Rudolf szövetséget köt Zsigmonddal, elismeri Erdélyre nézve Zsigmond örökösödési jogait, megígéri, hogy egy unokahúgával, gráci főhercegkisasszonnyal összeházasítja, s mindezek fejében Zsigmond is elismeri a magyar király felsőbbségét és családja kihaltával a Habsburgok örökös jogát Erdélyre is. Miután Zsigmond csakugyan megkapta Mária Krisztina kezét, a szerződés értelmében megindítá hadait a török ellen; a székelyeknek régi szabadságukat visszaadván, azok lelkesen zászlai alá állottak, Bocskay vezérlete alatt álló egyesült erdélyi-oláh hada előbb Mihály oláh vajdát mentette meg Szinán basa támadásától, majd Tergovistyét, Bukarestet foglalta el, Szinán Gyurgyevónál döntő vereséget szenvedvén, a Dunától északra az egész oláh terület felszabadult a török alól.

Ezzel az erdélyi haderő bekapcsolódott a nagy keresztény offenzívába, mely ekkor már az adriai tengertől az egész magyar védelmi vonal hosszában folyt. A következő évben Zsigmond Temesvár visszafoglalását kísérelte meg, de sikertelenül, majd Mezőkeresztesnél Miksa főherceggel együtt részese volt a nagy csatavesztésnek. Közben a primorok kérésére visszavette a székelyek szabadságait, akiknek ebből következett lázadását most már fegyverrel kellett levernie. A továbbiakra nézve döntő jelentőségű, hogy Erdélyben, mint már eddig láttuk, a fejedelem volt az egyedüli akarat, s ez az akarat most Zsigmond személyében gyöngén, kihagyóan, kiszámíthatatlan rendetlenségben dolgozott. Bármennyire nagyrabecsüljük és alkalmazzuk is a történetírásban a kollektívnek nevezett erőket, ezek nem magyarázzák Erdélynek ekkor betetőző végzetét. Itt egyedül az „absolutus princeps”, Zsigmond beteg egyéniségének tudhatjuk be, hogy Erdély nem maradt meg a keresztény, nyugati magyar közösségben. A tizenötéves török háborúnak egész későbbi lefolyása bizonyítja, hogy a török többé nem volt képes nagyobb, összefoglaló vállalatokra, amilyen lett volna hűbéruraságának Erdélyben fegyverrel helyreállítása. Akár megmarad Zsigmond a trónon és továbbra is aláveti magát Bocskay vezetésének, akár pedig lemond, de ez esetben végképen távozik, s átadja a hatalmat Rudolf biztosainak, mindkét esetben megmarad Erdélynek a töröktől függetlensége, előáll már akkor az egyesült Magyarország, mely Keletről és Nyugatról koncentrikusan fordulhat a török ellen és szinte száz évvel előbb, kedvezőbb viszonyok közt hozza létre Nagy-Magyarországot. Zsigmond további uralma esetén Bocskay továbbra is vasenergiával tartotta volna fenn Erdély nyugati kurzusát, tudjuk, hogy ennek érdekében még Zsigmond távozása előtt, az utolsó pillanatban sem riadt vissza, hogy urával a gyanússá vált Jósika Istvánt elfogattassa és kivégeztesse. Azt is tudjuk, hogy a török elleni háború a három nemzet körében népszerű volt, mindegyik szívesen ment a havasalföldi hadjáratra, mely dicsőségét és zsákmányt hozott. Az egykorúak tanusága szerint soha oly lelkes sereg nem állt ki a török ellen, mint Zsigmond és Bocskay alatt. Távolról, a Dunántúlról és Felvidékről jöttek híres magyar huszártisztek, törökverő kardjukat az expedíció szolgálatába ajánlani. Közöttük a legnagyobb hős, Huszár Péter úgy találta, hogy soha életében keresztény hadat, magyart, se kopjást, se lovast, se gyalogost, ennél többet sem szebbet nem látott; s a győzelmes hadjárat után még nagyobb reménységet kelt fel, hogy az Úristen továbbra is veretni fogja a szultán hadát, mint Góliátot Dáviddal. A Bocskaytól Prágában megkötött egyezményt tehát török részről nem fenyegette veszedelem. De ha Zsigmond lemond is és ugyanazon szerződés szerint utógondolat nélkül átadja országát Rudolfnak, ez sem szakította volna meg feltétlenül az erdélyi-magyar egyesülést. Hisz Zsigmondot első lemondásakor Rudolf jó magyar biztosokat küldött az ország átvételére, előbb a nagy hőst, Nádasdy Ferencet, majd Istvánffy Miklóst, vele Szuhay püspököt, utóbb Náprágyi Demeter püspököt, s ezek mellett az egy-két német mellékes szerepet játszott volna – ha Zsigmond személye leküzdhetetlen nehézségeket nem okoz.

A lelkibetegségnek egy ma már alig identifikálható speciesét házassága váltotta ki benne, melyet férfierejének elvesztése után kötött, s amely ennélfogva, míg fennállott, folytonos megalázkodást jelentett neki. Szabadulni akart tehát, s a házasság felbontását legegyszerűbben úgy érhette el, ha a habsburgi feleségről lemondva, országát is átadja Rudolfnak. Lemond tehát, a már ismert sziléziai fejedelemségekért, 1598 áprilisában elhagyja Erdélyt, de mielőtt Miksa főherceg, mint új kormányzó, bejöhetne, augusztusban már visszatér, átveszi a hatalmat, hogy azt már 1599 márciusában ismét átadja, ez alkalommal unokatestvérének, Báthory András bíbornoknak. Az erdélyi rendek, példátlan politikai éretlenségükben, utólag mindent elfogadnak, mindent jóváhagynak. Úgylátszik, mintha Erdély egyénisége, Zsigmond akarati betegségével maga is megsemmisült volna, nincs többé benne államalkotó erő, Bocskay pedig nem nyujtja ki kezét a hatalomért, mert mindent Prágától vár, Rudolfnak ugyanoly paladinja ő, mint Thurzó és Nádasdy volt Ferdinándnak, – de a védtelen ország békében nem maradhat. András bíbornokot sereggel támadja meg Mihály havasalföldi vajda, e kegyetlen, kincsvágyó, hitet nem tartó oláh, akit Báthory Zsigmond mentett meg a török karmaiból. A bíbornok vereséget szenved, menekülés közben az elvesztett szabadságukért bosszút kereső székelyek verik agyon. Erdély most oláh vajdának hódol, aki példátlanul nagy adókat sajtol ki belőle, s oláhjaival és székelyeivel falvakat és nemesi udvarházakat egyaránt elpusztít. De a hatalom egyelőre kezében van, Prága kormányzónak ismeri el, s ő Moldvát is meghódítja, megverve az onnan újból betörni készülő Báthory Zsigmondot. Balkáni uralma ellen Erdély urai segítséget kérnek Rudolftól, s így jön be a felvidéki fővezér, az olasz Basta György, közkatonából lett marsall, aki 1600 augusztusában Miriszlónál kiveri vajdát. De az oláh nem hagyja magát, Bécsbe megy, a nyugatiak lépre mennek a keleti ember ígéreteinek, s megbízzák, hogy oláh vajdaságát ha visszaszerzi, új sereggel támogassa Basta akcióit. Prága ragaszkodik Erdély birtokához, melyet Zsigmond annyiszor átadott neki. De az erdélyiek, végső pusztulásukban, megint csak Zsigmondhoz hajlanak, akitől pedig némi politikai érzékkel semmi jót sem várhatnak, 1601 elején ismét fejedelemmé választják, de Zsigmond már augusztusban vereséget szenved Goroszlónál Mihály vajda és Basta egyesült seregétől. Utána Basta Mihály vajdát megöleti, Zsigmond pedig új szerződésben megint átadja Erdélyt Rudolfnak. Basta rémuralmát most már csak az unitárius Székely Mózes zavarja, akit a szultán athnáméval lát el, s aki török földre menekült erdélyiekkel, köztük Bethlen Gáborral iparkodik az országot Basta vallonjaitól megtisztítani. 1603 júliusában ő is elesik, Basta párthíve, Radul havasalföldi vajda betörésekor. Erdély újra Bastáé, aki többször ki- és bevonul, de az országot Rudolf csak 1604-ban, Bocskay támadásakor veszti el.

Egy lélekzetre elolvasva ezt a véres történetet, legelső megfigyelésünk nem lehet egyéb, mint hogy a változásokat mindig a három nemzeten kívül álló erők indítják meg, amivel szemben az erdélyi rendek passzíve viselkednek: 1596–1603-ig megszámlálhatatlan sokszor hűségesküt tesznek, egyszer a császárnak, máskor Zsigmondnak, aztán az oláh vajdának, s így tovább, de még végső szükségükben sem tudnak egymással összeállani és együttes akcióval szorítani ki váltakozó uraikat, kik vér- és pénzszomjban egymáshoz tökéletesen hasonlóak. Ezek a véres évek az erdélyi három nemzet államalkotó erejének a legteljesebb csődjét mutatják, Erdély csakis abszolút hatalommal, erős kézzel tartható össze: ez a tanulság marad meg mindebből Bocskay, Bethlen és Rákóczy György korának szemléletéhez.

Erdélyt már az 1551-i átvételre bejött biztosok, Nádasdy Tamás, Bornemisza Pál is megbízhatatlan, kiszámíthatatlan alakulatnak ismerték, ezért lélekzettek fel, mikor elhagyhatták ezt a „tündérországot”, mely ismeretlen veszélyeket rejtett magában. Találóan jegyezte meg ez önmaga igazgatására képtelen országról Nádasdy, hogy, ha a félszemét ittbenn hagyta volna is, be nem jönne többé ez állhatatlan országba, mert „mint az órát, örökké kell igazgatni”. A század végének egyik igen művelt politikusa, Gyulafi Lestár a meggondolatlan cselekvést egy jelentőségűnek veszi az „erdélyi módon” cselekvéssel, s most ez az ország, mely belső egyensúlyát fejedelem híján semmiképen nem képes megtalálni, Báthory Zsigmondnak szélkakas politikája következtében maga is jobbra-balra ingadozik. A gondolkozók fejében ekkor alakul ki egész borzalmas megoldhatatlanságában az igazi erdélyi kérdés, a hovatartozás kérdése, mely mint láttuk, sem Fráter Györgynek, sem utódainak nyugalmát még nem háborgatta. Az igazi erdélyi kérdés motoszkál a kormányzótanács elnöke, Kendy Sándor fejében és nyugtalanítja, mikor Erdély állapotát úgy látja, mint amely „az üllő és verő között úgy vagyon, mint két ajtósarok között”. Abban a pillanatban, midőn Erdélynek választania kell, Scylla és Charybdis örvényei nyílnak meg előtte, amint ez a kifejezés szintén Kenedy Sándor óta használatos Erdély helyzetének jelölésére. Ha a törökellenes harcot határozza el, abba belepusztulnak fejedelmei, mint már Báthory István is, s jól mondja a századvég legfinomabb erdélyi megfigyelője, Szamosközy István, a történetíró, hogy a török háború egy gigantomachia, melyet aki meg akar írni, belepusztul. A század végének valóságos vérzivataraiban ez a szerencsétlen nemzedék, minden politikai tehetetlensége mellett is, gondolkodni kezd, vajjon megér-e annyi keservet Zsigmond szerződése, mellyel Rudolfnak kötelezte el az országot.

És erre a kérdésre csak tagadó választ adhatott az, aki végigszenvedte Basta és német biztosai rémuralmát. Basta Castaldóhoz hasonlóan évtizedes szolgálat után jutott Erdélybe, miután már Harlemtől és Antwerpentől a Tiszáig végigharcolt minden csatateret. Az ismeretlen erdélyi viszonyok őrá is félelmes hatással voltak, ő is mindegyre életét félti, s életét akarja védeni a magyarok „diabolikus szövetkezései” ellen. Az ország folytonos pálfordulásai különben is teljesen kifejlesztették kenyéradóiban, a Habsburgi kormányban az addig lappangó ellenszenvet a magyarok iránt. Miksa főherceg utasítást ad neki, hogy Váradra magyart vagy erdélyit be nem eresszen, csak németben bízzék, mert a magyar hűsége sikamlós hűség, lubrica fides. Mikor Mihály vajda és Székely Mózes halála után az erdélyi viszonyok végleges rendezésére készül a tábornok, Rudolf királytól titkos és bizalmas utasításba kapja, hogy a városokból, a szászokból és Kolozsvárból, szorítsa ki a magyarokat, polgárjogot, tanácsosságot csak németek kapjanak ezután. A magyarokra kevés vígasztaló volt abban, hogy a császár egyúttal az oláhok bevándorlását is eltiltá, akik az oláhországi zavarok miatt megint nagy tömegekben kéredzkedtek be Erdélybe. Basta és a prágai kormány felfogása szerint az országot „karddal és sok nagy költséggel” foglalták el, minélfogva joguk van abból a nem-németeket kizárni. Ehhez képest joguk van az országgyűlést elmellőzni, a három nemzet jogait kasszálni s német telepeseket, főként iparosokat és bányászokat telepíteni az országba. Sőt Basta a XVIII. századi abszolutizmus parasztpártoló elveit anticipálja, mikor a székely és szász közszabadok jogainak megtartását javasolja, de annál inkább elvéteti a nemesek szabadságait. Itt nem ismer könyörületet, országgyűlésen arcukba vágja a magyar uraknak, hogy lázadásukkal eljátszották életüket, s láhatólag örömöt okoz neki, ha ezeknek feje fölé Damokles-kardot függeszthet. A magyarságot hidrának tartja, mely évről-évre felemeli fejét, s kényszeríti őt, hogy a felvidékről bejőjjön és újra levágja fejét. De természetesen seregei nem tesznek különbséget nemes és jobbágy, magyar és szász között, s Erdély e főként vallon csapatok esztelen pusztításai következtében, melyekkel különben az oláhok és rác-magyar hajdúk garázdálkodásai vetélkednek, annyira elszegényedik, elpusztult, szántóföldjei a közbiztonság hiánya miatt vetetlenek maradnak annyira, hogy az éhinség szinte évenkint állandó vendége lesz. Az állathiány miatt az ekét, Basta szekerét emberek húzzák. És a nagy generális, aki könyveket írt össze a hadtudományról és nem gyakorlati érzék nélküli tanácsokat tud adni a közigazgatás berendezéseiről, katonái embertelenségével szemben tanácstalanul áll: „La maledizione è entrata in questa soldatesca”, megvan átkozva ez a katonaság, mely egyebet sem tesz, mint városokat és falvakat éget.

A katonai uralom után nem lehetetett kétséges hogy a három nemzet, ha egyszer megtalálja szavát, mit fog válaszolni a Habsburg-ualkodó parancsaira. Basta célszerű előkészítése volt Erdély tényleges függetlenségének, mely ekkor, Bocskai fejedelemségével, a bécsi békével kezdődik.