A NÉMET URALOM KIFEJLŐDÉSE BOCSKAY NEMZETI REAKCIÓJÁIG.
A KIRÁLYI hatalomnak külföldre távozásából és elidegenedéséből szükségszerűleg származtak konfliktusok, s ha ezeket I. Ferdinándnak nyugodt, objectív, egészben véve jóindulatú egyénisége ki is tudta kerülni, két utódja alatt a helyzet mind súlyosabbá vált és negyven év elég volt arra, hogy nemzet és uralkodó közt az eddigi jó viszony fegyveres harcnak adjon helyet. A fokozatos elidegenedésben nagy része volt e két utód személyi hibáinak és hiányainak.
Ferdinánd elsőszülöttje, Miksa király, megtört, reményvesztett egyéniséggel lépett trónra. Megtörte akartát és lendületét a tipikus trónörökös-sors, mikor a trón utódja hosszú ideig tehetetlenül kénytelen nézni a szinte örökéletűnek látszó előd uralkodását, melynek elveit nem helyeselheti. Miksa ifjú korában nyilt, lelkes, dicsőségvágyó fejedelem volt, teljesen német már, aki a német fejedelmek közt érezte jól magát, s köztük többel, így szász Móriccal, bajor Alberttel, meleg barátságot tartott. Benne a Habsburgok keleti ága ismét, végkép, visszanémetesedett, sőt a spanyolnak született Ferdinándnak elsőszülött fia már az új német valláshoz, Luther hitéhez, is hozzácsatlakozott. Atya és fiú közti viszont leginkább Miksának protestáns hajlandósága mérgezte meg melyből nem csinált titkot: protestáns udvari papot tartott, ennek nyilvános prédikációit tüntetőleg hallgatta a bécsi ágostonosoknál, két szín alatt áldozott, a katholikus külsőségeket állhatatosan kerülte. Egyszer az udvar Pozsonyban tartózkodván, az úrnapi körmeneten nem akar részt venni, atyja kérdésére előbb betegséget vet okul, s mikor Ferdinánd azt ajánlja, hogy akkor lovon vegyen részt a menetben, lelkiismeretére hivatkozik; atyja kérdésére előbb betegséget vet okul, s mikor Ferdinánd azt ajánlja, hogy akkor lovon vegyen részt a menetben, lelkiismeretére hivatkozik; atya és fiú oly hevesen ütköznek össze, hogy végül Ferdinánd elkeseredésében maga sem megy el a körmenetre. De Miksa egyébként sem volt atyja kedvence, ezt a helyet öccse Ferdinánd foglalta el: erre bízta atyjuk a cseh helytartóságot, s vele vezettette a schmalkaldeni háborúban az osztrák csapatokat, mialatt az idősebb Miksának meg kellett elégednie alárendelt hellyel a fővezér, Alba herceg személye körül. Miksa annyira érezte, e mellőzést, hogy éjnek idején szökött meg Alba táborából.
A feszült viszony nyilt töréshez készült vezetni, mikor V. Károly a német császári korona várományát Ferdinánd után Miksa mellőzésével saját fiának, a későbbi spanyol II. Fülöpnek akarta megszerezni. Ferdinánd egy darabig erélyesen védte fia és saját ága jogait, de a császár és nővérük, Mária magyar királyné folytonos nyomásának alig tudott már ellenállani, és végül is, az 1551-ki családi szerződésben megígérte, hogy utódául Fülöpöt fogja elfogadtatni. Ennek e megegyezésnek Miksa sem mert ellentmondani, vele szemben a spanyol párt azt hangoztatta, hogy protestáns császár még sem ülhet a szent birodalom trónjára. Világos volt, hogy a trón öröklése érdekében protestáns meggyőződését fel kell áldoznia. Miksa mégis éveken át tartotta magát: mikor protestáns udvari papját kénytelen elbocsátani, azt írja, hogy „én a császári felségtől (atyjától) a legborzasztóbban üldöztetem”. Ferdinánd maga is megijed, hátha túlfeszíti a húrt, maga kéri a pápától Miksa számára a két szín alatti áldozásra az engedelmet, de Miksa nem fogadja a hozzá küldött nunciust, Hosius bíborost. A döntés ekkor következik be, 1560-ban. Egyik bizalmasát elküldi a protestáns fejedelmekhez azon kéréssel, megsegítenék-e, ha ő a további vallási kényszernek nyiltan ellenállna? A szász választó, továbbá Brandenburg, Hessen urai, minden lutheránus protestánsok, megtagadják tőle a segélyt és figyelmeztetik a császár és birodalom iránti kötelezettségeire. Csak a kálvinista pfalzi választó igér menedéket, de ezt is csak feltételesen: amennyiben a birodalom iránt esküje megengedi.
A trónörökös röptét ez a keserű tapasztalat szakítá meg és téríté vissza atyjához. A protestáns fejedelmekből kiábrándulva kibékül atyjával, kibékül a pápával, elfogadja a két szín alatt áldozás engedélyét, alkalmazkodik a katholikus formákhoz, s ezen meghódolás árában egymásután megkapja atyja koronáit. Az 1562-i cseh koronázáson csak titokban áldozik, két szín alatt, ugyanez évben a frankfurti császári koronázás nagymiséjét lehajtott fővel, részvét jelei nélkül hallgatja, de az esküt leteszi a pápának és az egyháznak; az 1563-iki magyar koronázást többször el kell halasztani, mert nem akar előtte bőjtölni és nyilvánosan áldozni, végül itt is magántermeiben áldoz, az esküformulából pedig kihagyatja Szűz Mária és a szentek segítségül hívását, s mikor az eskűt olvasó Oláh Miklós érsek mégis beleolvassa ezt, nem mondja utána. Mindez azonban csak saját személyére vonatkozik: belső harcaiból azt a kivezető utat találta, hogy belül protestáns marad, a katholikus formák nagy részét megtartja, s különben a katholikus vallás állami voltát teljes egészében elfogadja. Az osztrák uraknak később nagy nehezen adja meg az ágostai hit szabad gyakorlatát, a városoknak pedig semmiképen nem akarja megengedni.
Lelkének belső törését el tudta fedni a világ elől, de a küzdelemben fiatalságának lendülete elveszett, az egykori nyilt ifjúból zárkózott férfi lesz, aki spanyol etikett távolából kormányoztatja országait Ferdinándtól örökölt tanácsosaival. A magyarok is csak addig szeretik, míg trónörökös, tehát a belső változásig, utóbb már nem találja meg a hangot, melyen atyja szólt hozzájuk; egyszer az országgyűlésen németül kezd beszélni, ami nagy felháborodást kelt. Ferdinánd öreg magyarjai jól sejtették a jövőt, mikor az 1563-ki országgyűlés előtt megírták uruknak: mi elhalunk, s ki tudja, akik utánunk jönnek, lesznek-e oly hívek a Habsburg-házhoz, mint mi! Ferdinándhoz még könnyű volt hűnek lenni, de nehéz a keserű, komor Miksához, még nehezebb a lelkibeteg Rudolfhoz.
Trónralépve már csak egyetlen illuziója volt: az, hogy a pogány ellenséget nagy hadjáratban visszavetheti. Szigetvárnak korábbi ostroma idején, 1556-an Brüsszelben tárgyalt a birodalmi örökösödésről, s ez alkalommal egy lovastornán vévén részt, felsóhajtott: bárcsak most mindezek a vitézek Szigetben volnának, melyet a török ostromol! Az alkalom nem sokáig késett: a János Zsigmonddal vívott felső-magyarországi harcok 1566-ban az öreg Szolimánt még egyszer személyes közbelépésre indították, mely a töröknek meghozta Szigetvár, Gyula és több vármegye birtokát. Miksa az előkészületeket lelkesen végezte: pénzt, csapatokat szerzett, s oly nagy német, olasz, francia sereggel jött be, minő 1542 óta nem járt Magyarországon. Még augusztus 19-én, Bécsből a csapatokhoz indulóban megírja bajor herceg barátjának: úgy látszik, a török Sziget ellen megy, mindent meg fogunk tenni, nehogy ezek a becsületes emberek ott benn pusztuljanak. A haditanácsban Esztergom gyors megtámadását javasolja, hogy ezzel Szolimánt elvonja Szigettől, de a tanács többsége, s a birodalomtól kinevezett fővezér, Günther schwarzburgi gróf, a nyugati hadi elvek szerint nem engedik döntő útra a sereget, Győr alatt várják meg, míg embereik elszélednek és Zrínyi önfeláldozása beteljesedik. Ez a kudarc Miksa utolsó illuzióját is tönkretette. Utána kétségbeesve írja a bajor hercegnek, hogy Zrínyi grófot tanácsosai egyhangú véleménye alapján tette Szigetbe, s kétségtelen, hogy ő volt legkitünőbb embere, kihez senki sem hasonlítható, de nem gondolta, hogy ily gyors, rossz vége lesz a védelemnek (Nyugaton el sem tudták képzelni a török tömegek várostromló rohamainak lendületét); ő nem felelős, mert a német birodalmi ezredesek sem hűséget, sem lelkiismeretet nem tanusítottak, törököt soha nem láttak, a csehek és morvák pedig engedély nélkül hazamentek. A győri szégyen egész életére kiábrándítá a török háborúból: mint aki egyszer megégette a kezét, soha többé török háborúban részt nem vesz, s ezzel elmulasztja előbb a Szolimán halálával összefüggő zavarok kihasználását, utóbb pedig a pápától összehozott nagy koalicióba lépést. Miksa török politikája ettől kezdve belső politikájához hasonlóan új tényeket nem termel, a Ferdinándtól átvett állapot merevedik meg és fojtogatja tovább a magyarok lélekzetét.
Miksának e tehetetlensége, nagy belső elesés eredménye, bevezetésül szolgál fiának, Rudolf királynak pathologikus tehetetlenségéhez. Rudolf elődeihez hasonlóan nagy kiterjedésű országokat vett át, melyek hozzászoktak uralkodóik vezetéséhez, hiszen más kormányformát ekkor még el sem tudtak képzelni maguknak. Mindezen országokra végzetes belső krízist jelentett az uralkodó apathiája, kinek tetterejét alkotmányjogilag nem lehetett pótolni. Apathiából lassankint valóságos elmebetegség fejlődött ki nála. A 90-es években még csak érthetetlenül nagy nyugalomvágyat, s akaraterő hiányt vesznek rajta észre, az egyik velencei követ szerint nem kíván magának új birodalmakat szerezni és a meglevőket kibővíteni, egyetlen célja: békességben élvezni a meglevőt, irtózva a munkától és a gondolkodástól. Ez utóbbi ítélet kissé sántított; Rudolf korának egyik legműveltebb embere volt, széleskörű tudományos és művészi érdeklődéssel, aki hosszú változáson ment át, míg rögeszméktől terhes lelki éjszakába süllyedt. Nevelése eredetileg, atyja akarata szerint, protestáns irányú volt, de korán Spanyolországba kerülve, szigorú katholikus felfogást szítt magába, ami nem szüntetett meg nála bizonyos tudatalatti ellenszenvet a katholicizmus iránt. Később, a Hradsinba elzárkózva, rémlátásában szerzetesektől remeg, a palotája közelében elszállásolt kapucinusoktól életét félti, gyóntatóját is távoltartja magától, úgyhogy újabb kutatók titkos protestáns vonzalmat vélnek nála felfedezni. Időnkint tényleg kalandos terveket kovácsol, hogy a német protestáns fejedelmekkel szövetkezzék családjának tagjai ellen, halála éppen ez irányban folytatott igen komoly tárgyalásokat szakított meg: az utolsó, kivel politikai terveket szőtt, a protestáns unió képviselője, az anspachi őrgróf volt. Zárkózottsága ekkor már lelki remegéssé fejlődött, melyben rokonaitól és tanácsosaitól is féltette életét. Ez az életéért való, oktalan és alaptalan remegés jellemző tünete betegségének, melyben dédnagyanyjának, őrült Johannának betegsége tért vissza az öröklődés kiismerhetetlen szabályai szerint. Olyanok, akik halálfélelmét ki tudták használni, személyére és általa a birodalom kormányára döntő befolyást szerezhettek. Ha szolgái vagy tanácsosai valakiről azt a csillagjóslatot hozták, hogy az illetőnek csillagzata zavarja az övét, az ilyent többé nem fogadta, eltiltotta az udvartól. Így idővel bizalmas szolgáin kívül (köztük a zsidó származású Lang Fülöp volt az, aki befolyását legjobban ki tudta használni) senkivel nem érintkezett, még a spanyol követ és a nuncius is csak nagyritkán, a szolgák pártfogásával jutottak elébe. Titkos tanácsosai közül is csak az alacsonylelkűek bírták ki a szolgálatot, s azt, hogy rohamaiban durva sértésekkel halmozza el őket. Így politikai tekintetben valóságos kormánytalanság állott elő: a központosított monarchiában a központba tóduló ügyek elintézés nélkül hevertek, minden ország és tartomány vezető emberei hónapokon át álldogáltak a Hradsin előszobáiban, a döntésre várva, s ha azt megkapták, a császári elhatározás nem volt egyéb, mint tehetségtelen, az ügyek áttekintésére képtelen titkos tanácsosok megvásárolt véleménye. A Ferdinándtól úgy ahogy összerótt egység szétbomlott, Rudolf uralkodása második felében anarchia lángolt minden tartományban. Mindezt egyszerűen az uralkodó személyének kikapcsolódása okozta: a valóságban tehát Rudolfot nem nevezhetjük zsarnoknak, ő a kor felfogása szerint őt megillető hatalommal nem élt vissza, hanem, mi talán rosszabb volt, vele élni nem tudott, de sem gonosz indulatú, sem kegyetlen ember nem volt. Az ő melanchóliájából csak a következő nemzedékben, törvénytelen fiánál, Julius őrgrófnál fejlődött ki a vérszomjas őrültség.
A magyarokkal való viszonylatban mindkét uralkodót a személyes jóindulat hiánya különböztette meg Ferdinándtól. De nemcsak barátságot nem tartottak a magyar urakkal, bár azok közt nem egy Miksának játszótársa volt, hanem az országgal szemben is közönyösebb, ridegebb magatartást tanusítottak. Ferdinánd még látta a régi, hatalmas, nagy Magyarországot, de Miksa emlékezete ide már nem nyúlt vissza, az ő szemében a magyar állam kis provincia, országfoszlány volt, mely iránt semmi különös respektussal nem kellett viseltetnie. Így aztán a rendeknek az államélet függőségét illető panaszait is félvállról veszi, s velük szemben erélyesebben érvényesíti a bécsi központi hatóságok befolyását. Ez a befolyás, mint láttuk, Ferdinánd korában tényleg kifejlődött már, anélkül, hogy Ferdinánd magyar rendjeit ezen tényleges állapot formális elismerésére kényszerítette volna. A Mohács óta létrejött új helyzetben a magyar szuverénitás megcsonkítását először Miksa országgyűlései ismerik el, sajátmaguk cikkelyezvén be a magyar törvénykönyvbe bécsi hatóságok törvénytelen befolyását. Már az 1567 : 40. törvénycikkben elfogadják a király ígéretét, mely szerint ő ezután a német kancelláriának mellőzésével, magyar kancellárja útján fog minden oly ügyet elintéztetni, amely „tisztán és egyszerűen az ország jogait és szabadságát illeti” (pure et simpliciter), azaz: ami nem tisztán ezekre vonatkozik, azt már, tehát az örökös tartományokat is érdeklő hadi és pénzügyeket, nem fogja feltétlenül a magyar kancellária útján intéztetni. Még tovább megy az 1569 : 38. törvénycikk, melyben a rendek elpanaszolják, hogy kérvényeik a magyar tanácsban el nem intézve a haditanácsba és az udvari kamarába kerülnek, mi nekik fáradságot és sok bajt okoz: ezen panaszokat megszüntetendő, a király kegyesen megígéri, hogy ezután, mint eddig is, az ország jogait és az igazságszolgálatást illető ügyeket a magyar tanácsban, a hadaikat a bellicumban, s a pénzügyieket az udvari kamarában fogja elintéztetni, e két utóbbi bécsi, német hatóságban a magyar ügyek gyorsabb kezelésére két-két magyar tolmácsot fog alkalmazni.
Ezzel a rendi törvénykönyv, a Corpus Juris, sajátmaga ismerte el és hagyta jóvá a hazai ügyeknek külföldön, külföldi hatóságok által történő elintézését, sajátmaga törvényesítette azt, ami eddig csak a viszonyokból következő visszaélés, törvénysértés volt. Igaz, a XVI. századi törvények, mint tudjuk, pillanatnyi hatalmi helyzet szüleményei voltak, a rendiség és királyi hatalom komponenseiből származtak, s e két erő egyensúlyának újabb eltolódásával maguk is folyton megváltoztak. Ehhez képest a rendek óvakodnak bármikor is hivatkozni az 1569-i törvényre, de ennek érvényét annál is inkább kiemeli a királyi hatalom, mely ettől kezdve hivatkozik rá és vele födi, általa védi a bécsi hatóságok magyar befolyását. A magyar rendiség a viszonyok nyomása alatt, egy gyönge pillanatában csakugyan elismerte a közösügyek lételét és azt, hogy ezen közös, osztrákot és magyart egykép érdeklő ügyek kizárólag bécsi, német hatóságok által intéztetnek el. Az 1569 : 38.-ban már benne van az 1867 : 12. közösügyes elmélete, azzal a különbséggel, hogy Deák géniusza e közösügyekre is befolyást szerzett a magyarságnak, míg a XVI. század közös ügyei – a „mixta” – kizárólag Bécs kezelésében maradtak.
1569 után a rendek többször felszólaltak e gyakorlat ellen, a király azonban mindenkor elhallgattatta őket a 38. törvénycikkre való hivatkozással. Különösen nagy volt a felzúdulás az 1576-i országgyűlésen, mikor a rendek élén a királyi helytartó, Radéci István püspök szokatlanul erélyes szavakban követelte a király képében jelenlévő Rudolf trónörököstől, hogy a „Felséged uralkodása alatt bejött, s azelőtt nálunk ismeretlen elnyomás, szolgaság és zsarnokság alól” szabadítsa meg őket. Rudolf megbotránkozik ugyan a püspök illetlen szavain, melyekért az királyi megrovásban is részesül, de maga is elismeri, hogy a magyaroknak sok panaszra van joguk, hiszen most az országgyűlés alatt is megtörtént, hogy tiszta magyar ügyekben is a német kancellária bocsátott ki leveleket. A tényleges helyzettel szemben tehát már az is javulásnak és jogorvoslatnak tűnt fel, hogy a király továbbra is fenntartja a hármas kompetenciát: had-, pénz- és belső, tiszta magyar ügyekét, s ez utóbbiakat kizárólag magyarokkal kezelteti. A legnagyobb koncesszió, melyre a királyi hatalom a zajos rendi követelőzésekre 1578-ban elszánja magát, abban áll, hogy a tiszta magyar ügyek intézésére, nehogy azok az udvarnál német hatóságok kezére tévedjenek, elfogad négy, a rendektől választandó tanácsost, kik közül kettő a király udvarában, kettő a helytartónál, Ernő főhercegnél tartózkodjék és ott a tiszta magyar ügyeken kívül esetleg más fontos ügyekben is részt vegyen a dolgok és ügyek állása szerint. Azaz a rendektől a király mellé választandó tanácsosok a határokon kívül delegáltatnak, s ott esetlegesen, nagyjában a mixta-ügyeket is intézhetik, melyeknek végleges elintézése azonban a bellicum és udvari kamara hatáskörében marad.
A rendek ezt a megoldást nem fogadták el, részben mert senki sem akadt, aki éveken át, birtokaitól távol, a Habsburg-király folytonos székváltozásaival vándorló udvarban akart volna tartózkodni, részben azért, mert mindezen országgyűléseken a rendek a régi, teljes szuverénitás helyreállítását követelték, s a tényleges helyzet félreismerésével a magyar kancellária hatáskörének kibővítésétől várták az orvoslást. Holott maguk is kénytelenek voltak elismerni a bellicum létezését, maguk delegálták a bécsi haditanács német tagjait olyan bizottságokba, melyek az ingyenes hadimunka felosztásával, tehát bár hadi, de egészen magyar üggyel foglalkoztak (1578 : 27. törvénycikk). Viszont az udvari kamara hatáskörének tényleges kiterjesztése ellen sem tudtak semmit tenni: a magyar kamarának Miksától adott, 1569-i újabb utasítása még szorosabban a király személyének, s általa a bécsi kamarának rendeli alá a legfőbb magyar pénzügyi hatóságot, sőt ettől kezdve a magyar pénzügyigazgatás vidéki szervei, a harmincadok és kamarai birtokkezelőségek is ki vannak téve a bécsi kamara ellenőrzésének és parancsainak. A rendeknek azon törekvése, hogy a magyar kancellária hatásköre régi mértékben elismertessék, nem vezethetett eredményre addig, míg a már meglévő idegen hatóságok létalapját el nem vonják, a haditanács és udvari kamara országon belüli szerepét meg nem szüntetik. Ezt pedig, láttuk, a védelem közössége miatt nem tehették, sőt meg sem próbálhatták, ezért voltak a régi szuverénitás helyreállítására irányuló törekvések ekkor is sikertelenségre kárhoztatva.
Mielőtt a legfontosabb magyar ügyek külföldi kezelése végkép megszilárdulna, a 80-as években még egy kísérlet történik az ezirányú fejlődés feltartóztatására. A rendi keserűség már 1580-ban magas fokra hágott: kijelentik, hogy a magyar hatóságoknak semmi tekintélyük nem lévén többé, az ország már tartománnyá süllyedt le – in provinciae formam redacta; az 1583-i országgyűlésen pedig panaszkodnak, hogy a magyar kancellárius már csak irnoka a bécsi hatóságoknak, s ezen a helyzeten javítandó, a régi, tágabb királyi tanács állítandó helyre, amely azután minden belső ügyet, mert hisz minden belső ügy „hungaricum”, a bécsiek nélkül intézzen. A rendek ez elkeseredésével szemben a következő, 1587–88-i országgyűlésen a kormány is hajlandónak mutatkozott koncessziókra, köztük a magyar tanács tekintélyének helyreállítására. Így jött létre, bár a rendek a törvénykönyv végleges megszövegezése előtt szétmentek, az 1588-i törvény, mely szerint minden fontosabb ügy elintézésére a király vagy helyettese, Ernő főherceg, negyedévenkint összehívja az összes, nemcsak a fizetéses, tanácstagokat, ez lesz a „consilium trimestre”, viszont a halaszthatatlan ügyek intézésére a rendek állandó tanácsosokat delegálnak a király mellé, akik az udvart mindenüvé kísérik, s a pénz- és hadügy intézésre is befolynak. Ez az intézkedés egyetlen oly pozitív kísérlet közös ügyek elidegenedésének feltartóztatására, mely a magyar tanácsosoknak is befolyást ad a haditanácsnak és udvari kamarának Magyarországot érdeklő ügymenetére. Amennyiben a nagyhatalmú, előkelő magyar főurak, vagy a közéjük emelkedő új hivatali nemesség tagjai a törvény értelmében ellátták volna a királyi udvarban tanácsosi kötelességeiket, kétségtelen, hogy az ottani tisztán német hatóságokat rövid idő alatt részben magyarokká tehették, vagy bennük magyar osztályokat fejleszthettek volna ki. Mindez annyit jelentett: ha már a bécsi hatóságok érvényesülése a védelem közössége miatt végkép nem eliminálható, akkor a bécsi hatóságokat kell magyar befolyás alá helyezni olyképen, hogy magyar urak vonuljanak be a bécsi és prágai udvarba állandó ellenőrzésre. Ez a elgondolás, végrehajtása esetén a hatvanhetes korszak közös hatóságait már a XVI. században megszülte volna, bizonyára nem az ország kárára, mert a bécsi magyar tanácsosok nemcsak a rendek küldöttei lettek volna, hanem az évnegyedes tanácsüléseken felelősségre is vonathattak volna.
A megoldást azonban egyik fél sem akarhatta őszintén. A bécsi kormány nem látta szívesen a magyar ellenőrzést, viszont a magyar főurak sem voltak arra kaphatók, hogy kiskirályságaikat elhagyva udvaroncnak szegődjenek el a külföldre. A tágabb királyi tanács rég időszerűtlenné vált már, a kormányzás állandóságát feudális, nagybirtokos urakkal nem lehetett többé biztosítani, s így az egész törvény papiroson maradt. Az első évnegyedes tanácsülést összehívta ugyan a főherceg, de az érdemleges tárgyalás nélkül oszlott szét, mert Rudolf király nem adott teljhatalmat öccsének, s a magyar urak nem voltak hajlandók úgy tárgyalni, hogy a főherceggel kötendő megállapításaikat a királyi udvari emberei megváltoztassák. Később pedig tudni sem akarnak többé a trimestréről, minden marad a régiben, az ország mintha belenyugodott volna szuverénitása sérelmének állandósulásába.
A királynak és rendeknek itt röviden vázolt közjogi küzdelme kétségtelenül változást jelentett Ferdinánd korához képest, amikor, mint láttuk, az országgyűlések erélyesebb tiltakozás nélkül tűrték el a bécsi befolyás megszilárdulását. Tévednénk azonban, ha azt hinnők, hogy a mostani küzdelemben széles rétegek vesznek részt, miként például a Jagellók korában, a nemesek fejenkénti összejövetelein. Az a közjogi indifferencia és kishitűség, melyet Ferdinánd korában megfigyeltünk, csak lassan kezd oszolni a század második felében, s a dolog természeténél fogva legelőször azon néposztályoknál, melyek a királysággal szemben függetlenek. Ilyennek tulajdonképen csak a felsőház tagjait tarthatjuk akkor még, amelybe 1569-ben nyolc püspök és hetvenhat úr hívatik meg, az utóbbiak közt az ország zászlósai, a főispánok, főkapitányok után tizennégy várbirtokos (castra tenentes). Az országban található tényleges hatalom tehát itt, a már külön tárgyaló felsőházban koncentrálódik, ahol bár a jelenlevők egy része, mint a horvát grófok és az indigenák, a királyhoz hajlanak, a többség mégis független nagy urakból áll, akik a személyes kontaktust, mint említettük, Fedinánd utódjaival már elvesztették. Az 1583-i, erősen ellenzéki országgyűlésen 64 magnificus, nagyságos főrend közt tizenhat horvát és kilenc indigena van, de ez utóbbiak elszaporodását már rossz szemmel nézi az országgyűlés, 1578-ban egy Althant csak azon reményben vesznek fel, nagy királyi nyomásra, az indigenák közé, hogy ez többet fog törődni Magyarország érdekeivel, mint korábban bevett elődjei. Az új generációbeli független nagyurak, a Nádasdy Tamás nemzedékének utódjai, lesznek azok, akik a bécsi befolyással szemben erélyesebben fellépnek és némelykor magukkal ragadják a vármegyei követeket is. A 80-as évek heves tárgyalásaiban Batthyányi Boldizsár, Pálffy Miklós, Nádasdy Ferenc, a két Révay a szóvivők, ő rájuk panaszkodik Ernő főherceg, hogy a németek uralmát veszélyeztetik. Mikor pedig ezek a nagyurak kibékülnek vagy elhallgatnak a harcban, elűl egyúttal a köznemesség zajai is. Gravaminális, nemesi oppozícióról akkor még, a későbbi századok mintájára, szó sem lehet. Azok a köznemes követek, kik a nemzeti reakció nevében kezdenek dörögni – az 1582-i országgyűlésről vannak legelső ily híreink –, csak addig érvényesülhetnek, míg a főurak engedik, hiszen a vármegyei követküldésen is a nagybirtokos főispánnak van döntő befolyása, aki a saját főemberszolgáit teszi alispánnak csak úgy, mint országgyűlési követnek. A legrégibb nemesi politikusok, akiket e korból ismerünk, inkább csak hangjukkal, mint tényleges befolyásukkal szereznek maguknak hírnevet a rendi küzdelmekben, melyeket a német városi követek előszeretettel hasonlítanak össze a zsidók zajos zsinagógáival. Az 1582-i oppozíció nemesi vezetője, Csányi Bernát, mint a zalavári apátsági vagyon elsikkasztója, börtönviselt ember volt, a másik, Gesztelyi György, hasonlóképen közjövedelem hűtlen kezeléséért még országgyűlési szereplése előtt marasztaltatott el, az 1587–88-i országgyűlés nemesi vezérét, Debreczenyi Györgyöt, előbb altárnokmestert, a királyi tanácsosok gyalázása miatt maguk a rendek marasztalják el, hogy később megkegyelmezését kérjék. Több diétán át valóságos ellenzéki vezér volt Megyery Imre és Szokolyi Miklós, akiknek izgató működése a kormánynak annyira kellemetlen volt – Megyery még a soproni városi követeket is ellenzékiségre tanítgatta –, hogy az 1598-i országgyűlés előtt külön királyi levélben tiltja el őket a megjelenéstől. Jellemző, hogy a rendi vezérek egyike, Szokolyi, ekkor csak nagybirtokosi pártfogással, mint a távollevő Báthory István követe tudott megjelenni.
A főurak túlhatalmából érthető az a törekvés is, hogy a tárgyalások súlypontja a két tábla plénumából szűkebb bizottságba helyeztessék át. Mikor a két tábla valamiben nem tudott megegyezni, vegyes ülést tartott, már Ferdinánd korában is, a helytartó lakásán, ahol a főurak jelenléte mérséklőleg vagy izgatólag hatott – amint éppen akarták, a köznemesekre. Ennél még egyszerűbb elintézésmód jött a 80-as években divatba olyképen, hogy a két táblától választott bizottság tárgyalt a főherceggel és német tanácsosaival, kidolgozta a javaslatokat, melyek csak elfogadás végett kerültek a plénum elé. Jellemző itt is, hogy az ilyen bizottságok szinte kizárólag főurakból állottak: az 1587–1588-i diétán még a tizenkéttagú bizottságból négy-négy a főpap, a főúr, a köznemes, de mikor az országgyűlés ezek javaslatát visszautasítja, a főurak veszik át az ügyeket, előbb Pálffy, Nádasdy és Illésházy István tárgyalnak a német tanácsosok vezetőjével, az öreg Harrachhal, s utóbb is a urak perfektuálják a megegyezést és fogadtatják el a rendekkel. Az 1593-i országgyűlés mindjárt az elején bizottságot választ, amelyben nemes nincsen, ugyanaz történik 1602-ben és 1603-ban is. Az ilyen bizottsági tárgyalás nem annyira a kormány érdekében történt, mint inkább azért, hogy a főurak a köznemeseknek akkor még politikailag éretlen tömegétől függetlenül intézhessék a közjogi harcot a külföldi kormány ellen. Mert a harc állandó immár, bármily kevés sikerrel jár is, ezen a király személyes jelenléte sem tud többé változtatni, Rudolf király hiába hívja az egész országgyűlést maga elé a pozsonyi várba, hiába ígéri neki háromszor is emelt hangon a sérelmek orvoslását, a szavazásnál száz országgyűlési tagból mégis csak 24 áll melléje.
Mindez azonban nem változtatott a végső eredményen, a magyar állam szuverénitásának sérelme a század végére állandósult, anélkül, hogy a magyarság politikai rétegei ezt a fejlődést meg tudták volna akadályozni. A vezetők, Ferdinánd régi hű embereinek, személyes barátainak fiai a nemzeti autonómia védelmében az uralkodó iránti, öröklött hűségtől voltak korlátozva: ellenzéki szerepük kimerült a rendi gyülekezetek sterilis beszédeiben, s a diétákon kívül, dinasztia és nemzet iránti lojális érzelmekkel védték eszükkel, fegyverükkel, vagyonukkal és vérükkel az ország minden talpalatnyi földjét a pogány ellenség ellen. Összeesküvés, lázadás, felkelés nyomára Miksa és Rudolf korában nem akadunk, s ehhez képest ez a két Habsburg sem nyúl a megtorlásnak, az uralom fenntartásának azon véres eszközeihez, melyeknek alkalmazását Izabella, Báthory István, Báthory Zsigmond udvarában megfigyelhettük. A nyugati magyar történet az egész XVI. században mentes ily véres jelenetektől, melyek különben a nyugati országokban is állandó kísérői az abszolút királyság és a nemzeti államegység kialakulásának. Míg francia, angol, olasz, német területeken a szuverén hatalom birtokosai az állam törvény és rendi jogok mellőzésével végzik ki vagy gyilkoltatják meg a nekik nem tetsző nagy családok fiait, addig nálunk a fejedelmi hatalom ily végletes érvényesülésére az egész XVI. században egyetlen példa sincsen. Láttuk, hogy Ferdinánd mindössze két urat fogatott el ítélet nélkül, s egyrészt ezt is magyar tanácsosai helyeslésével tette, másrészt ki is eresztette őket a fogságból. Miksa alatt egy hasonló eset történt: Dobó Istvánnak és Balassa Jánosnak az 1569-i országgyűlésen történt elfogása, kiket a János Zsigmondhoz pártolás vádja terhelt, de ők is szabadon eresztettek, miután az őket leginkább terhelő levelekről kiderült, hogy egy nyughatatlan embernek, Kenderessy Mihálynak hamisításai voltak. Ez „összeesküvés” gyanúja, bármily ártatlanul ért is királyhű, érdemes embereket, egy most felbukkanó realitásnak kifejezője volt, s mint ilyen, földalatti morajként előre jelezte a következő század nagy megmozdulásait. Uralkodó és trónjának támaszai, a nagyurak közt ekkor, Miksa és Rudolf korában, támad fel a bizalmatlanság: a habsburgi uralkodó ekkor kezd hűség dolgában különbséget tenni magyar és német emberei közt, viszont nagy magyar dinasztiák ekkor tekintgetnek először Erdély felé, mely a keleti határokon, magyar fejedelmek uralma alatt emeli fel fejét az egykori, egységes állami területből. Nyugaton német uralom, Keleten minden belső gyöngeség, s fejedelmi önkény mellett is, magyar vezetés, ez az ellentét hat az egykorúakra és magyarázza, hogy úgy János Zsigmond, mint Báthory István sikerrel próbálhatták meg háborús években a felvidéki nagyuraknak saját pártjukra hajlítását. A Békes-féle krízis idején, mikor Báthory Istvánnak vetélytársa Miksa beleegyezésével a királyi Magyarország területén gyüjtött sereget, az erdélyi fejedelem viszont a Tiszántúl és a felvidék nagybirtokosaihoz járatta követeit. A kassai német főkapitány, Rueber János felismerte a mozgalom németellenes jellegét: Báthory meg akarja szabadítani a „szegény magyarokat a németek zsarnokságától”, s ezen törekvésében félő, hogy melléje állnak a felvidéken Dobó Ferenc, István fia, Sárospatak ura, Mágócsy Gáspár, Munkács ura, Dobó Anna, Perényi-özvegy, Forgách Simon, híres törökverő főkapitány, ecsedi Báthory Miklós országbíró, Tiszántúl és Abaúj vármegye ura. Mindez ugyan csak a bizalmatlan német rémlátása volt, Erdélyhez ekkor csak néhány, nem is elsőrangú úr állott át nyíltan, így Gyulaffy László és Forgách Ferenc, a keserű, embergyűlölő, halálos beteg püspök, mindkettő személyes sérelem után keresvén új pályáját az erdélyi udvarban, de a lelkekben már ott volt, mélyen begyökerezve a nemzeti keserűség, annak tudata, hogy az ország idegenek elnyomását szenvedi.
A változás szemmellátható, s az alsóbb néposztályokra is kiterjedt már. Ugyanazon népies énekmondó, Valkai András, aki Ferdinándot még nagynak nevezi, János Zsigmond és Báthory pártjáról kigúnyolja a német király híveit:
„Vaj magyarok, mely bolondok tü vattok,
Magyar fejedelmet, kit nem uraltok,
Nyilvánvaló veszésteket látjátok,
De hiszem, hogy németté vált gyomrotok.”
A kuruc-korszak egész történetfilozófiája megvan már e sorokban, melyek az ősi nemzeti és állami önrendelkezés korláttalan következményét állítják fel, csak egyről feledkezve meg: a nyakukon ülő török veszedelemről. Nemzeti önrendelkezés és realizálható valóság ekkor kezdenek egymástól elválni, hogy később a külföldön székelő uralkodóház egész korszakában egymástól végkép elidegenedjenek. Lelkek vágya az önkormányzás után, meg az államiság tényleges, történetileg kifejlődött formája így lesznek egymás ellenségeivé, s itt vettetnek el magvai a tragédiának, melynek során évszázadok magyar generációi őrlődnek fel abban, hogy az államra, saját államukra befolyást szerezhessenek.
Ez a küzdelem, láttuk, még csak korai kezdeteiben szemlélhető, de már is súlyos következményekkel jár a magyarságra. A dinasztia bizalmatlanságát csak növeli a magyarok szemmellátható bizalmatlansága, s érzések köréből tettekre, védekezésre, majd támadásra indítja. Ernő főherceg, a helytartó, már 1580-ban megjegyzi, hogy az idegen kapitányok kérdése mindig fontos volt Magyarországon, most azonban, a veszedelmes praktikák miatt, különös figyelemmel kísérendő. Idegen, német csapatok, német vezérek alatt, most már nem csupán a török ellen, hanem a megbízhatatlan, folyton nyugtalankodó magyarság ellenőrzésére, fékentartására is küldetnek be. És itt áll elő a helyzet ferdeségéből a circulus vitiosus: minél több idegen jön be az országba, annál inkább nő a magyarság idegessége, nyugtalansága, s annál inkább növekszik e beküldött idegenek rémlátása. Az Erdéllyel szomszédos felvidék szemmeltartása végett Kassán német vagy olasz főkapitány székel, aki azonban egyedülvalóságában és félelmében minden magyarban ellenséget kezd látni, s ily tartalmú jelentéseivel még inkább eltávolítja a bécsi kormány és a dinasztia szívét a magyaroktól. Szemmeltartás helyett így lesz az ő feladata fékentartás, s a bizalmatlan magyarok így változnak át, észrevétlenül, felkelőkké, lázadókká.
E német és magyar közt kifejlődő viszonyokat a velencei követek veszik észre legmélyebb pillantással. Miksa udvarában Juan Michiel már szerencsétlennek, „infelice” nevezi a magyar népet, mely ugyan elmondhatja magáról: Fuimus Troes, fuit Ilion, – hiszen Magyarország azelőtt hatalomban elérte Franciaországot is, most pedig provinciává süllyedt, alávetve a németeknek, kiket a magyar természettől fogva gyűlöl. Ami tekintélye nagy családjaiban volt, ezek is kihaltak, ma fiatal, huszonhatéves urak ülnek a királyi tanácsban, kiknek semmi tekintélyük nincsen; a nép is kipusztult a folytonos harcos években, azelőtt 20.000 lovast tudott kiállítani, ma 4000-et is alig, s ami kevés hajdúja van, az jó katona ugyan, de fegyelmezetlen. Az országról ma már csak mint holttestről és mintegy meghalt dologról – cadavero et cosa estinta – lehet beszélni, s ezt tudják a németek is, kik rajt uralkodnak, de nem bánják: jobb, ha az egész ország sivatag lesz, elpusztult terület Németország és a törökök között... De vannak még kegyetlenebb ítéletek is. A magyarság ekkor szorul az ő tehetetlenségében oppozícióba, ahol nincs többé alkotás, pozitív munka lehetősége, hanem csak terméketlen tagadás, mely folytonos panaszokkal ostromolja Európa füleit. A század velencei megfigyelői szinte unottan hallgatják a magyar elégedetlenség kitöréseit, melyektől a helyzet pozitív javítása érdekében semmit sem várhatnak. Bármennyire elismerik a magyar bátorság, vitézség tényeit, a nemzeti természetben elsősorban engedetlenséget, lázadó hajlandóságot fedeznek fel. Tommaso Contarini 1596-ban kegyetlennek, kapzsinak, szót nem tartónak rajzolja a magyart, akkor, mikor az legtöbbet szenved más népek kapzsisága miatt, s mikor század múlt el, hogy szavát egyszer sem szegte meg. De Európa akkor sem szerette az elégedetlen népeket, s a fejlődés általános vonala a fegyelmezett és fegyelmezni tudó központi kormányoknak kedvezett, nem pedig rendetlenül mozgolódó, nyugalmat veszélyeztető tömegeknek. Innen a század végén a velencei, szabad köztársaság felfogása: a magyarokon csak erőszakkal és terrorral lehet uralkodni.
*
Tudjuk, hogy Mohács óta a magyar fejlődést nem tisztán a belső erők együttműködése határozta meg, hanem mindennél nagyobb mértékben a déli hódító, a török szultán befolyása. Ezt a jelen vizsgálatnál is tekintetbe kell vennünk: király és nemzet lappangó ellentéteit elsimítja egyelőre a nagy török háború, hogy ennek évtizedes eseményei végső fokon mégis csak elősegítsék és siettessék a belső katasztrófát is.
Ferdinánd halála, illetőleg Szigetvár elfoglalása óta a nyolcéves béke többször megújítva, papiroson állandóan érvényben volt anélkül, hogy valóságos békeállapotot létrehozhatott volna. A török birodalom Szolimán halála óta, II. Szelim és III. Murád uralkodása alatt gyors léptekkel indult meg az évszázados bomlási processzus útján. A deszpotikus kormányforma, barbár, embertelen uralmi eszközeivel még teljes egészében érvényesült, kifelé a birodalom impozáns egység, erős központosítás képzetét keltette, de a valóságban a szultánok csak állandó koncessziókkal, ajándékokkal, vagy, ritkábban, fegyveres erővel tudták a hatalmat fenntartani. Az 1574-ben trónralépő III. Murád legelső uralkodói ténye, gyönge gyermekkorbeli öt testvérének legyilkolása, utána kénytelen atyja kincseit kiszórni a janicsárok és a konstantinápolyi szpáhik közé – csak a janicsároknak fejenkint ötven, összesen 700.000 aranyat fizet ki, hogy trónraléptét biztosítsák. Ő maga ópium- és erotikus kicsapongásokkal teszi tönkre életét, később már teljes lethargiában, felduzzadt testtel, értetlenül nézi a dolgokat, melyeket helyette asszonyok és azok kegyencei intéznek. A szultáni udvar ő alatta végkép elvesztette azt az európai észszerűséget, melyet Szolimán és elődeinek államférfiúi géniusza adott neki: ettől kezdve megint csak orientális, barbár udvar ez, melyben mindenki az élvezetek legalacsonyabb formái után rohan, maga a szultán a tartományokból beszedett adót aranygolyókká olvasztva össze, haszon nélkül tezaurizálja. Vezérei hasonlóképen vagyonszerzéssel foglalkoznak, mindenki ott lop és rabol, ahol lehet, és mindezt nagyobb nyereséggel teheti az európai országokban, mint a kezdetleges viszonyok közt élő Keleten. Mikor a szultán az 1590-i békében a perzsa sahtól nagy területeket, így Azerbeidsánt Tebrisszel és Georgiát veszi el és ezeket ősi szokás szerint ki akarja osztani a szpáhik között timár birtoknak, alig jelentkezik valaki, nem lévén senkinek kedve a lakatlan vidéken földesuraskodni, ahol a birtok fejében kiállítandó katonák számára még lovakat sem lehet összeszerezni. Így érthetjük meg, hogy egyrészt nagy tömeg harcos tódult a gazdagabb magyar részekre, ahol épp ezért a várak szpáhiban soha hiányt nem szenvedtek, másrészt pedig ez a Nyugat ellen kommasszált harcias tömeg folytonos támadásokban keresett magának zsákmányt, jobb megélhetést.
Itt aránylag mellékes körülménynek kell tartanunk, hogy az Iszlám törvényei a szerződés és fegyvernyugvás megtartása alól több, lényeges kivételt engednek, s többek között Mohammed próféta eljárására hivatkozva előleges hadüzenet nélkül is megengedik a gyaurok megtámadását. A folytonos beütéseknek, melyek az 1568-tól 1593-ig terjedő hosszú békét háborúnál is rosszabb állandó pusztítássá tették, legkönnyebben a szultáni udvarból terjedő bomlási processzusban látjuk a magyarázatát: mindenki vágyott valamire, mindenkit megilletett fizetés, zsold, dicsőség, amit legegyszerűbben a magyar védelmi vonal felelőtlen megtámadásából tudott kielégíteni. A várvédelmi front különböző pontjain könnyen ki lehet mutatni, hogy a török támadásokat szinte kizárólag, minden magasabb politikai szemponttól mentesen, a barbárok pénz- és élvvágya lendítette előre, magasabb kultúrával bíró tájak felé, melyek az ő ingóságaikkal és lakosaik tömegével, a rabszolga a töröknél keresett árucikk lévén, a barbár éhséget kielégíthették. A törökség a magyar részeken gazdagságot, vagyont keresett, mert birodalmának egész kiterjedésében a magyar várak védte terület kínálta magát leginkább nyugati, magasabb kultúra zsákmányolható tárgyaival. Amint a tuniszi és algiri kalózokat semmi veszedelem nem tarthatta vissza, hogy hajóikon a spanyol és olasz partok falvait és városait kirabolják, lakosait rabszíjra fűzzék, ugyanez a zsákmányolási kedv, mely bátor barbároknál leküzdhetetlen, hajtotta a török harcosokat a magyar várvonal ostromára, vagy annak védetlen pontjain át a mögöttes terület sarcolására.
A kis Drégely vára, Vác és a bányavárosok között Szondy hősi halálától kezdve 1593-ig török kézen volt, s a benne ülő szandságbégek évtizedeken át következetesen támadták a magyar várvonalat, azon kimondott szándékkal, hogy belőle pénzt szerezzenek. Különösen a legközelebbi város, Bakabánya jóléte nem hagyta őket nyugodni. A bég folytonosan adót kér a várostól: „Jól tudom, hogy ti azzal beszélitek ki magatokat, hogy most a hatalmas császár és király közt békesség vagyon; mi is elismerjük és tudjuk, hogy békesség vagyon, de ti ne bizakodjatok ebben, mert a hatalmas császár fizetésem helyett titeket adott énnekem. Most várom tőletek, mit adtok énnekem, s mennyiben alkuszunk meg”, s ezt a követelést nemcsak a primitív ember öntudatlan arcátlanságával ismételgeti, hanem még a „nagyságos” budai basa is meghagyja a bakabányai magyar kapitánynak, hogy a várost a bég e jogos kívánságának teljesítésére utasítsa. Az ilymódon kiszemelt városnak vagy vidéknek azután napról-napra tapasztalnia kellett a török béke áldásait. Aratáskor, szüretkor rátör a bég és katonái, a bakabányaiaktól aratáskor két legényt és egy leányt, szüret idején húsz embert hajtanak el, a selmeci őrségnek és a szomszédos kapitányoknak kell kivonulniok elűzésükre. Az élet bizonytalansága miatt a város környéke elnéptelenedett, favágók és szénégetők ijedtükben elköltöznek, a városok kapuit gyakran nappal is be kell zárni, a mi kevés kereskedés volt, az is megszűnik. És mikor már a török várparancsnok kiismerte az előtte fekvő terep viszonyait, véres fenyegetésekkel készíti elő a támadást: „hitünkre fogadjuk, hogy reátok megyünk és a várost reátok égetjük és reátok rontjuk, mert immáron az oda fel való utat jól tudjuk”. Ilyenkor maga a lévai főkapitány tiltja el a bányavárosnak, hogy kicsiny vagy nagy elhagyja a várost. Hiába vannak a környéken a végvonal magyar várai, kisebb török egységek folyton felverik a vidéket, 30–40 embert elhajtanak, egyszer maga Krusich csábrági kapitány is alig tud ellovagolni előlük, máskor Bosnyák András szentantali kapitány huszadmagával kémszemlére menvén, tizenhárom hajdújával fogságba esik, három holtan marad, csak négy tud hazajutni épségben.
Ugyanilyen kísérletek figyelhetők meg a végvonal más pontjain is a magyar lakosság kirablására és szolgaságba hajtására. Általános képet e végtelen sok kis mozaikkövecskéből nehéz alkotni, bár szinte évről-évre rendelkezésünkre állanak a magyar hadvezetőségek kimutatásai a tudomásukra jutott nagyobb portyázásokról és emberelhajtásokról: a végtelen hosszúságú védelmi vonal minden egyes parasztjának életéről senki nem vezethetett kimutatást. Ha a béke éveiben elhajtott egyének számát csak 3–4000-re tesszük is, az egészben másfél milliónál alig több lakosságból, s ha a fegyverrel küzdő tömegek, huszárok és hajdúk évi vérveszteségét csak egyezerre tesszük, akkor kis megérthetjük, miért kellett stagnálnia a magyar népszaporulatnak a török hódoltság másfél százada alatt. Amennyi gyermeket magyar anyák szültek, szinte ugyanannyi veszett el a terméketlen küzdelemben, a zöld mezőkön vagy a magyar-török terület rabszolgavásárain – a béke éveiben! Minél részletesebben ismerjük a hódoltság viszonyait és eseményeit, annál nagyobb bizonyossággal kell kimondanunk ezt a keserű megállapítást, mely megvolt úgy az egykorú szenvedő nemzedékek tudatában, mint újkori történetírásunkban. Az ozmán állam rabszolga-állam volt, emberanyagának nagy részét Magyarországból nyerte, ez a titka a békeévek folytonos, soha nem szűnő török harcainak.
A fönti hozzávetőleges számadatok még inkább megnőnek, ha a nagyobb rablóvállalatokat vesszük tekintetbe. Amint tudomásunk van olyan magyar portyáról is, mikor pl. Nádasdy Ferenc Koppány várát feldúlva, hatszáz török foglyot vitt magával, azaz a várban található egész török lakosságot – a magyarok beütéseikből csak törököket, magyar foglyokat nem vittek magukkal, – úgy viszont a török portyák eredményeit még nagyobbra kell tennünk, mivel a török már a védtelen falvak népét is rabszolgaságba hurcolta. Jellegzetes eset volt 1584-ben Dobsina, 1588-ban Szikszó pusztulása. Az előbbi várost, mely szinte a szepesi határon fekszik, a távoli Fülek török őrsége támadta meg éjszakának idején: ébren csak a fiatalság volt a fonóban; akinek a török rabló megkímélte életét, baromként hajtotta el Fülekre, ahol nyilvános árverésen, kótyavetyén keltek el a rabszolgák; kisázsiai és zsidó rabszolgakereskedők vették meg őket, miután egyharmadukat a füleki bég magának tartotta. Jobban járt Szikszó, mely a budai pasa zsarolásainak ellenállott, s ezért a fehérvári bég ágyús sereggel támadta meg. A lakosság a templomban védekezett, míg Rákóczi Zsigmond egri kapitány vezetésével a kassai és más őrségek meg nem érkeztek és kemény harc után a törököt meg nem futamították. A harcban azonban Rákóczi csapatai is hatszáz embert vesztettek: vereség, vagy győzelem mindegy volt, egyképen a magyarság vérét szívta, a magyarság életerejét sorvasztotta. Tekintetbe véve az ilyen nagyobb hadjáratokat és azoknak magyar részről való megtorlásait, melyeket a délen a krajnaiakkal együtt Erdődy Tamás, Zrínyi György, Batthyány Boldizsár, a Dunántúl ezek mellett Nádasdy Ferenc, Pálffy Miklós, északon Forgách Simon, Homonnay István és a huszártisztek egész sora vezetett, a magyarság vérveszteségét a huszonöt békeévben, a rabokkal együtt, nem sok, ha legalább 2–300.000-re tesszük. Jellemző, hogy az Eszterházy, akkor még átlagos kisnemes családból csak egy ily összeütközésben, Vezekénynél, négy családtag pusztult el.
De a békeévek rablóhadjáratai még mindig nem tudták kielégíteni sem a helyi parancsnokok, basák, bégek és szpahijaik kincsvágyát, sem a konstantinápolyi udvarét. Itt a vén, nyolcvanév körüli Szinán basa, többszörös nagyvezír, minden női intrikát megmozgatott a tehetetlen szultán körül, hogy háborút indítson, melynek fővezérsége, szerdásága neki rég nem élvezett teljét nyujthatná a hatalomnak és a vagyonszerzési lehetőségeinek. Alkalmat erre az „őrült” Haszán boszniai basa adott, aki már kétszer megpróbálta a gazdag zágrábi káptalan várának, Sziszeknek elfoglalását, miután a horvát várak egy részét, köztük Bihácsot is bevette, s a vitéz Erdődy Tamás horvát bánt 1592-ben Petrinjánál megverte. A következő évben Haszán a budai pasától kapott nagy csapatokkal indult újra Sziszek ostromára, de az egyesült krajnai-stájer-magyar csapatoktól, Eggenberg Ruprecht, Auersperg, Rödern, Erdődy, Draskovics, Tahy vezetése alatt megveretett, maga elesett, szép serege szétfutott. Szinán ezzel megkapta az ürügyet, mellyel a békét felbonthatta, a császár és magyar király konstantinápolyi követét elfoghatta, követségi személyzetét láncra verhette és rabszolgának eladhatta.
Így indult meg 1593-ban a tizenötévesnek nevezett hosszú háború, melyet tehát a törökök kényszerítettek a kereszténységre. Bár Lepanto és egyéb jelenségek eléggé kimutatták az ozmán hatalom tényleges hanyatlását, mely e hosszú háborúban is megbizonyosodott, keresztény világ, az ő felbomlott szolidaritásában, a kezdődő nemzetállamok egymás ellen irányuló politikájában, képtelen volt e hanyatlást felismerve, erélyes, összegezett támadással használja ki azt. De hogy a kereszténységre kényszerített háború makacs következetességgel tizenöt esztendőn át folyt, ez már a keresztény nyugat két legfőbb fejének, a császárnak és pápának volt a munkája. Rudolfot egész lelki berendezése akadályozta abban, hogy az iniciatívát megtegye, de, miután a háború az ő akarata nélkül elkezdődőtt, makacs, okokra hajthatatlan természetének nagy része volt abban, hogy a háború elhúzódott és folyamán többször megnyilt a lehetőség a töröknek Magyarországról kiűzésére. A Hradsin remetéjét kétségtelenül nem szabad úgy képzelnünk el magunknak, mint aki égett a vágytól magyar területek felszabadítására, akinek éjszakai nyugalmát a keresztény rabszolgák sanyarú sorsa, vagy a török harcban elpusztuló hősök jajkiáltásai zavarták. Nem, Rudolf az ő rögeszméibe zárkózva teljes hidegséggel tekinthetett a borzasztó viszonyokra, melyeket a hosszú háború létrehozott, ha egyáltalában tudomására jutottak azok, de az egyszer elkezdett háborúnak nem engedte többé végét szakítani, az ő császári öntudata az az öntudat, mely a realitásoktól eltávolodva, benne immár szintén rögeszmévé volt kifejlendő. Császári öntudatával valami homályos módon még mindig össze volt kapcsolva a kereszténység fejének fogalma, s ez volt az, ami Rudolf kedélyét megnyitotta a pápaság harcra ösztönző szózatainak. A kereszténység előharcosaként gyatra diplomáciáját teljesen a háború szolgálatába állította, éveken át vasakarattal járatta embereit nyugati fejedelmekhez, birodalmi és kerületi gyűlésekhez, hogy pénzbeli segély, vagy segédcsapatokat kapjon a magyarországi hadjáratra. Ha e hosszú háború érdeméről szó lehet, – hiszen ez a háború hozta meg Nyugatnak rég várt erőfeszítéseit a magyar terület visszahódítására, melyeket ha döntő siker nem is koronázott, de utánok a kimerült török, éppen a testvérharcok veszedelmes korszakában, hatvan éven át kénytelen volt békében hagyni az országot – ha tehát, mondom, e háborúnak lefolytatása érdemnek számítható, úgy abban része van a beteg Rudolfnak is, aki azonban hadvezetésbeli és kormányzásbeli tehetetlenségével ez érdemeket maga is eléggé lerontotta.
Több realitással, magasabb álláspontról, de hasonló kitartással táplálta a pogány kiűzésének gondolatát VIII. Kelemen pápa, kinek pontifikatusa: 1592-től 1605-ig, átfogta a háború egész idejét. Nemcsak hogy elődjei nyomán maga is fáradozik a nyugati hatalmak törökellenes koalicióján, nemcsak hogy a langyos spanyol hatalmat újra meg újra rábeszéli Rudolf további segélyezésére és mindent átfogó diplomáciájával Erdélyt valóságban is bevonja a szövetségbe, hanem ezek mellett nunciusai által Rudolfnak biztatást, pénzbeli segedelmet, s egész pápai ezredeket küld a háború folytatására. 1594 közepétől kezdve Rudolfnak havonkint 30.000 forintot utal ki, leginkább az olasz klerusra kivetett adókból, majd mikor hadi biztosai által értesül a bécsi haditanács rendetlen gazdálkodásáról, pénzbeli segély helyett csapatokat állít ki, szerel fel, küld el és tart saját költségén Magyarországon. Első esetben 1595-ben küldött rokona, Aldobrandini alatt 7600 gyalogost és 260 lovast, aki Anconán, Bolognán, a Brenner-hágón át Hallig gyalogoltak, s onnan hajókon szállíttattak le a magyar harctérre, feladatuk Budavár visszafoglalása volt, de meg kellett elégedniök Esztergom és Visegrád elfoglalásával. A második sereg 1597-ben Miksa főherceg tehetetlen vezetése alatt szinte harc nélkül pusztult el, a 7000 pápai katonából mindössze 2000 maradt életben. A harmadik pápai sereg 1601-ben állott ki, miután Anconából hajón jött Fiuméba, s részt vett Kanizsa sikertelen ostromában. A többi esztendőben VIII. Kelemen pénzsegélyben részesítés a harcolókat, Rudolfot úgy, mint egy darabig Báthory Zsigmondot; 1579-ig másfél millió aranyat áldozott a háborúra, de az évek multával mindinkább meg kellett győződnie, hogy Rudolf és embereinek vezetése alatt a győzelem kilátástalan.
Különös háború volt ez, melynek lefolyását sem a mai, sem pedig az akkori nyugati harcászati szempontok alkalmazásával nem tudnók megérteni. Itt évről-évre tulajdonképen kétféle hadjárat folyt. Az egyik a régi állóharc, a megmerevedett magyar és török végvonalak között, mindegyikben a régi őrségekkel, melyeket a háború tartama alatt még csak különösebben fel sem frissítettek. Az év legnagyobb részében mindkét oldalon ugyanaz a végvári élet folyt le, portyáival, betöréseivel, mint amit a „béke” éveiből ismerünk. Tavasszal ismét kihajtották a lovakat a füvellő mezőre, újra patkolták, de ezután már az őrségeknek csak egyik, nélkülözhetetlen része tért vissza a várakba, a többi pedig a főkapitányok csapataihoz csatlakozva, a török főhad ellen indult. Mert ekkor, rendesen augusztusban, kezdődött az évenkénti másik háború, az igazi hadjárat. Ezt mindkét részről nagy, néha 30–40.000 emberből álló mezei hadak végezték: a török sereget, a janicsárok mellett ázsiai és rumili beglerbégségekből szedett-vedett hadakat a nagyvezir, vagy a szerdár vezette, aki rendszerint ősz elejére ért a magyar hadszíntérre, s ott hozzálátott valamely vár ostromához. A keresztény hadak zöme, a magyarokon kívül, birodalmi németekből és egyéb zsoldosokból, vallonokból, olaszokból, spanyolokból, néha franciákból állott, akik sok helyről indulva, csak a legnagyobb nehézségek közt voltak összeszedhetők a nyugati határon, rendesen töröktől ostromolt vár felmentésére, vagy török várak ostromára, avagy igen ritkán, nyilt mezei csatába. A nyugati hadviselési elvek még érvényben vannak, döntő csatát nem szabad kockáztatni, s jellemző e téren mindkét fél gyakorlatlansága, hogy az egyetlen nagy nyilt csatából, az 1596-ki mezőkeresztesiből mindkét fél úgy távozott el, hogy nem tudta, ki a győző. Döntő összeütközések elvi hiánya: ez az egyik oka a háború elhúzódásának: döntő vereség nélkül minden évben újra ki lehetett állítani valami sereget.
A háborúnak Magyarországra végzetes jellegét az adta meg, hogy legnagyobb részt zsoldos csapatok viselték. Eltekintve a magyarság részvételétől melyről alább lesz szó, az évenkint behozott mezei hadak szinte kizárólag nyugati zsoldosokból, landsknechtekből és lovasokból állottak, akik természettől fogva is rakoncátlanul viselkedtek, még inkább akkor, mikor – s ez volt a rendes állapot, zsoldjukat nem tudták idejében megkapni. A zsoldos csapatok a XVI. század háborúiban mindenütt egyiptomi csapást jelentettek a lakosságra, de kártékony voltuk Magyarországon különösen megmutatkozott az itteni speciális viszonyok miatt. Már az egykorú haditudósító, Gablmann Miklós, aki a császári hadakat kísérte nálunk, megfigyelte, hogy az idegen zsoldos magyar területen sokkal többet pusztítja a föld népét, mint nyugaton, még pedig azért, mert nyugaton rövid marsokat végeznek, lakott, jól mívelt területen, ahol gazdag városokban pihenhetnek meg, holott Magyarország elpusztított, lakatlanná vált vidékein magára hagyatva menetel a zsoldos, éhségtől és szomjúságtól kínozva, s amikor végre lakóhelyre talál, azt, ösztönének engedve, gyökerestül kiéli, elpusztítja. A német zsoldosok Franciaországban, Belgiumban hónapokig is elszolgálnak ingyen, mert e gazdag tartományokban megélhetnek és azután egy-egy város elfoglalásánál, a polgári vagyon elzsákmányolásánál bőségesen kárpótolhatják magukat a kiállott nélkülözésekért. Ezzel szemben magyar területen minden kezükbe akadt kicsiséget is elrabolnak: a jobbágy egyetlen háziállata, egyetlen almafája sem biztos előttük.
Nem szabad elfelejtenünk a zsoldos csapatok összeállítása módját sem, mely hasonlóképen hozzájárult az embertelen bánásmód állandósításához, melyben a zsoldosok éppen a megvédendő magyar területet részesítették. Fizetésük a legkülönbözőbb birodalmi és nyugati forrásokból folyt be, tehát állandó késedelemmel, úgyhogy a fizetetlen zsoldos sokkal gyakoribb volt, mint a fizetett, kielégített katona. Az egyes birodalmi rendektől közvetlenül kiállított csapatokon kívül a tizenötéves háborúban olyan ezredekkel is nagy számban találkozunk, melyet a haditanács vétetett fel a rendelkezésre álló pénzbeli segélyekből. Az ilyen ezred toborzására a császár adott megbízást, pátenst, valamely protekciós úrnak, rendesen az udvarhoz közel álló birodalmi vagy cseh mágnásnak, igen gyakran azonban a haditanácsosok rokonainak, akik összeköttetéseiken kívül egyéb jogcímmel a hadvezetéshez nem bírtak. Ezek az ezredesek, miután a prágai hivatalokban nagy nehézségek, veszteségek árán kijárták maguknak a jövedelmező császári pátenst és ennek értelmében havonkint felvették a rendesen 3000 főnyi létszámnak megfelelő zsoldösszeget, egyelőre néhány hónapon át semmit sem tettek, mint jövedelmüket élvezték, s csak úgy nyár felé kezdtek toboroztatni; májustól rendesen augusztusig csak papiroson állt fenn a legtöbb ezred; miután pedig az ezred hat havi zsoldja 45–50.000 forintot tett ki, még ha augusztusban teljes számban állította is ki az ezredes, akkor is már felét az összegnek, 20–25.000 forintot félretett magának. A pápai biztosok, kik legvilágosabban felismerték a helyzetet, azt mondják, hogy Prágában boldog az, aki erzedet kap. Hősi halál helyett gazdagodás, régi címerek megaranyozása az ezredes sorsa, minélfogva a háború második felében épp ebből a kérdésből, vajjon német vagy olasz főurak privilégiuma legyen-e pátenst kapni, származik Rudolf udvarában a németek és olaszok halálos ellenségeskedése. Az csak természetes volt, hogy az ezredesek még a valóságban kiállított zsoldosokat sem fizették rendesen, hanem engedték, hogy katonáik az illető területen keressék meg élelmüket, rablásból, zsákmányolásból.
A zsoldoskérdés az egész XVI. században nemcsak katonai, hanem minden nyugati országot egyformán érdeklő gazdasági és szociális kérdés, mely a század végére különösen égetővé válik azzal kapcsolatban, hogy a legtöbb helyen a rendek nem akarnak többé katonáskodni, s ebbeli kötelezettségeiket pénzbeli szolgáltatással váltják meg. Összefüggésben van ez a változás a katonai működés azon mechanizálásával, mely, mint láttuk, a svájci és landsknecht csapatokkal együtt terjed el. Már pedig a nemesség kikapcsolódásával a zsoldoskatona vált egyetlen lehető megoldássá, vele szemben a parasztság felfegyverzése, népfelkelés formájában, nemcsak hogy a parasztlázadások emléke miatt volt kevésbbé ajánlatos, hanem azért is, mert az ilyen rendetlen tömegeket úgysem lehetett hosszabb vonalon, távoli harctereken alkalmazni. Ehhez képest a század végén, mikor a zsoldosok elleni panaszok miatt német katonai körökben revizió alá veszik a kérdést, mindegyik ily memorandum arra az eredményre jut, hogy a zsoldos nem pótolható másfajta katonával. 30.000 főnyi zsoldos többet ér, mint 100.000 főnyi népfelkelés, állapítja meg a harcias salzburgi érsek, Wolf Dietrich von Raitenau, hozzátéve, hogy úgy a háborút bevezető bosnyák győzelmet, mint Esztergom elfoglalását tisztán zsoldosoknak lehetett köszönni.
A korszak katonai tudománya tehát másféle háborút, mint zsoldosokkal folytatott el sem tudott magának képzelni, s így a zsoldosprobléma végül is arra a kérdésre koncentrálódott, hogyan lehet a föld népét és városokat a fizetetlen zsoldosok rablásaitól megóvni. Ezzel a kérdéssel is igen sokat foglalkoztak a század második felében németek úgy, mint franciák, szigorú rendszabásokat találunk, melyek súlyos büntetések alatt tiltják el a szegénység bántalmazását: a német hadiszabályzatok, melyeket birodalmi gyűlések tekintélyével adtak ki, a zsoldosok erkölcsi színvonalának emelésével is foglalkoznak: misehallgatást rendelnek, eltiltják asszonyoknak táborban tartását, az „állatias részegséget” stb. Persze mindez papiros-malaszt maradt, s miután kiderült, hogy a zsoldosok semmiképen sem javíthatók meg, lassankint rájöttek az érdekelt felek az egyetlen lehető orvosságra. Ez pedig az volt, hogy a zsoldosok ne irassanak össze a birodalom területén, hanem akár Franciaországban, akár a török ellen használtatnak is fel, csak egyenkint menjenek ki a birodalom határain kívül levő toborzóhelyekre, s viszont az ezredek feloszlatása is ily külső helyeken menjen végbe. Azaz a zsoldos ezred, megalakulása pillanatától kezdve feloszlásáig, ne járjon zárt testként a német birodalomban. Ennek lőn a következése, hogy a török ellen összeállított ezredek zsoldosai rendesen a csehországi Egerben irattak össze, s onnan indultak magyar földre. Amint azonban a németek megtalálták a védekezés e módját, azonnal követték példájukat keleti szomszédaik, csehek és osztrák tartományok. A német ezredek gyülekező, mustra- és felosztó-helyeinek kihelyezése ellen cseh és osztrák rendek egyképen tiltakoznak, s pontos kimutatásokat terjesztenek be a károkról, melyeket a Magyarországra küldött zsoldosok okoztak nekik. Így panaszkodnak az alsó-ausztriaiak 1601-ben, hogy Kollonits arkebusierjei a Marchfelden 52 napot ültek, 6000 spanyol zsoldos 49 napon át vonult a tartományon keresztül, ami mind nagy rendi sérelem, tekintve a zsoldosok javíthatatlan voltát. Így következett be, hogy az ezredeket mindegyik szomszéd minél gyorsabban keletre, a harctérre tolta, minélfogva a zsoldos csapatok 4–5 havi fennállásuk legnagyobb részét magyar területen töltötték el, – ami ellen Magyarország, mint hadszíntér, hiába tiltakozott. A viszonyokra jellemző az 1603-i pápai kontingens részét tevő Ciancherotti-század sorsa, mely a hadjárat végével Pozsony melletti falvakba szállásoltatott el, fizetés nélkül, a földnépe költségén, s mikor az olaszok nagy kérésére lejött hozzájuk egy császári biztos, ez pénz helyett ígéretet és azt az ajánlatot hozta, menjenek át Morvaországba, mely gazdagabb még, mint mostani szállásaik: erre az olasz zsoldosok a biztosnak lakása előtt In Italia, In Italia kiáltozásban törtek ki, a biztos ijedtében elszaladt, s a század az egész télen át, márciusig ott élte a magyar falvakat. Ekkor bevezényelték Kőszegre, onnan Mátyás főherceg visszaparancsolta osztrák területre, majd megint Kőszegre, de a város nem fogadta be. Az olaszok most a közeli Zrínyi-birtokon kértek szállást, de nem kaptak, mire végső elkeseredésükben Kőszeget megtámadták, ott véres barrikádharc keletkezett, a polgárházak egy részét felgyujtották, s a protestánsokat halállal fenyegették, de a harcban vezetőjük, Ciancherotti, mell-lövést kapott és visszavezette őket, hogy végül Mátyás Bécs mellett Baumgartenbe vitesse őket, ahol aztán feloszlatták az egész ezredet.
Hasonló történetet igen sokat mondhatnánk el, így pl. Schlick Sebestyén gróf cseh ezredének történetét, mely az esztergomi táborban lázadt fel fizetetlen volta miatt, s miután a cseh rendek nem küldték meg zsoldját, több hónapos rablás után végre is fel kellett oszlatni. Ha tekintetbe vesszük, hogy tizenöt év alatt 23, többször újjászervezett, három-négy évig is egyfolytában szolgáló német gyalogezred harcolt Magyarországon, továbbá tizenkét német lovasezred, legalább hat vallon és három olasz ezred, ezenkívül több kisebb dragonyos, arkebusier, vallon lovas egység: akkor megérthetjük a pusztulás példátlan mértékét, mely Magyarországra mint harctérre ránehezedett. Segíteni itt, a hadtudomány akkori állapotában, még jóakarat sem tudott, az egyetlen megoldás, melyet éppen a magyarság talált ki, az akkori szervezetlenség miatt teljességgel kivihetetlen volt. Miután a magyar országgyűlések, a német, cseh és osztrák rendek mintájára, de azoknál kevesebb sikerrel, éveken át panaszkodtak és követelték, hogy a zsoldos ezredek ne teleljenek bent, ne itt legyenek ellenőrző szemléik és feloszlató helyeik, végre az 1599-i diétán Pálffy Miklós azt indítványozta, hogy a császári zsoldosoknak bivouac-táborhelyek építendők, még pedig a határtól kezdve, hol a hainburgi hajóhídnál belépnek az országba, végig a török vonal felé: Pozsonynál, Óvárott, Győrött, Komáromban, Esztergomban, Vácott, úgyhogy mindegyik táborban élelmezési telep is létesíttetvén, a polgári lakosság ne kerüljön többé érintkezésbe velük és ne terheltessék elszállásolásukkal és eltartásukkal. Az országgyűlés elfogadta a figyelemreméltó, tehetségre valló tervet, de a bécsi hatóságok a krónikus pénzügyi nehézségek miatt nem is foglalkoztak vele. A magyarság elkeseredése így nőtt tovább, 1603-ban maga is haditanács kénytelen elismerni, hogy a császári katonaság Magyarországot most „mértéktelenül és pogány módon” – ganz unchristlicher Weise – elnyomja, a következő évben ugyanezen hatóság konstatálja, hogy ezen a télen a magyar rendek még sokkal többet szenvedtek a beszállásolt ezredektől, mint korábban. A magyarságnak ebben a helyzetben valóban nem maradt egyéb hátra, mint az önsegély: erre jut már az 1601-i országgyűlés, mely a császári zsoldosok és a velük rendesen együtt, egy fokon emlegetett szabad hajdúk ellen a vármegyék insurrekcióját akarja felhívni, majd 1603-ban arra kéri a királyt, hogy ha nem tudja megszüntetni a zsoldosok itt-telelését és elbocsátását – amikor t. i. a részben fizetetlenül elbocsátott katonák rablóbandákká alakulva indultak vissza hazájukba –, akkor legalább engedje meg nekik, hogy maguk védekezzenek elnyomóik ellen. Az ország szenvedései annyira köztudomásúak voltak, hogy az egyik heves országgyűlési tárgyalásról Mátyás maga írja Rudolfnak, hogy nem lehet rossz néven venni a magyarok elkeseredését, mert végveszélyben érzik magukat, s ellenség és barát egyaránt pusztítja őket.
ESZTERGOM 1595-I OSTROMA.
A gróf Apponyi Sándor könyvtár egykorú metszete után, a Magyar Nemzeti Múzeumban. A várat a Mansfeld, majd Mátyás főherceg vezetése alatt álló keresztény sereg két havi véres ostrom után vette be, alatta esett el Balassa Bálint, a költő is. A török a jobb alsó sarok felé eső városrészt nem védte, úgy hogy a magyarok a szigetről intézhették támadásukat. A vártól jobbra kerített sátortábor látható, a vár felmentésére jött budai basáé, majd ennek megveretése és visszavonulása után a keresztényeké. A bal felső sarokban, Párkány vára ég, melyet Nádasdy Ferenc és Pálffy Miklós foglaltak vissza, s ezzel lehetővé tették a várhegynek koncentrikus ostromlását.
De vajjon nem lehetett-e kikerülni mindezt a szenvedést olyképen, hogy idegen zsoldosok helyett magyar katonákat fogadott volna fel a hadvezetőség, akik bizonyára nem pusztítottak volna annyit, s emellett sokkal kisebb összegekért is szívesen szolgáltak? E kérdésre a XVI. századi viszonyoknak ismerete alapján nem-mel kell válaszolnunk. És itt nem az a momentum döntő, hogy a évenkint szükségelt 30–40.000 ember aligha telt volna ki a vérvesztett magyarság soraiból, hanem inkább az a már vázolt körülmény, hogy a háborút elsősorban külföldi, nem-magyar eredetű segélypénzek tették lehetővé, minek következéseként idegen zsoldosok tartása elengedhetetlen volt. Zsoldosnak menni: hasznot, megélhetést jelentett, nemcsak a svájci kantonokra, melyek egymás közt marakodtak azért, hogy minél többen szolgálhassanak idegenben, hanem akkoriban az összes német és szomszédos népekre is. Annak fejében, hogy hadisegélyt fizetek a Habsburg-császárnak a háborúra, megkövetelték, hogy saját embereik legyenek a vezérek és közkatonák egyaránt. A Kreis-csapatoknál állandó szabály, hogy a legénység az illető Kreis alá tartozó területekből való és hogy a tiszteket a kerület gyűlése választja, s ennek tartoznak felelősséggel. Ugyanezt látjuk az osztrák és cseh csapatoknál, hiszen tudjuk, hogy ezek a tartományok rendesen maguk fogadták fel a zsoldosokat. 1601-ben a csehek azon feltétellel ajánlják meg a törökadót, hogy a tisztek csak cseh nemzetbeliek lehetnek, s ecélból átadnak egy névjegyzéket a császárnak, hogy ebből nevezze ki a tiszteket. A birodalmi segélypénzekből hasonlóképen elsősorban német zsoldosokat kellett fogadni.
Ebből a szemszögből nézve a dolgot, az egész háború Közép-Európa vállalatának látszik, melyben a magyarság inkább csak szenvedő fél. A hadi költségeket idegenek fizetik, a harcosok és vezéreik idegenek, a hadvezetést külföldről intézik. A költségek megszerzési módját már korábban előadtuk, itt csak annyit kell megjegyeznünk, hogy a papiroson 60.000, sőt többre menő katonaság eltartása, mind nagyobb összegeket követelt. 1596-ban papiroson 24.000 lovas, 72.700 gyalogos volt harcban, de a valóságban Gyrnél Schwarzenberg alatt csak 20.000 gyalogos, 1500 lovas, Pálffy alatt 4000 huszár, 6000 gyalogos szolgált, 1605-ben 22.600 gyalogos, ebben pápai, két spanyol, egy-egy osztrák, sváb, sziléziai, westfáliai, két morva ezred, továbbá 10.100 lovas harcolt. A gyalogság zsoldja a háború alatt már 8 forintra, a nehéz lovasságé 10–12-re emelkedett, úgyhogy az évenkint kiállított mezei had két és fél millió költségbe került, s ehhez hozzáadva a várvonal fenntartásának csak másfél millióját, az összes kiadás, miről a bécsi és prágai hatóságoknak gondoskodniok kellett, három és fél–négy milliót tett ki.
Fedezetül a birodalmi segélynek már említett évi 600.000 forintján kívül ismét a legkülönbözőbb segélypénzek kölcsönök, erőszakos lefoglalások szolgálnak, az elképzelhető legnagyobb tarkaságban. Különösen megnőnek a cseh korona és az osztrák tartományok rendjeitől behajtott összegek; maga Alsó-Ausztria egy-egy évben 350–400.000 forintot is fizet, ennek fejében a rendek mindinkább visszavonulnak a tényleges fegyveres szolgálattól: segélypénzükön hivatásos, többnyire nem-nemes születésű zsoldosokat fogadnak. A csehek viszont tovább folytatják inkább játéknak nevezhető insurrectióikat a morva-magyar határig, sőt egy alkalommal, 1593-ban magyar területre is átjönnek: hosszadalmas znaimi gyülekezés és torzsalkodás után felemelik a cseh királyság zászlóját, alatta 16.000 gyalogos, 2000 lovas neki indul, s Bécsen át szerencsésen eljut Pozsonyba, hogy ott törököt nem látva, feloszoljon. Cseh előadás szerint a lovasok már Bécs és Pozsony közt legnagyobbrészt hazaszöktek.
A török háború a cseheknek veszélytelen expedíció, a legtöbb idegen zsoldosnak némi kockázattal járó hasznos befektetés: csak a magyarnak pusztulás, végveszedelem. Ez pedig nemcsak abban az értelemben, hogy a magyar föld telephelyeit lakatlanná tette a háború, ingóságainak értéktömegét megsemmisítette, hanem végveszélyt jelentettek azon terhek is, melyeket a magyar népnek, mint aktív hadviselőnek kellett magára vállalnia. Külföldi nézők, főként akik bécsi vagy prágai körökből merítették ismereteiket, a birodalom és az örökös tartományok erőfeszítésével szemben könnyedén lebecsülték a magyarság fegyveres részvétét e háborúkban. Az egyik velencei reláció szerint a magyarok túl lassan és hidegen vesznek részt az ország védelmében, mivel érzik, hogy úgy sem az övék a kormány, sem a tekintély és méltóság, mióta nincs saját királyuk. Hasonló rosszindulattal nyilatkoznak a bécsi hatóságok, holott megállapítható, hogy a magyarság tőle telhetőleg a háború egész folyama alatt a legnagyobb erőfeszítéseket tette, melyeknek persze, az ország végleges leromlása következtében, nem lehetett olyan döntő eredménye, mint még akár Ferdinánd korában. Éppen a magyarság lelkesedésével elégedetlen velenceiek írják, mint láttuk, hogy az elpusztult ország jó, ha mindössze 4000 katonát ki tud állítani. A valóságban a magyarságnak úgy vér-, mint pénzáldozata egyképen felülmúlja a korábbiakat.
Az országgyűlésektől megszavazott hadi adó mennyisége rohamosan emelkedik, sokkal inkább, mint a szomszédos osztrák vagy birodalmi adóké. A kapuszám kivetett dica évi két forintról már a 80-as években háromra emelkedik, most pedig, a háború elején, 1593-ban három forint dica mellett 1 forint 20 krajcárt ingyenes munkaváltságra és az állandó lovasok tartására 1 forint 80 krajcárt vetnek ki. 1595-től kezdve a jobbágyság portánkint már kilenc forint adóra köteleztetik, s ezzel kapcsolatban megjelenik a nemesi adózás is, amire eddig a magyar nemesség nem vállalkozott. 1595-ben a jobbágyok 9 forintja mellett a nemesek saját zsebükből fizetendő adó fejében hat forintot, később szintén 9-et ajánlanak fel, bár nem mulasztják el minden egyes esetben kiemelni, hogy adót csak a nemesi szabadság sérelme nélkül, kivételesen, és csak ezen egy esetben szavaznak meg önmaguktól.
A magyar nemesség tehát a hosszú háború nyomása alatt megérkezett oda, ahova nyugati szomszédait, a cseh és osztrák nemességet már korábban beterelte a fejedelmi hatalom: a nemesi adómentesség sarkalatos privilégiumának áttöréséhez. Ha a Habsburgoknak sikerül ezt a helyzetet állandósítani, kétségtelen, hogy a magyar alkotmányos fejlődés sokban hasonlóvá alakul vala a német és cseh örökös tartományokéhoz: a központi hatalom a nemesi privilégiumokat gyorsabban szorította volna háttérbe, s a nagybirtokos osztály segélyével itt is megalkothatta volna az abszolút monarchiát, mely jobbágyság és nemesség érintkező felületén életre hozta volna a polgári osztályt. Hogy ez nem így történt, annak nem egyes osztályoknak, itt természetesen a nemességnek akarata szegült ellen, a magyar fejlődés különbözősége, a szomszéd nyugatitól differenciálódása itt is a török hódításnak, az abból folyó állandó védelmi kötelezettségnek a következése.
A cseh és ausztriai német nemes könnyen vállalhatta az adót, mert ennek fejében megszabadult a tényleges fegyveres szolgálattól. A magyar nemes azonban, kinek hazája hadszíntér volt, nem vonulhatott vissza a személyes katonai szolgálattól, melyet ő valóban pro aris et focis végzett, nemcsak egyedül, saját személyében, hanem udvarnépe fegyverfogható tagjaival is. Ebből a tudatból alakul ki az a felfogás, hogy a magyar nemesség az országgyűléseken elvállalt adót nem pénzben szolgáltatja be, hanem annak értékén saját magát és jobbágyait szereli fel, s látja el minden szükségessel, élelemmel és fegyverrel, az évi hadjárat tartamára. A „propria bursá”-ból fizetendő adót hát a nemesség csakhamar átváltoztatja hadfelszereléssé, természetbeli járulékká, s nemcsak a saját adóját, a jobbágyét is, így 1597-ben, mikor tíz portánként három lovast és három gyalogost szavaz meg az országgyűlés, olyképen, hogy ezek kiállítása költségeit felében a jobbágyok, felében a nemesek fizessék.
A század végén tehát véradó vagy pénzadó a feltett kérdés. A kormány mindkettőt követeli, az országgyűlések néha mindkettőt megszavazzák, de tényleg inkább csak a véradó folyik be, s ennek következtében a magyar országgyűlések a háború másik felében minél kevesebb összeggel járulnak azon katonaság eltartásához, melyet nem maguk állítanak ki. Azaz a külföldi mezei seregek eltartásának terhe mind kizárólagosabban a bécsi, császári hatóságokra hárul. A helyzet veszélyeit maguk a magyar urak is felismerik, amikor a pénzadó helyett a véradóhoz ragaszkodva azt annyira ki akarják építeni, hogy tekintélyes, az ország védelmére képes katonaság álljon rendelkezésre, s ezzel a nem tőlük fizetett idegen zsoldosok behozatalát feleslegessé tehessék. A két gondolkodó hadvezér, Nádasdy Ferenc és Pálffy Miklós 1598-ban azt a javaslatot teszik, hogy a portális adó, a dica, végkép töröltessék el, s helyette a vármegyék kerületenkint vállalják el bizonyos számú katonaság kiállítását, így a felvidék és a dunáninneni főkapitányság egyenkint 3–3000 lovast és ugyanannyi gyalogost, a Dunántúl mindegyikéből kétezret, Szlavónia ezret. A gondolat megvalósul a következő, 1599-i országgyűlésen, amikor az egyes kerületek kontingensét leszállítva – a felvidékit 2–2000-re, a dunáninnenit ezerre, a dunántúlit 7–700-ra, s a szlavóniait kétszáz lovasra és 600 gyalogra, ezen összesen 9200 főnyi katonaság kiállítására vármegyénkint adót vetnek ki, melyet a vármegyei beszedők nem többé a kamarának, hanem az országgyűléstől megbízott adókezelő uraknak szolgáltatnak be, a megfelelő számú zsoldos fenntartására.
Mindez nem kevesebbet jelent, mint hogy a magyar nemzeti sereg ujra megjelenik, elválva a külföldi csapatoktól, melyek fenntartását az ország most teljesen a fejedelemre bízza. Viszont a nemzeti hadsereg egyúttal rendi sereg is, a rendek saját költségükön állítják ki és vele ők maguk rendelkeznek, országgyűléstől választott urak, köztük köznemesek által. Rudolf kormányának elidegenedéséből, lassú és tehetetlen rendszabályaiból állott elő e helyzet, melyben a rendiség váratlan előretörését kell szemlélnünk. Hiszen a rendiség és királyság évszázados ellentétjében nagyobb diadalról nem is álmodhatott a nemesség, mint hogy egyszer sikerülni fog a király beleegyezésével saját magának királytól független sereget alkotnia! Ezt érte el a rendiség a kilencvenes évek végén, s ha még egyelőre ezt a sereget külső ellenség ellen is kellett felhasználnia: a helyzet állandósulásával, a háború befejezésével akár az uralkodó ellen is fordíthatja.
A diadalt azonban a viszonyok adták a rendiség kezébe, nem saját ereje, s miután élni nem tudott vele, csakhamar el is vesztette. A Habsburgok első százada a királyi adminisztráció modernizálásának kora, amikor a királyság nagy lendülettel veti rá magát a közigazgatás ágaira, s a rendiség kezében csak az alsóbb fokokat, az előkészítő momentumokat hagyja meg. A nagy közigazgatási feladatokat a királyság oldja meg új központi hivatalaival, s a nemességnek úgyis csekély adminisztratív érzéke, szervezési képessége ezzel kapcsolatban visszafejlődik. Mikor azután a század végétől kezdve a rendiség többször is megkísérli, hogy az ország adminisztrálásában maga is pozitív, alkotó részt vegyen, törekvései nemcsak a kormány ellenzésén, hanem egyúttal a saját szervezési tehetetlenségén is megtörnek. Ezt látjuk a XIX. század rendi országgyűléseinek kortól elmaradt, gyakorlatiatlan adminisztratív javaslatain, s ezt látjuk most, a rendi sereg kialakításának kérdésénél. A törvényt meghozták, de végrehajtani nem tudták. Ha a vármegyei perceptorok beszedték is a kivetett adót, a begyűlt összegek nem jutottak el a főkapitányokhoz, akik hivatva voltak a zsoldosok megfogadására. Közben az adóösszeg, megszervezett rendi pénzügyigazgatás hiányában, haszon nélkül folyt szét; maguk az országgyűléstől kiválasztott urak is, kik az adó legfőbb kezelésével voltak megbízva, rendetlenül számoltak el, s ebben nem különböztek a német birodalmi adókezelőktől. Egyik közülök, az ellenzéki nemes Szokoly Miklós meg is hal, mielőtt elszámolna, s örökösei is adósak maradnak 20.000 forinttal. Hasonló elszámolási nehézségek más országgyűlési megbizottaknál, így Illésházy Istvánnál is előfordultak. A nemzeti hadsereg gondolatára később, 1604-ben, Thurzó György és Pethe Márton érsek, királyi helytartó, visszatértek ugyan – Thurzó állandó magyar zsoldosokat kíván a dicális katonaság helyet, s e javaslatát a haditanács is elfogadja, s 2000 lovas, 1000 gyalog magyarnak egész éven át kiállítását ajánlja, – de a rendi állam retortáin keresztül ez a javaslat is elillant, elfolyt, minden látható eredmény nélkül.
A nemesség nem tudván kihasználni az ölébe hullott lehetőségeket, kénytelen ismét a kormányhatóságoknak engedni át a kezdeményezést, ahol új gondolatok akkor sem teremtek. Az udvari kamara cseh mintára kísérleteket tesz fogyasztási adók behozatalával, a rendek ellenállanak. Majd mikor a pusztult, leégett és hódolt porták számának növekvésével a porta szerinti adó, a dica mind kevesebbet hoz, és ezen nem segít az adóegységnek nagyfokú emelése, mit előbb láttunk: a kamara az adóalap változtatásával próbálkozik. A porta, mint emlékszünk, több jobbágyházat és családot foglalt magában, most a kamarások bölcsessége úgy találta, hogy családonkint kivetve az adót, több lesz a hozama, s ezért az 1598-i országgyűlést rávették, hogy porta helyett füstök, azaz családi tűzhelyek szerint vessék ki az adót, még pedig minden jobbágy- és zsellérház után egy forintot. A kamara persze azt is remélte ezzel, hogy az allodiális, nemesi házak, akár nemes lakik bennük, akár nemesi szolga, alávettetnek az adónak, amibe azonban a nemesi adómentesség hívei nem mentek bele. Az új adóalap természetesen nem tudta megszaporítani a jobbágyokat és teherképességüket növelni: a füstszerinti hadiadó az 1598-ban összeírt országos házszám, 161.527 mellett egy forintjával legfölebb ugyanannyi forintot hozott, s már 1604-ben, a felkelés miatt, leszállott 63.324 házra. A füstadó semmivel se hozott többet, mint a portális adó és minden maradt a régiben: az elpusztult országból semmiféle kamarai fogás nem tudott többet kipréselni.
A nemzet katonai szervezete is a már kialakult formákban működött és szívta ki a vért a folyton erőtlenedő testből. A hadiadóból kiállított nyolc-tízezernyi katonaságon kívül minden évben kivonultak a bárók, a nagybirtokosok ismert kontingensei, továbbra is ott álltak a várakban a magyar végváriak, köztük a század második felében állandósuló continui equites, a nagybirtokosoktól tartott lovasok. Ez utóbbiak száma mindössze sem tehető ezernél sokkal többre, számukra bizonyos várak voltak kijelölve, egyedül a Csallóköz volt felmentve ezek kiállításától annak fejében, hogy lakosai telenkint a Duna jegének törésére voltak kötelezve, a török átkelés megakadályozása végett. A magyarság így a régi formákban, helyhez kötve ontotta vérét, s a mezei hadjáratokban a külföldi seregekhez vármegyei, vagy nagyúri zászló alatt csatlakozott. Önálló nemzeti sereggé, mely a külföldiek mellett zárt, egyenrangú egységként szerepelhetett volna, már csak vezető hiányában sem tudott kialakulni: a kormány továbbra sem engedte a nádorságot betölteni, s annak katonai hatalmát továbbra is főkapitányok közt osztotta meg. A magyar csapatok számbeli gyöngesége, s az idegen seregnek a magyar adótól való majdnem teljes függetlensége amúgy is megkönnyíté a bécsi kormánynak idegen fővezérlet létesítését. Idegen vezetés alatt a rosszúl fizetett, rosszul felfegyverzett, éhséget és zsoldhiányt szenvedő magyar katonaság valóságos szegény legényeknek tűnt fel a nagyobb zsolddal ellátott, jobban gondozott külföldiek mellett. Németek és vallonok már szinte uniformisban járnak, a felvidék falvait egyszer kék-, majd vörös-, sáfrányszín-, feketeruhás nehéz lovasok élik fel, míg a magyarság mindinkább áthasonul a török katonához: könnyű fegyverzet, lobogó ruha, a tolldísznek mind nagyobb mérvű alkalmazása jellemzik. És míg a németek 8–10–12 forint havi zsoldot kapnak – amikor kapnak, addig a magyar vármegyei gyalognak három, a lovasnak öt forint zsolddal kell beérnie, még pedig országgyűlési szigorú határozat alapján: a rendek így limitálták a magyar katona zsoldját, hogy maguk minél olcsóbban fogadhassák meg kiállítandó embereiket. A háború még zsoldjával is inkább az idegent, mint a magyart táplálta.
A viszonyok súlya alatt a rendek hiába könyörögtek, hogy magyar főkapitányok alkalmaztassanak: a háború alatt tartott országgyűlések legállandóbb sérelme, hogy főként a felvidék hatalmas váraiban idegenek a kapitányok, s azok parancsolnak a magyar katonaság vérével, a polgári lakosság szolgáltatásaival. A haditanács és a főhercegek felfogása ekkor már kialakult: minél több idegen kapitány, minél több nagy várban, annál biztosabb a magyarok hűsége. Különösen Kassán szükséges idegen főkapitány, de általában három-négy helyen teljességgel elengedhetetlen a kormányzat érdekében.
És ezek a főkapitányok, akik a mezei hadakat is vezették egy-egy fővezér alatt, a magyarságnak nem voltak, nem is lehettek barátai. A háború összes fővezérei és kapitányai közt alig találunk kettőt, aki érdemesnek találta a magyar katonasággal foglalkozni és vele megismerkedni. A legtöbb, valódi szoldateszkaként, átmenetnek tekintette az itteni szolgálatot és minél gyorsabban iparkodott a raglétrán emelkedve elhagyni e pusztuló, élvezeteket alig nyujtó országot. Rendes szokássá vált, hogy két hadjárat között a téli évszakban a fővezér és tisztjei Bécs vagy Prága városában élvezték az életet, bálokban, álarcos menetekben, mialatt a téli szálláson zsoldosaik a magyar lakosság ostoraiként éltek. A vezérek tavasz beálltával még mindig nem tudtak megválni az udvari élet fényétől és kényelmétől, az egyik közülök, Rusworm Herman gróf, külön érdemnek tartotta, hogy évenkint már augusztus elsején ott volt a magyarországi táborban. Magyar földön ezek az urak legjobb esetben is idegenül, közömbösen állottak szemben a nemzeti kívánságokkal és szükségletekkel, ami érthető is, hiszen mindnyájan végigharcolták már a legkülönbözőbb nyugati harctereket, s hozzászoktak, hogy az olasz, francia, belga, hollandi, német lakosságtól függetlenül, egyedül az ő saját személyük és csapataik érdekeivel törődjenek. Mindössze egyetlen hadvezér akadt, Mansfeld Károly herceg, aki már seregének jól felfogott érdekéből is kereste a magyarsággal a megegyezést, s rövid, 1595-i főparancsnoksága alatt zsoldosait a szokásossá vált pusztításoktól tervszerűen visszatartotta. Ez az igazi nagyúr, kit a törökök „ezüstlábú vezérnek” neveztek, néhány, idejében elrettentő például alkalmazott akasztással helyreállítá magyar és vallon zsoldos közt a jóviszonyt, úgyhogy a menetelő csapatok még az útszélen termő cseresznyét sem merték fizetség nélkül letépni, s mikor Mansfeldet Esztergom alatti nagy győzelme után vérhas vitte el, magyar falvak, magyar katonák és idegen zsoldosok egyképen megsiratták. Ő volt az egyetlen, aki a háború folyamán idetévedt német, francia és olasz vezérek közt felismerte a magyarság hadi erényeit és megbecsülendő voltát. Mikor egyszer két magyar hajdú török rabokat hoz neki ajándékba, ő dupla árt ad értük és bort köszönt a magyarokra, azzal, hogy neki, aki a császár és a kereszténység érdekében harcol, rájuk mindig lesz gondja, mert tudja, hogy a magyarok ismerik az ellenséget, azt maguk is sokszor megfutamították és hogy ők a legbátrabb náció fiai. Mansfeld tervei szerint, melyeket az ő hadi titkára, Gabelmann Miklós, hagyott ránk, elérkezett az idő a pogánynak végleges kiszorítására, s Magyarország visszafoglalására, de ezt nem a sok nemzetiségű, szedett-vedett zsoldos seregek fogják megtenni, hanem egyedül a németek és magyarok. A fősereg német legyen, s vele magyar segédcsapatok induljanak: akkor minden egyéb nép segítsége mellőzhető, mert ez a két vitéz nép egybefogva elegendő a pogány kiűzésére.
Mansfeld után még Mercoeur sem volt a magyarság ellensége, de különben a bécsi és prágai körök, ekkor már a magyarok iránt politikai bizalmatlansággal telítve, maguk csöpögtették a folyton változó hadvezérek szívébe a magyarság gyűlöletét. Különösen a olasz vezérek voltak azok, akik elfogulatlanul jöttek a magyar harctérre, hisz azelőtt alig is hallottak Magyarországról, ezekből a bécsi és prágai tanácsosok, sőt főhercegek alkotnak magyargyűlölő, magyarokat fosztó és elnyomó zsarnokokat. Ilyen elfogulatlanul jött ide, kassai alkapitányságba, majd fővezérségbe Basta György is, az albán származású zsoldosvezér, ki közkatonából emelkedett fel ily magasra, s akinek kezdetbeli jóindulatát a magyarok iránt egyenesen Miksa, részben Mátyás főherceg változtatta át ellenszenvvé. Miksa főherceg szinte minden levelében óvja őt a magyaroktól, kik megbízhatatlan, szószegő népség, akikre nem szabad értelmes hadvezérnek építeni. Ennélfogva az elfoglalt várakba sem szabad őket beereszteni, mindaz, ami a töröktől vagy Erdélytől visszakerül, ezután német kézen maradjon, mert a kormány egyedül a németek hűségében bízhatik meg. A bécsi központ tehát ily módon idegeníté el a magyarságtól az ide teljhatalommal beküldött hadvezéreket, nem csoda tehát, ha ily vezetés alatt a különben is rakoncátlan és rosszul fizetett csapatok tizenöt esztendőn át a harmincéves háború borzalmaiból adtak izelítőt a lenézett magyarságnak, melynek védelmére küldték be őket a birodalmi és egyéb rendek. Az ellenszenv, sőt gonosz indulat legnagyobb példáját a szintén alacsony sorból feltörekedett Rusworm fővezér adta meg, aki Budavárának 1602-i ostrománál a Csepelszigetről a budai oldal előtt fekvő kis zátonysziget elfoglalására magyar hajdúkat küldött ki, s mikor azok már naszádokban szállva, a törökerővel szemben még ötven német lándzsást kértek erősítésül, Rusworm ezt tőlük éktelen káromkodással megtagadta, mert csak nem fogja miattuk – gyáváknak nevezve őket – az ő landsknechtjei életét kockára vetni. A magyarok ezen a sértő válaszon felháborodtak ugyan, de egyebet nem tettek, mint hogy a szigetet közeledve puskalövést se adva le, szótlanul nézték, amint a törökök a Dunán át a budai oldalra menekülnek. Utóbb pedig, nehogy a fővezér gyáváknak tartsa őket, maguktól ajánlták fel, hogy a lágymányosi oldalt megszállják, amibe azután majdnem mindnyájan belepusztultak. Jellemző ez az eset nemcsak az idegen vezérek magyarellenességére, hanem a magyar katonaság erős fegyelmére, lelkes, becsülettudó katonai szellemére, s nem utolsó sorban a hazai vezérek befolyástalan voltára is. A hajdúk fővezére, Nádasdy Ferenc, szó nélkül tűrte a magyar vitézséget ért inzultust és annak magyar véren való expiálását, a másik főkapitány, Thurzó György, a későbbi nádor, mindössze azt írta utóbb, hogy „enélkül is kevés a magyar nemzetség, így hamarabb elfogynak, ha így kezdenek cselekedni”.
Ha már most a hosszú háború tényleges lefolyását tekintjük, itt a végvárak elfoglalásával kapcsolatban a keresztény és török végvonal folytonos hullámzását kell röviden szemügyre vennünk. Az első, 1593. évben Szinán basa nagyvezir Sziszeket, Veszprémet és Palotát elfoglalta ugyan, de a budai basa Pákozdnál Hardegg gróftól és Pálffy Miklóstól nagy vereséget szenvedett. Pálffy visszahódította az erős Füleket és több felvidéki kisebb várost. 1594-ben Zrínyi György, Erdődyvel és a krajnai hadakkal délnyugaton hatolt előre, Berzencét, Csurgót és Sziszeket foglalván el, viszont Mátyás főherceg Esztergomot hiába ostromolta, s a Szinán basától fenyegetett Győr várát sem tudta felmenteni. Ezt a hatalmas végvárat Hardegg gróf és német őrsége átadták a töröknek. Ez az év Pápa, Győr vesztével Komáromig vitte a török hullámot, melyet a következő évben Mansfeld, Pálffy és Nádasdy szorítottak vissza, Esztergomot, Visegrádot, sőt egy időre Vácot is visszafoglalván. A budai pasa még óbudai nyaralójába sem járhatott ki a magyar portyáktól. 1595-ben Erdély közbelépésével a harc a Havasalföldre is kiterjedt. 1596-ban Miksa főherceg nagy serege Hatvant elfoglalta ugyan, de ez évben nagyvezír vagy szerdár helyett maga III. Mohamed szultán hozta el seregét, melynek Mezőhegyesnél a tehetségtelen vezetés alatt álló magyar és erdélyi hadak nem tudtak ellenállni. Eger is török kézbe esett, még a keresztesi vereség előtt, de a török ereje ezzel mintha kimerült volna, már a következő évben Nádasdy és Pálffy Budavár visszavételét tűzik ki célul, melyet azonban az embernek is félénk, fővezérnek tehetetlen Miksa nem mer megkísérelni; ez évben Pápát, a következően Győrt hódítják vissza a keresztények, Győrt éjszaka idején az új hadieszköz, a petárda alkalmazásával foglalja el Pálffy és Schwarzenberg Adolf. Utána Győr előzői, a Vértes és Bakony várai kerülnek vissza, köztük Veszprém és Palota, s Mátyás főherceg már Buda ellen indul és a vizivárost és Gellérthegyet megszállja. Ettől kezdve a keresztény hadak szinte évről-évre megtalálták az utat Buda ostromához, bár ezt, a hadmunkálatok későn kezdődvén, a rossz időjárás miatt mindegyre félbe kellett szakítaniok. Így 1599-ben, amikor Pálffy hajdúi Szekszárdig és Tolnáig törnek, elfoglalják Valpót, s az eszéki nagy hídra, a török mezei hadak átjárójára, tüzet vetnek. De a következő évben Kanizsa vész el, feladatván német kapitánya, Paradeiser által, és Ferdinánd főherceg, a későbbi király, 1600-ban sem tudja visszavenni, Székesfehérvár ugyanekkor visszakerül, hogy már 1601-ben megint elvesszen. 1602-ben Rusworm vezetése alatt nagy támadás indul Buda ellen, Pest a keresztények kezébe esik, 1603-ban ugyancsak ő minden oldalról körülfogja Budát, s a felmentő török sereget a Budafok előtti síkságon szétszórja. De Buda sokkal erősebb volt, semhogy egyetlen rövid őszi hadjárat megvehette volna, csak Hatvan esett el, de már 1604-ben úgy ezt, mint Pestet átadták a töröknek német parancsnokaik. Az újabb erőfeszítéseknek pedig áthághatatlan korlátot vont Bocskay István, aki a magyarság egy részével a török szövetségébe állt.
Mindezek véres, igen véres harcok voltak, bennük mindkét részről több ezer, sőt több tízezer harcos vett részt, akikből a várostromokban, a nagy nyilt támadásokban bizony sokan estek el. Az elfoglalt várak őrségét igen gyakran felkoncolta mindkét fél. De közelharcnál és ágyútűznél még öldöklőbbek voltak a betegségek, melyek Magyarország, a véres csatatér, elvadult flórájában és klímájában támadták meg a más életnívóhoz szokott idegeneket. Az egyes harcok ismerete alapján bizonyosnak tarthatjuk, hogy jobb, belátóbb, szakszerűbb vezetés mellett az egyformán vitézül küzdő magyar és külföldi zsoldosok visszafoglalhatták volna a központot, Budavárát, s ezzel a török uralmat a János király korabeli határokra szoríthatták volna. A rossz vezetésért a haditanácsot illeti a felelősség, amely, mint emlékszünk, Ferdinándtól alapítva most került abba a helyzetbe, hogy valódi háborút vezessen, s ne csupán a végvárak élelmezési kiadásait ellenőrizze. A haditanácsnak Bécsben ülő tagjai azonban semmi képességgel nem rendelkeztek hadi feladatok megoldására, őket és a névleg vezénylő főhercegeket, Miksát és Mátyást okolja minden egykorú kútfő a haszontalan vérveszteségekért. Az egyik nagy befolyásos tanácsos, Ungnad Dávid, közismert iszákos ember volt, aki a csatákat távolról szemlélte, s ő és tanácsostársai azáltal, hogy korábban konstantinápolyi császári követek voltak, alkalmat adtak arra a gyanúra, hogy ügyetlen intézkedéseiket, a kért csapatok kiállításában tanusított krónikus késedelmüket török pénz, megvesztegetés okozza. Ez különben alaptalan gyanú volt; a legnagyobb baj a Habsburg-ház tagjainak, a született vezéreknek katonátlan szelleme volt, mely úgylátszik Ferdinándtól kezdve vált örökletessé. A stájer főherceg Ferdinánd, a későbbi császár, Kanizsát ostromolva a vár elfoglalása helyett a saját hatalmas seregét tette tönkre s menekülni volt kénytelen, úgyhogy erről az európai botrányról a pápai hadibiztosok is a legnagyobb felháborodással beszéltek. Hadvezetés és hadak élelemmel, fegyverrel, utánpótlással ellátása dolgában a bécsi hadi kormány teljességgel csődöt mondott, s ezen nem változtatott az sem, ha egy-egy főtisztet, Hardegget és Paradeisert, kik lázadó őrségükkel nem tudták kivárni a felmentő seregeket, utólag ki is végeztettek. A főhercegek és haditanácsosaik bizalmatlansága fosztotta meg a hadjáratokat Nádasdy és Pálffy fővezérletétől is, akik a terep, emberek és viszonyok ismeretével, biztos szempillantásukkal és régi magyar támadó kedvükkel egyedül foglalhatták volna el a török védvonal központját, Budavárát. Míg így a magyarok alsóbb kommandókra voltak kénytelenek szorítkozni, a fővezérlet jövedelmező méltóságaiért német és olasz főtisztek folytattak szinte élet-halál-harcokat. A főhercegek a háború második részében az olaszokat pártolták, előbb Schwarzenberg szorúlt háttérbe, majd Rusworm, aki elkeseredésében az új kegyenc, Belgiojoso öccsét leszúrja, s bár eddig, vad landsknecht életében, tizenhét ily borközi, verekedésbeli gyilkosságot követett el, ezért az egyért mégis halállal lakolt: Rudolf ezt a korábbi kegyencét kivégeztette Prágában. A németek után a Gonzágák, Belgiojosók, Basták még kevesebb sikerrel fogták össze a szétfolyó erőket, s Nyugat közvéleménye előtt mind világosabbá lett, hogy a magyarországi küzdelem meddő küzdelem, melyre kár pénz, vért és gondot áldozni. Az új század legelső éveiben végkép elgyöngül a német rendek érdeklődése, a keresztény szolidaritás a pápaságon kívül mindenütt haldoklik.
Ez volt a preludiuma a magyarság nagy elhatározásának, mellyel elszakadva kétszáz esztendős törökverő multjától, megpróbálta az ősi ellent saját céljai szolgálatában felhasználni.
*
Az 1604. év nemzeti felkelésének, mint minden belső, a meglévővel szembe forduló, tehát forradalmi mozgalomnak bizonyára megvoltak a maga pszichikai motívumai. Ezek közé kell számítanunk legelsősorban a végleges elhagyatottság érzetét, melynek szükségkép a magyarságra rá kellett nehezednie a háború viselésének különleges, éppen őt végveszéllyel fenyegető módja miatt. Az országba évről-évre bejöttek az idegen csapatok, melyek a lakosság elpusztításán dolgoztak ahelyett, hogy az igazi ellenség, a török támadása ellen megvédték volna. A török a maga fegyelmezetlen, félvad kisázsiai seregeivel fűszálat sem hagyott életben ott, ahol évenkint végigment, de a romlás és értékek megsemmisítése dolgában még felülmúlta őt szövetségese, a tatár, aki a dél-orosz, krími szállásokról felkerekedve a török fősereg szolgálatára jött s a háború folyamán már annyira ideszokott, hogy nem egyszer itt is telelt, a Közép-Tiszánál vagy Szegednél, egyszer Szerencsen. Egész vármegyék elpusztultak ekkor, melyekben a török hódítás még adóalanyként némileg megkímélte volt a magyart. Így pusztulnak ki végkép a Körösök és Szamos völgyéből a magyar falvak; az 1597–98-ki tatárjárás nyitja meg ezzel az oláh betelepedés kapuját; Bihar, Csongrád vármegyékről tudjuk, hogy ősi, Árpádkorabeli magyarságukat ezek a tatárjárások ölték meg, vitték örök rabságba.
A pusztulásért, az elmaradt védelemért a magyarságnak az idegen kormányt, az idegen katonaságot kellett felelőssé tennie, hiszen a benszülötteknek sem az ország kormányzásában, sem a hadsereg vezetésében nem volt immár döntő szavuk. A folytonos életveszély, az anyagi javak fel nem tartóztatható pusztulása így éleződött ki az idegen kormány elleni elkeseredésében, az idegen kormány volt az, mely a magyarságtól hatalmát, önrendelkező jogát elvette, anélkül, hogy azzal maga a lakosság javára élni tudott volna. Ez a teljesen érthető lelki elfordulás, elidegenedés, majd nemzeti gyűlölség az egyik, igen hatékony motívuma a felkelésnek, mely minél tovább lappangott a felszín alatt, annál borzasztóbb hajtóerővel kellett hogy kirobbanjon.
Ami a pszichikai motívumot illeti, ez kétségtelenül készen volt, megszületett már a háború első esztendeiben, kitörését csak az ország politikai szervezetlensége, s az uralkodó osztályoknak, hogy úgy mondjuk, lojális telítettsége odázta el egyidőre még. A jobbágyság ekkor politikailag nem számított, s aki közüle házát, családját veszté, az még mindig beállhatott a várak őrségébe, vagy a szabad hajdúk közé, ahol kemény, kegyetlen nélkülözések közt mégis bizonyos testületi védelemre talált. Különben is látni fogjuk a következő fejezetben, hogy munkaerőnek igen nagy keletje volt és nemcsak a zsoldos katonaság, de az ország északi és legnyugatibb részén elterülő nagybirtokok is áhítozva, szomjasan szívták magukba a telepes, kolonizáló munkára használható jobbágytömegeket. A paraszthoz hasonlóan a köznemes sem hajlott felkelésre, a törvényes tekintélyek elmellőzésére, annál kevésbbé, mert alig volt olyan szervezete, melyben a főurak, a várbirtokosok befolyásától függetlenül határozhatott volna. A vármegyét a főnemes és a tőle kinevezett alispán vezeti még, az országgyűlésen főpapok és főurak döntenek, protestáns egyházi gyűlések alig vannak még, s ahol egyházi dolgokban összegyűlnek, ott is a nagybirtokos tekintélye uralkodik. A nagybirtokos pedig egyelőre ki van elégítve, a királyi birtok, mint láttuk, immár teljes egészében az ő kezében van, s a háború alkalmat ad neki, szállítás, vezetés által, vagyonának sokszorozására. Emellett atyáitól öröklött hűsége is csorbítatlan még a Habsburg-uralkodóval szemben, bár annak öntudata itt-ott már elhomályosodik a több száz mérföldes nagy távolságban, melyet Rudolf ékelt prágai udvara és a magyar nép közé. A fölkelés nem véletlenül tört ki a keleti, tiszai részeken, hol királyt már évtizedek óta nem láttak, amikor pedig egész Európában a királyok még szinte nomád módjára járják be folyvást birodalmukat. A felkelést a keleti Magyarország királytalan tömegei kezdték meg.
Ismerve azonban az ország szociális berendezését, melyen politikai hatalma egyelőre még csak a nagybirtoknak volt, eleve is fel kell tennünk, hogy a felkelés egyik legerősebb indítékát a nagybirtokosok osztálya szolgáltatta. Ha a Ferdinánd óta nyeregbe ült új nagybirtokosok utódai megmaradtak volna atyáik változatlan hűségében, úgy az alsóbb néposztályok, főként a köznemesség elégedetlensége hatástalanul mult volna el és nem lépte volna át az országgyűlési panaszkodás köreit. Rudolf prágai kormánya s a főhercegek bécsi emberei azonban képtelenek voltak a magyar mágnások jóhangulatának, mely már két nemzedéken át tradicionális volt, további biztosítására. A főhercegeknek katonai és polgári előtérbe helyezése magában véve is hiba volt: Magyarországon a király körül, a király után következő főméltóságokat mágnások szokták betölteni, akik most sértődötten vonultak el a főhercegek és udvaroncaik mögé. Emellett naponta kellett érezniök az idegen generálisok részéről a mellőzést, mely legkeserűbben esett, mivel olyan téren érte őket, hol joggal elsőknek, született vezetőknek érezhették magukat. Voltak egyesek, akik mégis megpróbálták baráti lábon élni az idegen vezérekkel, így a német földről házasodó Pálffy Miklós, így Zrínyi György dunántúli főkapitány, aki táborában egyre vendégeli mazsolával, osztrigával a német és francia főtiszteket, s ezért régi vágású magyarok részéről könnyelmű, léha fiatalság vádját kell tűrnie. Egészben véve azonban ahelyett, hogy elvegyültek volna a magyar főtisztek az idegenek tarka csoportjában, külön, magukra hagyatva, keserű gondolatok közt játszották a tehetségtelen idegenek mellett a statiszta-szerepeket.
A nagybirtokos osztály ez elidegenedését teljessé tette Rudolf kamaráinak birtokpolitikája. Láttuk már, a királyi birtok Ferdinánd óta következetesen folytatott donációk és zálogosítások által teljesen a nagybirtokosok kezére jutott, akik többet már nem remélhettek, mert nem volt miből, ehelyett aggódniok kellett, hogyan tarthatják meg eddigi szerzeményeiket. Mert az udvari kamara, a háborús költségek fedezésére nem rendelkezvén többé szabadon eladható birtokokkal, a már eladományozottakra vetette szemét, azokat szerette volna megint királyivá tenni, s azután újból eladni. Itt két mód állott rendelkezésére: az egyik bonyodalmas: bevárni, míg az adományos és családja kihal, s akkor e megszakadás útján devolvált, visszaszállt birtokokat tenni pénzzé. Ez az út jogilag járható volt ugyan, de régi szokás értelmében a nemesség hozzászokott már, hogy a kihalt családok birtokait, amikor azok a királyra szállnak, ez rögtön másnak adományozza, nehogy az eredetileg nemesi birtok a király kezén maradva az állami birtoktest gyarapodására szolgáljon. Amint az állami kiadások emelkedésével és a királyi birtokok végleges szétfolyásával a kamara már Miksa alatt megpróbálta a nemesi devolvált birtokot megtartani, vagy pedig a legtöbbet ígérőnek áruba bocsátani: ez eljárás ellen a rendek azonnal tiltakoztak, annál inkább, mert a devolvált birtokoknak a kamara részéről való gyors lefoglalása őket is egy százados visszaélésükben zavarta. Már a XV. század óta szokásban volt ugyanis, hogy a kihalt családok birtokait azok állítólagos oldalági örökösei fegyverrel szállták meg és a fiskussal szemben, melynek azokat át kellett volna adniok, fegyverrel védelmezték, s az ebből származó fiskális pörben is, mint birtokon belül ülők, megtartották. Ezen szokás ellen, mint az előbbi kötetben láttuk, már Mátyás király is fellépett, de újra megerősítette azt Verbőczi Hármaskönyve, ilyen pöröknél egy éves elévülést állapítván meg (I: 68). Az a nemes tehát, aki egy évig bent tudott maradni az így elfoglalt birtokban, valóságos tulajdonosa is lett. A kamaráknak törekvései tehát heves ellenzésre találtak már elvben is – a rendek már 1569-ben kimondták, hogy a magszakadás következtében a királyra szálló birtokokat az megint ingyen adományozza el –, ellenzésre talált a kamarák azon gyakorlati javaslata is, melynek értelmében az ilyen betelepedett nemesek rövid pör, kivételes eljárás útján legyenek a devolvált birtokból eltávolíthatók. A 70-es és 80-as években majd minden országgyűlésen megpróbálta a király ily értelmű törvény keresztülhajszolását, a rendek azonban az őket személyesen érdeklő birtokjogi téren erélyesen opponáltak, sokkal erélyesebben, mint a közjogi sérelmek dolgában, s végül is megakadályozták a devoluciók királyi értelemben való szabályozását. A kamaráknak ebből a harcból nem sok hasznuk származott, bár eljárásuk kétségtelenül törvényes volt.
A másik út, a rövidebb, törvénytelenebb, de hasznothajtóbb, a fiskális pörök volt, melyeket függetlenül a magszakadástól indított a kamara nagybirtokosok ellen azon célzattal, hogy a pör fej- és jószágvesztéssel végződvén, a birtokok királyi kézre kerüljenek. Nehézség természetesen itt is adódhatott: a fej- és jószágvesztési pörökre tulajdonképen az országgyűlés lett volna illetékes, s attól mint rendi testülettől – Erdélyen kívül! – nem lehetett elvárni, hogy saját tagjait ítélje el komolyabb ok nélkül. Az állami pénzkezelésben mégis meg kellett próbálni ezt az utat, a kamarák évről-évre követelik ily perek tárgyalását, s mikor az 1601-i országgyűlés megint elhalasztja azokat, az udvari kamara őszintén sajnálkozik, mert hiszen ezek a pörök sokkal fontosabbak, mint akár az egész rendes adó megszavazása. Az állam pénzvágya, a hatalmas birtoktestek után való türelmetlen sóvárgása ajánlatossá tette, az országgyűlési, törvényes ítéletek késedelmével, egyes uraktól ítélet nélkül is elfoglalni birtokukat. Így főként felvidéki kapitányok cselekedtek, a kamara megbízásából, vagy akár anélkül is; így foglalta le Teuffenbach kassai főkapitány 1596-ban Lónyay Albert ugocsai és beregi főispán összes birtokait, majd újabb esetek következtek, úgyhogy az 1602-i országgyűlés már általános gravamenként beszél arról, hogy a katonai hatóságok törvénytelen leveleket bemutatva birtokokat foglalnak le, tehát a hiteles helyeknek (káptalanoknak) állami funkcióit bitorolva, valóságos „katonai káptalanokat” alkotnak. A kérdés a nemességet életfeltételeiben támadta meg: már a devolvált birtokok áruba bocsátásából is az következett, hogy elsősorban a gazdag külföldi kereskedők és urak kezébe kerül a magyar föld, mely a nemességet volt hivatva eltartani. A kormány maga is kénytelen volt elismerni, hogy Végles várába egy Rappach, Murányba Herberstein, Lipcsébe a bányapolgár Rubigalli telepedett be; még veszélyesebb volt, mert nagy, igen nagy birtoktesteket fenyegetett, a fiskális pöröknek divatba hozatala. Az anyagi érdek mellett nemzeti oldala is mutatkozott a dolognak, hiszen a magyar urakat idegen utasításra idegen katonai közegek zavarták el birtokukból. A németek térfoglalásának egy másik bizonyítékául szolgált az a törekvés, hogy a háborúban visszafoglalt birtokok, a bona occupaticia, ne adassanak vissza többé a régi nemesi családoknak, melyek azokat a török hódítás előtt, tehát nem is oly régen még bírták, hanem vagy a várak fenntartására szolgáljanak, miként a török uralom alatt is, vagy pedig új birtokosaik a nemesi joggal ellenkező szolgálatokra kötelezzék magukat, így bor-, gabonaszolgáltatásra a várakhoz, vagy a környéken fekvő királyi bányákhoz. Az ily várbirtokok szintén heves viták tárgyai lettek az országgyűléseken, melyeknek be kellett látniok, hogy nemesi birtoknak a királyi várkapitányok vagy bányavárosok hatásköre alá helyezése nemcsak közjogi és egyéni, hanem nemzetiségi sérelem is.
A fiskális pörök a dolog természete szerint csak akkor érhették meg a rájuk fordított fáradságot, ha minél nagyobb birtoktestet tettek királyi, kamarai tulajdonná; a kamarák ennélfogva a köznemeseket elmellőzve nagy vadra indultak, nagybirtokosok ellen indíttatták meg a pereket, melyek mai ismereteink szerint éppenséggel nem voltak nagyszámúak. Kisebb-nagyobb hatalmaskodásért, egyszer vérfertőzésért keletkezett ilyen per Pethő Ferenc, Nádasdy Tamás, Homonnai György ellen, akit az országgyűlés el is ítélt, továbbá a Balassa-örökösök ellen, akik Homonnaival együtt felvidéki területeket voltak, elmarasztalás és végrehajtása esetén, a kamara kezére juttatandók. Tehát a birtokjogi sérelem is legközelebbről a felvidék nagyurait érintette, akik ellen fiskális pörök indítását Basta György és az erdélyi német biztosok 1603-ban egyenesen kormányzati szükségletnek nyilvánították. Mindamellett nagyobb feltűnést e néhány fiskális pör nem okozott volna, ha az egyikkel a kamarák nem olyan nagybirtokos ellenfordulnak, aki maga is politikai vezető egyéniség volt.
Illésházy Istvánt típusnak tekinthetjük, a főnemességbe emelkedő vagyonszerző köznemes típusának, aki élete nagy részét birtokszerzéssel, birtokpörökkel, birtokkezeléssel töltötte, s vagyonának gyarapítását legfőbb feladatának tekintve, magánéletben és állami politikában hozzászokott a reális pillantáshoz, az eszközök józan, teóriától ment megválogatáshoz. A viszonyoknak félszázad alatt konszolidálására mutat, hogy míg korábban egy Serédi Gáspár erőszakkal, s annak utólagos királyi elismerésével szerzette össze nagy birtoktestét, addig Illésházy pénzüzletekkel: kölcsönökkel, zálogüzlettel, bor-, gabona-, állatkereskedelemmel, szállításokkal gyüjti vagyonát. E törekvésében természetesen nem túlságosan válogatós az eszközökben. Surány és Trencsén várakat, s hozzájuk tartozó három várost és 34 falut megszerezvén, nem riadt vissza a korábbi bírlalók, Frogách Simon főkapitány utódaival szemben a főherceg előtt a már meghalt, s magát védeni nem képes hős katona kapitányi működésének megvádolásától. Bocskay halála után, hogy morvaországi javait, az 550.000 forinton vett Gödinget visszakapja, azzal dicsekszik, hogy ő volt az, aki Bocskayt visszatartá, hogy török segéllyel királlyá tegye magát, s ezért Bocskay többszörösen halállal is fenyegette őt, amiből persze egy szó sem volt igaz. A korábbi alispán és magyar kamarai tanácsos nem tudott betelni a birtokokkal, bár azok akár hercegséget is értek már, hisz feleségével, Pálffy Katával a csehektől is szemmel tartott Krusith-örökséget, Szitnya, Csábrág, Likava, Szentgyörgy és Bazin várakat is kapta, mégis – egy barátja véleménye szerint – mindent a maga ölébe söpört volna azok elől, kik szorgalmuk által szeretnének zöldágra jutni. Közszeretetnek tehát éppenséggel nem örvendett, annál kevésbbé, mert hadi dolgokkal, szállításon, vármegyei csapatok szervezésén kívül nem foglalkozott, csak ritka kivételként kísérte el egy-egy török beütésre sógorát, Pálffy Miklóst.
A nagybirtok azonban magával hozta a politikai befolyást, s Illésházyt is szívesen választották meg a rendek bizottságaik tagjává és főadószedővé, mely minőségében éppen oly lassan számolt el, mint többi kollégái. Népszerűségét neki igazában a városokkal folytatott harcai szereztek, melyek elvi jelentőséggel bírtak a köznemesség, a városi polgárság ez ősi ellensége szemében. Már a királytól neki adott Trencsén városát is erőszakkal vetett alá magának, polgárokat téli éjszakában az ágyból kivonatva s tömlöcbe vettetve. Az ilyen földesúr, ki saját jogai féltékenyen őrzi, nem kívánatos gazdának, s ezért iparkodtak uralma alól menekülni Szentgyörgy és Bazin, e két kis német város polgárai. A szabadság útja, a városok számára, a földesúri hatalom alól mindenkor a királyi hatalom, az állam alá vezetett, így most is: a zálogba adott városok ha le tudták fizetni uroknak a zálogösszeget, a királytól szabad királyi várossá voltak emelhetők. Erre az útra léptek Szentgyörgy és Bazin polgárai is, felajánlván nemcsak a zálogösszeget Illésházy és neje számára, de azonfelül még önkéntes kölcsönt is a kamarának. Rudolf ehhez 1598-ban hozzájárulván, szabad királyi városokká tette őket, amint már korábban azzá tette Modor városát is.
BUDAVÁRA 1602-I OSTROMA.
Dilbaum, Eikonographia c. Augsburgban 1605-ben megjelent munka 57. sz. metszete után. Ez évben Nádasdy Ferenc bevette Pestet, s a királyi hadsereg Mátyás főherceg fővezérlete alatt Budát ostromolta, viszont a törökök Pestet fogták ostrom alá. Buda ostroma a Gellérthegy (balról) és a Hármashatárhegyet előző dombok (jobbról) felől folyt, a Margitsziget is a magyarok kezén volt.
Itt újra felbonthatatlan csomóba gubancolódnak össze egyéni és állami érdekek, közjogi és nemzeti különbségek, mint az egész rendi korszakban mindenütt. A királyi városok számának gyarapítása nemcsak szociális aktus volt, hanem egyúttal közjogi is, melynek éle a nemesi rendek ellen irányult, hiszen akkor még a városok is fejenkinti szavazatjoggal bírtak az országgyűléseken, s így a vármegyéket könnyen majorizálhatták. A nemesség tehát hevesen tiltakozott minden új város felvétele ellen, s Modornak követeit több országgyűlésen megakadályozta rendi helyük elfoglalásában. A turbulens jelenetek rendezője, sőt nyílt vezetője is Illésházy volt, a ki parasztoknak szidalmazva a városokat, Modort támadva a maga két városának megtartásán is akart munkálkodni. Eljárását Thurzó György, a későbbi nádor, ekkor királyi tanácsos, a felségsértés súlyos esetének minősítette. De bármennyire önző: magán, földesúri és rendi indokok vezették is Illésházyt és a rendeket, mindez az önzés nemzeti színezetű volt, hiszen az udvar csak német polgárságú városokat pártfogolt, a magyar alsóházat is új német tagokkal akarta feltölteni, miután az indigenátus osztogatásával ugyanezt próbálta a felsőháznál, sőt az sem volt ismeretlen a rendek előtt, hogy a városok a magyaroknak elvből, szabályrendeletileg tiltják a polgárjog megszerzését. Ez a nemzetiségi momentum kétségtelenül még népszerűbbé tette Illésházy fellépését a rendek között, de annál vétkesebbé a idegen kormány előtt. A Modor dolgában kifejtett ellenszegülés volt az első vádpont Illésházy ellen, akit a magyar tanács is vád alá helyezendőnek tartott. Pöre 1601-ben indult meg az országgyűlésre idézéssel; a prágai tanácsosok azonban külföldi bíróság elé akarták vinni, ami ellen az ekkor már nagytekintélyű Forgách Ferenc püspök, későbbi prímás és a nádori helytartó, Istvánffy Miklós, a történetíró sikerrel tiltakoztak. A pör főmotora az udvari kamara és a pozsonyi kamara volt, melyek végre közel érezték magukat egy valódi nagybirtok konfiskálásához; az előbbi élén a pénzsóvár Unverzagt Farkas, az utóbbién a jobbágyfiú Szuhay István egri püspök állott, aki magának soha egy krajcárt el nem vett, s akit korábban Illésházy is „mint egy atyánkfiát úgy böcsülte és szerette”. Szuhay az egyházmegye nélküli, királyi szolgálatból élő főpap, nagyszerű világi közigazgatási emberré képezte ki magát s pályáját a külföldi kormánynak köszönvén, annak érdekeit annál hajlékonyabban képviselte a nagyhatalmú urakkal szemben, mert hisz ezeknek ő is született ellensége, egykori jobbágya. De különben is Illésházy esetét a hozzácsatolt rendi érdekek emelik ki országos körbe: a nemzeti elnyomás fojtott tüzei bár ekkor már többfelé felvillództak is a magyar talajból, az ő elítélését magyarok, jó magyarok is helyeselték, s viszont németek és olaszok, így Mátyás főherceg bécsi tanácsosai, kikkel felesége által rokonságban volt, mellette dolgoztak, a menekülésre is Mátyás főherceg szólította fel. Az ő pörét a abszolutizmus felé haladó királyi hatalom, új hivatalnokszervezetével indította meg a rendiség ellen, s hatása ennélfogva az egész rendi társadalomra kiterjedt: a nemesség tudatára ébredt a veszedelemnek, mely a királyság eddig patriarchálisan tisztelt hatalma részéről fenyegeti.
A pör végül 1603 tavaszán egy pozsonyi rendkívüli törvényszék előtt folyt le, melyben Istvánffy elnöklete alatt csupa magyar úr, főpap, főúr, nemes foglalt helyet, s amely nem találta bűnösnek, formális ítéletlevelet nem adott ki: határozata után Illésházy Prágába ment és ügyét elősegítendő, régi barátját, Joó János személynököt feljelentette, bemutatván ennek hozzá intézett baráti leveleit, melyekben Mátyás főhercegről, mint a német katonák pusztitásainak okozójáról tiszteletlenül nyilatkozott. Rudolf tanácsosait, főként Unverzagtot és Szuhayt ez a lépése sem nyerte meg, bár Joó javait örömmel konfiskálták, de egyúttal a pozsonyi ítéletet megváltoztatták és Istvánffyt kényszerítették, életveszélyes fenyegetésekkel is, hogy a pozsonyi felmentő ítéletet fej- és jószágvesztésre hamisítva, egyedül saját aláírásával, utólag kiadja. Amint Illésházy barátjának kiszolgáltatásáért jutalmat kért Prágától, Istvánffy sem maradt mögötte az erkölcsieket lábbal tipró földéhségben: hamisításáért, miután azt nagy lelki küzdelmek árán elkövette, Illésházy birtokainak egyharmadát, majd Joó János javaiból Körmendet kérte, de persze hasztalan. Illésházy még idején elérte Lengyelországot, gyors lovakon, miket birtokain válthatott, hisz azok szinte megszakítás nélkül húzódtak Pozsonytól a Szepességig. Javait lefoglalták, s részben az udvar német hitelezőinek adták át.
Az alsómagyarországi nagyúr, Mátyás bizalmas tanácsura bukása a felvidéki nagybirtokosokat is rémületbe ejtette, akik ekkor már úgyis kézzelfoghatólag érezték Basta és utóda, Belgiojoso-Barbiano főkapitány elnyomását. Előttük volt az erdélyi példa is, ahol Bastának és a melléje adott német biztosoknak nemcsak a császári uralmat sikerült megalapozniok, hanem az országnak új, németes berendezéséhez is hozzáfoghattak. Az 1603 folyamán és 1604 elején Bastától tartott erdélyi országgyűlések eredményei legelőször a Tiszántúl és a Felvidéken váltak ismeretesekké, ahol a nemesség keserűen vette tudomásul, miként akarja Basta és kormánya a magyar birtokjog helyén, a család oldalágainak javára szolgáló ősiség mellőzésével, a német birodalmi feudális jogot behozni, miként változtatják át a nemesi birtokot valóságos feudummá, mely csak egyenes fiágon örökölhető, s bármi csekély okból visszavehető a vazallustól. Az erdélyi császári kormány abból sem csinált titkot, hogy a hűtlenségben elmarasztaltak birtokait, csak németeknek fogja adni, hogy a rablásból élő német zsoldosoknak magyar nemes asszonyt fog feleségül szerezni, s így azok Erdélyben letelepítve a prágai uralom állandó támaszai lesznek. A zsoldosvezér közjogi érzékének kiszolgáltatott, s germanizáló experimentumul szolgáló Erdély példája ott állott a déli határokon mementóként a felvidéki urak és nemesség számára: az lesz a ti jövőtök is! Addig is, míg ez közjogilag megvalósítható, Basta kassai utódja, Barbiano, katonai hatalmát soha nem látott mértékben használta fel udvarházak és kastélyok kirablására, városok és falvak megsarcolására.
A fölkelésnek tiszántúli és felvidéki talaja megmunkálva, készen volt tehát, s az Illésházy-pör a nyugati részek nemességét is hajlamossá tette a fölkeléshez csatlakozásra. Az új Illésházy-eset, mely Keleten tört ki, a Bocskay-javak lefoglalása, már éppen ez előzményeknél fogva sem volt többé békés úton lecsillapítható, s feltétlenül véres mozgalomra adott volna akkor is alkalmat, ha nem járul hozzá a vallási elkeseredés. Itt az ágostai evangélikusok első nagy történetírójának, a XVIII. századbeli Ribini Jánosnak bizonyára nincs igaza, mikor a vallási kérdést a Bocskay-felkelésnél inkább ürügynek, mint valóságos oknak tartja, de kétségtelen, hogy a vallás ügye a kitörésnél kevés szereppel bírt, csak később, a protestáns prédikátorok csatlakozásával, kísérte folyton növekvő zúgással a fölkelés menetét. Azon valóságos tényeket, melyek a fölkelést vallási téren megelőzték, könnyen összeszámlálhatjuk, s ha ezt megtesszük, látni fogjuk, hogy azok szinte kizárólag városi lakosságot érintettek. Így a kassai nagytemplom estében. Eger vára török kézre kerülvén, a káptalan székhelyét a teljesen protestáns Kassára tette át, ahol a dóm protestáns istentisztelet céljaira szolgált. Most Szuhay mint egri püspök kieszközölte Rudolfnál azt a parancsot, hogy Barbiano főkapitány, ha kell, erőszakkal is vegye át a várost és abba az egri káptalant bevezesse. Az átadás 1604 január 7-én, a piactérre felvontatott ágyúk fenyegetése alatt végbe is ment, a templomot Szuhay helyett a véletlenül felvidéken tartózkodó Forgách püspök vette át a katonaság kezéből. Utóbb Barbiano a kassai polgárság falakon kívüli birtokait is lefoglalta, mivel azok nem voltak hajlandók az ő protestáns hitet tiltó rendeleteinek engedelmeskedni. A másik eset a szepesi városokban, közelebbről Lőcsén történt: a szepesi prépost, ekkor Pethe Márton kalocsai érsek és királyi helytartó, Rudolftól utasítást kapott, hogy a szepesi városok templomait hasonlóképen adja vissza a katholikusoknak, mikor azonban az egyházmegye nélküli érsek Lőcsén megjelent, a polgárok elűzték, s így a rendelet nem talált végrehajtásra.
Mindezen eseteket, melyekben a reformáció és ellenreformáció sajátlagos természete sűrűsödik össze, csak akkor értjük meg, ha az akkori viszonyokat és felfogásokat, nem pedig a maiakat alkalmazzuk. Jól mondja az e korszakot legjobban ismerő történetíró, Károlyi Árpád, hogy akkor felső és keleti Magyarország egész nemessége és polgársága „a cujus regio, illius religio hallgatag elismert, érvényben volt elvénél fogva” a protestáns vallást követte, nemesek és városok csakugyan a cujus regio-elv alapján, mint földesurak tartották fenn területükön a protestáns vallást és zárták ki a katholikus felekezetek híveit a szabad vallásgyakorlatból. Nem túlbuzgóság volt tehát az, aminek ma tartanók a felekezetek közti béke érdekében használt szelíden megrovó kifejezéssel, hanem a dolgok rendjéből, a közfelfogásból következő jogszerű földesúri gyakorlat, ha a nagybirtokos és a város, a mult században protestáns hitre térve, most területén nem tűrte többé a régi vallást. A katholikus király ez ellen, nagy néha, tiltakozott ugyan; így alkalmaztat Rudolf király 1603-ban karhatalmat Tokaj városa ellen, mert ez a területén lévő egyik nemesi kúriában, a tulajdonosnő, egy Bornemisszáné saját használatára sem enged katholikus istentiszteletet tartani, azaz a nemesi kúriában gyökerező cujus regio-elvvel szembeszögezi a város mint földesúr cujus regio-elvét. Ezen az alapon állt fenn az a helyzet, hogy a Szepességtől Kassáig, s onnan a Tiszán túl Erdélyig szinte egyetlen helyen sem volt már szabad katholikus szertartás szerint misét tartani, s az átutazó jezsuiták vagy pápai követek szekerükben olvasták miséjüket.
Ebbe az akkor még mindkét oldalról legálisnak tartott helyzetbe kell beleképzelnünk a városok említett zaklatását. A protestantizmus ekkor már az ausztriai tartományokban erősen háttérbe szorult, még pedig elsősorban azon cujus regio-elv alkalmazásával, mely azt félszáz évvel előbb annyira előre vitte. A gráci főherceg, Ferdinánd, aki Károlynak, Miksa öccsének volt a fia, s Mária Krisztinának fivére, legnagyobb erővel a városokban hajtotta végre az ellenreformációt, azon a jogalapon, hogy a városok az uralkodó tulajdonát képezik, s így a cujus regio-elv értelmében az uralkodó jogköréhez tartozik a polgárok vallásgyakorlatát úgy engedélyezni, ahogyan akarja, azaz a saját hitbeli meggyőződése szerint. Ugyanezen felfogásnak, a városok ily „landesfürstlich” rekatholizálásának volt a híve Khlesl Menyhért püspök, Mátyás egyik főtanácsosa, aki a földesúri jogon térítette vissza erőszakos rendeletekkel Bécs város polgárságát és az ottani egyetemet. Vele a magyar püspöki kar tagjai állandó érintkezésben voltak, úgyis, mint Mátyás magyar tanácsosai, s a királyi városok visszatérítésének tervét bizonyára az alsó- és belsőausztriai viszonyokból kölcsönözték át. Az a néhány püspök, akinek még élni és működni adatott a Rudolftól is szigorúan az egyházi javak be nem töltése érdekében gyakorolt királyi kegyúri jog által, a megélhetésért világi hivatalokban dolgozott ugyan továbbra is, de az idők már megváltoztak, már katholikus részről is mind sürgetőbben hangzott fel a rosszallás, hogy a főpásztorok lelki foglalatosság helyett világi érdekeket szolgálnak államhivatalokban, sőt a főpapok is érezték, hogy az új kor a trienti zsinat programmja szerint fog berendezkedni. Megragadták tehát az alkalmat vallásuk terjesztésére és fenntartására ott, ahol az már szinte teljesen elpusztult, olyan eszközökkel, aminők a kor felfogása szerint maguktól adódtak. A magyarországi városokat a királyok hívták életre, s évszázadok óta az volt a közfelfogás, hogy a városok szorosabb viszonyban, szinte magánjogiban, vannak a királyhoz, mint a többi rend. Szuhay és Pethe akciója tehát a királyi városok rekatholizálására szorítkozott, azon jogalapon, hogy a városok a király tulajdonát képezik. Nem-városlakók, azaz nemesség vagy jobbágyság ellen vallási akciót ekkor nem szerveztek, a vallási sérelem Bocskay előtt tehát tisztán a városok sérelme volt, melyet utóbb tettek magukévá a rendek. Az országban szerte fosztogató idegen csapatok nagy része protestáns volt, a katholikus vallonok rablásairól pedig alig lehetett volna megállapítani, hogy felekezeti okból vagy zsákmányolási kedvért követték-e el. Basta György egyszer keserűen panaszkodik vallonjaira, hogy azok zsold helyett kesztyűt és harisnyát kapván, azt oly dühvel tépik össze, mintha protestánsokat tartanának kezükben, de bizonyos, hogy a rablásban a zsoldosok katholikus és protestáns közt különbséget nem tettek. Országos sérelmet vallási téren akkor azok a városok terjesztették elő, akik az ő protestáns vallásukat a cujus regio-elv alkalmazásával érvén el, ezen az alapon, a város saját főhatósága jogán, akarták megtartani is, szemben a királyi katholizáló törekvéssel, mely utóbbinak jogalapot viszont a királynak, mint a városok legfőbb földesúri joghatóságának vallásmegszabó joga szolgáltatott. A királyi felfogás szerint a szabad városok „a szentkoronának, s őfelségének, mint Magyarország királyának” peculiuma, melyre tehát a birtokjogban gyökerező vallásrendezési elv szabadon alkalmazható.
A nemesség nem nézhette közönyösen ezt a harcot, mely vallási és közjogi szempontból őt is közelről érdekelte. Életfelfogás és kereseti lehetőség dolgában bármily nagy űr tátongott is a nemesi és városi rend között, a városok protestáns vallásgyakorlatának korlátozása magában véve is felháborítólag kellett hogy hasson a vidéki protestáns nemességre, nem kevésbbé az a körülmény, hogy e vallásháborítást a kormány, még a katholikus tanácsosok is, a királyi hatalom extenzív magyarázata segélyével, tehát a királyság közjogi hatókörének kibővítésével akarták végrehajtani. A felvidéki nemest, a Szepességtől Kassáig, s onnan a Tiszáig és azontúl, vallásos és rendi érzelmeiben érintette a kassai eset, s innen érthető, hogy mikor az 1604-i március-áprilisi pozsonyi országgyűlésen a városi követek, hosszas tanakodás után, legyőzve a nemesség iránti ellenszenvüket, megkérték a vármegyei követeket vallási gravamenjük támogatására, ezek habozás nélkül belecsaptak a feléjük nyujtott kézbe: a nemesi és városi rend egyezsége így jött létre, a fennálló vallási birtokállomány védelmére és a királyi hatalomkör visszaszorítsára. A prágai és bécsi körök, ugyanazt próbálván, amit a gráci főherceg nagy sikerrel hajtott végre, kénytelenek voltak felismerni, hogy a magyar rendiséggel nem lehet oly könnyen végezni, különösen nem akkor, mikor a kormány távol van és idegen. Ferdinánd főherceg stájer ellenreformációja sokkal könnyebb feladat volt: a főherceg maga is német volt, mint alattvalói, bent lakott közöttük, s a kis országot csapataival könnyen ráncba szedhette, ami lehetetlen volt Magyarország széles térségein, nemzeti reakció felkeltésére alkalmas, idegen katonasággal.
A városi és nemesi rend, lutheránusok és kálvinisták ez első szövetkezése az országgyűlésen nem ért el sikert, Mátyás főherceg megakadályozta a kassai vallási sérelem érdemleges tárgyalását, de az országgyűlés végén mindezen protestáns követek, mint az ország nagyobb része – pars potior regni Hungariae – Istvánffy Miklósnál, mint nádori helytartónál ünnepélyesen protestáltak minden, vallási téren való újítás ellen, s követelték, hogy e részben az eddigi állapotok változtatás nélkül fenntartassanak, s ők megszokott vallásgyakorlatukban ne zavartassanak. Bocskay felkelését megelőzőleg ez az utolsó, authentikus nyilatkozata a protestáns rendiségnek, mely tehát ragaszkodik a század folyamán kifejlődött, birtokhoz között vallásgyakorlathoz, de egyúttal vétót mond a vallási határvonalak minden eltolása ellen. Katholikus földesúrnál katholikus hit, protestáns földesúrnál – s a város is földesúr a saját határában – protestáns hit: ez az állapot a rendek felfogása szerint megrögzítendő és fenntartandó.
Az 1604-i országgyűlés lefolyása után kétségtelenül nagy hiba volt, megfelelő erők nélkül kísérelni meg a Szepesség városaiban a királyi jog vallásügyi érvényesítését, melynek kudarcát előbb mondottuk el, s ami bizonyára hozzájárult a felvidéken felkelésre való hajlamosításához. A Habsburg-ház e korbeli tagjai politikai tehetségének dekadenciájára jellemző, hogy e vallási kérdést, mely eredetileg szűkkörű városi probléma volt, végül is ők maguk, nevezetesen Mátyás főherceg, állították az országos, immár közjogi érdeklődés központjába. Nem elégedve meg azzal a sikerrel, hogy Kassa városa vallási sérelmét az országgyűlés nem tárgyalta, Mátyás főherceg az országgyűlés bezárása utána a prágai titkos tanácsot rávette arra, hogy a kiállítandó dekrétumba egy új, a rendektől nem tárgyalt törvénycikket írasson be, mely a katholikus vallást biztosító régi törvényeket megerősítve, a jövőre nézve eltiltja az országgyűléseken a vallásügy előhozását és tárgyalását. Ez az 1604. évi huszonkettedik articulus, melyet a Prágában szolgáló magyar kancelláriai titkár, az öreg Himmerlreich Tiburtius írt bele a törvénykönyvbe, Corraduzi titkos tanácsos, német birodalmi alkancellár utasítására, akinek viszont Mátyás főherceg adta a gondolatot. Korábban láttuk, hogy a XVI. századi magyar közjogban a királyi és rendi jogok közt még hiányzott az éles határvonal, hiányzott pedig a törvényszövegek szerkesztése dolgában is. A rendek a törvény megszövegezése előtt is elhagyták az országgyűlést, s így a szöveg megállapítása a magyar kancelláriára hárult, mely ezen működésben is királyi befolyás alatt állott. Az 1566-i törvényeket Augsburgban írják össze a királyi udvarban, s a magyar kamara nem látja meg nem engedhetőnek, hogy a rendi szövegen változtassanak, csak azt nem helyeselné, ha rendektől elejtett mondatokat újra beiktatnának. Ettől kezdve gyakori eset a törvények önkényes, királyi szövegezése, változtatása: 1588-ban Rudolf a decretum szövegét konfirmálva, kivesz belőle két törvénycikket, 1597-ben Mátyás javaslatára három pontba is beszúrást tesz, s ezzel azok értelmét korlátozza és megváltoztatja, 1599-ben a 31., úgynevezett kamarai artikulust változtatja meg, mely a kamarától elfoglalt javak visszaadását rendelte el, s mikor az ellen a rendek végre tiltakoznak, Mátyás azzal nyugtatja meg őket, hogy ez nem változtatás, hanem csak limitálás, a törvénycikk érvényének korlátozása, mihez a királynak joga van. Ugyanezt gyakorolja a király 1603-ban is, mikor egy nemesi követelésről szóló törvénycikket a városok javára változtat meg, ekkor a törvényszerkesztő Himmelreich újra kimondja, mint már 1599-ben is, hogy a királynak szabadsága van a rendi törvényszövegekhez hozzáadni vagy elvenni, vagy azokon javítani, csak változtatni, új szöveg beiktatásával, nem szabad. Ezen a régi királyi, a rendektől is tűrt gyakorlaton megy túl a királyi hatalom 1604-ben, igaz, hogy formálisan csak egy lépéssel, de olyan tartalom hozzáadásával, mely az ország nagy részében kellett, hogy elkeseredést szüljön.
Végignézve mindezen közjogi, nemzetiségi, birtokjogi, vallási viszonyokat, mindenütt messzire visszanyúló nehézségeket ismertünk fel, melyek csekély kezdetekből nőttek, növekedtek, míg végre hatásuk az 1604. évnek főként Mátyás főherceget, továbbá a prágai titkos tanácsot és az olasz fővezéreket terhelő eseményein keresztül az egész országra kiterjedt. Az egyes sérelmek magukban véve nem rendelkeztek elég robbanó erővel, hogy a felkelést létrehozzák, a rendeknek generációkon keresztül megszokott lojalitása, iniciativa hiánya magában véve is mérséklőleg hatott. Hiszen nyolcvan év óta, Báthory Istvánon kívül, alig volt magyar, aki külső szempontoktól, német vagy török vezetéstől függetlenül gondolkodhatott, s ami fő cselekedhetett volna. Pedig az elégedetlenség élére állnia s azt kitörésre vinni, kivételesen önálló, független egyéniségre volt szükség, aki nem kevesebbre képes, mint évszázados magyar tradícióktól elszakadni és a törökhöz közeledve újakat teremteni. Ne felejtsük el, a török háború még javában tartott, az utolsó években a keresztény csapatok már Buda alá is megérkeztek, s bár a törökverő generáció legnagyobb hősei, Pálffy Miklós, Nádasdy Ferenc, Zrínyi György nem voltak is már életben, a nemzet rég multjához híven állta a harcot, együtt küzdve a pogány ellen az elnyomó olasz és német kapitányokkal. A forradalom, a fennálló viszonyok fegyveres megváltoztatásának kísérlete, külső háborúban álló viszonyok fegyveres megváltoztatásának kísérlete, külső háborúban álló nemzetnél ekkor nem jelentett kevesebbet, mint a külső ellenséggel mindenáron, akár önáltatással is, kibékülni, hogy a nemzettesten belül az új erők érvényesülhessenek. A vezérnek tehát százados tradícióktól és a pillanatnyi helyzet előítéleteitől egyaránt szabadnak kellett lennie, s bármilyen nehéz volt is ilyent találni a törökellenes Magyarországon, Barbianónak ez is sikerült. Arra a gyanúra, hogy Bocskay István a török területre szorult ifjú Bethlen Gáborral és társaival alkudozásokban van, megtámadta a tiszántúli nagyúr bihari várait, melyeket csak nem régen adott vissza neki Rudolf király kegye, s ezzel véghezvitte azt, hogy Bocskayt, saját kifejezése szerint, őfelsége valóban a saját ágyúival hajtotta el hűségéről.
Bocskay Istvánt egyénisége úgy, mint politikai multja egyképen felkészítették arra, hogy kétszázéves törökellenes tradíciókat megtörve, a tizenhárom éve húzódó török háborút megszakítva, a hozzája álló nemzet erejét belső feladatai megoldására irányítsa. Családi hagyományai: atyja Habsburg-párti lévén, János Zsigmond kolozsvári fogságában halt meg, s ugyanez városban született Bocskay István is, továbbá erdélyi politikai működése a nyugati felfogás nagy hívének predesztinálták és tüntették fel: Erdélynek a nyugati közösségbe csatolásáért a legszigorúbb, véres rendszabályoktól sem riadt vissza, s miután a belső ellenállást leverte, ő maga vezette a keresztény hadat Havasföld meghódítására, Szinán basának a Dunán át kergetésére. Azon kevés magyarok közé tartozott, akinek megadatott, hogy belső kormányban és hadvezetésben idegen gyámkodástól függetlenül, vezető, rendelkező, első szerepet játszanak. Ez magában véve is egy fejjel kimagasítá őt kortársai közül, kik mindnyájan alárendelt pozíciókban, idegenek kommandója alatt töltötték el életüket. Hatalmas energiája, a tényeknek tisztán politikai, nem pedig elvont vagy erkölcsi értékelése, melyet megmutatott a törökbarát erdélyi oppozíció véres kiirtásában, majd Zsigmond újabb visszahozatalában, majd pedig az erdélyi önállóság megsemmisülésekor is a Rudolf királyhoz és a nyugati koncepcióhoz ragaszkodásában: egy sorba állítják őt a nyugati német, francia, angol, hollandus történet nagy alakjaival, akik különböző pártállásokról az emberi élet ugyanoly semmibevételével törtek céljukra, a saját nemzeti államuk létfeltételeinek kialakítására. Az emberi élet megbecsülése akkor még ismeretlen a politikában, ahol az államférfiak a véres eszközök felhasználásában úgy, mint a nagy cél: a nemzeti állam kitűzésében egyaránt Machiavelli tanait követik, akár olvasták őt, akár nem. Bocskay István is az állam, a Nyugathoz csatolt magyar nemzet embere, kérlelhetetlen végrehajtója volt akkor, mikor Kendy-, Báthory- és Jósika-vér árán a keleti részeket a török ellen felfegyverezte. Ilyen nagy méretű politikai, sőt nemzetközi cselekvésre akkor rajta kívül senki sem volt található: nagy magyar urak pályája, a külföldi királyság nyomása alatt, kimerült a főkapitányságban és királyi tanácsosságban.
Alakjának éppen nagy méreteit kicsinyelnők le, ha felkelésének indítóokát tisztán Barbiano támadásában látnók. Báthory Zsigmondnak a színpadról letűnte óta Bocskay belső fejlődése homályban van előttünk: a hálás utódok alkotásainak szemléletével megelégedve, elfelejtették a kútfőt, az embert tanulmányozni, akinek az alkotásokat köszönhetik. Utóbbi éveinek királyhűsége, mint szilárd kéreg alatt bizonyára ott volt már a forrongó tartalom, prágai útjainak tanulságai nem maradhattak hatás nélkül reá, a Habsburgi Magyarország első nagy realistájára. Aki végigkoptatta a Hradsin tekervényes lépcsőit és folyosóit, aki dús lakomákon, melyek felemésztették egész falvainak jövedelmét, végigette az alacsony sorsból felkapaszkodott, de barokk-méltóságba szívesen burkolódzó titkos tanácsosokat, aki ott ácsorgott Lang Fülöp és társai, a császári lakájok előszobáiban, várva, mikor kegyeskednek ezek nagy összegekért kilátásba helyezni a császári audienciát, aki közelről ismerte a főhercegek politikai és hadvezetésbeli impotenciáját, s aki végül saját birtokain és szomszédjai példáján tapasztalta ki a császári zsoldosok magatartását, mikor ezeknek ő maga nyitotta meg az utat a Tiszántúlra és Erdélyre, az, ha gondolkodó ember volt, nem maradhatott meg a nyugati koncepció feltétlen hívének. Látnia kellett, amint szomszédjában a leghatalmasabb dinasztiának, Báthory Istvánnak ecsedi birtokát végigusztítják Basta vallonjai, s majtényi és bátori kastélyait kirabolják. A bécsi és prágai vezetés titkait kitapasztalván, hogyan képzelhette volna el, hogy ezek a rabló hordák, értelmetlen, céltalan irányítás mellett, meg tudják tartani a Tiszántúlt és Erdélyt a nagy támadás bázisául, melyet az ő havasalföldi hadjárata mintájára előbb-utóbb meg kell indítani, ha Nyugat komolyan törökellenes, és ha komoly szándéka Magyarországnak a keresztény kapcsolatokban biztosítása! Bármennyire nagy szerző volt is Bocskay, mint minden földbirtokos, aki egyszer belekóstolt a hatalomba, melyet a föld, várak, városok, falvak birtoka nyujt, s bármennyire megnövekedett is eredetileg épenséggel nem kiterjedt családi vagyona Báthory Zsigmond és Rudolf szinte évenkénti donációi által, részben az erdélyi „hűtlenek”, Báthory Boldizsár és András, Lónyay Albert és mások birtokaiból: Barbiano birtokelkobzása már a nyugati koncepcióból kiábrándult ember ellen irányult, aki az élet csúcsait rég végigjárva, négyfalas és sarokbátyás egyszerű kastélyaiban, asszonytól és vidám társaságtól távol temetgette saját multját, de még a régi éles politikai érzékkel figyelt a jelenségekre, melyek az újnak, az eljövendőnek hirdetői voltak.
Barbiano támadása az évek óta inaktív Bocskayt azon választás elé állította, hogy vagy Illésházy példáját követve, birtokait és vagyonát prédául hagyva lengyel vagy török földre fut, vagy pedig szembe száll a veszedelemmel. Illésházy nem lévén katona, menekülhetett: Bocskay, a győzelmes hadvezér, ezt nem tehette. A várai környékén kapható hajdúkat zsoldjába vette tehát, s velük Barbianot és alvezéreit átűzte a Tiszán, Kassa városa bezárta kapuit a menekülő olasz elől, mire a török harcból Esztergom védelméből felparancsolt Basta lépett akcióba, aki azonban kezdetbeli diadalok után 1604 telén maga is Eperjesre szorult, s az egész felvidéki és tiszántúli terület Bocskay mellé állott, aki november 12-én bevonult Kassára, székhelyére.
Ekkor már erdélyi fejedelemnek hívta magát, amivé a törökországi bujdosók, Bethlen Gábor vezetésével, választották, s e méltóságában megerősítette a porta is, mely zavaros helyzetében, kiskorú szultán alatt, valóban nem remélt ily erőgyarapodást, aminőt Bocskaynak hozzáállása jelentett. A valóságban nem is Bocskay állott a törökhöz, hanem ez csatlakozott a győzelmes tiszántúli úrhoz, akit sietett jóakarata és tisztelete jeleivel elhalmozni. A Basta elleni harcokban már török-tatár csapatok, főként ágyúk is részt vettek, a derékhadat azonban a szabad hajdúk képezték, szinte egyharmadukban még rácok, de talán kétharmadukban a tizenötéves pusztulásban hazátlanná vált magyarok, fizetetlen végbeliek, akik a nélkülözést megúnva csapatokba verődve adták el magukat hadi szolgálatra a zsoldot igérőknek. Legnagyobb részük protestáns lévén, a felkelés motívumai közül a vallási kérdést helyezték előtérbe: két főkapitányuknak, Némethy Balázsnak, kit utóbb Basta, s Lippay Balázsnak, kit Bocskay végeztetett ki, proklamációja, mely a felkelést bevezeti, a magyarság pusztulásának rövid érintése után az igaz keresztény és orthodox egyház üldözését panaszolja fel a kassai esettel, s a Bocskayt, legkegyelmesebb urukat ért méltánytalansággal együtt. A szabad hajdúság, lakóhely és telepedés nélküli hullámzó népréteg lévén, puszta létével is szétrobbantotta a vallásgyakorlat területi elvét, melyet pedig megváltoztatni eddig sem a katholikusoknak, sem a protestánsoknak nem volt, nem is lehetett szándékuk. A hajdúk sem földesurak, sem jobbágyok nem voltak, nem éltek földhöz kötve, tehát szabad vallásgyakorlat alatt sem érthették a meglevő territoriális közösséget, a cujus región alapuló állapotok változatlan fenntartását, ami még az 1604-ki pozsonyi protestálóknak is ideálja volt. A birtoktalan hajdú szabad vallásgyakorlata az egyén hitbeli szabadsága volt, egy új fogalom az ország feudális kötöttségében, aminthogy a hajdú maga, s vele a végvári vitézlő rend is, e se nemes, se jobbágy-osztály, egészen újszerű jelenség volt, a rendi Magyarországon.
A fölkelés e kezdő stádiumát, amikor a hajdúkapitányok viszik előre, nagy irammal a támadást, hirdetnek részgyűléseket, s azokon az összegyült jámbor városoktól és nemességtől insurrectiót, súlyos hadi adókat, ágyúvonatatást stb. követelnek, viszont a hűtlenség ürügye alatt megszállt nemesi birtokokat nem hajlandók kibocsátani: csakhamar követi a második stádium, a nemesi rendnek bekapcsolódásával. Miután a fölkelés néhány hét alatt sikerrel járt, csak a győzelem birtokában kezdenek a tömegvélemények kialakulni, a motívumok megszerkesztetni. Bocskay már tudomására hozta a kormánynak, hogy Erdély birtokáért és a protestáns vallásgyakorlat szabadságáért hajlandó a támadást megszüntetni, amikor a fölkelt vármegyék nemességét Szerencsre, 1605 április havára országgyűlésre hívja össze. Ez az első alkalom, hogy a nemesség szabadon kimondja követeléseit, melyek részben a nem-nemesi osztályok, részben a Habsburgi kormányok ellen irányulnak. Keserűen tiltakoznak a hajdúk pusztításai ellen, s követelik, hogy a malompusztító hajdúk oktalan cselekvése kézlevágással, a faluégetőké máglyahalállal büntettessék; kérik a fejedelmet, hogy tatár segédhadat eztán az országban ne alkalmazzon, és az 1604-ben a polgár és nemes közt megkötött egységet elfelejtve, Eperjesnek, mely Bastát befogadta, földszínéről való eltörlését, s egyúttal házainak Sáros vármegyei nemesek kezébe adását kérik. Az ágyúvontatás, s arra adandó fuvarok dolgában állhatatosan ellenállnak Bocskaynak s ezt a háborús terhet ismét a városokra tolják. A tárgyalások legtöbbet vitatott pontját a Bocskay seregeitől hűtlenség címén lefoglalt javak képezték: a köznemesség az ekkor már kifejlőben lévő ügyvédi érdeklődéssel vetette rá magát a kérdésre, lehetőleg megkötve a konfiskálási gyakorlatot, de ezt oly bonyolult, s annyi pörösködésre alkalmat adó kautelával tette, hogy javaslata teljességgel végrehajthatatlan maradt. Azáltal pedig, hogy az országgyűlés, mely valóban csak felvidéki részgyűlésnek volt tartható, április 20-án Bocskayt „felséges magyarországi fejedelemmé” választotta, a gyors megoldást magában is lehetetlenné tette. A „magyarországi fejedelemség” eddig ismeretlen fogalom volt, az erdélyi principatusnak beteg utánzata, melyhez Bocskay sem ragaszkodott később. A szerencsi gyűlés bebizonyítá, hogy a fölkelt nemesség épp oly kevéssé képes államügyek intézésére, mint a pozsonyi országgyűlések köznemessége, a fölkelés eredményes folytatásához a főurak tettleges részvétele volt szükséges. Ezt készíté elő a szerencsi gyűlésből kiadott, de végleges szerkezetében Illésházy közreműködésére is visszavezetendő nagy proklamáció, melyben a magyarság újra a keresztény világhoz szól és protestál azon borzasztó elnyomás ellen, melybe Rudolfnak királyi zsarnoksága szorítá le, s elmondva a fölkelés okait: köztük az idegen katonák, idegen kamarás, magyar püspök-kamaraelnökök rablásait, megokolja, miért fordul most a magyarság, a kereszténység előbástyája, a török felé. A németgyűlölettől szikrázó előadás – melyet megelőzött Bocskay országgyűlési előterjesztése a váddal, hogy a „a német nemzetség keserves szidalommal lába alá tapodott” – igen részletesen megtörténtet és elképzeltet felsorakoztatva, mondja el a nemesi birtokjog sérelmét, a vallási sérelmet sokkal rövidebben említi, s itt még mindig a birtokjogi felfogás mellett áll: az urak és nemesek birtokaikat szabadon birtokolják, s ő ellenükre sem a király, se a főpapok nem helyezhetnek be birtokaikba plébánosokat, törvénytelen tehát az eljárás, mellyel a király a rendeknek, mint a szentkorona tagjainak e szabadságai ellenében templomokat bezárat, papokat kiűzet és új papokat vezettet be helyükre. A béke és az eddigi állapot fenntartása érdekében ajánlják, hogy a hit ne erőszakkal, mint a pápa és Rudolf teszik, hanem rábeszéléssel, tanítással, csodákkal, tisztes élettel terjesztessék. A birtokosok gyűlése és proklamációja még mindig meg van elégedve a földesúri vallásgyakorlattal, a birtokhoz kötött hitélet állapotával.
A mozgalom ügyét országos és középeurópai magaslatra emelte, pozitív eredményhez juttatta Illésházy Istvánt, kit lengyel menedékhelyén, Krakkóban úgy Mátyás főherceg, mint Bocskay megpróbáltak a saját pártjukra vonni. Bocskay magyar szívvel hívja, igéri, hogy úgy tartja, mint édes apját (csak tizenegy évvel volt az ekkor, 1605-ben hatvanhatéves Illésházynál fiatalabb), biztos helyet fog neki adni és visszaszerzi egész konfiskált birtoktestét. Illésházy Bocskayhoz csatlakozott, hiszen tőle is a német kormány vette el vagyonát s örvendenie kellett a hírnek, mit a fejedelem küldött neki: „a német ellenségnek birodalmát rólunk a szent Isten nagy kegyelmességéből ily messze vetette és szabadulásunkban szép módokat mutatott”. Miután Bocskay első béketapogatózását, mely az erdélyi főúr, Csáky István által ért el Bastához és a kormányhoz, ez utóbbi Erdély miatt ridegen visszautasítá, 1605 tavaszán újra megindult a háború, s ez alkalommal már Illésházy is tanácsokkal szolgált a had irányításában Bocskaynak. A hajdúk csapatai Pozsonyig és Sopronig nyomultak előre fővezérük, a korábbi emigráns Rhédey Ferenc vezérlete alatt, Bocskay legfőbb helyettese, Homonnai Bálint pedig, aki maga is fiskális pör alatt állott, Szinán egri basa társaságában az erős Érsekújvárt vette meg. Ez a hadjárat volt az, mely a felkelés következtében előállott helyzetet tisztázta, a problémákat felvetette és komoly határozatokra indította. A hadjárat kezdetén és végén Illésházyt és Bocskayt ugyanazon személyes szeretet köti össze, de mikor az év végén a korponai országgyűlésen megkezdődnek a kormány kiküldöttével, Forgách Zsigmonddal a tárgyalások, melyek perfektuálására Illésházy küldetik Bécsbe, ekkor már a magyarság akkori két nagy politikai géniusza közt mély szakadék tátong, az a szakadék, melynek egyik partján a nyugati, Habsburgi Magyarország, a másikon a Nyugat felé felfegyverzett Erdély fog állani a XVII. század következő évtizedeiben.
A nyugati magyar és a vele szembe fordult erdélyi-tiszai lélek ekkor jelentkezik Bocskay és Illésházy lelkében, akik így előreformált szimbólumai a század egész fejlődésének. Magyarságuk egyformán gyökeres, a nemzet autarkiáját egyformán kívánják és a német, külső kormánytól egyformán idegenkednek, de a németgyűlölet sem képes elágazó útjaikat megint egy irányba visszahajlítani. Az 1605-ki hadjárat, s ennek folyamán a töröknek részvétele odaállította a német kérdés mellé, melyet még el lehetett intézni a hajdúk győzelmes hadjáratával, az ősi, kétszáz éves létkérdést, a török problémát. Bocskay maga sem feledkezett meg erről, korábban sem: az év elején Csáky István és Rákóczi Zsigmond közvetítésével még megüzente a kormánynak, hogy ha Magyarország törvényei megtartatnak, híven szolgál továbbra is a császárnak, mert a töröknek még nem kötelezte el magát annyira, hogy ne maradhatna a császár hűségén. Azaz a fölkelés első stádiumában még fenn lehetett volna tartani a török elleni frontot, ha a nyugati kormány és Bocskay magyarsága gyorsan, fenntartás nélkül kibékülhetnek egymással, mielőtt a török felhasználja azt, hogy a magyar védelmi vonal őrzői egymás ellen fordítják fegyverüket. Az 1605-ki hadjárat volt a legelső, amikor Európa védbástyájának százados őrei az ősi ellenséggel együtt, nem mint szegény, alávetett, hódoló kis vazallusok, mint még Zápolyai János, hanem jól felfegyverzett harcosok, egyenrangú szövetségesek indulnak keresztény, magyar vár ostromára. Annyi bizonyos, hogy nem szívesen tették. Maga a fővezér, Homonnai Drugeth Bálint, kiben csak úgy lángolt a német gyűlölet, aki magyarok szavában nem bízik, ha kalapos a süvegük és német a sarojuk, folytonos lelki depresszió alatt szenved, mikor török basákkal kell barátkoznia és seregének törökkel együttesen működnie. Egy pillanatig sem képes a pogány hitének hinni, a basák legnagyobb jóindulatának jeleit élvezve sem bízik a magyar-török barátság lehetőségében: „a törököknek az ő nagy hitetlenségek miatt hozzám való kétségek voltokról” panaszkodik, aminek természetesen meg is volt a jogos alapja, hiszen a török a magyar-német küzdelemből elsősorban a maga javára készült hasznot húzni. Elfoglalta Esztergomot, melyet többé nem is volt hajlandó kiadni, s Érsekújvárra is igényt tartott, úgy hogy Bocskay, Illésházy és Mátyás főhercegék csak titkosan összejátszva tudták az ostromban részt vett basákat a vár birtokából kizárni. A török vezér Homonnaitól azt követeli, hogy a magyar rabokat adja át a tatároknak, mire ez erélyesen válaszol: „minthogy azok az rabok magyarországiak és szegények magok is magyarok, semmiképen őket meg nem adatom, hanem ha rablani akarnak, ne magyart, hanem németet raboljanak”. A néhány hetes együttlét őt is megtanította arra, hogy a töröktől a magyar nemzet fennmaradására pozitív segítséget vagy szándékot nem lehet várni: mikor a magyar őrséggel megrakott Érsekújvárt az egri és boszniai basa úgy kerülik, mint farkasok a vadkertet, akkor Homonnai rövid tapasztalatból imigyen állapítja meg a következő századra a török probléma tartalmát: „Az török nemzet azt akarná, bátor az németek minket mind egyig levágnának, avagy mi a németeket, mert ők annyival inkább erősödnének hatalmas állapotjokban”. A keserű tapasztalatok mellett – „bezzeg eleget búsultam a török segítsége miatt” – a keresztény hit is elválasztja az új szövetségestől, s elválasztja a magasabb, nyugati műveltség is, melynek talapzatáról az európai ember nézi le a primitív, barbár ember szokásait. Homonnai így szemléli török vendégei étkezését: „tállal ittak és marták az ételeket, ha pedig egy, kettő eleget evett, fölkölt, még más lusta tatár ült az más végére az asztalnak, és jóllakván, egyik tatár az másik ködmönéhez törölte kezét és száját, ezt közönségesen cselekszik”, és hozzáveti a tanulságot: „pogány a pogány”.
Homonnai nem kivétel volt: a törökkel együtt küzdő magyarok nem dobhatták el vallási, faji és európai multjukat, hogy most, mikor a török váratlanul ellenségből fegyvertárs lett, ebbe a helyzetbe zökkenő nélkül beletörődhettek volna. Az a magyar vezér, kire Homonnai a törököt kijátszva rábízza Érsekújvárat, Bosnyák Tamás, szinte ugyanazon szavakkal jellemzi a helyzetet, mint a fővezér: német és török „két tar között elveszünk, ha Isten nem könyörül rajtunk”. A politikai tanulságot a levegőben szállongó valóságokból Illésházy vonja le, aki kezdettől fogva egyformán sürgősnek tartja a török és német békét, az előbbit még lehetőleg Esztergom elfoglalása előtt, nehogy ezzel is gyarapodjék a pogány hatalom. Sem a török győzelme nem jó, sem a németé, mert „egy magyart sem hagynak élni”, s így meg kell alkudni mindkettővel, de a törökre támaszkodni, Illésházy gondolata szerint, semmi körülmények közt sem szabad. Erdély más, Erdélyt megtarthatja Bocskay, ez „jó assecurációja lesz a magyarságnak”. Ezt Illésházy mindenkinél bátrabban megmondhatja, hiszen ő csak eleget szenvedett a némettől: „Vajjon kin tett császár nagyobb gyalázatot, nagyobb kárt, mint énrajtam, avagy nem tudom-é az ő istentelen és tiranus birodalmát, főképen ez szegény magyar nemzeten, kiért ím az Úristen megszégyenítette” – ő valóban nem híve a német császárnak, akinek betegsége hírére őszintén kívánja, vigye az Úristen az ő szent országába, mentse meg a sok jámbort az ő tirannusságától, de éppen ezért, német barátság vádja nélkül, kétségbe nem vonható tiszta magyar érzésből izgat a török szövetség fantomja ellen és követeli, az ország megmaradásáért, a régi védelmi vonalon német és magyar további együttműködését. A római császár hatalma nagy, s ha ma kivenné kezét Magyarországból, a végvárakat, a Dunántúlt, Tótországot miből tudnók tartani? Egy darabig talán „szóval és prédával, szegény emberek könyhullatásából”, s ha a préda elfogy, a hódoltsági magyar falvak végkép elpusztulnak, a török ölébe hull az egész ország. Ily meggondolásokból kerekedik ki Bocskayhoz írt 1606 július 2-ki levelében a nyugati magyar politika alapvetése, Thurzó György, Eszterházy Miklós, Pázmány Péter és utódaik történetfilozófiája: „Mindezeken felül nincs-e előttünk, hogy nagy két császár birodalma között vagyunk. Az török, természet szerint, mind hitünknek, s mind magunknak ellensége, szép szót ad most, segít is, bizony megveszi idővel az árát, az tavalyi segítségének is megvevé az árát: oda vagyon Esztergom, sok ezer körösztvény vér és rabok, ártatlan körösztények; nem vött ő még ez ideig sem országot, sem várat (fegyverrel, tisztességes úton), ezután sem veszen, bátor senki ahhoz ne bízzék. Az római császárnak is ha ellenségi leszünk, télbe nyárba rajtunk leszen és bizony meg nem állhatjuk végtére; nem köllene azért ez kevés maradékját hazánknak ily nyilvánvaló nagy veszedelemre hozni. Az végére köllene dolgunknak nézni, nemcsak az eleire, főképen ha császár minden igaz kívánságunkat megadja és engedi”. A török helyett megint csak, mindvégig csak a német a magyarság támasza, amíg török várak állnak magyarföldön és török basák uralkodnak, a török béke, a török támogatás csak illuzió, melynek nem adhatja át magát az, aki ismeri a pogányt. Ne legyen hát Bocskay az „ártatlan körösztények vérontásának, pogánnyá lételének az oka” s ha már a németben nem bízva, vele szemben ellensúlyt keres, próbálkozzék meg Lengyelországgal, ahol ugyan katholikusnak kell lennie a királynak, de „bár fölséged, mint az francia király (IV. Henrik), reá menne a misére az szegény Magyarországért, mert ha eggyé lehetne Lengyelországgal, sem némettül, sem töröktül nem félne”. Persze a lengyel-magyar unió is csak illuzió, pillanatnyi képzelgés, mely után visszatér a német béke követeléséhez a Habsburgi-ház erejétől védendő magyar királyság már százados koncepciójához.
De Illésházy nemcsak a török ellenében keres védelmet a nyugati hatalomnál, ő egyúttal nyugati és északi Magyarország nagybirtokosa, aki inkább nem kér a szabadságból, melyet az erdélyi fejedelem csapatai fegyverrel kényszerítenek ki magyar lakosság pusztulása árán. A fölkelés folyamán 6–8–10.000 emberre menő, legnagyobbrészt zsoldos csapatok árasztották el az országot, s benne azon területeket, melyek a bányavárosok-Érsekújvár-Komárom vonala mögött eddig aránylag békében éltek. Főként az éjszaki részeken terjedhetett eddig az intenzívebb mezőgazdaság, sűrűsödhetett a nagybirtok szárnyai alatt a lakosság, errefelé nyugati zsoldos csapatok sem igen jártak, lévén az ő országútjok Magyaróvártól és Pozsonytól kelet felé. Ezt a területet most Bocskay „angyalai” öntötték el, kiket az előző években Erdély e néven átkozott, s akinek most Illésházy lesz a legnagyobb ellenségük, a kitűnő gazda, aki birtokainak pusztulását, jobbágylakosságának szétszaladását panaszolja a fejedelemnek és a békét a törökön kívül a hajdúság leszállítása, eltávolítása miatt is követeli. „Az hajdúknak iszonyatos, utálatos sok gonoszságuk, az szegény népnek keserves könnyhullatásuk, szöpögések, bizony általhatották az eget, írja a fejedelemnek, aki különben birtok dolgában e nyugati részeken érdektelen vezéreitől is csak panaszokat hallott, a „szófogadatlan hitvány hajdúságra”, mint fővezérük, Homonnai, nevezte őket. Homonnai mozdulatait folyton akadályozták a hajdú-zendülések, melyekben ezek kapitányaikat elcsapva, minden rend nélkül felülnek és a környék pusztítására, égetésére indulnak. Különösen elkeseredett miattuk a jó protestáns Homonnai, mikor török bégek érkezvén táborának látogatására, hadai eléneklik az ő kedves énekét, az Erős várunk nekünk az Istent, mire az istentelen hajdúk, kik tán zsoltárt se hallottak soha, gúnyolódni kezdtek, azzal, hogy ellehetünk mi efféle virágének nélkül. Homonnai majdnem annyira lenézi őket, mint a törököt: ilyeneket mond róluk: „mert ők hajdúk szegények”.
MAGYARORSZÁG A BÉCSI BÉKE KORÁBAN 1606-BAN
A török és az erdélyi-tiszántúli hadak nyomása alól akarja Illésházy megszabadítani az országot a gyors német békével, s ennek érdekében a békefeltételek tömegéből engedményekre is hajlandó. Kétségtelen, hogy érvei Bocskayra is hatottak, aki nem becsülte le a hajdú és török veszedelmet, s kinek nem is volt oka Illésházy híradásában kételkedni, mely szerint a nyugati vármegyék nemessége ha fölkel, ezt a hajdúk ellen fogja megtenni. Besztercebánya és az ottani kamara kirablása, felégetése, s ettől nyugatra egész a soproni külvárosokig az erődítetlen, mezővárosok kirablása valóban alkalmasak voltak a felkelés ügyének kompromittálására, s ezért Bocskay meg is tesz mindent, amit tehet: főkapitányának, Rákóczi Lajosnak egyenes a vétkes hajdúk kiirtását parancsolja meg: irtsa ki a gyülevész rosszakat, kik az ő hírét vénségére bántják! Hasonlóképen bizonyos, hogy a törököt sem tartotta magához méltó, európai, keresztény szempontból kívánatos szövetségesnek. Mikor 1605 végén Lala Mohammed nagyvezír hívására Pest alá ment, kíséretében volt Homonnai, akit nagy búsulására indított, hogy a fejedelem ennyire hisz a pogánynak, ott volt a kassai német bíró, Bocatius János is, aki remegett törökféltében és nem gondolta, hogy a fejedelem leereszkedő szava és kegyes mosolya hasonló, bár férfiasabb, nyugtalanságot leplez előtte. Rákos mezejéről hatszáz lovas élén indulóban, Bocskay, már lovon, félre hívja Homonnait és megígérteti vele, hogy ha „a török közé meneteléből nyavalyája lenne” „soha a török nemzetségnek kérlek ne higyjetek”. Baj azonban nem történt, hisz mit kívánhatott volna jobbat a török, mint hogy a magyarok hozzá álljanak és vele együtt induljanak a császár ellen! Ezért kötött vele a nagyvezír szerződést, mely szerint egymás nélkül nem kötnek békét a némettel, ezért tett fejére koronát és üdvözöltette népével Magyarország királyának. A török, belső bajait egy pillanatra elfelejtve, János király, török hűbéres magyar király korszakát vélte viszontlátni. De a magyarság vezetője most magyar volt, nem pedig amaz alázkodó szláv, a koronát levette fejéről azzal, hogy van Magyarországnak koronás királya, s visszatérvén Rákos mezejére, Homonnaival, Illésházyval, Rákóczi Lajossal nagy hálákat adott Istennek, hogy kihozta őket a farkasok közül. Amint a törökkel együttműködő magyar csapatok tüntetően ragaszkodtak a régi magyar szokáshoz, táborból ki, táborba be, támadásnál, megállapodásnál háromszor Jézust kiáltani, épp így jellemző a kereszténység tartózkodására s a töröktől gyökerileg különbözőség öntudatára, amint e nevezetes november 12-e éjjelén, Bocskay visszatértét lakomával megünnepelvén, Homonnai és Illésházy a Rákosmezőn egy sátorban aludnának, de nem tudnak egy dervis „bömbölése” miatt, aki ott künn, az éjszaka csípős derében hangosan imádva istenét, a távol Kelet hangulatát hozhatta volna a magyar urak közé, ha ezek nem voltak volna, immár visszavonhatatlanul, Nyugat keresztényei.
Bocskay sem volt tehát mentes a gondoktól, melyek cselekvése, hadjárata, szövetkezése nyomán jó magyarok szívét megnehezíték, kezét akárhányszor ökölbe szorították. Nem volt az a szerencsés természet, mint sorrendben utolsó szabadsághős utóda, Kossuth, aki lelkesedésében nem látva a valóság veszélyeit, bátran haladt az úton, melyről a szabadság ideája intett neki. Bocskay hatalmas reális érzékét éppen az mutatja, hogy a napi nehézségeket felismerve, ezek szorgos eliminálásával iparkodott új koncepcióját megvalósítani. A hajdúk miatt fenyegető ellenszenv lecsillapítására, őket a lefoglalt egyházi és világi javakból nagy összegek feláldozásával leszállította, majd pedig, miként látni fogjuk, fölhöz kötvén őket, belőlük rendes, röghöz ragaszkodó, de független magyarokat csinált. Addig is, míg ezt véghezvihette, Illésházy szemrehányásait szélesebb perspektívából utasítja vissza: „ha szalmája, szénája elkél is az Nagyságos jobbágyainak, ugyan jobb azért mégis, hogy Nagyságod Magyarországban lakhatik és parancsol immár most nemcsak maga jobbágyinak, hanem ő felsége után sok főbb rendeknek is, – mert minden marhánál, szénánál drágábbnak tartatott minden nemzetségünknek, életünknek, törvényeknek szabadsága; ezelőtt magok életét nem szánják vala letenni érötte, most immár csak kicsinyt is nem akarnak szenvedni ...” A nagy realista a háború pusztításait adott dolognak, kikerülhetetlennek veszi, s rajtuk túlhaladva tör olyan koncepció felé, mely a magyarságot, az urak rendi függetlenségét és birtokát, a szegénység életét és biztonságát nem máról holnapra, hanem hosszú évtizedekre biztosíthatja.
Ő az első, kinek fejében török és német egyensúlyozásának gondolata megszületik. Jegyezzük meg: a két hatalmas szomszédot egyensúlyba akarja hozni, hogy ne feküdhessék többé rá ormótlan erejével a megmaradt kis magyarságra; egyensúlyozni, ez nem annyit jelent, hogy egymással kijátszani, hogy egyiket a másik ellen felhasználni, mint ezt korábban, homályos formában, Fráter György elképzelte, s később Bethlen Gábor néha meg is valósította. Nem, Bocskay, bár egyik félben sem bízott túlságosan, az ő egyensúlyozó koncepciójában annyi erőt, valóságos életenergiát vélt találni, hogy német és török kihasználásáról lemondhatott: ő komolyan állandónak hitte a viszonyt, melyet a két fél közt volt megalapítandó. 1605 májusában döntő utasítást adva Illésházynak a török és német békét egyformán őszintén követeli: a török az ajtó előtt fekszik, s ha mozdul, csak Magyar- és Horvátországon keresztül van útja, a magyarság pusztulásával; viszont a német most nem bánt bennünket, mert tudja, hogy itt van velünk a török, de ha ez az ősszel kimegy, s addig nincs meg a béke, ő is „forrót fog ránk ontani”. A tárgyalásban „mindakettő között igen okosan és szorgalmatosan vigyázással kell járnunk és idejekorán csak erre kell gondot viselnünk, hogy hazánk szabadsága is épen helyére állíttassék és az töröktül is hazánk végházai megoltalmaztassanak... Úristen, Úristen, oltalmazd Magyarországot és igazgasd az mi tanácsinkat az békességnek útjára”. A két nagy hatalom közt a magyarság nem lehet eseményeket, változásokat szülő kovász, ellenkezőleg: a szegény magyar nép ezen mostani felkelésével békességet, a két hatalom jóindulatától biztosított állandó nyugalmat akar elérni. Ebben Bocskay gondolkodása mit sem különbözött Deák Ferencétől: az adott viszonyok közt kompromisszumot kötni és ahhoz hátsó gondolatok nélkül ragaszkodni. Békességet akar, nem folytonos feltámadást, minőket geniális utóda, Bethlen Gábor, rendezett: „két császárral nem akarunk madarászni, hogy meg ne sújthasson az madár az szárnyával”, ezért kell Illésházynak a tárgyalásokban vigyáznia, nehogy a török, németellenes féltékenységében felizguljon, vagy hogy a német maga gyanúba hozza a magyart a töröknél, s vele meggyűlöltesse. A békének német részről az ország szabadságait kell visszahoznia és a végvárak további védelmét, török részről bizalmat, hogy ez az állapot állandósuljon, s ne csak e két idegen hatalom ne tegye az országot pusztuló csatatérré, hanem magyar se támadjon többé magyar ellen. Bocskay eredeti koncepciója mindörökre ki akarta zárni a polgárháború lehetőségét, s így Bethlen és Rákóczi György támadásai valóban nem az ő gondolatkörében gyökereztek, hiszen Illésházynak semmit sem köt annyira lelkére, mint „a magyar nemzetségnek örökösen való megegyesedését”, amit noha „mindenik császár bánni fog, de minekünk ez a fundamentoma megmaradásunknak, hogy egyik magyart az másikkal ne rágasság, étessék...”
A magyarságot azonban, ha a két császár közt békében akar élni, államjogilag új szervezetbe kell fogni. Ez az új szervezet a tiszai és felvidéki vármegyékkel megerősített erdélyi fejedelemség, mely Bocskay szerint „legerősebb paizsa az mi nemzetségünk megmaradásának; ha örökössé lehet őmagában és nem szaggathatják idestova, abból várhatjuk örökös megmaradását egész nemzetségünknek”. Új hang és egészen új felfogás ez, melynek fogalmi tartalma bizonyára nem a régi, valóságos, Basta alatt meghúzódó, Báthory Zsigmond és oláh vajdák előtt annyiszor alázkodó kis Erdélyország, nem a három nemzet laza, anorganikus konglomeratuma, hanem egy, eddig csak Bocskay agyában élő posztulátum, új, ezután életre hívandó államalakulat. Bocskay tudatában van annak, hogy ezt az Erdélyt, melyre építeni lehet, csak ő állítja fel, ezt a fundamentumot, mondja, ő vetette fel, és ő épített arra, ezért ragaszkodik ez új alakulat minél szélesebb kiépítéséhez, s az abban való örökösödés jogához. Illésházy feladatai közt van „az erdélyi fejedelemségnek nevelése és öregbítése, melyben ha mód lehet, mennél nagyobbá nevelhetni, annál nagyobb s bizonyosabb erősségére leszen az mi nemzetségünknek”. Ez az új Erdély az eddigi külső területeken, a Partiumon és Máramaroson kívül a tiszai vármegyékből állana, s Bocskay csakugyan már Kassát választá székhelyének, ezzel is hirdetendő a jövő Erdélyének területi nagyobbodását.
Az új koncepció azonban nemcsak nagyobbodását, hanem állandósulását és függetlenségét is jelentette Erdélynek. Míg az előző század magyarjai e keleti tartomány különlétét ideiglenesnek s a nemzet érdekében alkalmilag megszüntethetőnek tartották, addig Bocskay elgondolásában Erdély mint szilárd bástya, változhatlan egység szerepelt, melynek magában is megvan a létjogosultsága, nélküle pedig, önállóságának megszűntével a Kárpátoktól övezett terület ismét káoszba, bellum omniumba süllyedne vissza. Az erdélyi fejedelemség ily felfogása azonban szükségszerűleg megsemmisíti azon reménységeket, melyek a mohácsi vész óta lefolyt nyolcvan esztendő alatt soha nem aludtak ki végképen a hazafiak lelkében, azon reménységeket, melyek megvalósításáért immár három generáció dobta oda áldozatul életét a naponkénti török küzdelemnek. Erdélynek független léte, s ennek töröktől biztosítása egyúttal a török uralom állandósulását jelentette, nem kevesebbet, mint hogy a magyarság beláthatatlan időkre lemondani kényszerül ősi területe visszaszerzéséről három nemzedék erőfeszítéseinek tárgyáról. A Bocskay-koncepció kis Magyarországot akart összekovácsolni Erdélyből és a tiszai vármegyékből s ez a Kismagyarország kiszorítandó volt a lelkekből Nagymagyarország ősöktől örökölt képét, mit eddig még minden magyar öröknek, a magyar faj egyetlen lehető területi életformájának tartott. A XVII. század Erdélye tehát megalakulásakor jó hazafiak, katholikusok és protestánsok előtt azon tál lencsének tűnt fel, melyért el akarják adni az ősök örökségét. Ezt a felfogást fejezi ki immár a bécsi béke aláírása után a főpapoknak és főuraknak Istvánffy Miklós nádori helytartó előtt letett tiltakozása, melyen Szuhay, Forgách, Radovich, Náprágyi, Lépes püspökök, Erdődy Tamás, Thurzó György, Forgách Zsigmond zászlósurak, e két utóbbi protestáns, a szintén protestáns Révai Péter, meg Dóczy András főispánok, Lippai János királyi személynök tiltakoznak a bécsi béke azon rendelkezése ellen, mely Erdély provinciáját és Magyarország egyéb részeit Bocskainak átengedi, s ezzel lehetővé teszi, hogy ez és „bűntársai” az egész ország sérelmére és kárára ez országrészeket leszakítsák. Nem volt igazuk, mikor azt állították, hogy az ország minden lakosa nevében beszélnek, de kétségtelen, hogy minden korábbi generáció nevében joggal beszélhettek így.
Az erdélyi önállóságnak a török kérdéssel való nyilvános összefüggése természetesen Illésházyt is tiltakozásra késztette, aki kötelességének tartotta ebben is megmondani az igazat fejedelmének: „soha nem tetszett énnékem és most se tetszik, hogy egy megmaradott darab országot kétfelé szakasszuk két birodalom alá és azzal ennél is erőtlenebbé tegyük, az mint most vagyon, a mert királyok meghalnak, de megmaradt az ország ... nem kellene azért így megszaggatnunk hazánkat”. Két becsületes magyar lélek elvi harcára jellemző, hogy Illésházy attól sem riad vissza, hogy a már haldokló Bocskai utolsó napjait leplezetlen váddal keserítse meg: „Most is azt mondom, hogy az magyarországi koronának és az posteritasnak semmi ártalmasabbat nem cselekedhetik fölségöd, mint ezt, hogy kétfelé szakasztja az országot; messzebbre is és a jövendőre is nézzen fölséged, ne csak az előttünk való kicsin haszonra.”
Az ismeretlen kínok közt hónapok óta vergődő fejedelem nyugodt lélekkel olvashatta a haszonkeresés burkolatlan vádját, meg lévén győződve, hogy ő lát tovább és messzibb jövőbe, mint Illésházy és a tiltakozó királypártiak. Öntudatában ott élt a büszkeség, hogy a hatalmi viszonyokat ő alakította ki, Zsigmond fejedelem korában csakúgy, mint ma és aki az ő koncepciója ellen pártot üt vagy védekezni próbál, az gondolja meg előbb, hogy sem az ifjú, sem a „nagy János királynak” kezében nem volt annyi föld, mint az övében, sem pedig a törökkel, tatárral, oláhval kötött szerződései folytán hadakozásra ilyen mód. A bécsi békét megelőző időben megírja, hogy őhozzá hiába küldene a főherceg bőbeszédű követet, mert bár „sem az dialektikához, sem az rhetorikához nem tudunk, a dolgot őmagát nézzük, csak az mi nemzetünk javát és magunk megmaradását, azonkívül a szók és rábeszélések minálunk semmit nem fognak”.
A „dolgot őmagát” néző, bismarcki magyar most kap először, Hunyadi Mátyás óta, hatalmat kezébe, s ez a hatalom, a dolognak tisztán hatalmi lehetőségek szerint nézése az, mi Bocskayt magasabbrendű államférfiúvá teszi kortársainál. Az ő koncepciója egy ilyen hatalmi lehetőség volt, mely egyszer megvalósítva saját erejéből is meg tudott állani lábán, sőt még, Bethlen korában, eredeti feladatain túlmenőleg is használható volt. Akaratával, a rendelkezésre álló eszközök kihasználásával megvalósítá e koncepciót, mely azért is életképes volt, mert az ellenkező oldalon senki sem tudott hasonló koncepciókat szögezni ellene. Katholikus főpapok, protestáns zászlósurak tiltakozása röpke szó volt, bármennyire helyeselték is azt az elmúlt századok halottai, kik az egész Magyarországért adták életüket; nem többet ért Illésházy szava sem, aki az ország szabadságait csak az erdélyi koncepció alapján, Bocskay hatalmának küldötteként tudta megerősíttetni, s így talán legkevesebb jogosultsága volt a tett emberének karját visszatartani. Bocskay nem alkotott ideális koncepciót, mely a magyarság életében haladást, nagyobb energiafejlesztést jelentett volna, de ő volt az egyetlen, aki a valóság talajára állva lemondott az akkor elérhetetlenről és megalkotta azt, ami az adott helyzetben és sokáig utána, egyedül volt elérhető. Az erdélyi koncepció lemondás Nagymagyarországról, visszavonulás, de ezt senki sem vethette Bocskay szemére, aki akkor az egyedüli alkotó magyar volt.
A békekötésnek külső története is mutatta, hogy magyarok és németek egyaránt érezték korszakot bezáró, korszakot alkotó fontosságát: mindenki hozzászólt, mindenki iparkodott beleszövegezni a saját kívánságát, mintha tudta volna, hogy ami ebből a békeinstrumentumból kimarad, az hosszú időn át nem lesz többé megvalósítható. A kormány részén a különböző szövegtervezeteket Mátyás főherceg bécsi, Rudolf prágai tanácsosai, magyar urak, főpapok nézték át, javítgatták, vetették el és írtak újakat, beleszólt a dolgokba a spanyol követ és a pápai nuncius is, mindkettőnek uralkodója érezvén, hogy itt a Habsburg-ház fennmaradásáról és a katholikus hit uralmáról van szó. Rudolf a gyönge, beteg ember makacsságával ragaszkodott a török háború tovább folytatásához, s a főhercegek már ekkor is közel voltak hozzá, hogy családi jövőjük biztosítása érdekében erőszakkal távolítsák el az ügyek vezetésétől, mire képtelen volt. Mátyásnak mégis sikerült előbb megbízást nyernie tőle a béketárgyalás intézésére, utóbb pedig Rudolf kinevezte magyarországi kormányzójának, úgyhogy Bocskayék nyugodtan tárgyalhattak vele, mint aki jogosult a béke megkötésére. De már a királyi megerősítést alig lehetett remélni Rudolftól, s ezért a mozgékony, sőt tág lelkiismeretű Mátyás főherceg, Liechtenstein Károly titkos tanácsos ajánlatára, Rudolfnak egy korábbi felhasználatlanul maradt megerősítő oklevelébe íratta be a magyar kancellária írnokával a szükséges dátumot és prezentálta Bocskayéknak mint a bécsi egyezmény megerősítését. A béke ellen utóbb Rudolf is, a katholikus főpapok is tiltakoztak, ez utóbbiak a városok szabad vallásgyakorlatában, azaz a király földesúri joghatósága alóli függetlenségében a katholikus egyház sérelmét szemlélvén. Mátyás főherceg a magyarokkal folytatott súlyos tárgyalásaiban a saját tanácsosa, a katholikus érdekeket erélyesen, de igen műveletlen formákban védelmező Khlesl püspök részéről is támadásokat szenvedett. Khlesl, a pék fia volt az, aki mikor Illésházyék szóba hozták, hogy a béke állandósítására Bocskaynak Mária Krisztinát adják feleségül, azt válaszolta, hogy Bocskaynak jó lesz a kassai bíró lánya is. Ezzel a nagyszájú bécsivel ellentétben a magyar püspökök, élükön Forgách Ferenc, tárgyilagos, de annál szigorúbb elvi, tagadó álláspontot foglaltak el, amiért Mátyásnak neheztelését is magukra vonták. Mátyás úgy mellékesen a saját jövőjét is csinálta a béke tárgyalásaiban.
Hasonlóképen széthúzó érdekeket kellett kiegyeztetni a fölkelők táborában is. Itt a korponai gyűlésről a béke megszövegezésére Bécsbe küldött Illésházyt, mikor az 1606-i első, februári békeszöveggel visszaérkezett és azt az áprilisi kassai országgyűlés elé terjesztette, megerősítés helyett vádakkal fogadták, melyekből az sem hiányzott, hogy a királypártiak részéről megvesztegetve egyezett bele a béke ily feltételeibe. Másodszor is elküldték, s a második szöveget az augusztusi kassai gyűlés vizsgálta felül és újabb bizottságot küldött Bécsbe javítások céljából a végső tárgyalásokra. Ezek a Bocskaytól tartott országgyűlések már összetételüknél fogva is különböztek a habsburgi korszak eddigi rendi testületeitől, nagy számba jelen volt rajtuk a protestáns, elsősorban kálvinista papság, akik korábban a pozsonyi országgyűléseken nem mertek megjelenni, hiszen onnan közülök még olyan tekintélyes embert is, minő Bornemisza Péter volt, Miksa király egyszerűen kiutasított. Bár Bocskay hívei közt katholikusok is voltak, így egyik legkeserűbb magyarja, aki semmikép békülni nem akart, Czobor Mihály, a királypárti Thurzó György sógora, az országgyűlés kisnemesi többségének hangulatára igen nagy befolyásuk volt a kálvinista prédikátoroknak, akik messze vidékekről betódultak és a legnagyobb érdeklődéssel természetesen a vallásügyet kísérték. Ülések előtt, sőt napjában sokszor kétszer is mondtak imát és szentbeszédet, s ha azt látták, hogy a világiak a vallás ügyében nem eléggé buzgóak, beszédeikben éles szavakkal korholták a német uralom alá, az egyiptomi húsos fazekakhoz visszavágyakozókat. Különösen nagy sikereket ért el a köznemesség, polgárság és katonaság irányításában Kassa református egyházának fiatalos energiával szónokló prédikátora, Alvinczy Péter. De a hallgatóság maga is hajlamos volt a forradalmi szavakra. Németgyűlölet, s ennek következtében békekötéstől idegenkedés dolgában a tiszai kisnemesek sem maradtak hátra a református prédikátorok mögött, de mindnyájukat felülmúlta a hajdúság, melyhez pedig Bocskay, megemlékezve felkelése kezdeteiről, szíve szerint vonzódott. A hajdúság száma a fejedelem szolgálatában már a 20.000-et is majdnem elérte, s ez a tömeg az évtizedes harcokban elvadult embereknek, kikkel a magyar vezérek és nemesek is mint csak söpredékkel szoktak bánni, most a fejedelem zsoldjában is zabolátlan maradt, s folytonos zendülésekben követelte a németek, s a katholikus papok, jezsuiták, püspökök kiirtását. Bocskay rendkívüli realisztikus érzékét jellemzi, hogy ő ezt az egész hajdú-ellenzéket nemcsak leszerelte, hanem a béke ügyén munkálkodó rendek közé is bekapcsolta. A kassai, 1606-i tavaszi országgyűlésre beidézte a hajdúságnak több mint húsz kapitányát, s az országgyűlést rávette arra, hogy ezeknek legalább a hajdúságot, s általában katonaságot érdeklő ügyekben szavuk legyen az üléseken. Nemesek és városok eléggé húzódoztak tőlük, a városi követek az ördög apostolainak nevezték a hajdúkat, de végül, kapitányaiktól képviselve mégis bevonultak az országgyűlésre, s ezzel a megmerevültnek tartott rendiség egy új, demokratább eredetű taggal egészült ki.
Az 1606 szeptember 23-án aláírt bécsi béke Bocskaynak és Illésházynak az államélet minden terére kiterjedő gondoskodását bizonyítja; ez a két magyar nagyúr, akik birtokaik elvétele miatt fordultak el a Habsburg-háztól, most visszatérve megpróbálják az utolsó század minden konfliktusát rendezni, minden problémájának méregfogát kihúzni. Hozzátehetjük, nem mindenütt egyforma sikerrel, különösen ott sikertelenül, hol a nemzet sérelmei változhatlan, s tőle független helyzetből folytak. A birtokjogi sérelem könnyen orvosoltatik: az egyes uraknak és nemeseknek, kik fiskálispör alatt álltak, visszaadatnak birtokaik, ez a lecke a kamarának annyira használt, hogy hosszú időn át nem próbálják többé az államjövedelmeket a nemesi birtokjog rovására öregbíteni. Kevesebb a siker a közjogi sérelemmel szemben: a külföldi székhely és idegen, német uralkodócsalád lévén a közjogi sérelmek legvégső kútfeje, könnyen érthető, hogy e kútfők további fennállása esetén a kezelés csak tüneti lehetett. A központi kormány visszamagyarosítása érdekében a bécsi béke elrendelte ugyan, hogy nádor választassék, hogy az országtól állandóan távol levő Rudolf helyett Mátyás, a nádor és tanácsosok által teljhatalommal intézkedjék minden, Magyarország életbentartását illető ügyben: hogy továbbá a kamarák helyett régi mód szerint kincstárnok intézze a pénzügyeket, hogy közhivatalt csak született magyarok viselhessenek, mindez azonban nem szakítá meg a kapcsokat, melyek a magyar közügyeket a bécsi, központi hatóságokhoz csatolták. Igaz, a török háború befejezésével nem volt többé oly nagy szükség a külföld pénz- és vérbeli segítségére, de a végvári vonalat továbbra is fenn kellett tartani, s így bécsi hatóságok befolyásának továbbra is megmaradt a lehetősége. Ehhez járult az a körülmény is, hogy sem a főherceg, sem a magyarok nem bízván Rudolf királyban, megegyeztek abban, hogy a békét a Rudolf kezében levő ausztriai és cseh tartományok rendjei is garantálják. Ez meg is történt, csak a csehekkel való megegyezés okozott némi nehézséget, mivel ezek felhánytorgatták az ország védelmében szerzett érdemeiket, s ezekért Szakolca városát, Holics, Saskő, Berencs várakkal követelték. Miután azonban Illésházy illően megmondta nekik, hogy a magyar határ védelmével saját országukat is védték, csehek és ausztriaiak aláírták a garancia-oklevelet, s ezzel megtörtént az első lépés a Habsburg-uralom alatt levő országok egymáshoz közelítéséhez. Bocskayék nem vették, nem is vehették észre, hogy a pragmatica sanctio és 67-es kiegyezés kölcsönös védelmét készítik elő oly eszközzel, melyet magyar érdek akkor nem kívánt. A magyar, német, cseh birtoktestek közt az érintkezést megindítani habsburgi érdek volt, különösen pedig Mátyás főherceg érdeke, aki e területekre támaszkodva készült Rudolf ellen fellépni.
Nem kevésbbé hosszú időre kiható újítást hozott a vallási cikk, mely a békeszövegben a legelső helyre kerülvén, ezzel is dokumentálta, minő jelentőséget tulajdonítottak később e kérdésnek a felkelők. Ez az első artikulus kimondja, hogy a Magyarország határain belül élő karokat és rendeket: mágnásokat, szabad királyi városokat és a koronának alávetett mezővárosokat, továbbá a végbeli magyar katonákat vallásukban és hitfelekezetükben senki ne merje ezután zavarni, vagy pedig zavartatni, hanem igenis mindezen karoknak és rendeknek az ő vallásuk szabad gyakorlata megengedtessék, azonban a római katholikus vallás sérelme nélkül, amely vallásfelekezetnek a felkelés alatt elvett templomai is visszaadatnak. A szövegből, ha azt az akkori viszonyok talapzatáról szemléljük, elsősorban is kiderül, hogy a Khlesl mintáját követő iránya a városok rekatholizálásának zátonyra jutott: a király tulajdonát képező városok és mezővárosok megtartják eddigi vallásukat, azaz a királyi tulajdonjog, melyet a békeszöveg elismer, nem terjed ki többé vallási térre. Megmarad azonban a földesúri rendelkezés a magánbirtokokon, tehát amit a béke megtagad a királytól, mint a városok földesurától, azt megadja, helyesebben meghagyja a magánföldesuraknak: főúr, nemes és város nem zavartatható felekezetében, ami annyit jelent, hogy főúr, nemes és város továbbra is megállapíthatja a területén lakóknak hitét az ő saját felekezete szerint. Itt tehát a régi, feudális felfogás diadalmaskodik, annak ellenére, hogy Bocskay országgyűléseinek vallási téren vezető elemei, a reformált hitű prédikátorok nem lévén földesurak és országos rendek, nem kívánták és nem is kívánhatták a falvak hitéletének a földesúri hatalom alatt tartását egy újabb rendelkezés által. Illésházy és az ő szövegét felülvizsgáló kassai augusztusi részgyűlés felfogása épp annyira tér el egymástól, mint a földesúré, aki birtokjoga alapján szabályozza alattvalói hitét, szükség szerint eltér a jobbágyokétól, akik most jutván legelőször szóhoz, ebben a kérdésben is függetleníteni akarják magukat a földesúri hatalomtól. Illésházyról tudjuk, hogy protestáns létére, mikor Trencsén városát átvette a királytól, reverzálist adott, hogy a protestáns lelkészeket elűzi a városból; ez igéretét végrehajtani kötelességének tartá, mert mintegy servitust képezett ez ígérete a birtok teljesjogú átvételénél. Most pedig nemcsak hogy maga szövegezte a fenti cikknek az egyes rendeket taxative felsoroló részét, hanem a császári biztosok felszólítására azt is elismerte, hogy e szöveg értelmében a királyi városoknak adatván szabad vallásgyakorlat, nem adatik tehát a főpapi és földesúri hatalom alatt álló, magánkézen levő városoknak és mezővárosoknak. A szándékosság tehát félre nem ismerhető, de más felfogást sem Illésházy, sem bármely más földesúr részéről sem tételezhetünk fel e korban, amikor a lelkész felett való hatalom a földesúri jogok közé tartozott.
De egész más felfogásnak kellett érvényesülnie Bocskay országgyűlésén, hol a kálvinista prédikátorok mellett a hajdúk is a jobbágyosztályból nőttek ki, s amennyiben közöttük nemesek is voltak, ezek sem számíthatók a földesurak közé, hisz szegények azért álltak be hajdúnak, mert éppenséggel semmijük sem volt, földönfutó sorban éltek. Ezek a földetlen elemek most szólaltak meg először magyar rendi gyűlésen, míg a korábbi országgyűlések mindnyájan a birtokosok gyülekezetei voltak, ahol az ügyeket kizárólag a földesurak szemével nézték és hozzászoktak a vallási kérdésnek a feudális birtokjoggal való kapcsolatához. Tévednénk, ha azt hinnők, hogy hajdúk és prédikátorok az egyének lelkiismereti szabadságának szószólói voltak, s ezzel korukat századokkal megelőzték volna. A kort megelőzheti egy nagy gondolkodó, de nem egyszerű emberek tömege. A hajdúk egyszerűen arra gondoltak, hogy ha őket sorsuk valamely földesúri területre, faluba vagy magánvárba veti, ott szabad legyen vallásukat megtartaniok akkor is, ha a földesúr más valláson van. A prédikátorok pedig, akik a föld népéből nőttek ki és annak körében terjesztették hitük igéit, súlyosan érezték a határokat, melyeket működésük elé egy-egy katholikus földesúr von, aki az alatta élő falvakat is katholikus hitben tarthatja. Követelték tehát és utasításba is adták az újra Bécsbe induló küldöttségnek, hogy a vallásgyakorlat szabadsága a felsorolt rendeken kívül a falvakra is kiterjesztessék olyképen, hogy a taxativ felsorolás végére „villas”, falvakat, szó is betétessék. Eddigi ismereteink alapján ez szintén nem azt jelenti, hogy a falvak lakói, a jobbágyok egyénenkint határozhassák meg, melyik vallásfelekezethez akarnak tartozni, hanem csak azt, hogy a falu hitét ne a földesúr, hanem maga a falu határozza meg, s az egyes jobbágy ezután ne a földesúr parancsa, hanem a falu határozata szerint tartozzék egyik vagy másik felekezethez. A Bocskay-párt tehát a falvak vallásgyakorlatának követelésével távolról sem anticipálta a vallásszabadságnak azon, modern államokban megvalósított formáját, mely a vallás megtartását, választását vagy elhagyását az egyének lelkiismereti körébe utalja, s territoriális vagy állami gyámkodástól függetleníti; a vallásgyakorlat formáit a felkelők is csak földhöz kötve tudják elképzelni, azzal a különbséggel, hogy ők a rendileg organizált települési és birtokegységeken túlmenve, a rendiségen alul álló falvakra is kiterjesztik a vallásgyakorlat önálló rendezésének jogát. Igaz, Illésházy nem sietett túlságos erővel képviselni a kassai gyűlés e kívánságát, a falvak vallásgyakorlatának ügye azonban mégsem aludt el teljesen. Mátyás főherceg mégis csak megígérte 1606 szeptember 25-i nyilatkozatában, mellyel a katholikus vallás sérelmét óvó „absque tamen” záradék értelmét jóhiszeműnek interpretálta, hogy az el nem intézett vallási kérdések a jövő országgyűlés feladatát fogják képezni. A falvak szabad vallásgyakorlatának követelése mindenesetre az első ék volt, mely a territoriális jogokhoz kötött vallás- és hitéletrendezés eddig szilárd tömbjébe behatolt, arról pedig nem volt kétség, hogy ez az ék mélyebbre is be fog hatolni és hogy a vallási küzdelmek nem fognak elülni. Forgách Ferenc püspök, majd érsek-prímás már nagy sikerrel kezdte meg a családjával rokon és egyenlő rangú főuraknak a katholikus vallásra visszatérítését, amely munkát még nagyobb hivatottsággal Pázmány Péter, a Jézus-társaság egyszerű tagja, volt folytatandó, viszont a felvidéki és tiszamelléki protestáns körök sem voltak hajlandók az utóbbi félszázad alatt megszerzett hatalmi állásukat harc nélkül hagyni el. Bocskay felvidéki részgyűlésein lángoló protestáns érzelmek robbannak ki a katholikus klérus ellen: Szuhay és Migazzi püspökök örök számkivetését követelik, s azt el is érik, hogy a békeokmány a jezsuiták kiűzését, s papi embereknek a világi hivatalokból, így a királyi tanácsból, kamaraigazgatásból kizárását rendeli el. A felkelés két esztendeje a felekezeti szenvedélyek lángját magasba csapta, hogy az a következő században többé le se lohadjon, viszont a vallási kérdést sem papíron, sem valóságban meg nem oldotta.
Mindezen kérdések megoldásában Bocskay alig vett tettlegesen részt. Ami neki igazán szívén feküdt, az az erdélyi fejedelemség megerősítése és a török béke volt. Ez a két problémát sürgeti állandóan, mert reálpolitikai érzéke megtanít arra, hogy a csorbák minden már téren könnyen kiküszöbölhetők akkor, ha Erdély fennállását és a török barátságát sikerül biztosítani. Az erdélyi rendek eleinte, régi passzivitásukhoz híven, húzódoztak Bocskaytól, de mikor ez megbízottait némi sereggel küldte hozzájuk, megválasztották fejedelmüknek, s követekkel a felvidéki országgyűléseken is résztvettek. A bécsi béke végül Erdélyt a Báthory Zsigmondtól birtokolt nagyságban, a Tisza balpartjával együtt Bocskaynak átadva, önálló fejedelemséggé tette, csakis az újonnan hozzáadott területekre: Ugocsa, Bereg és Szatmár megyére, valamint Tokaj uradalmára mondta ki, hogy Bocskay halálával visszaesnek a magyar király birtokába. A török viszonylatban hasonlóképen sikerült Bocskaynak koncepcióját megvalósítania: az ő közbenjárására a császár-király és a török szultán közt 1606 végén Komárom mellett, a Zsitva torkolatánál megköttetett a béke, helyesebben húszéves fegyverszünet, az eddigi birtokállomány alapján. Eger és Kanizsa tehát török kézen maradt, de egyébként oly feltételekkel, minőket Szolimán soha nem fogadott volna el. A magyar király nem fizetett többé adót, követe nem volt többé alárendelt személy a fényes portán, annál kevésbbé, mert ezután a török is kénytelen volt Bécsbe tekintélyes követeket küldeni. A zsitvatoroki béke magában is bizonyítéka volt az ozmán hatalom hanyatlásának, bár ezen hanyatlás kihasználását Erdélynek Nyugattól elszakítása és ez elszakítás állandósítása hosszú időkre megakadályozta.
Bocskay csak néhány nappal élte túl a két békének végleges megállapítását, 1606 december 29-én székvárosában, Kassán, hosszú szenvedés után halt meg, valószínűleg kancellárjától, Kátay Mihálytól megmérgezve, aki zavaros fejű, tisztátalan ambiciójú ember volt. Kátayt a hajdúk felkoncolták ugyan, de ezzel a fejedelmet, a kezdődő század legvilágosabb fejű, legbiztosabb politikai érzetű magyarját fel nem támasztották. A magyar sors ment tovább az új országúton, melyre a felkelés helyzete, s amely csupa megoldatlan probléma között vezetett az új század köborította tájékai felé. A királyi kormány németjei immár, a felkelés hatása alatt, valóságos gyűlölettel telvék a magyarság ellen, Khlesl csak rebelliseknek nevezi a magyart, s Bocskayt bestiának, Basta pedig vasvessző és kemény fék uralmát ajánlja felettük. De bent is a vallási és közjogi kérdések csak felében-harmadában oldvák meg, a török továbbra is itt terpeszkedik az ország területén, s ellene a várvonalat továbbra is védeni kell, de a magyarság egy része nem vesz többé részt e századok hagyományaitól megszentelt védelemben, hanem külön fejedelem alatt, külön konstituálja magát. Az alig kétmilliónyi magyarság most két, egymástól elszakított államalakulatban tömörül, két uralkodónak, két dinasztiának ellentétes érdekei számára nyílik meg az út. Vajjon minő érdekek szolgálatában fogja Erdély önálló életét megkezdeni?
Még el sem temették Bocskayt, mikor a régi, egységes, Nagymagyarország híve, az öreg Illésházy, elégedetlenül állapítja meg, hogy „az Tündéroszág is, Erdély, mingyárást új fejedelmet választ”. A magyarság két, egymás ellen fordult szervezetben indul neki az új századnak.
