A bécsi abszolutizmus útján.

A politikai fejlődés a Wesselényi-összeesküvésig.

A korszakra ható ellentétes erők: török, német kérdés, idegen katonaság, vallási hatóerők. Az oppozició lassú fejlődése. A nyugati magyarság magatartása az erdélyi támadásokkal szemben: Bethlen és I. Rákóczi György hadjáratai. Az ellenzéki szellem növekedése; a török kérdés új, döntő jelentősége. Zrínyi Miklós. Az erdélyi török háború hatása a magyar közvéleményre. Várad, 1661-i hadjárat, Muntecuccoli és Zrínyi. 1663 és 1664-i hadjárat. A vasvári béke hatása. A francia kapcsolat és befolyás. Zrínyi, Lippay és Wesselényi állásfoglalása. A Wesselényi-összeesküvés és leverése.

Úristen, adj egyességet az magyar nemzet közé, – sóhajtott fel a császár és Illésházy István híve, Bosnyák Tamás főkapitány, a Bocskay felkelését befejező zavarok között. Ezt a sóhajtást ismételte a század minden magyar generációja, anélkül, hogy az Úr az egész korszakban valaha is megadta volna népének, ami után annyira vágyakozott. Valóban, a mohácsi katasztrófa után annyi egymással ellentétes erő fejlődött ki a magyar történetben, hogy ezek szükségszerüleg egymásra törvén, küzdelmük az egész századot kitöltötte, míg végre a XVIII. századra erejük elgyöngült, hatásuk kiegyenlítődött, s a magyarság végre elérhette az egyességet és az áldott békességet.

A korábbiakban már eléggé megismertük az egymás ellen fordult erőket, melyeknek érvényesülési küzdelméből állt elő a XVI. század belső nyugalma után az 1606-ra következő mozgalmas korszak. Török támadás és keresztény védekezés; erdélyi fejedelemség és nyugati magyarság; protestántizmus és katholikus restauráció; keleti abszolutisztikus és nyugati törekvések; magyar rendiség és bécsi centralizáció, majd leplezetlen abszolutizmus: mindezen erőpárok egyszerre hatottak, anélkül, hogy bármelyik is teljesen egybeesett, azonossá vált volna a többiekkel. Mindez együttvéve valami különös nyugtalanságot, központ és egyensúly nélküli mozgalmasságot kölcsönöz a korszaknak. Aszerint, amint egyik vagy másik erőpár küzdelme kerül előtérbe, s a többiek mellékessé válván, nem tudják többé az emberek magatartását döntőleg befolyásolni, annak megfelelően az egyének is időnkint más-más erőpár hatása alá kerülvén, különböző arcot mutatnak. A költő Zrínyi Miklósra évtizedeken át döntő befolyással a török-magyar ellentét van, hogy utolsó éveiben ennek élményét elhomályosítsa lelkében a magyar-bécsi ellentét, s halála előtt megkezdje az új erőpár mindent lenyügöző hatása alatt az új orientációt. Hozzá hasonlóan más államférfiaink életében is megtaláljuk a frontváltoztatást: Thurzó Györgynek, mint főkapitánynak, a török-magyar, s utoljára a magyar-bécsi érdekellentét szabja meg tevékenységét, amint Pázmány Péter is e különböző erőpárok hatása alatt változtatja meg Erdéllyel szemben állásfoglalását s lesz Bethlen ellenségéből I. Rákóczi György jóakaró barátjává. És amint az egyes szereplők működésénél mindegyre tekintetbe kell vennünk e különböző síkon mozgó ideákat, hasonlóképen ez ellentétes ideák egymást felváltó működése, egyiknek háttérbe szorulása, másiknak, harmadiknak váratlan aktualitása szabja meg az egész korszaknak egymásra következő eseményeit is.

A század első felében a zsitvatoroki békére következően hirtelen és váratlanul szorúl ki a történet homlokteréből a török kérdés, mely az elmúlt századnak mindennél hatalmasabb központi élménye volt. A magyarság lelkében nem ég többé a pogány elleni küzdelem zsarátnoka, lehűtötte azt egyrészt Bocskay és nagy utódai, Bethlen és öreg Rákóczi törökbarát koncepciója, másrészt pedig a Habsburgok új, nyugati orientációja. A keleti magyar, Erdély fejedelmeinek példáját követve, kezdett megnyugodni a török uralomban, s közömbösen vette tudomásul, hogy Budavárában és Dobó István várában török basa székel, valamint hogy Erdély is Konstantinápolynak van immár sokkal állandóbban alávetve, mint még Bocskay előtt. De nem kevésbé bénítólag hatott a szigetvári Zrínyi és a költő Balassa törökellenes hagyományainak gyakorlására a bécsi udvar középeurópai elfoglaltsága, mely az ő anyagi erejét igénybe vévén, a török béke fenntartását európai politikájának egyik sarkpontjává tette. Nemcsak hogy nincs többé Rudolf óta magyar király, aki komolyan gondolna a török kiűzésére, hanem a magyar urak, kapitányok és végbeliek alkalmi török harcai is csak most találnak Bécs részéről állandó visszautasításra. A bécsi udvar gyökeresen szakított Rudolf politikájával, aki a zsitvatoroki békét semmikép sem akarta megerősíteni: 1606 óta szorgalmasan megújítja a lejáró török békét és szigorú rendeletekkel tiltja el a magyarok törökellenes mozgolódásait. És bár a Bocskay-féle koncepcióban, az ő hadjáratának és török szövetségének hatása alatt, benne volt a lehetőség, hogy a török hatalom máskor is pártfogásába vegye Bécs ellenében a magyar nemzeti és rendi aspirációkat, ezzel a lehetőséggel a török félszázadon át nem volt hajlandó élni, s Bocskay Erdélye sem részesül többé, egész fennállása alatt, a török részéről komoly hadi segítségben.

Hozzátehetjük: a töröknek valóban semmi oka nem volt arra, hogy Bocskay koncepciója szerint továbbra is fegyverrel támogassa a magyarság küzdelmét a bécsi udvar ellenében. Hiszen mióta Bécs kelet felé őszintén békés politikára törekedett, a töröknek nem ő, hanem éppen a soha meg nem nyugvó magyar végváriak voltak az ellenségei. Mind gyakoribb tehát, hogy a porta és Bécs megegyeznek a magyarok zabolátlanságának elítélésében és így a magyarság leküzdhetetlen vágya, az egész ország integritásának visszaszerzésére, amennyiben még él egyesek lelkében, nyugaton és délen, a töröknél és a császári kormánynál egyaránt korlátokra talál. Még Zrínyi Péter és Miklós is egyre kapják a bécsi tilalmakat, melyek a béke fenntartását célozva, az ő törökellenes törekvéseiket korholják. A két fél, török és bécsi között a magyarsággal szemben annyira kifejlődik az érdekközösség, hogy a magyarságnak nemcsak harci kedvét, hanem háborús hajlamának eszközeit is szívesen, egyesült erővel megsemmisítenék. Egészen leplezetlenül nyilvánult meg e törekvés a zsitvatoroki béke első megerősítésénél, az 1615-i bécsi békét megelőző tárgyalásokban, amikor Khlesl bíbornok szívesen kiszolgáltatta volna a töröknek a még akkor nyughatatlan hajdúságot, a török pedig egyenesen felszólítá a császáriakat, hogy a magyar végvárakba németeket helyezzenek és a magyarokat küldjék el „földjeik művelésére”, békés foglalkozásra. A javaslatot maga II. Mátyás király is nagy örömmel fogadta, de végrehajtani még sem lehetett: a magyar végvonal egészen megszűntéig nem nélkülözhette a magyar vitézséget.

Különben Bocskay épp akkor szerzett barátot a törökben, mikor az fegyveres ellenségnek nem is volt már félelmes. A tizenötéves török háború végkép felőrölte a török hadi erőt, mely az évtizedes perzsa hadjáratokban is erősen megfogyatkozott. A janicsárok borzasztó vérveszteséggel érték meg a magyar béke megkötését, és soraik kitöltésére egyelőre gondolni sem lehetett, mert a gyermektized alig folyt be többé, s a keresztény gyermekeket janicsárokká nevelő intézet létszáma évtizedeken át nem volt betöltve. A hadsereggel együtt lehanyatlott a közigazgatás is: a gyermektizedszedők otthagyták a ráják gyermekeit, ha a szülők illő módon megvesztegették őket; a hűbérbirtokok apáról-fiúra örökössé váltak, s így a szpáhik maguk sem értettek többé eddigi harci mesterségükhöz. Központi kormány pedig évtizedeken át alig volt a portán: a mezőkeresztesi „győző”, III. Mohammed, elpuhult, kegyetlen, idióta volt, utódai egész fiatal korban jutottak trónra, ahol őket anyjuk, a hárem és a basák intrikái tartották fenn és uralmukat janicsárok és ulemák lázadásai tarkították. A harcias ifjú Ozmán szultánt 1622-ben a nagyvezír és a janicsárok megölték, s helyébe a hülye Musztafát ültették. A következő évben IV. Murad került trónra, aki a török történetben is példátlan kegyetlenséggel állította helyre a khalifa tekintélyét, a fővárosban csak úgy, mint az ázsiai tartományokban, ahol a vezérbasákat kivégezve, hihetetlen kincseket gyűjtött össze magának. De még ő alatta sem lehetett szó az ozmán birodalom aktív külpolitikájáról Európában: ázsiai felkelések és perzsa háborúk foglalták el idejét, s különben sem volt állandó kormánya, mert nagyvezíreit néhány hónapnál tovább nem engedte kormányozni. Nagyvezír, mufti, a szultán testvérei, sőt fiai is mindegyre véres halállal haltak a török birodalom e félszázados dekadenciája alatt, melyből az Murad 1640-i halála után, Kara Musztafa nagyvezírsége alatt kezdett kiemelkedni.

Mindez megmagyarázza, hogy a török–magyar viszonylatban egyelőre a határok változatlanok, s a török harc ideája minden részen, töröknél, császárnál, Erdélynél és a magukra hagyatott magyaroknál egyként háttérbe szorul. Hasonlóképen aránylag nyugalmas formákban érvényesül a másik ideapár: a magyar-német ellentét. Itt amellett, hogy a Habsburg-hatalom a harmincéves háború nehéz küzdelmeiben volt elfoglalva, döntő szerepet játszott a királyság hatalmi eszközeinek példátlan szegénysége is. A XVI. század nagy birtokadományozásai óta nincs többé magyar királyi birtok, s pótlására a Rudolf alatt megkezdett kamarai pörök sem folytathatók többé a bécsi béke óta. Ami birtok magszakadás útján az ősiség szerint a királyra szállt, azt az 1606 utáni alkotmányosságban kénytelen újra nemesi kézre juttatni, s ez a korszak az, amikor régebbi gazdag családok, Thurzók, Dobók, kihaltával az Esterházyak, Rákócziak, Csákyak, utóbb Zichyek nagy vagyontömegei előállanak. A király pedig hatalmas nagybirtokos alattvalói között szegény marad, s birtokhiányát fegyveres erővel sem tudja jóvátenni, hiszen 1606 óta az alkotmánybiztosító törvények egész sora kizárja a német katonaságot az ország területéről.

A német-magyar erőviszonynak a német katonaság kérdése volt a sarkpontja. A Habsburgok, mint magyar királyok, az 1606-on felépülő nemesi alkotmányban már jóformán semmi hatalommal nem birtak és hogy királyi tekintélyük, de meg dinasztikus érdekeik is érvénnyel képviselhetők legyenek, erre egyetlen eszközük a tőlük függő, nekik hű német katonaság lehetett. Bocskay óta azonban tilos nekik németeket behozni, amely tilalmat már II. Mátyás király igen súlyosnak, s reá, mint a német nemzetség tagjára, sértőnek tartja. Úgy ő, mint II. Ferdinánd mindegyre megpróbálják, nádor vagy országgyűlés útján, a tilalom megszüntetését, mert szerintük lehetetlenség épp a német nemzet fiait kizárni az országból, amikor ezek annyi vér- és pénzáldozatot hoztak a magyarság török elleni védelmében. Kétségtelen, hogy a német katonaság kizárásából magára Magyarországra is veszedelmek származhattak, amennyiben a nemesi uralom nem tudott gondoskodni harcképes nemzeti seregről, mely külső ellenséggel szemben és belső zavarokban is eréllyel léphetett volna fel. Ilyen nemzeti sereg híjján belátó államférfiak nem is voltak elvi ellenségei a német katonaságnak: maga Thurzó György nádor, akit Mátyás király mindegyre méltatlanul vett gyanúba, mert hiszen Thurzó neki és a Habsburg-háznak mindvégig nagy híve volt, csodálkozik azon, hogy az ország egyrészén az emberek megháborodtanak a német fegyveresek bejövetelén: „az mitől az emberek ott rettegnek, itt azt az nemesek főképen óhajtással és nagy buzgó szóval kívánják, mert ily nagy nyomorúságban lévén az hajdúságtól szegények, hová forduljanak, hová legyenek, holott az vármegyék segíteni késedelmesek”, írja 1611-ben, s szerinte „nem szükség azért kevesektül tartani, mert azokkal mindenkor birhat az ország”. Kevés német katona valóban marad is a végvárakban, de nem annyi, hogy a bécsi hatóságok parancsára a nemesi alkotmány megtörésére felhasználható volna. Nagyobb tömegeket nem eresztenek be; német katonák behozatalát tárgyalva, az 1622-i országgyűlésen nagy botrány tör ki, s a rendek mindenkor körömszakadtáig ellenállanak, amiben Erdély is támogatja őket, s pl. Bethlen Gábor is szorgalmatosan figyeli, nem hoz-e be a császár német katonát, aki persze ő ellene volna felhasználható. És tényleg: ameddig nagyobb német haderő nem áll a császár rendelkezésére az országban, addig sem az Erdély elleni védelemre, még kevésbé támadásra, sem pedig a rendeknek abszolutisztikus szellemű megtörésére gondolni sem lehet. Wesselényi nádorsága alatt a végvárakba lassan szivárog a németség, a nádor tudtával, de nagy tömegekről még nincsen szó. Bethlen ellen Wallenstein alatt, majd Rákóczi György ellen, továbbá ennek fia megsegítésére és a török ellen, Montecuccoli és Souches alatt, rövid időre bejönnek ugyan német csapatok, de Magyarország csak 1670 óta lesz németek garnizonjává. Azaz csak az 1670-i összeesküvés ad alkalmat a bécsi kormánynak arra, hogy idegen katonaságot behozva, az abszolutisztikus uralom legfőbb eszközét Magyarországon is biztosítsa magának.

Nyílt sisakkal tehát egyelőre nem léphetett fel az abszolutizmus, bármily világosan látta is megvalósulása módját már Khlesl kardinális. A Bécsben lakó, magát németnek tartó király és magyar népe közt a viszony, hirtelen szakítás helyett, lassankint rosszabbodott, s félszázadnál több idő kellett hozzá, míg a hangulat Habsburgellenessé fordulhatott. A nagy protestáns Thurzó György feleségével folytatott levelezésében, hitvesi szerelmének meghatóan lágy kifejezései közt is ősi magyar alattvalói tisztelettel emlékezik meg mindegyre királyáról, aki ellen, mint Isten ellen is „embernek tusakodni – írja feleségének –, ez minthogy nem méltó, szívem, veszedelmes is”. Őtőle hosszú az út Vitnyédy Istvánig, Zrínyi Miklós bizalmasáig, aki Lipótról csak szidalmakkal tud megemlékezni, s komolyan tervet kohol elfogatására. Az elidegenedés e hosszú útján a bécsi udvar járt elől, neki volt aktív szerepe a magyarság németgyűlöletének és Habsburgellenes érzelmeinek kifejlesztésében. Látni fogjuk az embertelen vad gyűlölséget és megvetést, mellyel Lipót császár emberei üldözik a magyarságot; Khlesl korában ugyanez a gyűlölség, ha nem is oly meztelen formában, már megállapítható. Bocskay felkelése óta a bécsi központi hivatalok vezetői, a miniszterek nem tudnak bizalmatlanság nélkül érintkezni a magyarokkal, s ebben, mint tudjuk, osztozik Mátyás király is, az a Habsburg, aki a magyaroknak köszönte ugyan trónját, de egész családjában, talán Ferenc Ferdinánd trónörököst kivéve, leginkább idegenkedett tőlük. Mikor 1609-ben titkos tanácsában Illésházy halálával Thurzó Györgynek nádorrá választásáról van szó, tanácsosai természetesnek tartják, hogy a protestáns magyarokban nem lehet bízni, de viszont a katholikusokban sem, mert ezek meg félnek a protestánsoktól. A magyarság megbízhatatlan, rebellis természetéről kialakult nézet, melyet a XVI. században inkább csak a külföldi, velencei, pápai követek hangoztattak, ekkor lesz a bécsi kormány tagjainál általános meggyőződéssé, s maga II. Mátyás király sem tartózkodik annak többszöri drasztikus kifejezésétől. Utódai azután, királyi hivatásuknak magasabb felfogásával, magyar alattvalóik ilyetén szidalmazásától megtartóztatták magukat, de az ellenszenv, bizalmatlanság, rosszindulat tovább lángol a hamu alatt, hogy 1670-ben egyszerre felcsapjon: ekkor már egész világossá lesz azoknak magyargyűlölete, akik hivatottnak tartják magukat a magyarok kormányzására.

Az ország kormányzása itthon még a nagybirtokosok kezében van, akik megosztják azt a főpapság vezető embereivel. A Bécsben lakozó király iránt mindnyájan régi homagiális tisztelettel viseltetnek; a német kérdés, a bécsi orientáció még nem szakítja őket pártokra, mint később, az abszolutizmus korában. Mellettük azonban a nemesi alkotmány szelleméhez képest mind érezhetőbb a vármegyei nemesség befolyása, mely különösen az országgyűléseken nyilvánul meg. A bécsi kérdéssel szemben ezek a nemesi követek már határozottan ellenzéki állásponton vannak; ők követelik és viszik keresztül az 1608-i törvények folytonos megújításait, s ez az ellenzéki felfogásuk elsősorban vallási meggyőződésükből táplálkozik. Míg a nagybirtokosok soraiban mind kevesebb a protestáns főúr, s a már katholizáltak szívesebben hozzásímulnak a királyi hatalomhoz, mely a katholikus restauráció legnagyobb előmozdítója, addig a vármegyei nemesség nagy tömegei még protestánsok, az országgyűléseken még némi szerepet játszó városiak hasonlóképen. A század első felének ellenzékisége a német-magyar és katholikus-protestáns ideapár hatása alatt fejlődik ki. Németellenes és protestáns beszédek zuhatagai hallhatók a protestáns rendeknek magánösszejövetelein, konventikulumain, melyeket a nádor és personális hasztalan próbálnak eltiltani.

Tévednénk azonban, ha az ellenzékiségnek forradalmi, felforgató célzatokat tulajdonítanánk. A császári sas szárnyai alá szorult magyar nemesség még mindig lojális alattvaló, aki I. Ferdinánd óta megszokott tisztelettel néz az uralkodóra és ahol csak lehet, engedelmesen főt hajt a királyi akarat képviselői, főpapok és főurak előtt. Ma szinte el sem tudjuk magunknak képzelni azt a távolságot, mely az ellenzéki köznemesség és az ország bárói közt társadalmi érintkezés terén is megvolt, s melyet az előbbiek mint valami természetest elfogadtak. Esterházy Miklós nádort heves temperamentuma nem egyszer elragadta, s ilyenkor a nemes követeket bántóan kigúnyolta, szidalmazta, anélkül, hogy ennek bármily következései is lettek volna; felszólalni is ellene inkább csak a felsőmagyarországi követek mertek, akik Bethlen Gábor uralma alatt lévén, szabadabban beszélhettek. Az 1637–38-i országgyűlésre III. Ferdinánd Pozsonyba érkezvén, Lósy Imre esztergomi érsek rövid beszédet tart; a király fel sem emeli kezét kalapjához, de a városok és vármegyék követei úgy rohannak hozzá, kézfogásra, hogy majd agyonnyomják s a rend fenntartásával megbízott főlovászmester ilyen és hasonló alkalmakkor szidalmakkal és ütlegekkel csinál köztük rendet. A városi követek alázatossága még egy fokkal mélyebb a megyeiekénél: mikor ők Esterházy nádorhoz bemutatkozni mennek, csak a hopmester fogadja őket, aki durván megkérdi, ki eresztette be őket, mikor a nádor nem hajlandó fogadni. A követek tovább várnak, s a nádor mellékajtón kimegy a házból; valamivel több szerencséjük van a personálisnál, aki fogadja őket, de nagy magyar beszédükre három szót sem szól, megnézi megbízóleveleik pecsétjét, s azzal elbocsátja őket. És mindebben az a jellemző, hogy a követek mindezen nem háborodtak fel, hanem természetesnek találták, annyira másnak, a magukénál magasabbnak érezték a főurak tekintélyét.

A társadalmi osztályoknak ezen, barokkizált feudalizmusnak nevezhető alárendeltsége mellett a jövendő mozgalmaknak igazi kútfeje a vallási kérdés volt. II. és III. Ferdinánd alatt ez determinálja az emberek akaratát kormányellenes irányban, s a protestánsoknak folytonos háttérbeszorulása okozza igazában az elégedetlenség hangulatát, mely előttejárója az abszolutisztikus kor felkeléseinek. Vallás és politika minden egyes nemesi és városi követnél szoros összefüggésben van, hiszen a protestánsok éppoly erős hittel ragaszkodnak vallásukhoz, mint a katholikusok, s mindegyiknek köznapi életében is a legnagyobb szerepet a vallás gyakorlata tölti be. A felvidéki protestáns követek betekintve a nagyszombati és pozsonyi templomokba, idegenkedve nézik a katholikus istentiszteletben a papoknak szerintük értelmetlen forgásait, melyek kóklerekhez vagy pláne majmokhoz méltóak, s a katholikusok szentmiséjét olyan borzadállyal írják le, akárcsak a pogány töröknek szertartásait. Más összefüggésben láttuk, hogy a prédikációk és a laikusok beszélgetései is ekkor mindegyre aggresszív, a másik felet támadó célzattal folytak, s mindez megérteti velünk, hogy a nemesi alkotmány kifejlődése korában a tulajdonképeni oppozició a protestánsok tömegeiben kezdett összesűrűsödni. A katholikus restauráció terjedésével ezek mind nagyobb elkeseredéssel szorították össze fogaikat, amikor a nagyurak a vallási törvényeknek kegyúri értelmű magyarázatát adták elibük. Egy ilyen alkalommal, mikor ily magyarázatot nem akartak elfogadni, a türelmét vesztett Esterházy összeszidta őket, hogy hogyan merik követeléseiknek a király elé terjesztését remélni, hiszen ha ennyire diszgusztálnák őfelségét, könnyen azt a választ kaphatnák tőle, hogy „vagytok moslék”. Mire a protestánsok a kisebbségek erős hitével válaszolták: „inkább veszítsük el életünket, semhogy ezt a dolgot elhagyjuk”.

De bármennyire világos volt, hogy a vallási kérdés elkerülhetetlenül véres jelenetekben fog kirobbanni, a század első fele még e tekintetben is előkészület nyugalmi stádiuma. Pázmány korában a protestánsok még többségben vannak, s ő maga különben sem volt erőszakos megoldások embere, megelégedvén a nagyurak visszatérítésével, az érseki birtokok katholikus jellegének megóvásával és a klérus társadalmi és állami tekintélyének emelésével. Munkáját az egyszerűbb Lósy Imre (1637–42), majd a nagyműveltségű s erős politikai érzékű Lippay György (1642–66) folytatják, az ő érsekségük alatt megy végbe a döntő áttérések egy része, melyek a Dunántúl nyugati részein végkép túlsúlyra juttatják a katholicizmust, a felvidéken pedig legalább szigeteket alkotnak, hol a jezsuita térítés megvetheti lábát. Nagy fontosságú e tekintetben a Thurzó-birtokok már említett sorsa, továbbá Batthyányi Ádámnak Pázmány rábeszélésére végbement konverziója 1630-ban, s Nádasdy Ferencé, aki még Esterházy Miklóssal szemben vitairatban védte az ágostai hitvallás tételeit, sőt anyja, Révay Judit második, katholikus házasságakor is megmaradt hitében, de 1643-ban maga is katholikus lett, a nádor leányát elvette, s ettől kezdve a kegyúri jog alapján óriási családi birtokain is végrehajtotta az ellenreformációt. Persze ez sem ment egyszerre, s ha arról hallunk, hogy Nádasdy 40.000 jobbágyát téríté katholikus hitre, ezt a számot sem szabad pontosnak vélnünk, hiszen a dunántúli katholikus urak, Esterházy, Nádasdy, Batthyányi, Széchy, Kéry stb. birtokain még az 50-es és 60-as években is találunk elég nagy számmal protestáns gyülekezeteket; a teljes áttérés csak 1670 hatása alatt ment végbe.

Ilyen viszonyok közt, amikor krízis és katasztrófa még távol vannak, az erdélyi-nyugati ideapárnak sem lehetett oly ereje, hogy a békés fejlődés menetét hosszabb időre megzavarhatta volna. Bethlen Gábor tragikumához tartozik, hogy korán jött, amikor a nyugati magyarság még nem volt kész a felkelésre, mert úgy nemzeti-rendi, mint vallási szempontból az hitte, hogy fegyver nélkül, a törvények érvénybe helyezésével biztosíthatja kívánságait a bécsi kormánnyal szemben. S bár Bethlen támadását publicisztikailag szokatlan ügyességgel készíté elő: manifesztumaiban és a „Querela Hungariae”-ben a német elnyomást, az ország szabadságainak és a protestáns vallásgyakorlatnak sérelmeit kiáltó színekkel ecsetelte, a királyságbeli magyarság belső hajlandóságát nem tudta úgy megnyerni, amint megnyerhette volna, ha Apafi helyett ő vezeti a bujdosók támadását félszázaddal később.

Bethlen támadásainál a kort jellemző ideák mind együttvéve szerepelnek. Erdélynek rendi hatalomtól független uralkodója országa határait akarja terjeszteni, s nagy uralkodói művészetét méltóbb színpadon, magyar vagy cseh királyként gyakorolni. De emellett törökbarát múltjánál fogva is régi ellensége a német uralomnak, a Habsburg-ház hatalmának, melyre nézve, úgy hiszik akkor a pfalzi kálvinisták és más protestánsok, elkövetkezett a földindulás ideje. Bethlen reméli, hogy a Habsburg-ház koncentrikus megtámadásával sikerülnie fog Magyarország felszabadítása és egyesítése Erdéllyel nemzeti uralkodó alatt, ő alatta. Végül vallásos érzései is kielégülnek, ha a katholikus király trónjába beülve, az állami apparátust immár a protestánsok érdekében használhatná fel. Egyéni ambició, fejedelmi területgyarapodás, nemzeti magyar és protestáns vallási érzés, ezek együttvéve adják kezébe a fegyvert, ugyancsak németellenes és protestáns szabadságtörekvés állítja melléje a felvidék főurait, az ifjú Rákóczi Györgyöt, a még ifjabb, geniális hevületű Thurzó Imrét, György nádor árváját, az önző Széchy Györgyöt, később a becsületes Illésházy Gáspárt. 1619-ben erdélyi csapatai mellett a főúri kontingensek viszik előre a támadást, úgyhogy a koronát kezébe kerítve, tarthat Pozsonyban, s utóbb, mint választott király, Besztercebányán országgyűlést.

A támadásnak, eltekintve Bethlen komplikált egyéni motivumaitól, elsősorban vallási jellege volt, mit a katholikus klérus üldözése is bizonyított. Rákóczi György hajdúi Kassát elfoglalva, 1619 szeptember 6-án kegyetlenül meggyilkolják az ott talált két jezsuitát, Pongrácz Istvánt és Grodecz Menyhértet és Kőrösi Márk esztergomi kanonokot, a vértanúságban Szent Gellért e követőit. Sem ez a bűntett, sem a papok más bántalmazásai büntetésre nem találtak, s tudjuk, hogy az országgyűlés protestáns többsége is a katholikus vallásgyakorlatra veszedelmes törvényeket hozott. Az első pillanatban a lutheránus Thurzó Szaniszló, a későbbi nádor is csatlakozott a mozgalomhoz. Mindez a vallási momentum döntő szerepére utalna, de amint változott a külpolitikai helyzet, amint megszűnt a kilátás, hogy cseh segítséggel a Habsburg-házra döntő csapás lesz mérhető, a fehérhegyi csata után Bethlen magyarországi párthívei is egymásután elhagyják őt. A valóságban még a vallásügyi elégedetlenség sem volt olyan fokú, hogy a nyugati protestánsokat a koronás magyar királytól végkép elidegenítette volna; ők továbbra is remélték vallásgyakorlatuknak törvény szerinti biztosítását, s II. Ferdinánd amnesztiájára tömegesen visszatértek hozzá.

Bethlen az ő sikereit saját tehetségein kívül tulajdonképen csak az ő kitűnő erdélyi katonaságának köszönhette. Igaz, hogy a felvidéki és alsómagyarországi vármegyék, csapatai közeledtére, siettek neki meghódolni; mit is tehettek volna egyebet a vármegyék, mikor a rendi alkotmány kifejlése óta sem erős központi hatalom, sem nádori, sem német sereg nem volt az országban, a vármegyék maguk is fegyvertelenek voltak, úgyhogy mindenki, aki erővel közeledett feléjük, számíthatott hódolásukra. A protestáns vármegyék szívesen is hódoltak, de már katonaállításra és adózásra ők sem vállalkoztak. S a Bethlentől megszállott vármegyék csakhamar tapasztalták, mi a különbség a magyar királyság alkotmánya és az erdélyi abszolutisztikus módszer között. Bethlen súlyos adókat vetett ki rájuk, ellenőrizni akarta katonaállításukat, korholta és fenyegette őket. Ung és Ugocsa követeit megfenyegeti, hogy „Isten nyakatokat szakaszthatja”, de kénytelen belátni, a vármegyék nyakas vonakodását nem tudja megszüntetni. „Bizony uram – írja Rákóczi Györgynek – mostan kívántatnék, hogy minden magyar megmutatná hazájához való szeretetét, de amint látom, abban semmi nem kell; s én mellém eddig egy úr, egy nemes ember nem jött, hanem csak az erdélyi haddal vagyok.” Keserűen panaszkodik, hogy „kiváltképen az hadakozástól oly idegen az mi nemzetünk”, s mikor a magyar rendek mindenkép békülni akarnak és a császárnak hódolni, megírja nekik, hogy „de bizony jaj lészen országul néktek”, a Habsburg-király elnyomásával szemben „bizony nem jön többé Bethlen Gábor segítségtekre, megégetvén kása az száját, nem köti fel másszor az harangot falu fejében, …látván mostan szemeivel, mely igen elvonszák az emberek magokat, nem akarnak hazájokért, Isten tisztességéért, religiójokért, szabadságokért semmit költeni és személyekben szolgálni”.

Tényleg 1608 óta a magyar törvényhozás sokkal jobban biztosítá a nemesi szabadságot, mint az erdélyi fejedelem alatt; abszolutisztikus törekvések súlya alatt még nem görnyedt a vármegyei nemes, aki tehát az erdélyi szigortól és diszciplinától sietve elfordult és iparkodott vissza a nádori és királyi hatalom könnyebb járma alá. Hogy Bethlen a téli király bukása után, külső szövetséges nélkül, mégis fenn tudta magát tartani Magyarországon és az 1622 január 6-i nikolsburgi békében aránylag előnyös feltételeket nyert: élethossziglan megkapta Szatmár, Szabolcs, Ugocsa, Bereg, Zemplén, Borsod, Abaúj vármegyéket, Kassával együtt, a német birodalmi hercegi címet, Oppeln és Ratibor hercegségeket, Munkács és Ecsed uradalmait: mindezt nem a magyar rendek kitartásának, hanem saját fölényes államférfiúi és katonai tehetségének köszönhette. 1621-ben a hainburgi béketárgyalásoakt megszakítva, újra harcba száll, bár Forgách Zsigmond nádor és a protestáns nagyurak, Széchy, Illésházy is elhagyták, s a tisztalelkű Thurzó Imre is békét ajánl neki, ily szavakkal: „Bizony azért, kicsiny bosszúságáért, haragért és bizonytalan hadért az bizonyos traktát nem köllene elvágni”; – mégis Erdély már oly jól meg volt szervezve, hogy seregével még a Dunántúlt is elfoglalhatta, a császári vezérek, Dampierre és Buquoy harcban elestek, a kelletlenkedő vármegyék újra meghódoltak neki. De a nyugati magyarság lelkét még sem nyerhette meg; török és tatár segédhadai mindenütt félelmet terjesztettek, még portai követe is helytelenítette, hogy a törökben bízik: „az keresztyénségnek opponáltuk magunkat, elszakadtunk tőlük és így ha meg akar nyomorgatni, ki segít rajtunk? kinek könyörögjünk? miképen ellenkezzünk?” – írta neki követe, Sövényházi Dániel. Végül is alvezérei, Kornis Zsigmond, Horvát István, Petneházi István kérték a békére, azzal, hogy hadai nem hajlandók tovább harcolni, s ők maguk sem lehetnek tovább távol házuktól, melyben családjaikat a Bethlentől elhívott török-tatár segédcsapatok fenyegetik. Így kötötte meg Bethlen kénytelenségből a békét.

Jelenet a kuruc életből, Thököly korából.
Anthoni Ernst Burkhard v. Birckenstein, Erzherzogliche Handgriffe des Zirkels und Linials, I. Lipót fia, József számára készült, 1689-ben Augsburgban megjelent műből, mely függelékében a hadtudományhoz szükséges geometriához példaként magyar várak képét közli. Ez Varannó várát (Zemplén vármegye) ábrázolja, előtte mulatozó kurucok.

Nikolsburgban le kellett mondania a választott magyar királyi címről is, bár előbb még erősítgette, hogy erről soha nem fog lemondani, inkább meghal e tisztsége mellett. Érthető, hogy az európai diplomáciai helyzet változásaival még kétszer szerencsét próbált. 1623-i támadásánál szintén csak erdélyi hadseregére támaszkodott, mely gyors menetekben vonult a morva határra, török segítséggel, s ott Gödingben Carafa császári tábornokot és Wallensteint körülzárta. De külső segítség nem létében hosszas tárgyalások után megkötötte az 1624 május 8-i bécsi békét, melyben Oppeln és Ratibor birtokáról lemondani kényszerült. Harmadik támadását végre nagy diplomáciai előkészület után kezdte meg, de szövetségeseit a császár és a bajor herceg vezérei, Wallenstein és Tilly megverték, Mansfeld és János Ernő szász-weimarái herceg szétzüllött sereggel jöttek Magyarországra, vele egyesülendők, nyomukban Wallenstein. Bethlen a császári fővezér támadása elől Drégelypalánktól keletre kitért, viszont Wallenstein nem merte őt üldözni, hanem a nyugati határszélre vonult vissza, ahol utóbb seregét Bethlen bátran szorongatta. Végül is egyéb eredmény híjján megkötötte az 1626 december 20-i pozsonyi békét, mely az előbbiektől nem különbözik, csakhogy benne komoly ígéreteket kellett tennie, hogy a császár ellen soha nem támad fel és a tatárhoz, törökhöz nem folyamodik többé.

Bethlen joggal panaszolhatta utóbb: „Rövid szóval, senkinek nagyobb gyalázatjára és kárára sem az nikolsburgi, sem az bécsi, sem az mostani pacificatio nem volt, mint minmagunknak, ha valaki kérdezné, miért és kitül? egyebet nem felelhetnénk, hanem ezt, azon országnak statusitól, akiknek nagy szükségekben magunk életének és fejedelemségének periklitálásával, sok vitéz híveinknek vérek hullásokkal igen hasznosan szolgálván, azoktól vöttük vala azt a remunerációt.” Még a béketárgyalásokon sem voltak jelen: „minden rend akaratunk ellen haza oszolván, csak a sem volt, kivel beszélgessünk”. Sőt a nyugati vármegyék ekkor már őellene fogtak fegyvert, Esterházy nádor és Zrínyi György vezetése alatt, s ez a harmadik háború végkép kiábrándítá Bethlent a Bocskay-koncepció megvalósíthatásából, kiderülvén, hogy a királyságbeli magyarok éppenséggel nem hajlandók Erdélyhez csatlakozni, s államukkal az erdélyi fejedelem hatalmi körét növelni. A nyugati magyarság akarata ellenére pedig még a Bethlentől megszervezett erdélyi fejedelemség sem volt elég erős a királyság elfoglalására.

Erdélynek következő, 1644–45-i támadása, Rákóczi György alatt, némileg változott viszonyokat talált. A harmincas években a katholicizmus nagy léptekkel folytatta térhódítását, s Pázmány térítő munkásságának gyümölcsei már kezdtek beérni a negyvenes években. Rákóczi ellen protestáns családok katholikus sarjai fognak fegyvert, köztük Wesselényi Ferenc, a későbbi nádor és Zrínyi Miklós, az ifjú költő. A nyugati párt ez új erőszaporulatát azonban kiegyenlíté az a körülmény, hogy a felvidéki protestánsok, éppen a katholicizmus előhaladása és nyomása következtében, most már lelkesebben csatlakoztak az erdélyi fejedelemhez, semmint Bethlen korában. Rákóczi György hadjárata ehhez képest sokkal inkább vallásháború, mint az előbbiek. Manifesztumában a nádori tekintély sérelmeit, a királyválasztó jog megszüntetésére irányuló törekvéseket is emlegeti ugyan, de a főbajnak a jezsuitákat tartja, s elsősorban protestáns érdekeket, a lelkészek elűzését, a templomok elfoglalását mondja fegyverfogása indokainak. Ehhez képest Rákóczi alig is veszi hasznát a támadásnál a katholikus rendeknek, akik csak kényszerűségből állanak mellette, amíg seregei az illető területet megszállva tartják. A katholikusok még Felsőmagyarország keleti részeiben is kedvetlenek, róluk írja Rákóczi: „itt igen kevés pápista vagyon, az kinek tetszenék az mi hadakozásunk”; nem is bízik hozzájuk: „pápistáknak úgy nem kell hinni, mint a töröknek”. Az ország ekkor kezd felekezetek szerint megoszolni, s a mindinkább protestáns jellegű Erdély immár joggal kezd számíthatni a királyságbeli protestánsok támogatására.

Az ország védelmi szervezete ekkor még nagyobb nyomor és elhagyatottság képét nyújtá, mint Bethlen korában. A harmincéves háború tovább folyt, s tartama alatt a bécsi központi hatóságok egyetlen magyar forintot sem voltak hajlandók költeni a végvárak és magyar katonai szervezet kijavítására. Láttuk, miként gáncsolta el Esterházy nádor ily törekvéseit az udvar maga. Esterházy Miklós húszéves nádorsága alatt, 1625–45 közt, király és bécsi kormánya kellemetlen zavarásnak vették, ha Magyarország katonai szükségleteire figyelmeztették őket, s mikor pl. Esterházy a folyton vakmerőbb török betörések megboszulására 1640-ben engedélyt kért, a király nem adta meg neki. Csak Lippay kancellár ajánlta neki, tegye meg a támadást: „ha Nagyságod jól megcsapja az törököt, vagy megcsapatja, bizonyos, hogy Nagyságod agyon nem verjük érte”. Alkotni, várakat építeni, katonát tartani azonban ily szemérmes „tacite”-engedélyekkel nem lehetett; a fegyverkezésnek, míg élt, Pázmány Péter is ellene volt, meg lévén győződve, hogy a nyugati háborúk tartama alatt csak béke lehetséges a hatalomban gyarapodó Erdéllyel. Az ő országokat átfogó államférfiúi pillantása mindegyre a „res imperii” állását figyelte, utolsó esetben pedig, ha Rákóczi jó szóval nem tartható féken – hiszen sem Pázmány és Esterházy, sem a bécsi udvar előtt nem volt ismeretlen Rákóczi állandó törekvése, külföldi segéllyel háborút indítani – akkor nézete szerint az erdélyi fejedelem „insolentiája” ellenében német sereget kell behozni. Ebben ő is követője volt Thurzó György nádornak, s a valóságban, az új nemesi alkotmány nem gondoskodván hadseregről, csak addig volt német katonaságot kizáró rendelkezéseivel együtt sértetlenül fenntartható, míg az országot külső támadás nem érte.

A háború lefolyása a magyar és erdélyi hadszervezet nagymérvű elhanyagolt voltát mutatja. Hadvezéri tehetsége sem Rákóczinak, sem a vele szemben álló Esterházynak nem volt, még legtöbbet értett a dologhoz Kemény János, akinek volt néha stratégiai pillantása, de a sereg állapotát és szellemét ő sem változtathatta meg. Kemény még Bethlen Gábornál is keserűbben panaszkodik, hogy senki sem akar harcolni, legkevésbbé a magyarok, kiknek szabadságaiért fogott Rákóczi fegyvert. Mindjárt a háború elejéről megállapítja, hogy a „magyarországiak csak erőszakból voltak felülve, ahhoz képest nagyobb résznyire az ellenséghez vonszanak vala”. Egyik vezértársának, Bornemisza Pálnak ezt írja: „Ez napok alatt néhány csatát (portyát) bocsátottam el; csak meg sem nézte az ellenséget; elkedvetlenedett, gazzá lött, sem istent, hazáját, tisztességet nem gondol, csak felesége, barma, gabonája mellé szaladhasson, az mellett penig elfajult nép”, – a kisnemeshez hasonlóan kedvetlen a nagyúr is: „az jószágos nemes főemberek csak szégyenség, mennyi szolgát küldtenek, azoknak is pénzt nem adtak”. Ugyancsak ő figyeli meg, hogy a nemesi kontingenseknek csak éppen a csata előtt lehet kopjákat kiosztani, különben elvesztegetik, s mire harcra kerül a sor, fegyverük sincs többé. Ilyen viszonyok közt Rákóczi is csak erdélyi hadában, székely, német, oláh zsoldosaiban bízhatott, s Kemény János „a magyar nemzetnek elvetemedettségében” keresi a kedvetlenség okát, azzal vígasztalván magát, hogy „nem most jött be ez nemzet közé az az elvetemedettség”.

Esterházy csak hasonló nehézségek közt tudta a nyugati vármegyék csapatait összegyűjteni, amelyek támogatására Götz és Puchheim tábornokok alatt némi császári sereg is bejött az országba. Mindegyik fél addig nyomult előre, míg ellenállásra nem talált; ahol pedig komoly harcra került volna a sor, ott mindketten „retirada, magyarúl lassú futás”-hoz (Kemény János kifejezése) folyamodtak. Előbb Rákóczi seregei özönlötték el az országot a Vágig, azután Esterházyéi a Tiszáig, majd ez utóbbi Rákóczi elől a Szepességbe és Nyitrához húzódik, hogy újabb nyugati hullám elől a fejedelem Rakamaznál a Tisza mögé vonuljon vissza. Közben azonban a svéd Torstenson megverte a császáriakat, Morvaországba tört, Bécset fenyegette, Götzöt kivitték ellene az országból, s 1645 nyarán Rákóczinak, harmadszori erőfeszítéssel, sikerült a morva határig eljutni és Torstensonnal egyesülni. Győzelmét igazában európai diplomáciájának, svéd és francia szövetségének köszönhette, saját seregével, magára hagyatva még a makacs öreg Esterházyt sem győzte volna le. A seregében levő svéd katonai attasé szerint a tábor megerősítéséről, élelmezéséről, raktárak felállításáról szó sem volt: rövid táborozás alatt is kiélik a vidéket; csupa lovasból áll a magyarság, mely ennélfogva a német katonaságot, ha ez némileg előnyös helyzetben van, nem is támadhatja meg. Tudjuk, a Széchy Máriától átadott Murányvár mennyire zavarta Rákóczi felvonulásait, mégsem hódította vissza; ekkor már a magyarság, akár erdélyi, akár királyi hadseregben szolgált, várostromoktól is eltanult és azokban gyakorlatlanná vált.

Rákóczi hadjárata csak növelte a nyugati és keleti magyar közti ellentéteket. A bejött, s fizetetlen német hadak a harmincéves háború borzalmait terjesztették el messze a Tiszáig, Szerencsen a Rákócziak sírboltjából a tetemeket kihányták, viszont az erdélyi hadsereg a nyugati részek lakosságát pusztította akkori rendes szokás szerint. Esterházy megírta a fejedelemnek, hogy „az szabadságnak és religiónak oltalmát is senki kegyelmedre nem bízta” és „Isten az ő szent nevejért oltalmazza azt a mi szegény hazánkat attul a szabadságtul és törvénytül, az mineműt az kegyelmed directiója alatt Erdélyben látunk”, s amelyet Rákóczi az elfoglalt nyugati részeken is meghonosít. „Ez-e a szabadság? nem szabadság, hanem rabság.” A háború annál súlyosabb terhet jelentett, mert Rákóczi részén, talán most először, a jobbágyok is résztvesznek a háborúban: tót és magyar parasztok nemcsak az elmaradt német katonákat verik agyon és fosztják ki, hanem csapatokba állva az erdélyi had mellett működnek. Kemény ugyan nem sokat bízott bennük: „Parasztságnak gyülekezetit sok helyen hallom, de az csak azt várja, ha melyik fél egymást megnyomja, azon kapdos; efféléhez keveset avagy semmit kell bízni” – de kétségtelenül ekkor jelentkeznek először kurucjobbágyoknak ősei, akik protestáns vallásuk gyakorlata mellett kelnek fel, de az úri hatalom alól is szabadulnak, ha fegyverbe állanak. Az ő tanulatlan tömegeikkel azután teljes lehetetlenné vált a rendes, hadi tudomány szerinti hadakozás, mint ezt Zrínyi Miklós is látta; a kurucok rendetlen vonulásai leginkább erre, a pórkatonaság részvételére, vezethetők vissza.

Vallásilag nem kevésbé éleződtek ki a viszonyok. A háborút követő országgyűlésen a protestánsok ismét szemben találták magukat a földesúri joggal, s annak dacára, hogy győzelmes hadjáratra, vallásuk szabadságát biztosító békére hivatkozhattak, 400 elvett protestáns templom helyett csak 90-et kaptak vissza, ezt is nagy komissiózás, huzavona után, amikor már Nádasdy Ferencnek és másoknak katholizálása által még többet vesztettek. A katholikusok pedig papjaik üldözését siratták, Rákóczi hadai „rút marconglásokat tévén mind barátokon, s mind papokon, s ugyan meg is ölvén őket; azonkívül oltárokat s isten tisztességire csinált képeket, még a sakramentomokat is taposván és rontván; fejeket szedvén az képeknek s kopján hordozván Isten boszuságára”, amint ezt Esterházy is szemére vetette ellenfelének. Ezen és más keserűségeit a nádor a nagyközönség elé is adta, kinyomtatván Rákóczival folytatott levelezését, s ezzel a katholikusoknak évtizedekre érveket adva kezükbe a protestáns kuruc mozgalom ellenében.

Az udvart és a királyságbeli magyarság többségét a katholikus restauráció érdeke közös politikára predesztinálta, s ha a magyarok mégis ellene fordultak Bécsnek, magában ebben a tényben is a bécsi kormányférfiak politikai tehetetlenségének bizonyítékát kell látnunk. Az 50-es években az ország többsége katholikus már, s mégis mindegyre növekszik az ellenzéki szellem. Itt tipikus Zrínyi Miklós alakja, akinél büszkébb senki sem volt királyhűségére, őseinek állandó lojalitására, aki meggyőződéses katholikus volt és mégis mindinkább kereste az utakat, melyekre lépve az ország, a bécsi kormány bűnös tehetetlensége alól felszabadulhat. Reá, valamint az egész nemzetre is ez irányban az ismét akuttá vált török kérdés volt döntő hatással.

IV. Murad rémuralmára a háremben élő, tehetségtelen Ibrahim szultán alatt megkezdődik Kara Musztafával az albán származású nagyvezírek kora, akik vad energiájukkal még egyszer összefogják a hanyatló birodalom nagy erőforrásait, a közigazgatás kinövéseit kegyetlenül lenyesegetik, a janicsárokból újra harcképes sereget alkotnak, sőt még a szpáhikat is, úgyahogy, rendbeszedik. Kara Musztafát ugyan már 1643-ban meggyilkolták, s utána ismét palotaforradalmak következtek, maga Ibrahim is 1648-ban egy ilyenben pusztult el, de hétesztendős utóda, IV. Mohammed alatt 1656-ban a szintén albán Köprili Mohammed nagyvezír vette kezébe a kormányt, aki a húszéves kandiai harcot is diadalmasan fejezte be. Az ozmán állam pedig energiáit minden megerősödésekor csak külső háborúkra tudta használni, s így kezdődik az új harcias korszak, melynek folyamán Velence, Lengyelország, majd Magyarország és Erdély a feléledt ozmán rablótámadások objektumai.

A bécsi kormány egy darabig ignorálta a porta e váratlan megerősödését, bármily világosan tudtára is adták ezt neki konstantinápolyi követei, köztük Reniger Simon, aki naponta látta a nagyvezir sátra mellett a friss fejhalmokat, új győzedelmek jeleit. A wesztfáliai béke óta a Habsburg-birodalom továbbra is be volt kapcsolva Európa minden bonyodalmába: franciák és svédek a birodalmi ügyekbe is befolytak, Lengyelország és Spanyolország bajaiban a német Habsburgok is legközelebbről érdekelve voltak. S Richelieu után Mazarin jött felsőbbséges államművészetével; az ő Franciaországa már nem volt távol attól, hogy a spanyol örökséget, az egészet, vagy legalább gazdag részeit, elkaparítsa a vérszerinti örökösöktől. Ezen nyugati perspektívák III. Ferdinánd alatt és I. Lipót első éveiben kezdenek kialakulni, melyekből a bécsi kormány nem sok jót várhatott magának, s ennek következtében, figyelmét teljesen Nyugatra fordítva, minden keleti bonyodalom elől óvatosan, sőt ha kellett, szégyenérzés nélkül is, kitért.

Forma szerint keleten hosszú béke uralkodott: a zsitvatoroki békét csak imént, 1648-ban erősítették meg újabb 22 esztendőre; az osztrák tartományokat nem is zavarta a török, de annál inkább a magyarságot. Ismerjük a török „béke” áldásait, a folytonos becsapásokat és rablásokat, melyek a portai kormányzavarok következtében még állandóbbá lettek: a végbeli basáknak Konstantinápolyból senki sem parancsolt többé, s így szabadon pusztíthattak magyar területen, sőt még várak, Léva és Győr sikertelen rajtaütésétől sem riadtak vissza. Egy ilyen szinte 5000 főnyi török sereget vert meg nyitravidéki rablásában Forgách Ádám gróf főkapitány 1652-ben Nagyvezekénynél, 800 török halála a magyar seregnek is nagy árába került: Esterházy Miklós nádor elsőszülött fia, László gróf és három unokatestvére, Esterházy Dániel fiai elestek ott: „édes hazánk és anyánk Magyarország vitéz négy fia, egy harcon, egy mezőben, egy órában”. A Dunántúlon és a déli vidékeken hasonlókép állt a békekor harca: itt a férfivá serdült két Zrínyi gróf, Miklós és Péter és Batthyányi Ádám dunántúli főkapitány utasíták vissza a török támadást, megtoldva a maguk beütéseivel. Zrínyi Miklós itt élte át magasztos fellengéssel, de valóságos véres harcokban kedves költőjének, Tassónak képeit a pogány járom alól megszabadítandó Jeruzsálem szolgálatában, itt látogatták őt „magyar vitézeknek dicsőséggel földben temetett csontjai és azok nagy lelkeinek umbrái”, akik a magyarnak egyik tengertől a másikig csináltak egykor kard élivel békességes megtelepedést. Ezt a békességet megint megzavarta a feltámadt pogány birodalom, ezért keres orvosságot a „török áfium” ellen, a „rettenetes sárkány” ellen, mely utolsó veszedelembe dönti az ő népét. Ezért kiált fel: Ne bántsd a magyart! „ha kiáltásommal elijeszthetném ezt a dühös sárkányt”, – de kiáltás nem elég: nekünk, a dicsőséges magyar vér maradékinak „meg kell indulnunk, halálra is ha kívántatik mennünk”. Erdélyt az adózás és alázatosság meg nem menthette, s ezért egyetlen eszköz a fegyver és a jó vitézi rezolúció. Ezt felismerve, annál súlyosabban érezték a magyar vezérek a bécsi kormány állandó, értelmetlen tilalmát, mely nekik lehetetlenné tette azt az erőkifejtést, mely nélkül pedig a rabló török támadásokat nem lehetett megakadályozni. Esterházytól kezdve Pálffy Pálon át Wesselényiig és Zrínyi Miklósig mindenki görnyedezett a bécsi parancsok alatt, melyek formálisan török előjoggá tették a végek pusztítását, úgyhogy még a leghivebbek is felismerni vélték a tilalomban a magyarság elleni rosszindulatot. Így írja Pálffy Pál nádor egy ilyen királyi tilalomról Batthyányi Ádámnak: „De úgy köll meglenni, mert azok által dirigáltatunk, kik másnak inkább, hogynem minekünk hisznek akármit is hamarébb el, nem értvén sem egyik, sem másik közülök az mi nyavalyánkat.” Ez a gondolat később a Wesselényi-összeesküvésben terebélyesedett ki, természetes következéseként a magyarság szükségleteit ignoráló bécsi kormányzásnak.

A megújult török támadásokra az ötvenes években a magyarság újra összeszorítja öklét és belső visszavonást, Bocskay-féle és erdélyi koncepciót elfelejtve, visszautasítva, készül az ősi ellenségre leütni. Köprili Mohammed 1658-i erdélyi hadjárata, Várad bukása, Kemény János eleste, majd Apafinak szégyenteljes behelyezése újra felkorbácsolják a nyugati magyarságot, mely úgy érzi, hogy a saját utolsó órája is elérkezett, ha az Erdély felől közelgő török vésznek útjába nem áll. Még oly elkeseredett protestáns és Habsburg-ellenes is, mint Vitnyédy István, régi pogányellenes páthosszal izgat török háborúra és óv a töröknek hódolástól, „az kinek hiti nincsen, az ki a teremtő istent, az emberi nemzetséget megváltó Fiát nem böcsüli, sőt böcsületleníti, az kinek mint az ördögnek soha egy igaz szava nem volt…” s elkeseredett hitsorsosait inti: „ne vegyük magunkra azt a gyalázatos nevet, hogy körösztyén fejedelmünktől rebellálván, pogány urat választottunk magunknak”. Az 1655-ben megválasztott új nádor, Wesselényi Ferenc is a török ellen buzdítja a vármegyéket az ő egyénileg túláradó kifejezésmódján: „Árkusokat írhatnánk, koncok telhetnének, az török nemzetnek véghetetlen ravasz rókásságáról…” „de nem hagy Isten bennünket, noha bűnös fiai megérdemlettük az ostorozást, azonban kardot köss-vonj, édes nemzetem, magad oltalmára!”

Ezt a harci lelkesedést a bécsi kormánynak sikerült nemcsak lehűtenie, hanem igen sok helyen azzal a gondolattal helyettesítenie, hogy ha Nyugat nem tud megvédeni, akkor valóban nem marad egyéb hátra, mint kiegyezni a törökkel. Mikor később, a visszafoglaló háborúk alatt és után a magyarságnak szemére vetették, hogy e harcból nem vette ki részét, ahogyan kivehette volna: ezek a szemrehányások igazságtalanok voltak, mert a század közepe óta szinte húsz éven át könyörgött a magyarság: főurak, vármegyék, kapitányok, kancellárok, nádorok, engedtessék meg nekik a török harc, kapjanak hozzá kielégítő külföldi segítséget, s akkor legalább is Erdélyt kiragadják a török torkából. Már pedig Erdély birtokában nem sokáig tarthatták magukat az Alföld török erősségei… A bécsi kormány ekkor, Portia gróf, majd herceg és Auersperg gróf vezetése alatt, eltért a XVI. századi Habsburgok politikájától, mely ha az országot nem is tudta felszabadítani, de török támadás elől való védelmét állandó feladatának tartá; Magyarország most a bécsi politika ez egyoldalú nyugati iránya mellett kénytelen volt felismerni, hogy hivatott védelmezőitől is teljesen elhagyatva, védtelenül áll a törökkel szemben.

Az ellenzéki hangulat ebből a felismerésből táplálkozott, mely elől II. Rákóczi György bukása óta senki sem zárkózhatott el. Úgy Rákóczi, mint a rövid ideig szereplő Rédey a királyságtól vártak és kértek segítséget, követségeikkel járatván Pozsonyt és Bécset, anélkül, hogy eredményt érhettek volna el. A bécsi kormány ugyan folyvást ülésezett, a titkos tanácsban mindegyre meghallgatták a magyarokat is, akik a fegyveres segítség mellett voltak, de az ausztriai tagoktól leszavaztattak. Közben jöttek Köprili Mohammed és basái hadvonulásainak hírei, jött Jenő elestének híre, s Wesselényi nádor előre látta, hogy Jenő és Várad bukásával a hajdúság is hódolni kénytelen, ami a magyarokat végkép el fogja keseríteni. De a magyar és német tanácsosok semmikép sem tudtak megegyezni; az előbbiek és Rákóczi segélykérő követei egyre arra a nézetre jutnak, hogy a németek szívesen látják a magyarok egy kis sanyargatását: „godono di vederli un poco mortificati”, mint a velencei követ kifejezte, aki maga is támogatta a háborús magyarokat, mert dunai török háborútól Kandia felmentését remélte. Portia és társai érezték a felelősséget, mely Erdély és a magyarság kiszolgáltatásával hárul reájuk, s ezért nyílt elutasítás helyett hónapokon, sőt éveken át halogatták az ügy elintézését, nem tudva maguk sem, mit csináljanak. Zrínyi Miklós annyira el volt keseredve, hogy már meg sem jelent a konferenciákon, s betegség, búskomorság vett rajta erőt. Őt a belső ügyek menete is elkedvetlenítette: jogos büszkesége szenvedett sérelmet, amikor a király kizárta őt a nádorságra kandidáltak sorából, s ezzel a hozzá képest tehetségtelen Wesselényi jutott az ország első méltóságába, s ami őt leginkább bánthatta, a fővezérségbe. Egy darabig Rákóczival is élénk összeköttetésben volt, s az esetre, ha a Habsburg-ház kihalna – Lipót beteges fiatalember volt –, az erdélyi fejedelmet szívesen látta volna Magyarország trónján. Rosszul esett tehát neki Rákóczit védelem nélkül elvérezni, látni, s a bécsi udvar ki nem elégítő hadmozdulatainak ő volt a legszigorúbb kritikusa.

A kormánynak Várad védelmére mégis csak kellett valamit tennie. Rákóczi 1658 júniusában a szerencsi szerződésben lemondott Szabolcs és Szatmár megyékről, melyek a felvidéki vármegyékkel ellentétben a linzi béke szerint atyja halála után is az ő kezén maradtak és császári őrséget vállalt Szatmárba és Kállóba. Közben az 1660 januárjában megkötött olivai béke Jütlandban és Pommernben szabaddá tette a császári csapatokat, s Wesselényi követelésére de Souches császári tábornok megszállta e két vármegyét és a Rákóczi-várakat. A magyar tanács tagjai a legnagyobb felindultsággal követelték Várad megsegítését, s mikor Portia herceg a királyt Bécsből Grácba vitte, utána mentek és ott alkalmatlankodtak kéréseikkel. Souches néhány ezer emberével a rakamazi sáncból nézte a váradi polgárok hősies védelmét, a nádornak még kevesebb hada volt, s hiába kérte őket Krisztus sebeire a Váradból kiküldött bihari alispán, a gráci kormánytól nem jött rendelet. Portia éppen akkor vitte Lipótot Grácból Triesztbe, tengeri fürdőbe, bár Lippay érsek nézete szerint „nem volna bizon mostan ideje ennek az sétálásnak”; a titkos tanács úgy fogta fel a dolgot, hogy Várad a Partiumban lévén, nem királyi, hanem erdélyi terület, s így megsegítése a török-erdélyi ügyekbe való jogtalan beavatkozás és az annyira kerülendő török háború oka volna. Végül a magyarok újabb fellépésére 1660 augusztus 13-án Grácból rendelet ment Souches-hoz, hogy ha „összeütközés nélkül” teheti, küldjön be segítséget Váradba. Az őrség azonban augusztus 27-én kitűzte a fehér zászlót, s a bécsi kormány utólag bármennyire magyarázgatta is eljárását, az egész magyarság joggal őt okolta, hogy Szent László városa török basa székhelyévé lett.

Erdély tragédiája tovább folyt, párhuzamosan a kandiai háborúval. Velence és a pápa továbbra is mindent megtettek, hogy az éjszaki gondjaitól megszabadult bécsi kormányt törökellenes koalicióba hozzák, a nuncius és a jezsuiták folyvást ez irányban mozogtak, ez utóbbiak már Várad felmentése mellett is felléptek, azonban a bécsi központi hatóságok, pénz, sereg, bátorság és felelősségérzet híján semmit sem tettek. Lippay érsek nem habozott kijelenteni, hogy a magyaroknak tudniok kell, számíthatnak-e védelemre, különben idejében kell gondoskodniok védelemről, azaz, ezt Bécsben is így értették: ki kell egyezniök a törökkel, függetlenül a Habsburgoktól. Mikor azonban Kemény János hajlandó volt, ha megsegítik, Erdély váraiba is császári őrséget fogadni, 1661 nyarán Montecuccoli Rajmund gróf fővezér és Heister Gottfried generális alatt tényleg elindult a segítség. A fővezér, aki Európa minden harcterét végigharcolta, s nagy elméleti ismeretekkel is rendelkezett, fázott a hosszú út ismeretlen veszélyeitől, s inkább Esztergom és Buda ostromához akart fogni, hogy ezzel elvonja Erdélytől a török sereget. A haditanács utasítására azonban elindult, Keménnyel együtt bevonult Erdélybe egész Kolozsvárig, de mivel a szász városok közben meghódoltak a töröknek, az éjszaki várakban császári őrséget hagyva kivonult, sorsára bocsátva Kemény Jánost. Montecuccoli meg volt győződve, hogy mint hadvezér kitűnően járt el: serege zsold és élelem híján volt, a magyar lakosság és német városok mindenütt barátságtalanok voltak hozzá; nézete szerint ilyen útra sikerrel csak akkor lehetett volna vállalkozni, ha Alsó- és Felső-Magyarországon keresztül megszakítatlan sora áll az élelemmel, fegyverrel és katonasággal, valamint betegek ellátására kórházakkal ellátott váraknak. Ez elméletileg talán helyes volt, de a fővezér maga ismerte legjobban a császári pénzügyeket, melyek ilyen várhálózat kiépítését az álmok országába utalták. Erdélyi útját és utólagos védekezését a magyar közvélemény, katholikus és protestáns egyként ökölcsapásként érezte, Zrínyi Miklós véres iróniával válaszolt a „kitűnő vezérnek”, ő sem tagadván, amit Montecuccoli a nemzet szemére vetett, hogy t. i. Vevés magyar ért a hadtudományhoz, de azt mondhatja, hogy akármely végvári generális, sőt kapitány is jobban elvezette volna seregét Kemény megsegítésére, mint Montecuccoli.

Az olasz fővezér hatalmas könyvet írt arról, hogy a török harcban mikép módosulnak az általános hadtudomány regulái, de pl. a hadműveletek menetét illetőleg semmi változtatást sem látott szükségesnek, s a gyorsaságról csak annyit jegyzett fel, hogy Nagy Sándornak és Julius Caesarnak volt az erénye. A török háborúhoz sohasem tudott akklimatizálódni, s 1661-i kudarca óta, melyet ő győzelemnek tartott, a magyar népnek és Zrínyinek is személyes ellensége lett. Viszont a magyarság is csak a legnagyobb bizalmatlansággal nézhette az ő további szereplését. Erdélyben az ő magatartása ölte ki hosszú időre a Habsburg-szimpátiákat, hiszen ott úgy várták őt, mint a szabadítót, Teleki Mihály vele biztatta feleségét, Vér Juditot: „semmit ne féljetek, édesem, mert holnap szemben leszek Montecuccolival, bizony megsegítünk benneteket … édes kedves kis Jutkám, bizony megsegítünk benneteket az német vitézekkel”, s amint Telekit is kigyógyító Montecuccoli a német barátságból, hasonló eredményt ért el, ura szolgálatában, a magyaroknál. Ilyetén sikerei gyarapodtak a kétéves török háborúban.

A háború most már nem volt kikerülhető. A Köpriliek dinasztiája nem tűrhette el a császári őrségeket Erdélyben, s az 1661-ben meghalt Köprili Mohammed fia, Ahmed nagyvezír, bár tovább tárgyalt a császáriakkal, a háborúra is sietve készült. A bécsi kormány bűnös tehetetlenséggel intézte Magyarország helyett is a béketárgyalásokat, portai követét három hónapon át utasítás nélkül hagyta, viszont a háborúra sem készült fel. Köprili Ahmed 1663 nyarán 35.000-nyi sereggel érkezett meg Budára, s Érsekújvár ostromához fogott, melyet Forgách Ádám gróf magyarokkal és németekkel védett. Montecuccoli Cseklésznél állott aránylag kis hadsereggel, melyet persze nem mert kockáztatni, sőt még a Vág vonalát sem tudta a tatárok elől megvédeni, holott ugyanakkor Zrínyi Miklós a Dunántúltól, testvére Péter pedig a horvát végektől távoltartották a törököket. A fővezér nem mozdulván, az újvári őrség Forgáchot a vár megadására kényszerítette, s ezzel Várad után a XVI. századi magyar védvonalnak nyugati bástyáját vesztette el az ausztriai haditanács.

Érsekújvár bukását a császári diplomácia felhasználhatta a nyugati államoktól segélypénzek kiharcolására, hiszen most már a töröknek a német birodalom felé való útjában alig állott számbavehető erősség. Nemcsak a pápa, a spanyolok, Brandenburg, Szászország adtak pénzt és katonát a jövő évi hadjáratra, hanem a mainzi érsek vezetése alatt francia érdekek szolgálatára alakult Rheinbund is segítséget küldött, melybe XIV. Lajos is 5000 főnyi francia „önkéntest” adott, nyíltan nem akarván a török ellen fellépni. Montecuccoli mint fővezér most is Esztergom és Buda ellen akart indulni; ezt az egy bátor gondolatát azonban, bármily tekintélye volt is Bécsben, sohasem tudta ott elfogadtatni; a haditanács három sereget alkotott: a balszárny Souches alatt Felsőmagyarországon, Apafi ellen volt operálandó, aki az előbbi hadjáratban is kénytelen volt a nagyvezir oldalán megjelenni, a jobbszárnyon Zrínyi, Strozzi és Hohenlohe grófok Kanizsa ellen voltak indulandók, s Montecuccoli a középen, a Duna mellett operálhatott. A hadjáratot Zrínyi és Hohenlohe bátor támadása nyitotta meg, akik magyar, horvát, császári és bajor csapattal 1664 januárjában Berzencét, Babocsát és Pécs városát foglalták el, s Zrínyi lovasságával az eszéki mocsaras talajba fektetett nagy fahidat felégette. Montecuccoli e támadást fejcsóválva vette tudomásul, bár utóbb láthatta, hogy a nagyvezir hada a Zrínyitől elpusztított vidéken alig tud előhaladni, s így az eszéki támadásnak megvolt a maga hatása. Az öreg Souches, Montecuccoli lassú módszerének maga is ellensége, tavasszal több győzelem után Lévát foglalta el és meg is tartotta, a déli sereg azonban a sáros Kanizsával nem boldogult, s a nagyvezír közeledtére abbahagyta az ostromot. A nagyvezir most Újzerinvárat támadta meg, melyet 1661-ben Zrínyi emelt, maga hordván, XVI. századi bán elődjei, így Nádasdy Tamás példájára a földet a vár építésére. Zerinvár névadó alapítójának szándéka szerint a Mura balpartján Kanizsa ellensúlya lett volna, török területen, de létének a törökön kívül Montecuccoli is nagy ellensége volt. Miután a nagyvezir támadása a déli szárnyat érte, a fővezér is lejött a Murához seregével, megnézte, mint ostromolja a török Zrínyi várát, s azután visszavonult, okul vetve, hogy a Murán veszélyes volna az átkelés. És a várból Zrínyi hadait kiparancsolván, egy francia hadnagyra bízta a védelmet, melyet a török csakhamar megtört, rohammal elfoglalván a várat. Zrínyi felháborodva elhagyta a sereget, a fővezér éjszaknak tartott, utána Ahmed basa,. Szentgotthárdnál, amint a török a Rábán átkelőben volt, csata fejlődött ki augusztus 1-én, s benne Montecuccoli, több részletmulasztás és halogatás dacára is döntően megverte a törököt; németek, franciák, Nádasdy Ferenc magyarjai és horvátai, valamint a janicsárok egyforma hősiesen harcoltak. A török sereg java elesett vagy a Rábába fulladt. Utána már augusztus 19-én megkötötte a nagyvezir a táborában magával hozott portai követ Renigerrel a vasvári békét, mely Érsekújvárt, Váradot, Zerinvárat jog szerint is a török kezére adja, kötelezi Lipótot az erdélyi őrségek kivonására, Székelyhíd lerombolására, s Erdélyt továbbra is a török alatt hagyja.

A kormány ezt a békét, mely vesztett csata után sem lehetett volna rosszabb, a külföldi segély fogytával és kilátástalanságával indokolta; közrejátszott a nyugati szempont is, a spanyol király betegsége bármikor aktuálissá tehette a spanyol örökösödést, s XIV. Lajos sem csinált titkot Habsburgellenes terveiből. Mindezek mellett a bécsi tanács magyargyűlölő tagjai, kikhez kell Montecuccolit is számítanunk, belső megelégedéssel vehették tudomásul, hogy a régi terv végre sikerült, császár és porta az örök nyughatatlan magyarság rovására újabb húsz évre békét kötött. A béke külföldön, a szövetségeseknél úgy, mint a magyaroknál méltó felháborodást keltett, Zrínyi beadványban tiltakozott Montecuccoli eljárása ellen, mellyel az ő várát elvesztette. Lipót császár maga volt kénytelen magyarjait csitítani, Zrínyit audiencián kegyesen fogadta és a főurakat is sikerült lebeszélnie a béke ellen való tiltakozásról.

Az országnak nyugati érzelmein azonban a vasvári béke méltatlansága halálos sebet ütött. Többé nem arról volt szó most már, hogy ezt vagy azt a törvényt nem tartják meg, hogy az ország jövedelmeit kiviszik, s benn a katonaságot éhenhalni vagy rabolni, a szegény népet sanyargatni hagyják. Itt nem a rendi alkotmány, nem egyes osztályok privilégiumai sértvék, hanem a magyarságnak mint népi egységnek fennállása forog kérdésben. Erdélyre végkép rátette a kezét a barbár, s nevelőjéhez, Pázmányhoz hasonlóan Zrínyi is megmondta: Erdély fája kidőltével mi is romlásba esünk. Várad bukása a hajdúkat, Debrecent és az egész Tiszántúlt kiszolgáltatta a töröknek, Érsekújváré pedig a Vág és Nyitra, völgyét az éjszaki országhatárig tette ki a török dúlásának. Békés élet többé, a vasvári határok mellett, alig volt lehetséges; a magyar nép, kiforgatva mindenéből, valóban kénytelen volt felvetni a gondolatot, nem élhetne-e nyugodtabban a Nyugattól elválva, s a töröknek, évszázados küzdelem után, végre is behódolva.

A Nyugattól elidegenedés soha nem látott gyorsasággal terjedt az országban. Hozzájárultak egyéb okok is. A töröknek mindinkább kiszolgáltatott ország a Habsburg-birodalom védelme helyett annak csak elnyomását érezte. III. Ferdinánd halála után, mivel koronás fia, IV. Ferdinánd még őelőtte meghalt, az 1655-i országgyűlésen I. Lipót választása nagy nehézségek közt ment végbe, mert az udvar ismét megpróbálta az örökös királyság megalapítását. Míg azonban félszázad előtt Pázmány a Habsburg-ház törökellenes érdemeire hivatkozhatott, hol voltak ekkor már ez érdemek? Az udvar publicisztikai működésére németgyűlölettől csepegő válaszok jöttek, s az ifjú király végre is szokott formában kiadta a hitlevelet, s eskűt tett az ország szabadságaira. A kormányzás persze továbbra is Bécsből történt, s az ausztriai tanácsosok bűneivel szemben lojális magyarok úgy tartották fenn királyhűségüket, hogy különbséget tettek tanácsos és király közt. Így Zrínyi Miklós: „az mi kegyelmes császárunk csak pro forma kérdez tanácsot tőlönk és immár mindent elvégzett akkor az német tanács, mikor az magyar urakat híjják, de nem az mi kegyelmes urunk oka az, hogy mi nem vagyunk elegendők”. Lippay György érsek meg azon búsul, hogy beadványai a császár helyett a tanácsosok kezébe jutnak, akik a dolognak idegen színt és magyarázatot adnak, s egyébként is „igen szeretik a nyugalmas életet és most teljesedik bé a régi mondás: olyak adnak az királynak tanácsot, kik nem ették az alföldi kalácsot”. Tényleg egy kényelemszerető idegen társaság kerítette kezébe Magyarország ügyeinek intézését, anélkül, hogy ahhoz legcsekélyebb képzettsége, tehetsége vagy jóakarata lett volna. Az ország azonban nem tudott magán segíteni, főurak és főpapok egymásközt viszálykodtak, érsek és nádor vetélkedése Pázmánytól és Esterházytól tovább szállt utódaikra, Lippay érsek Pálffy Pállal volt rossz viszonyban, akit a protestánsok szavazata tett nádorrá, majd Wesselényivel jó barátságban volt ugyan, de ez Zrínyi Miklós mellett észbeli és jellembeli tulajdonságokban egykép háttérbe szorult, Zrínyi pedig különös gúnnyal írta magáról: „nem vagyok heliotropium, nap után járó fű vagy pap után járó fű”. Őnéki a legtöbb főúr ellensége volt, a kisnemesektől pedig nagyúri szokásai és műveltsége választá el, csak kis társaságban étkezett, amit emberei barátságtalannak és felesége után német szokásnak tartottak; a végnéküli ivást, a politizálás szülőjét ki nem állhatta. „Hogy itt tétlenül sinylődöm, írta Zrínyi, annak a század rosszakarata az oka”, s valóban hatást alig gyakorolt századára, melyet messze megelőzött. Vallási dolgokban, bár hithű katholikus volt, ellensége az erőszakos térítésnek; az 1662-i országgyűlésen Wesselényivel együtt közvetítni próbál protestáns és katholikus közt, de a politikát még ekkor az egyháziak intézik el, a katholikus klérus nem enged, s a protestánsok, kikérve az ágostai és református lelkészi kar véleményét, tárgyalásaikat megszakítva eltávoznak az országgyűlésről. Az annyifelé szakadt országot Zrínyi egyénisége sem tudta egyesíteni, még kevésbbé a tekintélytelen Wesselényi, vagy az országbíró, a gőgös, gazdag, művelt, térítő katholikus Nádasdy Ferenc.

Ebben a hangulatban találkozott a szentgotthárdi csata után Zrínyi Bécsben a franciákkal, kik hősiesen harcoltak, s benne most igazi vezérüket, a törökverő hőst ünnepelték. A francia urak pohár és lakoma közt szidalmazták Montecuccolit és megérezvén a magyarokban a hasonló heves temperamentumot, fraternizáltak és terveket kovácsoltak velük. Guitry marquis egyenesen ajánlatot tett Zrínyinek, válasszák meg XIV. Lajost magyar királynak, s ő legyen a helytartója. Zrínyinek jól esett Lajos részéről a kitüntető figyelem, mellyel még Szentgotthárd előtt az ő, kereszténység szolgálatában szerzett érdemeiért 10.000 tallért küldött neki ajándékba, de királyhűsége nem engedte meg ily ajánlatok megfontolását. Bécsből végkép elkeseredve ment haza Csáktornyára. Ide küldte hozzá a francia csapatokkal jött, s immár Franciaország bécsi követévé kinevezett Gremonville lovag az éppen arra járó, s fiatalos kedvében minden lében kanál Bethlen Miklóst hasonló ajánlatokkal, melyeket a követ persze teljesen felelőtlenül, csak próbálkozás kedvéért tett. Zrínyi Bethlennek egyelőre még nem nyilatkozott, várta, hogyan teljesíti Lipót legújabb ígéreteit a magyar várak magyar őrségére nézve. November 18-án vadászaton erdei disznó szétmarcangolta.

A Zrínyi Miklóssal folytatott nagyon is egyoldalú beszélgetésből nőtt ki most Franciaországnak és a magyar malcontenseknek politikai kapcsolata, mely három étapeban: a Wesselényi–Zrínyi-összeesküvésben, a Thököly-, s végül a II. Rákóczi Ferenc-féle mozgalmakban folyt le. XIV. Lajos egyelőre nem akart egyebet, mint Magyarországon, a Habsburg-ház háta mögött az elégedetlenséget annyira növelni, hogy ez a császári hadsereg egyes részeit elvonja a nyugati harcterekről. Hogy neki, az abszolút királyi hatalom prototípusának, teljesen közömbös volt a magyar rendek szabadsága, az csak természetes; célja érdekében némi pénzen és sok jó szón kívül egyebet úgy sem áldozott. Követei az ígéreteket is mindig a saját nevükben, királyuk lekötelezése nélkül tették s így Gremonville utóbb egész magyar érintkezését letagadhatta. De volt annyira jó diplomata, hogy az elégedetlen magyarok nyilatkozatait szívesen fogadta, sőt azokat provokálva, mind tovább taszította őket a lejtőn, melyen megindultak.

Gremonville épp oly rosszindulattal nézte magyar barátjait, akárcsak az ausztriai miniszterek: hiú, megbízhatatlan, önző, pénzsóvár embereknek tartotta őket, akik egymás közt is folyton torzsalkodnak, s egymást szívesen elárulják. Szerinte Lippay György érsek volt az egyetlen, aki „titkos praktikára”. Zrínyi halála után, alkalmas volt, mert titkot tartott és az országban tekintélye volt. Az érsek a kapucinusok bécsi kolostorában, szentmise után, panaszkodott neki, hogy a vasvári béke célja a magyar szabadság eltörlése, a magyarok „vasbaverése”, s mellén keresztbe téve karjait, kijelentette, hogy a magyarok minden reménye XIV. Lajosban van. De ekkor már pozitívebb ajánlatot is kapott a francia király: Zrínyi Péter nagyravágyó felesége, Frangepán Anna Katalin a velencei francia követ pártfogását kérte a magyarok mellett, férje pedig hasonló kéréssel fordult Gremonvillehez, aki azonban a hevesvérű és hangos beszédű főurat egyelőre csak csillapította. Közben Zrínyi Péter leányát, Ilonát elvette II. Rákóczi György immár katholikus árvája, I. Rákóczi Ferenc választott erdélyi fejedelem, a nagy makovicai lakodalom után Zrínyi a stubnyai fürdőben találkozott 1666 áprilisban a beteges Wesselényi nádorral, akivel hitlevelet állított ki, hogy egymást a haza javában támogatják. A stubnyai értekezleten több közép- és kisnemes is részt vett, s megbízták Zrínyit, tárgyaljon Gremonville-el és kérjen tőle 100.000 forintot a mozgalom céljaira. A nádor, bár óriási birtokok ura volt, főként felesége, a murányi Vénus, esztelen gazdálkodása, s folytonos új birtokvételei miatt, a vagyoni bukás szélén állott; Széchy Anna Mária anyagi érdekből is sürgette a felkelést, melytől családja új felvirágzását remélte.

Stubnyától kezdve francia vonatkozásban különös játék folyik. Magyar urak és nemesek egyre bekopogtatnak a francia követnél fantasztikus terveikkel, melyeket Gremonville figyelmesen végighallgat, néhány barátságos szóval nyugtat, s különben pókként várja a hálójába tévedő legyeket, anélkül, hogy ez éveken át folyt tárgyalásaiban bármiként is kompromittálná, kötelező ígéretekkel, az ő királyát. Legvérmesebb a lutheránus ügyvéd, Vitnyédy István, aki francia vérbeli hercegnek ajánlja fel a szentkoronát, magyar-horvát-erdélyi-oláh államszövetségről képzelődik, Magyarországnak helyet és voksot követel a német birodalomban s ugyanakkor Lengyelországgal is szövetséget akar. Tartózkodóbbak voltak a nagyurak, kiknek sorában az egyedüljáró, mindenkitől félt Nádasdy Ferenc országbíró is csakhamar megjelenik: ő maga küldött 1666 júliusában szövetséglevelet a nádornak Murányba, aki ezt szívesen aláírta. A nádor maga is pénzt kért Gremonvilletől, aki egy este elment az ő bécsi szállására és egyenesen megkérdezte, helyesli-e Vitnyédy tervét, s kész-e felmondani az engedelmességet a császárnak. Bár Wesselényi kitérőleg válaszolt, a francia mégis rávette, hogy Zrínyivel együtt XIV. Lajostól levélben kérjenek segítséget a magyarság részére, s maguknak az esetre, ha rosszul ütne ki a vállalkozás, a Rajna mentén birtokokat. Gremonville Nádasdyval és Zrínyivel is többször találkozott Bécs mellett, egy falusi korcsmában, ahová kereskedőnek öltözve ment el.

A francia szövetség azonban nem mindenkinek tetszett; Wesselényi inkább a török felé nézett, s vele a felvidéki protestáns nemesek, kik között Szuhay Mátyás és Szepessy Pál kezdtek az 1662-i országgyűlés óta szerepet játszani. Wesselényi murányi értekezletén 1666 augusztusában a török szövetség terve kerül előtérbe, melyet Apafi és Erdély közvetítésével akartak elérni. Wesselényi itt Bethlen Miklóssal állapítá meg, hogy Apafi portai követe által ki fogja eszközölni, hogy a török fogadja védelmébe az országot, mely szabadon választhassa királyát, kül- és belügyeiben független legyen, de a védelemért évi tiszteletdíjat fizessen. A tervet Bethlennek átadva, fájdalmasan mondta, hogy az egész keresztény világ csodálkozni fog, hogy legádázabb ellenségünket tesszük urunkká és koronás királyunktól elpártolunk, de meg kell lenni. Wesselényi e lépése, a sok fantasztikus és felelőtlen terv közt, egyetlen logikus következése volt Montecuccoli és az udvar vétkes török politikájának.

Hadijelenet a Thököly-korból.
Birckenstein id. művéből, Alsólendva várát, s előtte magyar ostromló katonaságot ábrázolja.

A titok, azaz a titkok e szövedéke, mind szélesebb rétegekben terjedt el. Bethlen és Teleki Mihály, és Apafin kívül más erdélyi urak is tudták már, Apafi le is küldte követét, Baló Lászlót a portára, csak éppen útiköltséget nem akart neki adni sem ő, sem az urak, úgyhogy végül az immár egészen pénztelen nádor vett fel Baló útjára 3000 aranyat a gazdag Thököly Istvántól, Árva és Késmárk urától. Baló a nagyvezírt nem találta Drinápolyban, Kandia ostromával volt elfoglalva, hova őt nem eresztették, visszajött tehát és 1667 tavaszán újra lement, ekkor beszélt is Ahmeddel, még pedig a császári követ emberének, Panajotti tolmácsnak jelenlétében. A nagyvezír megköszönte Apafi jóakaratát, de a segélykérést elutasítá azzal, hogy a császárral béke van és ő Kandiában van elfoglalva. Panajotti a dolgot jelentette Casanova, császári portai követnek, aki azt tovább adta Bécsbe, s az ausztriai kormány előbb tudta meg az ügy elintézését, semmint Apafi által az „interesszátusok”.

De Bécsnek csakhamar tudomására jutott az egész szövedék is. Lippay érsek 1666-ban, Wesselényi nádor 1667 áprilisban meghalván, nem maradt többé vezető, akinek tekintélye lett volna. Nádasdynak első dolga volt, hogy az udvar jóakaratát a közelgő nádorválasztásra megszerezze s ezért Laxenburgban a császárnak és a haditanács elnökének, Gonzagának az egész ügyet felfedezte. A bécsi kormány a magyarok hűtlenségi híreit nem tartotta nagy dolognak, mivel bennük úgysem bízott, s azzal is tisztában volt, hogy egymásnak nagy ellenségei, akik egységes akcióra képtelenek. Nádasdy e feljelentése után újból összetalálkozott Zrínyivel és Gremonville-el és azután jelen volt a titkos tanácsban, ahol Casanova jelentését felolvasták. Meg is írta a felvidékieknek, hogy a „kutya Panajotti” elárulta a dolgot. A mozgolódás tovább folyt, mintha mi sem történt volna, Zrínyi Péter nagynehezen kibékítette Rákóczi Ferencet a felvidéki protestánsokkal, akik el voltak keseredve, hogy Rákóczi anyja, Báthory Zsófia megvonta a sárospataki iskola és a protestáns lelkészek fenntartási költségeit, Nádasdy embereivel elraboltatta a kormány magyar szakértőjének, a magyar indigena, Thurzó-leány fia, gróf Rottal Jánosnak futárától államiratait: egy újabb stubnyai gyűlés az özvegy nádorné helyeslése mellett Bory Mihály tervét fogadta el, hogy egy bányavárosi pénzszállítmány fegyveres támadással szerzendő meg és a felkelés élére Nádasdy állítandó. Korábban, a nádor életében, ily kalandos és kivihetetlen tervekkel nem foglalkoztak komolyan; így utasítá el Wesselényi Vitnyédynek és báró Petrőczy Istvánnak, Thököly István sógorának azt a tervét is, hogy Lipótot bécsi vagy ebersdorfi vadászatán el kell fogni és a Vágvölgy valamely várában addig fogva tartani, míg a magyarok kívánalmainak eleget nem tesz. Most azonban a legfantasztikusabb tervet is végigtraktálták a Dunántúltól kezdve az erdélyi határig; Zrínyi Péter, a horvát bán, folyvást a felvidéken utazgatott; Nádasdy megírta Oratióját, melyben a magyar tunyaságot ostorozva, fegyveres felkelés mellett dönt, – a valóságban pedig semmi sem történt. Ami terv létrejött, azt el is árulták az udvarnak vagy az udvar embereinek: előbb Iványi Fekete László mondja el, amit tud, az új esztergomi érseknek, régi császári diplomatának, Szelepcsényi Györgynek, aki ezt tovább jelenti a császárnak, majd az új szabolcsi főispán, Barkóczy István is megüzeni a dolgot az érseknek, utána a nádor főemberei, Bory Mihály és Nagy Ferenc ráveszik az anyagi gondjai alatt roskadozó Széchy Máriát, hogy az egészet felfedje Rottalnak, s kiszolgáltassa neki 1668 őszén az összes iratokat és szövetségleveleket. Ekkor már Lionne külügyminiszter is végkép elutasítá Zrínyi Péter követeléseit, oly formában, hogy azt Gremonville a császárnak is megmutathassa.

Ezzel az összeesküvés be is fejeződhetett volna, hiszen sem a francia, sem a török viszonylatban nem ért el célt, s maguk a vezetők jelentették fel öszes törekvésüket a királynak és kormányának. Zrínyi Miklós, Lippay és Wesselényi, ha eddig mennek, bizonyára abbahagyták volna, belátva törekvéseik sikertelenségét. Azok azonban, kik most a magyarság vezéreinek tartották magukat, annyira megszokták e titkosságokat, s annyira levetették a realisztikus gondolkodásmódot, hogy a lejtőn nem tudtak többé megállani. Annak dacára, hogy egymást beárulták, újra össze jöttek és tovább kovácsolták terveiket, együtt a felvidék köznemeseivel, akiktől különben kevésbbé volt várható felelősségérzet, mint az ország báróitól. Az összeesküvés lefolyása világosan mutatja, hogy főurak és köznemesek az új nemesi alkotmány korszakában megérkeztek a lengyel respublika szokásaihoz, ahol pártok és területi egyesülések, konföderációk uzurpálták, gyakran igen jóhiszeműen, az állami hatalmat, s hitték magukról, hogy egyedül ők az állami érdek képviselői. Az összeesküvés széthúzó, egymásnak napról-napra ellenmondó tagjai felelősség nélkül képzelték el, hogy ők találták meg a nemzet megmentésének útját, s ezen az úton az állami rendtől függetlenül, személyi kívánságaik érdekében is haladtak. Zrínyi Péter talán fejedelem, Nádasdy legalább is nádor akart lenni, a királynak, vagy ha ez nem megy, az „interesszátus” nemeseknek támogatásával.

A bécsi kormány nagyúr-tagjai annyira irtóztak súlyos következésű határozatoktól, hogy elfogadták Rottal javaslatát, mely szerint a felvidéki nemességet némi engedményekkel le kell csillapítani, s akkor az összeesküvés nyom nélkül eltűnik. Rottal 1669-ben a király nevében Eperjesre ment, kíséretében volt a főurak közt Zrínyi Péter is; a 13 vármegye és a városok követeinek a vasvári béke és Várad eleste körülményeit megmagyarázta, de megnyugtatni nem sikerült őket. A vármegyék országgyűlést kívántak a sérelmek orvoslására, Rottal is emellett volt, Nádasdy azonban ellenezte. Zrínyi még az eperjesi gyűlés előtt Rákóczi Ferenccel együtt egy lengyel nemest küldött Lengyelországon át francia segélyért, majd a gyűlés után, kocsiban együtt utazva Rottallal, elmondta neki az egész összeesküvést, a bűnt Nádasdyra tolva, akinek Rottal is ellensége volt. Vádjai megvizsgálására, a király Montecuccolit és Lobkowitz Vencelt küldte ki, ez utóbbinak, Sagan hercegének bécsi házában Rottal és Zrínyi előadták az összesküvés történetét, Zrínyi kegyelmet kapott, s Nádasdynak Rottaltól javasolt elfogatását sem látták még szükségesnek Lobkowitzék.

Ekkor már minden világos politikai pillantású ember abbahagyta volna a „praktikát”. Zrínyi Péter nem volt ilyen. Alig kapott Lipóttól kegyelmet, mikor hallván, hogy az ifjú Wisnioweczky Mihály lengyel királyhoz Leopold húgát, Eleonora főhercegnőt akarják adni, amiből osztrák-lengyel barátság volt kifejlődhető, kiküldött Lengyelországba egy Bargigli nevű domonkosrendű szerzetest, aki az ő felesége testvérének, az ifjú Frangepán Ferencnek udvari papja volt. A szerencsétlen Frangepán rossz viszonyban volt sógorával, de Zrínyi felkereste őt bécsi fogadójában, kibékült vele és vele fordíttatta le horvátból olaszra a Bargiglinek adott utasítást, mely tele volt az ausztriai ház elleni kifejezésekkel, Lipótot gyengeelméjűnek nevezte, s ellene a lengyel királynak a magyarság szövetségét ajánlta fel. Mivel azonban Zrínyi a lengyeleknél most sem ért el eredményt, ismét a törökhöz fordult, s Bukováczky Ferenc nevű végvári kapitányát 1669 novemberében átküldötte a boszniai basához, hogy ettől útlevelet kapjon a szultánhoz küldendő hódoló követsége számára. Jellemző akaratbeli és lelki zavarára, hogy azelőtt néhány héttel még arra gondolt, hogy Rómába megy IX. Kelemen pápához, s tőle kér pénzt – a török elleni háborúra.

Közben Nádasdy is követte Zrínyi példáját: udvari embere, Donellan ágostoni szerzetes útján újból feljelentette az egész ügyet, maga is mindent elmondott Lipótnak többórás audiencián, összes iratait benyujtotta, de kegyelmet már nem kapott: ügyét húzták, folyton megnyugtatva őt hogy minden rendben van. A felvidékiek tovább gyűléseztek, s Rákócziban nem bízva, Bocskay Istvánt jelölték ki fővezérnek, amikor már Montecuccoli is kizárólag császári seregek benyomulásától remélte az ország pacifikációját. A kitörés nem sokáig váratott magára. Bukováczky Szalonikiben a szultán elé került, akinek Zrínyi nevében adó mellett felajánlta Magyarországot; onnan Kandiába küldték, ahol azonban a magyarokra gyanakvó nagyvezír nem fogadta, s üres nyilatkozatokkal bocsátotta vissza. Panajotti azonban az egész kiküldetésről tájékoztatta Casanovát, aki nem akart hinni szemeinek, hogy egy Zrínyi ilyen követséget küld, – a tolmácstól értesült az erdélyi követ is arról, hogy Zrínyi magának kéri Horvát- és Magyarországot, nem pedig Apafinak, minek következtében az erdélyiek is elhagyták az összeesküvők pártolását; Bornemisza Anna keserűen átlapította meg, hogy pápista uraknak nem lehet hinni. Zrínyi azonban készpénznek vette Bukováczkynak diadalt ígérő leveleit, katonáit összegyűjtötte, Miklós testvérének özvegyét, Löbl Zsófiát kizavarta Csáktornyából, nehogy a németes asszony útban legyen. De a felkelés minden momentumára szinte rithmikusan jött a megbánás. Előbb a hozzácsatlakozott, léha életű stájer Hans Erasmus Tattenbach gróf jelentette fel Zrínyi hadikészületeit, azután maga a bán küldte Bécsbe a jámbor Borkovich Márton zágrábi püspököt, hogy számára kegyelmet eszközöljön. Lipót ekkor ébredt fel nemtörődömségéből, megírva madridi követének, hogy álomnak vélné, ha nem volna igaz a magyar urak török szövetkezése, de úgy rá fog koppintani kezükre, hogy fejük is leesik belé! Zrínyi ezalatt, a helyzetet végzetesen félreismerve, új követként Forstal nevű udvari papját küldte Bécsbe, s a kegyelem mellett birtokadományokat is kért magának, de Frangepán már fegyverrel támadt Zágrábra, a dolog visszavonhatatlanul törésre került, az ifjú grófot Draskovich és Erdődy grófok a túrmezei nemességgel szoríták vissza. Frangepán Zrínyihez futott, a kanizsai basától hiába vártak segélyt, Herberstein gróf károlyvárosi generális seregei megindultak a Zrínyi-birtokok ellen, s a büszke bán, sógorával együtt lóra kapva, 1670 áprilisában Bécsbe rohant, hogy személyesen kérje a császár bocsánatát. Birtokait a német és vlach katonaság teljesen felprédálta.

Nem kevesebb tetterőhiány nyilvánult meg a felvidékiek közt, akik Rákóczi Ferencnek voltak vendégei Sárospatakon, s ott kapták Zrínyi levelét, melyben jelenti, hogy Horvátországban kiüt a tűz. A nemes urak követni akarták a példát, a józanabbak hangja elhallatszott és Rákóczi azzal kezdte meg a felkelést, hogy a várában vendégül időző gróf Stahremberg Rüdiger tokaji várparancsnokot elfogatta. Az összeesküvők Rákóczit és Bocskait választák fővezérnek, s az egri basától kértek, hasztalan, segítséget. A felvidéki vármegyék többsége, az interesszátusok nyomása alatt, fegyverkezést rendelt el a németek ellen, de sereg sehogy sem jött össze, s Zrínyi elfogásának híre mindenütt lehűtötte a kedélyeket.

A bécsi kormány feje az első titkos tanácsos, Lobkowitz herceg volt, aki e helyét 1668-ban foglalta el, mikor elődjére, Auerspergre a Gremonville-lel való érintkezés és a császári politikának elárulása rábizonyult. Lipót Auersperget birtokaira száműzte, de a magyarokra súlyosabb büntetés várt. Bennük Lobkowitz és Montecuccoli úgyis született rebelliseket láttak, s el voltak szánva, a gonoszt tövestől kiirtani. A vizsgálatot Johann Paul Hocher báróra bizták, az ausztriai kancellárra, polgári származású jogászemberre, aki segédjével, Abele lovaggal, a titkos tanács titkárával együtt nagy pedantériával készítette elő a pört. A magyar törvények alkalmazásától, melyek magyar hatóságot szabtak meg, eltekintettek, s a három vádlottat, Zrínyit, Frangepánt és Nádasdyt császári, csupa németekből álló törvényszék elé állították. Kétségtelen, hogy a főurak több esztendő alatt sok olyan dolgot követtek el, amiért rendes időben magyar törvényszék is vétkesnek mondotta volna őket felségsértésben, azonban a legtöbb esetet már korábban bevallották, s érte kegyelmet kaptak, Nádasdy pedig legutóbbi megtérése óta nem is vett részt többé Zrínyi és Rákóczi esztelen cselekedeteiben. Külföldi hatalmak, így különösen a pápa is közbeléptek érettük, de Hocher és Abele nem eresztették ki zsákmányukat; a három főúr halálra ítéltetett, s 1670 április 30-án Nádasdynak a bécsi városházán, Zrínyinek és Frangepánnak Bécsújhelyen feje vétetett. Abelének Nádasdy kivégeztetésénél kellett volna jelen lennie, de ő jobban örült Zrínyi halálának, s Bécsújhelyen asszisztált a kivégzésnél, miután a halálos ítéletet kimondó tanácsülésen már „ex tempore” kárörvendő verset költött Zrínyire, akinek szerinte hiába volt jelmondata (bátyjával együtt) a „Sors bona”, az ily gonosz ember örülhet, ha „mors bona”, jó halála lesz.

A többi összeesküvő felett magyar bíróság ítélt, mely 1670 decemberében ült össze Pozsonyban Rottal elnöklete alatt, miután már előbb egy lőcsei bizottság, ugyancsak Rottal alatt, anyagot gyüjtött a perek számára. Rákóczi Ferenc elkerülte a pört, anyja, Báthory Zsófia érdemeiért; az özvegy fejedelemasszony ismét szárnyai alá vette fiát, kinek könnyelműségét nagy összegekkel és várainak német őrség kezébe szolgáltatásával fizette meg. Széchy Mária is kegyelmet kapott; vagyonából teljesen kifosztva, mint szegény özvegyasszony, alig köznemesi sorban, halt meg. Igen sokan Erdélybe menekültek, a 2000 vizsgálati fogoly egy részét szabadon kellett bocsátani, s akit Rottalék elítéltek, az is visszakapta szabadságát, de birtokaitól kegyetlenül megfosztották. A pozsonyi bizottság, s benne főként Szelepcsényi érsek, Forgách Ádám és Zichy István, a kamara érdekeit nagy keménységgel képviselték. A három nagyúron kívül Tattenbachot végeztette ki egy stájer bíróság, a pozsonyi pedig a zempléni Bónis Ferencet, aki fegyveresen akart ellenállni, továbbá Drábik Miklóst, a már említett fanatikus Habsburgellenes jóslatoknak valószínűleg elmebeteg szerzőjét. Vitnyédit korábbi halál mentette meg a hasonló sorstól.

Mindezt pedig, a vizsgálatokat és ítéleteket az tette lehetővé, amit Montecuccoli és társai oly régóta tartottak a magyar kérdés egyetlen panaceájának: az ország katonai megszállása. 1670 májusában a Vág mellől 8–9000 főnyi császári sereg indult el, a 30 éves háború egy öreg generálisa, Spork János tábornok vezetése alatt, aki alvezéreivel, köztük Spankau Parissal, Heister Gottfrieddel s az ifjú Lotharingiai Károly herceggel különböző menetekben az egész országot ujra meghódítá a bécsi abszolutizmusnak. A magyar rendiség régi bűnében: központi szervezet, hadsereg elhanyagolásában bukott el, a vármegyék sereg híján egymásután meghódoltak, s a Bocskay óta kifejlődött nemesi alkotmány romjain megjelent, kendőzés nélkül, a maga igazi arcával, a bécsi abszolutizmus.