A Lipót-féle abszolutizmus.

A nyugati abszolutizmus az európai fejlődésben. I. Lipót személye és tanácsadói. A népjóléti momentum hiánya, Magyarország koloniális helyzete az ausztriai abszolutizmusban. A bécsi magyargyűlölet, germanizáló törekvések. A Verwirkung-elmélet. A repartició; a Gubernium berendezése. A vallási kérdés; a katholikus restauráció a városokban. A pozsonyi törvényszékek és gályarabok. Pénzügyek, a végvári katonaság redukciója. – A bujdosók. Erdély szerepe. Lengyel és francia kapcsolatok. Thököly szerepe, a szervezkedés hiányai; török szövetség. Az 1682. évi hadjárat. – Az alkotmány helyreállítása, a pápaság közvetítő szerepe, az 1681. évi országgyűlés; a vallási kérdés új rendezése. A török háborúk hatása alatt új abszolutisztikus törekvések, az 1687. évi országgyűlés, a fiági örökösödés és az alkotmánybiztosítékok.

A tőlünk nyugatra fekvő országokban az abszolutizmust manapság morális felháborodás nélkül tekintik, mert tudják róla, hogy az kovácsolta össze a feudális és rendi zűrzavarból az új nemzeti államok büszke egységét, az a szülője az újkor nemzetállama politikai és gazdasági erejének. Nyugaton ma már évtizedek óta él széles körökben azon tudományos felfogás, mely a XV. századtól a XVIII. századig terjedő kort az abszolút erők kifejlődése szempontjából értékeli és a modern jogállamnak, a szegény nép felszabadulásának, a népjóléti gondolat törvényhozási érvényesülésének és nem utolsó sorban a nemzeti irodalmak első klasszikus fénykorának előhívóját, okozóját, e századokban egyetlen istápolóját, a fejedelmi abszolutizmusban látja. Ezen többszázados fejlődési vonalban a XVII. század jellegét Richelieu, XIV. Lajos és Colbert abszolutizmusa adja meg: a rendi privilégiumok, a territoriális erők végleges megsemmisítésével, az állam összes erőinek a király személyes akarata alá helyezésével, valamint a francia nemzetállam politikai és gazdasági egységének megteremtésével. Más államok követték a francia példát: Dánországban és Svédországban a század második felében jön létre formálisan is, a rendi alkotmányok hatályon kívül helyezésével az abszolutizmus; a német tartományok sem maradnak hátra, az olasz fejedelmek és Spanyolország pedig talán még a franciákat is megelőzték. Még a szabad Hollandiában is a fejlődés hatalmas motívumát nyújtja az Orániaiaknak központosított s valóságban alig korlátolt katonai és tengeri hatalma.

A Habsburgok bécsi kormányában, mint láttuk, szintén régóta kísértgettek az akkor általános európai ideák, bár érvényesülésüknek mindeddig útjában állott a központi szervezet gyengesége, mely alapítójának, I. Ferdinándnak, korától kezdve egyre mélyebbre hanyatlott és erős akaratú cselekvésre képtelenné vált. De a császárokban, II. és III. Ferdinándban is hiányzott a személyes lendület és a felelősségnek bátor elvállalása, mely nélkül a fejedelem személyes tulajdonaira felépített abszolutizmus nem volt elérhető. Utóduk, I. Lipót, fiatalon került trónra, miután előbb, testvérbátyja életében, egyházi pályára nevelték. Félszázados uralmi korszakára kétségtelenül az ő személyes akarata is hatással volt; ma már nem tekintjük őt annak az akarattalan, lanyha, sőt renyhe észjárású embernek, aki mindenben tanácsosaira hagyatkozva, vadászatnak, olasz zenének és verscsinálásnak meg a családi élet örömeinek élt. Lipót jóindulatú, magánéletében ártatlan ember volt, aki őszintén könyörgött a tőle halálra ítélt Nádasdy lelki üdvéért, s akinek szemeit könny borítá el, hallva Frangepán istenes végének leírását. De a halálos ítéleteket végrehajtatta, aminthogy kevés uralkodó nevében folyt annyi véres háború s nem kevésbbé véres ítélet és kivégzés, mint az övében. Lipót magát Istentől behelyezett uralkodónak tartotta, aki, kortársai felfogása szerint, egyedül felelős Isten előtt alattvalóiért, de ezt a felelősséget nem viselte oly bátran, lehet mondani: skrupulus nélkül, mint XIV. Lajos. Hiányozván belőle a lángész és a személyiségnek büszke öntudata, felelősségét munkával, aktaírással és az ügyek tanulmányozásával akarta könnyíteni, s elégedetten jegyezte fel a krakói kalendáriumban, hogy egy év alatt 386 levelet írt, 8265 aktát írt alá, 481 audienciát adott. Mindent áttanulmányozott, de határozatlan, támaszt kereső lelke a döntésnél szívesen igazodott tanácsosai után, akik pedig – s ez a döntő – az akkori abszolutisztikus kormányformának erős meggyőződésű hívei voltak.

Az új rendszer megalapítója Lobkowitz Vencel herceg, aki Auersperg bukása után, 1669–1674 közt volt az első miniszter, hogy végül mint a franciabarátság állandó híve, Gremonville-lel való, árulásszámba menő érintkezése miatt kegyvesztetté váljék. De ötéves kormánya alatt, Hocher és Abele segítségével, megalapítá Magyarországon az első abszolutisztikus periódust, s ezzel a Habsburg-monarchia történetének új irányt adott. Mellette Königsegg birodalmi alkancellár, utána Montecuccoli és Kinsky gróf cseh kancellár szolgáltak ugyanezen irányban, mindnyájan az erős ausztriai kormánynak és a császári hatalom teljességének előharcosai, s ehhez képest a rebellis magyar nemzetnek, már a Wesselényi-összeesküvés előtt is, személyes ellenségei.

Törekvéseikben aránylag kis helyet foglalt el a Habsburg-uralom alatt álló országok egybefoglalásának gondolata. Elmondhatjuk, I. Ferdinánd a bécsi központi hatóságok megalapításával többet tett ez irányban, mint az abszolutizmus ez elvi téren képzett követői, akik szinte kivétel nélkül rossz adminisztrátorok, gondtalan nagyurak voltak, úgyhogy alattuk a bécsi hatóságok példátlan tehetetlensége miatt a már meglevő egység semmivel sem gyarapodott. Az ő abszolutizmusuk egyszerűen abban állott, hogy a magyar alkotmány megszüntetésével a császári teljhatalomból kifolyólag akarták Magyarországot kormányozni, s belőle minél több adót kipréselni. Lobkowitzék abszolutizmusából végzetesen hiányzik a népjóléti momentum, mely a nyugati abszolutizmusoknak legnagyobb történeti igazolását szolgáltatja: a francia korlátlan királyság már IV. Henriktől kezdve gondoskodik a felelősségére bízott nép anyagi jólétének emeléséről, s a feudális jogok megszorítása, a zabolátlan nagyurak kivégzése csak egyik oldalát teszi a francia éremnek, a másikon ott van Sullytől kezdve Colbertig a nagyszerűen kigondolt és óriási erőkkel végrehajtott gazdasági programm. Lobkowitzék Richelieut követték a nagyurak lefejeztetésében, de gőgös nagyúri észjárásukban soha, meg nem fordult, hogy a népet, melyet saját rendelkezési jogától megfosztanak és amelynek kormányzását magukra veszik, nagyobb kereseti lehetőségekhez juttassák és az éhhaláltól megmentsék. Colbert az ő hatalmas ipartermelő működésében évről-évre gondosan figyelte az egyes francia tartományok gabonatermését, a városi lakosság szükségleteit, s ezekhez alkalmazva engedte meg itt, tiltotta el más határokon a gabonakivitelt. Amikor még a legkisebb olasz állam kormánya is foglalkozott e kérdéssel, ugyanakkor a bécsi kormánynak semminemű gabonakereskedelmi politikája nincs, és eszeágában sincs arra gondolni, hogy a magyarországi termelést szabályozza és felhasználja. Lobkowitzék durva, erőszak kifejtésén kívül egyébre nem képesek; a kormányuk alá került agrárországok agrártermelésével még kevésbbé gondolnak, mint az akkor divatos merkantilizmus szellemében új iparágak alapításával. De országaik indusztrializálásában sem jutnak tovább annál, hogy nyugaton tanult nemzetgazdászokkal néha-néha kegyesen szóbaállnak, s terveik végrehajtására csekély összegeket kockáztatnak. A korszak osztrák kameralistái, Becher és utána Schröder, angol, hollandi, francia minta után az ipari import elkerülése és a pénznek a monarchiában benntartása végett gyapjú-, selyem-, szövet-, majolika-, üveggyártást akarnak berendezni; az első ily ipartelepet a bécsi Tabor-on Sinzendorf gróf udvari kamaraelnök saját hasznára tűri meg, utóda pedig, a már ismert Abele, aki ugyan nem lopott, de viszont pénzügyek iránt semmi érzékkel nem bírt, végleg feloszlatja. A Colbert-féle iparpártolás e tragikomikus bécsi kísérleteiből azonban Magyarországnak annál kevésbbé van haszna, mert mindezen teoretikusok és nyomukban a politikusok az újosztrák iparterületet úgy konstruálják meg, hogy az ipari termelés a német és cseh tartományokban összpontosíttassék, s Magyarország továbbra is csak nyersanyagtermeléssel foglalkozzék. Ausztriának gazdasági autarkiáját 1684-ben Hornigk kameralista nemcsak lehetőnek, hanem tudatosan kiépítendőnek tartja „Österreich über alles, wenn es nur will” című munkájában, ahol Ausztria fogalmába, az osztrák „Erzhaus” birtokai közé természetesen a magyar királyságot is beleérti, de ez utóbbit az új iparpártolás minden áldásától megfosztja. Hornigk szerint a francia mintára létesítendő ipari munkát a már meglevő háziipari helyekhez kell csatolni, vagyis a sziléziai, morva, cseh, stájer gyolcs-, szövet-, fegyver- stb. gyártás helyeihez; a magyarországi, pl. szepesi és egyéb háziiparról ő állandóan megfeledkezik, s Magyarországnak kizárólag a nyersanyagtermelésben jelöl ki helyet. Az ország gabna-, bor-, hal-, állatgazdaságát nem tudja eléggé csodálni: a Tisza félig halból áll, s csak félig vízből, a majorságok teli szárnyassal, a mezőkön a fű oly nagy, hogy a legelő marhák ki se látszanak belőle, egyszóval Magyarország „valódi kenyér-, zsír- és húsbánya”, amely tehát kiválóan alkalmas arra, hogy fölöslegével az ausztriai lakosságot táplálja, s így ez utóbbi, agrárgondoktól mentesen, minél előbb indusztrializálódjék.

Itt van az ausztriai abszolutizmusnak, de egyúttal az egész osztrák államgondolatnak is eredendő bűne. Az ausztriai „gesamt” állameszme, mely Magyarországot is magába akarta foglalni s ezért Lipóttól kezdve a dualisztikus korszakig annyi erőfeszítést tett, már születése pillanatában sem képes Magyarországot mint homogén, az ausztriai tartományokkal ugyanazon bánásmódot érdemlő területet elképzelni, hanem ezek mellett Magyarországnak kezdettől fogva alárendelt, elnyomott helyzetet jelöl ki. Hogy Magyarország agrárgazdagságával táplálja az ausztriai lakosságot és nyersanyagával az osztrák ipart, innen csak egy lépés kell annak kimondásához, hogy viszont az osztrák ipar termékeit, a magyar eredetű nyersanyagok feldolgozásait Magyarország legyen köteles megvásárolni. Magyarország a fejlett iparral bíró osztrák tartományok gyarmati területe, ez a fogalom csirájában megvan az osztrák kameralistáknál akkor, mikor először képzelik el egységes gazdasági terület gyanánt a monarchiának még politikailag annyira különböző országait. Magyarországnak ez az inferioris helyzete megfigyelhető akkor is, mikor agrártermények, gabna, főként bor kiviteléről van szó; s bár Becher és utódai a kitűnő magyar bor nélkül a hollandiai és angliai exportot el sem képzelhetik, kísérleteikben, melyek különben a bécsi hatóságok értelmetlensége miatt kudarccal végződnek, magyar bor mellett osztrákot is kivisznek azzal a gondolattal, hogy ha a jó magyar borral biztosítják a külföldi piacot, a magyart könnyen helyettesíthetik majd az osztrák borral.

Anélkül, hogy az adatokat tovább halmoznók, kimondhatjuk, hogy a Lipót-féle abszolutizmusnak teljességgel hiányzott az a népjóléti jogosítványa Magyarországon, amely az újkori abszolutizmust a fejlődés új, magasabb lépcsőjévé avatja, a feudális és rendi világgal szemben. A bécsi kormány nem törődött a magyar népesség anyagi helyzetével, s amennyiben ezt mégis számításaiba vonta, csakis az ausztriai lakosság érdekében tette. Ebből a szempontból eljárása az akkori merkantil-abszolút szisztémák sorában egészen példátlan, mert hiszen mindegyik államférfiú kötelességének tartá az ő gondjaira bízott egész területről egyformán gondoskodni, csakis a bécsiek tettek Magyarország rovására különbséget a nekik alávetett országok közt.

Ennek a jelenségnek eredetét kutatva, Lobkowitz és társai magyargyűlöleténél kell megállapodnunk. Lipót maga távol állott ily érzelemtől; ő különben is szenvedélyekre szinte képtelen volt, s ezenkívül 1655-ben letett királyi eskűje is kötötte őt annyiban, hogy magyarjaival tudva nem akart rosszul bánni. Tanácsosainak magyarellenes javaslatai nála folyvást akadályokra találtak, pl. Schrödert azért nem akarja magyar kamarai tanácsossá kinevezni, mert „egy német kinevezése mégis aggodalmas volna”. Szelepcsényi érsek felterjesztéseire már 1672-ben elhatározza magát, hogy letér az abszolutizmusról, nehogy „a magyarok arra a nézetre jussanak, hogy őket elvetettük és romlásnak kitettük”. Tudjuk azt is, hogy a magyar alkotmány formális eltörlésére soha se tudta magát elhatározni, bár miniszterein kívül egyházi szakvélemények is ajánlták neki, hogy a magyarok hitszegéseire ezzel a megengedett eszközzel válaszoljon. De tanácsosainak magyargyűlölete legalább is nagy bizalmatlanságot keltett fel benne a rebellis nép iránt, s pl. Széchenyi György győri püspököt fogadván, utólag megjegyzi, hogy ez belekeverte a beszélgetésbe az ő „hungarizmusait”, azaz az ország alkotmánya mellett, a bécsi kormány ellen beszélt. Lipót nem gyűlölte a magyarokat, de fejedelmi hatalmának megrögzött ellenségeit látta bennük, még főpapjaiban és leghívebb főuraiban is; ezért engedett szabad kezet tanácsosai magyargyűlöletének, mely nem egyszer szinte valószerűtlen szenvedéllyel jelentkezett.

Nemcsak hogy a bécsi kormányközegek a magyarságnak autonómiájához való ragaszkodását mindegyre németgyűlöletnek minősítették, – pl. a művelt Schröder is a magyar kamara törvényszerű magatartásában a „germán név és nép elleni igazi rebelliót” látott –, azaz magukat mindegyre személyükben, német nemzeti érzésükben látták sértve akkor, mikor a magyarok vonakodtak nekik hódolni: ők maguk aktíve is a magyarság nemzetiségének megsemmisítését javalták. A Wesselényi-összeesküvés idejében Hocher köréből származó memorandum Lipótban új Herkulest ünnepel, aki mindennap új szörnyekkel harcol, melyeket a magyar nép vadsága és arcátlansága költ fel ellene. A magyar természet gonoszsága nem javítható, csak megtörhető, ne higyjen tehát a császár azoknak, akik puhaságot ajánlnak. Minek a kard, ha hüvelyben van? Az összeesküvések és rebelliók vérrel büntetendők; vágjon oda a császár, s gondolja meg: a holtak nem harapnak. Így némi érvágással még meggyógyulhat a beteg test; a magyarság megfékezve hozzászokik a német katonához, megszereti a német szokásokat, melyeket ma gyűlöl és természetét megváltoztatva, végül is felveszi a német nyelvet, s ezen lesz ékesszóló, melyet eddig üldözött. Persze ehhez idő kell, de hát a vadállatok is lassankint szelidülnek, teszi hozzá a bécsi kormánykörökhöz tartozó szerző, aki a tudatos németesítés egyik elrettentő vadságú képviselője. Műveltségére jellemző, hogy a német katonai megszállástól reméli a magyarság germanizálását.

A gyűlöletnek ebben a légkörében készül el a bécsi kormány teóriája a magyar alkotmány megszünéséről. Az összeesküdtek feje még le sem gördült, Zrínyi Pétert éppen csak hogy elfogták, Nádasdy még szabadon járt, mikor már Lipót elhatározta: „az alkalmat ki akarom használni arra, hogy az ügyeket Magyarországon másként rendezzem be”. A rendiség helyébe Európaszerte új berendezést követelt az abszolutizmus szelleme; nálunk azonban Lipót miniszterei jónak látták az erőszakos átalakítás ódiumát a magyarok rebelliójára tolni, s így alakult ki az abszolutizmus első indokolásául azon elmélet, melyet Ausztria később Verwirkungstheoriának szeretett nevezni. Königsegg alkancellár ezt így fejezte ki: „a magyarok rebelláltak, s ezzel minden privilegiumukat elvesztették, mostantól kezdve tehát mint armis subjecti, fegyverrel alávetettek kezeltetnek”. A teória rendszerbe szedve jelentkezik Montecuccolinál, aki szerint Magyarországon, a történet tanúsága szerint, soha se volt nyugalom, a magyarok sohasem ismerték el a Habsburgokat örökös uroknak, pedig hát ezek I. Ferdinánd személyében örökös jogon kapták a trónt; a magyaroknak zabolátlan, hálátlan és lázadó természetük van, melyet csak vasvesszővel lehet kormányozni – a vasvesszőt, mint magyar kormányrekvizitumot, Montecuccoli, mint tudjuk, Bastától örökölte –; most tehát a fegyver jogán újra kell berendezni az országot. Ehhez pedig szükséges a királyság örökös voltának elismertetése, a nádorság megszüntetése (szerinte minden nádor, Nádasdy Tamás is, felségáruló volt), az egymással ellenkező s önmagukban is rossz törvények átvizsgálása és részleges eltörlése. Mindennek előfeltétele a külföldi katonaság, s ennek eltartására nagy adók kisajtolása. Ha pedig a király megvédi a parasztságot a nemesség és katonaság elnyomásától, s viszont az idegen katonákat „gyarmatokban” letelepíti az országban, a kielégített parasztok és katonák mellett a nemesek hiába fognak lármázni: várakkal, citadellákkal, erős őrségekkel könnyen fékentarthatók ők, aminthogy így tartották kezükben rómaiak, franciák, törökök is a nekik alávetett országokat. Mint látható, a bécsi kormány egyelőre nem kultúrát, hanem csak fegyvert és erőszakot szándékozott Magyarországba exportálni.

Lobkowitzék legelső motivuma az új berendezésnél minél nagyobb adó szedése lévén, már 1671-ben megpróbálták az országgyűlés mellőzésével, fenyegetésekkel kieszközölni a Pozsonyba hívott főuraktól, hogy egyrészt saját maguk fizessenek a katonaság eltartására, másrészt erre a vármegyéket is rávegyék. Ez a lépés eredménytelen maradván, 1671 márciusban császári rendelettel minden vármegyének és városnak kötelességévé tették a területén levő idegen katonaság eltartását, s ugyanekkor megállapították a heti „porciót”, amennyit élelemből, takarmányból, fűtési anyagból s természetbeli lakásból egy-egy katona eltartására kellett szolgáltatni. Ezzel a katonai terhek felosztása, a „repartitio”, az országgyűlés évszázados rendi jogaitól független lesz, s az országot megszálló katonai parancsnokok önkényes rendelkezése alá kerül. A kormány további berendezésének alig volt magasabb célja, mint ezt a helyzetet minél inkább biztosítva állandósítani. Miután attól lehetett tartani, hogy a régi kormányszervek: kancellária, helytartótanács, országbíróság stb. ezt az országgyűlés nélküli, törvénytelen állapotot nehezményezni fogják, szükségessé vált Lobkowitz és Hocher szemében, hogy a kormány a magyar urak kezéből kivétessék és németekébe adassék. Wesselényi halála óta az agg Szelepcsényi György esztergomi érsek volt a királyi helytartó, előbb Nádasdy Ferenccel együtt, utóbb egymaga; mellette gróf Pálffy Tamás püspök volt a kancellár, neki személyes ellensége; országbíró az öreg Forgách Ádám; magyar kamaraelnök a nem elég megbízható Zichy István letétele után gróf Kollonich Lipót bécsújhelyi püspök, a magyar rendiségnek Hocherrel vetélkedő nagy ellensége. Az új berendezés ellen az országban, mely katonai megszállás alatt volt, alig emelkedhetett szó; Szelepcsényi tiltakozását leszerelték azzal, hogy a helytartói címet és igazságszolgáltatási ügyekben bizonyos hatalmat meghagyták neki, különben pedig az ország belügyeinek intézésére, Lobkowitz tanácsát követve, Pozsonyban székelő kormányzóságot állítottak fel, négy magyar és négy német tagból, élére helyezve, hogy a németek többségben legyenek, a német lovagrend nagymesterét, Ampringen János Gáspárt. Az új főhatóságot 1673 márciusban iktatta be Rottal és gróf Nostitz cseh kancellár Pozsonyban, a főurak és vármegyék igen gyér gyülekezetében; magyar tagjai Szelepcsényi, Forgách országbíró, Kollonich és Majthényi perszonális voltak. Ampringen, négyesztendős ittbennléte alatt, teljes tehetetlenséggel vergődött a feladat súlya alatt az ország felső részei ekkor már lángban álltak, mindenütt a katonai parancsnokok rendelkeztek, akik a porciót és hadiadót, számba nem véve Ampringen tekintélyét, maguk hajtották be. Ampringen maga figyelmezteti beadványaiban a királyt az ország növekvő elkeseredésére, melynek okát ő is a katonai elnyomásban látja és maga ajánlja, hogy a magyarokhoz bizalommal legyenek, s a haditanács és generálisok elnyomásától mentsék meg őket. Mellette a pápai nuncius, Buonvisi Ferenc is nagymértékben helyteleníté Lobkowitz és Hocher magyarországi politikáját, a szabadságok rebellió miatti elvesztésének elméletét veszedelmesnek tartá, s meg volt győződve, hogy Lobkowitzékat magyargyűlölet és személyes érdek teszi a magyar alkotmány kibékíthetetlen elleneivé, amennyiben nem kevés hasznot húznak a magyar urak birtokainak konfiskálásából.

Ampringen és a nuncius, tehát két egyházi férfiú, ítélete annál inkább figyelemreméltó, mert a kormányzói hivatal létesítésénél Lobkowitznak és Hochernak másodsorban a protestantizmus háttérbe szorítása s idővel elérendő megsemmisítése volt a céljuk. A kormányzói utasításnak ezt a részét csak a protestánsok várható elkeseredésének elkerülése miatt nem tették közzé. Ampringen maga, bár egyházi férfiú, ezt a titkostanács csupa világi, s részben nagyon is világias tagjaitól vett utasítást nem sietett végrehajtani, előrelátva a templomvisszafoglalásoknak a hangulatra káros hatását. A magyar klérus egy része azonban, mindjárt 1671-től kezdve, elérkezettnek látta az időt arra, hogy a bécsi béke óta hozott vallásügyi törvényekkel szemben állandóan fenntartott tiltakozását most végre érvényesítse. Tudjuk, az ország első rendjét tevő főpapság Forgách Ferenc érsek 1606-i fellépése óta mindegyre megújítá tiltakozását az ellen, hogy Szent István országában a protestáns herezis szabadon gyakoroltassék és világos volt, hogy az 1606-, 1608- és 1647-i vallástörvények, melyek Bocskay és Rákóczi fegyvereinek hatása alatt készültek, a hatalmi helyzet változásával ugyanolyan sorsra jutnak, mint a nemzetközi szerződések, ha a kontraháló felek közt az erők eltolódnak és egyiknek lehetővé válik a szerződés megszüntetése. Már pedig a folytonos térítések, s a kegyúri jognak évtizedeken át való következetes alkalmazása, rendkívül megritkíták azok sorait, kiknek még érdekük volt a protestánsvédő törvények fenntartása. Ezen helyzetnek következéseit akkor is szokatlan keménységgel fedte fel Bársony János, akkori váradi püspök. 1671-ben külön kis könyvben kimutatva, hogy a bécsi béke óta hozott protestánsvédő törvények nem érvényesek többé. Gondolatmenetében újból érvényesül a bécsi béke klauzulája: „a római kath. vallás sérelme nélkül”; érvényesül a Verbőczi-féle tan is, mely szerint a törvény létrejövéséhez a király és a négy rend szavazata szükséges, holott 1608-ban az egyházi rend, később, 1647-ben pedig rajta kívül a főúri és nemesi rend többsége is ellene volt a bécsi, illetőleg linzi béke érvényesítésének. Harmadik érv gyanánt azt hozta fel, hogy mindezen törvények csak az augsburgi és helvét hitvallás híveinek biztosítanak szabad vallásgyakorlatot, már pedig szerinte a hazai kálvinisták és lutheránusok sokban eltérő ritust és hitelveket követnek, mint az említett hitvallások.

Eddigi előadásunkban sikerült talán megértetnünk a kort, melyben az lett volna csodálatos és hihetetlen, ha a hatalomra került vallás hívei ki nem használják a kedvező helyzetet saját hitük terjesztésére és a többi felekezet lehető háttérbe szorítására. Bársony könyvének, a „Veritas toti mundo declarata”-nak jogi érvei, bárha azok nemcsak térítési buzgalomból, hanem Verbőczitől támogatott jogi meggyőződésből is fakadtak, a meghozott törvényekkel szemben bizonyára nem voltak helytállók. A két fél százados harcában most azon pillanat állott be, mikor a katholicizmus politikusai, széles területeken hatalomhoz jutva, hatalmas gesztussal tolták félre az erőkifejtésüknek még útjában álló rendelkezéseket, amint egy századdal előbb a protestántizmus sem törődött az ő fejlődését megkötő törvényekkel, és az addig kizárólag a katholicizmust biztosító egész egyházpolitikai jogrenddel. Annyi bizonyos, hogy sem a XVI., sem a XVII. században nem volt még kifejlesztve, egyik részen sem, a tolerancia ideája, mely egyedül lett volna képes közvéleményt hozni létre a törvények megtartása érdekében. Ehelyett most is csak felekezetek szerinti megoszlással találkozunk: az egyik fél helyesel, mert neki pillanatnyilag hasznos a dolog, a másik keserűen panaszkodik, mert neki kárára van. De a hosszú harc ez utolsó étapejának emlékét a protestantizmus sokkal nagyobb keserűséggel őrizte meg, mint ahogyan a katholikusok sérelmeiket bármikor is viselték; ennek oka azonban abban található, hogy ez az akció hosszú évtizedek óta megszilárdított viszonyokat ért és bontott meg, s ezenfelül utolsó fordulója volt a százados küzdelemnek, melynek vesztese előre érezhette, hogy az új viszonyok közt, ha azok egyszer megszilárdulnak, belátható időn belül többé győztes nem lehet.

A katholikus restaurációnak e hetvenes évekbeli fejezete többek között azzal okozott szokatlan feltűnést és hívta ki a protestánsok panaszait, hogy az eddigi módszertől, a kegyúri jog alkalmazásától eltérve, az ellenreformációnak 1604-ben megkísérelt, de azóta elhagyott módjait is igénybe vette. Így, ausztriai minta után, a szabad városok templomainak rekatholizálását azon az alapon, hogy azok a király tulajdonát képezik, amely érv ugyan már a XVI. században is felmerült, de anélkül, hogy alkalmazására a katholikusok mindeddig komolyan törekedtek volna. 1671-től kezdve Szelepcsényi érsek, Kollonics bécsújhelyi püspök és magyar kamaraelnök, Szegedy Ferenc egri püspök Bársony Istvánnal együtt sorra járják, katonai kísérettel, a szabad- és mezővárosokat, s bennük az egykori katholikus templomokat és iskolákat ezen a királyi jogon veszik vissza. Amit azonban Károly és Ferdinánd stájer főhercegek száz évvel előbb nagyobb nehézség nélkül megtehettek, az most Magyarországon annál nagyobb nehézségekbe ütközött, minél háborítatlanabb birtokában voltak száz-száznegyven esztendőn keresztül ezen templomoknak a protestáns városok. A püspökök e lépései nyomán tumultusok s véres jelenetek keletkeznek; a protestantizmus több emberöltőn át annyira áthatotta a többnyire német ajkú városi polgárságot, hogy ez ellenáll, nem egyszer fegyveres kézzel. A pozsonyiak, férfiak és nők, heteken át őrzik templomukat; Szelepcsényi az ő majd szigorú, majd kedélyes beszédmodorával és fenyegetéseivel semmire sem megy velük szemben, míg 1672-ben Kollonics nem veszi kezébe a dolgot, s Bécsből 1200 katonát lehozatva, az előkelőbb polgárokat néhány hétre letartóztatva, erőszakkal be nem hatol templomba és iskolába. Több-kevesebb felindulással ment végbe ugyanez a nyugati városokban: Sopronban, Szentgyörgyön, azután a felső- és alsómagyarországiakban: úgy a bányavárosokban, mint Kassán, Lőcsén stb. A mozgalom eredményeként ezen eddig kizárólag protestáns istentisztelettel bíró városokban a katholikus egyház nyilvános istentisztelethez jutott; a templomok elfoglalására következett a szerzetes, jezsuita, ferences, ágostonos rendházak és iskolák alapítása, katholikus prédikációk, a céheknek, mint bizonyos fokig városi hatóságoknak körmenetekre kényszerítése, s mindennek hatása alatt a városi polgárság egy részének rekatholizálása. Hogy ez, főként a városi hatóság reformálása következtében, a német elem háttérbeszorulásával is járt, már az előbbiekben láttuk.

A templomaitól megfosztott protestáns polgárság most nyilvános istentisztelet helyett hitének magángyakorlatára szorult. Szelepcsényi maga is többször kijelenté, hogy a régi katholikus templomokat elvéve, a lelkészeket elűzve, utána senkit sem fog vallásában háborítani, amit a protestánsok gyakran gúnynak fogtak fel, holott ekkor a valóságban új fogalom vonult be hozzánk, amely azonban Nyugaton és Erdélyben már nem volt ismeretlen. Láttuk, hogy Erdélyben a helyhez kötött vallásszabadság uralma alatt a katholikusok nagy része ilyen magángyakorlatban élt; most ugyanezt hozzák be Szelepcsényiék a protestánsok számára, akik azonban ebben eddigi szabadságaik súlyos sérelmét látják. És csakugyan, az 1606 óta lefolyt vallásügyi törvénykezés értelme szerint mind a városok rekatholizálása, mind a protestánsoknak magángyakorlatra szorítása törvénytelen cselekedet volt, mely nem ok nélkül szerepelt a felkelő protestánsok gravámenjei között, anélkül azonban, hogy ezeknek egyelőre kilátásuk lehetett volna, elnyomott kisebbségi helyzetükből szabadulniok.

A protestáns vallásgyakorlat szabályozása az 1681 : 26. t. c.-kel

Különösen mély benyomást tett nemcsak az akkori protestáns világra, de azóta újabb generációknak is a katholikus magyarsághoz való viszonyára a Szelepcsényinek mint királyi helytartónak elnöklete alatt tartott, 1673-i őszi és 1674-i tavaszi két pozsonyi törvényszék, judicium delegatum a protestáns lelkészek ellen. Tagjai főpapok mellett világi urak, így az országbíró és egyéb törvénykezési személyek voltak; a pör tárgyát politikai bűnök képezték: az evangélikus és református lelkészeknek a budai basával való összeköttetése, továbbá nyílt lázadás terve, melynek főbizonyítékául Vitnyédy Istvánnak Bethlen Miklóshoz és Keczer Ambrushoz írt leveleit csatolta a vádhatóság. Vitnyédy ezekben, az ő szokott nagyhangú és forradalmi modorában, egész tervét adja az Erdély érdekében szervezendő felkelésnek, s egyúttal kijelöli egyes magyarországi protestáns lelkészeknek a felkelésben való szerepét. Bethlen utóbb hamisítványoknak bélyegezte e leveleket, melyeket a XIX. század történetírása, mint maga a pozsonyi törvényszék is, hiteleseknek tart; igen valószínű, hogy a bevádoltak egy része tett is, itt-ott, olyan nyilatkozatokat, melyekért akkor felségsértési pört lehetett indítani; azt is tudjuk, hogy sokan közülök, főkép a tótok és németek, szerettek Drabiknak homályos, de nagyon is Habsburgellenes stílusában beszélni; a bíróságot azonban, a politika és vallás százados összefüggésein túl, különösen az érdekelte, hogy most alkalom nyílt széles területeken megszabadítani a lelkeket az eretnekség hirdetőitől. Erre mutat az, hogy kegyelmet kapott, haza mehetett vagy a protestáns külföldre kivádorolhatott az a lelkész, aki reverzálist adott arról, hogy többet itthon lelkészi vagy tanítói teendőket nem fog végezni. Szelepcsényi, de főként Kollonics fenyegetései alatt sok lelkész, többnyire ágostai evangélikus, kiállítá a reverzálist, és igen sokan mentek ki Németországba, akik közül nem egy különben is korábban onnan vándorolt be hozzánk. A reverzálist kétszáznál többen aláírták s ezzel a halálos büntetéstől megszabadultak, negyven hajthatatlanul ragaszkodott hivatásához, s ezeket várakba osztották fogságba, majd pedig katonai fedezet alatt a spanyol birtokban levő Nápolyba küldték gályarabságba. Közülök többen meghaltak az út fáradalmai és a kísérő katonaság kegyetlenségei következtében; az életbenmaradottakat a nápolyi kormány 1676-ban kiszolgáltatta de Ruyter hollandi admirálisnak, aki hajórajával arra járt. Szabadulásuknak a bécsi kormány sem volt már ekkor ellene, miután hollandi követe útján a hollandi katholikusok könyörögtek előtte, hogy bocsássák szabadon a magyar gályarabokat, mert ezek sorsát megbosszulandók, a hollandi tartományi kormányok tőlük még magánvallásgyakorlatukat is elveszik.

A pozsonyi törvényszék lényegében ugyanazon elveken alapult, mint I. Rákóczi György dési bizottsága az unitáriusok és szombatosok ügyében: mindkettőnél arról volt szó, hogy politikailag is veszélyesnek felismert felekezetre sujtson le a hatalmon levő fél. Míg azonban a dési ítélet és véres végrehajtása Erdély határain túl nem keltett feltűnést, s az ellenérzést Rákóczi nagy hatalma ott is csirájában el tudta fojtani, addig a pozsonyi eset Európaszerte a protestánsok felháborodását okozta. Nemcsak hogy itt idős, tisztes életben megaggott tudós emberek voltak az elítéltek, így többek között Sélyei István superintendens, Harsányi István, Czeglédi Péter, a fiatal, de képzett Kocsi Csergő Bálint, akiknek kegyetlen sorsa, úton, gályákon, menekülés, szökés közben átélt szenvedései, leveleikből ismeretessé válván, a svájci, hollandi, német protestánsokat erősen felizgatták, de különösen lázító hatással volt az európai protestáns közvéleményre az a körülmény, hogy papjaikat gályarabságra vitték, amikor a büntetés e megszégyenítő faját csak a legnagyobb, elvetemült bűnösökre és pogány rabszolgákra szokták kiróni. A Nápolyba küldés gondolata kétségtelenül Kollonicstól származott, aki korábban máltai lovag volt, maga is harcolt gályákon Kandia alatt, és a büntetés e fajtáját a bírák közt egyedül ismerte; ő már 1672-ben ajánlta a haditanácsnak, hogy néhány száz rebellist büntetésül Maltába galerákra küldjenek. De különben is a kérlelhetetlen szigor, mely a gályarabok dolgában megnyilatkozik, szintén Kollonics egyéniségéből érthető, aki a törvényszék tényleges irányítását már a kihallgatások alatt átvette Szelepcsényitől, s aki egyedül lévén német a bíróságban, már ezzel is vezető szerepet játszhatott a magyar urak és főpapok közt, kik 1670 óta maguk is többé-kevésbbé gyanúsak voltak. Kollonicsnak abszolutisztikus és magyarellenes egyénisége van rányomva erre a perre, mely nemcsak a császárral akkor barátságban és szövetségben levő protestáns hatalmak, Brandenburg, Szászország, Hollandia közbenjárását provokálta, hanem a magyar protestánsok érzelmeire is mély benyomást tett. A kiszabadult gályarabokat már hazatérésükkor, Svájcban és Németországban, mártírokként ünnepelték hitsorsosaik, s a következő években mindenütt felhangzottak a „rabprédikátorok” énekei, köztük az „Árván maradt magyar Sion”.

De az 1671 óta alkalmazott kormányzati rendszer nem csupán a már kisebbségbe került protestánsokat taszította el magától. Hiszen már a Wesselényi-összeesküvés vezetői is katholikusok voltak, s a bécsi kormánynak, elsősorban az udvari kamarának és haditanácsnak rendelkezései felekezeti különbség nélkül sujtották az országot. Montecuccoli maga egy magyargyűlölettől világosabb pillanatában az udvari kamarát vádolta azzal, hogy oka és táplálója a magyar lázadásnak. Legnagyobb hatással itt a végvárak kezelése volt, melyeknek fizetését a kamara vette magára, beszedve az egyes osztrák tartományoktól azok rendes hozzájárulását, s ezt az összeget minden egyébre, csak nem a végvárakra költve el. Lipót fejedelmi tulajdonságainak fogyatkozásaira mi sem jellemzőbb, mint hogy huszonkét esztendőn át, 1657–79 közt megtartá az udvari kamara elnökségében Sinzendorf Lajos grófot, aki a legközönségesebb sikkasztásoktól sem riadt vissza, az idegen követeknek adott császári ajándékokat magának tartotta, régi udvari adósságok papirosait összevásárolta, s azokat magának fizettette ki; mikor pedig 1680-ban végre 1,970.000 forint fizetésére elítéltetett, Lipót ebből is elengedett neki 1,900.000 forintot. Sinzendorf volt az, aki Kollonics magyar kamarai elnökkel a konfiskációkat végrehajtotta, s pl. a titkos tanács csak egy ülésében a felsőmagyarországi vármegyék területén 11 várat, 70 nemesi lakóhelyet, 367 falusi birtokot vett el tulajdonosaitól, akik természetesen földönfutókká válva, a bujdosók közé menekültek. A felkelők sorait pedig legnagyobb mértékben gyarapítá a végvári katonaság számának redukciója, melyet a haditanács és kamara együttesen javasoltak (amikor az egyik kívánta, a másik, régi szokás szerint, ellent mondott, és viszont, de azért a szándékban megegyeztek). Lipót az erre vonatkozó rendeletet 1671 végén adta, ki, a végvári katonaságból 8000-et elbocsátva és csak 3000-et tartva meg; az igaz, hogy ezeknek, legalább papiroson, jobb fizetést ígértek. Bár ezt a lépést a kiadások leszállításával okolták meg, a magyar katonaság elbocsátásával párhuzamosan még több német katonát hoztak be, s főként a keleti részeken csakis német tiszteket és őrségeket alkalmaztak. 1672-ben már Szatmárban 3000, Tokaj, Ecsed, Sárospatakon ugyanennyi, a felsőmagyarországi városokban pedig szinte 5000 német katona volt, akiknek eltartására a porciókat önkényesen osztották ki a vármegyékre, s az accisának nevezett fogyasztási adót is fokozták, elsősorban hús és bor után, de városokban lehetőleg mindenféle adásvétel után. Amennyire az udvari kamarának akkor közismert „nagyszerű rendetlensége” mellett megítélhetjük, a katonai megszállás nyomása alatt nemesség, városok és jobbágyok befizették az adókat és ha a haditanács és generálisai rendet tudtak volna tartani, akkor valóban nem lett volna szükség a katonai rablásokra, melyeknek egész példátlan esetei keseríték el az ország minden megszállott vidékét.

A Wesselényi-összeesküvés kompromittáltjai, a birtokvesztett nemesek és a végkielégítés nélkül elbocsátott végváriak, kiknek még évekre visszamenő zsoldhátralékait sem térítették meg, kelet felé menekültek, ahol Erdély most lesz az elnyomott magyarság reménységeinek utolsó mentsvára. Ekkor állapítják meg a végvári magyarokról, akik Bethlennek és Rákóczinak Esterházy és Zrínyi seregében annyiszor ellenállottak, hogy „az Istent nem várják oly szívesen, mint az erdélyi hadat”. Erdélynek magyarságvédő szerepe most alakul ki sokak képzeletében, akik ezt a képet visszavetítik a multba, s Bocskay, Bethlen, Rákóczi idejét kívánják vissza a magyar szabadság védelmére. A menekültek csakugyan erdélyi fennhatóság területein, a Szilágyságtól nyugatra és éjszakra, az ú. n. Partiumban helyezkednek el. Vezetőik, Bocskay István, aki azonban csakhamar elhalt, Petrőczy István, Wesselényi Pál (Lónyai Annának, Kemény János özvegyének fia), továbbá Szuhay Mátyás, Keczer Menyhért, Kende Gábor, Gyulafi László, Ispán Ferenc már 1672-ben Teleki Mihályt, Apafi főtanácsosát ismerik el fejüknek, aki nélkül, ígérik, traktába nem fognak elegyedni. Közrejátszott a bujdosók e csatlakozásánál a vallási motivum is: Teleki és ura, Apafi egyképen erős protestánsok voltak, akik hitsorsosaik „lélki üldöztetése” miatt szívesen fogtak volna fegyvert.

Erdély helyzete azonban, mint tudjuk, Bethlen és Rákóczi óta megváltozott: bent az országban Apafi kegyenc-uralma nem tudta többé az erőket összefogni, a katholikusok és unitáriusok egyként ellene voltak a bujdosók pártolásának, künt pedig a porta még mindig nem akart Béccsel szakítani, annál kevésbbé, mert Kandia után most hosszú lengyel háború tartá őt lekötve. Apafiék kéréseire különben is nyíltan kijelenti a porta 1673-ban, hogy az ottomán nemzetség nem fogja tűrni Erdély és Magyarország egyesítését, ami pedig a bujdosók megsegítése esetén Apafinak természetes vágya volt. Erdély tehát csak kéz alatt segítheti őket, s Bethlen korának újjáéledése Apafi alatt lehetetlenség.

A porta ez álláspontjából végzetes sikertelenség következett az egész mozgalomra. A bujdosókat Erdély nem fogadhatván be, ott éltek a Partiumban, török és magyar végterületen, család, birtok, állandó lakás nélkül, s egyszer a váradi török, máskor az erdélyiek engedték meg nekik a telelést, szívesen egyik se látta őket, lévén ők is fegyelmezetlen, elkeseredett, prédából élő katonák, igazi vezető nélkül. Magukat ,,Istenünk dicsőségéért, édes hazánk lelki-testi szabadságáért bujdosó végbeli, mezei, gyalog hajdú renden levő tiszteknek és egész vitézlő rendeknek”, máskor, ha több úr és nemes volt köztük, „a magyar hazából kibujdosott grófi, úri, főrendi és vitézlő rendeknek” nevezték; egymás közt folyton pártoskodtak, s hol Wesselényi Pált, hol Petrőczy Istvánt, vagy Telekit választották fejüknek, anélkül, hogy bármelyiknek is engedelmeskedtek volna. Rendes zsold és jövedelem híján a Tiszavidék városait sarcolták; Debrecen maga, bár lakossága a vallás miatt szimpátiával viseltetett irántuk, éppannyit szenvedett tőlük, mint a töröktől és a császáriaktól. Különösen rossz lábon álltak a hajdúvárosokkal, melyek e korban a császár pártján voltak és fegyverrel védekeztek ellenük. Mikor 1675-ben Strassoldo, Spankaunak a kassai főkapitányságban utóda, megszállva és kirabolva Debrecent, a benne lévő bujdosókra hajtóvadászatot tart, ezek a következő évben bosszúból Hajdúnánást dúlják fel, mely egy évtizedig lakatlan marad; 1677-ben pedig Hadházat égetik fel. Miattuk az erdélyiek is fel vannak indulva; főként Bánffy Dénes az ellenségük, aki, míg él, az ő feláldozásukkal a császári békét keresi. A mozgalom csekély katonai értékét jellemzi, hogy bár 1672-ben Teleki Mihály áll élükre, s bár Enyickénél Szepessyék Spankau egy csapatát megverik, Teleki alatt a fősereget a szatmári őrség egymaga szétverte. A Tiszántúlon ez években borzalmas guerillaharcok folytak, Barkóczy István hajdúi és a németek meg a bujdosók egymást ölték; ez utóbbiak gazdagabb urakra, főként a katholikusokra hajtóvadászatot tartottak, hogy minél nagyobb váltságot kapjanak értük, kereskedőket, utazókat egyformán kiraboltak, de a háborút a Tiszától nyugatra alig tudták átvinni. 1674-ben Sennyey Ferenc kastélyát feldúlva, őt tizenegyedmagával megölték; Kendi Gábor szerint ,,ezt hozá a fő nélkül való létel, ezek csak ölik, vágják a pápistát, ha fejök nem lészen”. És mégis csodálkozva írták Szuhayék Torna vármegyének: „Mire vélni nem tudjuk a vármegye ily nagy hidegségét”, hogy az ő segítő kezüket nem ragadja meg a nemzet és haza megvédésére. Új vezérüket, a szenvedélyes Petrőczy Istvánt, aki a váradi basával jól volt és Konstantinápolytól várt támogatást, Apafi maga is kétszer elzáratta. A bujdosók ebben a stádiumban a rendiség fegyelmezetlenségének tipikus képét nyujtják.

A bujdosóknak komolyan számbavehető katonasággá kifejlődésében fontos momentum volt előbb a francia szövetség, azután Thököly fellépése. A francia kapcsolat lengyel közvetítésből következett, melyet Wesselényi László, a nádor fia kezdett lengyelországi birtokain, felajánlva segítség fejében Lubomirszky Szaniszló marsallnak a magyar koronát. Az új király, Sobieski János, megválasztása előtt maga is gondolt a magyar királyságra; az ő francia felesége az, akinek útján a varsói francia követek érdeklődni kezdenek a bujdosók és Erdély iránt. Mint tudjuk, 1672 óta folyt a háború egyrészt a franciák, másrészt a császár és szövetségesei: Brandenburg, Hollandia és Spanyolország között, s XIV. Lajosnak érdeke volt minél több ellent támasztani fel ezek hátában. A török éveken át véres háborúkban foglalta le a Habsburg-barát Lengyelországot, melyet Sobieskinek a hősiessége védett; Brandenburgot XIV. Lajos Svédországgal támadtatta meg, s ebben a kapcsolatban gondolt a magyarokra is. Legjobban szerette volna, ha követe, Béthune márki rá tudja venni sógornőjét, a lengyel királynét, hogy Lengyelország a brandenburgi választó ellen menjen: miután ez nem sikerült, azzal is megelégedett volna, ha svéd és francia pénzen lengyel csapatok toborozhatók és indulnak vagy Sziléziába, Brandenburg ellen, vagy Magyarországba, a bujdosók és Erdély megsegítésére. XIV. Lajost most is csupasz önzés vezeti magyar viszonylatában, még pénzt is csak akkor hajlandó adni, ha rögtön látja hatását. Mikor Petrőczyék a királyságot Sobieskinek vagy fiának felajánlják, s ez az ügy érdekében pénzt kér, XIV. Lajos az egész ügyet oly távolinak látja, hogy nem akar költeni rája. Sobieski és felesége csakugyan nagy subsidiumokat akartak kipréselni a franciától annak fejében, hogy megszerzik, a bujdosók támadásával, a „diverziót”, melyre neki a rajnai és hollandiai harctér megkönnyítése érdekében szüksége volt. De Lajos erdélyi követei, Beaumont nevű tiszt, majd Akakia követségi titkár egyelőre csak ígéreteket hoznak, próbálják a bujdosókat és Telekit összeegyeztetni; Akakia végül megköti velük az 1675 áprilisi fogarasi szerződést, melyben a magyarok 12.000-nyi sereget ígérnek kiállítani, a francia pedig azt ígéri, hogy havi 40.000 forint segélyt, valamint 6000 dragonyost fog nekik Lengyelországból küldeni. XIV. Lajos ezt a szerződést sohasem fogadta el, és csak az 1677 májusában, Varsóban Béthune és Apafi követe, Macskássy Boldizsár közt kötöttet ratifikálta, mely már csak évi 100.000 tallért ígér, s a sereget Teleki alá helyezve, a bujdosókat mellékes szerepre kényszeríti. A bujdosók valóságos vezére ekkor már gróf Thököly Imre volt, Thököly Istvánnak, Késmárk dúsgazdag urának fia, aki gyermekkorában volt kénytelen Árva várából menekülni a Wesselényi-összeesküvés után atyja várait is megszálló császáriak elől; művelt, mozgékony, szenvedélyes fiatalember. Ő vezeti a bujdosókat, amikor Teleki fővezérlete alatt 1678 nyarán megindul a támadás, melyben Boham és más francia tisztek alatt Béthunetől fogadott lengyel zsoldosok is részt vesznek. Teleki elindulásakor Apologia címen nagy manifesztumot ad ki, mely részletesen elsorolja a „lelki és testi szabadságtalanságot” és bár a vallás igazgatásába nem akarja magát avatni, a háború céljának „a közjót segíteni és abban az én vallásomat előbbeni állapotjában állítni” mondja, amint ebben szerinte ura őnagysága már megegyezett az erdélyi reformátusokkal és a lutherana religió híveivel. A vármegyék azonban nem csatlakoztak; Teleki Eperjesig hatolt, de eredmény nélkül tért vissza, miután seregei a katholikus urak, főként Báthory Zsófia birtokait elpusztították; őt követve Leslie császári tábornok a Szilágyságba nyomult, Thököly pedig Leslie hátában a bányavárosokat foglalta el. Ez a hadjárat alapítá meg Thököly nevét és tette ellenségévé Telekit és Apafit, akikkel erdélyi birtokai miatt úgyis sok baja volt a fiatal grófnak.

Thököly mintha született vezére lett volna a máról holnapra élő kurucoknak, akik vakmerő harciasságban és soha nem csüggedő optimizmusban egyformán mintaképüknek tartották. Előkelő származása, gazdagsága és pompaszeretete imponált nekik; senki sem tudott előttük oly szépen és harcratüzelően beszélni a testi és lelki szabadságok védelméről, melyek érdekében fegyvert fogtak. A lelkes fiatalember azonban, aki 22 éves korában foglalja el a bányavárosokat, ügyes diplomata is volt, aki mesterileg használta ki Apafi tehetetlenségét, hogy az ő nevében a bujdosók tényleges vezérét, Wesselényi Pált félretolja és fogságba tegye, utóbb pedig, fegyveres sikereire támaszkodva, Erdélytől is függetlenítse magát. De Thökölynek sem államférfiúi, sem hadvezéri tehetségei nem nőttek az új nagyobb színpadon, melyre mint a felkelőknek Erdélytől független vezére került. Hadserege folyton gyarapodott ugyan, a felvidéki megyék elpusztult, császári katonaságtól kiélt kisnemesei és jobbágyai tömegesen álltak hozzá, a régi Thököly-birtokok tót parasztjai hasonlóképen; a villámgyors kuruc lovasság mellett talpasoknak nevezett gyalogsága is hősiesen tudott harcolni, de vezetés és ellátás dolgában semmi sem történt. A fegyelmetlenség is a régi maradt, amire jellemző, hogy Thökölyt hadjáratai alatt többször is meglepte az ellenség, úgyhogy ágyból ugorva kellett menekülnie, poggyászai és levelezése hátrahagyásával. Őmaga is túlságosan hódolván a boritalos lakomázásnak, amire Apafi tanította, csapatai közt sem tudta elnyomni ezt a bűnt, aminthogy a Hegyalja körül éveken át folyó harcokban mindkét fél, császáriak úgy, mint kurucok, akárhányszor részegség miatt szenvednek vereséget. Csapatai fizetéséről később sem tudott gondoskodni másként, mint katholikus urak birtokainak lefoglalásával, s a vármegyék kizsarolásával. A repartitio újraéled alatta, s mikor már a Garamig kezében az ország minden jövedelmével, Szabolcs megye nem az egyetlen, mely keserűen panaszolja, hogy „őnagysága feles hada beszállván Kállóban, Tokajban stb., vármegyénket magok között felosztották és … annyira onerálják az szegénységet, hogy az töröknek való hódolás kvótáját és az előtt való repartitiót is meghaladja”. Bizonyos, hogy a mellette lévő rendek most éppoly kevéssé voltak hajlandók felülni és fizetni, mint Bethlen és Rákóczi György korában, s neki is fenyegetésekhez kellett nyúlnia: „Isten úgy segéljen, írta az egyik ilyen kurucpárti gyűlésnek, valaki fel nem ül, nemcsak jószágával, hanem életével is fog fizetni”, ami azonban csekély hatást keltett, annál inkább, mert az ágostai evangélikus fejedelem alatt a reformátusok sem voltak megelégedve, a katholikusok üldözése meg tovább folyt: Szelepcsényi érsek 1684-ben 18 mártirhalálú egyházi férfiút sorolt fel a Thököly-felkelés bűnei listáján, s egyébként is, ahol Thököly megjelent, a szerzeteseket elűzte, a katholikus templomokat visszaadta a protestánsoknak, s amint a katholikus hullám az eperjesi és pataki protestáns iskolákat szüntette meg, úgy zárta be Thököly az ungvári, kassai és egyéb jezsuita kollégiumokat, ismét megnyitva a protestáns iskolákat.

Thökölynek, szervező tehetség híján, uralma nem lehetett tartós. 1678-tól kezdve sikereit, melyek fegyvereit Morváig és Sziléziáig viszik el és kezébe adják Alsó- és Felső-Magyarország nagy részét, a bécsi kormány nyugati elfoglaltsága teszi lehetővé. Itt az 1678-i nymwegeni béke nem hozott nyugalmat, XIV. Lajos ekkor kezdte meg brutális reuniopolitikáját, s Flandria után Elszászt foglalta el Strassburggal együtt. A bécsi államférfiak ebben a helyzetben pártokra oszoltak; többségük, Hermann badeni herceg, a haditanács elnöke vezetésével a spanyol követ hatása alatt minél előbb rendet akart teremteni Magyarországon, akár Thökölynek adandó területi koncessziók árán is. A magyarországi császári csapatok számát nem növelték, s Leslie, majd Caprara tavaszonkint ezernél alig több emberrel kezdték meg a kurucok elleni defenziót. Thököly erősen bízott a spanyol követben; és csakugyan sikerült is neki évről-évre kedvező fegyverszüneteket kötnie, a bécsi kormány egyre több felvidéki vármegyét jelölt ki neki téli szállásul, azaz ezeknek birtokába helyezte őt. A szerencsében Thököly éppen oly irreális reménységeket táplált, mint a Wesselényi-összeesküvés vezetői: az 1681-i fegyverszünet megkötésekor. Saponara pataki parancsnok útján, ki a spanyol párt szolgálatában Thökölynek szinte párthíve lett, ősi jószágain kívül új, nagy birtokokat kért, de a valóságban Erdély fejedelemsége vagy külön magyarországi szuverénitás volt a célja. A tiszántúli hercegség, mit Bécstől kaphatott volna, kevés volt ehhez, ezért fordult, végzetes lépéssel, Apafitól függetlenül, a portához.

Itt Köprili Mohammed után, 1676 óta Kara Musztafa volt a nagyvezír, aki az albán nagyvezírek harcias politikáját nagy szenvedéllyel folytatta, s a lengyel háború befejezése után, még orosz hadjárat közben, végső céljának mégis a Habsburg-ház megtörését tartotta. Úgy hitték, hogy Magyarországból külön fejedelemséget akart magának csinálni. Ő már 1681-ben kiküldte Apafit Thökölyvel együtt a magyar terület ellen; ekkor azonban a kuruc, erdélyi és török sereg egymással viszálykodva csak a gyűlölt hajdúvárost, Böszörményt meg Kállót tudta felégetni. A nagyvezír 1682 januárjában szívesen fogadta Thököly követeit, akik uroknak Magyarország fejedelemségét kérték. A török reménytől elkápráztatott Thököly most már csak színből folytatta Saponarával a tárgyalásokat, s megelégedett azzal az eredménnyel, hogy az udvar beleegyezett Zrínyi Ilonával, Rákóczi Ferenc özvegyével kötött házasságába, melynek következtében Thököly kezébe kerültek az ősi Báthory- és Rákóczi-javak is. Az udvar Rákóczi Ferenc gyermekei felett a gyámságot is meghagyta anyjuk, Thökölyné kezén. A kurucvezér most nagy pompával meglátogatta Ibrahim budai basát, akit a porta szerdárrá tett, vele megbeszélte a szerződés feltételeit, azután 1682 nyarán Ibrahimmal együtt Kassát, Eperjest, Lőcsét, Tokajt foglalta el; Füleket Koháry István hősiesen védte, de végül is emberei feladták, miután 4000 török elesett a falak alatt. Fülek elfoglalása után Ibrahim átadta Thökölynek az athnamét, mely Felső- Magyarország királyává tette, s az egész magyarságra és horvátságra is kiterjesztette, évi adó fejében, a szultán védelmét. Mindezt végig kellett néznie Apafinak, akit hazatávozása előtt a basa még meg is zsarolt. A török részvétele egész Felső-Magyarországot újból elpusztította, tevecsordák henteregték le a kerteket és szőlőket, tatárok, székelyek raboltak, égettek, a buja Ibrahim magyar lányokat szedett össze és még a török végvári őrségeket is kirabolta, a magyar végvárakat pedig Apafi seregével leromboltatta. Távozása után Thököly újra fegyverszünetet kötött a császáriakkal, a Garamig megkapván Magyarország területét.

Ekkor már neki nem volt egyéb támasza, mint a török, mert a megalázott Apafi és Teleki halálos ellenségei voltak, a nyugati magyarság pedig újra megegyezett Habsburg-királyával.

I. Lipót környezetében már a 70-es évek közepe óta mind általánosabbá vált a vélemény, hogy Ampringen kormányzósága csődöt mondott s a béke és nyugalom helyett folytonos háború forrásává vált. Ampringen maga, a pestist véve ürügyül, eltávozott az országból, ahol a hatalom teljesen a német generálisok kezére került, s ezeknek gazdálkodása csak növelte a kurucok számát. Az 1677-ben Strassoldo helyébe kassai főkapitánnyá tett Cobb vad kegyetlenséggel végeztetett ki a kassai piacon száznál több kurucot; a háború egészen elvadult, a lakosság elkeseredése miatt béke alig volt remélhető, pedig Magyarország pacifikációja nélkül a Habsburg-monarchia a nyugati, francia, spanyol ügyekben sem léphetett fel szabadon. Így a bécsi kormány mind komolyabban kezdett foglalkozni a magyarok kielégítésével, s erre a törekvésére vezethető vissza Thökölyvel szemben tanusított előzékenysége is. De Thököly az ő saját kielégítésén kívül a protestánsok szabad vallásgyakorlatát is követelte, valamint az alkotmánynak helyreállítását a királyi hitlevelek és alaptörvények szerint, melyeket most kezdenek „fundamentális” törvényeknek nevezni. Az elsőre: a bécsi és linzi béke értelme szerinti protestáns vallásgyakorlatra, Bécs nem tudta magát elhatározni, bár protestáns szövetségesei, Hollandia és Brandenburg, eleget biztatták. Az alkotmány visszaállításának azonban már korábban eltűnt egyik nagy ellenzője, a kegyvesztett Lobkowitz herceg, 1680-ban pedig az abszolutizmus másik támasza. Montecuccoli dőlt ki. Ezzel széles út nyílt meg a pápai közvetítésnek.

A rendi alkotmány helyreállítása ugyanis elsősorban ennek volt köszönhető. Nem mintha a pápaság különös vonzalommal viseltetett volna az akkor már elavult rendi alkotmányok iránt; az 1676-ban trónra lépett XI. Ince pápának, Odescalchi Benedeknek békés, megelégedett Magyarországra azért volt szüksége, hogy megvalósíthassa a pápai széken annyi elődjének régi tervét, a török kíűzését. Ennek szolgálatában XI. Ince kezdettől fogva igen nagy diplomáciai működést végzett: egyrészt a Habsburg-hatalmat és Lengyelországot akarta szövetségbe hozni a török ellen, másrészt a francia-ausztriai ellentét enyhítésével, sőt megszüntetésével szabad kezet akart szerezni Lipótnak Kelet felé. A pápai politika tehát erős ellentétben volt Montecuccoli és Hocher nyugati aggresszivitásával; a bécsi nuncius, Buonvisi, régi tapasztalt diplomata, éveken át dolgozik azon, hogy Lipót és a franciák, másrészt Lipót és a magyarok közt békét hozzon létre. Nézete szerint a magyarok igényei már csak azért is kielégítendők, mert végső elkeseredésükben a törökhöz állhatnak, aminél nagyobb veszedelmét a lelkeknek el sem lehet képzelni. Buonvisi egyre inti Lipótot bocsánatra és a nép szeretetének megnyerésére, ellentétben Hocherék véres tanácsaival. Tisztában van azzal a régi gyűlölséggel, mely a magyarok és németek közt fennáll, ezért a német minisztereket nem is tartja a magyar ügyekben elfogulatlan bíráknak: Lipótot figyelmezteti, hogy miniszterei az „ő szent szándékait” meghiusítják, s felszólítja őt, vegye maga kezébe a magyar ügy rendezését. 1677 elején Rómából egyenesen arra kapott utasítást, hogy az udvar és a felkelők közt békét közvetítsen, s mikor e tájban a volt kuruc tiszt, Barkóczy István Bécsben a kiegyezés feltételéül a protestáns templomok visszaadását és a vallás szabad gyakorlatát jelölte meg, a nuncius nem vélte illendőnek, hogy ő adjon impulzust vallásügyi engedményekre, de óvakodott a minisztereket ilyenekről lebeszélni. Az ő közbenjárására hívta össze Lipót 1678 nyár elején Pozsonyba a magyar urakat, de szerencsétlen módon Hochert bízta meg a tárgyalások vezetésével, ami a főurakat már a megjelenéstől is visszariasztotta: csak Buonvisi rábeszélésére jelentek meg és kérték az alkotmány helyreállítását, országgyűlést, amnesztiát, a német hadak kivezetését. Hocher azonban durvaságával még Pálffy Tamás püspök kancellárt, az abszolutizmus eddigi szolgáját is megsértette, kijelentvén neki, hogy a magyarok egytől-egyig árulók. A nuncius tovább folytatta fáradozásait; a nymwegeni béke óta nyiltan propagálta a törökellenes koalició tervét, s bár Lipót békés természetétől nem sok jót remélt, az egyes minisztereket külön-külön akarta terveinek megnyerni. Az ő fáradozásai következtében bukott meg Sinzendorf, kinek kamaraelnöksége alatt valóban lehetetlen lett volna török háborút viselni. Az udvar végre is a fenyegető török hírek hatása alatt mozdult ki tétlenségéből; 1681 tavaszán összehívták az országgyűlést, s ezzel beismerték az abszolutisztikus kísérlet csődjét.

Az 1681-i soproni országgyűlés elsősorban nádort választott, gróf Esterházy Pál főkapitány, Zrínyi Miklós kedves embere személyében, miután a helytartóságát elhagyni nem szándékozó Szelepcsényi érsek ellenzését maga Buonvisi szerelte le. Thököly ekkor már a török reménytől vezetve, vonakodott megjelenni az országgyűlésen, ahová sógora, az új nádor, eleget invitálta; az ügyeket tehát az ő távollétében intézték el. A legnagyobb nehézséget a valláskérdés okozta; ebben a katholikusok, hivatkozva a felekezeti viszonyokban 1606 és 1047 óta létrejött eltolódásokra, nem voltak hajlandók a régi törvények megújítására. A két fél heves feliratokban csatázott egymással, úgyhogy az országgyűlés december haváig elhúzódott, s végül is királyi leirat foglalta össze az engedményeket, melyeket azonban a protestánsok nem tartottak elfogadhatóknak. Maga a hollandi követ, Hamel-Bruininx, kérte őket, ne ragaszkodjanak a merev joghoz, de a protestánsokra nézve valóban életkérdés volt, visszakapják-e az utóbbi évtizedekben elfoglalt templomokat – egy-egy vármegyében a Dunántúl és a nyugati felföldön 40–60 ily templomról volt szó –, mert előrelátható volt, hogy ahol a templom és iskola a katholikusok kezén marad, alig lehet többé reménységük régi többségük visszanyerésére. Végül is a protestánsok utólagos tiltakozása mellett létre jöttek az 1681: 25. és 26. artikulusok, melyek a vallást és annak gyakorlatát az ágostai és helvét hitvallás számára szabadnak mondják ki, megerősítve a bécsi békebeli és az 1608. évi rendelkezéseket: a pozsonyi törvényszéktől száműzött prédikátoroknak és iskolamestereknek szabad visszatérést biztosítanak, a tőlük kivett reverzálisokat megsemmisítik, egyébként azonban a bécsi és linzi békéhez képest a protestáns gyakorlat elé korlátokat állítanak. Ilyen korlát az artikuláris helyek behozatala: az ország nyugati részein, a névleg is felsorolt Vas, Sopron, Pozsony, Nyitra, Bars, Zólyom, Túróc, Liptó, Árva, Trencsén, Szepes vármegyékben az ágostai és helvét hitvallású lakosoknak csak két-két helyen engedtetik meg templom, iskola és paplak tartása, azaz ezen vármegyékben bizonyos kijelölt helyekhez köttetik a szabad gyakorlat, olyan elv értelmében, melyet már az erdélyi vallásrendszerben láttunk. Amint ott a katholikusoknak és unitáriusoknak csak a törvényekben kijelölt helyeken van szabad és nyilvános gyakorlatuk, ugyanígy szoríttatnak most a protestánsok az artikuláris helyek gyakorlatára. Ezen vármegyékben különben ekkor már végbement a katholikus restauráció: a Batthyányi, Nádasdy, Esterházy, Illésházy, Thurzó-birtokok vármegyéiről van szó, amelyekben most biztosíttatik a katholikus többség jövője. A felsorolt vármegyéktől keletre fekvő, felsőmagyarországi vármegyék továbbra is megmaradnak eddigi állapotukban, azaz a bennük levő túlnyomóan protestáns többség nem szenved korlátozást az artikuláris helyek által. A nagyobb véghelyeken, továbbá az összes szabad- és bányavárosokban megengedtetik a protestánsoknak új templomok építése, azaz itt elvett templomaik nem adatnak vissza, de azok pótlásáról saját költségükön gondoskodhatnak. Bármily szomorú volt is ez az új helyzet a protestánsok korábbi hatalmi állásához képest, mégis fontos újítást tartalmazott az egész rendelkezés, megengedve katholikus és protestáns istentiszteletnek egy és ugyanazon városban és községben való gyakorlását. A katholikusok itt feladták eddigi merev álláspontjukat, s ráléptek arra az útra, mely a felekezetek békés együttéléséhez volt vezetendő. Viszont a „salvo jure dominorum terrestrium” klauzula beiktatásával Forgách Ferenc tiltakozásának intencióit valósították meg: a földesúri jog vallási vonatkozásban továbbra is érvényben marad, legalább is az ország nyugati részein (mert a keletire nézve a protestánsok elismertettek templomaik és iskoláik birtokában, tekintet nélkül a földesúr vallására). Különben e klauzulának ekkor már nem nagy gyakorlati jelentősége volt, mivel a katholikus restauráció rég megnyerte magának szinte az összes nagybirtokosokat.

Az 1681-i dekrétum továbbá teljesen restituálja a korábbi alkotmányt: a nádorválasztással kapcsolatban eltörli a guberniumot és a helytartóságot; a magyar hatóságok, főként a kamara illetékességét újra kimondja; a nemesi kiváltságokat és az ország szabadságait megújítja, a török béke megkötéséhez és a konstantinápolyi császári követ mellé külön magyar követet rendel, s végül elrendeli a német katonaság kivitelét, s amíg ez lehető lesz, annak fegyelemben tartását. A magyar végvári katonaság redukcióját is kénytelen az udvar visszavonni, s megígérni, hogy egyes végvárakba tekintélyes számú magyar katonaság helyeztessék. A bécsi abszolutizmus az egész vonalon takarodóra kényszerült, s ezt a változást két tényező hozta létre: az egyik az általános európai helyzet, a francia és török viszonylatok, melyeket a pápaság alakított éveken át való kitartással a magyar kibékülés érdekében; a másik a bujdosók, azaz Thököly nyomása. Ha a keleti részek szó nélkül alávetik magukat a kassai német generálisnak, akkor bizonyára nem kerül sor az alkotmány helyreállítására, sem az igazi protestáns vidékek vallásszabadságának elismerésére. Ilyképen Thököly felkelése, összefonódva általános európai érdekekkel, nagyobb hatással volt a magyarság fejlődésére, mint akár Bethlen, akár Rákóczi György hadjáratai, s ez utóbbiak, ha Thököly helyében vannak, bizony ára megelégedtek volna az 1681-i nagy eredményekkel. Az ifjú kuruckirálynak nagy tévedése volt, hogy 1681 ellen protestálva, a török karjaiba vetette magát. Azt nem is kell itt említenünk, hogy Erdélynek semmi hatása sem volt a soproni eseményekre; Erdély ekkor már rég eljátszotta történeti szerepét.

Az 1681-i kibékülés előzménye volt a török háborúnak, mely be is következett: Bécs 1683-i felmentése után évről-évre szorult vissza a török hatalma, s 1686-ban Budaváráról is letűnt a félhold. Magyarország így újra hadszíntér lett, területén császári generálisok rendelkeztek, idegen csapatok vonultak, pusztítottak, zsákmányoltak, s az 1681-ben visszaállított alkotmánnyal senki sem törődött többé. A magyarság egy része Thököly, Apafi alatt sereghajtója volt a török nagyvezírnek; a királypárti urakba pedig megint kevés bizalmat helyezett a bécsi kormány, s maga a nádor, Esterházy Pál is így panaszkodott: „ha azért a magyar urakkal így fognak bánni, nem tudom, ki fog ezután hinni őfelsége szavainak”. A magyarság iránt bizalmatlan kormány most elérkezettnek látta az időt az örökösödés behozására, s általában véve Magyarország igazgatásában a rendi hatalom, s vele az ártalmas labilitás megszüntetésére, amint ezt Európában a korlátlan fejedelmi házak már mindenfelé elérték.

Mint láttuk, már II. Ferdinánd végrendelete kimondotta a keleti Habsburgok uralma alatt álló országokban férfiágon az elsőszülöttség szerinti örökösödést; azóta ezt több házi oklevél hangsúlyozta, főként a spanyol örökségre való tekintettel, ahol a primogenitura és a fiágon való successio régi spanyol jogban gyökereztek. Ezek a jogelvek az ausztriai tartományokban és Fehérhegy óta a cseh királyságban is érvényesültek: bevezetésükre Magyarországon nagy alkalmat adott török kiűzése, melynek ugyan még csak kezdetén voltak, de következéseit jóelőre levonták. A bécsi udvar publicistái, köztük egy Joh. Nik. Flämitzer nevű hadbíró, újból előveszik Hocherék abszolutista elméleteit, s megfeledkezve az 1681-i törvényekről, újból hangoztatják, hogy a rebellió következtében az ország elvesztette szabadságait; de ezen érv mellett szerepel már az is, hogy a császár jure belli, fegyver jogán rendelkezhetik szabadon az országgal, melyet most ő hódít vissza a töröktől. A fegyver jogából vezetik le a Hochernél nem kevésbbé magyargyűlölő publicisták Lipót jogát, hogy a magyar libertinust rendes cseh nadrágba öltöztesse és uralmát örökössé tegye az országban. Az utilitas publica, a közjó úgyis felhatalmazza az uralkodót, hogy a rossz törvényeket megváltoztassa.

Ebből a Grotius-féle természetjogi felfogásból indult ki a titkos tanács is, amikor Budavár visszafoglalása után megkezdte Lipót kiskorú fia, József utódlásának dolgát tárgyalni. Szükségesnek látszott a szabad királyválasztás jogának megszüntetése mellett mindazon részeit kitördelni a rendi alkotmánynak, amelyek később útjába állhatnak egy új abszolutisztikus törekvésnek. Ilyen volt elsősorban II. András király aranybullájának 31. artikulusa, mely a fegyveres ellenállás jogát biztosította a rendeknek, s amelyet Verbőczi is felvett a nemesség sarkalatos jogai közé. Thököly is csak legutóbb, 1684-ben nevezte az ellenállási záradék miatt jeruzsálemi András törvényét a magyar szabadság lelkének, az uralkodás igazi regulájának, az alattvalók bírájának és bosszulójának, mely a rebellió makuláját teljesen és tökéletesen képes lemosni. Persze minél nagyobb kedv mutatkozott a felkelők táborában arra, hogy a magyar alkotmány tengelyévé az ellenállási záradékot tegyék, annál gyűlöletesebb volt ez az udvar előtt. A legszélsőbb álláspontot Kinsky cseh kancellár foglalta el, aki Grotiusra hivatkozva, a hódítás jogán akart új törvényeket behozni. Ugyancsak ő volt az, aki a királyi hatalom korlátlansága érdekében először vetette fel, hogy a koronázási hitlevélbe és eskűbe fel kell venni, hogy a „király a törvényeket meg fogja tartani, amint azokról megegyezés jön létre” a rendekkel. Mindezen tárgyalások alapján a nádor és a magyar főurak elé azt a kívánságot terjesztették, hogy: József koronáztassék meg örökösödés, nem választás jogán; a rendek ismerjék el, hogy már 1547-ben lemondtak választási jogukról (amikor kijelentették, hogy nemcsak I. Ferdinándot, hanem egész családját megválasztották); egyezzenek bele az 1222-i záradék eltörlésébe és új, az eddigieknél szűkebb tartalmú hitlevél szerkesztésébe.

Az 1687 októberétől 1688 január végéig Pozsonyban tartott országgyűlés a király kívánságára, Orbán István személynök javaslatára maga ajánlotta fel, már első ülésében, az elsőszülötti trónöröklést; ellene egyedül az országbíró, gróf Draskovich Miklós szólalt fel erélyesebben, aki azonban nemsokára rá meghalt. A nádor ígéretei és rábeszélései megtették hatásukat, bár oly mérvű vesztegetésekről, minők a lengyel, s korábban a cseh rendeknél szokásban voltak, ekkor szó sem volt. A rendek azonban az ellenállási jogot erélyesen védték; utoljára már az ellenmondás jogával is megelégedtek volna, de végül is mindenben alkalmazkodtak a király kívánságaihoz. Az 1687–88-i 2. artikulusban hálát adva Lipótnak, hogy halálosan fenyegetett nyakukról a törököt elűzte és az egykor virágzó királyi székhelyet, Budát visszafoglalta, kimondották, hogy az 1547-i törvény értelmében, is ezután senki mást, csak a Lipót ágyékából származott fiörökösök közül a mindenkori elsőszülöttet fogják királyuknak elismerni és hitlevél, valamint eskű után megkoronázni. A spanyol követ kívánságára a 3. szakaszban a spanyol királyi fiág örökösödését is elismerték Lipót fiágának kihalta esetére olyképen, hogy a rendek szabad királyválasztó joga csak a spanyol ág kihalása után fog helyreállni. A 4. cikkely végre András ellenállási záradékát törölte el. A koronázási hitlevélre nézve nem jött létre megegyezés. A rendek a koronázás pillanatáig remélték, hogy a II. Ferdinánd óta állandó hitlevelet, vagy legalább annak az ország szabadságait biztosító lényeges részeit fenntarthatják; a kilencéves József azonban csak általánosságban tett arra eskűt, hogy az országlakókat kiváltságaikban és jogaikban megőrzi, még pedig „amint ezeknek értelmezése és használata iránt a király és a rendek országgyűlésileg közösen megegyeznek”. Ez a klauzula ugyan elég ártatlannak látszott, hiszen a rendi alkotmánynak úgyis az volt az alapelve, hogy a törvényeket a fejdelem és rendjei közösen, az országgyűlésen hozzák. A valóságban a klauzula Kinsky gondolatát kiépítve lehetővé akarta tenni, hogy a király később az országgyűlés felhasználásával az alkotmány alapelveit is megdöntse. A rendek kiérezték a tendenciát, a koronázás után tiltakoztak is a szöveg ellen, majd pedig a legközelebbi, 1708-i országgyűlésen is követelték a záradék kihagyását, de eredménytelenül; a záradék azóta is megmaradt minden királyi hitlevélben, anélkül, hogy bárki is oly értelemben használta volna fel, mint azt Kinsky gróf és társai elképzelték. Lipót abszolutistái szorgalmas, sőt agyafúrt jogászok voltak, de nem nagy politikusok; hiszen még a saját korukon sem tudtak uralkodni, annál kevésbbé a jövőn.

Most is azzal, hogy külön országgyűlésen, a régi magyar rendi jogszokás alapján fogadtatták el a fiági örökösödést, mikor az egészen más jogalapokon volt érvényben az örökös tartományokban, ezzel továbbra is fenntartották a magyar különállást, melyet pedig annyira nem szerettek. A magyar rendek a királyválasztásról és az ellenállási jogról lemondva, kétségkívül igen nagy engedményeket tettek az akkor modern fejedelmi áramlatnak, de ezt nem az abszolutizmus nyomása alatt tették, mely minden teória és röpirat dacára is már 1681-ben csődöt mondott, hanem a török kiűzésének hatása alatt. Ekkor szánt végig a visszafoglaló háborúk vihara a régi Magyarország egész területén, s nyomában egészen új viszonyok állnak elő.