A török kiűzése.

A felszabadító hadjáratok megindulása; a török harcvágy, a pápa szerepe. Császári-lengyel szövetség. Bécs ostroma; hatása a keresztény világra. Lipót elhatározása; a Szent Liga. – Budavár visszafoglalása; a hadjárat a francia támadásig és az után a két fronton. A karlovici béke. – A pápaság, a német nép, az ausztriai tartományok és a Habsburg-ház szerepe a felszabadításban. A magyarság pénzbeli részvétele. A hadviselés; a beszállásolás; a vezetés bűnei. Carafa és az eperjesi vértörvényszék. A magyarság véráldozatai; a kurucok részvétele. – Thököly bukása. Erdély visszafoglalása, a leopoldi diploma.

Ezerhatszáznyolcvanháromtól a század végéig, megszakítás nélkül folyt a háború, mely az Izlám seregeit az Aldunához és Szávához visszaszorítva, Magyarország integritását egyetlen nagy erőfeszítéssel helyreállította. Tévednénk, ha ehhez az iniciatívát a győztes seregek irányítójának, a bécsi kormánynak tulajdonítanók. Lipót császár és miniszterei nem hiába kötötték meg 1664-ben a vasvári békét: ennek megtartásához ragaszkodtak, sőt 1684-en túl leendő meghoszabbításáért is minden lehetőt megtettek. Bár Thökölyvel együtt a törökök is nyiltan támadtak a magyar királyság területére, s bár Ibrahim a füleki jelenetnél a magyar király földjét vágta ki és ajándékozta el a kuruckirálynak, Lipót mégis tovább próbálkozott a török béke meghosszabbításán, s mintha mi sem történt volna, járatta e célból követeit a portára. Kuniz, majd Caprara azonban semmit sem értek el, mert Kara Musztafa végre elérkezettnek látta az időt, hogy miután 1681-ben az orosz háborút befejezte, a császár ellen forduljon. A nagyvezír, kiben albán társainak, a Köprilieknek politikai belátását vad szenvedély mindegyre elhomályosítá, a füleki jelenet hatása alatt meg volt győződve, hogy Thököly segítségével végre egész Magyarországot megszerezheti. Mikor pedig értésére estek a császáriaknak Thököly kibékítését illető törekvései, ez csak egy okkal több volt, hogy minél sürgősebben átmenjen a támadásba, s ezzel Thököly értékesnek vélt segítségét biztosítsa, az Izlám szolgálatában.

Lipót császár ugyan éppen ekkor kötött szerződést több német fejedelemmel, akik hadisegély adására kötelezték magukat, de nem a török, hanem XIV. Lajos ellen, kinek erőszakos reuniopolitikája újra érdekegységet és barátságot hozott létre a császár és a birodalmi fejedelmek között. Egyedül az ifjú bajor választó, Max Emanuel volt a török ellen is lekötve, őt a császár táborába az a remény hajtotta, hogy annak leányát feleségül kapja. Ebben a helyzetben, mikor a bécsi miniszterek a rajnai határokra függeszték szemüket és vétkes optimizmussal elmulasztották a török háborúra készülni, az Izlám utolsó vad támadásával szemben egyedül XI. Ince pápa próbált a védelem eszközeiről gondoskodni. Az ő varsói és bécsi nunciusai megfeszített munkájának köszönhető Lipót és Sobieski János lengyel király szövetsége, melyet, a francia követ intrikáit legyőzve, az utolsó pillanatban, 1683 márciusában sikerült megkötni. A szövetség értelmében a császár 60.000, a lengyel király 40.000 katonát állít ki a török ellen, s ha ez Bécset támadná meg, Sobieski személyesen siet a császár segítségére. De a bécsi nuncius, Buonvisi nemcsak személyesen hatott Lipótra, hogy a török háborúnak komolyan szemébe nézzen; a bécsi kormány hadi és pénzügyi tehetetlenségét is ő izgatta mindegyre megmozdulásra, korholásokkal, pénzáldozatokkal, hadi tervek készítésével. A pápa az 1683-i hadjárathoz Sobieskinek félmillió, Lipótnak ennél is több forintot adott; Bécs védelmének egyéb költségeit az udvar Szelepcsényi érsek Bécsben őrzött 499.000 forintnyi és Széchenyi György kalocsai érsek 61.000 forintnyi vagyonából fedezte, amit Kollonics fedezett fel és foglalt le, Széchenyi utólagos beleegyezésével, de Szelepcsényi nagy haragjára.

Magyarország felszabadítása a török uralom alól 1683–1699.

Kara Musztafa és a tatárok közeledtének hírére a XIV. Lajos által országától megfosztott Lotharingiai Károly herceg alatt a császári sereg Pozsonytól délre gyülekezett, vele Esterházy Pál nádor magyarjai; amint azonban a török Győr felé közelebb jött, s világossá vált, hogy Bécset akarja ostromolni, a császári sereg visszavonult, s Bécset, de Magyarországot is, egyelőre átengedte sorsának. Bécs 1683 július közepétől kezdve gróf Stahremberg Rüdiger parancsnoksága alatt hősiesen védte magát, míg végre éjszakon, a Kahlenbergen át, meg nem jelentek Lotharingiai Károly felmentő seregei: 70.000 ember, közte Sobieski személyes vezetése alatt 15.000 lengyel. A hegyekről lebocsátkozó keresztények szeptember 12-én áradatként söpörték el az elbizakodott nagyvezír seregét, aki futtában Belgrádig meg sem állott.

Bécs felszabadításának hírére az európai népek egy pillanatra újra átérezték az egyetemes keresztény gondolatot, melyről vallási, nemzeti és állami vitáik közt évszázadokon át megfeledkeztek; az új érzelmi szolidaritásban egyszerre szégyenletesnek találták, hogy ez a rendetlen barbár horda, mely minden katonai rendtartás nélkül terpeszkedett a bécsi síkon, amíg a keresztény sereg első iramában fel nem döntötte, ez a kifelé nagyhangú, de belül férges, beteg hatalom fenyegesse továbbra is az európai civilizáció országait. Így alakult ki a közfelfogás, mely szerint a török Európából kiűzhető, sőt minél előbb kiűzendő, amit eddig a pápaságon kívül csak néhány álmodozó mert vallani. A közfelfogás hatása alól Franciaország sem vonhatta ki magát, bár a nemzetállami egoizmusnak akkor ez állott legmagasabb fokán. XIV. Lajos éveken át nem merte a most kezdődő visszafoglalási hadjáratokat a német birodalom ellen irányuló nagyobb akciókkal zavarni, bár bosszúságát semmikép sem tudta elrejteni azért, hogy még alattvalói, udvaroncai is a császár udvarába mentek, a török elleni harcban résztveendők. Egyelőre tehát csak arra szorítkozott, hogy a portát mindegyre biztosította semlegességéről, sőt baráti érzelmeiről, valamint hogy varsói követsége által Thökölyvel továbbra is érintkezésben maradt.

A bécsi diadal elsősorban I. Lipót császárra volt nagy hatással. Ő, aki még egy évvel előbb, 1682-ben aggodalmasan nézegette a nyugati politika felhőit, s legnagyobb veszedelemnek, mely a nyugati helyzetet teljesen felboríthatta volna, a török háborút tartotta, ő, aki az 1683-i háború közeledtére bizalmasának, a kapucinus Marco d’Avianonak azt írta: „Igen félek, hogy háborúnk lesz a törökkel”: most az Izlám gyöngeségét és szervezetlenségét megismerve, szíve mélyéből csatlakozik a „szent háború” gondolatához, melyet most is egyháziak, a pápa nevében Buonvisi bíbornok, továbbá az említett Marco barát fejtenek ki előtte. Lipót 1684 márciusában tiltakozik e barát előtt az ellen, mintha ő béke kötésére egy pillanatig is gondolt volna és csakugyan Bécs ostroma, de még inkább Buda elfoglalása után nemcsak Magyarország teljes visszafoglalására, hanem egyúttal a balkáni szlávok felszabadítására és a töröknek Ázsiába kergetésére is törekszik. Egyedül azonban nem volt hajlandó az izlám elleni harcot magára vállalni; erre nem érezte elég erősnek örökös tartományait, s ezért diplomáciájával egész sorát köti le a német birodalmi fejedelmeknek, hogy őt a török hadjáratokban seregekkel támogassák. E szerződésekben egyrészt havi és évi zsoldfizetésre kötelezte magát a rendelkezésére bocsátandó seregek számára, másrészt egyéb engedményekkel, így Brandenburg számára sziléziai terület átengedésével vásárolta meg magának a török elleni segélyt. A hadjáratok alapján azonban az 1684 március 5-én aláírt „szent liga” alkotta, a császár, Sobieski lengyel király és a velencei köztársaság e szövetsége, melyet XI. Ince pápa nunciusaival, főként Buonvisivel, valamint Marco baráttal hónapok nehéz munkájával hozott össze, kiegyeztetve a szerződő felek közti nagyszámú ellentéteket. Mind a három fél kötelezte magát a török megtámadására, akit tehát egyszerre három helyen: a lengyel Moldva felé, a császár Magyarországon át, Velence pedig a tengeren, a Balkán-félsziget partjain támadott meg. E tárgyalásokban kidomborodott I. Lipót magyar király volta is: fenntartotta a szent korona igényeit Dalmácia visszahódítandó területeire és megakadályozta Sobieski terveit, török háború címén Erdély elfoglalására. A császárnak aktákban elvesző politikai érzéke a magyar királyi méltóság tudatában emelkedett fel az egyetemes kereszténység régióiba; pogányverő szent elődjei, Szent István és Szent László példáján bátorodik fel, s Magyarország Nagyasszonyának köszöni meg váratlan diadalait. A pápai befolyás mellett Lipót császár működésére elhatározó a keresztény momentum; a kereszténység számára elvesztett területeknek isteni segítséggel visszaszerzése az ő célja, s ha ebben a munkában sikertelenségek, vesztett csaták hátráltatják, az akadályokat mindenkor annak tudja be, hogy Isten bünteti őt magánéletének bűneiért. Alázatos katholikus lélek és annak lendülete félreismerhetetlen Lipótnál e hadjáratokban, aminthogy az egész európai törökellenes hangulat is ily régi, a vallásszakadás előtti egyetemes keresztény jellegű.

A felszabadító hadjáratoknak első fejezetén, mely Bécs felmentésétől Budavára visszafoglalásáig számítható, ez az egyetemes keresztény szellem ismerhető fel. Az anyagi eszközök nagy részét maga a pápa adja, aki egyházi államát súlyos adókkal terheli meg és egész háztartásába a legszigorúbb takarékosságot vezeti be azért, hogy a császárt és lengyel királyt folytonos pénzzavaraikban támogathassa; az ő személyes hozzájárulásán kívül egyéb eredetű egyházi összegek is táplálják a szent háborút, így különösen az utóbbi évtizedekben szerzett szerzetesi vagyonok egyharmada, melyet a pápa Lipót tartományaiban a háború céljaira átengedett, s amely csak az ausztriai szerzetesrendek után 1,600.000 forintot tett ki. Az 1685-ben meghalt Szelepcsényi érsek nagy hagyatékát is, a pápa akaratával, a háborúra használta fel a kormány. De az anyagi alapokon kívül a hadjáratok szellemi vezetésében is érvényesül az Egyház: Buonvisi bíbornok maga készíti a haditerveket, melyek komoly megfontolásra találnak; ugyancsak ő ellenőrzi a pénzügyek vezetését, s e téren nem hallgatja el a bécsi kormánykörökről alkotott igen megvető véleményeit. A hadjáratok pénzügyi vezetésével annyira elégedetlen, hogy végül már nem is adja át a pápai segélyösszegeket az udvari kamara Abelére következő, hasonlókép tehetségtelen elnökének, Rosenberg grófnak, hanem maga fogad csapatokat, akárcsak Mohácsot megelőzőleg Burgio, a budai nuncius. Ugyancsak Buonvisi energiája gondoskodik e hadjáratokban szállítható tábori kórházakról, melyek pápai pénzen felállítva, Kollonics püspök felügyelete alá helyeztetnek. Marco d’Aviano pedig rendtársához, Kapisztrán Jánoshoz hasonló lángszavakkal buzdítja a katonaságot, az egymással viszálykodó tábornokokat békíti és korholja, egyesek hibáit, s általában a hadseregnél uralkodó rendetlenséget Lipóthoz írt bizalmas leveleiben felfedi, sőt haditerveket is készít, melyeknek fő követelése a gyors, hatékony előretörés. Marco atya az, aki Lipót lassúságát Isten nevében tettekre sarkalja és ellanyhulásaiban a törökkel való békekötésről lebeszéli.

Az 1683-i hadjárat Bécs felmentése után a párkányi, nyílt csatában nyert győzelmet és Esztergomnak visszafoglalását hozta meg. Ezek magukban is nagy eredmények voltak, melyeket pedig a fő vezérek: Károly herceg és a lengyel király egymás közt állandó egyenetlenségben értek el. A felszabadító háború győzelmeit nézve, általában feltűnő az a hiányos és folyvást kihagyó apparátus, mely e győzelmeket mégis kivívta. A haditerveket forma szerint a bécsi haditanács készítette el, a valóságban szinte mindegyik generális csinált ily terveket, melyeket a haditanács tárgyalás alá vett és róluk a terep és tényleges viszonyok minden ismerete nélkül határozott. A hadjáratok első felében a haditanács elnöke Hermann badeni őrgróf volt, Károly herceg személyes rosszakarója, aki vele szemben a bajor választót, valamint a saját tehetséges, de még igen fiatal unokaöccsét, Badeni Lajos őrgrófot pártolta, s érdekükben Károly herceg hatáskörét mind egyre összeszorította. A haditanács e káros szerepe csak akkor szűnt meg, amikor Buonvisi bíbornok Hermann őrgrófnak az elnökségről letételét azzal kényszeríté ki Lipóttól, hogy távozásától tette függővé a további pápai segély fizetését. Mindvégig igen nagy akadálya volt az egységes vezérletnek és az egyirányban koncentrált haditervnek fejedelmi személyiségek részvétele: a birodalmi fejedelmek, főként a legmagasabb rangúak, a választók maguknak követelték a fővezérletet, anélkül, hogy különösebb stratégiai tehetségük lett volna, s amennyiben mégis sikerült Károly herceget megtartani a fővezérletben, e nagy uraknak külön sereget, külön, független vezérleti joggal kellett biztosítani. A bécsi kormány ennek következtében iparkodott birodalmi szövetségeseit lebeszélni a személyes hadbamenésről, ami azonban ritkán sikerült, mert az Izlám ellenében kivívott győzelmek hősei akkor egész Európában ünnepelt nevet szereztek maguknak, s erre mindegyik fejedelem egyformán vágyakozott. Még a „nagy választó”, brandenburgi Frigyes Vilmos is sajnálkozott, hogy nem vezetheti személyesen segélycsapatait.

Lotharingiai Károly, aki ez első periódusban fővezér volt, komoly, megfontolt, felelősségteljes módon végezte feladatát. Mint még Montecuccoli tanítványa, nem szívesen kockáztatott, sokat tanácskozott, de az új francia stratégia hatása alatt már nagyobb szívfájdalom nélkül is képes volt seregét döntő ütközetbe vinni. Az ő meggondoltságára az első években annál nagyobb szükség volt, mert a magyar-török harctéren az újonc tábornokok, köztük a hősi babérok után áhítozó ifjú Max Emmanuel bajor választó, szerették lebecsülni a török ellenállást, és Károly herceg nélkül könnyen katasztrófába vihették volna a sereget. A lengyel király, az egykori khocimi győző, nem volt nagy stratégikus tehetség, s Bécs felszabadítása után Lipót etikettes merevségétől megsértve, különben sem szívből vett részt a hadjárat további folytatásában, inkább Thökölyvel egyezkedett, ennek érdekeit képviselve az udvar előtt, titokban pedig maga vagy fia számára készítgetve a magyar királyságot. A további hadjáratokban Lengyelország, mint a szent liga tagja, nem járult hozzá a magyarországi operációkhoz, s ezektől függetlenül harcolt, anélkül, hogy vágyai tárgyát, Kameniec várát egészen az általános békekötésig el tudta volna foglalni.

1684- és 85-ben, Montecuccoli régi tervéhez hasonlóan, három hadsereget alkottak: a jobbszárnyat Horvátországtól délkeletnek Leslie, a balszárnyat Felső-Magyarországon Thököly ellen Schultz tábornokok a középet Károly herceg vezették. Ez utóbbi 1684-ben Visegrádot elfoglalva Buda alá ment, főként a heves Badeni Lajos kívánságára, miután a haditanácsban Stahremberg Rüdiger egyedül maradt azon véleményével, hogy Budavára sokkal erősebb, semhogy ez alkalommal a siker reményével ostromolhatnák. És csakugyan, bár a felmentő török sereg, Musztafa szerdár alatt. Érdnél döntő vereséget szenvedett a kitűnően felszereli Budát parancsnoka, Kara Mohammed, megtartotta. Ez alkalommal 55.000 keresztény, legnagyobb részt német, levesebb magyar, harcolt Buda alatt, s a 109 napos, eredménytelen ostromban 23.000-en pusztultak el. A következő évben a háború tőrök békeajánlatok és a haditanács készületlensége miatt csak júliusban kezdődött el; Károly herceg Érsekújvárat fogta ostrom alá, s el is foglalta, miután a fel mentésére jött Ibrahim szeraszkirt Esztergomnál döntőleg megverte. Ugyanekkor Leslie az eszéki hidat rombolta szét, Schultz, Carafa és Caprara pedig Felső-Magyarországot szállották meg, Thököly hatalma ez évben végkép leáldozván. Felső-Magyarországról ekkor nyílt meg Erdély is, egyelőre szövetségről tárgyaló követségeknek, azután maguknak a császári seregeknek.

Az 1686-i hadjárat diplomáciai előkészítéséhez tartoztak a brandenburgi választóval kötött szerződések, melyek ezt Lipót szövetségesévé tették és a török harcra 7000 kitűnő porosz katonát biztosítottak. A koncentrált támadást magában foglaló haditerv érdeme ez évben Károly hercegé volt, aki az egész hadseregnek Buda ostromára vezetését javasolta, de nagy ellenzékkel találkozott: Max Emmanuel, a császár veje, nem volt többé hajlandó Károly alatt szolgálni, s ezért a Badeni őrgróf támogatásával a sereg megosztását követelte. Lipót már ki is adta döntését, mely szerint Max Emmanuel Székesfehérvár ostromára indul, s Károly mögötte, fedezetül fog állani egy másik sereggel, amikor a lelkes Marco atya megdöntötte ezt és keresztülvitte Lipótnál, hogy Buda ostroma határoztatott el, Károly herceg fővezérlete alatt, de a bajor választónak külön kommandó adatott. A júniusban gyülekező seregben a lotharingiai herceg vezetése alatt 24.000 császári katona volt, 7000-en felüli brandenburgi segély, 4000 ember a sváb, 3000 a frank kerületből; vezetők voltak Stahremberg Rüdiger, Caprara Aeneas, Croy Jenő herceg, Souches és a Pfalz-Neuburgi herceg, a német lovagrend nagymestere, Dünewald régi lovassági tábornok, gróf Pálffy Károly János, a brandenburgi Schöning altábornagy, a Baden-Durlachi őrgróf, Rabatta gróf főhadbiztos. A bajor választó külön hadtestében a bajorok Serényi János gróf alatt, a császáriak Badeni Lajos, a szászok egy Sachsen-Weissenfels herceg alatt, összesen 8000 bajor, 4700 szász, 8350 császári katona. A magyarságot eleinte a különböző szárnyakra, Erdély ellen, az egri török megfigyelésére küldött hadtestekhez osztották be; Scherffenberg és Carafa alatt gróf Csáky László, Barkóczy Ferenc, Petneházy Dávid vezették Thököly volt kurucait, akik utóbb részben Carafa tiszai hadtestével, részben Scherffenberggel kerültek Buda ostromához. Eredetileg Buda alatt csak 3000 főnyi magyarság volt az öreg gróf Esterházy János főkapitány vezetésével, később a főkapitányságokból, várakból mind több katona csatlakozott, akiket fizetetlenségük és fegyvertelenségük tartott eleinte vissza; így jött a „hű” Koháry Istvánnak az egri törököt figyelő hadcsapatából az ifjú Bercsényi Miklós séllyei kapitány, gróf Erdődy György lévai, Bottyán János Esztergomi huszárkapitány, több Pálffy, Balassa, Batthyányi, Czobor, végül is Koháry és Csáky összes csapatainak csatlakozásával 14–15.000 főnyi magyarság. Résztvettek még az ostromban nagy számmal olasz, spanyol, angol és skót urak, valamint hatvan barcelonai mesterember, akik fogadalmat tettek, hogy az Izlám visszaszorításában fegyverrel működnek közre.

Buda ostroma június végén kezdődött. A déli részről Mátyás egykori palotáját Max Emmanuel támadta a Gellérthegyen és a Naphegyen levő állásaiból, míg Lotharingiai Károly északról a Dunától s Óbudától kezdve fogta körül a várat; alatta a brandenburgiak a Rózsadombtól nyugatra, a svábok a Svábhegyen állottak, magyar hajdúk mindenfelé, míg a huszárság Pálffy és Bottyán alatt dél felé végzett felderítő szolgálatokat, ahonnan a felmentő sereget lehetett várni. A várat az öreg Abdurrahman basa védte, 7000 főnyi őrség élén, a természetnyujtotta védelmi lehetőségek és az akkori technika teljes kihasználásával. Kézigránátvetés, akna, ellenakna, fedett sáncok mindkét oldalról szerepeltek; az ostromok földalatti előkészítése napokon át tartott, s a császári mineur-ök a törököknél folyvást rosszabbaknak bizonyultak. Több véres roham után Lotharingiai Károly frontján, főként a brandenburgiaknál egyes külső falrészletek keresztény kézbe kerültek; július 27-én a brandenburgiak rohamoszlopában az első zászlót győri magyar hajdúk tűzték a falra. De az ostromot erősen hátráltatta a vezetés megosztottsága: a bajor választó önállóan rendelkezett és a déli falakon semmi eredményt sem ért el. Az ostromot különösen emberpusztítóvá tette aknák robbanása, török részről puskaporzsákok dobálása, míg a keresztényeknél Fra Gabriel Gautieri, genuai ferences, a magyarok Tüzes Gábora szórta görögtűzszerű égető rakétáit a falakra. A július 27-i általános roham ötezer keresztény, közte 600 hajdú életébe került. Az ostromlók számbelileg annyira meggyöngültek, hogy mikor augusztus elején Szulejmán nagyvezír felmentő serege, tatárokkal és tevékkel, felbukkant a budafoki hegyeken, Lotharingiai Károly nem volt képes nyílt csatába bocsátkozni, hanem az ostromló tábort dél felől a Gellérthegy déli lejtőjénél vont védelmi vonallal megerősítve, várta a nagyvezír akcióit, aki azonban maga sem mert támadni, s arra akart szorítkozni, hogy az ostromlottaknak néhány ezer főnyi segítséget küldjön be. De a nagy kerülővel, a Lipótmező és Hűvösvölgy felől beküldött lovasított janicsárok elvéreztek az ostromló vonalak közt, s alig néhány jutott be a Vérmező felől a Várba. Közben Carafa, Heister és Scherffenberg hadtestei is megérkezvén, beteljesedett Abdurrahman sorsa, aki az összeolvadt őrséggel együtt halálra szántan védekezett. Szeptember 2-án 2000 főnyi svéd segítőcsapat jött, kiket Károly herceg már nem eresztett a rohamba, melyet e nap délutánjára rendelt el. Az északi fronton császáriak és brandenburgiak magyarokkal együtt – egy-egy német ezred élén 50–100 hajdú haladt – elfoglalták a belső bástyákat is, utcai harcban tódulva a mai Dísz-tér és a királyi palota felé, melynek déli falait a bajorok lassabban, nagy nehézségek árán hágták meg. Abdurrahman fegyverrel kezében esett el a császáriakkal szemben; a megmaradt őrség, asszonyok és polgári egyének, zsidó kereskedők, kik mindnyájan részt vettek a védelemben, a várpalota egy udvarába szorultak, s ott tették le a fegyvert. A bajor választó, akinek Károly herceg a kegyelem jogát átengedte, életben hagyta őket, de a várat három napra átadta a katonaság zsákmányolásának. Budavár teljesen leégett és elpusztult. A tudós Marsigli gróf holttesteken átlépkedve, szedte össze a tűz elől a Corvina nyomorúságos maradványait. A visszafoglaláskor volt Budán, a hatalmas beglerbég székhelyén 23 mecset, 9 melegfürdő, 22 sütőház, több népkonyha, ahol péntek este szegényeknek és utasoknak cipót, rizst, gyertyát adtak, több jégverem, egy kőből készült török iskola, négy török kolostor, köztük Gülbabáé, végül 42 kaszárnya a várőrző janicsárok számára, a várt övező dombokon pedig körülbelül 4000 szőlőskert. Ez volt a szinte másfélszázados török uralom hagyatéka, mely most tűzben, füstben, seregek lábdobbanása alatt pusztult el, hogy ismét helyet adjon az európai, keresztény civilizációnak.

Budavára 1686. évi visszavétele.
Arnold van Westerhoutnak a pápa számára készített metszetéről, a Fővárosi Könyvtár példánya után, melyet egyéb értékes útbaigazításokkal együtt Enyvvári Jenő, a könyvtár igazgatója bocsátott rendelkezésünkre. A kép Budavára ostromát, a legtöbb ismeretes képtől eltérően, a Svábhegy felől ábrázolja, s feltünteti úgy a Rózsadomb, mint a Gellérthegy keresztény erősítéseit is, azonban a csatajelenetet, a mai Vérmező, Svábhegy és Törökbálint közti területen, a valóságtól eltérően rajzolja: a visszafoglalással összekombinálja a Budafoknál álló nagyvezírrel folytatott augusztus 13-i és 14-i harcokat (esetleg még a várba sikertelenül igyekvő janicsárokkal folytatott augusztus 29-i küzdelmet is), s úgy tünteti fel, mintha egyetlen ily harcban Lotharingiai Károly és Max Emanuel személyesen megverték volna a szeraszkirt, aki a képen jajveszékelve fut a keresztények elől.

A főváros visszafoglalása után Károly herceg az ifjú Badeni Lajost önálló sereggel küldte délnek, aki Simontornyát elfoglalva, a tolna–baranyai vadonon keresztül más várak mellett Pécs őrségét kényszerítette kapitulációra. Egy másik hadtest De la Vergne tábornok alatt a Duna-Tisza közén indúlt el, Budavára elestének konzekvenciáit levonandó; a vezér maga elesett ugyan, de utóda, Veterani tábornok, Barkóczy Ferenccel együtt Zentánál az ismét előmerészkedő Szulejmán nagyvezírt megverte és Szegedet visszafoglalta. A nagyvezír újabb békeajánlatait, közöttük azt is, hogy Thökölyt kiszolgáltatja, a haditanács Buonvisi bíbornoktól fogalmazott levélben utasítá vissza.

Az 1686-i hadjárat egy csapással hódítá vissza a magyar királyság olyan területeit, melyeknek török kézben lételéhez nemcsak a Nyugat, de Bocskaytól kezdve több magyar nemzedék is hozzászokott. Annál nagyobb volt az ujjongás, mellyel a kereszténység a hírt fogadta; a pápa a visszafoglalás napját, szeptember 2-át az első magyar király, Szent István tiszteletére évenkint megülendőnek rendelte el, s a lelkesedés erejére mi sem jellemzőbb, mint hogy XIV. Lajos sem mert a hangulattal szembeszállni, s ezért még 1688 végéig visszatartotta magát Lipót császár és a birodalom megtámadásától. A visszafoglaló háborúk e második periódusa ennek következtében még mindig hatalmas, 50–60.000 főnyi keresztény seregeket látott Magyarországon, melyeknek összeszerzése, zsolddal ellátása a bécsi kormányon kívül továbbra is Buonvisi bíbornok gondja, amint ugyancsak a pápai diplomácia tartja össze a szent ligát is. Sobieski ezalatt sikertelen hadjáratokat folytatott, melyek során 1686-ban Jassyt megszállta ugyan, de éhség, betegségek és a tatárok miatt ismét feladni kényszerült; a velenceiek azonban annál hősiesebben harcoltak Francesco Morosini vezetése alatt, aki nagy tengeri győzelmek után a szárazon is Morea mind nagyobb részét foglalt el. Ugyanez években kezdte meg a szent ligához csatlakozott Oroszország a krími tatárok meghódítását, úgyhogy a pápától oly régóta várt koncentrikus támadás ez években, XIV. Lajos újabb támadásáig, nagy sikerrel folyt.

A magyarországi fronton az 1687-i hadjárat eleinte nagy nehézségekkel indult meg, amennyiben a Badeni Lajostól is biztatott bajor választó semmikép nem rendelte alá magát Károly hercegnek s külön sereget kapott, hogy a Tiszán lefelé operáljon, míg a Lotharingiai herceg a Dunántúl indult el Eszék felé. Utóbb azonban Szulejmán nagy vezír manőverezése egyesülésre kényszeríté a herceget és választót és bár a nagyvezírt nem sikerült eszéki táborában harcra késztetni, Károly herceg augusztus 12-én végül is döntő győzelmet aratott Nagyharsánynál, nem messze a mohácsi csatatértől, úgyhogy a nagyvezír serege Eszékig futva, teljesen felbomlott. Eszék, Pétervárad, az egész Szerémség felszabadult, s a győztes hadvezér ez évben seregeit, Szegeden és Szolnokon át, Erdélybe vitte telelni. Az 1687-i hadjárat egészében a török uralom hatására annyira jellemző bozótos, vizes területeken folyt le, majd a Duna–Tisza közét elfoglaló víztelen, lakatlan pusztaságokon vonult át a keresztény hadsereg. Ugyanekkor foglalta vissza Dünewald tábornok egész Szlavóniát.

Szlavónia és Erdély birtoka most már tehermentesítette a délnek irányuló főtámadás szárnyait és lehetővé tette a régi magyar melléktartományokba egyenesen északról délnek behatolni. Eger, Baja és a Zrínyi Ilonától védett Munkács még az 1688-i háború megkezdése előtt elesvén, Magyarország területén immár csak egyes várak, mint Kanizsa, Sziget, Várad, Gyula és a Temesvár körüli területek voltak a török kezén. Ez és nem kevesebb Károly lotharingiai herceg ötesztendős működésének eredménye, akit, ha nem is csatolt a magyarsághoz érzelmi kapocs, példátlan sikerei azok közé emelnek, akik a magyar államterület integritásán legtöbbet munkálkodtak. Az ő igazságos, emberszerető, nagyúrilag tartózkodó egyénisége 1688-ban adott végkép helyet a bajor választónak, aki az első, ötéves szerződés lejártával új szerződésben a fővezérletet kieszközölte magának. Károly herceg ez évben beteg volt, azután a nyugati harctérre ment, s már 1690-hen meghalt. Az 1688-i hadjárat, Max Emmanuel lelkes vezérlete alatt, nagyszerű dunai átkelés után Belgrád birtokát hozta meg; a török hatalomnak semmit sem használt a múlt tél janicsárlázadása, mely Szulejmán nagyvezírt kivégezte, IV. Mohammed szultánt a trónról letaszította, s helyébe II. Szulejmánt emelte. Ez évben már Székesfejérvár is elesett; az Erdélyben kommandirozó Carafa, majd alvezére, Veterani Solymost, Lippát, Lugost foglalta el, a havasalföldi oláhokkal tárgyalt és velük a sereg élelmezésére szerződést kötött. Belgrád után pedig Badeni Lajos külön hadtesttel nyomúlt be, Hunyadi Mátyás óta először, a Balkán-félszigetre, Dubicát, Kosztajnicát. Gradiskát Erdődy horvát bánnal együtt elfoglalva, s a boszniai basát Bródnál döntőleg megverve, végül Zvornik régi magyar várát is hatalmába kerítve. A belgrádi győzelem és Bádeni Lajos támadása után úgy látszott, mintha a császári seregek diadalmenetét Konstantinápolyig már semmi sem tarthatná fenn; a császári kormány ebben a hitben utasítá vissza a török békeajánlatokat, de ugyanez a hit működött közre XIV. Lajosnál is, hogy végre megállítsa a császár diadalmenetét.

XIV. Lajos és miniszterei csakugyan megsokalták a Habsburg-ház területi gyarapodását s ezért a francia sereg 1688 végén betört a rajnai Pfalzba s az erős Philippsburgot elfoglalta. A császár azonban nem állott többé egyedül, mert Európa többé nem az ausztriai ház túlsúlyától remegett, hanem a francia univerzális monarchiától; ezért állottak most össze Franciaország összes szomszédai a „nagy alliance”-ban a napkirály tűrhetetlen terjeszkedésének a megakadályozására. A most kezdődő és az 1697-ben, a ryswicki kongresszuson végződő tízesztendős háborúban a császár oldalán a birodalmi fejedelmeken kívül résztvett a protestáns Hollandia, Angliának új, kálvinista királya, Orániai III. Vilmos, továbbá Spanyolország és egyelőre Savoya is. Ez a nagy szövetség tette lehetővé Lipótnak, hogy nehéz gondok után, nagy elhatározással két fronton harcoljon, s az új francia háborúval egyszerre folytassa a török hadjáratot is, bár eleinte maga a Lotharingiai herceg is ajánlatosabbnak vélte a törökkel békét kötni és minden erőt XIV. Lajos ellen fordítani.

Kétségtelen, hogy Törökország európai birtokait francia szövetségese mentette meg ezzel a tízesztendős háborúval. A felszabadító hadjáratoknak most kezdődő harmadik periódusában a külföldi segély mind kevesebb, s Lipót császár 20–30.000 embernél többet nem tud ezen a fronton alkalmazni. Ehhez képest még a vakmerő Badeni Lajos is a defenzívát tartotta egyedül lehetőnek, bár ezzel ellentétben ő maga is többször támadott. 1689-től kezdve ő a fővezér, a balkáni előnyomulás és a szalánkeméni győzelem, melyek a zentai csatával együtt e félkézzel folytatott hadjáratoknak egyetlen nyereségei, neki köszönhetők. Az 1689-i hadjárat Marco d’Aviano és Buonvisi sürgetésére nyer offenzív karaktert; a cél Dalmácia és Bosznia elfoglalása, nyersanyagtermő vidékek birtokba vétele. Lajos őrgróf kitűnően és gyorsan vezeti rosszul és lassan felszerelt seregét; a basákat Batocsinánál és Nisnél megveri, nagy vonulások után Viddint elfoglalja. Alvezérei kikerekítik a hódításokat. Piccolomini egész Albániát szállja meg, Pristina, Üszküb, Novibazár is kezébe esnek, hogy ezek a következő esztendőben megint elvesszenek. Piccolomini nagy ügyességgel használta, fel az albánok és szerb orthodoxok felkelését, de ő maga pestisben elhalván, utóda, a Holsteini herceg adóztatással, szigorú bánásmóddal mindezeket elidegeníté a császáriaktól, kivéve Csernovics Arzén ipeki pátriárka rácjait, akik a következő évben, a török hullám új előretörésekor, földönfutó menekülőkként, Magyarországba kéredzkedtek.

A következő, 1690. évben már új nagyvezír volt: Köprili Musztafa, Mohammed fia, Ahmed testvére, aki a Köpriliék örökletes bátorságával támadólag lépett fel. Badeni Lajos kezdettől fogva defenzív a szorítkozott, s mikor Thököly, Apafi halála után a szultántól erdélyi fejedelemmé kinevezve, Zernyestnél az erdélyi és császári hadat megverte és Erdélyt hatalmába kerítette, Lajos őrgróf a szerbiai Jagodináról volt kénytelen egész seregével Erdélybe vonulni, hogy Magyarország e „citadelláját”, mely nélkül Lotharingiai Károly minden hódítása semmivé foszlott volna, a császár számára megtartsa. Ezalatt pedig Köprili Musztafa nagy sereggel közeledett, Viddint, s utána magát Belgrádot is elfoglalta, melyet I. Rákóczi Ferenc veje, Aspremont és Croy herceg ügyetlenül védtek. A Köprili-dinasztiának tehát végre is sikerült megfordítani a szerencsét; Belgrád visszavétele éppoly felvillanyozóan hatott a portára, mint előbbi elvesztése a kereszténységre, s a nagyvezír a következő hadjáratban még nagyobb hadsereggel, állítólag 100.000 emberrel indult el, az Izlám szent háborújának zászlója alatt. Kíséretében volt a szövetséges francia király követe és francia tisztek nagy száma. Táborát a Száva torkolatánál francia mérnökök erősítették meg. Badeni Lajos az ő felényi seregével vissza vonult előle a Tisza-torkolatnál levő Szalánkeménig, ahol 1691 augusztus 19-én az embergyilkoló visszafoglalási hadjáratok egyik legvéresebb ütközete folyt le; császáriak, brandenburgiak, magyarok elkeseredett rohamokat intéztek, Badeni Lajos személyesen vezette a lovasságot, s megnyerte az ütközetet; 20.000 török és a nagyvezír elesett, Thököly, ki a török soraiban lovasvezér volt, elmenekült; keresztény részről nagyszámú főtiszt, köztük Souches, egy Holsteini herceg, Zrínyi Miklós, a költő fia, Ádám is a halottak között volt.

A szalánkeméni győzelem, borzasztó véráldozataival, mind a két felet kimerítette; a következő években inkább defenzívára szorítkoznak, bár a két sereg minden nyáron újra felvonul és egymással szembenéz. Várad 1692 nyarán keresztény kézbe került, de különben, Badeni Lajos is eltávozván a nyugati harctérre, tehetségtelen vezérek alatt eredménytelenül folyt a háború. Békét azonban még nem lehetett kötni. A porta békehajlandóságát u. i. mindegyre leszerelte a francia megvesztegetés, hiszen XIV. Lajos támadásainak a török hadjárat meg becsülhetetlen szolgálatokat tett; viszont Lipót császár mind ritkábban kapott külföldi segélyt. XI. Ince pápa utódai néha küldtek valami segélypénzt, a birodalmi fejedelmek, köztük a bajor választó, a hannoveri herceg, meg Anglia és Dánország inkább csapatokat állítottak. Anglia és Hollandia már ekkor látták, hogy a nyugati fronton csak úgy érhetnek eldöntő győzelmet, ha a császárt a török háborútól meg szabadítják, s minden erejét a Rajnánál és Olaszországban koncentrál hatják; ezért állandóan békét javasoltak és közvetítést ajánltak, amit azonban Bécs egyelőre nem fogadott el. A rossz felszerelés, rendetlen ellátás, betegségek miatt még Badeni Lajos sem tehetett egyebet utolsó, 1692-i hadjáratában, mint Péterváradnál várni a török támadást, mely azonban nem következett be. A következő, 1693. évben az új fővezér, Croy herceg sikertelenül próbálva meg Belgrád ostromát, oly tehetséghiányt árult el, hogy nyugalomba küldték és helyette 1694-ben az öreg Caprara gróf, Montecuccoli tanítványa vezette a császári sereget, aki a Badeni Lajostól hátrahagyott péterváradi sáncokba vonta seregét és csak az Isten őrizte, hogy a török nagyvezír körülzárással és rohamokkal megadásra nem kényszerítette. Ez a hadjárat annyira leszállította a császári fegyverek tekintélyét, hogy az új szultán, II. Musztafa már Magyarország visszahódítását tűzte ki céljául. A császári fővezér 1695-ben Frigyes Ágost szász választó volt, a későbbi lengyel király, a barokk-korszaknak fényűzéséről és kicsapongásairól híres Ágostja, akinek stratégiai gyöngeségét Caprarának kellett volna, mint melléje adott mentornak jóvátennie. A fősereg azonban a Tiszántúl, a Marosnál, értelem nélkül vonult jobbra-balra, mialatt a szultán Lippát elfoglalta, magyar őrségét levágta és az Erdélyből a fősereggel való egyesülésre kijött Veterani hadtestét Lugosnál, hosszú, véres harc után megsemmisítette: Veterani maga is hősi halált halt. A szultán ezzel megelégedve, diadalmenetben vonult Konstantinápolyba, hogy a következő, 1696. évben újra nagy sereggel induljon el. Ekkor a szász választó épp Temesvárt ostromolta, s az ostromot megszakítva, a Béga mellett a szultán elé vonult, aki azonban tönkreverte a császáriakat. A felszabadító hadjáratokban ez volt az egyetlen eset, mikor a török nyílt csatában, az egész hadjárat sorsára döntően győzött. Musztafa azonban nem tudta kihasználni a győzelmet, s ekkor már az elpusztult Magyarországon úgysem volt könnyű dolog keresztülhatolni és a lakott területen hódításokat tenni. Ágost választótól a lengyel királyválasztás szabadítá meg a császári hadsereget. Melléje már az 1697-i hadjáratra Caprara helyébe úgyis Eugen savoyai herceg jelöltetett ki Stahremberg Rüdiger, Bécs védője, ajánlatára; az új király távoztával pedig a 34 éves Savoyai hercegé lett a fővezérlet. Eugen herceg 1684-től kezdve négy magyarországi hadjáratban vett részt, nyitott szemmel és hősiesen, Belgrád ostrománál meg is sebesült, azután a francia, majd az olasz harctéren parancsnokolt, s mikor most a magyarországi sereghez ért, azt pénz, élelem, fegyver nélkül találta. De az ő adminisztratív géniusza csakhamar harcképessé tette a sereget, mellyel Péterváradhoz sietett, s onnan a szultán mozdulatait kivédendő, át a Tiszához. Serege a Bussy-Rabutintól hozott erdélyi hadtesttel 50.000 emberre szaporodott; szeptember 4-én váratlanul meglepte a török sereget, amint ez Zenta mellett francia készítményű hajóhídon a Tisza balpartjára költözött. A kereszténynél sokkal nagyobb török sereg néhány délutáni óra alatt teljesen megsemmisült, sokan a vízbe fuladtak, sok kardtól pusztult el, a jobbparti hídfőben összezsúfolva. A nagyvezír maga is elesett, a szultán pedig, ki a balpartról végignézte serege lemészárlását, a tábort hátrahagyva menekült. A kereszténysereg vesztesége holtakban alig tett ki félezeret. A zentai győzelem után Eugen herceg kisebb sereggel Eszéken át Boszniába vonult s ott Szarajevót foglalta el, s ezzel újra megkezdte a Badeni Lajos távozása óta elhanyagolt offenzivát.

Mindez azonban késő volt. Croy herceg, Caprara és a szász választó hibáit már nem volt ideje Eugénnek jóvátennie, mert a szultán Zent után felkérte a közvetítésre az angol követet, Lord Pagetet, s a császári udvar annál kevésbbé állhatott ellen tengeri szövetségesei nyomásának, hogy a béketárgyalásokat megkezdje, mert az utolsó spanyol Habsburg, II. Károly király életereje is mindinkább hanyatlott és a spanyol successio bármely pillanatban aktuálissá válhatott. Már pedig Európa e leggazdagabb öröksége körül kitörendő harcban a német Habsburgoknak szükségük volt teljes erejük osztatlan felhasználására. Így történt, hogy bár Eugen az 1698. évi hadjárat haditervében Belgrád és Temesvár visszafoglalását követelte, további háború helyett már 1698 nyarán megkezdődtek a béketárgyalások, Anglia és Hollandia közvetítése alatt, az elhagyott Karlóca falu mellett, ahol sátrakban gyűltek össze a császár, Lengyel-, Oroszország és Velence képviselői a törökökkel. A tárgyalások sokáig húzódtak, mert bár a császáriak megelégedtek az uti possidetis, a tényleges birtoklás elvének alkalmazásával, a lengyelek és oroszok a tárgyalások alatt akarták kicsikarni azon területeket, melyeket évek hadjárataival sem tudtak a töröktől elfoglalni. A lengyelek meg is kapták Kameniecet, míg a császáriak Temesvárt kénytelenek voltak török kézen hagyni. A császári–török békét 1699 január 26-án írták alá, s ebben Lipót császár és király elérte azt, hogy a török egész Magyarország birtokáról lemondott, lemondott Erdélyről is, egyedül Temesvárt és a Maros-Tisza közét tartotta meg, de itt is lerombolni tartozott a határok erődítéseit. Hogy ez a lemondás végleges volt, arra elég garanciául szolgáltak az ugyanekkor megkötött lengyel és velencei szerződések, melyekben a porta Podoliáról, Ukrajnáról, Moreáról és egy csomó szigetről lemondott, s ezzel európai birtokai a Balkán szláv vidékeire és a két oláh vajdaságra szorultak. A porta kieresztette kezéből Magyarországot, melynek sorsára csakugyan nem folyhatott be többé döntően. Ezt szimbolizálta az a kötelezettsége is, hogy a fölkelőket, köztük a névleg nem említett Thökölyt, távoleső vidékekre kell elküldenie.

Fölmerül most az a kérdés, hogy ezek a hallatlan sikerek, melyeket Marco kapucinuson és a bíboros nunciuson kívül senki még csak remélni vagy elképzelni sem mert, mennyiben köszönhetők a császári kormánynak, mely a hadjáratot szuverén akarattal vezette, s mennyi része volt e sikerekben a magyarságnak melynek fejlődése számára a karlovici béke új, a korábbiaknál lényegesen kedvezőbb feltételeket teremtett. Ezekre a kérdésekre választ keresve, először is meg kell különböztetnünk a császári kormányban a szorosan vett ausztriai és az európai elemeket, aminek fontossága, különösen a hadvezetés terén szembetűnő. A török háború hadvezérei, kevés kivétellel, amilyen volt a két Stahremberg, Guido és Rüdiger, nem az örökös tartományokból, nem is a császári udvar főnemeseiből kerültek ki, hanem éppen a tehetségesek, mint Lotharingiai Károly, Badeni Lajos, Savoyai Eugen, Max Emmanuel, valamint a rendtartó, emberséges tábornokok, így Piccolomini, Veterani, Európa minden részéből, német, francia, olasz területről állottak a császári zászlók alá. A bécsi központi hatóság, a haditanács közreműködése e téren inkább hátráltató volt, amint ez Buonvisi bíbornok jelentéseiből kétségen kívül kiderül. Ez a tény magában véve is utal arra, hogy a felszabadító háborúk érdemét nem lehet sem a később Ausztriának nevezett örökös tartományok, sem pedig tisztán a császári kormány javára írni; a valóságban ez az élan, mely néhány év alatt Érsekújvártól Nisig és Viddinig vitte a keresztény fegyvereket, nemzeteken felül álló internacionális megmozdulásnak köszönhető, melyben protestáns angolok, skótok, dánok, svédek mellett elsősorban, a pápaság révén, olasz népelemek és azután, legnagyobb tömegben, a németség vett részt. A pápaság kezdeményező és vezető, a német birodalom végrehajtó szerepet töltött be, s kétségtelen, hogy Magyarország visszafoglalásáért a német nép saját fiainak hekatombáival áldozott ebben az évtizedes háborúban, amikor a Montecuccoli-féle vonulgatások helyett támadás, roham, véres harc volt a hadvezetés követelménye. A magyar királyság területének helyreállítása mindvégig emberirtó gyilkos harcok közt folyt le, s a harcosok, valamint a halottak közt a túlnyomó rész, legalább 50-60 százalék, a német néptörzsek fia volt: bajorok, svábok, rajnaiak, hannoveriak, poroszok egyformán. Amit annak idején, Budavára török kézre jutása után Brandenburgi Joachim félbenhagyott, azt most a német nép egyesült erővel, példátlan erőfeszítéssel hajtotta végre, igazolva azokat, akik Magyarország sorsát mindegyre a német birodalomhoz kötötték.

De igazolásra találtak most azok is, akik annak idején Habsburg Ferdinándot választották királyukká Zápolyai Jánossal szemben. Igaz, közben hétnegyedszázad folyt le, míg Báthory István nádor és Nádasdy Tamás reménysége beteljesedett és a Habsburg-uralkodó külföldi segítséggel, egyéb államai erejének felhasználásával helyreállította az ország integritását. Közben török harcok periódusai ellanyhulásokkal váltakoztak, s volt idő, mikor az ország elveszett részei visszaszerzésére kötelezett Habsburgok éppoly közömböseknek mutatkoztak a visszahódítás iránt, mint a Bocskay koncepcióját követő magyarság. Végül azonban mégis csak Bécsből, a Habsburg magyar király igazi szék városából indultak el a felszabadító seregek, melyeknek összeszerzése, felállítása, felszerelése és fizetése egyképen a Habsburg-uralkodó centrális, bécsi hatóságainak feladata volt. Az a nagy birodalom tehát, mely 1526-tól kezdve a Habsburg-fejedelem személye és bécsi központja körül lerakódott, s mely a magyar királyság maradványainak függetlenségét puszta létével is annyira veszélyeztette, végül mégis saját elhatározásával, akarata szokatlan megfeszítésével állította helyre a magyar királyság területét, s ezzel a magyar nép új fejlődését századokra lehetővé tette. A pápaság és a német nép mellett a Habsburg háznak, s a tőle alkotott ausztriai monarchiának tehát igen nagy érdeme van mindebben.

Annál inkább, mert a monarchia elhanyatlott közigazgatása mellett csodálatos, sőt szinte érthetetlen is, hogyan sikerült majdnem két évtizeden át nagy csapatokat kiállítani, s azokat, bár hiányosan és rosszul, de mégis állandóan ellátni. Nincs helyünk itt a monarchia e korbeli pénzügyeinek áttekintésére; ezek akkor különben is annyira bonyolultak voltak, hogy maga az udvari kamara sem ismerte ki magát bennük, s amikor a háború végeztével, 1700-ban össze akarta írni az adósságokat, ez nem sikerült neki: csak hozzávetőleg lehetett megállapítani, hogy 14–40 millió közt van az utóbbi évtizedek adóssága! Az udvari kamarát feladatai teljesítésében kétségtelenül nagyban támogatta az első időkben a pápai segély, később pedig Hollandia évenkénti subsidiuma, mely utóbbi azonban a francia háború költségeinek fedezésére ment el. De állandó és biztos jövedelem mégis csak az örökös tartományokból, az ausztriai főhercegségekből és a cseh korona országaiból származott; ezeknek pénzbeli szolgáltatásai Lipót uralkodása alatt, az abszolutizmus és a rendelkezésére álló hadseregek növekedésével úgyis megnőttek, s míg rendes jövedelmüket 1682-ben csak 4 millióra, 1690-ben, szintén Magyarország nélkül, már 8 millióra becsülték. A rendeseken kívül a tartományoktól megszavazott rendkívüli kiadások 6 millióra is felmentek, úgyhogy az örökös tartományok egész szolgáltatását 7–10 millióra lehetett becsülni, amelyben, igaz, benne volt már a magyar bányáknak ekkor ismét emelkedő, talán 7–800.000 forintnyi jövedelme is. A bevételek egy része azonban, régi szokás szerint, már le volt kötve régebbi kötelezettségek fejében, más részét a hivatalnokok sikkasztották el, harmadikát pedig Lipótnak számítani nem tudó bőkezűsége és fényes udvartartása emésztette meg, melyet Buonvisi egyenesen oktalan pazarlásnak jellemzett. A kamara elavult pénzkezelése miatt tisztára lehetetlen volt a bevételeket az előre meghatározott célokra fordítani, s ezért a hadsereg eltartására igénybe vették az 1671-ben behozott porciórendszert. Eszerint az 50–55.000 főnyi hadsereg havi fenntartására 140–120.000 havi porciót számítva ki, s egy emberporciót (oralis) 4–6, egy lóporciót (equilis) 3–5 forintba számítva, az egész összeget felosztották az egyes tartományok között. 140.000 porciót véve alapul, a téli kiadás nyolc hóra 5,600.000, a nyári négy hóra 2,800.000 forint volt, azaz a már kiállított seregek eltartása, felszerelés, fegyverzet, minden nélkül, évi 8,400.000 forintba került. Egyéb hadi kiadások, közte a birodalmi szövetségeseknek fizetett subsidiumok – Max Emmanuel egy évre 350.000, a brandenburgi választó 225.000 forintot kapott – több, mint négymilliót tettek ki, úgyhogy egy esztendő egész hadi kiadása a hadjáratok első periódusában legalább 12 millióra rúgott; később, a török ellen alkalmazott seregek csökkenésével ez a költség is valamivel kevesebb lett. Tehát a hadi kiadás egymagában messze felülmúlta az összes várható állami bevételeket, minek következtében a bécsi kormány az örökös tartományok említett rendes és rendkívüli bevételeit a nem-török kiadások, udvartartás és egyebek, valamint a francia háború költségei fedezésére fordította, s a török ellen harcoló hadsereg eltartását lehetőleg arra, az országra hárította, mely maga volt a hadszíntér. Azaz Magyarországra.

Az 1685. esztendőben a török elleni hadsereg eltartására 141.000 porció volt szükséges, s ebből 70%-ot, azaz 96.000 porciót a magyar vármegyék voltak kénytelenek fedezni. Valamivel jobb az arány 1686-ban, amikor 160.000 porcióból 81.000-et, 51%-ot fizet Magyarország, azaz a dunántúli és ú. n. alsómagyarországi vármegyék, mert hiszen Felső-Magyarország még Thököly kezén van. A megmaradt vármegyék pedig 1683-tól, a török bécsi vonulásától kezdve évről-évre a legnagyobb nyomorban és pusztulásban éltek; a törökön kívül a császáriak és kurucok egyképen fosztogatták őket, úgyhogy a vármegyék s velük a királyi Magyarország akkori terheit, az említett porciók elviselésében, rendkívül súlyosaknak kell tartanunk. Kétségtelen, hogy az örökös tartományok is nehéz terheket viseltek, s az ő vér- és pénzáldozatuk sem becsülhető le, de Magyarországnak akkori foszlányai, a néhány vármegye, valóban saját megsemmisülésükkel szolgálták a felszabadítás háborúit. Mint Esterházy Pál nádor annyiszor megírta keserves beadványaiban: Magyarország a hadszíntér, a ,,sedes belli”, s tőle mégis ugyanazon, sőt még nagyobb szolgáltatásokat követelnek, mint a háborútól megkímélt örökös tartományoktól. Így követelik a magyaroktól évről-évre a személyes felkelést is, ami pedig az országnak török veszélye miatt teljes lehetetlenség lévén, hiányából a magyarság hűtlenségére következtetnek, holott, mondja büszkén a nádor, ez országnál nincs hívebb alattvalója Lipótnak. A porció egy részét mindenkor szokásban volt pénzben szolgáltatni be, s ennek fejében a bécsi kormány évenkint 2–4 milliót vetett ki az országra, természetesen a rendek megkérdezése nélkül – országgyűlés 1687-től kezdve nem volt többé –, legföllebb a nádorral és a Pozsonyba vagy Bécsbe meghívott főurakkal, néha vármegyei küldöttekkel közölték utólag, az ú. n. nádori konkurzusokon, a kivetett összegeket, hogy azok felosztásáról határozhassanak. Esterházy az ország hadi terheit 1683–90 közt 30 millióra becsülte és a nyomort éppoly szívfacsaró adatokkal illusztrálta Lipót előtt, amilyenekkel az összes akkori helyi krónikákban találkozunk, pl. Tschányi János soproni polgáréban épp úgy, mint Babocsay Izsák tarcali jegyző vagy Bartha Boldizsár debreceni tanácstag feljegyzéseiben. Esterházy szerint a porció, elvívén a lakosság élelmét, oly nagy éhhalált okoz, hogy a nép gyermekeit, feleségét, fiatal lányait eladja az idegen katonáknak, amiből végtelen förtelem származik. Sokan lemészárolják családjukat és azután öngyilkosok lesznek, ezerek kibujdosnak. Magyarország, ismét a királyhű nádor szerint, száz év alatt nem fizetett annyit a töröknek, mint most két esztendő alatt a külföldi katonaságnak. Különösen súlyosan érezte az ország a vele és az örökös tartományokkal szemben tanusított bánásmód különbségét: a három század óta folyton vérző Magyarország több porcióra köteles, mint az ép és friss ausztriai területek, s amikor Bécs ostroma alkalmából ezek egyszer mégis elpusztultak, a kormány őket két évre minden beszállásolástól felszabadította. Esterházy nem tudja elnyomni magában a szemrehányó kérdést: „mi haszna lesz annak, ha Fölséged egyedül erdők és elhagyott hegyek fölött fog uralkodni?” A bécsi kormány kétségtelenül sokkal inkább megterhelte a magyar területet, semmint némi jóakarattal erre szükség lett volna. Mert kétségtelen, hogy az ország nyomoráért az akkori háború természetes kegyetlen volta mellett a bécsi kormányférfiak is felelősek, akiknek soha nem jutott eszükbe Magyarország pusztulását emberi érzéssel szemlélni, amint ily emberi részvétet találunk pl. lépten-nyomon Buonvisi jelentéseiben.

A háború pedig önmagában is szülője volt mindenféle szörnyűségnek. A zsoldos katonák, akik most már nem bocsáttatnak el évenkint, hanem a hadjárat végeztével téli szállásokra vezettetnek, s így immár állandó katonaságot alkotnak, igaz, hogy hősiesen harcolnak, de békés életmódot egyáltalán nem ismernek; rablás, égetés, pusztítás, erőszak az ő életük a pozsonyi, szepesi, gömöri, dunántúli szállásokon is. Láttuk eddig a török, a császári és erdélyi hadjáratok pusztításának eseteit, de a nyolc hónapi fosztogatást, melyet a felszabadító hadseregek évről-évre elkövettek, legföllebb, ha a tatárok telelése múlta felül. A császári katonaság bűntényei egyrészt folyamatosak voltak, egész télen és tavaszon át tartottak az újabb táborbaszállásig, másrészt pedig ellenük semmiféle védelem nem volt alkalmazható. Elégtételt senki sem vehetett e felfegyverzett tömegeken, feljelentés, sőt a nádornak a legmagasabb helyen előadott panaszai is hiába valók voltak. A bécsi kormány, tudjuk, már évtizedek óta, képtelen volt diszciplinatartásra. A nádor elpanaszolhatta, hogy a katonaság nemest és jobbágyot szekérbe fog, utakon rabol, gyümölcsösöket kivág, házakat éget, embereket, így pl. nagyszombati nemes diákokat megöl: elégtételt az akkori hadi közigazgatás nem szolgáltatott. Az állandó hadsereg t. i. itt volt már anélkül, hogy annak előfeltételeit valaki meg csinálta volna, s így történt, hogy az állandó sereg számára minden nemű ubikáció hiányzott, kaszárnya sehol sem volt, minek következtében a katonaság továbbra is kvártélyokra, a polgári lakossággal együttélésre szorult, s ezzel az ország terhei végtelenre nőttek. Basta korában 10.000 katonát, most 40–50.000-et toltak, szorítottak be a polgár, paraszt és nemes házába; innen eredt és innen érthető a nyomorúság igen nagy része, az embertelenség és bestialitás igen sok esete.

De a magyar nép sorsát mindezen kivül még egyes császári tábornokok személyes rosszindulata is megnehezítette. Nyugateurópai színvonalon álló nagy hadsereg élén fegyvertelen falvak és városok sorsáról rendelkezni, magában véve is könnyen kevélységet és utána nagyzási hóbortot fejleszthetett ki, amiből a rendelkezésre álló erőknek minden méltányosságtól ment felhasználása, s a védtelen alávetettek üldözése következett. Vegyük ehhez, hogy még a magyarság iránt jóindulatot tápláló vezérek is, minő volt Badeni Lajos és Veterani, teli voltak bizalmatlansággal, először Thököly kurucai, azután Erdélynek valóban ide-oda hajló magatartása miatt, s ezért, ha a Vágon vagy Garamon túl keletre operáltak, mindegyre az volt a benyomásuk, hogy ellenséges országban vannak. Badeni Lajos őrgróf néha valódi dilemmában van: könnyű lovasságra nagy szüksége volna, de a magyart, mint megbízhatatlan, engedetlen, fegyelmetlen katonaságot, nem meri nagyobb tömegekben alkalmazni és 1690-ben, amikor nem akarja a fővezérséget vállalni, ennek egyik oka éppen az, hogy sok magyar „miliciát” kellene vezetnie, holott ez éveken át fizetetlen lévén, még sokkal veszedelmesebb, ha csak kevés német katona van körülötte. Hasonlóan gyanakszik a becsületes Veterani is az erdélyiekre, akiknek szerinte „rendes gondolkodásuk az, hogy mind a két féllel tartanak”. Ha azután a bizalmatlanságig fokozódó óvatosság személyes önzéssel és pénzvággyal párosul, akkor valóban ki van szolgáltatva az illető vidék a kommandírozó generálisnak, a védekezés minden lehetősége nélkül. E tekintetben már a felszabadító háborút megelőző évtizedben is sok a súlyos kihágás; már láttuk Cobb vérengzéseit; fosztogatás, a vármegyék kizsarolása dolgában Strassoldo mint szatmári várparancsnok járt elől, aki ellen 1671-ben vizsgálatot is indítottak, de persze a bécsi központi szokás értelmében minden eredmény nélkül. Az ilyen kiskirályszerű hatalommal bíró tábornokok képesek voltak egész országrészek népességét elidegeníteni, elvadítani a kormánytól és a keresztény ügytől; a főurakkal is lealázóan bántak, aminthogy a felszabadító háborúk alatt a bécsi udvar miniszterei is letették a Lobkowitz idejében külsőleg hordozott udvariasságot és a magyarsággal lépten-nyomon éreztették hatalmukat. Tábornokok és miniszterek viselkedése a kurucok megtérése után is ébren tartotta a magyarság németgyűlöletét, s ha a kurucok, leplezetlenül „az fene austriai tirannisról” beszéltek, csak formailag hangzottak szelídebben Esterházy Pál nádor e szavai: „ha azért a magyar urakkal így fognak bánni, nem tudom, ki fog ezután hinni ő felsége szavainak is”. Az egész helyzetet keserű gúnnyal jellemezte a nádor: „én úgy látom, az udvarnál azt a lovat csapják legjobban, aki többet vonszon”.

Mindezen tábornokok közt egyik sem ártott annyit a Habsburg-háznak a magyarság elidegenítése által, mint az előkelő nápolyi családból származó gróf Antonio Carafa. Előbb Felső-Magyarországon, majd Erdélyben működvén, hadi érdemek helyett inkább azzal tűnt ki, hogy serege eltartására a föld népéből irgalmatlanul kizsarolta a szükségeseket, másrészt pedig az erdélyiekkel nagy sikerrel alkudozott és a Habsburg-uralmat náluk tulajdonképen ő alapította meg. Nem is annyira katona, mint ügyes diplomata; és még ügyesebb pénzügyi ember volt, aki Rabatta után a főhadbiztosság vezetését vette át, s ebben a hivatalában a seregek felszerelése és ellátása érdekében annyit dolgozott, hogy sokak szerint neki volt köszönhető a két, francia és török fronton való háború lehetősége. Carafa természetesen nagy híve volt az abszolutizmusnak melyben ő a „legsubtilisabb államművészet mesterművét” csodálta és biztosítására hamisítatlan machiavellisztikus eszközöket hozott javaslatba: szerinte Erdélyben a vallási viszonyokat jobb nem érinteni, de a szász és magyar közt a nemzeti ellentéteket annál inkább ki kell élesíteni, még pedig, teszi hozzá: a „divide et im pera” elv alapján. Ez az „államművész” olasz hideg méltósággal nézett el a magyarság feje fölött, mikor ezredei élén bebolyongta az országot; kegyetlen következetességgel sajtolta ki a porciókat és hadisarcokat. Debrecen városával 1685–86-ban csak pénzben 1,800.000 forintot fizettetett. Katonái házról-házra járva, barbár kínzások közt vallatták ki a debreceni polgároktól, hogy hol tartják a pénzt és élelmet. Az olasz pénzügyi élelmességére jellemző, hogy a várostól sokkal többet zsarolt ki, mint amennyire szüksége lett volna, és amennyit Debrecen, még bécsi miniszterek, így Dietrichstein herceg főudvarmester, véleménye szerint is, képes volt elviselni. De debreceni működését is felülmúlta az eperjesi, amikor 1687-ben a felsőmagyarországi hadak parancsnokaként bejelentette a császárnak, hogy kiterjedt és veszedelmes összeesküvésnek jött nyomára, s ennek elnyomására felhatalmazást kért. Ezt meg is nyerte, azzal azonban, hogy a Thököly most megtért párt híveinek adott amnesztiát respektálja és csak az azóta elkövetett vétkeket büntesse. Ilyen bűnt azonban a gazdag, részben nemes és földbirtokos eperjesi polgárok nem követtek el; a vád pozitívuma nem is állott egyébből, mint hogy egyesek közülök a Zrínyi Ilonával még Munkácsban levő felkelőkkel, azaz a köztük lévő rokonaikkal leveleztek: ezt a vádat kínpadra vont, majd megfizetett markotányosné vallomásával és hasonló homályos forrásból származó vádakkal toldták meg; a Carafától kinevezett bíróság előkelő német tagjai, egy Wallis báró és Fischer Mihály kamarai igazgató letették bírói tisztüket, az eperjesi és sárosmegyei magyar tagok pedig Carafa fenyegetései alatt, aki az elnöki tisztet Wallistól átvette, nem mertek ellenmondani, s így 1687 márciusától májusig húsz polgár és nemes feje gördült le kegyetlen kínzások után az eperjesi állványon. Közöttük a Keczer-család több tagja, Feldmajer Simon, Eperjesnek Thököly alatt parancsnoka, Zimmermann Zsigmond gazdag szenátor, több vidéki nemes, így a Medveczky-, Rakovszky-, Palásthy-családok egy-egy tagja, csupa ártatlan ember, akinek vagyonát Carafa természetesen lefoglalta, inkább saját céljaira, mint serege ellátására. Ugyancsak pénzügyi okból terjesztette ki vizsgálatát távolabb lakó gazdag főurakra, akik a királynak minden gyanún felül álló hívei voltak; gyanús levelek és hírek által gróf Csáky István, gróf Károlyi László, sőt Esterházy nádor és Badeni Herman őrgróf nevét is belekeverte a dologba, amely ily módon olyan színezetet nyert, mintha a két udvari pártnak, Badeni Hermannak és régi ellen felének, Kinsky cseh kancellárnak, Carafa pártfogójának párharca volna. A nádor panaszaira a király végre beszüntette a „kiküldött bíróság” működését, melyet, mint törvénytelen cselekedetet, a következő 1687–88. országgyűlés is elítélt, a királytól ígéretet nyervén, hogy a kivégzettek hátramaradottjainak visszaadja birtokaikat. Igen valószínű, hogy Carafát ez alkalommal csak az a geniális ötlete, igazi udvaroncfogása mentette meg a büntetéstől, hogy ügyét a Kinsky- és Strattmann-párt ügyévé tudta tenni.

Mi pedig, a nemzeti fejlődés vonalára függesztve szemünket, meg állapíthatjuk, hogy a magyarság a fölszabadítás ajándékáért, melyet neki a német nép és a Habsburgok hoztak, nemcsak aránytalanul nagy pénzbeli szolgáltatásokkal, de egyúttal szokatlanul nagy lelki és testi szenvedésekkel is fizetett. A magyarság teljesítményei közt számba kell még vennünk a véráldozatot is, mely akkori számához arányítva, semmikép sem maradt el a német törzseké mögött. A visszafoglalás a magyar huszárság alkalmazása nélkül teljességgel elképzelhetetlen volt, s innen van, hogy egyszer még Badeni Lajos is szükségesnek látja, hogy a felsőmagyarországi vicegenerálist, gróf Barkóczyt ígéretekkel, de ha kell, fenyegetésekkel is rávegyék minél több magyar katonaság felvételére. A hadjárat utóbbi éveiben egyes helyeken sorozást is tartottak, így Miskolcon, s évenkint 100–140 huszárt soroztak be a császári seregekbe. Hogy a vezetésben magyarnak szerep nem jutott, ez a bécsi kormány bizalmatlanságából következett, ami azonban nem akadályozhatta a nemzet vezetőit, hogy a fölszabadítás művét fegyveren kívül messzelátó tanácsokkal ne szolgálják. Esterházy Pál még Bécs ostroma alatt készít haditervet, melyben végcélul már egész Magyarország visszaszerzését jelöli meg és Lipótot a franciával állandó béke tartására, szólítja fel, kijelentve, hogy ha Magyarországot megnyeri, ezzel többet nyert, mintha Bécstől Hollandiáig parancsolna. 1684-i haditervében a Buda ellen induló Lotharingiai Károly balszárnyán magának kéri a vezetést Thököly kíűzésére, mert így, külön vezérlettel, az ő „nádori tisztének csorbítása nélkül” vehetne részt a hadjáratban. A valóságban független kommandót sem Esterházy, sem más magyar nem kapott, amit a haditanács azzal próbált megokolni, hogy a magyarok haditudományhoz nem értő, rendetlen népség. Pedig nemcsak Esterházy Pál volt, mint Zrínyi Miklós neveltje és tanítványa, tanult stratéga, a hadvezetésben a kurucok megtért vezérei is hivatkozhattak tapasztalatokra és győzelmekre.

A véráldozatban a vármegyei felkelések, a főuraktól kiállított ezredek s igen nagymértékben éppen Thököly kurucai vettek részt. A kuruckirály pártja 1683-ban hirtelen megdagadt, mert a török Bécs alatt lévén, ennek védelme alatt ő városokat, megyéket, urakat annál könnyebben magához eskethetett, mert mindenütt nagy volt az elkeseredés amiatt, hogy a császári kormány Magyarországot kiszolgáltatva, csak Bécset volt hajlandó védeni. Thököly 1683-ban végkép a törökhöz kötvén sorsát, Kassán országgyűlést tartott, katonát és adót vetett ki, azonban a bécsi vereség után óvakodott a törökkel együtt harcolni. Sobieskivel már előbb is összeköttetésben volt, sőt a Bécs felmentésére siető Lotharingiai Károlynak is ajánlatot tett, hogy ha Pozsonyt megkapja, hajlandó fegyverszünetet kötni. Ez az ajánlata mutatta, hogy a császári hatalom megerősödését nem ismerte fel s a bujdosók optimista diplomáciáját akarta tovább is folytatni. Nem vette észre, hogy sorsa – 26 éves korában – Bécs alatt döntetett el; a töröknek most következő kudarcai közben két, három, négy oldal felé való diplomatizálással akart segíteni helyzetén; császárnak, lengyelnek, franciának, töröknek napról-napra más és más ajánlatokat tett. XIV. Lajos már az 1683. évben szükségesnek látta varsói követének eltiltani a vele való levelezést, mert rájött, hogy a dolgokat a lengyeleknek is elárulja. Sobieski csakugyan szívesen közvetített volna Lipót és Thököly közt, de ez utóbbi területi engedményekre nem volt hajlandó, bár már 1683. évben elvesztette Késmárkot és Kisszebent. A következő évben tatár sereggel indult el, Késmárkot visszafoglalta, s a királyhoz hű urak, köztük Homonnai, Zichy stb. birtokait elkobozta. De már 1684 elején 17 megye, 12 város és sok főúr fogadta el Lipót amnesztiáját, neki Pozsonyban hűségesküt téve; tavasszal pedig Schultz generális és Barkóczy Ferenc megkezdték a kurucok visszaszorítását, ami mindkét oldalról véres kegyetlenséggel folyt: Thököly előbb Barkóczy várában, Csicsván tizenöt volt párthívét, kik a császári amnesztiát elfogadva ellene harcoltak, elfogta és felnyársaltatta, mire Barkóczy 112 talpast fejeztetett le egy patak partján. Eperjes alatt Schultz és Barkóczy sokkal kisebb sereggel szórták szét nyílt mezőn Thököly hadait, aki, reggel ágyából kiugorva, menekült. Még ez évben hasonló meglepetés futamította meg Iglóból. Szepes és Sáros vármegye elveszett, 1685 elején Apafi is lefoglalta Thököly birtokait, a császáriak Zemplénbe és Ungba benyomultak, közeledtük hírére a hajdúvárosok is megmozdultak, s a töröktől kértek segélyt a kurucok ellen; Eperjes is meghódolt. Esterházy Pál pedig, rámutatva a török gyengülésére, ismét közvetítéssel lépett fel. Thököly a politikai és vallásszabadságokat követelte, s egyelőre fegyverszünetet akart, amibe a kormány nem egyezett bele. A tokaji hajdúk átadták várukat Schultznak, a Tisza jobbpartja is elveszett. Thököly nem számított már komoly hadviselő félnek, s ezért a török az ő feláldozásával akart a bécsi udvarnál kedvező békéi kieszközölni. 1685 október 15-én Ahmed váradi basa ebédre hívta s ebéd után vasra verve, Belgrádba küldte. Kassa erre a hírre adta, meg magát Caprarának, a kurucok nagy tömegékben áttértek a császárhoz; s Thököly nemzeti szerepe ettől kezdve megsemmisült. A török ugyan csakhamar tudatára ébredt hibájának; belátta, hogy a császártól Thököly kiszolgáltatásáért semmit sem várhat; visszahelyezte tehát méltóságába, de a kurucokat többé nem édesgethette vissza. Thököly tovább szerepel mint egyszerű lovas főtiszt a török seregben, de lassankint a hódoltságból is kiszorul, az oláh Aldunánál táborozik kevésszámú híveivel, s onnan tör ki néha a császáriakra. Felesége Munkácsot férfiaslelkű védelem után feladván, 1690-ben jutott férjéhez, Heister tábornokkal kicseréltetvén. Ettől kezdve megosztotta urával a Karlovic után bekövetkező kisázsiai internálást is és Nikomédiában halt meg 1703-ban. Thököly 1705-ben követte. XIV. Lajosnak már 1687-ben megírta, hogy „az ottomán pokolban nyomorultan és siralmasan élek” – így élt haláláig, mint a magyar történet török-koncepciójának egyik áldozata.

Kurucai pedig ott harcoltak magyar ezredekben a felszabadító hadseregekben, miután a király 1682-ben ismét visszaállította a feloszlatott magyar haderőt. Csáky István gróf számítása szerint 1685-ben 17.000 kuruc állott rendelkezésre, s ezekből a nádor, Caprara és Rabatta helyeslése mellett, legalább 10.000-nek felfogadását ajánlotta. Tényleg egymásután állították fel a huszár- és hajdúezredeket, úgyhogy a 90-es évekig állandóan 12–15.000 magyar katona harcolt a felszabadítás hadjárataiban. 1690 után azonban, mikor a török végkép kiszorult az országból, s így az I. Ferdinánd-féle, éjszaki védelmi öv tárgytalanná vált, ennek megszüntetésével kapcsolatban újra szélnek eresztették a magyar katonaságot, helyébe menekült rácokat fogadva fel. De ez már az utolsó, II. Rákóczi Ferenc-féle fölkelés előzményeihez tartozik.

Thököly uralmának visszaszorulásával az ő felsőmagyarországi királyságának területei még idejekorán részt nyertek a török kiűzésében, aminthogy a császári hadakhoz csatlakozó kurucság túlnyomó részben erről a keleti felföldről való volt. Nem így Erdély, melynek kormánya Thökölyhez hasonlóan nem ismerte fel idején a török gyöngülését. Ha akkor Erdélyben Apafi tétlensége helyett Báthory Zsigmond kora éled újra, s egy újabb Bocskay hadvezetése alatt a fejedelemség erői Lotharingiai Károly balszárnyát kelet és dél felé meghosszabbítják, igen valószínű, hogy az oláh vajdaságok is elfoglaltatnak és a Balkán félsziget keleti része más fejlődést vesz. Apafi és főtanácsosa, Teleki Mihály, különben sem voltak a törökkel benső viszonyban, mert ez Thökölyt pártolta, s Thököly mindegyre számított az erdélyi fejedelemség megszerzésére. Erdély kormánya azonban ekkor már képtelen volt az ügyek áttekintésére és idejében nagy horderejű elhatározásokra. Miután Apafi erdélyi seregével még 1683-ban a Bécset ostromló Kara Musztafa táborában vazallusként megjelent, a következő évben követek útján próbált egyezkedni a győzelmes császárral, de egyidejűleg elfogadta a szultáni athnámét is, mely halála után fiára, II. Apafi Mihályra szállította a fejedelemséget. Az iniciatíva így, az erdélyi kormány határozatlansága következtében, átment a bécsi kormány kezébe, mely 1685-ben Dunod jezsuita atyát küldte Erdélybe Telekivel egyezkedni; Dunod és Teleki szerződése a fejedelemséget átadta volna a császárnak, de Apafi fejedelmi hatalmát, bár erősen megnyirbálva, fenntartotta volna. Az országgyűlés elvetette ezt a tervezetet; Teleki, aki Dunod útján magának amnesztiát, s Thököly birtokainak egy részét ígértette meg, úgylátszik, nem pártolta eléggé a Magyarországhoz visszatérés gondolatát a három nemzet körében: Erdélynek ekkor legnagyobb államférfia Buda visszavétele után sem emlékezett vissza a régi erdélyi elvre, mely szerint a független Erdélynek csak addig van létjoga, amíg Buda és a Duna-Tisza síksága török kézen van. Igaz, Bocskay óta nagy fejedelmek, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György kezén Erdély immár saját konzisztenciával bíró állammá fejlődött; ennek hagyományaitól nehéz volt most eltávolodni és a visszacsatolás útján ismét Magyarország néhány keleti vármegyéjére degradálódni. Ennek útjában állott a három nemzetnek szintén a szétválás idején kifejlődött öntudata is; innen van tehát, hogy az erdélyi politikát e döntő években egyesegyedül a különállás és külön fejedelem meg tartásának gondolata dominálja, tekintet nélkül a tényleges hatalmi viszonyokra.

De Bethlen Gábor egykori államának még Bécsben is nagy tekintélye volt, annyira, hogy eleinte ott sem gondoltak a fejedelemség megszüntetésére. A bécsi kormánynak már ismert félhivatalosa, Flámitzer, megrajzolván Ausztriát, mint Erdély Messiását, bár természetesen jure belli minden további tárgyalás nélkül elfoglalhatónak tartja az országot, mégis ajánlatosnak véli a fejedelem bennhagyását, s az alkotmánynak lassú, fokozatos átalakítását. Az erdélyi alkotmányt, melyben a három nemzet között, országgyűlések kereteiben szinte észrevétlenül, földalattilag érvényesült a fejedelmi hatalom, a nyugati abszolutisták nem tudták megérteni; egyik közülök, Badeni Lajos környezetében, monstruosum compositum-nak nevezi, s bár a lakosságot ő is az egykori Basta-féle „vasvesszővel” akarja kormányozni, mégis a „jelen konjunktúrák közt” jónak látja az eddigi kormányformát megtartani. Maga Carafa is, Erdély önállóságának tulajdonképeni megsemmisítője, folyvást habozik és kételkedik, jó lesz-e a fejedelemséget meg szüntetni, vagy célszerűbb azt császári felügyelet alatt továbbra is megtűrni.

A kormányt ekkor Erdélyben nem a fejedelmi tanács vitte, hanem egy negyven, sőt még több tagból álló országgyűlési bizottmány, mely 1685 óta permanenciában tárgyalt Apafi oldalán, s természetesen eredményhez, gyors elhatározáshoz nem tudott jutni. Politikai tehetség tagjai között egy sem volt, kivéve Telekit és Bethlen Miklóst, aki, mint tudjuk, a Wesselényi-összeesküvésben élénk részt vett, de azóta felismervén a német hatalom gyarapodását, több jóakarattal, mint ügyességgel és szerencsével hangoztatta a Lipóttal való kiegyezés szükségét. A delegáció döntéseit maga Teleki nevezte „rúgd össze, hagyd el ott” határozatoknak, s így érthető, hogy mikor Dunod tervezetén jobbítandó, Haller István vezetése alatt Bécsbe követség ment, s ez a követség csakugyan egy olyan kész diplomával tért vissza, mely Erdély függetlenségére a Dunod-énál sokkal kedvezőbb volt: ezt a Haller diplomát is elutasították az erdélyiek. Pedig ekkor már, 1686-ban, Scherffenberg tábornok vezetése alatt császári seregek állottak Erdély földjén. De az erdélyiek nem tudtak belenyugodni, hogy a Haller diploma szerint Kolozsvárt és Dévát császári őrség szállja meg, és hogy a császári seregekkel az ő régi ellenségük, gróf Csáky László is bejöjjön. Scherffenberget, mielőtt erőszakot alkalmazott volna, Lotharingiai Károly Buda ostromához hívta ki. Így Erdély utoljára szabadult meg a megszállástól, mert már a következő, 1687. évben maga Károly herceg vezette seregeit téli szállásra Erdélybe. A bizottmány vele is alkudozni akart, de mivel Erdélynek egyetlen katonája sem volt, várai pedig, a szász városokat kivéve, védhetetlen állapotban voltak, kénytelen volt meghajolni, a győzőnek pénzt és élelmet szolgáltatni és eltűrni, hogy az ország várait elfoglalja. A Károly herceggel kötött balázsfalvi egyezmény egyelőre meghagyta a fejedelem hatalmát, de igen súlyos terheket rótt az országra a hadsereg beszállásolása által; csak pénzben 700.000 forintot kellett fizetniök (ami azonban, a húszéves békét élvező Erdély részéről, összehasonlítva az elpusztult magyar vármegyék több milliós terheivel, nem volt érthetetlen). A herceg távozása után négy generális rendelkezett az országban, míg 1688 elején az eperjesi tettei miatt rettegett Carafa jött be, aki mellett Zrínyi Ilona egykori munkácsi híve, Absalon Dávid irányította a tárgyalásokat. Erdély ekkor már, Buda visszafoglalása óta, hiába kérte a halleri diplomát. Carafa 1688 májusban a fogarasi országgyűléssel egyszerűen nyilatkozatot adatott ki, mely szerint Erdély visszaszáll Magyarország királyára, melytől az irígy sors és némely nagyravágyók vakmerősége elszakította. Majd a rendek letették Lipótnak, mint magyar királynak, a hűségeskűt, egyedül Brassó fogott fegyvert Erdély önállósága érdekében; ezt a szász várost Lipót hűségére Veteraninak kellett fegyverrel hajtania.

Az önállóság utolsó fejezete: Apafi Mihály 1690 áprilisban meghalt, a török Thökölyt nevezte ki fejedelemmé, aki török segélyhaddal a törcsvári szoroson át betört, s a zernyesti csatában a császári és erdélyi seregeket megverte. Az öreg Teleki, most már gróf, a harctéren maradt, Heister tábornok török fogságba esett. Thököly gyorsan behatolt az országba; a császári katonaság téli szállásolásainak itt is megvolt az a hatásuk, hogy a nép, azoktól megszabadulandó, szívesen elpártolt akármely más félhez. A magyarok és székelyek nagy része Thökölyhez állott, aki azonban a Szerbiából Erdélybe felvonuló Badeni Lajos seregével szemben nem tarthatta magát, s ismét, most már örökre kiszorult Erdélyből. Badeni Lajost ez a Thököly-epizód még inkább megerősíté Erdély iránti bizalmatlanságában, s ez események hatása alatt, valóban nagy nehézségekkel küzdve, sikerült végre Bécsben Bethlen Miklósnak a halleri diplománál rosszabb leopoldi diplomát kieszközölnie. A Lipót császártól Bécsben 1690 októberében aláírt; s utóbb 1691 december 4-én ünnepélyes formában kiállított diploma 18 pontban szabályozza Erdély helyzetét – századokra, 1848-ig kiható érvénnyel – a Habsburg-házbeli magyar királyok alatt: meghagyja a vallások eddigi szabadságát, kiegészítve azonban a katholikus vallásnak, ahol kevés híve van, magán, ahol sok, nyilvános istentiszteleti jogával; meghagyja a három nemzet és az országgyűlés eddigi jogszokásait; a trónkérdést egyelőre, Apafi fiának a nagykorúságáig elhalasztandónak nyilvánítja, s az ország kormányzását az országgyűléstől választandó gubernátorra bízza, akit a tanácsosokkal együtt a király erősít meg. Az országba kis őrsereget ígér rendelni, melynek feje német generális lesz, de ez a közigazgatásba nem fog beleelegyedni. Egyébként a diploma biztosítja a főurak és a három nemzet részvételét az ügyek intézésében, s az 1691 januári, fogarasi országgyűlés, amely az oklevelet elfogadta, az egészet a régi fejedelmi hitlevelek egy gyöngébb, a körülmények nyomása alatt megromlott kiadásának tekintette, mely azonban Erdély további önálló állami életét mégis lehetővé fogja tenni. A transzilvanizmus, melynek politikai érzései Bethlen Gábor erős államának emlékeiből táplálkoztak, s amely az új korszak csalódásaiban nemsokára teljesen kifejlődött, ekkor már nem gondolt arra, hogy a százötven év óta megvont határokat, Erdély és Magyarország közt, lerombolja.

A bécsi abszolutizmus pedig, Felső-Magyarország, Erdély és a török hódoltság birtokába, jutva, saját elvei szerint próbálta meg az ország újberendezését, s ezzel új, általános küzdelmet idézett elő, II. Rákóczi Ferenc felkelését. A XVIII. század csak ez újabb pusztulás után hozhatta meg a magyarságnak a békességet, meg az anyagi és szellemi munka lehetőségeit.