A társadalom.

A népesség és benne a nemesség szaporodása; a főnemesség hanyatlása, középnemesi kultúra. A rhetorikai nevelés; neoklasszicista építkezés vármegyén, főuraknál, kúriákban, falvakban. Protestánsok építkezései. Alföldi klasszicizmus. Pest mint empire város. – A mezőgazdasági termelés; a gabonakonjuktúra; a nagybirtok meliorációja, eladósodása. A gyapjú konjuktúra, juhtenyésztés; nagybérletek; a puszták állapotja. A középnemesség gazdasága, műveltsége, a kisnemesek. A jobbágyság élete, kereset és vidékek szerint. Parasztkultúra, hiányai és előhaladása; a nem-magyar paraszt; a jobbágy helyzetének súlyosbodása; háziadó és vármegyei munka; jobbágy és vármegye. – Polgárság, ipar és kereskedés; Ausztria iparosodása. Mezőgazdaságból élő városok. A gyáripar kezdetei; a bányászat. A főurak szerepe. Utak és csatornák. A zsidóság elterjedése és gazdasági szerepe. Átmenetek a reformhoz.

Magyarország lakossága a rendi nacionalizmus negyven esztendeje alatt is a természetes szaporodást jóval felülmúló módon növekedett. És növekedési arányszámai még mindig sokkal nagyobbak, mint átlagosan Európában, annak bizonyságául, hogy a törökkor pusztulását még mindig rohamos szaporulattal akarja jóvátenni. Míg Európa népessége a XVIII. század folyamán 130 millióról 188-ra, tehát 45%-kal emelkedett, addig Magyarországé a III. Károly korabeli két és félmillióról II. József korára, 1785-re 7 millióra, tehát 180%-kal szaporodott. A XIX. század első felében bár nem ily mértékben, de még mindig messze megelőzi hazánk Európa többi részét: 1800–1850-ben Európa lakosságának szaporodása 188-ról 267 millióra 40%, Magyarország lakossága pedig 1842-ben 12,800.000, ami a II. József korabelihez körülbelül 70%-ot tesz ki. Kétségtelen, hogy a magyar és nem-magyar népek természetes szaporodása is ekkor még igen nagy volt, de másrészt az is bizonyos, hogy a francia háborúk nem okoztak nekünk oly vérveszteséget, mint a nyugati népeknek és hogy az akkor még továbbtartó német és oláh beköltözés is hozzájárult a szaporodási arányszám emeléséhez.

A nemesség szaporodása a hetvenszázalékos országos átlagot is felülmúlja. Míg II. József összeírásaiban 65.000 nemescsalád szerepel, körülbelül 330.000 személlyel, addig 1839-ben már 136.000 családfő van, összesen 680.000 nemesi személy, ami félszázad alatt teljes százszázalékos szaporodásnak felel meg. A nemesség tehát gyorsabban, nyugodtabban gyarapodott, mint más néposztályok, ami magábanvéve is mutatja, hogy ez a korszak az övé, ebben éli ki magát sokkal inkább, mint bármikor előbb és utóbb. Nyugaton a XVIII. századnak még erősen udvari és arisztokrata, barokk és rokokó kultúrája és társadalmi rendje után a XIX. század elején kezd a polgári társadalom határozottabb formákat ölteni, s az empire vagy biedermeier kultúrájának már a gazdag, szellemileg és anyagilag egykép önállósult polgári osztály a hordozója. A mi történetünkben hiányoztak ennek előzményei, elsősorban a városi polgári osztály, úgyhogy most, mikor a barokknak főúri és főpapi nagyvonalúsága kisebb igényű, de egyenletesebb polgári fejlődésnek ad helyet, ennek vezetője, városi lakosság hiányában, nem lehet más, mint a nagyszámú vidéki nemesi osztály. Minden adatunk megegyez abban, hogy az előző korban még oly nagytekintélyű mágnásosztály nagy mérvben lehanyatlott. József nádor már 1801-ben úgy látja, hogy a főnemesség ifjabb nemzedéke műveletlen, komoly munkára alkalmatlan, s ennek folytán politikai befolyása is alig van, úgyhogy a kormányzatot nem lehet többé egyedül a főurakra alapítani, hanem tekintetbe kell venni más osztályok hangulatát is. A szatmári béke korában meggyökerezett új magyar arisztokrácia, úgy látszik, két-három generáción át való folytonos virágzás, a komoly munka, agrár vagyonszerzés és a vagyon megtartása fáradságos ideje után hirtelen megroppan, amiben bizonyára nagy szerepe van a fokozott elidegenedésnek, a bécsi kongresszus és más külföldi idegölő mulatozások hatásának. A földbirtokos arisztokrácia ettől kezdve válik mint tömegjelenség, mint társadalmi osztály, mellőzhető mennyiséggé, és többé-kevésbbé közömbös tényezővé a nemzeti életre, viszont annál feltűnőbbek lesznek azon egyes reprezentánsai e hanyatló rendnek, akik középszerűségükből kiemelkedve, nemcsak saját osztályukat, hanem az egész nemzetet lesznek vezetendők. E nagy egyének azonban nem állíthatják többé helyre a főrangú társaság folyvást fogyó tekintélyét.

De a középnemesség sem képes egészében átvenni a vezető szerepet. Már József nádor észrevette, hogy a nemesi tömeget egyes tekintélyek vezetik, s ha ezek valamely megyében jóérzelműek, azaz a kormány hívei, akkor könnyű az illető vármegyét kormányozni. A nemességnek legalább fele ármális nemes volt, vagyis egyrészt legfeljebb egy-két század óta emelkedett ki, címerlevelet kapva, a jobbágyságból, másrészt pedig szegénységben, jobbágytelken élt és ha a földesúrnak nem is adózott és robotolt – bár ez is megesett –, a jobbágynak állami terheiben a legtöbb helyen ő is résztvett. Hogy a jobbágytelken lakó nemesek fizessenek-e hadiadót, az a fent tárgyalt országgyűléseken folyvást vita tárgya volt; határozatot rendesen nem hoztak, s minden maradt a régiben, azaz úgy, hogy a töröktől megkímélt vármegyékben, tehát a Dunántúl és a Felvidéken, az ily nemesek résztvettek a jobbágyadózásban, aminthogy ezt tették már a XVI. századtól fogva. Felsőbükki Nagy Pál világosan körvonalazta a helyzetet az 1825-i országgyűlésen: a nemesi adómentesség Verbőczi szavai szerint csak a nemesi birtokkal kapcsolatban érvényes, s az ő megyéje, Sopron, mely „a constituciónak és nemesi szabadságoknak védelmében soha másnak nem engedett”, mindig azon gyakorlatban volt, hogy a „paraszttelkeken jobbágyoskodó nemeseket, a személyes terheket kivévén, a közadózásnak minden egyéb nemeiben egyaránt részeltette” A bocskoros nemes kifejezés hasonló helyzet emlékét tartotta fenn: a paraszt, a jobbágy járt az ősi magyar bocskorviseletben, s hozzá hasonlóan a jobbágytelekre, jobbágyéletmódba lesüllyedt – azaz onnan soha fel nem emelkedett – nemes. Ez a szegény nemesség persze nem örökölhette egyszerre a főurak befolyását, de igen a vagyonos középnemesség, a bene possessionati osztálya. 1809-ben az insurrectio alkalmával készült összeírás szerint nem kevesebb, mint 3122 nemes családfőnek volt 3000 forinton felüli évi jövedelme, míg 500 és 3000 forint között 27.166-nak. Ha tekintetbe vesszük, hogy ugyanakkor egy középrendű állami tisztviselőnek, középiskolai tanárnak átlag 3–400 forint volt a jövedelme, egy-egy nagyhatalmú bécsi udvari tanácsosnak pedig 3000 körül, akkor megítélhetjük azon anyagi hatalmat, melyre támaszodva ez a vagyonos nemesség kultúrát és politikai befolyást szerezhetett magának.

Kétségtelenül ez a 20–30.000 ember volt az, aki a vármegyékben szétszórva, a rendi barokk szellem uralmát, erős nemzeti színezetben, állandóan fenntartotta. Hogy ez a negyven esztendő megrázkódtatások nélkül, s egészben véve a nyugati haladási ideáktól távol folyt le, ahhoz e vezetőréteg kulturális nyugalma, szélcsöndje volt szükséges. Ezt pedig az 1806-i új állami tanterv, a második Ratio educationis tette lehetővé, mely a Mária Terézia-féléből elhagyta a felvilágosodásra jellemző természettudományi és praktikus tárgyakat, helyükbe a középiskolai oktatás súlypontját a latin nyelvre helyezte át, úgyhogy a korábbinak realisztikus irányával szemben az oktatás most erősen retorikai természetű lett. Magától kapcsolódik ez ahhoz a fejlődéshez, mely még a barokk kultúra uralma alatt indult meg a vármegyei igazgatás és vármegyei politika előtérbe helyeződésével: az egyetlen országgyűlés helyett most az ország ötvenkét megyéjében szónokolnak latinul a nemesek, tárgyalják a vármegyei törvényszékeken a pereket, akár mint bírák, akár mint ügyvédek. A dolog természetéből folyik, hogy a nemzet, a nemesi nemzet, csak akkor lesz jogásznemzetté, mikor a vármegyei közigazgatás teljes kifejlődésével immár a nemességnek nagyobb tömege gyakorolhatja jogtudományát. Ez pedig a XVIII. század folyamán, a vármegye politikai érvényesülését, tehát a politikai retorikát illetőleg a század végén ment végbe, a barokk latinos szellemében, úgyhogy csak ezt a már meglévő retorikai szellemet, Cicero és Livius átültetését fejezi ki a latin klasszikusok trónraültetésével az új Ratio, miután Veszprém, Turóc és Szabolcs nemesi kongregációiban már úgyis Cicero és Livius uralkodott. A Ratio érvénybelépte ennek az iránynak megerősödését jelentette, s egyúttal azt, hogy ez a barokk-latinos-retorikai kultúra mindinkább elmaradt nemcsak a nyugati művelődés eszményeitől, hanem egyes hazai vezető egyéniségektől is. A magyar nyelv és vele a nemzeti művelődés apostolai nem ezek a tisztán latinos olvasmányon felnőtt nemesek, akik oly bátran dörögnek a megyegyűléseken a kormány ellen rendi jogaik védelmében, hanem a külföldi nyelveket tanult és a külföld színvonalára lebírhatatlan nosztalgiával áhítozó írók Bessenyei Györgytől Kazinczy Ferencig, meg a külföldet valóságban megjárt nagyurak, a Telekiek, gróf Széchenyi Ferenc, gróf Festetich György és Széchenyi Istvánnak más főnemes elődei. A nagy tömeg műveltségét ez a rendkívül korlátolt gimnáziumi tananyag stabilizálta, a patriotizmusnak az iskolában megtanult latin frázisai kifejezőivé váltak a rendi nacionalizmus gondolkodásának az egész politikailag érvényesülő nemességre nézve: barokk hősiesség virágbenedeki képei, cicerói hazafias szólamok, rendi kiváltságok és mégis erős nemzeti érzés, mely a latin hazafiasság formáit tipikusan ősmagyarnak, verbőcziesnek tekintette, mindezekből olvadt össze és szilárdult meg kőkeményre az az amalgám, melyet Széchenyi alig tudott többé szétbomlasztani.

A birtokos nemesség fiai most már mindnyájan gimnáziumot járnak, s éppen ez a retorikai-humanisztikus oktatás adja meg gondolkodásuk egységét. Az állami iskolák most is katholikusok, közülük sokat az 1802-ben újra helyreállított tanítórendekre: bencésekre, ciszterciekre, premontreiekre bíztak, míg a jezsuitarend helyreállításának nemcsak a jozefinus kormány, de a hazai laikus gondolkodás is elleneszegült. A protestánsok továbbra is fenntartották tanügyeiknek az államtól való függetlenségét, s bár a második Ratio educationis érvényét a király rájuk is ki akarta terjeszteni, ez ellen sikerrel védekeztek és sajátmaguk készítette tantervek szerint tanítottak régi főiskoláikban, melyekben az egész protestáns intelligencia: lelkész, megyén szolgáló nemes, prókátor művelődött ki. De saját módszerük semmivel sem volt modernebb az államinál, sőt a tiszántúli kerületnek 1807-ben kiadott, Budai Ézsaiás tudós debreceni tanártól készített tanterve még deákosabb, mindent latinul adat elő és a nemzeti tantárgyakat, minő a magyar történet, magyar alkotmány ismerete, a Ratio educationisnál is nagyobb mértékben korlátozza. Igaz, hogy emellett céljának a nemzeti szellem, a „genius nationis” művelését jelenti ki, de ez a nemzeti szellem semmiben sem különbözik a minden régivel megelégedett rendi nacionalizmusétól. Csakugyan Debrecen főiskolája évtizedeken át nem tartott lépést a nemzeti fejlődéssel; körötte gyűltek össze a Kazinczy törekvéseit gátló, az ósdihoz ragaszkodó erők, benne érezte magát rosszul egy Kölcsey Ferenc és ő távolította el formális dolgokat túlbecsülve, Csokonai Vitéz Mihályt. Egyedül Sárospatak tartotta meg a magyar tannyelvet, de itt is sikerül időnkint, évekre száműzni a latin kedvéért az anyanyelvet. A Dunántúl ekkor emelkedik ki és lesz városiból országossá a pápai kollégium, melyet a felvilágosodott, majd kantiánus Márton István reorganizál, hogy azután ott is győzzön a régebbi szellem, félretolva Mártonnak modernebb törekvéseit. Az ágostai evangélikusok iskolái ekkor erősen németesek, német polgári műveltséget terjesztenek, amely nincs többé a barokk-retorikai deák szellemnek alávetve, de még nem is magyar, hanem vagy szentimentális humanista és kozmopolita, vagy pedig az egész monarchiára radikált „patriotizmust”, a magyar szellemnél szélesebb körű, de csak irodalmi, papirosképződményt vallja magáénak.

Az új európai életformáknak, melyeket neoklasszikusnak, empirenek, majd biedermeiernek szokás nevezni, ez az egységesen konzervatív műveltségű nemesség a hordozója. Míg a nagyurak divatja, a barokk a vidéki helyeken csak főúri kastélyokat hozott létre, melyek magányosságukban messze kimagaslottak a művészeti érték nélküli környezetből, addig Napoleon fényes empirejának Ferenc császár országaiban nyárspolgárivá vált formája, a klasszicizmus, nálunk éppen a vidék eddig elhanyagolt általános színvonalát emelte fel. A barokknak egyházi és főúri alkotásai, valamint néhány városképe után most alakul ki a magyar vidék első általánosabb építészeti stílusa, melynek nyomait kis falvak egyszerű kúriáin, sőt parasztházain, alföldi parasztvárosok utcasorain is megfigyelhetjük, ahol ezt megelőzőleg semmiféle emlék nem maradt, de nem is volt. Ebben a mozgalomban a rendi vármegye megnövekedett jelentőségét hangsúlyozza ki az ország minden részében a klasszicizáló vármegyeháza: a legtöbb vármegye a XVIII. század végén, vagy az új század elején építette meg székházát a klasszicizmus erős homlokzati egységében, melyet közepén hatalmas oszlopokon nyugvó oromzat díszít. Ezt az eredetileg tiszta klasszicista homlokzatot később a kiugró rizalitok kétoldalt vagy középen tagolták s úgy a korai, mint a későbbi forma mintaképpé vált a középnemesek kúriái számára, akik megyeszékhelyükön a megyei székházon látták először azon építészeti stílust, mely az ő klasszicizáló ízlésük és anyagi viszonyaik számára is megközelíthető volt. Mert Palladio architektúrájának, az ő vicenzai márványoszlopainak magyar átformálásához nem kellett nemes anyag: amint a XVIII. század kisvárosaiban, Budán és másutt, a barokk-építkezés is megelégedett a szerényebb homokkövek vagy legtöbbször bizony csak malter-architektúrával, hasonlóképen malter az uralkodó anyag a klasszicista-kor vidéki emlékein. Nagyobb pompa csak a vidéki főúri kastélyokon és azokon látható, melyeket gazdag középnemesek építettek: itt a parkokból való távlat kedvéért erős árnyékhatású, a homlokzat vonala előtt álló oszloprendeket alkalmaznak, minek folytán ezek a kastélyok, a klasszicizmus józan ridegségével szemben, még mindig festői hatást keltenek, akárcsak barokk elődjeik. A főúri kastélyt e korban már nem kvalitatív különbségek választják el a közép- és köznemesi kúriától, ugyanazon építészeti elvek érvényesülnek benne nagyobb épülettömbön, fényesebb keretek között. Ilyen hatalmas oszlopsor épül a kismartoni herceg Esterházy-kastély kerti oldalára; egyszerűbbek, négy-négy oromzattartó oszloppal ellátva, József főherceg alcsúti kastélya, a lovasberényi Cziráky-, a gyömrői Teleki-kastély, hasonlókép több-kevesebb oszloppal tagozzák az egyszerű homlokzatot a fóti Károlyi-, a dégi Festetich-, a díszesebb csákvári Esterházy-kastély. Tökéletesen ugyanazon formájú, csak kurtított homlokzatú, szerényebb kinézésű nemesi kúriákkal találkozunk az ország déli részein, ahol a belső és külső biztonság növekedésével, a török háborúk után, az oláh-szerb bevándorlás megállításával ekkor kezd kellemessé válni a tartózkodás a nemesség számára. Temes, Torontál, Bács-Bodrog vármegyében a középbirtokos nemes csak földszintes kúriát épít magának, de annak homlokzatát is középütt néhány oszlop, s rajta a görög oromzat díszíti, s ezek a házak ott a szerb határon, a Balkánnal átellenben egy nagy európai mozgalomnak szélső határőrei, amint a falvak barokk templomtornyai is utolsó képviselői a Balkán felé a XVIII. század keresztény-latin kultúrájának.

A klasszicizmus azonban nem áll meg a nemesi rendnél; ez az egyszerűbbé tett, a barokk-vonalak lángolásából kijózanodott művészeti forma nálunk is alkalmas volt szélesebb körök meghódítására, s így látjuk igénytelen emlékeit vidéki városainkban, polgári és parasztházakon egyaránt. Történetnélküli városaink, melyek multját a török uralom nyomtalanná tette, most kapnak először valami egységes képet, melynek szemléltetésére legyen elég a földesúri hatalom alatt álló agrárváros, Makó példáját megemlítenünk. Itt a XIX. század első feléből való polgárházak mindegyikén van valami szerény motívum, mely évezredes európai klasszikus hagyományokat tüntet fel: füzér az ablak fölött, rozettadísz erős árnyékhatású fülkében, ablakok közt egyszerű malter-pillérek, melyeket néha még ión oszlopfők is díszítenek; a homlokzatnak rizalitszerű előugrasztásai, néhol a falsík egyszerű visszavonása, amik mind árnyékhatás keltésére alkalmasak, a falakon mindenütt függélyes és vízszintes, tehát józanul egyenes vonalak, pillérek és párkányok. Ugyanezen elemek minden magyar kisvárosban megtalálhatók, ahol a század második felében, a historizálás, majd a szecessziónak nevezett műveletlen korszakban tönkre nem tették ez utolsó nagy európai stílusnak egyszerű bájos magyar hajtásait. Sőt a parasztházakon is megvannak a polgári divat nyomai. Az utca sorára továbbra is derékszögben áll a parasztház, hosszával az udvaron, végén kamráival és istállójával, s az épület hosszában lenyúló eresszel, ez alatt oszlopos tornáccal megtámasztva. Utcai homlokzatuk azonban oromban végződik, a padlásablakot keretdísz veszi körül és a tető szelemenjei irányában rozetták, melyek mind a késői barokk és a klasszicizáló úriház vagy polgári lak hatásának bizonyítékai. Hasonlóképen klasszikus eredetű az oromzatot a falsíktól alulról elválasztó párkányzat, melyet gyakran pillérek tagolnak, az ilyen parasztházhomlokzat, amilyen minden faluban százával látható, egyszerű világos tagoltságában a XIX. század elejének kulturális hagyatéka.

Különösen a tiszai vidék református városainak legrégibb építészeti alkatrészét képezi a klasszicizmus, olyan helyeken, hol püspöki és káptalani építkezés a barokk-korszakban nem volt, s ahol a kálvinista egyházi építkezés ez időben, a klasszicizmus formáiban indul meg művészibb színvonalon. A klasszicizmus egyenes vonalai, józan elfordulása a barokk szenvedélytől, különben is alkalmas volt a kálvinizmus puritánságra törekvő szellemének ábrázolására, mely csak most kezd lényegének megfelelő formákhoz jutni az új templomépítkezésekben, miután régebbi templomait nagyrészt a katholikusoktól vette át és középkori formáiban meghagyta. A debreceni református nagytemplom elődje a gótikus plébániatemplom volt, melyet Bethlen Gábor fejedelem ugyancsak gót stílusban újíttatott meg, ez 1802-ben teljesen leégett, s helyébe Péchy Mihály mérnökkari őrnagy tervei szerint 1805–1827 közt klasszicizáló stílusban emelték az új nagytemplomot, melynek 14 méter magasságú nyolc ión féloszlop és rajta hatalmas, szinte díszítésnélküli oromzat kölcsönöz monumentális hatást. A protestáns templomstílus e klasszicizáló irányát elősegítette az is, hogy II. József rendeletével és az 1791-i vallástörvénnyel éppen ebben a korban szűnnek meg azon korlátozások, melyek az újonnan épített protestáns templomokat udvarba zárták és tornyok használatától megfosztották. Ennek a kornak klasszicizáló emlékei Pesten a Kálvin-téri református és Deák-téri evangélikus templom is. A vidéken templom, vármegyeháza mellett községházák, középiskolák is épülnek ekkor, tehát ebben a stílusban, s ha alföldi parasztvárosaink még ekkor is megmaradnak szervezetlenségükben, egyesek, főként az Alföld peremein, már iparkodnak elérni a dunántúli, felvidéki és erdélyi városok XVIII. századi fejlődését. Ilyenek Arad, Nagyvárad, Nagybánya, Szatmár, Sátoraljaújhely, Miskolc. Közöttük tipikus például szolgálhat Szatmár kifejlődése, ahol a század elején csak a régi alföldi anyagból, sárból verik a falakat, s még 1822-ben is ily parasztházakban laknak az új szatmári püspökség kanonokjai, de már 1809-ben megkezdik az utcák kövezését, egymásután készülnek templomok, protestánsoké, oláhoké, majd elkészül a gimnázium, Hám János püspök pedig a barokk főpapok mintájára rendházakat, kórházat épít, 1827-ben felszenteli székesegyháza új, kupolás részleteit, s utána laikusok is építkeznek, kaszinó és színházépület is elkészül. Általában a barokk-kor nagy egyházi építkezései után a klasszicizáló-kor, polgári természetéhez híven, inkább világi célú építkezéssel foglalkozik, bár nem hiányzik néhány hatalmas katholikus egyházi alkotás sem, oly helyeken, hol a barokk-kor még hiányokat hagyott hátra. A három legnevezetesebbnek Hild József, egy pesti építészcsalád tagja a tervezője, ő építette a nagy nyugati műveltségű, pompakedvelő Pyrker József egri érsek megbízásából az egri székesegyházat, melynek hatalmas, latinkereszt alaprajzú testéhez nyolc korinthusi oszlopból képzett tiszta hatású portikusz vezet. Az 1822-ben bécsi tervek alapján megindult esztergomi dómépítkezést Kopácsy József hercegprímás 1840-ben bízta Hildre; ez a dóm hatalmas távlati hatásával messze felülmúlja az egrit, kupolája a templomot, várost és környéket dominálja és részleteiben is méltó egy nagy nemzeti egyház közösségéhez. Még szintén klasszicizáló stílusban, a római Pantheont utánozva kezdte meg Hild 1851-ben a pesti Bazilikának építését, a kupola azonban 1867-ben beomlott, s így e nagy feladat megoldása a kiegyezési korszak historizáló művészetére maradt.

Legtöbbet köszön ennek a korszaknak Pest városa, mely ekkor teljesen klasszicizáló formában épül ki és válik az új nacionalizmus központi szervévé, az új magyar társadalom kulturális középpontjává. Az érdem ebben kétségtelenül József főhercegé, aki Pest szabadjára engedett fejlődésének, a külvárosok rendetlen felburjánzásának vet véget 1808-ban a királyi Szépítő bizottság megalakításával. Ez a bizottság a helytartótanács felügyelete alatt, a nádor személyes érdeklődésével működött, elnöke Szentkirályi Bonaventura helytartótanácsos volt, s felkérésére a Bécsből ideköltözött Hild János építőmester készítette el az új Pest tervezetét. Miután a II. József óta gyorsan fejlődő Lipótváros elvonta a Belvárostól a figyelmet, most elsősorban a Belváros szabálytalan utcáit és zugait rendezték, a Dunapartot megtisztították a szemétlerakodótelepektől, töltésekkel felemelték, sétatérrel látták el, a Hatvani-kaputól elkezdve a falakat lebontották, csatornázni kezdtek, a külsővárosok utcáinak szintjét kiegyenesítették, a futóhomok megkötésére a Városligetet fásították és ami mindezeknél fontosabb volt: kisajátításokkal, parcellázással és az eladott telkeken építkezési kényszer által egész utcasorokat újra építettek. A Belváros, továbbá a Lánchíd körüli, s attól északra terülő Lipótváros, a Dunaparttal együtt ekkor vált egyetlen klasszicizáló várossá, amilyen az európai fejlődésben szinte páratlan volt; mert a legtöbb nyugati város már korábban, legalább is a barokk-periódusban kifejlődött, s így zárt klasszicista városképe egynek sem volt. Pesten most egymás mellé sorakoztak a kevés díszítésű, de ízléses tagolású klasszicizáló épületek, melyeknél a városi építési bizottság arra is figyelt, hogy lehetőleg egyenlő magasságúak legyenek, ebben is nagyobb ízlést és rendszeretetet tanusítva, mint a kiegyezés korszakának nagyvárosa. A házak pedig utcákká sorakoztak, s közöttük európai viszonylatban is hatalmas középületek állottak elő, az új nemzeti kultúrának középpontjai, így a bécsi születésű Pollack Mihálytól tervezett Redoute-épület, a régi Vigadó (1829–34), az 1842-ben épült régi pesti Városháza, ifjabb Kaszelik Ferenc és Hild József jellegzetes tornyú alkotása, – a Redoute-ot Hentzi ágyúi pusztították el, a Városházát a századvégi Budapest gyökértelen nagyzási hóbortja. De megmaradt a Zitterbarth Mátyástól 1838–41-ben épült Vármegyeháza árnyékos oszloprendjével, Hild József Kereskedelmi csarnoka (az ú. n. Lloyd-épület, 1827–1830) és Pollack Mihály főműve, az 1836–47 közt épült Nemzeti Múzeum. Nem véletlenség, hogy ez a palota, mely hivatva volt Széchenyi Ferencnek a nádortól és a rendektől egyaránt szeretettel táplált alkotását a nemzeti kultúra szolgálatában állandó hajlékhoz juttatni, s mely azóta is a nemzeti érzésnek hagyományos központja, portikuszával és monumentális előcsarnokával és kupolahelyiségével a klasszicizáló ízlés terméke, mely a magyar nacionalizmust útnakindító rendi korszaknak volt adekvát kifejezője. Ezek a nagy építkezések csak befejezői voltak a Palatinus-korabeli fejlődésnek, s mire elkészültek, ott állottak közöttük az utcasorok, s bennük jómódú polgárok és vidéki főurak udvaros, árkádos, szökőkutas palotái. Maga Pollack több mint tíz ilyen polgári vagy főúri empire palotát épített 1810–30 között. Buda ekkor már alig fejlődött, de Pest most készült elő arra a feladatra, hogy ne csak híres nagyvásárai alkalmából lássa magánál vendégül az országot, hanem méltó formákban fogadhassa be a következő korszakban a nemzet kulturális, politikai és anyagi vezetőköreit. Az új házakban pedig hosszú békére berendezkedő nyugalmas emberek lakoznak, akiknek életformái végkép eltávolodnak a régi magyar harcias emlékektől és még a vármegyei nemesség, a vidék és kisváros lakossága is a polgári jólét környezetében helyezkedik el. Ennek a „táblabíró-világnak” életfeltétele az anyagi biztonság tudata, melynek birtokában a ház berendezése, az egyéni viselet és egyéni passziók a nyugat jómódú lakosságáéhoz, Bécs biedermeier életéhez hasonulnak. A barokk-korban még csak a főurak és főpapok s igen gazdag birtokosok tartottak házukban értékes bútorokat, most már a közép- és kisnemes, valamint polgárcsaládoknál is állandósul a műasztalostól készített divatos bútor, az ausztriai biedermeier hazai válfaja. A nemzeti díszruha mellett mindinkább egyszerűvé válik a hétköznapi használatra való öltöny, a sujtás lefoszlik róla, külföldi mintára fekete és fehér színek dominálnak, a fehér gallér divatja állandósul, bár rajta a nyakravaló még gyakran aranyrojtos, a külföldihez képest túldíszes. A nemesség is jár már a városokban kávéházba, divatos éttermekbe, cukrászdákba, családtagjait portrétoztatja, amiből nagyszámú, gyakran idegen eredetű festő él, miniatűröket készíttet róluk, vagy rézmetszőket foglalkoztat; családi és emlékvonatkozású képeit albumokban halmozza fel. A vagyonosodás és luxus újra feléleszti a régi magyar ötvösművészetet, jóformán az egyetlen iparművészeti ágat, mely az általános biedermeier keretek közt magyarságát erősen kitünteti.

Az anyagi biztonság érzetét ez a társadalom még ekkor is szinte kizárólag a mezőgazdasági termelésből nyerte, a rendi társadalom még folyvást agrártársadalom, melynek termelése azonban sokkal nagyobb, semhogy belső fogyasztás útján lehetne termékeit kielégítő módon elhelyeznie. Tehát rá van utalva a mezőgazdasági termékek kivitelére, s ebben a tekintetben most is az ausztriai tartományok jönnek számára tekintetbe, amelyeknek egy része képtelen eleget termelni, más része pedig már nagy ipari lakossággal bír. Ausztria azonban ekkor is, mint a Habsburg-ház egész eddigi uralkodása alatt, vámkülföld hazánkra nézve, melynek annál könnyebb elzárkóznia, mivel nemcsak saját vámtarifáját, hanem Magyarországét is Bécsben, Ausztria érdekei szerint állapítják meg. Rendes körülmények között a magyar gabonának Bécsben a cseh és bajorral kellett versenyeznie, de egész Magyarország gabonafeleslege nem volt oly nagy, hogy elhelyezése különösebb nehézségekbe került volna. A francia háborúk etekintetben Magyarországra a konjunktúra boldog negyedszázadát jelentették: a hadsereg élelmezését neki kellett ellátnia, ami részben azáltal történt, hogy a hadiadó egy részét gabonában fizette le, részben, hogy a katonai hatóságok készpénzen vettek és szállítottak ki tetemes mennyiségeket. A szabad forgalomba kerülő búza ára tehát annál inkább magasba szökött, mivel a háborús zavarok, továbbá a Napoleontól elrendelt kontinentális zár európai viszonylatban is megdrágították a nyerstermények árát. Míg a 90-es években a búza pozsonyi mérőjének ára 30 és 40 garas közt volt, 1800-ban 45-re, 1806-ban 143-ra, 1809-ben 152-re emelkedett, s az infláció beköszöntésével, az árak folytonos ingadozásai miatt, még sokkal nagyobb nyereséggel adhatták el gazdáink: 1814-ben 158, 1816-ban 513, 1817-ben 413, 1818-ban 148 garas volt a búza ára. A kontinentális zár pedig fennállása idején mentesítette a magyar gabonát ekkor már legveszedelmesebb konkurrensétől, az ú. n. odesszai búzától, mely nem tisztán a délorosz gabonának volt gyűjtőneve, hanem moldvai, havasalföldi gabonát is jelentett, amit mind Odesszából hoztak a rendkívül olcsó tengeri úton Trieszt és Genua kikötőibe, ahol a magyar búzánál olcsóbb áron lehetett elhelyezni. Mindennek következéseként a magyar mezőgazdákat, tehát a nemesi osztályt több mint tíz esztendőn át tartó hatalmas gazdasági konjunktúra boldogította, melynek során a nemesség gyorsabban szakított eddigi vidéki és patriarchális szokásaival, mint előbb a hosszú, lassú fejlődés során. A gabonatermelés gyümölcsöző lévén, mindenki beszegődik a többtermelés szolgálatába, s hogy minél több gabonát termelhessen, egyrészt saját allodiális területét növeli irtásokkal, földmeliorációkkal, a közlegelőből maga számára szántóföldek kihasításával, másrészt a modernebb, intenzívebb gazdálkodási módszerek alkalmazásával. A műveltebb mezőgazdák egyre Thaer nevét emlegetik, aki megmutatta nekik, hogyan lehet patriarchális, hagyományos megkötöttségek nélkül a mezőgazdaságot tisztán a nyerészkedésre berendezni, mintha az gyár- vagy banküzem volna. Az intenzívebb megmunkálás persze pénzbe kerül, mert gépeket kell venni, a föld megjavítására állatállományt kell tartani, ennek istállókat építeni, takarmányt termelni. A középbirtok e meliorációs törekvései azon néhány nagybirtokot követik és utánozzák, melyeknek tulajdonosait a külföldön lakás és tékozlás nem tette tönkre, hanem vagy maguk, vagy hozzáértő külföldi gazdák által már modernizálták birtokaikat. Az első ilyen modern gazdák egyike Lilien József báró volt, aki 1795-ben bérbevette Szápáry gróftól Ercsit; a birtokot hét részre, hét majorra osztotta, mindegyikre külön gazdatisztlakot, istállókat építtetett, a háromnyomásos rendszer helyébe repce-, lucerna-, lóhere-, burgonya-, napraforgótermesztést vezetett be, szeszgyártást, állathízlalást is, a régi faeke helyett vasekét, sorvetőgépeket hozott be, s ami a magyar élet megváltozására utóbb legnagyobb hatással volt: mivel a robotos jobbágyok nem értettek a finomabb munkákhoz és így nem voltak beállíthatók a racionalizált új üzembe, lehetőleg képzett mezőgazdasági munkásokat alkalmazott, akikkel szakmány- vagy akkord-munkában egyezett meg. A gazdasági konjunktúra így hozta magával a mezőgazdaság intenzitását, ez pedig a primitív korból származó robotszolgálatot tette feleslegessé a birtokos számára.

Az új mezőgazdasághoz szükséges nagyobb tőkebefektetés az, ami ekkor is, majd a dekonjunktúrának és deflációnak a napoleoni éveket követő korszakában továbbra is megtartja a nagybirtokot az élen, a közép- és kisbirtokos üzemek állandó mintájaként. Egy-egy vidéken a jól megmunkált nagybirtok valóságos iskolát csinál. Ercsit látva, Martonvásárt gróf Brunszwick József már Lilien báróval modernizáltatja; a Kis-Alföld, nyugati felvidék, Dunántúl és Bánság birtokai vezetnek ez új fejlődésben. A század elején válnak híressé a gróf Hunyady-birtokok, Ürményben és Somogy megyében, különösen mintaszerű ezeken az állattenyésztés: modern tehéngazdálkodás, istállózással, idegen fajokkal, sajtkészítéssel. Kísérleteznek ezek a nagyurak: Erdődyek, Zayak, Forgáchok, Windischgraetzek tiroli marhákkal, de ezek nem válnak be nálunk, csak a svájci tehén akklimatizálódik, míg a parasztnál egyelőre még megmarad a fehér magyar tehén, a sovány Riska. De a jobbágyság mégsem vonhatja ki magát a modern nagybirtok nevelő hatása alól, például a Hunyady-féle híres ürményi ménes, arabs tenyésztés, 1815 óta a parasztlovak számára is rendez évenkint lóversenyeket és minden jobbágy szabadon megtekintheti az egész gazdaságot. Nagyobb területekre kihat a Georgikon a keszthelyi uradalommal, továbbá a mezőhegyesi ménesbirtok, melyet II. József parancsára az energikus Csekonics József alezredes, a grófi család vagyonának megalapítója, 1785-ben létesített négy puszta egyesítésével, spanyol, német és erdélyi eredetű ménekből, s amely a század elején már 17.000 lovat tartott, elsősorban a katonaság szükségletére, de az egész Tiszántúl és Erdély lóállományának javítására is. A legtöbb nagybirtokos ménese ekkor már idegen fajta, legalább is a Dunántúl és a Felvidéken; Viczay gróf iregi, tolnamegyei magyar ménesét már mint ritkaságot emlegetik. A mintagazdaságok leghíresebbje azonban József nádor acsai és alcsúti uradalma, melyet 1819-ben kapott, s a régimódi kezelés formájából nagy költséggel emelt ki. Előtte a 11.000 holdnyi allodiumból mindössze 600 hold volt saját kezelésben bevetve, ezenkívül az egyik pusztán 900, a másikon 400 hold volt felesben bérbeadva szomszéd uraknak és jobbágyoknak, a szántó soha trágyát nem látott és így nem is hozott többet, mint 3–4 szemtermést; rét kevés, elvadult, a nagy legelő még közös a jobbágyokkal, tagosítás nélkül, s így egyik félnek sincs belőle haszna; vonómarha, fundus instructus semmi, összes állatállomány 4–5000 birka; utak sincsenek még, bárki szabadon járhat, ahol nincs vetés, s mint mondták: hazai szokás szerint közbitang, szabad csapás van; erdők rossz állapotban, szálfa bennük alig. A nádor ebből a tipikus régi kezelésű birtokból alkotta nagy tőkebefektetéssel az ő csodált alcsúti uradalmát: földeit vegytanilag elemeztette, s azután minőségük szerint felosztotta lehetőleg koncentrikus majorságokra, az utakat XVIII. századi példára nyárfa- és platánsorral szegélyezte; a föld javítására az állattenyésztés és takarmánytermelés külföldi módszereit honosította meg, eleinte az ú. n. holsteini rendszert, mely túlnyomólag takarmányt termel, hogy a humusz gyarapodjék, s azután megy át a szemtermelésre. A birtok csakhamar 11 féle takarmányt termelt 6–8–9 forgásban; a zöldtrágya mellett keverék-, komposzttrágyát használt, földdel kevert hamut; a ganéjvermeket kiköveztette, s rajtuk keresztül csatornát vezettetett; modern istállókat építtetett; a birkaaklok mellett a nyírószíneknek üvegajtóik voltak, az állatok etetésének és itatásának évszakok szerint megvolt a rendje, mürzthali teheneket, modern birkafajtákat tartott, s az egész birtok megtelt külföldi gazdasági gépekkel: Zugmaier-féle talyigás ekékkel, Schwarz-féle flandriai vagy hohenheimi lengőekékkel; szecskavágógépek, gőzüst is volt, amikor 1840-ben az új magyar gazdasági egylet megszemlélte és közokulás végett leíratta az uradalom állapotát. Itt is kiderült, hogy a modern üzemnek nem érdeke többé a robot fenntartása: az ezerféle munkához ide-odaparancsolt jobbágy kényszerrobotjával csak zavart okozott az üzemben, mely ezért valódi gazdasági munkákra alig alkalmazhatta többé, legfeljebb fuvarokra, magkihordásra, szénagyüjtésre, esetleg boronálásra; a kitanított majorsági, béreserő mellett a jobbágy robotszolgáltatása nem volt többé érdeke a földesuraságnak.

Az infláció ekkor sem hozott magával tőkeképződést, ellenkezőleg: a konjunktúra éveiben a birtokosok, földjeik javítása miatt eladósodtak, s a dekonjunktúra idején, mikor a háborús időszak végével a gabonaeladás ismét nehézségekbe ütközött, amikor a 20-as években a búzaárak az 1818-i 148 garasról 85–75, majd 60 garasra szállnak s a 30-as években sem sokkal mennek a 100 garas fölé, ezeket az adósságokat alig tudták kiegyenlíteni. Az adósság ekkor kezd velejárója lenni a nemesi birtoknak, melyet ugyan kötöttsége már az előző században sem tartott vissza terhek felvételétől, de amelynek korábban még nem jelentett veszélyt a többnyire csak további birtokvétel céljából felvett adósság. A nemesi birtok régebbi hitelezői különben sem voltak hivatásos kölcsönzők: rendesen a szomszéd, rokon, ismerős középbirtokosok, vagy a katholikus egyházi alapítványok segítették tisztességes kamat és egyéb feltételek mellett a megszorult urakat. A francia háborúkban ez is megváltozik: mind több és több kölcsönt vesznek fel a melioráció, a többtermelés céljaira, miközben persze az aktuális magas búzaárakkal számolnak. A nagyurakat pedig külföldi abszenciájuk, s annak költségei, így például Bécs híres kongresszusi évei döntik adósságokba, s míg a meliorációs hitelt igénybevett középbirtokosok utóbb a deflációs rendezett években, az annyit szidalmazott bécsi skála segítségével lassankint mégis megszabadulnak terheiktől, a pazarló arisztokratacsaládok menthetetlenül elpusztulnak. Így bár a huszas évektől kezdve a földbirtokosság szeret panaszkodni, igazi nehézségeik a mágnásoknak vannak, akik immár nem elégedtek meg a hitel régi, mondhatni antikapitalista forrásaival, hanem a bő évek gabona- és állatkereskedelme, hadseregszállítása nyomán kialakult zsidó kereskedelmi és banktőkét is igénybe veszik. A defláció szűk éveiben az ilyen nagybirtokosok az ekkor már többnyire zsidó bankárokat hatalmas hitelműveletekkel bízták meg, melyek közt leghírhedtebb herceg Grassalkovich Antalé, Mária Terézia nagy embere unokájáé, a nemzetség utolsó tagjáé volt. A herceg régi adósságaira 1819-ben 600.000 forintot vett fel az Arnstein és Eskeles bécsi cégnél, ú. n. emisszionális hitelművelettel: a bankház kifizette neki az összeget, és a közönségtől, mely bízott a herceg ígéretében, parciális obligációk útján szedte össze pénzét. Az obligációk addig maradtak névértékükön vagy akörül, amíg a herceg rendesen fizette a kamatokat a bécsi tőzsde útján összetoborzott obligáció-tulajdonosoknak. Az üzlet így eleinte prosperált, a herceg ugyanazon cégnél 1823-ban 200.000 forintot, 1825-ben Stametz és Társa bécsi cégnél pedig újabb 2 millió forintot vett fel, minek fejében kétezer darab ezerforintos záloglevelet bocsátottak ki, s egyúttal a herceg kötelezte magát, hogy pör esetén nem a magyar, hanem az alsóausztriai bíróságnak veti alá magát, amire különben az 1792. évi törvény lehetőséget adott. De ennek a roppant összegnek már nem tudta kamatait fizetni, az obligációk leestek névértékük 15–20 %-ára, a hitelezők zajt csaptak, a magyar főnemesség hitelét börzéken és bankházakban becsmérelték, az egyik kötvénytulajdonos, gróf Buol pedig megindította a pert az alsóausztriai bíróság előtt, melyet meg is nyert. Hátra volt a végrehajtás, melyre a magyar hatóságokat törvény kötelezte; Pest vármegye azonban a herceg kérésére nem engedte meg a végrehajtást, azon megokolással, hogy a parciális kötvényeken nincs rajtuk az egész összeg, különben a börzéken úgyse adják meg értük a névértéket. A hitelezők így kénytelenek voltak a nemesi birtokjogot végletesen respektáló magyar bíróság előtt indítni pert, mely a Verbőczi óta kifejlődött huzavonás gyakorlat miatt csak 1841-ben fejeződött be, külön ítéletekkel az egyes kötvények dolgában. Ugyanez évben halt ki a herceggel együtt ez a rövid ragyogású főúri család. De hasonló botrány más főurakkal is megesett: Festetich gróf 3,500.000 forintnyi emissziója két százalékra esett le, hasonlókép Hadik gróf másfélmilliós kölcsöne, s mindez igen széles körökben terjesztette el a magyarországi hitelviszonyokról való rossz véleményt, hiszen a kibocsátó bankházak ügynökeik által a német polgárság széles rétegeibe szórták szét a kötvényeket. De egyébként is gyakori eset már, hogy nagybirtokosok külföldi bankházakhoz fordulnak: a bécsi Rotschild-ház ügyfelei között Metternich és Gentz mellett igen korán ott van az Esterházy hercegi család. Az emisszionális hitelek csődje annyira megrontotta a magyar birtokos hitelét, hogy mikor gróf Széchenyi István Arnstein és Eskelestől 1828-ban csak 10.000 forintot akar megterheletlen birtokára felvenni; ez megtagadja tőle. Kiderült, hogy a nyugati gazdasági világba nem kapcsolódhatunk be addig, amíg a nemesi birtokjogot védő feudális törvényhozásunk meg nem változik.

A birtokos azonban a dekonjunktúra éveiben is tudott magán segíteni. A gabonaáraknak állandósuló alacsony színvonalával szemben a 20-as években kezd a gyapjúár emelkedni, úgyhogy a szemtermelést a nagyobb birtokokon, mikor az már nem hoz eleget, felváltja a birkatenyésztés. Itt is, akárcsak a ló- és marhatenyésztésnél, európai szükségletek kielégítéséről, és más európai országok versenye legyőzéséről van szó, s ezért a régi magyar állatfajok visszaszorulnak és helyet adnak nemesített nyugati fajták importjának; ez is példa arra, hogy az országokat egybekötő gazdasági élet hogyan készíti elő minden téren a népek elszigetelt viszonyainak kiegyenlítését. A hosszú göndör gyapjas magyar juh, nagy csavart szarvával, alig tud középfinom szövetet szolgáltatni, bőréből készül ezután is a parasztság „bundája”, de gyapja miatt modernebb üzemben nem tartják többé, helyét elfoglalja a spanyol, merinó vagy selyembirka, melyet Spanyolországból először Colbert vitt francia földre, Mária Terézia hozzánk 1773-ban, a mercopaili, zágrábmegyei birtokra, majd Budaörsre és Holicsra, de amely csak Ferenc király korában honosul meg, amikor már iparkodnak tisztán, keveretlenül tartani meg fajtáját. A spanyol mellett a nagybirtok az ú. n. elektoral-birkát tartja, melyet a szász választófejedelemségből hoztak be; egy-egy uradalom a gyapjúkonjunktúra évtizedeiben, a 20-as és 30-as években, nagy tömeget tart belőlük, herceg Esterházynak 200.000, Széchenyi Ferenc három fiának 80.000, a nádornak 32.000 birkája van. A birkatartás a modern üzemben egész tudománnyá válik, szinte ötven fajta különböző birkát írnak le ekorbeli magyar szakkönyveink, s a birkatartás nálunk is, akárcsak az újkor elejének Angliájában, a népesedésre és a birtokok megtelepítésére elég káros hatással van. Hogy a Dunántúl és a tiszai vidék nagybirtokos allodiumain nem telepedett meg nagyobbszámú béres, napszámos népesség, holott a szemtermelés a robotos falvakkal szemben ezt a települést kívánta volna meg; annak főakadálya a gyapjúkonjunktúra volt, melynek szolgálatában a legtöbb nagyúr bérbeadta birtokát ú. n. birkásgazdáknak, akik a földet teljességgel elhanyagolták. Juhtenyésztés nagyon kevés parasztnak vagy béresnek adhat kenyeret, a többnyire német birkásgazdák olcsón bérlik a földet, de a sokezerholdas puszták így is sokat hoznak külföldön élő birtokosaiknak. Hasonlókép akadálya a mezei gazdaságnak a göbölyhízlalás azon módja, melyet a XVIII. század második fele óta folytatnak örmény vagy görög-macedón nagybérlők főként az Alföldön. Ezek átlag egy-másfél forint bért fizetnek holdankint, holott a Dunántúl és a Felföldön a földmívelő, szőlő- és dohánytermelő parasztok 2–4 forintért bérelnek földeket, persze csak kisebbeket, nem sok ezer holdat; a legnagyobb ekorbeli ismert bérösszeget a bonyhádi svábok fizetik Tolna megyében, 7 forintot ugarföldért, amiben dohányt termelnek. A göbölyösök és birkások azonban 20–25.000 holdas pusztákat bérelnek. Ilyenek még mindig nagy számmal terülnek el Pest megye alsó részén, a Kúnságban, Bács, Csongrád, Békés, Arad, Torontál, Bihar, Heves megyében, a Dunántúl Moson, Fejér, Somogy, Tolna tipikusan nagybirtokos megyéiben. Ily nagy területeken hiányozván a falvak, a tagosítás vagy természetes felaprózás és kisbérletre osztás minden lehetősége is hiányzik, a környező falvak még akkor sem tudnák bérbevállalni és megmunkálni, ha az uraság odaadná. A békésmegyei Kígyós pusztát mégis bérbevették Békés város parasztjai, a csorvási pusztát Gyula városéi, de mindkét terület az illető várostól négy mérföldnyire van, úgyhogy e nagy távolság miatt is érthető, hogy csak rosszul munkálhatták meg. Ez az oka, hogy a nagybirtokos az ő határában robotos falut nem szívesen lát, mert a robotot a nagy távolság miatt nem tudja felhasználni, továbbá, mert az alföldi parasztvárosok lakossága ekkor már nagy tömegekben künn lakik a tanyákon, s így az urasági tiszt parancsa a másnapi vagy jövőheti robotra csak nagy nehézségek után, napok multával éri el őket. Mindez közrejátszott, hogy a birtokosok megtartsák a török korszak maradványaiként még itt terpeszkedő nagy, néptelen pusztákat, itt-ott, különösen a vizes területeken, még a ridegmarhatartással, de a legtöbb helyen nagybérlők birka- vagy marhalegeltetésével együtt, amihez különben szintén csak minimális mennyiségű és minőségű gazdasági épületek tartoztak; úgyis megteszi még mindig egy-egy marhaállás, szállás vagy hodály, mely utóbbi szó ekkor a tiszai kincstári pusztákon magányos lakházat és istállót jelent.

A gondozatlan puszták földje pedig tovább romlik, a rossz gyeplegelőn kevés, beteg, elhanyagolt állat él, az örmény bérlők oly kevéssé tapadnak hozzá a magyar földhöz, hogy állandó gulyát sem tartanak, hanem a még mindig egész alacsony kultúrszínvonalon álló Moldvában veszik potom áron a marhát, aprószarvú, izmos állatokat, melyek első pillantásra megkülönböztethetők a magyar nagyszarvú ökörtől; azokat hízlalják fel a magyar nagybirtokos pusztáján, hogy tovább hajtsák Bécs vásáraira. A bécsi fogyasztást Magyarországból feliben már ily moldvai marhával szolgálják ki. A puszták bennszülött ménesei és gulyái pedig oly állapotban tengődnek, hogy hozzáértő gazda csak sajnálkozik rajtuk: ménesben öreg lovak vegyest vannak csikókkal „félig döglő állapotban” s ha eső nem esik, a kiégett pusztán földet rágnak, aminek következése, hogy pl. Hódmezővásárhely gazdáinak ménesében 500 anyakancának mindössze 200 csikója van a huszas években. Ahol pedig az úr bérbe tudja adni környező parasztvárosoknak pusztáit, ott is csak siralmas gazdálkodás látható, így pl. a 29.000 holdas békési pusztán: gaz, kóró, szamártüske, a szem lepereg, míg learatják; kévébe nem kötik, hanem hat-nyolc ökörrel vontatják a cséplőhelyre, miközben még több szem hull ki; munkaerő hiányában a szántás csak egyszeri; sarlós, kévés munka ismeretlen, s a termés, ha a puszta saját kezelésben van, még a tisztek és béresek járandóságát sem adja ki. Még „alábbvalóbbak” a nagy parasztvárosok pusztái: Nagykőrösön, Kecskeméten, Szegeden, Szabadkán a város tulajdonán „szélhordta homokos térek, vándor homokbuckák, mögöttük rejtőző betyárok”. Ahol nincs falu, ott a török-kor következtében a sivatag is tovább él, sokfelé egyik városból másikba sincsenek utak, s a francia háborúból hazatérő 24 tótkomlósi huszár, mikor Szegedről továbbindult, a derékegyházi és vásárhelyi pusztákon fergetegbe jutva, az utat többé nem találta meg és ott fagyott meg együvé ölelkezve egy vízmosásban. Az egykorú képzett gazda fejét csóválta rá: „Nem hihetni, hogy honunk pusztáit áldva hullottak volna el.” A puszta romantikája tehát rég megszűnt már, mikor azt Kuthy Lajos és Jókai Mór népszerűvé tették, de a puszta továbbra is megvan, s pl. még Fejér megyében is a Zichy-féle nagylángi uradalom 70.000 holdját csak a 30-as években veszik el a birkások kezéről és kezdik modernebbül mívelni. Ezért nincs ma Székesfejérvártól keletre egész a Dunáig, Adonyig egyenes vonalban egyetlen község sem.

A középbirtokos nemes családok, melyek általában több ezer holdon gazdálkodnak, jobb helyzetben vannak, mint a mágnásoknak lassan lefelé hajló osztálya. A vármegyék igazi urai, a bene possessionati most szerzik meg anyagi függetlenségüket, mely a 40-es években és az abszolutizmus alatt kiegészítő része politikai súlyuknak. Az ő 1–4–5000 holdjuk gyors változásoknak van alávetve haláleset, házasság, öröklés folytán, de sokkal biztosabb jövedelmet ad, mint a nagybirtokos tízezer holdjai. Maguk ügyelnek birtokukra, ott laknak annak középpontjában empire-kúriáikban, a termelési divatoknak nincsenek úgy alávetve, mint a mágnások, mert jövedelmeikre nincs oly nagy szükségük, azokat nem költik el külföldön vagy itthon költséges életre, hanem rendszerint nagyrészben félreteszik és okosan kihelyezett kölcsönök útján gyarapítják. Az országgyűlési követek túlnyomó többsége ily gazdag középbirtokos hitelező, akire nemcsak nem veszélyes, de egyenesen kívánatos, hogy az adósoknak kedvező pénzügyi rendeletek ellen küzdjön. Anyagi gondoktól mentesen a vármegye ügyeit ők intézik illő és tekintélyes „honoráriumért”, melyet nem szeretnek fizetésre érteni, ebből fejlődött ki azután Jókai regényeinek ismert fizetésnélkül dolgozó táblabírótípusa. A távolélő és túlmagas régiókban mozgó főúr helyett ők lesznek az országban az életforma mintái, a későbbi „úri” életmód ősei; a köreikből kikerült írók, mikor elfordulnak egyrészt a barokk hősies retorikájától, másrészt Kazinczyék felvilágosodott finomkodásától és a hazának keserű kritikájától, az ő életformájukat teszik realisztikus elbeszéléseik középpontjává. A századfordulónak egyszerűen németből fordított érzelgős regényei után nem véletlen, hogy e legboldogabb nemesi osztálynak egy tagja, a fiatal szolgabíró és falusi gazda Fáy András írja meg e nemesi bőség 1818-as évében az első novellát, mely még a német minta után, de már teljességgel hamisítatlan magyar életet, a vidéki jómódú nemesség életét rajzolja. És az sem véletlen, hogy ugyanezen nemesség egy másik, világot látott fia, Kisfaludy Károly az 1823-i Aurora-zsebkönyvben kiadja az első humorisztiko-realisztikus novellát a Pest bonyodalmaiba esett falusi nemesről, Tollagi Jónásról, melyet Sulyosdi Simon és más boldog vidéki életet élő nemesnek szeretettel, itt-ott szatírával megírt történetei követnek. A későbbi gentry ez elődje bevonult az irodalomba, melyet száz esztendőn át nem fog többé elhagyni, úgyis mint saját társadalmi osztályát megfigyelő író, úgyis mint a minden rendű magyar olvasóközönség legérdekesebb regénytárgya. A jólét, vidám életöröm, megelégedés, természet és műveltség közti kiegyensúlyozottság képeit a polgári és paraszti magyar is, akárcsak a főúri, ettől kezdve a bene possessionati osztály életéből kapja, amely osztály egyszerre felnyomul az élre és a következő száz évben a magyarság vezetője lesz.

Két vidéki kastély a Palatinus-korból.
A felső kép az alcsúti kastélyt ábrázolja, melyet valószínűleg Pollack Mihály készített József nádor számára. Az alsó kép a gróf Károlyi-kastély Fóton. Az alcsúti kastély puritán sima homlokzatával, arányainak összhangjával legkiválóbb képviselője a Palatinus-kor klasszicista építészetének. Az 1823–25 közt épült fóti kastély homlokzatán, az épület nagyobb méreteihez képest, hat oszlop támasztja alá a timpanont, s ehhez képest a homlokzat két szélén is erősebben van tagolva.

A kisebb nemesek életnívóját ezekétől élesen el lehet választanunk. A túlnyomó többség sem anyagi, sem szellemi művelődésben nem tesz jelentős haladást, bár az infláció éveiből ő is hasznot húz, és később sem szűkölködik, miután szükségletei könnyen kielégíthetők a jobbágyok szolgáltatásaiból. Az infláció hatása alatt a kisnemes is jobb ruhába öltözik, ezüstevőeszköz, zsebóra és hasonlók divatja most érkezik meg hozzá is, gazdagodó kisnemesek fiai jogot tanulnak és könnyen felemelkednek, házasság, vármegyei hivatal útján a vezető nemesség köreibe. Inasaik persze nincsenek, zongorát sem tartanak a háznál, s ha vendég van, nem ül az asztalfőn a háziasszony, aki például nyári időben a melléje tett teli kosár dinnyéit felvágja, s a legtöbbet közülök, mint a cselédségnek valót, érintetlenül visszateszi a kosárba. Amit egy alispáncsalád megengedhet magának, a női családtagok nyelv- és zongoratanítását, pénzbe kerülő bútorokat és életmódot, az kisbirtokosok közt elképzelhetetlen, mert ez utóbbiak gazdasága még mindig keveset produkál, csak éppen annyit, hogy a család és a körötte levő egy-két léhűtő „kuriális” jobbágy jóllakhassék belőle. A kisnemes nem „okoskodó”, azaz racionalizáló gazda, hanem csak „deákgazdaságot” folytat, ami a becsületes soproni statisztika-tanár, Magda Pál szerint annyit jelent, hogy a „mezei gazdaságban teendő újításokat megveti, útálja a magyar, s kevélyen okosabbnak tartja lenni magát, mint az okoskodó mezei gazdákat és nemzeteket s hasznosabbnak a maga gondtalan mechanizmusát, mint amazoknak jobbításait”. Ugyanő a német slendriánt aggszokás szóval magyarra fordítva, ebben látja a magyar nemesség gazdasági elmaradottságának okát, a „tudatlansággal járó balvélekedésben”. Valóban, az akkori rétori nevelésen keresztülment nemesember legfeljebb ha a vidékén levő nagybirtokon láthat, ha éppen megkívánja, modernebb műveltséget, de erre szüksége nincs, mert igénytelen szükségleteit a fennálló társadalmi és jogrendben biztos módon kielégítheti. Még nagybirtokoscsaládoknál is tiszta terménygazdaságot figyelhetünk meg, anélkül, hogy a termények nagy része eladásra kerülne: a Podmaniczky-család tiszaföldvári és versenyi, negyedfélmérföldes uradalmában amit nem adtak el, azt a birtokot kezelő legidősebb fiú természetben felosztotta a tulajdonos testvérek között, lovat, tinót, sajtot, mézet minden ősszel elküldte az illető testvér székhelyére, béresszekérrel, gulyásokkal és robotos parasztokkal, minek következtében a legtöbb termény megromolva ért rendeltetési helyére. Mivel a tulajdonosok ezt végre is „barbár gazdálkodásnak” találták, úgy segítettek magukon 1835-ben, hogy a birtokot bérbeadták. Aki nem szakadt el a birtoktól, annak vagy meliorálnia kellett, vagy mint a nagy többség, megelégednie a jobbágyoktól termelt természetbeliekkel.

Valóban az egész magyar társadalom, s annak e korban megfigyelhető állandó biztonságérzete, abból kifejlődő kulturális felemelkedési lehetősége még ekkor is a jobbágyság, mint egy Atlasz vállain nyugszik. A jobbágy munkája nélkül nincs főúri vagy táblabírói életforma, nincs kereseti lehetőség a művelt emberek tízezrei számára: a birtok maga nem hoz, csak azáltal, hogy a jobbágyok megmunkálják. A jobbágyságon nyugvó e kényszergazdálkodás dolgában Magyarország már messze elmaradt a többi európai területektől – eltekintve az orosz és egyéb keleti, oláh, török országoktól. Az újkori magyar jobbágysággal párhuzamosan kifejlődött keletporoszországi jobbágyság a Stein-Hardenberg-féle reformok óta már jobb helyzetben volt; az ausztriai tartományok parasztságának felszabadítása II. József után, Ferenc császár korában megakadt ugyan, de az egész társadalmi berendezés mégis lényegesen eltért már a magyarországitól. Ausztriában, és mindenütt nyugaton, ha még volt is jobbágy osztály, az egész társadalom nem ebből élt és táplálkozott, hanem az agrárlakosság mellett, azt számban már néhol felülmulva, polgári társadalom is virágzott, mely nem volt többé a jobbágymunkára rászorulva. Egyedül nálunk van igen csekély rétege a polgárságnak, mely független a parasztmunkától, s egyedül nálunk alapja mindennek a kényszergazdálkodás kereteibe szorított jobbágyosztály. Ebben az akkor már nagy elmaradtságban rejlik egyrészt a nagy intenzitás, mellyel a következő évtizedekben a felszabadítás munkája megindul, másrészt a nehézségek, melyek e munka elébe torlódnak a nemesség nagy tömegei részéről. Hiszen a robot és szolgáltatások megszűnése a háromszázéves hagyományos nemesi életnek is halálát jelentette!

A jobbágyosztály életmódja ekkor már vidékek és nemzetiségek szerint erősen differenciált, alig lehet általános ítéletet mondani. A telkes jobbágyok természet szerint mindenütt jobban élnek, mint a kisebb földdel bírók vagy a zsellérek, de emellett az ország egyes műveltebb vidékein is nagyobb a parasztkultúra. Útleírások a dunántúli paraszt jólétét dicsérik, főként a veszprémmegyei, balatonvidéki és kisalföldi magyarét, továbbá a szepesi szászokét, a Dunántúl svábjaiét. Az egyik megfigyelő bizonyra találóan állapítja meg. hogy a magyar falu képe általában elmarad az osztráké mögött, de jóval előtte van úgy a litvánnak és észtnek, mint a szerbnek és bolgárnak. Mivel a parasztságnak csak csekély része lehet telkes jobbágy, nagy szerepet játszik az életszínvonal dolgában az „oldalkereset”, az, hogy van-e neki a mezőgazdaság mellett egyéb mellékkeresete. Etekintetben legnagyobb nehézségek az Alföldön vannak, ahol a saját zsírjába fúló gazdag paraszt és az éhező zsellér végletei már ki vannak fejlődve. Az Alföldön rét, legelő, állattenyésztés, mint már előbb említettem, elmaradt állapotban van, épületfát pénzen kellene venni, tüzelő sincs, télire fafaragás, kosárfonás vagy hasonló munkák fa és fűzvessző híján lehetetlenek és csak ott van fellendülés, ahol a mezőgazdaság termékeit városi vagy iparoslakosság veszi meg, ahol a közelben „kulcsos vagy vásáros mezőváros, fabrika, hámor, erdő” van. Azaz a parasztgazdaság már csak akkor virágozhatik és tarthatja el embereit, ha van nem-paraszt, nem-mezőgazda fogyasztóosztály, – oly tanulság, melyet azok, akik Magyarország kizárólagos agrárjellegét szeretik hangsúlyozni, mai napig észre nem vettek. Fogyasztó és piac hiányában az alföldi paraszt jó időben jól él, rosszban éhezik, s mivel a mezőgazdasági munka a nyári évszakokban torlódik, télen pedig nincs mit tenniök, így érthető a magyar parasztra nézve már ekkor jellemzőnek felismert téli renyheség és előrelátáshiány. Egy kiskúnsági orvos szerint a férfinépség tényleg a télen át „sutban pipázással, istállóban pirítkozással” tölti idejét, s tüzet a pipához, ha szalma nincs, szénából vesz. Nagy hiány a zöldségfélék megvetése, saját használatra sem termelnek; káposztát, répát, tököt a cseléd sem eszi meg, csak húst, ha még oly romlott is, szalonnát, mely akkor ízletes, ha már avas, birkasajtot, tarhonyát és köleskását. A húst pörköltnek készítik el, bográcsban, erősen paprikázva, hagymázva, az ú. n. bográcskoszorúra teszik az asztalra és zsebkéssel falatoznak belőle; az egyoldalú, erősen fűszeres étel, mely, mint tudjuk, önvédelem volt a török korszaknak gyilkos klimatikus viszonyai között, most vértolulást, s mindenféle kütegeket, üszögöket okoz, melyekben az Alföldön, tanyaiak, pásztorok gyakran szenvednek. Az asszonyok sem tudnak maguknak, a nagy elhagyatott alföldi térségeken, elég foglalkozást találni, külső munkát férjük mellett rendesen nem végeznek, csak kukoricakapálást, gyüjtést, szőlőkötözést; kertjük nincs, gyümölcs- és zöldségtermesztéshez nem értenek; orsón nem, csak guzsalyon tudnak fonni, fehérítéshez már nem értenek, nem is érthetnek víz híján, házi vásznukat rendesen Rozsnyóra és Szepességre küldik fehérítés végett. Burgonya, hüvelyesek élvezetét kellene köztük elterjeszteni, s a nehéz nyári munkát és a téli tétlenséget valamikép megosztani. A „köznép” egy oktatója írja 1805-ben: „Vajha megtanulták volna már a takarékosságot, kivált azok az alföldi magyarok, kiknek marháik a bőség idején magokkal egy kenyeret esznek, a válújok búzával van tele, hasig állnak a szénában, de ha egy esztendőben szükség vagy szárazság van, mind magok, mind marháik azonnal éhhalálra jutnak.” Itt aztán szeretnek rámutatni a német paraszt takarékosságára és előrelátására, holott kétségtelen, hogy az alföldi magyart a mindennemű nem-mezőgazdasági munka lehetetlensége vitte bele abba, hogy a kegyetlen nyári munkát elvégezve, az év nagyobb részét munka és kultúra nélkül töltse el.

A gabonakonjunktúra persze a jobbágyság helyzetén is sokat javított és kétségtelen adataink vannak a parasztkultúra emelkedéséről a század elejétől kezdve. Sajnos, ez az emelkedés nem az államhatalom, vagy nemesi osztály gondoskodására vezethető vissza: a birtokososztály ekkor még gondtalanul élvezi a jobbágymunka gyümölcsét és nincs Szent Erzsébet, aki a szegény ember verejtékében készült kenyeret nem tudja élvezni. Talán az első magyar nőíró, aki társadalmi kérdésekkel is megpróbálkozik, Takáts Éva, Karacs Ferenc híres rézmetsző felesége, 1824-ben buzdítja a magyar hölgyeket, hogy ne kártyázzanak és költsék pénzüket városban, hanem lakjanak birtokukon, gondoskodjanak jobbágyaikról, akik munkátlanok, ha nem szorítják őket felügyelettel, falusi bíró által a munkára: „Oly kicsiny mértékben van hazámban még a pallérozódás a földmívelő nép nagy részére nézve, hogy ezeknek gondolkodások még a test fentartására való szükségek megszerzésére sem elégséges, ez a főoka az ő erkölcstelenségöknek és szegénységöknek és számosan lehet találni közöttök olyanokat, akik földjük és szöllőhegyeik ügyes mívelését teljességgel nem értik, lelkek nem lévén elég a tapasztalásból szerzett esméretek megfogására.” Jellemző ez a lesújtó vélemény úr és nép érintkezésének kezdetleges stádiumára: most kezd először lehajolni az évszázadokon át elhanyagolt néphez a művelt osztály és annyira idegen, szokatlan neki annak gondolkodása, hogy még a jószándékot és józan észt is megtagadja tőle. Pedig természetesen a magyar paraszt évszázados gondjaiban is gondolkodó lény maradt, de csak oly fogalmakat használhatott fel kultúrája kialakítására, amelyek épp rendelkezésére állottak. Láttuk korábban, hogyan nyomul le az urak kultúrája a jobbágyosztályhoz, mikor azok már újat szereztek maguknak: az úri renaissance-bútor parasztbútorrá, „magyaros” asztallá, székké, ládává egyszerűsödik anyagban és formában, színesedik élénk díszítésekben.

Amit pedig e téren a paraszttehetség alkotott, azt is a földesurak akarata ellen tette, hiszen a XVII. századtól kezdve, mint láttuk, állandóan tilalmazzák a vármegyék a parasztnak a luxus kifejtését, főként öltözetben, amit az úrral szemben tiszteletlenségnek is tartottak. A XIX. században továbbra is kiadják e tilalmakat, de a parasztság egyes vidékeken való vagyonosodásával szemben ez már nem használ, s így köszönhetjük a céhek és vármegyék tilalmai ellenére a század elejének a magyar népművészet egyik legszebb darabjának, a cifraszűrnek kifejlődését. Az ősrégi szűrköpenyt ekkor kezdik virágos motívumokkal hímezni a szűrszabók, akiknek rajztehetségére kétségkívül hatással volt, hogy II. József óta bizonyos iparágakban megkövetelték a rajzolást is. Az eredeti motívumok a magyar parasztkertnek – a középkori kolostori, lovagi, majd úri-barokk kert egyszerűbb kiadásának – kedvelt virágai: rózsa, szegfű, nefelejcs, viola, a rózsabimbó körül két levél, amiből később a tulipán-motívum származott. Ezeket a természetes ábrázolásokat csakhamar felváltja a stilizálás, mely a cifraszűrnek magyarságunkra annyira jellemző színpompáját szülte meg egy-két évtized leforgása alatt. A magyar szűrszabók, Takáts Éváéktól észre nem véve, hatalmas technikai és művészi munkát végeztek, amikor a naturalisztikus virágbokrétát a hímzőtechnika számára egyszerűsítették és egységes ízléssel elhintették a szűrdarabon. A divatot Veszprém vármegye szűrszabói kezdték, első nyomaival 1820-tól kezdve találkozunk, a Dunántúlról terjedt Kelet felé, hol Nagyváradon, majd Debrecenben lett központja, ez utóbbi helyen a 40-es években terjedt el, s innen hozták át a Nagykúnságra. A magyar parasztság ez alkotása először Bihar megyében hódította meg az oláhságot, majd innen Erdélybe terjedt, s ma általános az oláhok közt, akik különben is legalább százesztendős magyar öltözeteket és szokásokat őriznek meg elmaradtabb fejlődésük során. Hasonlóképen hatással volt a cifraszűr a tót népviseletre is. A parasztság e kultúrteljesítménye mellett a régebbi, többnyire renaissance eredetű hímzések, népviseletek is tovább gazdagodtak, színesedtek, stilizálódtak az intelligens osztályok tudta nélkül, azok árnyékában.

Általában a sok-sok kis adat, mely e korból már rendelkezésünkre áll az alsóbb néposztályok életét illetőleg, mind azt bizonyítja, hogy egyrészt a szemtermelésből és állattenyésztésből, a magyarság hagyományos keresetforrásaiból, nem lehet a legalacsonyabbnál magasabb életet élni, másrészt pedig, hogy más foglalkozásokra a parasztságot senki sem tanítja. Mindenütt, ahol a hazai vagy idegen utazó megelégedetten nézheti a paraszt életét, gabonán és állaton kívül egyébből is származik a megfigyelt jólét. A Balatonvidéken, Badacsonyban, Egervölgyön nem hiába csodálják meg a csupa kőből épült szép parasztházakat, melyeknek, az Alfölddel ellentétben, mindenütt kerített udvaruk van, s ahol a paraszt szorgalmának bizonyságául még lejtős dombok, meredekek is szántás alá vannak fogva: a jólét nem gabonából, hanem szőlőből, fuvarból, más egyébből származik, s a szerzett pénzen a veszprémi hetivásáron veszik a családnak szükséges gabonát, mert az már nem is terem elég egyébbel elfoglalt földjükön.

Viszont ahol a magyar parasztnak magától nem akad ily lehetősége, ott az uralkodó nemesség sem segít rajta, romantikus elképzelésekben szereplő jobbágyoktató patriarchális uraságok oly ritka kivételek, hogy az egész osztály szemügyrevételénél tekintetbe nem jönnek. Az előrelátás hiányát illetőleg még csak egy példát idézek: a somogymegyei Vése községből, melynek birtokosa, a Vésey-család éppenséggel nem volt a jobbágyság ellensége. A föld gazdagon és bőven terem, a paraszt csűrje teli gabonával, pincéje borral, istállója marhával, disznóval, juhval, de mindez nem akadályozza, hogy tavaszra éhezzenek, egyszerűen a rossz, értelmetlen beosztás miatt. A disznókat egymás után leölik, az élelem télen bő, azután elfogy, de már nyáron sem élnek okos beosztással, pl. gyümölcsterméskor nagy kosárban teszik az éppen megértet asztalra, s ha közben, mielőtt ez a gyümölcs elfogyna, másik érik meg, érte az előzőt otthagyják, vagy le sem szedik: nem egyszer a nagy magyar cseresznye egyharmadát lehet a fán látni leszedetlenül. Szárítani, befőzni, eltenni nem tudnak, egyedül almát és körtét szárítanak; pincéjük nincs a háznál, minélfogva mindennap ki kell menniök a hegyre, hogy bort hozzanak be. Hasonló hiányokat a jobbágy sorsával komolyan foglalkozó földesúr könnyen kiküszöbölhetett volna, de ahhoz egészen más gondolkodás, nem a Verbőczi-féle birtokjogban megmerevedett, a felvilágosodás vagy más humanisztikum ideáitól távolálló rendiségé kellett volna, mely ekkor a földesurak túlnyomó többségén uralkodott.

A népesség szaporodásával és a mezőgazdasági műveltség makacs stagnálásával csak természetes, hogy a magyarság, az Alföld lakója, hátrányosabb helyzetbe jut, mint a hegyvidékek nem-magyar jobbágyai, akiknek egyéb foglalkozásokra is van lehetőségük. Így a nyugatmagyarországi horvátok és vendek, akik a hegyek közt faházakban laknak és ha a fiú megnő és családot alapít, kiköltözik az irtásra; keresetük a gabonatermésen kívül is akad, melyet el tudnak adni: az uradalmakban aratáshoz szegődnek, s annyi pénzt szereznek, hogy asztalosbútoraik vannak, karosszékeik, zsalukátereik, s több asztalosiparos meg tud közöttük élni. Különösen kedvező helyzetben van a felvidéki tótság egy része, mely házimunkával és országos házalással sokszorozhatja meg jövedelmét. Igaz, a tótok, ahol csak sovány földjeik hozamára voltak utalva, mint pl. Árva vármegyében, nagy szegénységben éltek, de sok hegyvidéki faluban nagyobb volt a jólét, mint a „zsíros” Alföldön. Állattenyésztésük régi hasznai, sajt- és túrógyártás, ekkor is megvannak és a forgalom, közlekedés terjedésével mind nagyobb hasznot hoznak; házi famunkájuk, a nagy erdőségekben favágásuk, nyaranta az Alföldön aratómunkára szegődésük mind jövedelemforrás, nem kevésbbé az egész országra kiterjedt házalásuk, mely a hosszú béke ez évtizedeiben éli fénykorát. A turócmegyei olejkárok korábban egész Európát bejárták füvekből és gyökerekből való kotyvasztékaikkal, Hollandiától Olaszországig; most egyrészt a francia háborúk miatt, másrészt a közegészségügy fejlődésével több államból kirekesztve, itthon árulják háziszereiket és gyakran tekintélyes vagyonra tesznek szert. A Turóc és Nyitra megyéből való sáfrányosok sáfrány, fűszerek mellett mindennemű női toilette-szereket, főkötőket, cipőket, legyezőt, fülönfüggőt, szalagokat, kesztyűt vittek magukkal nagy faskatulyákban, gyalog, vagy lovon; áruikat Bécsben szerezték be és házalás mellett a nagyszámú vásárokat látogatták. A gyolcsostótok, főként Árvából és Nyitrából, a haza határain túl Moldván át Krimig, délnek Bulgáriáig, nyugatnak Szászországig jártak, részben hazai, részben szintén Bécsben vett gyolcsokkal. A zólyomi „csipkárok”, könnyű fehér öltözetben, fehér köpenyben csipke mellett kendőket, kést, villát, fésűt vittek szét gyalogosan, hátizsákukban; a nógrádi, gömöri, trencséni üvegestótok az ő vidékük üvegfújtatóinak produktumaival házaltak, éppígy viasz-, méz-, gyümölcskereskedő parasztok, ez utóbbiak megrakott kocsikkal indultak neki a magyar vidéknek, a falvakat végigkiabálták és rendesen gabonát hoztak haza árujuk fejében. Drótostót, borovicskaházaló az előzőkkel együtt a magyar vidék állandó kedves alakjai, akik mozgékonyságukkal kiegészítik az alföldi magyar kezdeményhiányát és élő bizonyítékai a Kárpátok és az Alföld gazdasági egymásrautaltságának. A rácok a Délvidéken még mindig katonai keretekben élnek és a haditanács utasításaira lehetőleg németül tanulnak; a magyar városok rác telepei továbbra is görög keleti templomuk árnyában kereskednek, gazdagodnak és néhol magyarosodnak. Leghátrább van még most is az oláh paraszt; közte sok még az állattenyésztő, igen sok oláh juhász, a „mokányok”, jár évente le Havasalföldre, hogy nyáját ott teleltesse. Az oláh jobbágy, késői letelepedéséhez képest, legalább ötven esztendővel hátrább van anyagi és szellemi kultúrában, mint a többi hazai népek; lassú kiemelkedését, mely szellemi téren indul meg, más viszonylatban fogjuk megtekinteni.

A főkérdésre: hogy a jobbágynak, a lakosság túlnyomó részének, helyzete javult-e vagy rosszabbodott, nehéz a válasz. A Mária Terézia-féle urbáriumot nemcsak fenntartotta Ferenc király kormánya, hanem adott esetekben, visszaélések kikerülése érdekében új és új helytartótanácsi rendeleteket is adott ki. A jobbágyper instanciális útja is érintetlenül maradt: a paraszt továbbra is fellebbezhetett ura ítélete ellen a vármegyéhez és a királyt képviselő helytartótanácshoz; a földesurak körében gyökeret vert az a nézet, hogy a legfőbb királyi dikasztérium mindig csak a jobbágynak ad igazat. Mégis két szempontból azt kell mondanunk, hogy a jobbágysors e korban kétségtelenül súlyosbodott.

Egyik a tényleges terhek dolga. Itt ugyan a földesúr javára egyenesen alig történt eltolódás, de igenis a nemesek univerzitása, a vármegye javára. A vármegyének hatásköre növekedtével terhei is növekedtek, költségeit egyesegyedül a jobbágyok adójából szerezte meg. Nemcsak a hivatalnoki szervezet kialakulásával, az új megyei tisztviselők fizetésével nőtt a jobbágy terhe: utak, csatornák, töltések építése, mindennemű közmunka egyúttal jobbágymunka volt, mely napokon, heteken át elfoglalta, távol családjától és földje művelésétől. A török korszaknak oly súlyos várépítő munkája tért most vissza, a közlekedés és kereskedelem javítása címén. A vármegyei és járási utak ekkor kezdenek kiépülni, országszerte jobbágymunkából. De az útépítés megdagadt hivatali apparátusa mellett a vármegyék országgyülési követeinek költségeit is a jobbágy viseli, s ez most, a háromévenkint tartott diéták korában, mikor egy-egy magában évekig eltarthat, sokkal súlyosabb teher, mint még az előző században. Mindezen megyei kiadások fedezésére szolgál a Mária Terézia óta hirtelen megnőtt házipénztár, az egyes vármegyék cassa domesticája, melyet a korábbi időkkel szemben igen súlyos tehernek kell tartanunk a jobbágy, és a vármegyék egy részében az egytelkes nemes nyakán. Súlyát elképedve ítélhetjük meg, ha tudjuk, hogy például Borsod megyében 1817-ben a háziadó 143.438 forintot tett ki, s ugyanakkor a hadiadó, az állami kontribució, csak 66.336-ot. Azaz míg ez utóbbi ellen hevesen tiltakoztak az országgyűlésen a megyei követek, s nem voltak hajlandók bármi kis felemelését is, a jobbágyság érdekeire hivatkozva, megszavazni, addig az állam ellenőrzésétől távol egy-egy megyei határozat útján emelték a saját szükségleteiket és kényelmüket fedező adót az államinak több mint duplájára! Miskolc mezőváros hadiadója 4308 forint volt, ezzel szemben domesticája 9316 forint, ugyanilyen a helyzet minden egyes faluban! Ezt a háziadót a jobbágy terhei felsorolásánál sohasem vették tekintetbe, holott ez egészen új és ugyancsak reális szolgáltatás volt, mely a jobbágyság helyzetének a korábbi századhoz képest határozott megromlását jelentette.

Ugyanezt kell kimondanunk, ha a másik szempontot is alkalmazzuk. Ez nem annyira anyagi teher, mint inkább a jobbágy lelkének, hangulatának megterhelése. A nyugati világban csak úgy, mint a magyar előjogosok közt gyors léptekkel haladt előre egyrészt az individualizmus, minden egyéni élet megbecsülése, másrészt az általánosodó humanizmus hatása alatt az erőszaktól, a kényszertől tartózkodás, urbanusabb, finomabb érintkezési formák. Mindebből semmi sem nyert alkalmazást a jobbágyságra, mely pedig lassan művelődvén, lassacskán, hadi életben, fuvarozásban külföldet, itthon urbanizált városokat látva, most már öntudatosabban érezhette azt a bánásmódot, melyet vele szemben urai és hatóságai alkalmaztak. Amit talán korábban észre sem vett a jobbágy, az e megváltozott világban fájdalmat okozhatott neki, de fájdalmával még ki sem törődött. Egy német utazónak a herceg Esterházy-uradalomban a Fertő mellett az egyik gazdatiszt bemutatja a gulyát, utána elbúcsúznak a körben álló gulyásoktól, s a gazdatiszt az egyiknek öreg kopasz fejére suhint, búcsúzóul, nádpálcájával; a német kérdésére: miért nem fog kezet az emberekkel? azt válaszolja: azt már nem! A fejekben még a jobbágy és úr közti jogviszony uralkodik kizárólag és vallási érzés, az emberek egyforma bűnös voltának testvéresítő tudata sem szelidíti, hasonlóképen megszűnt a felvilágosodás humanisztikus hatása, s ebből a vákuumból is érthető a jobbágy emberi személyiségének sokkal nagyobbfokú elhanyagolása, mint az előbb volt. Egy századdal előbb csak panaszkodnak a vármegyék, hogy a parasztok felfuvalkodván, nem akarnak úri szekérnek kitérni; most gróf Dessewffy József, Kazinczy barátja, egyszerűen konstatálja: „Már két kocsist bocsáték el szolgálatombul, ki a szemközt jövő tehert-vivő fuvarosokat, kik utainkat csinálják, mivel csak nagynehezen térhettek ki, ostorával csapkodta.” És ez nála nem az emberiesség rovatába tartozik, hanem a rossz közlekedésébe; az fáj neki elsősorban, hogy az utak oly rosszak! Sokkal súlyosabb dolog, hogy a jobbágy saját hatósága, a vármegyei tisztviselők bánnak vele nem egyszer embertelenül. A vármegyei hatóság hatásköre most sincs paragrafusokba foglalva, mert hiszen többé-kevésbbé az államtól, az országgyűléstől függetlenül jött létre; visszaéléseknek az is tárt kaput nyit, hogy a nemes tisztviselő nemes társainak felelős. Hatalmaskodó szolgabírák ellen jobbágynak alig akad jogorvoslata, még a 40-es években és Pest városában sem. 1846-ban a pesti Danaparton egy molnár és egy paraszt összevesztek, s ezzel a Dunában fürdőző szolgabírót zavarták: az kiugrott a vízből, mindkét felet önkezűleg összekötözte és beküldte a fogházba; azonban a molnár keze szerencsétlenségére feloldódott, s ő hazament. A szolgabíró még az éjjel szekéren ment utána, elfogta és a pesti piacon 25 botot veretett rá, holott a törvények értelmében 12-nél többet nem lett volna szabad; ezt az „aprócska kényúrt” utóbb a vármegye dorgálásra ítélte. Gyakori eset, hogy a szolgabírák önkezűleg mérik ki a testi büntetést, arculütést, – az emberi méltósággal általában nem törődik a hatóság; ha azon sérelem esett, elégtétel nem jár jobbágynak. Azon esetek, melyeknek gyüjteményévé tette báró Eötvös József A falu jegyzőjét, ebben a biedermeier, táblabírói korban halmozódtak fel annyira, hogy érzékeny és igaz emberek nem állhatták többé szó nélkül. Tudjuk, hogy utóbb Széchenyi és Kossuth egyaránt felléptek a méltatlan verés, botozás ellen, melynek különböző eszközei voltak használatban: bot, korbács, vessző, seprű, anélkül, hogy kiszabásukat tételes törvény szabályozta volna. A liberális korszak ez embertelenségeket a középkor hagyatékának tekintette, holott a botozást török kultúrhatás honosítá meg nálunk, a török hódoltságot megelőzően csak német városainkban volt szokásos a lapátolás. A XVIII. században a botot az igen súlyos, háztartásokat tönkretevő pénzbüntetések helyett kezdték alkalmazni urak és vármegyék, de rendszerré, naponta kimért fenyítő- és nevelőeszközzé csak ebben a korban, a vármegye hegemóniája alatt lett. Hasonlókép leszállította a jobbágy emberi öntudatát az egész vármegyei igazságszolgáltatás a maga rendezetlenségével és önkényével. Úriszékek jobbágyot, csavargót bármikor letartóztattak, ezenkívül szolgabíró, alszolgabíró, esküdt, mezei biztos is elfoghatott bárkit, de be kellett küldenie a vármegyei fogházba, ahol azonban érkezése idejét nem írták fel és így azzal sem törődtek, hány nappal elfogatása után került oda. A fogházak rendetlensége, szennye, földalatti lyukai, a liberális korszakban óriási felháborodást keltettek, de e téren csak a 40-es években van javulás, amikor már a konzervatív Apponyi György is a „legundokabb testi sanyargatásnak” minősítette a megyei börtönöket.

Nem folytatjuk e tények felsorolását és azon nyilatkozatokat is elhagyjuk, mikor művelt, írástudó nemesek is a paraszt rossz természetének, henyélésének tulajdonítják a bűnözés elhatalmasodását és vele szemben mindegyre a „fenyítő-igazság-kiszolgáltató-hatalmat” hívják segítségül. Miként az 1817-ben megjelent Ludas Matyi történetében olvasható volt: „Döbrögi jő hintón, útjából félre vonódik – Minden igaz lélek…”, ha ez nem is állott a nemesek többségére, de állott a vármegyék, mint jobbágyhatóságok többségére, melyek a parasztra immár nem mindig alkalmaztak emberi mértéket… Végigtekintve a jobbágy sorsán, mely Verbőczi korában nehezedett el, folytonos süllyedést kell megállapítanunk, egyedül a XVIII. századot véve ki, s a rendi nacionalizmus korszaka, Széchenyit megelőzőleg, talán a legvigasztalanabbak egyike.

Hátra van még megemlítenünk társadalmi szempontból a polgárság, gazdaságiból az ipar és kereskedés helyzetét. E kettő tudvalevőleg szorosan összefüggött egymással: az európai fejlődésben a polgárság volt az az osztály, mely századok óta kifejlesztette az ipar és kereskedés módszereit és hagyományait, s ugyancsak ő alakítja ki e korszakban a nagyipart és azzal kapcsolatban a modern kapitalisztikus vállalkozás rendszerét. A most feltűnő liberális alkotmányos állam, úgynevezett demokráciájával együtt, ennek a társadalmi és gazdasági konstellációnak következése, amely tehát a nyugati és középeurópai népek speciális életformájává válik a XIX. században.

Nálunk e téren is sajnosan érezhetők az előző századok mulasztásai. Sem valódi, polgárilag gondolkodó „harmadik rend”, sem pedig az ennek megfelelő iparos és kereskedő foglalkozás nem fejlődött ki, mint a magyarságnak a mezőgazdaságot kiegészítő, azt ellensúlyozó életformája. Láttuk, hogy a magyar tőzsérosztály a XVII. században már erősen visszafejlődik, s a nemesség kereskedelmi gondolkozását végül is gyökerében kiirtja annak tudata, hogy neki jogában áll, nemesi privilégiumai alapján, vámmentesen, tehát sokkal kedvezőbb feltételek alatt kereskedni, mint bárki másnak. Azt is részletesen megszemléltük, miként válik a merkantilizmus nagy európai rendszere, az ipari és kapitalisztikus kifejlődés az előzője, éppen nálunk a nemzeti iparnak és kereskedelemnek kárára és miként használja ki annak elveit a bécsi kormány a magyar nemzetgazdaság gyarmati fokra való leszállítására. A helyzeten a rendi nacionalizmus sem változtatott, hiszen ez képes volt az abszolutizmusra törekvő kormánnyal szemben a magánadósságok, a törvénytelen adószedés és katonaállítás dolgában kríziseket felidézni és majdnem kenyértörésre vinni a dolgot, de a magyar kereskedés szabadsága és gyáripar kiépítése érdekében megelégedett a rendes diétális eszközökkel: feliratokkal, gravámenekkel, bizottsági munkálatok heves és előreláthatóan eredménytelen tárgyalásaival.

Pedig szomszédaink, köztük az ausztriai tartományok, épp akkor tették meg a döntő lépéseket társadalmuk polgárosítására és gazdaságuk iparosítására. Angliának a gépipar terén a XVIII. század utolsó évtizedeiben tett felfedezései az új század elején honosodtak meg Ausztriában, éppen Ferenc császár kormányának hathatós pártfogása alatt. Bár ez a kormány a gazdasági kérdésekben is nélkülözte Mária Terézia nagyvonalúságát, és II. József elánját, s időnkint tétovázva állott szemben az új dolgokkal, egészben véve mégis folytatta a merkantil-rendszer iparpártoló politikáját, s azt kiterjesztette a legújabb iparágakra és módszerekre is. Eleinte ugyan kétségeskedtek a bécsi tanácsosok, nem kellene-e például távoltartani a gyárakat, mert az ipari munkásság nagy tömegei veszélyesek lehetnek a rend fenntartására, de e kétségeket csakhamar elejtették és ipariskolák, majd reáliskolák, technikai főiskolák alapításával, ipari kiállítások rendezésével, a céhrendszer korlátaitól megszabadított gyáralapítási liberalizmussal segítették elő az iparosodást. A földrajzilag megadott fokozatok megtartásával Ausztria néhány évtizeddel Francia- és Németország után vette át az újításokat, de mégis csak átvette. Az 1780-as években Cartwright-tól feltalált mechanikus szövőszék, a francia forradalomhoz hasonló jelentőségű újítás, az 1805-ben feltalált Jacquard-szövőszéknek javított formájában 1816-ban megérkezik Bécsbe, ugyanekkor állítják fel Brünnben az első ausztriai gőzgépet az ottani posztógyárban, 1841-ben már kétszázat jóval felülmúlja a különböző gőzgépek száma. A francia háborúk után a defláció nem tudja akadályozni e fejlődést, már a 20-as évek legelejétől állandósul a nagyipar és gyárak szaporodása, azaz a Mária Teréziától megindított iparosodásnak a kapitalisztikus nagyüzemekbe való átmenetele. Az állam törekvéseit felfogják és támogatják a rendek is, főként Morva- és Csehországban, melyekben a gyáripar Alsó-Ausztria és Bécs után a legnagyobb lépésekkel haladt előre. A legelső technikai főiskolát, a prágait 1806-ban a cseh rendek alapítják, megelőzve ezzel az 1815-ben Ferenc császártól alapított bécsi polytechnikumot.

Ezzel szemben nálunk sem király, sem rendek jóakaratát nem élvezheti ez új fejlődés. Az iparosodás valóságos alanya, a városi polgárság a század első felében sem szakít korábban megfigyelt életformáival: továbbra is mezőgazdaságból él, s az ipart benne kézművesek képviselik, kik legfeljebb az országos vásárok számára termelnek az ő szűk rendelőköreiken kívül. Vidéki városaink közül a régebben vezető ipari, kereskedelmi és bányahelyek tovább sorvadnak, egyedül azok nyujtanak kellemesebb látványt az utasoknak, melyek nagy és mezőgazdasággal jól megművelt határral bírnak. A városi gazdagság sokhelyütt, mint Budán és Sopronban, a bortermelés állapotától függ és a külföldi piacoknak a XVIII. század második felében történt elzáródása miatt erősen hanyatlik. A kisvárosi iparos elsősorban gazdaságából él, azaz még most is a terménygazdaság szolgáltatja létalapjait, s ha jól megy sora, nem nagyobb ipari vagy kereskedelmi üzembe fekteti pénzét, hanem szőlőt vesz és annak rendesen deficites üzemét vállalja magára. Az ország régi, exportra képes bortermelő vidékein kívül a polgári vagyonosodás e korszakában ültetnek be minden vidéken szőlőhegyeket, az Alföldön is, a Duna két partján északról délre menet szinte megszakítatlan sorban, bortermelésre alig alkalmas földeken. Jellemző, hogy az idegen, aki Székesfejérvárt e korban megtekinti, annak kellemeit elsősorban a szőlőhegyen találja meg, mely szerinte egész város, nagy „présházakkal”, köztük a püspök palotaszerű nyaralójával, kápolnával; szüretkor az egész város három hétig kinn lakik, sok bor terem, mely nem olyan kvalitású, hogy el lehetne adni, s ezért kiki megissza a maga termését.

A városok szűkreszabott életében tehát ugyanazon biedermeier elégedettség, nagy lendülettől és újítástól idegen középszerű nyugalom uralkodik, mint a vármegyei nemesség köreiben. A század elején az ötven szabad királyi város lakossága mindössze 400.000 fő, az összlakosság 1/19 része, s ebből is csak elenyésző kevésnek van polgárjoga: 1828-ban Buda 11.411 főnyi férfilakosságában csak 1052 a polgár, Debrecen 11.986 lakosából csak 1228, a székesfejérvári 6176-ból mindössze 930, a többi bevándorolt zsellér, szegényember, földhözragadt kisiparos, vagy szolga. A legnagyobb város ekkor már Pest, 64.000 lakossal, utána jön Debrecen (50.000), Pozsony (35.000), Szeged (33.000), Szabadka és Buda (31.000), Zombor 21.000), Fejérvár (20.000). Ezek a legnépesebb helyek, láthatólag elsősorban parasztvárosok, mint a még földesúri hatalom alatt álló nagy alföldi városok, köztük a legnagyobb Kecskemét, 37.000 fővel, és Miskolc, 26.000-rel. Azaz a városba való összpontosítás egyszerű mechanikai művelet: most egymás mellett laknak azok a földmívelők, kik korábban a falvakban szétszórva éltek; a városi lakás éppen nem jelent polgári, ipari életmódot. Jellemző, hogy amikor az egész, elsősorban mezőgazdasági városi lakosság Magyarországon 400.000 főt tesz ki, akkor magának Bécsnek 333.000 lakosa van, eminensen polgári és iparos elem. Az iparosok száma sem emelkedik a városokban lényeges mértékben: az ország összes iparűzője 1805-ben 88.000, 1839-ben 117.000, de az emelkedés inkább a falvakra esik, ahol a városoknak és a városi céheknek régi ellensége, a vármegye, mindenkép elősegíti falusi, jobbágy iparososztály kiképződését, hogy ellensúlyként használhassa a városi iparosokkal, s azoknak magas áraival szemben. A városi ipar önálló fejlődését is nemcsak a céhek fennállása, hanem a vármegyei limitációk is akadályozzák, azon árszabások, melyekkel a falusi nemesség az iparcikkek állandó olcsóságát akarja biztosítani: korai és hatásos védekezés ez az ú. n. agrárolló ellenében, mely azonban az iparcikkek minden finomodásának, technikai jobbításának is akadályozója. A városi céheket Ferenc kormánya több szabályzattal is (1802, 1807, 1813 stb.) próbálná reformálni, de egyetemes antireform gondolkodása miatt ez sem igen sikerül neki, mindössze uniformizálni próbálja a sokféle előjogokkal és szabályokkal rendelkező céheket, s megengedi, hogy idegen legények is alkalmazhatók legyenek. A modern reform e téren is a következő, liberális korszakra maradt.

Az agrárgondolkodás uralma alatt, ipari vállalkozó szellem híján csak rendkívüli lassúsággal bontakozik ki a kisiparból a gyáripar; ebben a korban legfeljebb a kettő közötti átmenetekkel találkozunk. A mezőgazdaság legértékesebb terményét, a gabonát még mindig csak vízi- („kanálmalom”) és szárazmalmokban őrlik lisztté, a legelső „műmalmot”, amerikai mintára, csak 1836-ban állíttatja fel a nyitrai Nagysurányban gróf Károlyi Lajos Grammling Ignác ácsmester által, aki a nagysurányinak leégése után az esztergomi nagykáptalannal szövetkezve építi majd az esztergom-hévízi amerikai műmalmot 1843-ban. A soproni gőzmalom szintén rövid életet élt, az igazi újítás e téren csak Széchenyi Istvántól jött. A gőzgép még leggyorsabban a pálinkafőzésben terjedt el nálunk, míg Ausztriában a szövet- és posztógyártásban; a legnagyobb gőzpálinkafőző Bezdéden, Szabolcs megyében van, rajta kívül Tótmegyeren, Szegeden, Nagylétán stb. A nagyüzemek mellett igen nagy fellendülése van a kisüstön való pálinkafőzésnek, melyet az urbárium is engedélyez: törkölyből, a felső vidékeken, tótoknál, gabonából és burgonyából, délen pedig szilvából. Magában a katonai végvidéken 12.000 kazánban főznek szilvapálinkát, amiből a jobbágyságban az alkoholizmus növekedése is következik. A dohány feldolgozása állami kézen van, illetőleg a bécsi kormány rendelkezik vele, mely ebben a korban a magyarországi termés „szállítását” többnyire bécsi zsidó cégekre bízza, Fries és Co., Ullmann és Co. bankházakra. A selyemtenyésztés, a merkantil-korszak e nagy alkotása, a század elején kezd visszafejlődni annak hatása alatt, hogy a gubók beváltásánál a kormány 1802-től kezdve ezüst helyett bankóval fizet: 1818 óta a bécsi hatóságok ezt is egyedáruságként bérbeadják magánosoknak, így 1827-ben a bécsi Hoffmann és fiai és Goldstein-cégeknek, akiknek tízéves bérletét utóbb 1847-ig meghosszabbítják; kezelésükben a selyemtenyésztés újra fellendül, a korábbi 50.000 forint helyett 300.000 forint beváltási összeget fizetnek ki évenkint a termelőknek, 600 selyemgombolyító helyett 1500-at alkalmaznak, s különben a termést feldolgozás végett Ausztriába viszik ki. A mezőgazdasággal kapcsolatban levő iparágak közt még a cukorgyártást kell megemlítenem: a XVIII. századból áthagyományozott fiumei cukorgyár mellett az 1794-ben alapított soproni cukorgyár is idegen cukorlisztet finomít, s mellette más cukorfinomítók is vannak főként a nagybirtokokon, melyek a 30-as évektől kezdve burgundi répából répacukrot termelnek. Bőrgyáraink többnyire csak egyszerű tímárművek, így 1799-től kezdve több pesti polgár tulajdonában, 1812-ben a vencsellői gróf Dessewffy-birtokon készül el egy „cs. kir. szabadalmas” bőrgyár. A jobbfajta feldolgozandó bőröket mint félgyártmányokat, többnyire Bécsből hozzák, s ami finomabb termék még kell, a kisiparosoknál készül el.

Posztó-, szövet-, vászongyártás kétségkívül a bécsi vámrendszer miatt maradt kezdetleges állapotban, kiszolgáltatva a rohamosan fejlődő ausztriai gyáriparnak. Míg gyapjúból az ország évente 200.000 mázsát is elad, addig gyapjúszövetből a 20-as években átlag két és félmillió fontot hoz be, elsősorban azon gyapjú feldolgozásaként, melyet maga termelt. Legnagyobb üzem a gróf Forgách-féle, ekkor már részvénytársasági alapon fennálló gácsi posztógyár, mely most is több falu asszonynépének ad ki fonómunkát, benne már gőzgép is működik. A század elején egymásután próbálkoztak új posztógyárak alapításával, így Pozsonyban, Kassán, Miskolcon, de ezek az ausztriai iparral nem versenyezhettek és rövid ideig éltek, mint a két vasmegyei, gróf Batthyány-féle gyár is. A durva pokróc, továbbá gyolcs és vászon továbbra is a kisipar és a háziipar kezén maradt, a kisvárosi „posztósok” a Dunántúl és Felvidéken jó közönséges kék posztót termelnek, szövőszék a Felvidék német falvaiban és a határőrvidéken gyakori, házi használatra a cselédségnek a magyar nagybirtok is maga fedezi szükségletét. A sziléziai gyolcs után a csehnémet terjed el, de vele sikerrel mérkőzik a szepesi gyártás, mely több százezer rőföt visz részben nyersen, részben Késmárkon megfestve Debrecen nagyvásáraira, ahonnan Dél-Magyarországba, sőt oláh, rác, török területre is elkerül. A selyemgyártás, melynek érdekében II. József tett sokat, teljesen áldozatul esik az osztrák iparnak, gyárak keletkeznek és megszűnnek, Pesten egyszerre négy is üzemben van, köztük legnagyobb az 1796-ban alapított Valero-féle, egy bánsági spanyol családé, mely állítólag 3–400 embert is foglalkoztatott. Az Ausztria iparosításának kedvező politikára jellemző, hogy az itthon termelt és beváltott nyers selyemből évente csak 60 mázsát adtak el folyó áron a magyar gyáraknak, a többit Budán elárverezték; a bécsi selyemtenyésztési bérlőknek pedig szabad volt egyenesen kivinniök a beváltott nyersanyagot. Mikor a linzi gyapjúszövetgyár még hanyatlása idején is 6000 munkást foglalkoztatott, akkor Magyarországon az egész ruházati iparban sincsen ezer oly munkás, aki valóban ipari, gyári munkásnak volna nevezhető. Így a szükségletet a külföldi termékek és a hazai kézmívesek és háziipar látják el, miből következik általában a középkori eredetű vásárok további fennmaradása, melyek a vevők és eladók számára egyaránt szükséges alkalmi sokadalmak. A régi vidéki vásárok mellett ekkor emelkednek ki Pest városának országos vásárai, melyeken az északi és déli vidékek idegen népfajai, a tiszai állattenyésztők, kereskedők, dunántúli iparosok, valamint a nemesurak adnak egymásnak találkozót. A pesti vásár az intelligencia számára is fontos érintkezési alkalom lesz, az 1841-ben megalakuló Országos Gazdasági Egyesület – a mai OMGE – eleinte a pesti Medárdus- és Leopoldnapi vásáron tartja közgyűléseit.

Magyarországot az európai nagy fellendülésben való részvételre bányatermékekben való gazdagsága is predesztinálta volna, ha etekintetben is nem érvényesült volna a bécsi gyarmati politika. Az arany-, ezüst-, ólom-, rézbányák e korban is a bécsi kamara kezelésében maradnak, az országgyűlések ígéretekkel elégesznek meg, s az évi legalább két millió forint értékű bányatermékek Ausztriába mennek és ott dolgoztatnak fel. A vasbányászat és feldolgozás, mely nem tartozik a királyi jogok közé, az általános gyáripari nehézségek alatt szenved, s belső fogyasztása is teljesen hiányzik, bár e korszakban már aránylag sok vasbánya, vashámor, acélgyár és hasonló alapítással találkozunk, legtöbbnyire a földbirtokosok részéről. Az északi vidékeken a munkácsi gróf Schönborn-féle vasgyár 1816 óta újraalakítva működik. Felsőremetén a Sztáray grófok a huszas években alapítanak vasművet, a negyvenes években Csákyak, Forgáchok stb. A Hernád vidékén Coburg herceg sztracenai vasgyárát 1814-ben gróf Csáky Sándor modernizálja, ezzel van kapcsolatban a káposztafalvi, szintén Coburg-féle vasmű. A Szepesség legnagyobb telepe, a krompachi csak 1848-ból való. A betléri Andrássy-, Nádasdy-féle vasgyárat angolokkal modernizálják a negyvenes években. Ekorbeli gróf Andrássy Györgynek dernői vasgyára, melynek 1848 óta finom öntödéje is van. A nagy Rimamurányi vállalat kezdetei ugyane korra nyúlnak vissza: a murányi bányabirtokosok „unióját” 1805-ben Sturman Márton kir. tanácsos alapította, ettől külön fejlődött a rimai egyesülés, melyet gróf Andrássy Károly hozott össze, aki Stájerországból hozatott szakembereket; a termelés azóta lendült fel, hogy 1840 körül bekapcsolódott a várkonyi barnaszéntermelés. Ezek az érdekeltek 1845-ben a gömöri vastermelő társaságba tömörültek, s a rimai és murányi társaságokkal 1848 után egyesülve megalapították a későbbi nagy vállalatot. Egyébként a negyvenes évek fellendülését megelőzőleg itt is kevés történik, Tiszolc, Csetnek vannak üzemben, Diósgyőr vasművét 1764-ben állítólag egy Fasola Henrik nevű egri lakatos alapítja, nemsokára átveszi a kincstár, a XIX. század elején nagy acéltermelése van, de nem finom árukban, s 1815 után ez is visszafejlődik. A Délvidék, Bánság nagy bányái a kincstár kezén vannak. Az egész magyar nyersvas- és öntöttvastermést a harmincas években 300.000 métermázsára tették, holott az ausztriai tartományok már a huszas években több mint 1,300.000 mázsát termeltek, s ezt a negyvenes évekre majdnem megduplázva, 2,470.000 mázsára vitték fel. A magyar ércek ott szunnyadtak az agrártermelésre ítélt és azzal megelégedő ország mélyében, s ugyanekkor vasért és vasáruért kénytelen volt az ország évi 900.000 forintot Ausztriának fizetni. Az olyan agrárország, mely nem képes mezőgazdaságát ipari termeléssel kiegészíteni, kultúrigényei feltámadásával menthetetlenül tributariusává lesz modernebb termelésű szomszédainak.

Ami kevés történt ekkor a későbbi kapitalisztikus fellendülés előkészítésére, az az előzőkből láthatólag is a legműveltebb osztályokból származott: a főurak látták a külföldi előhaladást, melyet itt-ott saját birtokaikon is utánozni akartak, s e törekvésükben a kezdődő magyar értelmiségnek, mérnököknek, más szakembereknek szolgálatait vették igénybe. Míg az Andrássyak, Csákyak felismerték a birtokuk felszíne alatt rejtőző érc és szén fontosságát, addig a Sopron város földjén talált brennbergi szénbányával ez nem tudott egyebet kezdeni, mint átadni az udvari kamarának annak fejében, hogy lakosai valamivel olcsóbban kapják tüzelőjüket: a „polgárnak” ekkor nem volt oly gazdasági látóköre, mint az arisztokratának. Ugyancsak mágnások munkája e korszak egyik legnagyobb vállalkozása, a Ferenc-csatorna, mely 1793-tól 1801-ig készült és a tiszai és déli vidék Pesttel való közlekedésének főere lett, 1802–8 közt 10.000 terhes hajó ment át rajta főként gabonával, borral, sóval és 4900 üres hajó. A csatornát gróf Apponyi Antal mint királyi biztos alatt mágnásokból álló bizottság építette, mely 250.000 részvényt bocsátott ki, a főrészvényesek közt Dietrichstein, Liechtenstein, Esterházy, Kinsky hercegeket, Aspremont, Batthyány, Harrach stb. grófokat találjuk. Az előkelő társaságnak Ferenc király a bácsmegyei nagy kamarai birtokokat is bérbe adta, pénzüket a tagok utóbb a Lujza-út építésébe fektették be. A magyar termények szállítására Károlyvároson át Fiúméba és Zenggbe a XVIII. század hagyatékaként a meredek, csak teherhordó állatoknak alkalmas Carolina- és Josefina-utak álltak rendelkezésre, jobb adriai közlekedés érdekében a nevezett társaság a Kulpa hajózhatóvá tételét kezdte meg, s miután ez nehezen ment, megépítették 1801–12 közt Fiuméba az akkori fogalmak szerint csodálatos Lujza-utat, csekély lejtőkkel, faragott kő mellvédekkel, ciszternákkal, az elhagyott vidéken fogadókkal, külön ággal Buccari felé. Fiume előtt negyedórányira volt a legnagyobb robbantásra szükség, onnan a Porta Hungaricán felséges kilátásban gyönyörködhettek a csekély számú utazók. Az építés három és félmillió bécsi értékű forintba került, de aránylag oly kevés volt a magyar gabonakivitel, hogy nem bizonyult nyereséges üzletnek. A vizek lecsapolása már olyan szükség volt, melyet a vármegyék nemessége inkább méltányolt, s az ilyen munkákat megyék is támogatták, rendesen királyi biztosok vezetése alatt, akik azt állami tekintéllyel végezték. A Sárvíz lecsapolását kétszer is, 1779-ben és 1810-ben elkezdték, a Hanságot, a Bégát, a Murát is szabályozták; mindezeknél már magyar mérnökök szerepelnek, így a Ferenc-csatornánál két Kiss-testvér, a Mura-szabályozásnál Póka Antal mérnök, zalai táblabíró. Az igazi nagy kérdésekhez, a Duna- és Tisza-szabályozáshoz, még nem nyúlt hozzá ez a korszak, mely egyébként a szolnoki csatorna, szegedi kikötő dolgában is érdekes terveket hozott létre, az előbbire Balla Antal pestmegyei mérnök, az utóbbira Vedres István tervét.

E primitív viszonyok között a kereskedés is primitív volt: a termelőtől a fogyasztóhoz rövid út vitt, lehetőleg a közvetítő kereskedő kikapcsolásával. Az iparosok csak úgy elmentek áruikkal az országos vásárokra, mint a gazdák, ha ezek állataikat el akarták adni; a mezőgazdaság kisebb és romlandó termékeit, amennyiben piacravaló termett és amennyiben vásárlóképes község volt közelben, maguk a jobbágyok vagy asszonyaik vitték a piacra, így tojást, baromfit, gyümölcsöt. A kereskedőt a vidéki földesúr nem szerette, amire jellemző, hogy Kazinczy Ferenc, kit szintén „meglepett a pénz szeretete, de későn”, hallván egy zsidó kereskedőtől, hogy valahol egy nemesasszonynak 260 eladó birkája volna, mindent megtesz, kutat, levelez azért, hogy megtudja, kinél eladó a birkanyáj, hogy így a zsidó kikerülésével egyenesen a tulajdonossal alkudozhassék. Valóságban a kereskedés feladataira, melyek pedig a francia háborúk alatt nagy lehetőségeket nyujtanak, a nemesség nem, csak a most előtérbe lépő zsidóság vállalkozik. Egy sok mindenhez értő, felvilágosodott orvos, Sándor József 1808-ban mesterségek és kereskedés tanulására biztatja a nemességet, melynek nagy része most szántó-vető-kapáló munkából élődik: amíg a mesterségeken és a „kereskedésen jobban nem fog kapni, addig mind kevés értékű, mind kevés tehetségű, mind kevés számú, s mind kevés tapasztalású marad, s az idegenek tovább is belőlünk fognak gazdagodni”. Ez idegenek sorába, a török-korbeli rác és XVIII. századi görög elem mellé most lép be a bevándorolt zsidóság.

A felvilágosodás és II. József türelmi rendelete volt az, ami a vallási közösségekben megkötött galíciai zsidóság nagyobb tömegének lehetővé tette, hogy nyugatra és délre kivándorolva eddigi alacsony életszínvonaláról valamikép felemelkedjék. II. József korától kezdve azelőtt elképzelhetetlen mértékben duzzad fel a hazai zsidóság száma: 1785-ben még 75.000, 1805-ben 127.000, a 40-es évek elején 241.000 zsidó lakik benn, akik túlnyomóan galíciai és lengyelországi eredetűek, s mint ilyenek teljesen majorizálják azon aránylag kisszámú zsidóságot, mely az előző századokban nyugatról, a rajnai, német zsidó-rezervoárból költözött be. Ezek az új jövevények nyomják most rá a hazai zsidóságra bélyegüket, s ők kutatják fel a megélhetés és felemelkedés anyagi lehetőségeit.

Természetes, hogy e lehetőségek agrárországban szintén a mezőgazdasággal vannak szoros kapcsolatban. Zsidó kisiparos is nagy számmal van ugyan, de inkább a nyugati városok zsidónegyedeiben, a régebbi bevándoroltak között, az új jövevények elsősorban a földesúri regálét képező falusi kocsmákat bérlik, s ott kezdik meg a mezőgazdasági terménykereskedést, mely a magyar nemesség nemtörődömsége és a jobbágyság kötött állapota következtében csakhamar az ő kezükbe kerül. A földesúri kocsmában az úr borát kell kimérni, ezt olcsón kapja, drágábban adja el, s emellett a szomjas jobbágyoknak hitelezve, azok terményeit potom áron szerezheti meg. A vármegye, mely etekintetben sem menthető fel a jobbágyérdekek elhanyagolásától, aránylag magas határig, száz forintig engedte meg a jobbágynak való hitelezést, s amikor a hitel az urasági borra vonatkozott, annak behajtásánál a kocsmárosnak rendelkezésére állott az egész földesúri apparátus. Voltak földesurak, akik a helyzetet felismerve, a vármegyével ellentétben a hitelezési határt két forintra is leszállították. A zsidó kocsmáros pedig rendesen fizette az árendát, mert, mint gróf Dessewffy József megállapította, „csaknem merő hagymával él és igyekezőbb, kereskedik, vesz, ád, ha lova van, kész illendő áron fuvarozni; egyszóval kis nyereséggel elégszik meg; vigyázni kell ugyan rá, hogy keze alatt ne pusztuljanak el az épületek, mert tisztátalanabb, de az uraság kocsmabeli jövedelme bátorságosabb kezében”. Ez az oka, hogy a földesurak nekik adják kocsma és egyéb regáléikat, annak dacára, hogy hitelpraxisuk határozottan szegényíti és még inkább alkoholizálja a szegény jobbágyot, kinek alacsony helyzetében, nehéz munkájában bor az egyetlen vigasztalása. Az árendálás az alap, melyről a falusi zsidó átugrik a terménykereskedelemre, amelyben a francia háborúk nyujtanak neki nagy lehetőséget. A hadseregnek szállítandó gabona valódi felhajtói és gyüjtői ekkor lesznek először az iratokban gabonazsidóknak (Kornjuden) nevezett kereskedők, akik nélkül a hadsereg szükségletei nehezen volnának kielégíthetők, de akik előtt hasznos a szükséglet bekövetkezésének idejét titokban tartani, nehogy előre összevásárolják és mesterséges hiányra hivatkozva drágán adják el. Ezeken a kérdéseken már József nádor és az akkori hadvezetőség is elmélkedett. A gabonát a parasztoktól ők veszik meg, de ők veszik át a nagybirtokos hatalmas terméstömegeit is, ők adnak, azaz a közülök a háborús szállításokban meggazdagodottak, zöldhitelt a még lábon álló termésre. Az úri birtok Verbőczi-féle megkötöttségében ők kockáztatják pénzüket, s mint láttuk, a nagy külföldi emissziós kölcsönök lebonyolítására is inkább csak zsidó bankházaknak van bátorságuk. A falusi zsidó ilymódon lassankint közvetítő lesz a birtokos és a külvilág közt, az uradalom minden terméke az ő kezén át változik pénzzé. Zsidók árendálják a kocsmákon kívül a pálinkafőzést, az erdőket hamuzsírégetés, makkoltatás céljából, ők veszik meg a gyapjút, melynek piaci és külföldi árát egyedül ők ismerik, holott az eladó gazdatisztnek arról fogalma sincs; gabona- és boreladásnál szintén ők szerepelnek, bár azok a felvidéki zsidók, kik tisztán borkereskedők, a Hegyalja vidékén nem éppen jóhírnevűek. Egy-egy uradalomhoz annyira hozzászoknak, hogy a „házizsidó” név és fogalom divatos lesz; a gazdatisztek tudományához hozzátartozik, hogy gubacseladásnál, bármely kótyavetyénél a saját zsidaikat léptetik fel, nehogy a licitációra jövő idegen zsidók maguk közt „összesúgva” az árat akadálytalanul lenyomják.

A városok még nem eresztik be őket, legfeljebb vásáraikra, de míg például a pesti vásárokra 1780-ban még csak két zsidó kereskedőnek volt szabad belépnie, azóta a tolerancia alapján, türelmi taksát fizetve Pesten a 40-es évek elejére számuk 7000 fölé növekszik. Egyes vármegyék is ragaszkodnak a formális tilalomhoz, így Gömör, Bars, Hont és Zólyom, de ez már, tekintve a földesúri gazdasághoz való kapcsolataikat, alig tartható fenn. Nagyobb tömegekben szállják meg a gabona-, állat-, bőr-, borkereskedelem vidéki központjait, igen nagy számmal laknak ez alapon Pest vármegyében, továbbá a dunai vízi gabonaszállítás felvevő állomásain és az azokhoz vezető községekben: Pakson, Faddon, Dunapentelén, Rácalmáson, Högyészen, Bonyhádon, éppen azokon a helyeken, ahol a török korszak alatt a beköltözött rácok tartották kezükben az akkor leginkább jövedelmező marhakereskedelmet. Egy-egy vármegye gabonalevezető helyén, lehetőleg nagy uradalmi központban, így Fejér megye területén Lovasberényben laknak, itt a falu egynegyedét teszik ki, Veszprém megyében Pápán, Veszprémben stb. Bár Galíciával összehasonlítva, a magyarországi diaszporában még nagyobb mértékben szétszórva, gyakran egy-egy családra izolálva laknak, ősi szokásaikhoz és vallásukhoz ragaszkodnak, jóllehet már II. József helytartótanácsa szükségesnek nyilvánította, hogy romlott galíciai zsidó-német jargonjuk elhagyása érdekében rendes német népiskolába járjanak. Ugyancsak ekkor nyílt meg számukra a gimnáziumok és felső iskolák kapuja, ahova azonban az orthodox hithű zsidóság egyáltalában nem sietett. Emellett hivatalviselési joguk nem volt, legfeljebb orvostudományt tanultak tehát, ezt is a bécsi egyetemen; egész tömegükben megmaradtak a kereskedés terén annak dacára, hogy nemcsak a nemes, de a jobbágy részéről is megvetésben részesültek. Felszabadításukra és ezzel kapcsolatban beolvasztásukra úgy az ő körükből, mint a magyarságéból csak a 30-as évek végén, a liberalizmus hatása alatt jelentkeznek az első hangok.

Negyven esztendő, majdnem félszázad képét próbáltuk e töredékekből összeállítani. Eltekintve az akkori politikai ellentétektől, melyek különben is távol voltak attól, hogy katasztrofálisan kirobbanjanak, nyárspolgárias megelégedettség mozdulatlanságát, kívánságtól mentes nyugodt öntudatát nyujtja végső benyomásként e korszak, víztükörhöz hasonlóan, melynek fodrai mélységet nem árulnak el. Pedig a felszín alatt már rezdülve készül a háborgás. A nemzeti érzés, mely eddig szinte azonosulni látszott a rendi privilégiumok változatlan fenntartásával, politikamentes költői megnyilatkozásaiban már annyira elvált a kortól, hogy kívülről képes azt szemlélni. Kazinczynak hatástalan racionalisztikus kritikája, Virág Benedek rendi tradicionalizmusa helyén már ott áll az új, mindent átfogó nemzetiség romantikus költészete: Kisfaludy Károly és Kölcsey után az eljövendő nagyok elsője, Vörösmarty Mihály. Zalán futása is a mult képeit idézi fel a magyar elé, de nem többé a barokkizáló rendi költők példájára, akik saját kortársaikban rendszerint megtalálták az ősi hőskorok erényeit; nem, ez új szemlélet szerint a jelen mozdulatlansága méltatlan a nagy multhoz, melytől „ezeren fordulnak el, álom öldösi szíveiket, s velök alszik az ősi dicsőség”. A költő saját korát „tehetetlen kornak” látja, melyben „puhaságra serényebb gyermekek álltak elő az erősebb jámbor apáktól”, de már nem a harci vitézség az egyetlen erény, melynek hiányát fájlalja: az új nemzetiség, melynek hangja öntudatlanul előzi meg a politikai és társadalmi változást, mély erkölcsiségen alapszik és azt követeli ettől a gondtalan, előjogait utoljára élvező nemesi nemzedéktől is. Az 1830-ban írt Zrínyi dala szerint „Más faj állott a kihúnyt helyére, Gyönge fővel, romlott, szívtelen”, ezeket a sorokat Kölcsey Ferenc akkor írja, mikor az 1825–27-i országgyűlésen és az abból kiküldött bizottságok tárgyalásai folyamán kiderült, hogy a nemesi társadalom túlnyomó többségében nem talál semmi változtatni valót a viszonyokon! A költőnek igazat mondott érzése: a másfélszázéves török-korszak után az újabb négy évtized mozdulatlansága valóban felidézte a nemzethalál közelségét.

Ez az új, a régi rendinél erkölcsösebb és érzékenyebb nemzeti érzés még csak a vatesek lelkében dereng elvonatkoztatva a társadalom és politika realitásaitól, melyek közt a meglevőtől gyökeresen eltérő újat alig mer valaki álmában is elképzelni. A rendi nacionalizmus az utolsó korszak, melyben még a vélemények egyetemes egysége uralkodik a korábbiakhoz hasonlóan: egyetlen közvélemény nyűgözte le a felvilágosodás embereit, ugyanígy a barokkéit is, bár ez időkben még külön-külön a katholikus és protestáns világot. A felvilágosodás bármennyire felszabadította is az individuumot, belőle csak nyájbeli egyént alkotott ugyanoly gondolatokkal és adott helyzetekben ugyanoly cselekvéssel. Csak a következő korszak, a liberalizmusé hozza meg az egyénnek nemcsak elvi szabadságát, hanem azt is, hogy kiki tényleg saját ízlése szerint választva egymástál eltérő utakra juthat; egységes közvélemény ettől kezdve a lényeges kérdésekben is illúzió. De most még megvan, senki sem szabadítja fel magát alóla, s innen van, hogy a fennállótól lényegesen eltérő vágyképekkel alig-alig találkozunk. A század elején Vedres István szegedi földmérő, Torontálban és Szeged határában a „sivány homok” erdősítője az első, aki mintegy álomban képzeli el a független és európailag művelt új nemzetállamot: 1807-i javaslata szerint a rendeknek 25 milliót kellene összeadniok „nemzeti jószágként”, mely összeg 25 évig az országban forgatva megduplázódnék, s belőle országutakat, csatornákat, várakat, követségeket, a tudomány, mezei gazdaság emelését célzó intézeteket, falusi iskolákat, technológiai főiskolákat stb. lehetne építeni. A megállott rendiség korában jellemző követelése, hogy „jöjjön minden mozgásba, s az országnak javai, termesztvényei, csinálmányi egyenlőkép szétosztódnának”. A szép álom álomvoltát biztosította tökéletes lehetetlensége annak, hogy a rendiség 25 milliót akarjon vagy tudjon összehozni.

A realitás útja az urbariális és ősiségi agrárszervezet megdöntését nem kerülhette el, s éppen ez az, amitől a rendi nacionalizmusnak leginkább kellett irtóznia. A jobbágyságot alacsony műveltsége akadályozta, hogy ez iránt bárminő gondolatok megfogamzzanak benne. Elégedetlenek, akkori kifejezéssel: kolomposok, vagy izgatók, akkor is akadtak, többnyire a „nemes taksások”, a paraszti sorban élő egytelkes nemesek között, akik azonban lelki elhagyottságukban felemelkedés helyett minden jobb és okosabb munka ellen szónokoltak, ellenségei voltak mindennek, ami munkába kerül, a szolgabíróhoz folyvást panaszra jártak, de veszekedésen és nyelvelésen kívül legfeljebb az árendás zsidó korsóit és poharait tördelték össze, ha az adósságuk megfizetését kérte. Az alsóbb néposztályok akkori helyzete folytán a változás csak azok részéről jöhetett, akik műveltségük támogatásával képesek voltak önérdekük ellen cselekedni. Ilyenek nem lehettek sokan, akik gondolataikban más világ társadalmát képzelték volna el, ehhez túlerős volt a rendi nacionalizmus zárt rendszere; de egyesek mégis eljutottak szélesebb perspektívákhoz.

Dercsényi Pál, később báró, Kazinczynak unokaöccse, Weisz ágostai evangélikus papi család leszármazottja, 1828-ban pályadíjat tűzött ki a magyar mezőgazdaság javítására, már nem tisztán racionalisztikus, anyagi szempontból, hanem mert felismerte, hogy a földbirtok jövedelmének szükséges fokozásával együtt erkölcs és kultúra is kell, hogy emelkedjék. A pályadíjra írta meg „Tanátsolatok a magyarországi mezei gazdák számára” c. művét Balásházy János, zemplénmegyei birtokos és táblabíró, s abban egyszerre felveti azon kérdéseket, melyek a mezőgazdaságot tényleg előre vihetik, de egyúttal szétporlasztják előbb-utóbb a rendi birtokviszonyokat. Követeli az úr és úrbéres földjei elválasztását, a tagosítást, a földbirtok eladhatását és vételét, a mezőgazdasági „creditum”, hitel felállítását, ami a nemesi birtok törvényesen védett helyzetét rombolná le. Következő művében, 1830-ban már az erkölcsi kritika is megszólal: addig hallatlan hangon hibáztatja az erkölcstelenséget, mellyel a nemesség saját céljaira a háziadót a jobbágyokkal fizetteti meg; ez az adó ma akkora, mint a hadiadó, s emellett haszontalanságokra költik, vármegyei hajdúk zsinóros nadrágára, öt sor gombjára. Könyörtelenül felfedi a vármegyei igazgatás hiányait, a szolgabírák önzését, bosszúállását, mellyel az úrra neheztelve, annak jobbágyait büntetik; követeli a megyei utasítások megszüntetését, az országgyűlésnek a vármegyéktől függetlenítését és nemesi adózást legalább a háziadó kereteiben. Benne is az „Idő lelke” szól, melynek hatalmát nem lehet erőszakosan zabolázni, mert amely hazának „vigyázatlan, előítéletes és vak törvényhozói” ezt teszik, annak földjét ártatlan vér és keserves könnyhullatások fogják nedvesíteni. „Az idő, s az újonnan kifejlődött szükségek nem óriási, hanem elementumi erővel bírnak, melyeknek ereje, ha bölcs törvények által nem szivárogtatik el, lassan-lassan szétpattantja a társaságot egybecsatoló láncokat, szétszaggatja a polgári egybekapcsolódás köteleit…” Így rajzolódik a boldog táblabíró-világ horizontjára a forradalom réme, melynek megelőzéseként kell jönnie a reformnak.