A tizenkilencedik és huszadik század
Írta Szekfű Gyula

A rendi nacionalizmus.

Nemzeti és rendi politika.

A nacionalizmus kifejlődése: az abszolutizmus szerepe, Amerika és a francia forradalom. A magyar fejlődésből kimaradt fokozatok; a nemzeti nyelv mint kiinduló pont; a Pannóniai Féniksz programmja; Kazinczy. – A nemzetiség barokk elemei, Virág, Berzsenyi, Csokonai, Verbőczy uralma a nemzeti konstrukcióban. Nemzet és rendiség alacsonyabb formái. – A felvilágosodás maradványai: gazdaságban, vallási életben. – A közjogi fejlődés a rendi dualizmuson túl; király és rendek érdekközössége. Ferenc kabineti abszolutizmusa; központi hivatalszervezete; a rendőri kormányzás, magyarellenessége, József nádor. – Az új osztrák császárság. Országgyűlések, hadsereg és hadiadó; a papirpénz és devalváció, az 1811–12. országgyűlési kísérlet az alkotmány megdöntésére; országgyűlés nélküli kormányzás; vármegyei ellenállás; az 1825–27. országgyűlés. A magyar nyelv kérdése. – A magyarság részvétele a francia háborúkban.

Még láttuk, s ha gyermekfővel is, de átéltük az elmult századvéget, melynek embere az európai történetnek legbüszkébb teremtménye volt. Ott állott, mint hitte, az Univerzum középpontjában, melynek titkait elleste és melynek a korábbi nemzedékekre nehezedő homályát diadalmas harcban sikerült eloszlatnia; a Földet hatalma alá hajtotta, s a világrészek benne, az európai emberben tisztelték nevelőjüket, el nem érhető mintaképüket, s azt a parancsolót, kinek uralma jótéteménynek látszott. Benn pedig, az európai hazában, gazdaság és jólét, élet-, vagyon- és jövőbiztonság soha el nem képzelt mértéke honolt, és a homo Europaeus elhitte magáról, hogy mindezt az ő XIX. százada, az ő alig százéves erőfeszítései hozták létre biztos alapelvek segítségével, melyek az ő bölcseségének köszönhetők. Ezek voltak a nacionalizmus, a liberalizmus, a politikai demokrácia, a természettudományos gondolkodás, melyek együttvéve hihetetlen öntudatot kölcsönöztek a XIX. század emberének és köréje az önbámulat és öndicséret légkörét vonták, melyet kétség vagy önvizsgálat alig zavartak. Az emberiség korábbi története csak előkészületnek tűnt fel a XIX. század magaslata számára, s míg a régebbi korszakok tökéletlenségét és barbár kezdetlegességét lenézte e boldog kor tudománya, addig saját elveiben örökérvényű dogmákat imádott. Azóta az emberfőre helyezett dicsfény elfakult, a Teremtés Királyának fejedelmi jelmeze rongyokban lóg a XX. század éhező és didergő emberének testén, de a korábbi nagy emelkedést kísérő ideák örök voltának hite ma is széles körökben él; ha másként nem, vigasztalásként a sötét jelenben és a talán még sötétebb jövőben.

Pedig ezek az ideák nem is a XIX. század szülöttei voltak, átvette őket ez elődjétől, a felvilágosodás századától, mely először tudatosította az újkori történet hosszú fejlődésének ez eredményeit. Közöttük leghosszabb multtal a nacionalizmus, a XIX. század igazi hordozója, dicsekedhetik. Azóta, hogy még az első évezred letelte előtt a germán-román elemek keveredéséből kialakult és elválasztódott a kontinensnek három nagy kultúrnyelve, a francia, olasz és német, még az univerzalisztikusan keresztény középkor történetében is a főszereplők ezek a nyelvileg elkülönült nemzetek voltak s a köröttük széles körben letelepedő, államot alkotó más népek. Nacionalizmus a XIX. század előtt is volt, az emberek korábban is a közös leszármazás és közös nyelv alapján alkottak közösségeket, bár a mindennapi életben alig engedett közös érdekeket érvényesülni a társadalmi, gazdasági és politikai széttagoltság. Közös nyelv és leszármazás mellett az ugyanazon államterület is kialakítólag hatott a nemzetiségre, különösen ott, hol ez a terület állandó külső nyomás ellen volt kénytelen védekezni, mint Magyarország a XI. század óta a német, görög, majd török támadások ellenében. De a középkori tagoltság általában erősebb volt a nemzeti koncentrációnál, s naponkint megesett, hogy az egységet képviselő uralkodóval szemben nemzetrészek, rendek, vidékek nemzetileg idegenekkel szövetkeztek.

Az újkor kezdete óta a nemzeti gondolat számára pozitívebb alapokat az abszolutisztikus fejedelemség szerzett. Először Franciaországban, nyomban utána más kontinentális államokban a királyság töri meg a helyi, territoriális hatalmakat, a feudális nagyurakat, azokat a rendeket, melyek a középkor második felében az anarchiától óvták meg a népeket és nagy kultúrákat, a lovagi, városi, nemzeti életet fejlesztették ki, de amelyek tagjaikat túlerős anyagi és szellemi kapcsokkal tartották össze, semhogy nagyobb nemzeti egységek létrejöhettek volna. Ezeknek a nemzeti egységeknek igazi alkotói a fejedelmek, akik a XVI. századtól kezdve vérrel és vassal tönkreteszik a nagy vazallusokat – francia területen az utolsót, Montmorencyt már a XVII. század első felében kivégeztette Richelieu, ez új királyi hatalom megszemélyesítője – s a megmaradt vidéki arisztokráciát udvarokba kényszerítik, vagy pedig, mint a XVIII. század Poroszországában, katonai és közigazgatási, tehát állami feladatok eszközeivé teszik. Mert a királyság kezébe véve a politikai hatalmat, azt az egész államterület és annak lakosai, tehát a „nemzet” szolgálatában használja fel: megalkotja először is a hadsereget, mely többé nem egyes rendektől függ és nem is azok érdekeiért, hanem a királytól megjelölt állami érdekekért megy harcba; megalkotja a sok kis vidéki, feudális és városi gazdaságokból azt a nagy gazdasági egységet, melynek határvonalai immár összeesnek az állami határokkal, s amely az újkori „nemzetgazdaság” hordozója lesz. Az állam határain belül nincs többé haderő, csak királyi, nincs többé közigazgatás, csak állami és nincs gazdasági törekvés, mely a közzel, az állam és nemzet gazdaságával szemben érvényesülhetne. A gazdasági egységesítés e munkáját a királyság a merkantilrendszer segélyével végezte el: saját belátása szerint, állami hatalomszóval termeltet és dolgoztat fel nyersanyagokat, – amiben természetesen az egyidejűleg kifejlődő racionalizmus észszerűségi gondolatmeneteire támaszkodik, – az exportot és importot központilag, állami szempontból, az egész nemzetgazdaság javára irányítja. Így áll elő a gazdaságilag is zárt államterület, mely egyedül a saját és lakói javát nézi, a kívülállókkal és szomszédokkal szemben ellenséges álláspontot foglal el, mert már tudja, hogy ami ezeknek kárára, az neki hasznára van és viszont. Hogy az új nemzetgazdaságok mindjárt születésük pillanatától nem törtek egymás ellen és nem éltek állandóan gazdasági és vámháborúban, annak oka tisztán abban van, hogy lakosságuk még gyér volt és egyelőre a sajátmaguk belső megszervezése is gondot adott nekik. De az államérdek ezen új nemzeti területeken már nemcsak gazdasági vonatkozásban volt a legfőbb irányító elv: az abszolút nagyhatalmak egészében átvették Machiavellinek és az olasz városállamoknak politikai erkölcsét, mely szerint az államegyéniség fenntartása az egyetlen cél, s annak szolgálatában a régi, középkori, keresztény erkölcs szabályai nem kötelezők többé…

De király, udvar, sereg, gazdaságilag egységes terület még nem volt nemzetállam, hiányzott belőle a nemzet, ezért az abszolút királyság XVI–XVIII. századbeli korszaka csak előkészítője volt az új képződménynek. Az abszolút királyság még csak politikai érvényesülését szüntette meg a rendeknek, köztük a leghatalmasabbnak, a nemességnek; a magánjogi privilégiumok továbbéltek, annál inkább, mert a fejedelmi udvarokból terjedő barokk légkör kedvezett a tekintély elvének és meghagyta azon társadalmi egyenlőtlenségeket, melyek a középkor felbomlása óta a rendek és a jogtalan osztályok közt kifejlődtek. A nemzeti alakulathoz szélesebb alapok voltak szükségesek, mint fejedelem, udvar, hadsereg és közigazgatás, s ezeket az alapokat nyujtotta a felvilágosodás, félretolva a barokk tekintéllyel együtt a rendi privilégiumokat, s kikövetkeztetve a rousseaui társadalmi szerződésből az egyenlőség és politikai demokrácia nagy elveit. Tudjuk, hogy ezeket legelőször az 1776 július 4-i északamerikai függetlenségei nyilatkozat fejezte ki, mely maguktól értetődő igazságoknak nevezi, hogy minden ember születésétől egyenlő, hogy minden embert el nem idegeníthető jogokkal látott el az alkotó és hogy az élethez hozzátartozik, mindenki számára, rendi különbségek nélkül, a szabadság és boldogságra való törekvés; mindezen jogok biztosítására alakulnak, a nyilatkozat szerint, a kormányok, melyeket a kormányzottak akarata állít össze, s ha egy kormányforma ellenkezik ez elvekkel, a népnek joga azt megváltoztatni és új kormányt létesíteni oly alapelveken, amelyeken az ő, a nép, boldogsága legjobban megközelíthető és biztosítható. Ezen elveken készültek 1776-tól fogva Virginia, Pennsylvania és a többi amerikai államok szabadságai, s Lafayette ez újelvű amerikai alkotmányokat használta fel az Emberi Jogok Deklarációja elkészítésénél, az 1789 augusztus 26-i manifesztumnál, mely kiindulópontja az európai nemzeti demokráciák immár másfélszázéves történetének. Az emberek szabadoknak és jogokban egyenlőknek születnek és maradnak. Minden politikai asszociációnak célja az ember természetes és el nem évülhető jogainak védelme. E jogok: a szabadság, a tulajdonjog, a biztonság és az elnyomás elleni rezisztencia. Minden szuverénitás lényegileg a nemzetben lakozik: sem testület, sem egyén nem gyakorolhat hatalmat, csak a nemzettől kapottat. A törvény a közakaratnak kifejezése; minden polgár részt vesz a törvények hozásában; a törvény pedig mindenkire ugyanaz, minden polgár egyenlő lévén a törvény előtt. Mindenki egyformán részt vehet, tehetsége, erényei szerint, a hivatalokban; senki se fogható el, csak törvényes formákban; nézeteiben, vallásában senki sem zavarható, csak ha ezek a közre károsak; a gondolkodás és a véleménynek szóban, írásban, nyomtatásban kifejezése az ember legértékesebb jogai közé tartozik. Az adók, a hadseregre és közigazgatásra, közösek és egyenlően osztatnak fel; a magántulajdon szent és sérthetetlen jog. Ezek azon elvek, melyeket Európa minden nemzete a mi korunkig politikai létalapjainak tartott.

A változás külsőleg alig volt egyéb, mint amikor a lárvából kibújik a pillangó. Előbb az állam első szolgája, a király képviselte az államot, most a nemzet határozza meg azt, s átvévén az uralmat az abszolút uralkodótól, magáévá teszi és saját céljaira használja fel a már kész hadsereget, közigazgatást, gazdasági rendszert. De átveszi az abszolutisztikus nagyhatalmak erkölcsi jogrendjét is, melynek értelmében az új nemzetállam éppúgy saját érdekét tartja legfőbb normának, távol más, akár keresztény, akár laikus-humanisztikus erkölcsi szabályoktól, akárcsak az abszolút királyság. Az eltérés mégis igen nagy, ha egyelőre nem is a történet realitásában, de igenis az alapvető elvekben. A nemzet többé nem elégedhetik meg az abszolút korszakhoz hasonlóan külsőséges, hatalmi eszközökkel való uralkodással, lényege a tömeges egyének összefogásában, tehát kollektivitásban van, minek folytán természetes törekvése minden egyes lakos lelkét megragadni és saját lényegéhez átidomítani. A középkori és az abszolutisztikus állam távolról sem tudta oly teljes mértékben magáévá tenni az egyént, mint az új nemzetállam, mely már nemzeti, azaz egységes szempontú, kollektív célú nevelést ad és így célkitűzéseiben nem udvarra, arisztokratákra, királyi, zsoldos seregre és hivatalnokokra támaszkodik, hanem millióknak egyetlen irányba lendíthető öntudatos erejére. És ezek a milliók a barokk- és középkorhoz képest már tisztára laicizált világban élnek, de a nemzeti összefüggések maguk szülnek új erkölcsiséget, mely főként kezdeti fokain sokban megegyezik a keresztény erkölccsel, szeretetet, önfeláldozást, a népegységbe tartozók kölcsönös megbecsülését vallva. A nemzet célja, eltekintve a nemzetállam szükségszerűen államrezonos politikájától, magas etikai fokon áll, nemcsak a megelőző abszolutizmushoz viszonyítva: széleskörű emberi egység szolidaritását követeli, melyben mindenki felemelkedik az emberi méltóságra; a nemzeti egység kereteiben az egyéni munkák hatása hatványozódik és korábban elképzelhetetlen nagy emberi értékek termelődnek ki, a gazdaságban a kapitalizmus segélyével anyagi javak mérhetetlen tömege, s az egyéni életátlag gyors emelkedése, a szellemiekben a nemzeti irodalmak, melyek az emberi műveltség legmagasabbfokú alkotásai. A nemzeti eszme korszakának megadatott, hogy a görög-római világ egyszerinek, unikumnak tartott klasszicitását, gondolatban és műveltségben, minden nemzet ölében újra megvalósítsa.

Mindezen magas emberi értékek egyenes vonalban nőttek ki a nacionalizmusból, s a következőkben, ha bírálnunk kell a nemzeti politikai rendszereket, a demokráciát, liberalizmust, a nemzeti gazdasági elméleteket, ne felejtsük el, hogy földi dolgokban a legnagyobb és leghasznosabb emberi fejlődéssel állunk szemben, melynek gondolkodásunk alapjait köszönhetjük.

Vajjon a magyar fejlődés az új század beköszöntésére megérkezett-e arra a fokra, melyen ez a nemzeti eszmetömb realitássá válhatott?

Aktív nemzeti politikának lényeges előzményei hiányoztak nálunk a nemzeti eszme századának beköszöntekor. Magyarország nem ment át az abszolutizmus azon kétszázesztendős korszakán, mely alatt nyugati nemzetek vérükből származó uralkodók, Bourbonok, Hohenzollernek, Wittelsbachok és más dinasztiák vaspálcája alatt likvidálták a rendiséget és hozzászoktak ahhoz, hogy az állami feladatok teljesítésében a közjó, a nemzet java munkálását lássák. Az abszolutizmus – ismerjük a korábbi századok e szomorú tanulságát – nálunk idegen uralom eszköze volt, mellyel szemben épp a nemzet önfenntartási ösztöne kívánta a védekezést. A Habsburgok abszolutisztikus kísérletei nem egy magyar egységet akartak összehozni a magyar államhatárok kitöltésére, hanem épp e határok megszüntetésével a magyar egységet egy nagyobb, ausztriai-német egységbe beolvasztani. Az abszolutizmus nemzetépítő hatása így kiesett történetünkből, s ennek folytán hiányzott a nemzeti udvar, mely a magyar kultúrát, Versailles mintájára, gyorsított léptekkel vitte volna előre, hiányzott a nemzeti hadsereg, a nemzeti központból szétágazó állami közigazgatás és az abszolút állam merkantil gondoskodása a nemzetgazdaság kifejlesztésére. Hiszen a bécsi kormány gazdasági rendelkezései szintén nem a magyar nemzet gazdasági egységének megalapozását célozták, hanem épp ellenkezőleg, a magyar gazdaságot gyarmati alárendeltségben akarták beolvasztani a nagyobb ausztriai egységbe. Nemcsak a török kor másfél századával maradtunk el a nyugati fejlődéstől: a XVIII. század rendezettebb viszonyai közt bármennyire pótoltuk is az elmulasztottakat, az idegen központból működő királyság nem teljesítette a nemzeti dinasztiák akkori feladatait és nem készítette elő a nemzeti kor számára, hogy úgy mondjuk, a közigazgatási, társadalmi és technikai előzményeket. A központi hivatalok: kancellária és helytartótanács nem tudták az ország minden vidékére elszármaztatni az egységes állami közigazgatást: továbbra is megmaradt a rendi, vármegyei igazgatás, mely nemcsak területekre tagoltan, partikularisztikusan működött, hanem eminensen rendi érdekeket képviselve, a nemzeti kollektivitás modern szolgálatában tehetetlen volt. Nemzeti hadsereg helyett az idegen, nagyobb egységnek, a Habsburg-monarchiának gyakran nemzetellenes, de mindig legalább is közömbös ezredei állottak magyar földön. Elmondhatjuk, az új nemzeti gondolat számára intézmények nem, legfeljebb érzés és hangulat állott a XVIII. század végén készen.

Itt nem tekinthetünk vissza a magyar érzés és öntudat fejlődésére, melyet a korábbi kötetekben tőlünk telhetőleg megrajzoltunk. A nemzeti öntudat a török uralom nemzetfojtó korában hatalmasan megerősödött, s míg Zrínyi Miklós épp török viszonylatban még erősen vallásos, katholikus szinezetű nemzeti érzést énekel hőskölteményében, s míg Bethlen Gábor és Rákóczi György magyarsága hasonlóképen mindegyre vallásos, protestáns szellemű, addig már Zrínyi Áfiumában az egyházitól külön, saját lábon álló nemzetiség nyilatkozik meg, hasonlóképen a kuruckorszakban, Rákóczi Ferencnél és híveinél. A rákövetkező barokk gondolkodás megint erősen vallásos, katholikus jellegű, de a religiosum nemzeti anyagot hat át, s megszületik a magyar nemzeti kollektivitás első nagy formája, a Regnum Marianum, a barokk tudomány felfedezi a hazát és történetét, amiben a kezdődő racionalizmus is nagyban segíti. A hazai barokk alapokból nyugati nagy nemzetek mintájára lángol fel Bessenyei nyugatos magyarsága, mely az idegent meghonosítva akarja felemelni a magyart, de ugyanekkor Dugonics Etelkájában megszólal a nyugattól elforduló, a saját lábán álló, önmagával elégedett magyar nemzetiség is. A nemzeti érzés hevesen lüktet az államhatárok között, amikor az államnak még csak annyiban van magyar jellege, amennyiben két állammeghatározó tényező, király és rendiség közül, legalább az utóbbi magyar.

1790 fellángolása nem volt képes a nemzeti érzés hiányzó államközigazgatási és társadalmi alapjait pótolni, s láttuk, miként nyugodott bele a régi viszonyokba az a nemesség, mely egyedül volt a nemzeti öntudat hordozója. Így érthető meg, hogy a XIX. század első évtizedeiben szó sem lehetett a nemzetállam oly kialakításáról, aminő más nyugati népeknél végbement. A francia nemzetállam a forradalom és Napoleon korszakában már készen állott, magában foglalva rendi különbség nélkül minden franciát és szabadon alkalmazva a nemzetállam minden technikai segédeszközét: néphadsereget, állami közigazgatást, önálló gazdasági politikát. A németség vezető állama, Poroszország, sietett utána ez úton: a Stein-Hardenberg-Scharnhorst-féle reformok óta ott is megvan a néphadsereg kimeríthetetlen rezervoárja, a nemzeti autarchiát nemzeti gazdaság- és vámpolitika támogatja, jobbágyvédő és felszabadító törvényhozás kiterjeszti a nemzeti népesség alapjait, erősen nemzeti szellemű oktatás létrehozza a nemzeti gondolkodás egységét. Fichte e szempontból még a családi nevelésben sem bízik, s az államnak a katonai és gazdasági mellett nevelési monopóliumot is adna, aminthogy Poroszországban is csakhamar a nemzetállam veszi át a nemzet kiépítése feladatát és szinte abszolút hatalommal támogatja a nemzeti erőket és nyesi le azokat, melyeket nemzetellenesnek tart. Hazánk e téren is egészen 1867-ig nagy mértékben mögötte van e nyugati népeknek, ahol egyszer megindulván a nemzeti fejlődés, azt az állami omnipotencia minden eszközével lehet előrehajtani és fokozni, míg nálunk az államhatalom, mint alább látni fogjuk, ekkor is inkább elnyomója és kerékkötője, semmint pártfogója nemzeti törekvéseinknek.

Ennyire kedvezőtlen helyzetünkben csak az 1790-es racionalista illuzionizmus képzelhette el, hogy mihamar elérhetjük a nyugati kifejlett nemzeteket. Kiindulópont gyanánt ez elképzelések számára sem maradt egyéb, mint a nemzeti érzés és magyar nyelv. A saját államéletétől elszokott, azt immár nem ismerő és legalább is állandó erős akarattal nem kívánó nemzetnél így lesz a nemzeti nyelv centrális élménnyé, részben már hagyományos irodalmi törekvések érvényesüléseként a racionalizmus és felvilágosodás nyelvkultusza segítségével. Míg azonban francia és német földön a nyelvkérdés mint központi nemzeti élmény már rég elvezetett a nemzeti irodalom, hadsereg, társadalom, államélet kialakítására, addig nálunk az álmok, melyek ez utóbbira irányulnak, a nyelvből, mint egyetlen pozitív tulajdonunkból kénytelenek kindulni. Decsy Sámuel, nemes születésű orvos és antikvár tudós, 1790-ben Pannóniai Féniksz című munkájában a „hamvából feltámadott magyar nyelv” nemzetépítő hatását rajzolja meg. Ezt a „szűz nyelvet”, mely más nyelvvel nincs rokonságban, meg kell menteni az emberiség számára, mert ha elvész, egy nyelvvel kevesebb lesz a világon. Megmenteni pedig csak a magyar földön lehet, mert egyedül itt van használatban: ebből logikai posztulátumként következik az egész élet megmagyarosodása a haza határain belül. A nyelv az, ami az ország lakosságát egyesíteni fogja vallás- és nemzetiségi különbség nélkül: a magyar nyelvet közönségessé kell tenni az országban, s e célból elsősorban a latint kell kiküszöbölni, s akkor a magyarság „csecsemőállapotából” kikerül, politikailag és gazdaságilag is felemelkedik. A magyarság most gyarmati helyzetben tengődik „az idegen országokkal lehető kereskedés kútfejeinek megfojtása miatt”, az anyanyelvtől elszakadt magyarok segélyével a Habsburgok kormánya elnyomta az országot, s ezen csak a nyelvmozgalom továbbfejlesztésével lehet segíteni. Tudóstársaság, magyar szótár és nyelvkönyv készítése (régi felvilágosodási kívánságok), a cenzúra megszüntetése, magyar tannyelv az eszközök; ez utóbbit Magyarország minden lakosa közt el kell terjeszteni, németek és tótok is tanulják meg, mert amint minden francia tud franciául, úgy kell Magyarország minden lakosának magyarul tudni: magyar tannyelv, magyar lelkipásztorok által „érezhetetlenül magyarizáltatnának hazánknak idegen nyelvvel élő lakosi”; a magyar nyelvet iskolákba, polgári és törvényes székekbe kell hozni, mert amíg ez meg nem lesz, sem „természeti, sem erkölcsi, sem polgári állapotunkra nézve boldogok nem leszünk”.

A rendi nacionalizmus egész korszakában, melyet 1830-ig, Széchenyi nagy nemzeti reformprogrammja, a Hitel megjelenéséig kell számítanunk, a nemzeti gondolat tiszta formájában, rendi salaktól mentesen, szinte kizárólag a nyelvi és irodalmi talajban gyökerezik. Ez a magyarázata annak a feltűnő ténynek, hogy nálunk az írók és költők azok, akik a nemzetté kialakulást elsősorban követelik és ebben a politikusoknak utat mutatnak. Nem szabad azt hinnünk, mintha e költők, elkezdve Kármán Józseftől és Bacsányi Jánostól, az igazi vezéren, Kazinczy Ferencen át, világos nézetekkel bírtak volna a nemzetállam és nemzeti társadalom fogalmairól, vagy pedig hogy ezekben a dolgokban nézeteik lényegesen eltértek volna a nemesi rendekétől. Kazinczy és társai csakhamar levetették azon forradalmi ideákat, melyek a Martinovics-összeesküvésbe hajtották őket és amelyekért ifjú éveik rabságával fizettek, – a századfordulótól kezdve harminc esztendőn át nincs többé író és költő, aki politikai reformer volna, de annál inkább olyan, aki a magyar nyelv reformját akarja azon erős hitben, hogy kiművelt, irodalomban használható modern magyar nyelv nemzetiségünknek alapja, sőt több annál: maga nemzetiségünk. Kazinczynál még világosan látható e gondolat felvilágosodási színezete: munkássága elsősorban idegen művek magyarítására irányul, s ővele kezdődik a nyugati irodalmi termékek tömeges átültetése. De Klopstock-, Geszner-, Herder-, Wieland-, Lessing-, Schiller-, Goethe-fordításainál mindegyre a leküzdhetetlen nemzeti törekvés vezeti, semmiből magyar irodalmat európai magaslaton állót teremteni, s ezzel egy népet megmenteni az emberiség számára. A „szent öreg” valóban a magyar nemzetiség apostola lesz, hiszen a nyelv valóban alapja minden nemzetiségnek, s ilyképen működése még sokkal inkább beletartozik a nemzeti organizmus történetébe, mint előtte bármely más írónké. Munkája kezdetén megállapította: „Készületlen minden, lexikonunk szűk, szegény, grammatikánk habozó, hiányos, stilisztikánk feszes, ügyetlen; s ami mindennél bajosabb, mi magunk, írók és olvasók, készületlenek vagyunk s egészen készületlenek. Nincsenek nyomtatóink, nincsenek könyvárusaink, könyveinket csak az írók olvassák, bennünket gátol minden, semmi nem segél. De ez így volt máshol is, s a dolog máshol is méne.” Nem mondhatjuk el a harcnak részleteit, melyben Kazinczy évtizedek kitartásában valósággal megalapította az irodalmi életet: heves ócsárlással, metsző iróniával vagy minden kezdetet ápolgató jóakarattal és nyájassággal. Ezen küzdelemteljes évtizedekben, mialatt maga és családja kínzó anyagi gondokban gyötrődött, magát a jövő instrumentumát, a nyelvet is átalakította azon mozgalom megindításával, melyet nyelvújításnak nevezünk, s amely természetesen nem egy elégtelen, szűkkörű nyelv kibővítése, hanem az erőteljes és már rég kifejlődött magyar nyelvnek olyan szavakkal és árnyalatokkal gyarapítása és stílusának reformja, aminőkre korábban szükség nem volt, mert hiszen az új fogalmakat is csak a mind bonyolultabb modern, nyugateurópai élet alakította ki. Ilyen nyelvújításon félszázaddal előbb a német nyelv is átesett; nálunk a nyelvi mozgalom azért vert föl nagyobb port és azért van tényleg is nagyobb jelentősége, mert a nemzeti öntudatnak akkor szinte egyetlen eszköze, a nyelv körül folyt le.

Az új század második évtizedében eldőlt a nyelv körüli küzdelem: a magyar nyelv megújhodott, alkalmassá vált a legújabb nyugati gondolatok kifejezésére is, ezzel pedig bebizonyosodott, hogy a rendi alkotmány hagyományos nyelve, a latin éppúgy használhatatlan a magyar nemzet számára, mint a férfinak a gyermekruha. A nyelvjavítók, a stiliszták és műfordítók után jöhettek azok, akik a nemzeti nyelvet genialis művek megszólaltatására tudták felhasználni, akik számára a nyelvkérdés nem kérdés többé, mert minden harci, támadó és védekező attitüd nélkül, a latinra vagy németre nem tekintve beszélik és írják anyjuk és őseik magyar nyelvét. Ezekre az Istenadta tehetségekre nézve nem kérdés többé a nyelv milyensége, alkalmatos vagy kiképzetlen volta, őnáluk a nyelv már természetes alapja és birtoka a nemzetiségnek, s ezzel itt van a magyar nemzeti öntudatnak legelső, minden mást megelőző, legtermészetesebb formája. Csokonai Vitéz Mihály fejezi ki tán először azt, hogy a magyar nyelv minden magyar egyéniségnek legősibb meghatározója: „Magyar nyelv! édes nemzetemnek nyelve! teáltalad szólaltam én meg legelőször, teáltalad hangzott először az én fülembe az édesanyai nevezet, te reszkettetted meg a levegőeget, amelyet legelőször szítam, az én bölcsőm körül, s te töltötted be azt az én nevelőimnek, az én hazám fiainak, az engemet szeretőknek nyájaskodásaival; teáltalad kérte az én csecsemő szám a legelső magyar eledelt, a te darabolt ízecskéiden kezdettek kifesleni az én gyermeki elmémnek első ideái, mint a született hajnalnak apró sugárai, mikor a világosság lenni kezd. Azóta, mind e mai napig is, az én ifjúságomnak változó sorsú napjaiig, édesebben hangzott terajtad az életnek közbeszéde, s a pajtásságnak édes szava. Az én elmémnek gondolatja mindenkor feljebb emelkedett teáltalad, mint más idegen nyelvek által, s a te kedves tolladból kicsengett írásokan több örömet találtam, mint az idegeneknek legtanultabb munkáiban. Megelégedve s ezer gyönyörűségek között röpködött a te harmóniás szavaidon az én fiatal múzsám, mint egy most született pillangó a rózsák és tulipánok hímzett virágain.” Ha a nemzetekkel nem született volna együtt a törekvés, hogy politikai, állam formákba is kivetődjenek, hanem életformájuk egyedül a nyelvhasználatban fejeződnék ki, akkor a magyarság már elérte volna életcélját: Csokonai e ditirambusa bizonyítja, hogy a nemzet birtokába vette nyelvét és már tudta, hogy ez legelső és legfőbb kincse.

Mindezt kiemelve, az akkori íróktól hiába várunk nemzetpolitikai útmutatásokat, melyek szerint a magyarság a forradalmi gondolkodás 1795-i bukása után újra berendezhetné életét. A most kialakuló új magyar nemzetiségnek Széchenyiig nincs sem elmélete, sem multba visszavetített képe. Fichte a német nemzethez tartott beszédeiben büszkén rajzolja ki a németségnek államot és műveltséget alkotó tulajdonságait, melyek annak az európai népek közt külön, a franciát is megelőző helyet biztosítanak: a reformáció, felvilágosodás szerinte német eredmények, a német városi kultúra nagyobb volt az olasznál, minden modern ideában a német nép az úttörő, melyet a „külföldtől” filozófiája és államművészete is megkülönböztet. Ugyanakkor nálunk nyomát sem találjuk a nemzeti multat és jövőt áttekintő szemléletnek: íróink csak úgy, mint politikusaink, a XVIII. század barokk elgondolásain élősködnek, s a barokktól kultivált magyar hősiességet dicsőitik a francia háborúk alkalmából. Az a legnagyobb és legnemzetibb költő, aki a rendi vitézséget lelkesebben énekli. Virág Benedek szinte egészében átvette a jezsuitáktól kiásott hősi mult alakjainak kultuszát: „Oh nagy Zrinyiek, oh dicső Nádasdyak! bátor Kemények, Hunyadiak, Turiak, borostyánágakkal ékes régi vitézeink!” A magyar Helikon, melyet e kor költői annyit emlegetnek, egész külön világ, minden politikai és társadalmi kapcsolat nélkül, s rajta a vatesek csak két témát énekelnek: a magyar nyelvet és a vitézi multat. Nyelvművelő hevükben annyira elvonatkoznak nem egyszer attól, hogy rajtuk kívül milliók beszélik a magyar nyelvet, hogy egyedül érzik magukat, mint akik az isteni tüzet táplálják; így írja Virág Baróti Szabó Dávidnak: „Ah Dávid, mikoron talál Nyelvünk ilyen igaz, hív, szemes őrizőt? Mert csak mink egyedül vagyunk, kiknek szüntelenül zenghetik ajkaik: Óvd szép kincsedet, oh haza!...” Helikon Minervának, Marsnak és Bellonának országa, s a hadistenek most a francia háborúkba vezetik párducos Árpád utódait, eléjük tartva a nemes ősök dicső példáit. „A nagy Árpádot sok ezer sereggel, S Hunyadit láttam koronás fiával. Már jeget törtek; mire várakoztok? Ifjak! utánnunk.” Ezek a nemesi Tyrtaeusok, minők Virág, Baróti Szabó, Berzsenyi Dániel, a fennálló társadalmi rend nagy barátjai, a magyar király lojális alattvalói, az ősi dicsőség és nemesi vitézség lantosai. Virág szemében a felkelő nemesség „párducos Árpádnak lelkes maradéka, magyar nép”, Berzsenyi a magyart szintén csak római fegyverzetbe öltözött vitéz katonanépnek látja, a barokk átlagképek nála klasszikus színezetben, horatiusi ódákba illesztve jelennek meg. A régi kor, a szittya honfoglalók mellett a XVIII. századot tartja ő mintának: „e nagy bajnoki nemzet” „Trézia karjain” boldog volt, „Dicső szabadság temploma lett hazánk, Nem dúlták ádáz pártot ütő hadak”, sőt Ferencnek „titusi trónusa” alatt csak nőtt az áldás. A jelen Berzsenyinek nagy s ritka időszakasz, melyben hogy boldogan él a magyar, mikor más nép pusztul, ezért „leborulva áldoznia” érdemes. Még mikor horatiusi moralizáló hangulatában dekadenciát lát és rút sybarita váznak szidalmazza népét, akkor is a katonai erények hiányán kesereg elsősorban, s ebből vezeti le az erkölcstelenség vádját a romlásnak indult hajdan erős magyarsággal szemben: „Eldődeink bajnoki köntösét s nyelvét megúnván, rút idegent cserélt…” A közhangulat annyira kizárólagosan rendi és barokk, hogy ehhez még Csokonai is kénytelen alkalmazkodni: egyetlen élet- és működési lehetőség ekkor a nemesi társadalomhoz csatlakozni, s ezért Csokonai, aki ismeri a szegény népet és már néhány „parasztdalt” is ír, tehetségének nagyobb gyümölcseit dunántúli nemesuraknak és grófoknak hozza áldozatul. Dorottyájában nemesi rokokó-életet rajzol, az 1790-i Diétai Magyar Múzsában „dicső hazánknak rendjei” fejére tesz koszorút, s a „magyar gavallért” lefestve: „Gavallérok minden nemzet közül telnek, De magát a magyar dicsőbbnek mutatja”, elsősorban a külsőségekben: „Nagyobb méltóságot ád a magyar mente… Ázsiai veres nadrág fénylik rajta, Mutatja, hogy ő is véres magyar fajta.” De amit Virág és Berzsenyi meggyőződésből tettek, az Csokonainak nehezére esik és képtelen végigjátszani a nemesdicsőítő, barokk szerepet, nála keserűségeiből születnek legszebb versei: Áldott magánosság jövel, vagy Tüdőgyulladásomról. Még Berzsenyi is leveti néha a római-barokk öltönyt, de akkor sem forgat fejében reformgondolatokat, hanem az írók magasabb szellemi körében kontemplációnak él, nagy erkölcsi mintákat, Platont, Solont, s a dicső Lykurgust forgatja fejében, Kopernik égi útjain vizsgálja a mindenséget, s ha körülnéz nemesi birtokán, csak megvetés és némi aggódás van szívében, nem lázad-e fel gonosz természetű jobbágya. „Van itt is ember, de milyen ember? Inség, gonoszság néz ki vad szeméből, S lesújt pipádért, hogyha nem vigyázsz. Szemét sötétség, vállát terh sanyarja, S utálja mindazt, aki boldogabb. S mi szép mulatság látni izzadását? Mi szép nekem még rajta szántanom, S aszott kezéből lesni sültemet?” A nemesi költő azt érzi lealázónak, hogy ily nyomorult teremtés robotjából kell élnie; nemesi önérzetét, nem pedig humanisztikus érzéseit sérti a jobbágy elnyomott volta.

A forradalmi ideák martinovicsi katasztrófája kompromittálta a felvilágosodást is, mely politikailag nem tud ezután érvényesülni, s ennek következtében a nemzeti érzés szinte kizárólag a régi nemesi formákban jelentkezik. Mindez egyenes leszármazója az előző század barokk gondolkodásának, azon lényeges különbséggel, hogy ez az új-barokk nemzedék már elvesztette azt a vallásos hitet, mely korábban a barokk kultúrát alkotóképessé tette. A századforduló nemzedéke ha elvált is a felvilágosodástól, de mindenkép laicizált világszemlélettel bírt, éppen a II. József-korabeli és a 90-es évek eleji nagy felvilágosodási fellángolás következtében. A barokk formák most tehát egyszerű külsőségek, melyek arra használhatók, hogy a fennálló társadalmi különbségeket és a rendek privilegizált helyzetével szemben az alsóbb osztályok tekintélytiszteletét fenntartsák. A nemzet fogalma a fegyverviseléshez és az ősöktől leszármazáshoz van még kötve, egészben véve Verbőczi rendi felfogása értelmében. Így írja Pálóci Horváth Ádám, Kazinczy barátja, 1814-ben: Magyarország Európának egy szép darab része, melyet hunnus ősei jussán a magyar nép fegyverrel foglalt el és ide beszállásakor a magyarság „eredeti teljes szabadsággal bíró nemes nemzet” volt, azok pedig, akik „most jobbágyoknak neveződnek, azok mind szolgák voltak, kiknek számok utóbb némely meghódolt tartományok lakosiból szaporodott, de ezek a nemzet neve alatt soha sem értetődnek, hanem csak a nemesek vagy katonák”. Ebből következik, hogy a nemzethez a jobbágyság ma sem számítható: „a szántóvető nép igen szükséges része az országnak”, de soha sem volt státus és ma jobban megy dolga, mert urával szemben még pört is indíthat, de úgy, hogy „azt éppen a földesura előtt kezdje, mint első bírája előtt”. A francia forradalmi ideák lefoszlása óta megmarad ugyan a magyar nemzeti érzés, de ez szűkkörű, csak a rendiséget öleli át, s elutasítja magától a nagy többséget alkotó szegény népet. Király és rendek kompromisszuma, melyet az előző kötetben láttunk, így biztosította újabb harminc esztendőre a rendiség háborítlan érvényesülését, mi most már annál könnyebben ment, mert ez a rendiség az új nacionalizmus erkölcsi erejét is igénybe vette, annak dacára, hogy a modern nemzet fogalmától még igen távol állott. Ez a rendi nacionalizmus megelégedetten élvezi életét a barokk formák teljes kimerítésével. A gazdagodás és technikai kultúra terjedésével a világi szellemű, barokk ünneplés korábban el nem ért fokú divattá lesz: főispán- és püspökbeiktatások, tekintélyes emberek névnapjai egy-egy vidék legnevezetesebb dátumaivá válnak, nem is szólva az országos ünneplésekről, melyeken a királyi család tagjai is magyar viseletben jelennek meg. Az egykorú történetíró politikai vagy társadalmi tények helyett herceg Esterházy Antal főispáni beiktatását írja le Esterházán, ahol Ferenc, Károly és Lipót főhercegek is ott voltak, a nemesi sereg lovon, a jobbágyság pedig cigányzene mellett vonult fel; még nagyobb esemény volt Sándor Lipót főherceg budai beiktatása, majd Ferenc király koronázása és utóbb ennek és egymást követő feleségeinek magyarországi utazásai. A nem-nemes lakosság még mindig csak külsőség, a nagyurak mulattatására szolgál, akárcsak Mária Terézia kerti ünnepélyein. 1820-ban a király és királyné elé hajt Szentlőrinc-pusztán (a mai Pestszentlőrincen) 200 vad szarvasmarhát Grassalkovich hercegnek 30 lovas gulyása, bemutatják az Orczy-ménest is, melyből a csikósok a királynétól megjelölt lovakat csodálatos ügyességgel fogják ki. Ezt a barokk reprezentációt nagy tapintattal végezte évtizedeken át József nádor: újesztendő napján, névnapján, nagyobb ünnepeken fogadva a rendi Magyarországot, ezzel nemcsak a király és rendek közti harmóniát dokumentálta, hanem azt is, hogy az uralkodó család tagjai is magukévá tették azon nemzeti érzést, mely akkor a magyarság vezető köreiben divatos volt. A Festetich György gróftól alapított keszthelyi Georgikont József nádor személyesen avatta fel, sajátmaga vonva meg az eke mögött az első barázdát e mintagazdaságban.

De a nemzet fogalmának a rendiséghez való tapasztása nemcsak külföldi viszonylatban volt elmaradott, hanem ittbenn is nem egyszer a műveltség színvonalának leszállításához vezetett. A rendi nacionalizmus az igazi írók műveiben klasszikus vagy barokk formákban, de még irodalmi magaslaton jelenik meg, a műveletlenebb vidéki nemesség számára készült, vagy annak köreiből származó művek azonban Bessenyei és Kazinczy törekvéseihez képest egyaránt dekadenciát mutatnak. Ezek a hazafiak csak külsőségekben látják a nemzetiséget, s öntudatuk csak akkor van, ha idegenekkel érintkeznek. Az egyik vándorköltő, aki a 90-es évektől harminc esztendőn át járta az országot és ünnepelt püspököt, főispánt, kis nemest, sőt gazdag városi iparosokat is, Berei Farkas András, a legmateriálisabb nemzetiséget hangoztatja: zöldségek, krumpli, káposztásrétes, „nem magyarnak való, ne is teremjen ilyen honomban”, kolbász is, ha nem zsírban főtt, csak arravaló, hogy a német a magyart vakítsa vele – „Magyarnak káposztát, a tótnak adj kását” – az ilyenfajta mondások e rendi nacionalizmus műveletlenebb köreiből származnak, félművelt emberektől, kiknek típusát Gaál György rajzolta meg 1803-ban Furkáts Tamásnak, a tudós palócnak leveleiben. Egy fokkal magasabb képet adott Gvadányi a Peleskei nótáriusról, akinek idegengyűlöletében egészséges reakció van a magasabb társadalmi osztályok németes és franciás kultúrája ellen, de aki mégis csak az akkori rendi műveltséggel és hazafisággal van megelégedve. Ezt pedig már nemcsak Kazinczy ostorozza, a magyar sallangokat, a hazafiság többé-kevésbé ízléstelen külsőségeit kényes ízléssel és keserű gúnnyal hanem Csokonai is, megírva Tempefői-jében a vidéki nemes öntelt hazafiságának szatíráját: „derék magyarnak lenni nem egyéb, hanem kihányt (paszomántos) ruhákban öltözködni, sok szép kopókat tartani, nyalka paripákon ugrálni… Káromkodni, ennyi, innya…” A külföldi haladást kívánó költők ugyanígy panaszkodnak a hazai nemesi életformákra, a mezei élettel járó elmaradottságra, akárcsak a kezdő felvilágosodás emberei. Kármán József szerint „a mezei élet nagy részben a tudományok terjesztésében akadály”, s „az a kis darab föld, amelyen lakik a mezei ember, az ő egész horizontja. Nem tudja, mi történik faluján kívül és azt hiszi, hogy megyéjének határdombján túl már ott kezdődik a Fekete-tenger”.

Szélesebb horizontra azonban kevesen vágyakoznak; az európai felvilágosodásnak leghatékonyabb adagait, a politikai gondolatokat nem hajlandó többé bevenni a vagyonát és előjogait féltő rendiség, úgyhogy a modernebb ideák csak a felszín alatt, látszólag közömbös formákban élhetnek. De életük pontosan megfigyelhető, s ezzel bizonyíthatjuk, hogy a XVIII. század felvilágosodásától egyenes vonalban húzódik a változás, a modernizálás szükségérzete egész a 30-as évek liberális reformnemzedékéhez. A felvilágosodási gondolatok a rendiség ez újabb megszilárdulása idején különösen két, egymástól eléggé távolfekvő területen figyelhetők meg: a gazdasági életben és a vallások egymásközti viszonyában.

Gazdasági téren még nincs arról szó, hogy a jövedelmezőbb gazdálkodáshoz más társadalmi és jogi berendezkedés szükséges, mint ami a Verbőczi-féle jogrendszer uralma alatt lehetséges; egyelőre csak józanabb, észszerűbb üzemvezetés, intenzívebb gazdálkodás szüksége merül fel, még pedig kétségtelenül külföldi felvilágosodási minták után. A helytartótanács tovább jár az úton, melyet Mária Terézia kijelölt számára: gazdasági könyveket irat és ad ki, melyekben értelmesebb mezőgazdaság, jobb bortermelés, dohány és ipari növények érdekében folytat propagandát. Nagy hatása van a pesti egyetem ökonómia-tanára, Mitterpacher Lajos könyveinek, a tiszta felvilágosodási szellemű Rumy Károly György 1808-i nagy német gazdasági tankönyvének, továbbá a Georgikon körül kialakult képzett gazdatársaságnak, melynek vezetője a korábban késmárki líceumi tanár, utóbb a Georgikon igazgatója és a Festetich-birtok jószágkormányzója, Asbóth János. Bár a Tessedik-féle gazdasági népnevelő törekvések épp ekkor jutnak végkép zátonyra, a Ratio alkalmazása tovább folyik a magyar mezőgazdaságban: új gépeket próbálnak ki, a Georgikon János főherceg közvetítésével egyenesen Angliából kap új gyapjúnyírógépet; kettős ekét használ, újfajta juhaklokat épít, a földbirtok bevételeit és kiadásait racionálisan állítja össze, s az egyik keszthelyi ünnepélyen – amelyeken a költészetnek és nemzeti érzésnek hagyományos barokk módokon áldoznak – báró Pászthory ezredes előadást tart, hogyan lehet – tanítás, felvilágosodás által – a racionális mezei gazdaságot a „közönséges gazdák osztályában” is meghonosítani.

Az új gazdasági módot nem hiába nevezték racionális, magyarul pallérozott gazdálkodásnak, fogalmában benne rejlett a felvilágosodás egész robbantó ereje, mely a régi helyére észszerűbb újat akar tenni. Világosan látható ez kisszántói Pethe Ferencnél, aki 1805-ben kiadja a „magyar mezei gazdaság tökélletesebbítésére” a „Pallérozott mezei gazdaság” hatalmas kötetét, s 1814-től kezdve a „Nemzeti gazda” c. hetilapot szerkeszti. Alig lehetne nagyobb ellentétet elképzelni, mint ami a rendi nacionalizmus multba fordultsága és a Nemzeti Gazda bátor reformtörekvései között van. Pethe Ferenc nem elégszik meg az intenzívebb gazdálkodás ajánlgatásával, bár e téren is igen sokat tesz: vidéki levelezőivel leiratja az ottani haladás újabb és újabb tényeit, s külföldi, német, angol, észt fejlettebb módszerekről és szerszámokról is beszámol. Felismeri a hazai gabonafajtáknak a világversenyben meg nem felelő voltát, s valódi racionalizmussal írja meg: „A mi mostani és mindenkori gabonaféléink kétségkívül akkori időben kerültek hozzánk, mikor a földműveléssel a nemzetnek legbutább része foglalatoskodott”, akik nem tudták megválogatni a növények fajtáit; ezt a munkát legalább most kell elvégezni. De mindezeken felül többnyire németből fordított cikkekben követeli az egész mezőgazdaság társadalmi és jogi alapjainak megváltoztatását. Mindjárt beköszöntő cikkében az Idő Lelkének (a német Zeitgeistnek) gazdasági hatását vizsgálva megállapítja, hogy a „francia zenebona”, azaz forradalom óta bizonyos, hogy a nemzet pallérozódásának szükséges következése a „nagybirtokoknak elaprózódása”, ez az egészséges folyamat, holott a másik, apró mezei jószágoknak egy kézre jutása, egészségtelen és a pallérozódásnak ártalmas. Nem kíván gyors változást, csak azt, hogy a kormány ne álljon útjába a nagybirtok feldarabolódásának és hogy megengedtessék, hogy nem-nemes is vegyen birtokot. „Mezei jószágok bírása – az Idő lelke szerint – nem különvett igazsága (joga) többé a nemességnek.” „A paraszt ember felszabadítása” is szükséges immár, hogy „elszenvedhetetlen nyomorgatása enyhíttessék”, itt is a kormány adjon szabadságot úrnak és jobbágynak, hogy egymás közt megegyezzenek. Egyes szolgáltatásokat, minő a paraszt munkáját akadályozó forspont, azonnal el lehetne törölni, másokra nézve csak külföldi példákat mer idézni, így, hogy Alsóausztriában a tized és kilenced a földesúr károsodása nélkül eltöröltetett, vagy hogy a burkusoknál (a Stein-Hardenberg reformra céloz) megszűnt az örök jobbágyság minden kéntétel (robot), minden urdolga, az észt paraszttal pedig, annak végleges felszabadításakor, együtt örvendez: „új nap sütött homlokukra”, s minden sorából kiérezhető, mennyire várja, hogy a magyar jobbágy homlokára is rásüssön ez új nap.

A század két első évtizedében ez minden képzett gazdasági író nézete, aminek igen nagy jelentősége van. Közöttük legélesebb profilja volt a régi magyar családból származó Berzeviczy Gergelynek, aki azonban szinte mint utolsó aufklärista, annyira hatása alatt állott a jozefinista felvilágosodásnak, hogy a nemzeti nyelvvel szemben ellenséges állást foglalt, a általában a német kispolgári racionalizmushoz hasonlóan, minden magyar specifikumot megvetett. Nagy műveltsége, világlátott volta egyébként is függetlenítette a hazai viszonyoktól, melyekben soha nem tudott megnyugodni: Széchenyi kritizáló és reformszellemének egy szikrája lobogott benne, a nagy reformer fajszeretete nélkül. Ő az, aki a Pethétől is terjesztett gondolatokat könyörtelen logikával rendszerbe szedi, a jobbágy szolgáltatásait és termelőképességét modern statisztikai módszerrel kiszámítja, s megállapítja, hogy az úrbériség uralma alatt emberi megélhetés szinte lehetetlen számára. A nemzeti közösségen kívül érezvén magát, földbirtokos társait kemény szavakkal vádolja a jobbágy elnyomásával: a „vad földesúrnak” az urbarium keretei közt is ezer eszköze van a paraszt kihasználására. És ezeket a nézeteit nemcsak latinul írt műveiben képviselte a század elején, hanem bécsi német folyóiratban is, ahol cikkei a magyar nemesség hírnevét annyira veszélyeztették, hogy bármennyire nem szívesen nyilatkoztak is külföldön a magyar konzervatív földesurak, egy-két válaszban mégis megpróbálták a jobbágy helyzetét szépítgetni.

Berzeviczyt elsősorban a felvilágosodástól táplált humanizmus nyugtalanítja és teszi a jobbágy érdekében a fennálló mezőgazdasági rend ellenségévé. Ugyanekkor tisztán gazdasági gondolatmenetek alapján is megrendül Európában a feudálisan kötött mezőgazdaság. Amit a szabad verseny elvének, a gazdasági liberalizmusnak megalapítója, Adam Smith 1776-ban elsősorban az ipari termelésre és kereskedelemre mondott ki: a középkorinak tartott kötöttségek megszüntetését, azt dolgozta ki a mezőgazdaságra nézve a német Albrecht Thaer a „racionális mezőgazdaságról” 1809-ben írt művében. Thaer a mezőgazdaságot oly iparnak tartja, melynek célja állati vagy vegetabilis termelés által minél több nyereséget hozni, azaz kapitalisztikus üzem, melyet minden kötöttségtől meg kell szabadítani, de egyszersmind attól is, hogy rajta mások, mint a tulajdonos, éljenek. Ezzel vége a feudális nagybirtok patriarchális gazdasági etikájának, a birtokosnak le kell mondania robotról és jobbágyszolgáltatásokról, de földjét tisztán kereskedelmi elvek szerint kell kezelnie és így nem kötelessége többé a rajta élő jobbágyok jólétére tekintettel lenni. Németországban az új, középkort tisztelő romantika vezető egyénisége, Adam Müller lépett fel e felfogás ellen, hangsúlyozva, hogy a föld nem lehet sivár üzérkedés tárgya, birtokosának mindenkor tekintettel kell lennie arra, hogy földje művelésétől rajta kívül sok más ember sorsa is függ; ezért a feudális-patriarchális kezelésforma, természetesen javításokkal, fenntartandó. Mikor Hardenberg Thaert Poroszországba hívta, s neki ott mintafarmot adott, a porosz junkerek nagy harcot kezdtek ellene, de a küzdelemben Thaer és vele a földtulajdon végletesen szabad mozgása, ennek racionális, liberális kapitalisztikus formája győzött. Nálunk ily harc nem fejlődött ki, Pethe és társai nézeteivel szemben a birtokososztály polemizálni sem tartotta érdemesnek, annyira biztos volt a Hármaskönyv, ősiség, kizárólagos nemesi birtokjog állandó érvényében.

Így aztán nálunk az új konzervatív romantikus ideák fel sem tűntek, pedig egyedül ezek lettek volna alkalmasak Széchenyi fokozatos reformjának a közvéleményben megtámasztására. Ehelyett a racionalisztikus gondolkodás folyományaként már e század elején hatalmába keríti a gondolkodó főket Thaer felfogása, s amikor Verbőczi tanai nem tarthatók többé, az egész birtokos osztály egyszerre áttér a teljes szabadtulajdon, a föld szabad forgalma liberális elvére. Látni fogjuk, hogy a föld újabb megkötésének módozatai később, a kiegyezési korszakban sem találnak nagyobbszámú pártolókra. A birtokforgalom még oly célszerű korlátozásától való irtózás a XIX. század elejének e felvilágosodási gazdasági elveire vezethető vissza.

Nem kevésbé iránytadó volt az egész XIX. századbeli fejlődésre az a felfogás, melyet a század eleje a felekezetközi életre nézve képzett ki. Már láttuk a II. József toleranciája szellemében hozott 1791 : XXVI. törvénycikket, mely a vallási küzdelmek zárókövének nevezhető, s mely ebben a korban is érvényben maradt, mert a benne megnyilatkozó szellem megfelelt az általános közszellemnek. Katholikus és protestáns között a vallásgyakorlat egyenlő jogait állapította meg, kivéve azon egy rendelkezését, mely szerint a vegyes házasságok katholikus pap előtt kötendők és a katholikus atyától származó gyermekek – viszonosság nélkül – mind katholikusoknak nevelendők. A két fél emberei tovább is vitatkoznak, egyrészt a Mária Terézia-korabeli elnyomást vetik szemére a protestánsok a katholikusoknak, másrészt az 1791-i törvény végrehajtásával elégedetlenek. Különösen sok nehézséget okoz a vegyes házasságok kérdése mellett az éttéréseké, melyekre nézve a törvény hosszú megelőző oktatást ír elő. Ezeket a panaszokat időnként mindkét fél tüskés bokrétába kötve mutatja be a másiknak, így 1803-ban Berzeviczy Gergely a protestánsok sérelmeit, 1825-ben Hohenegger Lőrinc a katholikusokéit, de mennyire különbözik már ez a vitatkozás a korábbi századok hitvitáitól! Azzal mindkét fél tisztában van, hogy nagyobb tömegeket nem hódíthatnak el egymástól; a földesúri jog sem érvényesül többé vallási ügyekben, felekezetileg zárt, egységes terület nincs többé az országban, kiki szabadon telepedhetik meg más vallású többséggel bíró városban vagy birtokon. Ezek következéseként a teológusok sem támadják többé a másik felekezet hitelveit, a szó igazi értelmében vett hitvita nincs többé, s amennyiben pl. Báthory Gábor dunamelléki református püspök 1822-ben még felveti a XVII. század állandó kérdését, van-e, lehet-e egyedül üdvözítő ekklézsia, erre a katholikus válasz ily cím alatt jelenik meg: „Így kapnak belénk a protestáns urak, a tolerantiáról, felebaráti szeretettel kérkedésük ellenére elégséges ok nélkül.” Ez már a XIX. század liberális attitüdje, ez a kor nem akarja többé meggyőzni a másik felet, hanem a toleranciára hivatkozva saját vallási életének minél teljesebb szabadságát akarja biztosítani, s azontúl a másik féllel többé nem törődik.

Kétségtelen, hogy a korábbi századokhoz képest az ily állásponthoz vezető út a vallási közömbösség és lanyhaság területein át vezetett. A XVIII. század második felében szinte két nemzedék nőtt fel a felvilágosodásnak vallásellenességtől duzzadó emlőin, s már láttuk, mint tört ki mindennemű egyházgyűlöletben és tökéletes laicizmusban ez a fejlődés a 90-es évek politikai irodalmában. Azóta ezek a hullámok is elcsendesedtek, de megmaradt a vallási dolgok iránt való nagy közömbösség. Egész világosan megfigyelhető ez a katholikus részen, ahol a század első felében még a papság körében is igen erős volt a jozefinizmus. Azok a katholikus lelkészek és teológiai tanárok, akik még II. József pozsonyi és pesti, állami papnöveldéiben tanultak, egész működésükben sem szabadultak többé jozefinista és janzenista emlékeiktől. De nemcsak az ő felvilágosodási hajlandóságuk segítette elő a katholikusok közt a közömbösség terjedését. A személy szerint vallásos Ferenc királynak hosszú uralkodása alatt az államhatalom már alig volt katholikusnak nevezhető, s a katholikus egyházzal szemben folyvást laikus elveket érvényesített amellett, hogy külsőleg katholikus jellegét fenntartva, épp a katholikus egyház ügyei felett gyámkodott és azokban teljhatalommal rendelkezett. Súlyos csapás volt a magyar katholicizmusra, hogy miután Napoleon a pápát éveken át fogságban tartotta, a bécsi kormány ez alkalmat felhasználta a vele való kapcsolatok megszüntetésére és ezeket még utóbb is mindenképen nehezítette. Így a pápának és amikor volt, bécsi nunciusának szinte a 40-es évekig alig volt irányító befolyása a magyar katholikusokra, akik évtizedeken át ki voltak szolgáltatva a bécsi jozefinista államtanácsosoknak, pedig ezek az apostoli magyar király főkegyúri jogán rendelkeztek. Az esztergomi érseki szék csak úgy, mint más püspökségek, hosszú időn át nem töltettek be, herceg Batthyány József 1799-i halála után a jámbor, erélytelen fiatal Károly Ambrus főherceget nevezték ki hercegprímásnak 1807-ben, s ennek egy év mulva bekövetkezett halálától kezdve 1818-ig újból üres volt a magyar katolikusok e vezető méltósága. Az új érsek, Rudnay Sándor 1822-ben nemzeti zsinatot tartott, s a hitélet emelésére hasznos határozatokat hozott, amelyeket azonban a kormány nem engedett kihirdetni, aminthogy zsinatokat sem engedélyezett előbb és utóbb. Az egyházi ügyek legfőbb referense 1802-től 1828-ig Lorenz államtanácsos, jozefinista pap volt, aki az állam uralmát minden eszközzel iparkodott fenntartani az egyház fölött, s akinek a főkegyúri jognál fogva a püspöki székek betöltésére is nagy befolyása volt. Az egri püspökség rendkívül nagy területének felosztása, s belőle 1804-ben az új kassai és szatmári püspökségek kiszakítása, valamint az érsekségre emelt egri egyházmegyének a szepesi, rozsnyói, kassai és szatmári püspökségekből való létesítése tisztán adminisztratív újítás volt, nemkevésbbé 1816-ban a munkácsi püspökségekből az eperjesi görög katholikus dioecesis kiszakítása. A II. Józseftól eltörölt bencéseknek, cisztercitáknak és premontreieknek 1802-ben történt helyreállításába a kormány a rendek kívánságára csak nagynehezen egyezett bele. A szemináriumokat ugyan helyreállították a tridenti zsinat értelmében a püspöki székhelyeken, de a Mária Teréziától a jezsuita vagyonból alapított vallásalapot továbbra is az állam kezelte a helytartótanács útján, ő nevezte ki a katholikus iskola tanárait, sőt még a papi szemináriumok teológiai tankönyveit is ő engedélyezte, gondoskodván arról, hogy azok az államhatalom hegemoniáját jozefinista szempontból hirdessék. Így érthető, hogy nem egy helyen maguk az előljárók tanították a kispapokat arra, hogy a breviárium olvasása elavult dolog, a szemináriumokban nem egyszer kigúnyolták a hitágazatokat és Severoli nuncius, aki VII. Piustól kinevezve képviselte Bécsben a szentszéket, tudomást szerezvén ily esetekről, nem mehetett el az illető szemináriumokba, mert a bécsi kormány nem engedte meg neki a püspökségek meglátogatását. Ferencnek évtizedeken át legbizalmasabb embere, Baldacci államtanácsos, a katholikus egyháznak elkeseredett ellensége volt. Az államhatalom pedig arra használta fel szinte korlátlan befolyását, hogy az egyházat az ő rendőri szervezetébe beolvassza és hasznosítsa, általa megbízható alattvalókat neveljen. A helytartótanács az állami tisztviselőnek tekintett papok számára a prédikáció tárgyait is megszabja és a keresztelés után a himlőoltásról, majd a burgonyatermelésről beszélteti őket, sőt nyomtatott magyar-, német-, tótnyelvű szentbeszédeket tukmál reájuk. Megszabja az alapítványi misék végzésének módját, beleszól a lelkigyakorlatokba, bőjtbe, vegyes házasságokba, – sohasem az Egyház, hanem a saját érdekeit követve.

Így értjük meg a hitélet elhanyatlását és a felvilágosodott indifferencia nagyfokú terjedését. Ebben a korban már ismeretes Magyarországról, hogy – a barokk korral ellentétben – a szentségekhez ritkábban járulnak az emberek, mint más nyugati országokban. Ez a közömbösség tette lehetővé, hogy a külső dísz fenntartása, a főpapok politikai méltósága, az ünnepnapok fényes nyilvános megülése mellett a katholikus társadalom nemcsak egyházának vezető befolyásáról mondjon le vagy e lemondásba hallgatólagosan beletörődjék, hanem abba is, hogy a fentiek szerint az Egyház a vele szemben lényegileg ellenséges államhatalomnak alávettessék. Hogy a katholikus társadalom nagyobb felindulás nélkül nézte alapítványainak állami kezelését és hogy hosszú ideig tűrte, hogy a katholikus iskolákra az államhatalomnak sokkal nagyobb befolyása legyen, semmint a protestánsokra: ez a fejlődés a múlt század elejének felvilágosodott közömbösségében bírja gyökereit. De ugyanez tette lehetővé azt is, hogy a százados ellentétek katholikus és protestáns közt háttérbe szoruljanak, a kölcsönös bizalmatlankodás helyébe mindent átfogó nemzeti érzés lépjen. A nemzetiség oly intenzitással jelentkezik, hogy a tolerancia gondolatától már meggyöngített vallási különbségeket szinte kitörli a társadalmi életből. A korábbi századokban elképzelhetetlen lett volna az olyan nyilatkozat, aminő Németh Mihály sövényházai plébánosnak a győri püspöktől jóváhagyott könyvében olvasható: „A nemzeti egység és szoros összetartozás arra int tégedet, hogy a hazafiak közt választást ne tégy a közjónak ügyelésében, akárki legyen, akármicsoda valláshoz ragaszkodjon, mert a másvallású azáltal, hogy veled a hit dolgában meg nem egyez, téged meg nem bántott, sem az ő más valláson való léte okot arra nem ád, hogy vele ellenkezz, és őtet üldözzed. Melyből az következik, hogy mind az emberiség, mind a hazafiúság ellen vétesz, ha valakit azért gyűlölsz, hogy azt nem hiszi, amit te jóváhagysz. Vajmi nagy kárára volt a’ mindenkor nemzetünknek régi időktől fogva, hogy a vallás dolga oly szerteszéllel verte a hazafiaknak szíveit, hogy egymásra mint ellenkező felekezetek tekintenének. Hála legyen a magyarok Istenének, hogy már az idvességes békesség és felebaráti szeretet jó talpra kezd állani.” A felekezeti megoszlás a barokk-kor katholikusát kesergésre és egyúttal erős szándékra hangolta, hogy a térítés által az ország egységét újra helyreállítsa, – az ilyen hangok a XIX. század elején már alig hallatszanak, s ha igen, reménytelenség és kényszerű lemondás kíséri őket. Így a nagy történettudós Fejér György prédikációjában, melyet az ősi Nagyboldogasszony-templomban (a mai Mátyás-templomban) tartott 1832-ben: „Nem volt elég a magyar földnek magyar vérrel áztatni Mohácsnál; nem volt elég a magyar vitézség dicsőségének porba temettetnie; nem volt elég a magyar szabadságnak mintegy másfélszázadnyi bilincsbe verettetnie: a magyarnak szüksége volt véreitől el is szakadnia, más hitet keresnie, más egyházat szereznie, más kenyérrel áldoznia. Oh vajha vérontásommal eltörülhetném e hasonlást. De hijába! S így az ősi hittel és Anyaszentegyházzal csak mi maradtunk római katholikusok Máriának, Krisztus Urunk anyjának öröki…” Ez talán az utolsó sóhaj, mely nyom nélkül hangzik el a vallási szétszakadás tényét végleg elismerő közömbösségben, ebben a XIX. századot annyira jellemző jelenségben, mely a történés során nagy előkészítője lett a felekezetek nemzeti összefogásának.

Hasonló hitbeli lanyhaság, s ezzel kapcsolatban a „státus” és a „haza”, meg „nemzet” fogalmának mindenek fölé helyezése figyelhető meg a protestánsoknál is. Kis János evangelikus püspök, Kazinczy szelidlelkű barátja, világosan felismeri e közömbösségnek a francia forradalom hatásaival való összefüggését: a francia revolúció minden népre nagy benyomást tett és „ugyanez a forró részvétel, melylyel a világ történetei vizsgáltatnak, csaknem minden vallásbéli dolgokról való gondolkodást kizár a szívből. Bámulva s mintegy elkábulva csudáljuk a naponkint jobban összecsoportosodó változásokat; a magunk megerőltetéséig elmerülünk a leendőkről s lehetőkről való jövendölésbe. A politikai beszélgetések, okoskodások, feszegetések, habár azokban naponkint ezerszer hibáznak, megcsalattatnak is, szüntelen való foglalatosságaik mind a kicsinyeknek, mind a nagyoknak; a vallás szózatját hallani senkinek sincs ideje.” Kis Jánosnak egyéni fejlődése is jellemző a korra: már a soproni ágostai gimnáziumban Voltaire, Rousseau, Montesquieu, Helvetius, Machiavelli voltak olvasmányai, hite csakhamar megrendült, azonban sikerült felismernie, hogy a vallás és hit részletei mégis megférnek a felvilágosodott józan ésszel. Mikor utóbb a vallástalanság terjedése miatt panaszkodik, nehéz megítélni, vajjon belsejében nem tartja-e azt szükséges folyamatnak. Szerinte a „vallás szeretés” azóta is kisebb, hogy a tudományok világa – a renaissance-ban – újra felderült, hogy a protestantizmus megszüntette a katholikusok „szolgai félelmét”, amiből a „vallásbéli buzgóságnak néminemű meghidegedése” származott; ma általában kisebb a vallás tanítói tekintélye a közönségben, minek jele az is, hogy a nagyobb családok fiai papnak nem mennek. Általában elsősorban a protestáns írók és tudósok körében találkozunk a század első harmadában német mintára a neohumanizmus gondolataival, azon irányéival, amely Herder „humanitása”, Schiller és Goethe „tiszta emberisége” megvalósításába helyezi a művelt lét célját, s amely felekezeti, sőt nemzeti ellentéteken is túlemelkedve, az antik művészet légüres régióiba akar emelkedni. Kazinczy férfikorán, elhagyva az ifjúkor forradalmiságát, ez a neohumanista ideál uralkodik és ad neki erőt és kedvet a „zsíros magyarság”, a „debreceni” szokások lenézésére. De általában, amint Kazinczy is tüzes magyar maradt, csak a műveletlen magyarságot vetette meg, úgy a hazai neohumanizmus is megelégszik a felekezeti ellentétek végleges kiküszöbölésével, velejében nacionalista színezetű és a nacionalizmus diadalútját készíti elő. Ezen az úton lényeges előrehaladás volt a felekezeti közömbösség terjedése, s nem véletlen dolog, hogy éppen Kazinczy az, aki erős kálvinista kapcsolatai mellett is a bencés Guzmics Izidorral éveken át tárgyalta a vallások egyesítésének utópiáját. Hogy azonban e folyvást terjedő közömbösségnek közepette éppen a mélyebben gondolkodó írók és költők gyökereznek erősen dunántúli katholikus-barokk vagy tiszántúli kálvinista-felvilágosodási hagyományokban, ez a rendi nacionalizmus általánossá válását illetőleg mellékes jelenség. Katholikus és protestáns ellentét fölött egyetlen égbolt domborodik, a nemzetiségé, mely azonban még csak a nemeseket, a rendeket foglalja magában; e tekintetben a félművelt kisnemes és Kazinczy, Virág, Berzsenyi, vagy az ország első méltóságai egy lelkiséget mutatnak.

Ferenc király uralkodása 1792-től 1836-ig a 90-es évek forrongását és Széchenyi korszakát íveli át, közben terül el a rendi nacionalizmus nyugalmas korszaka. Király és rendek kompromisszuma továbbra is fennáll, s ha azt a bécsi kormány meg is szakítja, ellene a rendiség nem alkalmaz szélsőséges eszközöket és nem utasítja vissza a békét ajánló kezet. A kompromisszum értelmében a lényeges alkotmányjogi kérdésekben az elmult századok dualisztikus küzdelme helyébe állandóság lép, az alkotmány fontos pontjainak érvényét a király nem vonja többé kétségbe, tehát hatalmi politikájáról bizonyos korlátok közt lemond. Ezen pontokat, melyek a kompromisszum értelmében változhatlanok, az ú. n. fundamentális, sarkalatos törvények írják körül, melyek közé tartoznak egyrészt a nemzeti önállást biztosító artikulusok, így törvénybeiktatott hitlevél, az 1791/92. országgyűlés közjogi artikulusai, továbbá a rendi jogokra nézve az 1741:VIII. törvénycikk a nemesi föld adómentességéről, az 1741:LXIII. törvénycikk az insurrectio kiállításáról. A fundamentális törvény fogalma, mely, mint láttuk, XVII. századi nyugati eredetű, már a magyar közjog tankönyveibe is belekerül. Ugyancsak magyarrá hasonult a különböző nyugati, természetjogi, rousseaui társadalmi szerződés elmélete: kormány és rendek közt paktum van érvényben, principale pactum regiminis, mely az ország jogainak megtartásáról kezeskedik. Mindez nagy bátorsága és vigasztalása a rendeknek, miként az 1792. országgyűlés megnyitásakor mondta Batthyány József hercegprímás a hitlevélre nézve: „A felséges ausztriai ház Ferenc első királynak köszönheti, hogy a hitlevélnek ezen világosításával királyi széke és az országnak alkotmánya örök bátorságban helyeztetett és a kötések változtathatatlanokká tétettek.” A rendi dualizmus hatalmi esetlegességének kitett változékonyságából így emelkedik ki az „immutabile” magyar alkotmány, mely ámbár még csak a rendeket foglalja magában, de az idegen királysággal szemben egy egész nemzet öntudatát képviseli, s ennélfogva szinte észrevétlenül veszi át mindazon pretenziókat, melyek egy valódi modern európai konstitúciónak velejárói. Saját jogállásukat érintő kérdésekben a rendek még szűkkeblű előjogosak, de közjogi vonatkozásokban már öntudattal képviselik Magyarország összes lakosait, s úgy érzik, hogy mögöttük „polgári társaság” áll. Az avita constitutio hagyományos rendi kifejezését már 1805-ben „ősi polgári alkotmánynak” fordítják magyarra, s 1807-ben büszkén kijelentik: „Mi itten nemcsak a nemességnek képviselői, de az egész népnek védelmezői vagyunk.” A magyar alkotmány így lesz egy nemzet modern közjogi kifejeződésévé akkor, amikor belső tartalmában még mindig csak a kevesek foglaltatnak. Egy ilyen modern konstitúció változhatlanságát fejezi ki egy 1812-i országgyűlési felirat: „a magyar constitutio, minthogy a polgári társaságnak láncszeme, a jussok és végrehajtó hatalom talpköve, annak méltóságát sem a fejedelemnek, sem a népnek megcsonkítani nem lehet.” A XIX. század alkotmányos államának formája és igénye rejlik ezekben, s a következő évtizedek feladata lesz, hogy megfelelő belső tartalommal ellássa.

Ez az alkotmány most még belső ellentmondásoktól beteg és bármennyire erősítgeti is állandóságát és változatlanságát, napról-napra kénytelen kisebb-nagyobb megalkuvásokra. Önáltatás benne az egész nemzet, a nép képviselete, de hasonlóképen önáltatás az, mintha a királlyal szemben a hatáskör a nemzet érdekeit kielégítően volna rendezve. Ferenc király 1812-ig, s azután 1825-től haláláig megtartotta hitlevelének és a fundamentális törvényeknek azon rendelkezését, mely szerint háromévenkint országgyűlést kell tartani, s a hadiadó és katonaállítás kérdését a rendekkel egyetértésben kell elintézni. Több országgyűlést tartott, mint elődei a XVIII. század egész folyamán, s országgyűlésein a régi patriarchális hang barokk változatain beszélt hű magyarjaival. 1792-i megnyitójában kijelentette: „Most igazán boldognak érzem magamat, amidőn a jószívű magyaroktól magamat körülvéve szemlélem”, – ugyanekkor a királyné németül mondta: „Ezt a nemzetet mindig igen szerettem és örökké szeretni fogom.” Ferenc vonzalmának állandó nyilatkozatait részben az magyarázza, hogy az ő kormánya is végkép lemondott a rendi különbségek megszüntetéséről: a francia forradalom szörnyűségei mindörökre elvették Ferenc császár kedvét attól, hogy birodalmában a fennálló társadalmi rendhez hozzányúljon; ezért osztozott ő a magyaroknak a rendi társadalmat konzerváló törekvéseiben és őket a felforgató egyenlőséggel szemben szövetségeseinek tekintette. 1808-i megnyitójában ezt így fejezte ki: „Magyarok! minden nemzetek és egész Európa szemei tireátok figyelmeznek! Ti egész dicsőségteket és boldogságtokat constitutiótokban helyezitek, én nem kevésbé dicsekszem vele, hogy királyotok vagyok. Folytassátok tovább is magyarságtokat” (azaz a rendi alkotmány kereteiben való életet). Király és rendek közötti kompromisszumnak éppenséggel nem ideális, hanem jól felfogott érdekközösségen nyugvó alapjait Ferenc király 1820-ban, amikor a pesti hadgyakorlatok alkalmával a vármegyei rendek üdvözölték, a német publicisztikában is nagy feltűnést keltve jelölte meg: „Totus mundus stultisat – az egész világ megbolondult és elhagyva régi törvényeit, képzelt alkotmányok után szalad; Ti tartsátok meg érintetlenül azt, melyet őseitektől örököltetek, s szeressétek azt és én is szeretni fogom, megtartom és utódaimra áthagyományozom.” Ugyanezen érdekközösségre hivatkozik 1825-i országgyűlési megnyitóbeszédében: „Az én magyarjaim messze kárhoztatták azon veszedelmes érzeményeket, melyek Európának sok tartományait a végső sanyarúságba ejtették”, s az ő boldogságukat az Istenbe vetett hit, a fejedelem iránt való feddhetetlen hűség, s „az ősi szerződéseknek, melyet a sok századok, a tapasztalás megszentelt, buzgón való megtartása” eszközli. A reformabszolutizmus II. József korában halálos ellenségét akarta megsemmisíteni a magyar rendiségben, most pedig Ferenc király, lemondva a reformokról, szinte egyetlen szövetségesét látja benne, annyira meg van győződve, hogy a magyar rendiség nem hajlandó a nyugateurópai evolúcióért helyéből kimozdulni. De hogy a király őszintén, komolyan a magyar alkotmány fenntartása mellett lehessen, ennek előfeltétele az, hogy a rendi alkotmány ne legyen veszedelmes a királyi kormányzás hagyományos, abszolutisztikus irányára.

Ferenc király egyéniségét hasztalan próbálnók magyar viszonylatban megismerni, ő a magyarsággal szemben sohasem foglalt el valami egyéni pozíciót, mint Mária Terézia, sőt II. József is; az ő egyéniségét csakis a monarchia köreiben, császári hatalma gyakorlásában ismerhetjük. Lipót király legidősebb fia és örököse sok tehetséges testvér közt nem annyira szellemben, mint akaraterőben tűnt ki. Politikai irányát ifjú korában a francia forradalom tapasztalatai, nagynénjének, Mária Antoinette-nek és királyi családjának halála, majd a Martinovics-féle és a vele párhuzamos ausztriai összesküvés szabták meg. Mikor a Martinovics-összeesküvés felfedezése után testvére, Sándor Lipót nádor eléje terjeszti a programmot, mely minden sorában az új ideáktól való rettenet tükrözteti vissza és politikai és társadalmi téren egyaránt megállást, sőt reakciót hirdet: Ferenc megtalálta uralkodása még hátralevő negyven esztendejének programmját, melyhez a gyönge intellektusok módjára görcsösen ragaszkodott, jól tudva, hogyha azt elereszti, újat többé magától nem fog alkothatni. Ez a negyven esztendő más népeknél a gyors változás, tüneményszerű fejlődés éveit foglalja magában: a Habsburg-monarchiában és ott, ahova ennek keze elért, tehát német és olasz földön, a megállás korszakát, melyet később a szentszövetség, vagy Metternich korszakának neveztek. A valóságban Ferenc alakította ki e korszak sajátságait, abszolutizmusának dekadens, műveletlen vonásai az ő egyéniségére vallanak.

Tényleg a Ferenc-féle abszolutizmus az európai abszolutisztikus fejedelemség fejlődéstörténetének egy utólag odabiggyesztett, fölösleges és így ártalmas fejezete. Nyugaton az abszolutizmus megtette kötelességét, mikor az elavult rendiséget félretolta és saját tekintélye alatt egymással megférő, egymással többé-kevésbé homogén társadalmi osztályokat képezett ki, melyek viszont az abszolút királyságot tolva félre, átvehették, mint nemzet, a saját kormányzásuk nehéz feladatát. Ferenc császár ennek a fejlődésnek állott útjába, ezt tartóztatta fel negyven esztendőn át, s népei életéből negyven esztendőt rabolt el. Ezért lehetetlenség Ferenc korszakát fehérre mosni a népek és nemzetek előtt, melyeknek ekkora kárt okozott. De abszolutizmusa nemcsak elkésett, megokolatlan, hanem egyúttal alacsony színvonalú, műveletlen is volt, s ebben erősen hasonlított I. Lipótéhoz. Mária Terézia és fia még erősen belenyúltak a társadalmi rétegeződésbe, s annak igazságtalanságait és ügyetlenségeit eltörlendők, jobbágyreformot, gazdasági, egészségügyi felemelkedést, a bürokrácia megjavítását, a felsőbb osztályok beteges túlhatalmának visszaszorítását hozták programmjukban. Ferenc megelégedett a mozdulatlansággal, de ha valaki a változó világban negyven esztendőn át mozdulatlan, akkor is elmarad, s ez történt Ferenc népeivel. Reánk magyarokra a török korszak másfél százada után Ferenc uralkodása megint egy elveszett emberöltőt jelentett.

Abszolutizmusának az ő egyéni félelme lévén motívuma, természetes, hogy annak egész jellege is az ő egyéniségétől függött. Uralmára személyes bizalmatlansága nyomja rá bélyegét, ez teszi azt valóságos kabineti abszolutizmussá. Nemcsak, hogy tehetséges testvéreiben nem bízott, s ezért Károly és János főhercegeket mindvégig távoltartotta a kormánytól, másoknak csak provinciális hatáskört engedett, így Rainernek Itáliában, Józsefnek Magyarországon, a már készen átvett hivatalszervezetben sem bízott, hanem felelőtlen bizalmasoktól vette körül magát. Mária Terézia folytonos kormányzati reformjainak célszerűbb, az alattvalók ügyeit jobban és gyorsabban elintéző bürokrácia kialakítása volt a célja, holott csak azért forgatta ide és oda a központi hivatalszervezetet, hogy bizalmatlanságát érvényesítse és a hivatali szervezetben kegyenceinek befolyást biztosítson. Kegyencekről a szó igazi értelmében nem lehet beszélni: Ferenc senkit sem szeretett, mindenkiben csak eszközt látott az ő fejedelmi kötelességei végrehajtásában; ezeket a kötelességeket komolyan, becsületesen vette, de nem mint államférfiú, hanem mint közepes hivatalnok, akárcsak egy udvari tanácsos. A monarchia minden részéből bejött felterjesztéseket maga intézte el, de nem saját feje szerint, mint Mária Terézia, – ehhez az ő feje gyönge volt: a tartományban és országos hatóságoktól, a cseh, német, magyar, erdélyi kancelláriáktól bejött iratokat a Mária Teréziától felállított államtanács tagjai láttál el votumaikkal, de Ferenc ezekben sem bízott, s aktáikat felelőtlen emberek kezébe adta, akik titkos kabinetjében dolgoztak, s akiknek hatásköre hivatalosan ismeretlen volt. A valóságban ezek a tanácsosok a monarchia legfontosabb ügyeiben döntő szóval bírtak, mert egyszerű, gyakran fénytelen és jövőtlen egyéniségükben Ferenc jobban bízott, semmint testvéreiben, vagy a kancelláriák, helytartótanácsok és guberniumok vezetőiben. Eleinte nevelője, a jóindulatú, gyönge Colloredo gróf az ő első tanácsadója; mellette a külügyekben a forradalom elszánt ellensége, Thugut; a belügyekben egyelőre még a csehnémet feudális urak érvényesülnek, gróf Kollowrat Lipót vezetése alatt, akinek sikerül 1801-ben az államtanács hegyibe az ú. n. állam- és konferenciaminisztériumot ültetni. Ferenc azonban lassankint abbahagyja a minisztérium üléseire járást, mindent írószobájába koncentrál, még a legfontosabb aktákat is ott őrzi, így a Martinovics-per iratait, sok aktacsomónak sajátkezűleg készít papiroskötést. A francia háborúk periódusában kedvetlenül és ellenkezve, de néha mégis rábízza legalább a hadügy vezetését Károly főhercegre, 1808-ban Kollowrat távozik, megbuktatja a korzikai származású, magyar állampolgár Baldacci Antal báró, akinek befolyására Ferenc már az előző évben megszüntette a konferenciát. A Rainer főherceg vezetése alá adott államtanács azonban tehetetlen Baldacci hatalmával szemben, ez, mint a kabinet tagja, titkos referendárius, adja be ideáit koronás urának, aki azokat vakbizalommal fogadja. Ettől kezdve válik divattá, hogy a legfontosabb ügyek, a monarchia életkérdéseit illetők, „im geheimen Wege” vagy „im Cabinetswege” intéztetnek el, vagy pedig – nem intéztetnek el: például József nádor legjobb szándékú felterjesztéseit válasz nélkül hagyja bátyja, ha Baldacci úgy kívánja. Külsőleg Baldacci befolyása Metternichnek 1814-ben történt hivatalba lépése óta visszaszorul, a legfőbb számszék elnöke lesz, de mint ilyen is titokban tovább működik a császár kabinetjében. 1814-ben újra felállítják a konferenciát, melynek Metternich, Wallis és gróf Zichy Károly, a korábbi reformer országbíró, utóbb reakcionárius pénzügyminiszter és egy tábornok a tagjai; 1825-ben Zichy halálával belép a konferenciába gróf Kollowrat Ferenc Antal, aki ettől kezdve húsz éven át a belügyekben vad makacssággal képviseli a Ferenc-féle mozdulatlanságot. Mint az államtanács belügyi szekciójának feje, a reakciós rendszer további fennállásáért Kollowrat felelős, aki sikerrel utasítja vissza Metternich különböző kísérleteit a belügyi politikát illetőleg. A császár neki, öreg korában, már csak kelletlenül engedelmeskedik, s mellette tovább is felelőtlen kabineti tanácsosokkal dolgozik.

A titkos kabinet javaslatai és döntései számára a rendőrség szolgáltat anyagot. A kabineti abszolutizmus Ferenc alatt tulajdonképen rendőruralom, s ez jelöli ki igazán alantas színvonalát Mária Terézia korszakával szemben. A politikai rendőrség a felvilágosodott abszolutizmusok utolsó korszakának teremtménye: a XVII. századi Franciaországban megalapítva, II. Frigyes ültette át Poroszországba; Bécsben II. József kezdeményét II. Lipót fejlesztette ki; Ferenc eleinte nem sok súlyt helyezett rá, de még a 90-es években felfedezte az újítások eltávoztatását illetőleg a rendőrség nagy jelentőségét. Titkos chiffrekabinetet állít fel, melyet 1812-ben saját titkos kabinetjébe olvaszt be, úgyhogy a postahivataloktól beszolgáltatott és egyéb módokon felbontott diplomáciai vagy magánlevelek a lehető legrövidebb úton kerülnek íróasztalára. Levélátvizsgáló páholyokat az 1806-i rendelet állít fel, a határállomásokon kívül Magyarországon Budán és Pozsonyban. Az uralom fenntartása, újító politikai mozgalmak távoltartása mellett cél a lélek elnyomása is, mert ez az a megbízhatatlan elem, mely oly gyakran elégedetlen a fennállóval és a régivel. Ezt a feladatot is a rendőrminisztérium, a Polizeihofstelle látja el, alája rendeltetik 1801-ben a cenzúrát, 1803-ban az ú. n. recenzuráló-bizottságot, mely a II. József és II. Lipót-féle szabados korszak nyomtatványait utólag vizsgálja át és azokból 2500 könyvet eltilt; 1802-ben azt is kimondják, hogy valaki hagyatékában talált könyveket az örökösök csak akkor vehetik át, ha bebizonyítják, hogy tudományos szempontból olvasnak. A külföldi könyveket a rendőrség már a határokon lefogja, folyóirat csak a bécsi kormánnyal jó viszonyban levő, tőle sugalmazott jöhet be, az itthon megjelent könyvek több cenzúrán esnek át, így a magyarok a helytartótanács cenzorai, azután a bécsiek kezébe kerülnek, s végső fokon mindig a rendőrminisztérium érdekei érvényesülnek, melyet 1817-től kezdve Sedlnitzky gróf páratlan makacssággal, műveletlenséggel és gonosz indulattal vezet. Ferenc rendőrsége példátlan feladatra vállalkozott: hogy Közép-Európa térségeiről kiirtsa a könyvet, s bár a fenti intézkedések bevezetéseül már 1798-ban eltiltották az ú. n. Lesekabineteket, minők a magyar városokban is voltak, 1799-ben pedig mindenféle kölcsönkönyvtárakat, – természetes volt, hogy ez a törekvés teljes eredményre nem fog vezetni, de nagy károkat igenis okozhat. A rendi nacionalizmus mozdulatlansága és hogy oly hosszú időn át nem volt képes evolúcióra a reform felé, bizonyára abból is következik, hogy a nemesi nemzet és polgárság rétegei többé nem oly könnyen jutottak hozzá nyugati könyvekhez, mint a XVIII. században. A főurak összeköttetéseik folytán kaptak ugyan külföldi könyveket és folyóiratokat, de érdeklődésük az általános mozdulatlanságban erősen lelohadt: a nagy főúri könyvtárak, melyek az előző században a felvilágosodás minden, főként francia termékét egybehordták, egyszerre elapadnak vagy sekélyes anyaggal, regényekkel, képzőművészeti gyüjteményes munkákkal telnek meg.

Bocskoros nemesek mezőgazdasági munkában.
Mezőcsát mezőváros 1771. évi határtérképének rajza után, melyet Győrffy István Nemzeti Múzeumi igazgató-őr fedezett fel és engedett át felhasználásra. Az egytelkes, bocskoros vagy compossessor nemesek teljesen paraszti viseletben dolgoztak; a magyar parasztságra a XIX. század második negyedéig jellemző rövid ing is látható a képen, nemességüket egyedül a felső képen világosan látható sarkantyúk bizonyítják.

A rendőrségnek e lélekellenes hatása mellett jelentékeny az a demoralizáció is, melyet a politikai rendőrség titkos denunciásaival és állandó zsoldban álló levelezőivel okozott a monarchiában, így Magyarországon is. 1798-ban József nádorral megbeszéli a kormány, hogy a titkosrendőrség büróit feltűnés nélkül kell bevezetni nálunk, s úgy látszik, a bécsi udvari rendőrhatóság a causarum regalium director, a rendiség főállamügyésze és az országbíró közvetítésével rendezi be irodáit Pozsonyban, Nagyszombatban, Debrecenben, Sopronban, Pesten, Temesvárott és Zágrábban. Titkos levelezői rendesen államhivatalnokok, városi tisztviselők; feles számban német anyanyelvűek; az országgyűléseken, amelyek ügyeivel ilyenkor Pozsonyba lehelyezett külön rendőrhatóság foglalkozik, városi követek vagy a távollevők ablegátusai. Vannak magasállású urak, így gróf Zichy Károly, akik, ha Magyarországon járnak, tapasztalataikról lojalitásból egyenesen a királyt értesítik, aki azonban az ő felterjesztéseiket is rendőri jelentéseknek tekinti. A fizetett spiclik minél veszedelmesebb színben tüntetik fel a magyar életet, hogy megfigyeléseikre és bölcs tanácsaikra annál nagyobb szükség legyen. Egyébként magyar vonatkozásban az egész rendőri intézmény eredménytelennek mondható: csak ellenérzést keltett és törekvései, hogy a közvéleményt befolyásolja, kivétel nélkül csődöt mondanak. Így 1807-ben, mikor Armbruster rendőrségi titkár javaslatát a miniszterek komolyan tárgyalják: hogyan lehetne megnyerni egy csomó, többnyire németnyelvű írót, Schediust, Schwartnert, Rumyt, Bredetzkyt, Engel történészt, a finom műveltségű író gróf Batthyány Vincét a bécsi törekvések propagálására; nem volt eredménye, az országgyűlés felzúdulásán kívül, annak sem, hogy a Mária Terézia-korabeli Kollár-féle munkák mintájára a kormány két nagy jogtörténeti munkát adott ki a magyar közjog ellen, az abszolutizmus megalapozására: Piringer udvari titkárét 1810-ben és Gustermann bécsi cenzorét 1811-ben. Határozott kudarc érte Hager rendőrminisztert, Sedlnitzkynek aránylag jobbindulatú elődjét, amikor 1807-ben Baldacci és Armbruster kívánságára a tübingai Cotta-könyvkereskedés által pályázatot hirdettetett a magyar nyelvnek a közigazgatásba bevezetéséről, persze azon reményben, hogy a beérkező művek a magyar nyelv alkalmatlanságát fogják bebizonyítani. Bár a bírálói tisztet a rendőrség bölcsen cseh tudósokra bízta, még ezek sem javasolták a beérkezett művek nyilvános elbírálását, mert a magyar nyelvet ellenzők túlalacsony színvonalon állottak, a magyar nyelv mellettieket pedig, köztük Kazinczy pályaművét, nem lett volna célszerű jutalmazni.

Az egész Ferenc-féle bürokráciának legfőbb jellemző vonása nyilatkozott meg e tübingai pályakérdésnél: a magyarellenesség. Emlékszünk, I. Lipót kormányai nem egyszer véres eszközökkel akarták elfojtani a magyar önállóságot, József császár bürokráciája rendszeresen fogott hozzá ugyanehhez, de sem huzamosságban, sem szigorú rendszerességben nem éri el egyiknek kormánya sem Ferenc negyven esztendejét. Itt elsősorban azt kell megállapítanunk, hogy a Ferenc körül döntő befolyással bíró személyiségek szinte kivétel nélkül a magyarság személyes ellenségei voltak, s gondolkozásukat ugyanazon ideák határozták meg, amelyek I. Lipót és III. Károly korában szerepeltek a központi kormányszervekben, s amelyeket Mária Terézia magyarbarátsága szorított vissza egy időre. A habsburgi monarchiának államrezonja természetes ellensége volt a magyar állami autonómiának, amennyiben saját létéhez feltétlenül szükséges volt a magyar királyság alárendelt, függő helyzete. Tudjuk az előzményekből, hogy a magyarellenes centralizáció a XVII. század végén és a XVIII. században válik tudatossá a bécsi körökben, melyek véleményét fejezte ki Savoyai Eugén, amikor a magyar önállósággal szemben a bevándorolt szerbeket próbálta felhasználni. Ezt a gondolatot Mária Terézia elhagyta az állammaximák közül, utána megint feléled II. Lipót machiavellisztikus politikájában; a nála szokásos szabatossággal az öreg Kaunitz herceg mondja ki 1791-ben: „Minél világosabb a szándék, hogy Magyarországból, Erdélyből és az illír nemzetből egy egységet (vim unitam) csináljanak, annál inkább ajánlatos és szükséges lesz a divide et impera elve.” Amit itt Kaunitz a diplomata hidegségével javasolt a monarchia egysége érdekében, azt Ferencnek egymást követő tanácsosai különös magyargyűlölettel próbálták végrehajtani.

A 90-es évek végének kegyencéről, Thugutról köztudomású volt, hogy Magyarországot nem kedvelte, mellette a magyar ügyeket a saját fajától elfajzott Izdenczy, a már ismert államtanácsos vezette, aki mindent megtett nemcsak a magyar önállóság ellenében, hanem még a magyar törekvések kigúnyolásában is. Ő utána a század elején Somogyi János államtanácsos, volt magyar kancelláriai tanácsos referál, aki már magyar érzelmű, de igen sokban ellene fordul a hazai központi hatóságok, s velük József nádor véleményének. Baldaccinak szinte másfélévtizedes befolyása ismét nagyfokú magyargyűlöletben nyilvánul meg. Ámulva olvassuk Baldacci votumait és alig tudjuk megmagyarázni azon tajtékzó gyűlölet és hidegséget szenvelgő megvetés motívumait, amelyekkel ő nemcsak állami, hanem kulturális törekvéseinknek is útjába állott. A német, szláv és olasz nyelv kiművelése ellen nincs szava, de minden magyarnyelvi törekvést siet azzal befeketíteni, hogy céljuk a nem-magyar nyelvek kiirtása és helyükbe a „kaukázusi” magyar behelyezése. Az országgyűlések politikai mozgalmait kóklerségnek nevezi, melynek mielőbb véget kell vetni, az ellenzékben „Bocskay viperafajzatát” szidalmazza, s annak művelt tagjait, kik közül nem egy utóbb magas királyi állásokat viselt, így Felsőbükki Nagy Pált, Vay Józsefet, Péchy, Lánczy későbbi udvari tanácsosokat, a királyhoz intézett bizalmas beadványaiban „dummdreist”-nak, butáknak, máskor arcátlanoknak nevezi. Alacsony morális színvonalára jellemző, hogy ezen durvaságokat nem egyszer szó szerint az alantas rendőrkémek irataiból veszi át, s ily módon kerülnek a magyarság egyik legnagyobb ellenségének, Drevenyák magyar bányatanácsosnak, az országgyűlés tagjának brutális szidalmai napról-napra Ferenc íróasztalára Baldacci tekintélyétől támogatva. Ferenc király egykedvűsége és bürokratikus objektivitása kellett hozzá, hogy Baldacci folytonos fülbesúgásai és rágalmai végkép meg ne mérgezzék király és nemzet viszonyát. A belügyek későbbi vezetője, Kollowrat gróf, szintén személyes ellensége volt a magyarságnak. Míg az államtanács legtöbb német tagját a felvilágosodás polgári gondolkodása ösztönözte ellenünk, amely a hagyományos magyar nemesi, vidéki, lovas, vitézi életformában ellenséget látott, addig Kollowratot egyenesen szláv, cseh nemzeti érzése indította, ahol csak lehetett, a magyarság elnyomására. A következőkben alkalmunk lesz a bécsi körökben érvényesülő cseh politikát megismernünk, itt csak annyit kell megjegyeznünk, hogy Metternich, ki szinte egyedül volt mentes mindennemű magyar-antipátiától, erős korlátok közé szorított hivatalos helyzetében alig volt képes Kollowrat gyűlölködő javaslatait ellensúlyozni.

A kormányszervezetben igazi barátunk József nádor volt. A fiatal nádor a kilencvenes években még koronás bátyjához hasonlóan erősen a forradalmi és összeesküvési élmény hatása alatt állott, ragaszkodva Sándor Lipót reakciós programmjához. Még 1801-ben is az a véleménye, hogy jobb az iskolákat nem szaporítani, a szülőket nem kényszeríteni arra, hogy gyermekeiket iskolába adják, mert nagy kérdés, jobb-e az államra, ha minden alattvalója tud, vagy nem tud olvasni; ő inkább ez utóbbihoz hajlik; a tudós társaság felállítását sem látja szükségesnek, az egyetemen nyelvmesterek is feleslegesek, ezek helyett inkább lovaglóiskolát kell a diákok számára felállítani, mert ez megfelelne a „nemzeti karakternek”. Kétségtelen, hogy ez a nemzeti karakter az, mellyel közelebbről megismerkedve, az ifjú főherceg a magyarságnak őszinte barátja lesz. Amint már bátyjára és elődjére, Sándor Lipótra is megnyerő hatással volt a magyar urakkal, a helytartótanács főhivatalnokaival folytatott érintkezés, akikben egyeneslelkű, lovagias jellemű, művelt urakat ismert meg: hasonló lehetett József nádor magyarsághoz hajló útjának kezdete is. A század elején megszereti a magyarokat, nem lát többé összeesküvőket bennük, politikai tehetségüket nagyra értékeli, s az a véleménye, hogy egy megreformált Magyarország a monarchia megújulásának előfeltétele. 1810-ben lelkesen írja: „Nem éreztem soha erősebb vágyat hatni a közjó emelésére, mint most. Az állam újjáalkotása elodázhatatlan voltáról meg vagyok győződve, s e munkában Magyarországnak kell elvállalni a főszerepet.” A rendiség elavult voltán reformokkal akar idejekorán segíteni; ő az egyetlen kormányférfiú e korban, aki a korszellemről tudomást vesz, s ennek hatása alatt az ausztriai tartományokban az abszolutizmus helyett a magyar alkotmányhoz hasonló képviseleti alkotmányt követel; szerinte a magyar alkotmánynak az osztrákokra kiterjesztése ezeknek „megjutalmazását” jelentené. A kezdő liberális gondolkodásra jellemző az a nézete, hogy ha az ausztriai és magyar fél ugyanazon alkotmánnyal bírna e reform következéseként, akkor nemzetiségi és fajgyűlölet egycsapásra megszűnnék. Ha azonban Ferenc nem hajlandó Ausztriának alkotmányt adni, akkor a monarchia és központi kormányzás belső bajainak egyetlen megoldása az, ha Magyarország teljes önállóságot kap; független minisztériuma, külképviselete, serege, pénzügyei ma nincsenek, ezek valamelyikét adja meg neki Ferenc király. Ez azonban Baldacci hatása alatt ellenkező szellemben döntött József beadványa felett: békés úton ugyan, de mégis Magyarország alkotmányát kell az ausztriai tartományokéhoz közelíteni, nem pedig megfordítva.

József a francia háborúk katasztrofális fordulatai alatt Károly főherceghez hasonlóan többször követelte a kormányzás gyökeres reformját, hiszen világos volt, hogy a bécsi kormány tehetetlensége idézte fel a nagy veszedelmeket. Tudjuk, hogy ezek hatása alatt egy pillanatig a Napoleon-ellenes publicisztika legnagyobb embere, Metternich jobb keze, Gentz is a súlypontnak Magyarországra helyezését látta jónak. De Ferenc szellemi korlátoltsága és akaratbeli makacssága minden változásnak ellene szegült; József javaslatait Baldacci látta el a titkos kabinetben gúnyos megjegyzésekkel, nem mulasztva el azon rém felidézését sem, melyről tudta, hogy Ferencre erősen hat: a nádor javaslataiba olyan tendenciát magyarázott bele, mintha ő Magyarország függetlenítésére és saját uralmára törekednék. Bár Ferenc utóbb minden egyes alkalommal kibékült öccsével, a kabineti rágalmak hatása alatt nem egyszer keményen beszélt, sőt időnkint az összeköttetést is megszakította vele. Így 1805-ben, mikor Napoleon Bécsben lévén, Ferenc Magyarország felett Józsefnek adta át a teljhatalmat, s ennek nevében, de tudta nélkül gróf Pálffy Lipót tábornok Davoust marsallal fegyverszünetről tárgyalt, Napoleon kívánsága szerint Magyarország semlegessége alapján. Bár József, a tárgyalásról tudomást szerezve, Pálffyt azonnal elmozdította helyéről, nem kerülte ki a király szemrehányásait. A bécsi udvarban Rákóczinak kezdik nevezni, Baldacci rebellis hírét költi és javaslatait a királlyal sorra visszautasíttatja. E közönséges hivatalnok hatása oly nagy, hogy a királyt öccsével szemben még személyesen sértő rendelkezésekre is ráveszi; így mikor József Almásy Ignác kancelláriai tanácsost nyugalomba akarja küldetni, s ehelyett az magas kitüntetést kap. A nádor tiltakozik, le akar mondani, de Ferenc figyelmezteti kötelességeire, amelyekkel a császár és családfő irányában, mint „alattvaló, szolga és testvér” tartozik. József kénytelen belenyugodni, hogy tekintélye sérelméért legcsekélyebb elégtételt sem kaphat.

Ezekből megérthetjük, hogy Józsefnek elment a kedve a reformoktól és a továbbiakban, a krízis elmúltával, a magyar alkotmány fenntartására és megvédésére szorítkozott. Gondolkodása hozzáidomult a rendi nacionalizmushoz, s a meglévő alkotmány mellett próbálta a magyar műveltséget támogatni. A század elején a Nemzeti Múzeum, majd az Akadémia alapítására irányuló törekvéseknek buzgó pártfogója volt, az ő jóakarata nélkül mindkét alapítás ügye elveszett volna a bécsi hatóságok útvesztőjében. Az ország szellemi és anyagi emelkedése, a fennálló alkotmányos keretek közt; állandó gondja volt. Egy-egy mezőgazdasági árucikk kiviteli tilalmának felfüggesztéséért gyakorta heves harcokat folytatott a központi kormánnyal. Ami e korszakban utak és csatornák, a mezőgazdaság emelése dolgában történt, az ő támogatásának, legtöbbször az ő kezdeményezésének köszönhető. Pest központi helyzetét ő ismerte fel és aknázta ki, mint előtte legutóbb Mátyás király, ő építette ki empire-várossá, ő szabályozta és szépítette nagyobb szeretettel, mint akármely született magyar. Fejérvármegyei uradalmán, Alcsúton mintagazdaságot szervezett. Egészben véve e korszak csöndes, feltűnésnélküli építő karaktere sehol sem nyilvánul meg annyira, mint az ő munkájában. Amit a sors a magyarságtól Mohács óta elvett: az ország középpontjából kisugárzó magyar szellemű királyi hatalmat, annak visszfénye az ő nádori udvartartásából áradt szét Budáról, ahol ő előbb Hedvig orosz nagyhercegnővel, az orosz cár leányával, majd a protestáns, polgári gondolkodású Mária Dorottyával nem többé barokk pompájú, de neoklasszicista tompítottságában is a magyar nemességhez képest királyi életmódot folytatott. Szigorú etikett megtartásával, ha nem is patriarchálisan, de barátságosan érintkezett főurakkal és államférfiakkal, akik joggal tisztelték benne az uralkodóház egyetlen magyar tagját. A rendi nemzet bizalmának birtokában ő tartja fenn a politikai kompromisszumot a bécsi kormány minden alkotmányellenes kilengése mellett is, s valóban senki sem tudja király és nemzet egymásrautaltságát oly meggyőzően kifejezni, mint ő országgyűlési működésében, a főrendi tábla elnöki székében. 1807-i megnyitóbeszédében az országgyűlés és a király közös céljának tüntette fel, hogy „az országnak ősi alkata, mely már nyolc századot meghaladott, maradandóképen megerősíttetvén; a szabadságok, melyeket ősi eleinknek vitézsége szerzett, az irígyeknek és incselkedőknek minden igyekezetétől mentek maradjanak és a késő maradékra minden sérelem nélkül háromoljanak”. Tőle, a Habsburg-főhercegtől, kinek vérében Európa minden dinasztiájának, s így az Árpádoknak nyoma is megvolt, nem vette a rendiség üres frázisnak, amikor az 1805. országgyűlésen magát magyarnak nevezte és „mirólunk” beszélt: „mi, mert én is méltán így szólhatok, mivel az én ereimben is Árpád vére forr”. A bécsiek magyarellenességének ő volt egyetlen, jóhiszemű, nemzeti érzésű, de kevés befolyású ellenlábasa.

A politikai életet reformgondolatok helyett a világpolitika aktualitásaiból származó bonyodalmak töltötték ki. Nincs helyünk itt a Habsburg-ház és ausztriai monarchia negyedszázados küzdelmének lefolyását rajzolnunk, melyet az a forradalom, Napoleon és a francia hegemonia ellen folytatott. A küzdelemben az egykor hatalmas német-római császárság elpusztult, a szétrobbantás és likvidálás nagy munkáját Napoleon végezte el, anélkül, hogy a koronás császár útjába állhatott volna. Ezt megelőzőleg Ferenc császár már levonta a tényleges helyzet következményeit: annak hírére, hogy Napoleon magát a franciák császárjává fogja koronázni, Ferenc császár 1804 augusztus 11-i pátensével felvette az osztrák császári címet, s utána 1806 augusztusában császári tekintélyének károsodása nélkül tehette le a szétesett német-római császárság koronáját. Az osztrák császárság elnevezését Ferenc akkori miniszterei, Colloredo és Cobenzl grófok az ausztriai ház, domus Austriaca fogalmából következtették ki, de emellett a pátens kimondotta, hogy a monarchia „több egymástól független országokból és királyságokból” áll, s az új cím ezekre van „radikálva”, mindamellett az egyes országok jogait nem érinti, s ezt Magyarországra nézve az új címet kihirdető diplomata külön is elismerte: „Magyarország alkotmánya, törvényei és jogai épségben tartásával.” A tárgyalások során felmerült a Pannónia császára, magyar és cseh császári cím is, de Ferencnek sem arra nem volt bátorsága, hogy birodalma középpontjává Magyarországot tegye, sem pedig arra, hogy Magyarországot ez alkalommal nyiltan beolvassza. Maradt minden a régiben, kivéve, hogy a magyar királyi és államcímert az eddigi német birodalmi sas – a két fején nimbuszokkal ellátott heraldikai madár – helyett az új osztrák császári, két fején koronás sasnak a hasába helyezték el; – a bécsi hivataloknak a magyar önállóság elhomályosítására irányuló kisebb fogásait a magyar kancellária erélyesen megakadályozta, s a magyar rendek továbbra is országuk teljes függetlenségét hangoztatták, míg a bécsi kormány ezóta egy vonallal tovább ment azon hitében, hogy Magyarország a monarchia kiegészítő része, az osztrák császárság egy tartománya.

A százados kapcsok tényleg oly szorosak voltak, hogy a monarchia negyedszázados élet-halálharcából a közvetlenül alig érdekelt, a francia fegyvereknek ki nem tett Magyarország is kénytelen volt részét kivenni. Hadsereg és hadiadó megszavazása a rendi országgyűlés jogkörébe tartozván, az országgyűlések legfőbb tárgyát ez a két kérdés képezte. A rendek ragaszkodtak adómentességükhöz és ahhoz, hogy a nemesi felkelésen kívül ők nem, csak a jobbágyok tartoznak katonáskodással; – ezen hagyományos keretek közt azonban a század elején még ugyanazon lelkesedéssel szavazták meg a királyi kívánságokat, mint előzőleg a 90-es években. Ellenszolgáltatásként rendszerint a századok folyamán elszakadt területek, így a Partes, a határőrvidék, Dalmácia és Galícia visszaadását, valamint a magyar árucikkek szabad kivitelét követelték, – ezeket József nádoron kívül a kormány köreiben alig tartotta valaki megadhatóknak. A rendek hangulata az 1801-i lunéville-i béke után is még igen lojális volt; a belső helyzettel, melyben privilégiumaikat nem fenyegette veszély, meg voltak elégedve, az egyenlőség és szabadság forradalmi ideái a Martinovics-tragédia óta a multéi voltak, s akik még rendetlen ábrándokban éltek, azok a rendi bíróságok kezére kerültek. Így egy fiatal ügyvéd, Zsarnóczay János és Mikola István táblai jurátus, izgató lapok kifüggesztői és egy pesti ház felgyujtói, akiket a legfőbb törvényszékek ítélete alapján 1802-ben Pest vármegye kivégeztetett. A nehézségek akkor kezdődtek, mikor a francia háborúkra a bécsi kormány mind nagyobb áldozatokat követelt és ennek érdekében a katonaállítás és adófizetés hagyományos rendi módjait is érinteni kezdette.

Lunéville után Károly főherceg egy időre hatalmat kapott az újabb harc előkészítésére, s ő hangsúlyozta, hogy Magyarország lakossága arányához képest sokkal kevesebb katonát állít ki, mint az ausztriai tartományok. Pedig szerinte a legutóbbi hadjárat bebizonyította, hogy Magyarországnak is érdeke a védekezésben résztvenni, mert ha az ellenség a Tagliamentónál vagy Tirolon át betör, nemcsak Bécs fekszik előtte védtelenül, hanem akár a pozsonyi országgyűlést is szétkergetheti. Károly főherceg, a monarchiának kétségtelenül legnagyobb katonai talentuma, a Napoleonnal szemben annyira szükséges hadseregreformot Magyarországra is ki akarta terjeszteni, a sorezredek mögé, azokkal összefüggésben, ő állította fel tartalékként a honvédséget, s ennek érekében a sorezredeknek békében és háborúban fölemelt újoncozását követelte. Ugyancsak ő volt elégedetlen az eddigi magyar hadkiegészítési móddal, mely névleg szabad jelentkezésből állott, de mivel rendesen nem jelentkeztek elegen az élethossziglani, igen súlyos hadiszolgálatra, ezért a valóságban „kötéllel fogták” a katonát a verbuválás neve alatt, vagy pedig a törvényhatóságok nyugtalan és bűnöző lakosaiktól szabadultak meg azzal, hogy a katonaságnak átadták őket. Ezzel szemben Károly főherceg a felemelt hadkiegészítési számnak sorshúzás útján kiállítását követelte, s az embertelen életfogytiglani szolgálatnak 8-10 esztendős „capitulatióra” változtatását. Mindez a birtokos nemesekből álló országgyűlésnek nem tetszett, mert érdekük az volt, hogy minél kevesebb jobbágyuk legyen távol katonai szolgálatban, – ezt persze óvakodtak így kimondani, hanem inkább azzal érveltek, hogy a kapituláció nem felel meg a „nemzet karakterének”, és hogy a népesség gyöngítése nélkül nem lehet felemelni a katonaság létszámát.

Az az író, aki ezen kor történetét utoljára mondotta el részletesen, Horváth Mihály, hihetetlennek mondja, mennyire önzően beszéltek a rendek a katonaállítás és adózás dolgában. Ismerve ez elavult rendiség szellemét, mi nem találjuk mindezt meglepőnek. A rendi alkotmány fennállása alatt realisztikusan nem is várhatunk más eljárást. Hiszen természetes volt, hogy az előjogok fennállása idején a nemesség ragaszkodott jogaihoz és annak konzekvenciáit érzelgősség nélkül levonta. Az 1802-i országgyűlésen csak az alkotmány szellemében mondták, hogy „csak azokat lehet katonaságra kötelezni, akik adózás alá vétethetnek”. Az elavult alkotmányhoz ragaszkodva, a társadalmi méltányosság elemi szempontjai iránt is közömbösek: mikor szó van a katonáskodás érdekében a népszámlálásról, a nemesi személyek összeírását ugyanúgy eltiltják, akár II. József idejében, „a nemesi személyes szabadság szintoly becses lévén, mint a birtokok tulajdonsága” (azaz tulajdonjoga). Mikor kiderül, hogy a hadiadót nem is az egész jobbágyság viseli, hanem annak nem egészen kétharmadrésze és hogy jóval több mint egyharmada a jobbágyságnak a „nemesek szolgálatjának színe alatt”, azaz a nemes urak házi, kuriális szolgálatában fel van mentve a teher alól, – 1,256.995 nemtelen ház közül az egész adó 762.593 házra nehezedik, 494.402 ház nem viseli: s mikor e kiáltó visszaéléssel szemben a dunántúli követek meghatározni akarják, hány jobbágyot tarthat az úr adómentesen kúriáján, a rendek lelkiismerete nem mozdul és a határozatot elhalasztják – örökre. Méltányosabb adóelosztás helyett hidegvérrel emelik a sóárat, mely a legszegényebbeket nyomja legjobban, s a népesség érdekeit csak akkor emlegetik, mikor a király emeli azt „jure regio”. Így lesz sóárból szociális kérdés helyett közjogi: kinek van joga emelni, azaz a királynak egyedül, vagy az országgyűlés beleegyezésével. Ugyanilyen játék folyik a legtöbb országgyűlésen az 1792. országgyűléstől kiküldött bizottságok operatumainak tárgyalásait illetőleg: a király és rendek egyaránt fáznak a reformnak még azon szerény mértékétől is, mely e kidolgozásokban foglaltatik, de mindegyik iparkodik a másikra tolni a felelősséget azért, hogy immár évtizedeken át tárgyalás nélkül hevernek és elavulnak e javaslatok. A rendek a kereskedelmi operatum tárgyalását követelik rendesen, s ott szemére vetik a kormánynak, hogy Magyarországot a Mária Terézia-féle vámtarifák többé-kevésbbé változatlan megújításával gyarmati helyzetben tartja. Az 1805. országgyűlés felveti a kérdést: „Mi az országnak jussa? Mástól való nem függés”, a pragmatica sanctio az örökös tartományokat csak „az egyezség és egyetértés kötelékeivel” kapcsolta Magyarországhoz, ebből a reciprocitas, a „kölcsönözés” elve következik és mivel „szabad nemzetek közt a haszon jussa a mástól való nem függésnek főbb feltételét teszi”, ezért Magyarország és az örökös tartományok közt a kereskedelem csak „egyezések” által rendezhető. Persze a király nem hajlandó a magyarokat és osztrákokat tárgyalásra összebocsátani, ragaszkodik abszolutisztikus rendszeréhez, melynek magyarországi arca a „királyi jogok” nevét viseli, s még azon jóval szerényebb vám- és kereskedelmi tervezetet sem fogadja el, melyet az 1802-i rendek a Skerlecz-féle 1793-i helyett dolgoztak ki. Viszont a rendek a királytól emlegetett törvénykezési operatumot nem hajlandók tárgyalni, s amikor az ő előjogaikat és anyagi érdekeiket érintő tárgyak kerülnek elő, ezeket egyszerűen az operatumok tárgyalására halasztják, kétségtelenül tisztában lévén azzal, hogy ezek belátható időben nem fognak tárgyaltatni. A rendi gyűlések ebben a korban már nem voltak egyébre képesek, mint a külső abszolutizmussal szemben a rendi alkotmányt s vele a nemzeti önállóságot védeni – ha nem is megvédeni –; a lakosság legnagyobb részének emberibb sorsa érdekében semmi jót sem tettek.

Ehhez képest minden kérdés közjogivá éleződött ki. 1802-ben nagynehezen elfogadják három évre próbaképen a felemelt létszámú hadkiegészítést, miután sikerült elérniök, hogy a király, a nádor közbenjárására, felvilágosítsa őket a császári hadseregbeli magyar ezredek létszámáról. A király szóbahozza – szintén önző célzattal – a régóta vajúdó fundus publicus – köztár – kérdését, melybe országos célokra, a közlekedés javítására a rendek is fizessenek. Ezt nem fogadják el, ellenkezik a nemesi jogokkal, az ökonomia emelése sem kell ily áron: „de valamint az mindeddig elmúlhatott, úgy most is elmúlhatik”; Nyitra megye követe azt is bevallja, hogy a kereskedésről nem lehet állítani, hogy „ez az országnak vagy a királynak nagyon hasznos volna”. Annál nagyobb érdeklődéssel vitatják a vadászatjogot, melyből a jobbágyot már az előző század kizárta, s most a nagybirtokosok akarják földjeiket a kisnemesek elől elzárni, akik viszont a nemesnek korlátlan, bárhol való vadászati jogát hangoztatják. Végül is megegyeznek, hogy a tulajdonos csak birtokának felét zárhatja el, másik felén szabadon vadászhatik bármely nemes személy.

Az 1805-i országgyűlés Mack ulmi kapitulációjának hatása alatt a barokk-kor áldozatkészségét egy pillanatra felújítva, mindössze tíz napig tartott és felkelést ajánlott meg. A háború azonban a szerencsétlen pozsonyi békével végződött, mely a monarchia olasz, dalmát, tiroli, előausztriai területeit vette el, ennek folytán a következő, 1807. országgyűlés már nyomott hangulatban folyt le, hiszen a pénz értéke mindinkább rosszabbodott és az 1805-i hadvezetés hibái ország-világ előtt ismeretesek voltak. A vesztett háború után újból előhúzott és az új háború előkészítésével megbízott Károly főherceg keserűségére a rendek most visszaállították a toborzást, de hajlandók voltak önmaguk önkéntes megadóztatására olyképen, hogy az ingatlan utáni jövedelem egyhatodát ajánlották fel. Itt a kulcs megállapításánál voltak közjogi nehézségek: veszélyesnek látszott bevallani a nemesi vagyont vagy jövedelmet, mint az egyik követ mondta: „De nem is tanácsos felfedeznünk minden terhünket; ez is volt a mi eleinknek előrelátó okossága, hogy soha sem akarták a Világ eleibe terjeszteni, miben áll az ő igazi vagyonok.” A személy szerinti önkéntes ajánlást a főrendek közt Vay Miklós tábornok veszedelmesnek tartotta, mert ez hivatalkeresésre vezethetne, mire a király megfosztotta katonai rangjától, és csak József nádornak hosszadalmas és makacs közbenjárására fogadta el bocsánatkérését és adta vissza rangját. Az 1808. országgyűlést a spanyol felkelés előzte meg, mely Ausztriának megint bátorságot adott hadikészületekre, ezért a király újból előveszi patriarchalis hangjait, s megkoronáztatja szeretetreméltó ifjú feleségét, Mária Ludovikát, a háborúspárt vezetőjét. Az országgyűlés meg is ajánlja az insurrectiót, bár némelyek azt mondják, hogy Magyarországnak „defensivum systemája” van, minek háborúskodnék, mások a tiszti és főúri, meg főpapi bandériumokat szeretnék kiállíttatni, de kiderül, hogy ezek az állandó hadsereg 1715-i behozatala óta nem állnak fenn, – ezzel a banderiális rendszer végkép kiesik a magyar történetből. Sokan nemteleneket is be akarnak venni a felkelésbe, azon okból, hogy ne maradjon otthon annyi jobbágy, mikor az urak hadbamennek – „különben veszedelembe ejtjük az egész nemességet”, mondják azok, kik öntudatlanul is parasztlázadástól tartanak –, de a többség ezt méltánytalannak tartja: „Hogyan is háríthassuk mi nemesi kötelességünket a nemnemesek nyakába?”

Az 1809-i hadjárat még szomorúbb véget ért, meghozta a bécsi békét, benne Magyarország testéről Horvátország és a tengermellék lefaragását. Kiderült, hogy a távolság nem védi az országot, mely mégis Európában terül el és így kénytelen-kelletlen alá van vetve a nemzetközi politika hatásainak is. Az ország megcsonkításán kívül a pénzügyi csődből is ezt a keserű tapasztalatot nyerte a rendiség. Az államadósságok szaporodását már Mária Terézia uralkodása alatt megfigyeltük, ő volt az, ki az állam súlyos eladósodása alatt először nyúlt azon eszközhöz, melyet nyugati országok, így főként Franciaország, már nagy mértékben használt: a papírpénzhez, a bankógyártáshoz. A papírpénz a Habsburg-monarchiában legelőször 1761-ben tűnik fel, amikor Mária Terézia 18 millió kölcsönt vett fel a német-cseh tartományok rendjeinek kezességére olykép, hogy feléről kötelezvényeket állított ki, felének értékében pedig papírpénzt adott ki. Ezen korai papírpénzt a nyilvános pénztárak teljes névértékben váltották be, a kibocsátott összeg nagyságát a közönséggel közölték és az elhasználtakat nyilvánosság előtt semmisítették meg, égették el. Mivel a hadi fizető hivatalok rendesen ilyen pénzben teljesítették tartozásaikat, Magyarországon is elterjedt, anélkül, hogy vele szemben közjogi aggodalmak támadtak volna, annyira élénken élt a köztudatban a régi magyar konstrukció, mely szerint a pénzverés, a res monetaria, a királyi jogok közé tartozik. II. József háborúi miatt újabb kibocsátások történtek, majd a kilencvenes években, miként Franciaországban az asszignatáké, nálunk is elkövetkezett a papírpénz korszaka: 1796-ban már nem közlik a kibocsátási összeget, s mivel erre természetesen megrendül a bizalom, 1797-ben kényszerárfolyamot biztosítanak neki a belső forgalomban. Ezzel kész a papírpénz, beváltási kötelezettség nélkül, az állam végkép elválasztja érdekét a lakosságétól és felelősség nélkül gyártja a mindinkább értéktelen papírpénzt hadi kiadásainak fedezésére. E kiadások valódi mértéke akkor ismeretlen maradt, de rendkívül gyorsan nőtt a francia háborúk hatása alatt: 1789-ben 338 millió volt az államadósság, 1796-ban már 409, ettől kezdve a kényszerárfolyam hatása alatt a papírpénz leszáll névértéke alá, úgyhogy az adósság valóságos növekedését alig lehet megállapítani. 1799-ben 608 millió, 1811-ben 676 millió az államadósság, de a papírpénz sokkal rohamosabban nő: míg 1790-ben csak 28 millió a papírpénz; 1796-ban 46, 1800-ban 200, 1806-ban (az 1805-i háború hatása alatt) 449, 1809-ben (szintén a háború következtében) 650, 1810 elején 864 millió, 1811 márciusában már 1 milliárd és 60 millió van forgalomban. Ennek megfelelően a korábbi stabilis viszonyokhoz képest hihetetlenül esik a bankó értéke: 1796-ban az ércpénz a papírral szemben még 100 1/4 kurzuson áll, 1800-ban 115-ön, 1806-ban 175-ön, 1809-ben 315-ön, 1810-ben 469-en, s 1811 elején felugrik 833-as árfolyamra.

Mindezen bajok a magyar területre is kihatottak. Az államadósság növekedése korábban, mikor az uralkodók saját szakállukra vettek fel kölcsönöket, vagy pedig azokat a német és cseh tartományok rendjeinek nyakába varrták, nem érdekelte a magyarokat; Mária Terézia kedvéért elvállaltak ugyan kisebb rendi kölcsönöket, melyek nem voltak egyebek, mint a hadiadó anticipációi, ezekből semmi veszedelem nem származhatott a rendi gazdasági életre. Most azonban, a rendek fel nem ismervén a papírpénz elterjedésének és a kormány részéről felelősségnélküli szaporításának rendkívüli jelentőségét, tényleg előállott egy új közös ügy, olyképen, hogy annak Magyarország csak terheit viselte. Már a pénzügyi helyzet szanálását illető rendelkezések is kiterjedtek Magyarországra is: a lottójövedéket nálunk is bevezetik, aminek haszna az államra nézve abban állott, hogy a lutriba befizetett összegek fejében a nyereményeket bankóban fizeti ki. A század elején a bécsi lottó-adminisztrációnak három fiókja működik nálunk: Budán, Kassán és Temesváron, egyedül a budai alatt 65 „collecteur” szedi be a városokban a jó pénzt az állam – nem a magyar állam, hanem a tényleg fölébe kerekedett központi, ausztriai állam javára. A bécsi kormány más módokat is igénybevesz a helyzet javítására: gróf Zichy Károly pénzügyminiszter 1806-ban 75 milliónyi kényszerkölcsönt hoz létre, hogy a papírpénzt kivonja, de Ferenc császár ennek hozadékát is a hadsereg szükségleteire költi: a papírpénz gyógyíthatatlan betegségének akkor is, mint a világháború alatt, a háború az okozója. Zichy utóda, O’Donnel gróf kamaraelnök 1808 nyarán már a defláció mellett határozza el magát, de nincs elég ereje a papírsajtót megállítani, 1809-ben az „ezüstpátensben” minden ezüsttárgy beszolgáltatását rendeli el, kivételt csak kanalakkal, órákkal és pecsétnyomókkal tesz. E rendelet érvényét nem merik Magyarországra kiterjeszteni, minek következéseként nagy tömeg ezüst menekül át ide az ausztriai tartományokból. De a papírpénz nálunk éppúgy forgalomban lévén, mint Ausztriában, a döntő jelentőségű rendszabályokkal nem kímélik meg az országot. O’Donnel 1810 februári fináncpátense egyharmadára szállítja le a bankó értékét, helyébe ú. n. Einlösungsscheinokat, váltócédulákat ad, de mivel ezek kibocsátásának nem szab határt, rendelkezése teljesen eredménytelen. Halála után gróf Wallis, a cseh arisztokrácia tagja, fanatikus meggyőződéssel hajtja végre a deflációt: az 1811 február 20-i pátenssel a papírpénz értékét egyötödére devalválja, s az 1.060,000.000 forintnyi bankó helyett 212,000.000 váltócédulát bocsát ki „bécsi értékben” (Wiener Währung), ami ettől kezdve az eredeti értékű „Konvenzions-Münze” mellett új ausztriai pénzláb lesz. A magánadósságok visszafizetésére az ú. n. bécsi skálát állapítja meg, mely 1799-ig visszamenőleg pontosan megszabja, a pénz elértéktelenedését alapul véve, mennyit fizessen vissza az adós az illető években felvett adósságára. Wallis egyúttal ígéretet tett, hogy többé a sajtóhoz nem nyúl és 212 millió váltócédulánál többet nem fog nyomatni; de ez az összeg a további háborús szükségletekre elégtelennek bizonyult: a háborús időben lehetetlenség volt a pénz értékét stabilizálni. Ferenc császár az 1812. orosz hadjárat érdekében újra nyomatott, mire Wallis lemondott, s utána a pénzügyi kormány, a váltócédulák árfolyamának fenntartásáról lemondva, 1813-ban 45 millió „anticipáció-cédulát” bocsátott ki, amit állítólag a földadóból fedezett, a valóságban azonban ezt is folyton szaporította, – a pénz értékét csak Napoleon bukása és a békés korszak beköszöntésével lehetett évtizedek szigorú deflációs politikájával helyreállítani.

A devalváció olyan tény volt, amelyet a gazdaságilag gondatlan rendek sem ignorálhattak többé, hiszen saját vagyonuk és jövedelmeik soha nem képzelt erőszakos leszállítását jelentette. Az 1811/12-i országgyűlés volt hivatva, hogy rajta e végzetes új közös üggyel leszámoljanak. A rendek most valóban kísérletet tesznek az állami pénzügyek modern konstitucionális ellenőrzésére, s ez új idők nyomása alatt korlátokat vetnek a király ősrégi, középkori pénzverési joga ellenébe, melynek felelőtlen kihasználásából származott a papírpénz egész nyomora. Felirataikban tagadják a „beváltó cédulák”, a „schedae reluitionales” kibocsátásának jogos voltát; ezeket Ferenc „királyi jussa erejével rendelte, melyet már sem a polgári társaság céljával, sem a mi sarkalatos törvényeinkkel meg nem egyeztethetünk, mert ha a papiros- és váltópénz szabad tetszés szerint kibocsájtathatik, ez a polgárok javaival összezavartatik”, s a leszállításról „egész egyenességgel megvalljuk, hogy mindennek tulajdon vagyona bizonytalanná lesz”. A rendek maguk érzik a régi alkotmány szűk, kényelmetlen voltát, s ezért használják a királyi jogok elleni harcukban a „sarkalatos jogok” mellett a már modernebb, antirendi „polgár” fogalmat. De fellépnek az ellen is, hogy az örökös tartományokban szükségesnek felismert pénzügyi rendelkezések Magyarországra is kiterjesztessenek; tagadják azt, hogy „a pénzbeli rendelés módjának az egész monarchiára nézve” egynek kell lennie, – „hibás és elfogadhatatlan” a király terve, hogy a 212 millió váltócédulából Magyarország 100 milliót vállaljon el, s ezt ezüstpénzben törlessze évi 1,885.000 millió forint befizetésével, – a pragmatica sanctióból csak a „külső erőszak ellen szolgáló egyesség” következik, de nem a háborús terhek ily viselése. Mivel a „kormányzás systemája az ország függetlenségével meg nem egyez” és ez csak ideig-óráig hasznot hajtó principiumok szerint kormányoztatik”, a hosszú országgyűlésen egy pillanatig sem hajlandók a váltócédulák stabilizálásában résztvenni, tiltakoznak, hogy azok bécsi likvidálóbizottságában magyarok résztvegyenek és a „bécsi skála” megállapításait sem fogadják el. Az egész inflációs korszakot ignorálni akarják, amiben része van annak is, hogy a vármegyei követek nagy tömege gazdag középbirtokos családból származott, akiknek nemhogy adósságaik nem voltak, hanem többségükben hitelezők voltak, s ezért az adósságoknak jó pénzben való visszafizetése volt az érdekük. Végső követelésük, hogy „minden adósság konvenciós értékű jó pénzben fizettessék”, s a váltócédulák töröltessenek el. Király és rendek álláspontja nem volt áthidalható, az utolsó felirat megmondja: „minthogy Felségednél van a főhatalom, mi ugyan nem ellenkezhetünk”, de a kívánt törvényt nem hozzák meg, s ezzel a devalváció dolgában határozat nélkül oszlik el az országgyűlés.

A rendek elméletben és magatartásukban modern alkotmányos alapokra helyezkedtek, de most egész világosan kiderült, hogy a régi rendi alkotmány modern kérdésekben használhatatlan instrumentum. Törvényt a király ellenzése miatt nem hozhattak, s világossá vált, hogy a rendiség nem képes megakadályozni, hogy a király az ő középkori pénzverési regáléját változott viszonyokra alkalmazza, s ezzel egyrészt az ország gazdasági helyzetét teljesen felforgassa, másrészt, mint a rendek is felismerték: az infláció és defláció által hallgatólagos adóztatást, contributio taciturnát, hozzon be. A király most minden akadály nélkül végrehajtotta az egymást követő deflációs pátenseket, s közben újra megindult a bankóprés és továbbra is besajtolta a magyar gazdasági életbe az osztrák papírpénzt, sőt az adósságok visszafizetése is a bécsi skála szerint történt. A rendek ugyan még a következő országgyűléseken is tárgyalják a „magánosok viszonylatai”, a „privatorum correlationes” e tüskés kérdését, de az élet már rég a bécsi rendeletek szerint igazodott, – Wallis bukásában is győzött, s Magyarország csak most vesztette el igazán pénzügyi szuverénitását a Bécstől reprezentált Ausztriával szemben. Annak, aki e fejlődést ismeri, tárt ajtók döngetésének tűnik fel, amikor 1848-ban vagy a kiegyezéskor arról vitatkoznak, vállalja-e Magyarország az államadósságok egy részét, vagy sem.

A devalvációt és következéseit a rendek nem utasíthatták el maguktól, miután annak idején elmulasztották a papírpénz terjedésének az országhatáron útjába állani. Mégis, ha csak papiroson, törvényeikben is kimondják, hogy a váltócédulákkal szemben ragaszkodnak a régi ércpénzhez, ezzel az egész osztrák szanálási kísérletet tönkreteszik és lehetetlenné válik a háborús pártnak további fegyverkezése. Innen érthető, hogy az országgyűlés renitenskedésével szemben a háborús udvari párt fejei, Mária Ludovika és Stadion külügyminiszter is türelmetlenek lettek és támogatták Wallis azon tervét, hogy ha a rendek útjába állnak a fináncpátensnek, akkor a rendi alkotmányt meg kell szüntetni és helyébe osztrák mintára abszolút kormányzást hozni. 1811-ben a bécsi kormánykörökben általános volt a nézet, hogy így kell Magyarországgal végkép elbánni. Gentz szerint mindenki érzi, hogy minden lényeges államreformnak első feltétele „la conquête de la Hongrie”, ami nem is oly nehéz dolog, csak erős akarat és néhány ügyes rendszabály kell hozzá. Komolyabban nézték a helyzetet Wallis és Metternich, akiket a császár felszólított, készítsék elő a helyzetet az esetre, ha ő „az egyetemesség érdekében a magyar alkotmány feloszlatására” lenne kénytelen; válaszuk szerint „mégis csak óriási munka a magyar alkotmány feloszlatása”, s ezért lassan, lépésenként kell eljárni. Ferenc azonban, Baldacci hatása alatt, nem nyugodott, s Metternich által vejének, Napoleon császárnak jóváhagyását is szándékozott kikérni, azon reményben, hogy Napoleon francia érdeknek fogja felismerni a magyar alkotmány megszüntetését, mert hiszen a magyarok azok, akik nem tudnak belenyugodni Horvátországnak francia kézre jutásába. A helyzet annyira komoly volt, hogy az alkotmányhű József nádor felterjesztésére a király nem válaszolt, s ez készen volt arra, hogy nála a rendőrség házkutatást fog tartani, minek megelőzésére levelezéseit átadta testvérének, János főhercegnek. János megígérte neki, hogy „előbb fogják életét elvehetni, semmint irataiból egyetlen darabot is kiadjon kezéből”. Erre nem került a sor; Ferenc császár, úgy látszik, Napoleontól nem kapott biztatást, emellett tartott tőle, hogy az északi területeken koncentrált magyar ezredek Lengyelországba dezertálnának az alkotmány elleni merény hírére, s végül is győzött, ha nem is alkotmányos érzülete, mint inkább kezdeményezéstől irtózása. Józseffel újra felvette az érintkezést, de a kellemetlen országgyűlés eloszlatása után nem volt hajlandó, az alaptörvények ellenére sem, újat egybehívni.

Pedig talán, éppen a bécsi kormány szempontjából, hasznosabb lett volna továbbra is végigküzdeni a háromévenkint összegyűlt rendi gyűlések koncentrált harcait, semmint 1812-től 1825-ig országgyűlés nélkül kormányozva, egyetlen testület helyett az ország majdnem minden vármegyéjével állandó küzdelemben lenni. Adó- és katonaszükséglete a kormánynak továbbra is fennállott, egyrészt Napoleon végleges megtörésére, másrészt az új béke fegyveres fenntartására. Adót és katonát azonban országgyűlés nemlétében, kénytelen volt a kormány a vármegyéktől kérni, melyek most ugyanoly helyzetbe kerültek, mint II. József alatt. Láttuk már, hogy a vármegyék politikai súlya aszerint növekedett, amint több feladatot róttak rájuk az államkormányzás érdekében. I. Lipót óta a katonaállítás, élelmezés feladatai emelték a vármegye fontosságát; II. József országgyűléstelen idejében tőlük függött a törvénytelen adó és katonaállítás megtagadása, vagy megadása. A kormány bizonyára könnyebben érhette volna el célját, ha az országgyűléshez fordul, melyen a főpapok, főurak, városok zárt tömegei még mindig felhasználhatók természetes riválisuk, a nemesség ellen, mint ha egyszerre ötvenkét testületben kell felvennie a harcot, ahol a köznemességgel szemben nem zárt rendek, hanem csak egy-egy elszigetelt főpap vagy mágnás áll. Innen érthető, hogy ezekben az alkotmányellenes, országgyűlést nem tartó időkben a vármegye veszi át a rendi alkotmány védelmét, nem mintha lényege és multja erre utalta volna, hanem mert ily időkben feladatai voltak, kértek tőle olyat, amit megtagadhatott. II. József után ez második korszaka a vármegyei ellenállásnak, mely a kortársakra és utódokra nagy hatással volt és alkalmat adott azon elmélet kifejlesztésére, hogy a magyar alkotmány igazi bástyái a megyék, melyeknek elég az ő „vis inertiae”-jük, hogy az abszolutisztikus kísérleteket megszégyenítsék.

Az első években, legalább is 1815-ig, a vármegyék még nem mutatták ki ellenállási erejüket. A még egymást követő hadjáratok megszabadították Európát Napoleon zsarnokságától, s a győzelmi hírek hallatára a vármegyék évről-évre szívesen kiállították a felemelt létszámú újoncokat és beszedték az adót, melyek immár törvénytelenek voltak. Rendesen kijelentik ugyan, hogy országgyűlés nélkül mindez helytelen, de önkéntes újoncozást engednek, sőt a legtöbb maga végzi a katonaállítást is. A lipcsei csata után üdvözlőiratokat küldenek a királyhoz, aki a hangulatot siet újabb gabona- és élelmiszersegély érdekében kihasználni. Egyedül a papírpénz és a vele összefüggő rendeletek ellen protestálnak nagy feliratokban, eredmény nélkül.

Magyar huszárok a francia háborúk korában.
Egykorú olajfestmény után, mely a Magy. Kir. Hadtörténelmi Múzeumban őriztetik.

A helyzet megváltozott a béke éveiben, melyek már akkor is fokozott háborús készenlétben teltek. A szentszövetség élén Ausztria vállalkozott, Európa zsandárjaként, a demokratikus mozgalmaknak fegyverrel való leverésére: 1820-ban és 21-ben nápolyi, szicíliai, piemonti forradalmakat kellett császári sereggel, benne magyar ezredekkel lecsendesíteni, mire a király a vármegyéktől katona mellett fölemelt hadiadót kívánt olyképen, hogy az 1812-i országgyűléstől megszavazott 5,200.000 forintnyi váltócédula helyett most ugyanennyi ezüstforintot követelt. Ez, a váltócédula akkori kurzusát tekintetbe véve, az adónak több mint duplájára emelését jelentette: 5,200.000 ezüstforint nem kevesebb, mint 13 millió váltócédulának felelt meg. Nádor és kancellária hasztalan figyelmeztették a kormányt e lépések veszélyeire: tényleg a vármegyei rezisztencia csak ekkor kezdődik; első ténye, hogy tizenöt vármegye eltiltja tisztviselőit az adónak ezüstben való beszedésétől. Ezek nem a legnagyobb, vagy legnépesebb vármegyék, hanem olyanok, melyekben erős és független középbirtokososztály van: Bars a vezető megye, utána megy a többi, Nyitra, Nógrád, Borsod, Gömör, Sopron, Komárom, Vas, Zala. Ez utóbbiakban sok mágnásbirtok van, de ezek tulajdonosai nem képesek többé útjába állani a művelt középbirtokoscsaládok akaratának. A kormány felismerte, hogy az egyes vármegyékben a társadalmi osztályok használandók fel a bene possessionati-val, a későbbi gentryvel szemben, így a mágnások és a birtoktalan, armális vagy szegény kisnemesek nagy tömegei. Megkövetelte, hogy a főispán maga menjen vármegyéjébe, s ott a tisztújítást, az ú. n. restaurációt főúri tekintélyével, valamint a kisnemesek becsődítésével befolyásolja. Míg eddig a vármegyei tárgyalásoknál, a megyei kongregációkon éppoly kevéssé volt kialakult tárgyalási és szavazati mód, mint az országgyűléseken, s a megyékben is inkább ponderálták, mint numerálták a szavazatokat, s a műveletlen falusi nemesség szóhoz is alig jutott: most ezen régi magyar tradícióval szemben a király ad 1819-i rendeletével formálisan is szavazatjogot a „bocskoros” nemesnek, hogy vele majorizáltassa a már nemzeti és rendi öntudatú művelteket. Ugyanez a célja azon 1817-i rendeletnek, mely szerint a megyék választott táblabírái a székhelyen tartózkodjanak, s ott lehetőleg ők végezzék el a folyóügyeket, a közgyűlést feleslegessé téve. A renitens megyékbe pedig királyi biztosokat küldtek: báró Eötvös Ignác koronaőrt, a közjogtudós gróf Cziráky Antalt, Lónyay Gábort, gróf Wenckheim Józsefet, akiknek bár nagy izgatottság árán, katonai erő igénybevétele, ellenálló tisztviselők elzárása, tiltakozó határozatok jegyzőkönyvből kiszakítása által, de mégis sikerült az ellenállást megtörniök. Legtovább harcolt Bars megye, mely a passzív rezisztenciát először alkalmazta: a királyi biztos jövetelére lemondott az egész tisztikar, s így nem volt, aki engedelmeskedjék. De miután a vezetőket „ad audiendum verbum regium” citálták, s Ferenc király személyesen dorgálta meg őket, győzött az ősi lojalitás, s Bars megye is újra elvállalta az adónak ezüstben beszedését és a katonaállítást.

Ez a második, emlékezetes megyei ellenállás tehát valóságban sikertelen volt, de mégsem mult el a rendi alkotmányra nézve haszon nélkül. Az ellenállás heves jelenetei kívánatossá tették a kormány számára, hogy hasonló dolgok provokálásától ezután tartózkodjék, szüksége ilyen jelenetekre annál kevésbbé volt, mert a megyék nem újítást, hanem csak a régi rend fenntartását akarták, tehát még mindig a régi kompromisszumos alapokon állottak. A leghíresebb megyei tiltakozás, Bars megyéé, Platthy Mihály notarius ünnepelt tollából, tisztára rendi jellegű: a megyei tisztviselőkkel szemben alkalmazott erőszakban a nemesi előjogok és birtokjog sérelmét panaszolja el, s a királynak azt veti szemére, hogy tanácsosai gonosz újítók, kik a dinasztiára és trónokra veszélyes módon zavarják meg a király és nemzet közti tradicionális jóviszonyt. Ferencnek valóban nem volt oka, hogy a megyei ellenállás megszűnésével össze ne hívja az országgyűlést.

E hosszú, 271 ülést tartó országgyűlés, 1825-től 1827-ig, az előzményekhez képest szintén tiszta rendi lelkületet tanusított, minden felvilágosodási reformtörekvés nélkül. A vármegyei követeknek adott instrukciók ugyan bosszút követelnek a hosszú alkotmányellenes kormányzatért, de pozitív célkitűzésük még tisztán rendi: a nemesi alkotmány „circumvallatiója”. Modernebb kívánság csak a cenzúra megszüntetése és a sajtó felszabadítása, de ezekben is az alkotmányos érzület biztosítását látják; a nemzetiség érdekében a magyar nyelv hivatalos uralmát kívánják, de már a jobbágyok érdekében egyetlen vármegye sem tartja érdemesnek nyilatkozni. A tárgyalások a „constitutio consolidatióját” célozzák, hogy újabb törvénytelen korszaknak elejét vegyék; a király rossz tanácsosait, főként a királyi biztosokat meg akarják büntetni, s ettől csak akkor állanak el, amikor a király sajnálkozását fejezi ki abszolutisztikus kísérletei fölött: „atyai szívének a történtek szintúgy kellemetlenek”, mondja leiratában, s végül is az országgyűlés 3. törvénycikkében újra megerősíti a régi kompromisszumot: a király megfogadja, hogy a „fundamentális törvényeket” ezután meg fogja tartani. A rendi feliratok ezen túlmenőleg azt is kifejezik, hogy a rendi alkotmányban gyökerező királyi jogok gyakorlásának is vannak korlátai, s a „constitutionális országlás természetéből önként következzen annak rendeltetésére az országgyűlés befolyása, mert ez nyilván azt húzza maga után, hogy a közdolgok kormányzásának minden részei a constitutio principiumaihoz alkalmaztassanak, mely országos értekezés nélkül csakugyan meg nem eshetik”, mondja az 1826 június 10-i felirat: s ezzel a rendi dualizmusban még egyenjogú király jogainak minden gyakorlását aláveti a modern alkotmányosság értelmében az országgyűlés befolyásának. Így alakul át szinte a felszín alatt a rendi alkotmány konstitucionálissá.

Az alkotmány rendi szellemű megerősítésén kívül nem is hozott lényegeset ez az országgyűlés sem, melyet tévesen számítanak a reformországgyűlések közé. A jobbágyok dolgában ez is megújította, mint összes előzői, az 1791:XXXV. törvénycikket, amely II. József jobbágyrendeletének érvényét mondotta ki újabb rendelkezésig, – ez annyit jelentett, hogy a rendiség immár 35 éven keresztül nem volt hajlandó lépést tenni a jobbágyság könnyítése dolgában, – az igaz, hogy erre a király sem mutatott hajlandóságot, hisz épp ez azonos gondolkodásuk volt alapja a kompromisszum fennállásának. Felsőbükki Nagy Pál és vele még néhány követ, így az árvai, a visszaélésektől akarták a jobbágy életét megszabadítani; Nagy Pál szerint ilyen az, hogy úrbéri szolgálatán túl ingyen dolgoztatják, az adóbehajtásnál nyomorgatják, az „értetlen és durva ispányok, hajdúk” az urbariumban megengedett 12 pálcával „irgalom nélkül visszaélnek” és a nép „minden érzés és kímélés nélkül veretik”, – ezzel szemben a nagy többség véleményét Abaúj vármegye követe fejezte ki, aki „sajnosan értette, hogy a jobbágynak sorsa oly fekete festékekkel rajzoltatik, mintha hazánkban a velek való bánás a legkegyetlenebb volna”. Mikor pedig Nagy Pál a gravamenek közé akarta felvétetni a jobbágysors javítását (ahova valóban alig tartozott, mert a jobbágy helyzetéért a rendeknek elsősorban önmagukat kellett volna okolniok) és kifejtette, hogy az alkotmány körülbástyázása haszontalan munka, amíg „kétmillió ember annak csak terheit érzi”, a szegény ma arbitrium, kény vagy önkény alatt áll, pedig, mondotta: „jusson eszükbe a Statusoknak, hogy a paraszt tudja az utat Bécs felé”, a vakmerő szónokba zúgással fojtotta a tábla a szót, s még a művelt humanista gróf Dessewffy József is sietett esetleges kétségeket azzal nyugtatni meg, hogy a magyar paraszt sorsa kétségkívül jobb a morváénél…

Közjogi finomságokon kívül a magyar nyelvkérdés volt az, ami e rendi korszakban a jövő nemzetállamot igazában előkészítette. A rendek számára ez egyetlen kérdésben volt készen a programm, melyet Bessenyeitől kezdve íróink „pallérozás” fogalma alá foglaltak; a politikusoknak nem kellett egyebet tenniök, mint az irodalomtól kijelölt elveket az államélet viszonyai közé átültetni. Már a kilencvenes években általánossá vált a vélemény, hogy a nyelv pallérozandó, ez pedig csak úgy lehetséges, ha a nemzet tagjai használják, beszélik azt. Innen a költők állandó támadásai az elidegenedett, anyanyelvét nem ismerő vagy megvető magyar ellen. Innen egyúttal az első nyelvtörvények tartalma is: az 1791:XVI. törvénycikk a magyar nyelvet rendkívüli tárggyá tette minden fő- és középiskolában, az 1792:VII. törvénycikk pedig a szorosan vett Magyarország ugyanazon iskoláiban rendes tantárggyá emelte, Horvát-Szlavonországban pedig rendkívülinek hagyta meg. A század elején az irodalom nyelvművelő harcai általánossá teszik az érdeklődést, s a pallérozásnak politikai megfelelőjeként állandó lesz a magyar nyelv „ususának” követelése. Az 1802-i országgyűlés felirata az „anyanyelvvel való közönséges élést” kívánja még tradicionalisztikus megokolással: hogy „nemzetünk nemes lelkét, ősi gondolkodásának módját maradékinkba által öntsük”, s ennek érdekében az anyanyelvnek az államélet minden ágában alkalmazása a természetes cél. Ezt Nyugat minden népe, kivétel nélkül, már rég elérte, s a magyar rendek csak emberi jogaikat követelik, mikor rendi alkotmányukban anyanyelvüket akarják használni. Hiszen azok a tömegek, akik nem tudnak magyarul és nem magyarok, a rendi alkotmány keretein messze kívül állanak, s a rendeknek még csak gondolatuk sincs arra nézve, hogy azokat az alkotmányba bevegyék. Így, az „usus” és a rendi alkotmány adottságainak tekintetbevételével tökéletesen ahisztorikus eljárás volna, ha az országgyűlések e kívánságait modern kisebbségi jog szempontjából méltánytalanoknak tartaná bárki is. Hogy ebből a rendi államból alakult ki a magyar nemzetállam és hogy a magyarnyelvűvé tett rendi államigazgatás átment hasonlókép tiszta magyarnyelvű alkotmányos apparátusba, ez már további lépés volt, mellyel alább szintén foglalkozni fogunk. A sorrendben harmadik magyar nyelvtörvény, az 1805:IV. art. még csak az úzust szabályozza: az országgyűlés feliratai hasábosan latinok és magyarok legyenek, a kancelláriához és helytartótanácshoz legyen szabad (Magyarországon, a XIX. században, magyaroknak) magyarul írni és a helytartótanács magyar beadványra magyarul válaszoljon. Az 1807-i országgyűlés az „usust” az iskolákban akarja megalapozni: tíz év mulva középiskolába csak magyarul tudókat lehessen felvenni; papok kinevezésénél a magyarul tudó előnyben részesüljön, magyarnyelvű tanítóképzés legyen és a vármegyék és városok az első nyelvtörvény óta eltelt 17 esztendő után végre magyarrá tehessék közigazgatásukat. Mindezeket azonban a kormány elutasítja az abszolutizmus érdekében, mely ösztönösen fél a soknyelvű monarchia kereteiben még egy nemzeti érzés megerősödésétől. A világ előtt persze ezt nem vallják be, az a nézetük, hogy a javaslatban „erőltetés gyanítható”, már pedig a magyar nyelv terjesztésénél tekintettel kell lenni a nem-magyar nemzetiségekre. Az 1811-i országgyűlés hasonló javaslatait szintén elutasította a kormány, azaz a magyar nyelv mindennemű érvényesülését újabb évtizedekre sikerült elnyomnia.

1825-ben megjelent Zalán futása, a politikusok most már romantikus lelkesedéstől nyertek indítást, hogy az anyanyelvet megvetett állapotából kiemeljék. Az 1826 április 17-i felirat szerint a hazai nyelv, a lingua patria nem kevesebb, mint a „nemzeti szellem típusa” és hazát szeretni annyit jelent, mint a hazai nyelvet szeretni. A latin nyelv helyett a „hazai nyelv általános bevezetésére” van szükség és az erre vonatkozó kívánságokból (a helytartótanács azonnal, a magyar kamara nyolc év mulva térjen át a magyar hivatalos nyelvre, a katonai hatóságok fogadjanak el magyar beadványokat és hat év mulva magyarul írjanak, egyházi és világi hivatalra a magyar nyelv kvalifikáljon, 1829-től az alsó elemi osztályon kezdve évenkint és osztályonkint magyar legyen már nem tantárgy, hanem a tanítás nyelve) látható, mennyire elmaradt volt a nyelv állami használata, de az is, mily erős nemzeti lelkesedésnek kellett fűtenie a követeket, hogy egész kezdetleges javítások mellett egyszerre valóságos nyelvterjesztéssel lépjenek fel. A sokáig elfojtott nemzeti érzés most és ebben az egy tárgyban vetett lángot; egy rendi bizottság báró Szepessy Ignác, a tudós erdélyi püspök alatt a nyelv propagálásának módszerét írja össze: magyar nyelvtant akar mindenfelé kiosztani, s a tanító mellett a jegyző és pap szolgálatait veszi igénybe; jutalmakat is javasol kitűzetni, nem is állami, csak rendi alapokból, a magyar nyelv terjesztésére.

A nyelvmozgalom e stádiumában mégis kilépett a rendiség köréből és azt a formát mutatja, mint a XIX. (és XX.) század minden nemzetállamában: a központi, uralkodó, vagy mondjuk többségi nyelv megpróbálja nyelvi érvényesülésének határait az államhatárokig kitolni és azokkal azonosítani. Boldogabb nemzetek számára ezt a munkát már az abszolút királyság elvégezte, melynek hatalmi eszközeivel szemben nem volt védekezés, de európai közvélemény sem volt, mely a franciásítást, a breton és más nyelvek könyörtelen háttérbeszorítását megbélyegezte volna. A XIX. század nemzetállamai már nagyobb nehézségekkel küzdöttek e törekvésükben; példa rá német viszonylatban az elzászi és a poseni-lengyel kérdés. Nálunk az első pillanat annyiban volt kedvező, hogy még csak egyedül a magyar ébredt nemzeti tudatra, ez is ebben a pillanatban, – nem-magyar népek még nem érkeztek el fejlődésük azon fokára, hogy a magyar törekvésben veszedelmet láthattak volna. Egyedül a felvidéki vármegyék követei léptek fel, nem elvi ellenmondással, hanem csak 12 évi halasztást kértek, amíg az iskolák elvégzik munkájukat az új generáción, hogy ez már tudjon magyarul. Ezek a követek többnyire magyar eredetű családokból származtak, melyek már a XVII. század óta két nyelven, magyarul és tótul beszéltek: Palugyay Liptóból, Zólyomból Radvánszky, Turócból Justh, Árvából Szmrecsányi és Zmeskál. Elvi ellensége volt a javaslatnak a horvátság, mely ugyan még nem ébredt modern nemzeti öntudatra, de ösztönösen fenn akarta tartani a magyar követelésekkel szemben régi rendi életformáit, s velük a latin hivatalos nyelvet. A horvátok érvelése szerint lehetetlenség a helytartótanácsot megmagyarítani, mert ez alá tartoznak ők is, kiknek hivatalos nyelve latin lévén, a helytartótanács is tartsa meg a latin nyelvet. Ami azt mutatja, hogy a horvátok akkor még nyakig befagyva ültek az ő rendi korszakukban. Persze a javaslatokból nem lett törvény: a főrendek sem akarták, hisz a mágnások nagy része nem tudott magyarul, de a kormány sem. Az 1825 november 3-i kerületi ülésen Nagy Pál lelkesítő beszéde után a fiatal huszárkapitány, gróf Széchenyi István, egészévi jövedelmét ajánlotta fel Bessenyei és Révai Miklós immár félszázada húzódó terve megvalósítására, egy magyar tudós akadémia felállítására. Ez a 25-i országgyűlés egyetlen nagy alkotása, mely kétségtelenül országgyűlésen kívüli, irodalmi körök és gondolatok hatása alatt jött létre. Széchenyi a nemzeti lélek és nyelv felélesztésére szánta adományát, melynek törvénybeiktatása József nádor fáradozásainak köszönhető; az egész alapítás még a pallérozódás Bessenyei és Kazinczy-féle gondolatköréből származik, alig van köze az „usus” és „propaganda” újabb fázisaihoz, de alapítója személyében már átvezet az új, reformkorszakba. Jellemző, hogy az öreg Cziráky Antal gróf, a hivatalos magyar nyelv ellensége, lelkesen helyesli az alapítást, míg a rendi ellenzék vezére, gróf Illésházy István, savanyúan üdvözli és nem hajlandó rá adakozni.

A politikai világ ekkor még, a század első harmadának lejártakor, éppoly kevéssé vélte a rendi viszonyok megváltoztatását szükségesnek, akárcsak a 90-es években. Nyugaton évről-évre kirobbant egy-egy nemzeti mozgalom az abszolutizmus elleni forradalom formájában, az európai közvélemény már rég liberális-konstitucionális színekbe öltözött és lélekszakadva leste a görögök szabadságharcának híreit, meg lévén győződve, hogy ha a legbarbárabb abszolutizmusnak, a török hatalomnak sem sikerül egy nemzet szabadságküzdelmét elnyomnia, akkor a szentszövetség rendszere sem lesz tovább fenntartható. Nálunk a hosszú országgyűlés semmit el nem intézve, az immár harmincesztendős, tehát bizonyára elavult 1793-i rendszeres operátumok helyébe új bizottságokkal újakat dolgoztat ki, s ezek 1828/29-ben elkészülvén munkájukkal, a júliusi forradalom évében nyomtatásból is megtudhatta, aki akarta, hogy a magyar rendek a jobbágy helyzetén nem kívánnak javítani, a robotot és minden úri szolgáltatást, még a hajtóvadászatnál is, jogosnak tartják, mert „minden föld tulajdonjoga a földesúrhoz tartozik”; az úriszéknél igaz ugyan, hogy a földesúr saját ügyében bíráskodik, de kétségtelen, hogy az urat jobbágya iránt jóakarat vezeti, amit idegen bírónál nem lehetne feltenni, ezért az úriszék is maradjon régi állapotában. Egyébként e bizottságok összes munkálatai még az 1793-ashoz képest is visszaesést, rendi megmerevedést jelentenek. A magyar rendiség önmagából nem újhodott meg, és csak az volt a szerencséje, hogy Ferenc királysága sem volt hajlandó az újítás fáklyáját kezébe venni.

A rendi politikának képe nem volna teljes, ha hátteréül meg nem rajzolnók a magyarságnak a francia háborúkban való részvételét. Amint a háborús viszonyok, s a kormánynak azokból származó követelései okozták az 1811-i országgyűléstől kezdve megfigyelhető elidegenedést király és nemzet között, ezt megelőzőleg húsz esztendőn át a nemesi nemzet háborús lelkesedése volt a jóviszony igazi alapja. Bár Ausztria nem vezette be az általános védkötelezettséget és néphadsereget francia mintára, mikor ez alapon Carnot félmillió katonát tudott kiállítani, a Habsburgok alatt álló népek így is erősen kivették részüket a háborúkból és vérveszteségből. Míg 1793-ban a monarchia 16 1/2 millió lakosából 371.000 katona, csak minden harminckettedik ember, utóbb ez a szám folyton emelkedik: 1800-as években 440–475.000, 1814-ben pedig 619.000. A szükséglet növekedése sokkal nagyobb a népszaporodásnál, Ausztriában szinte korlátlanul növelhető, Magyarországon azonban a rendi berendezések állnak útjába annak, hogy a kormány határ nélkül növelje a katonaság létszámát. A magyarság azonban így is nagy mértékben vett részt Ausztria európai hatalmának megmentésében, majd jövője biztosításában, mert hiszen alapjában véve a francia háborúk az európai egyensúly fenntartásáért és újjáalakításáért folytak, ami a külügyei önállóságát nélkülöző magyarságra szinte közömbös kérdés volt. Amint azonban a Habsburgok belebocsátkoztak a hosszú harcba, az országaik közt létrejött szoros kapcsolat, a pragmatica sanctio is lehetetlenné tette, hogy a magyarság megtagadja közreműködését. Résztvett tehát és a magyar nép fiai harcoltak úgyis, mint a császári sereg magyar ezredeinek katonái, s úgyis, mint a nemesi felkelés tagjai.

A rendes császári hadsereg keretei meglehetősen szűkek voltak a magyarság számára, mert a bécsi haditanács ősi bizalmatlanságában nem szívesen állított fel magyar ezredeket. A francia háborúkban 1796-tól kezdve mindössze 12 magyar és 2 erdélyi gyalogezred szerepel, 12 huszárezred, közte az erdélyi székely huszár határőrezred és egy lovas horvát-szlavón határőr; ezeken kívül külön egységeket képeznek a határőrség gyalogezredei: Likka, Ottosan, Ogulin, Szluin, Varasd-Kőrös, Varasd-Szentgyörgy, Bród, Gradiska, Pétervárad területéről, az első és második báni ezred, a bánáti német, oláh, illír, Erdélyből az első és második székely, az első és második oláh ezred és a rác csajkás zászlóalj Titelről. Ami az állandó hadseregben a magyarság összlétszámát illeti, ez folyvást erősen alatta maradt az egyharmadnak, sőt az egynegyednek is: 1810-ben a hadi kormány adatai szerint 37.800 gyalogos, 14.500 huszár volt szolgálatban, összesen 52.300 ember, holott ugyanakkor a kisebb lakosságú Csehországból 56.000, Morvából 30.000, Galíciából 55.000 embere volt a császári hadseregnek. Mégis ez az aránylag nem nagy hadierő is lényeges jelentőséggel bírt a monarchia és a magyarság szempontjából egyaránt. A császári hadvezetőség a magyar sorezredekben, azoknak magyar, német, tót katonáiban kitűnő, fáradalmakat jól tűrő, bátor és becsületes legénységgel rendelkezett, s a magyarság tradicionális arculatának további fennmaradására sem volt közömbös, hogy most szinte negyedszázadon át évenkint lehetséges volt hadi erényeit gyakorolnia, s azokról idegen népek, egész Európa előtt próbát tenni.

A magyarság katonai teljesítményeiről azért nehéz e korban világos képet alkotni, mert a bécsi kormány lehetőleg óvakodott magyar sorezredeket egyetlen magasabb egységbe fogni, s ehelyett a magyar csapatokat folyvást más, ausztriai tartományokbeli ezredekkel együtt alkalmazta. A magyar ezredek zászlóaljankint idegenekkel együtt hadosztályokba elosztva, eltűntek és működésük nyomai csak nagy nehézségekkel fedezhetők fel. Kivételes volt az olyan eset, mint Napoleon 1812-i orosz hadjáratánál, amikor tudvalevőleg a francia sereg szárnyait északról porosz, délről osztrák erőknek kellett biztosítaniok, s ecélból herceg Schwarzenberg Károly, a szövetségesek későbbi fővezére alatt külön osztrák sereg operált Galíciától északra, a Niementől délre Polesie mocsarai közt. Ez áthatolhatatlan terepen a világháborút megelőzőleg ekkor harcolt először a magyarság; Bianchi altábornagy hadosztályában 14 zászlóaljból 13 magyar volt, még pedig tiszta magyar anyanyelvű. Az itt lefolyt nagy csatákban és vonulásokban a csapatok erős veszteségeket szenvedtek, a magyar huszárlovak nem bírták a versenyt a kozáklovakkal, s ezért 4000 huszár hátraküldte lovát és gyalog harcolt, mint utódaik a világháborúban. Az előnyomulás során a Blankenstein-huszárezred Luckig üldözte az oroszokat, majd a francia sereggel való összeköttetés biztosítására Mohr tábornok különítményében Hessen-Homburg-huszárság és gyalogság Witebskig nyomult és Pinsket elfoglalta; Napoleon moszkvai visszavonulását követőleg Schwarzenberg északnak, Brest-Litowsknak fordult, s Grodnótól vissza Varsón, Krakón át vezette haza seregét; a patkolatlan lovak tömegesen pusztultak, a huszárokról rongyokban lógott az uniformis, mégis a hadvezetőség teljes megelégedésére végezték feladataikat. Paulinyi Mihály magyar huszárkapitány hírszerző útjában egész Minskig jutott el.

Ilyen hadjárat pedig a francia háborúk éveiben annyi volt, hogy lehetetlenség elsorolni őket. A magyar sorezredek legénysége a jobbágyságból került ki, a tisztek többsége a nemességből, igen gyakran a felvidéki német városok polgárságából; nagy volt a lehetősége annak is, hogy jobbágyfiúk vitézségük által tiszti pályát fussanak meg. Bár a magyar ezredekben a haditanács nem volt hajlandó kizárólagosan magyar tiszteket alkalmazni, s az osztrák-cseh tisztek legénységük nyelvét nem ismerve, sok konfliktust és elkeseredést okoztak, mégis a katonai szolgálat az akkori taktikai viszonyok között a nemzet ősi személyes vitézsége kimutatására nagy teret engedett. Kétségtelen, hogy a magyar parasztkatonák bátorság, veszélyek közt nyugalom, s a helyzetek fölényes megítélése dolgában éppúgy felülmúlták az ausztriaiakat, mint a magyar nemesek az osztrák tiszti családok fiait. Napoleon marsallja, Marbot generális beszéli el, hogy mikor 1805-ben Bregenz elfoglalása után Jellasics tábornok, a 48-as bán atyja, seregével meghódolt, őt bízták meg a császári lovasság egy részének átvételével. Ez a lovasság a magyar Blankenstein-huszárezred egy részéből, német dragonyosokból, lengyel ulánusokból állott, a magyarok felett egy öreg huszárezredes parancsnokolt, aki a tárgyalás ürügye alatt Marbot-t és a lovasságot kicsalta a francia előőrsi vonalon túl, s ott hirtelen letéve az álarcot, felszólította a németeket és lengyeleket, hogy vele együtt hazainduljanak; ezek nem voltak hajlandók, inkább meg akartak hódolni, s Marbot lábai elé letették zászlóikat. Mire az öreg magyar haragra gyúlt, összeszidta őket, s kijelentve, hogy ő a zászlót visszaviszi becsülettel császárjához, huszárjaival ellovagolt, faképnél hagyva a franciát önkéntes, gyáva foglyaival. Különösen a kezdeményező kedvet, a felelősség vállalásának örömét és bátorságát figyelhetjük meg ott, ahol magyaroknak bármi csekély körben is lehetővé vált az önálló cselekvés. Visszavonulásnál, a túlnyomó ellenség fenntartásánál a magyar huszárok kitűnő szolgálatokat teljesítettek, így az 1805-i Caldiero utáni visszavonulásnál Károly főherceget a Ferdinánd főherceg 3. számú huszárezred menti meg, ennek egy gyönge százada élén báró Bésán Károly kapitány bátor ellentámadással tartja fel a franciákat. Mikor 1797-ben Masséna Karinthiába tör, Károly főherceg Tarvisnál erdélyi huszárokat vet ellene; Fedák Mihály ezek alezredese, aki különben jászói polgárfiú volt, s Mária Terézia-renddel nyugalomba menvén, Kassán utóbb polgári életet élt, napokon át harcol itt, 600 huszárjából 30, és három tiszt marad: ő, Szörényi László százados és Máriássy István főhadnagy; végül is magát Károlyt veszedelmes helyzetből kivágja, s öt sebbel fogságba kerül. Az asperni csata másodnapján négy francia vértesezred intéz rohamot a 28. magyar gyalogezred ellen, melynek élén Mecséry ezredes merev mozdulatlanságban áll, úgyhogy a franciák azt hiszik, meg akarja magát adni; közülük néhány tiszt előre lovagol, de egy magyar tizedes leszúrja az egyiket, a roham megindul, s Mecséry az utolsó pillanatban vezényel tüzet, mire a francia lovasattak összeomlik. Igen sok adatunk van a tisztek és huszárok, magyar bakák közti bajtársi viszonyra; ennek egyik példája 1813-ban, a császári seregek nagy megindulását megelőző csehországi határzárnál, a Szászországban álló franciák ellenében történt meg: itt az első „császár” huszárezred az országút hídját őrizte és a csetepatéban Kövesdy káplár lova összeesett, ezt látva Nagy György főhadnagy elkiáltotta magát: „Ne hagyjátok káplártokat”, nekiment a franciának, őt lelőtték, de a káplár megmenekült. A magyarságnak szíve és esze egyaránt helyén volt, – a személyes bátorság mellett a műveltség is megkülönböztette őket pl. a vad rác és horvát határőrvidékiektől; tipikus példa erre Fazekas Mihály, az író, aki egy francia város prédára bocsátásánál belép egy házba, levesz a polcról egy könyvet, felnyitja, olvassa, míg a zsákmányolás órája le nem telik, akkor visszateszi és eltávozik.

A hadügyi igazgatás legfelsőbb szférái ebben az időben is zárva voltak a magyarság előtt akkor, amikor udvari intrikák Károly főherceg helyett Mack tábornokféle tehetetlenségekre bízták a seregeket, s ezzel Napoleonnak ugyancsak könnyű munkát adtak. Pedig kétségtelen, hogy ha a magyar hadvezéreket csak olyan mértékben alkalmazták volna, mint még a hétéves háborúban gróf Nádasdy Ferencet, több harctéren biztosíthatták volna a sikert. A Napoleon-féle támadó, nagy kezdeményezési kedvet kívánó megsemmisítő stratégiával szemben a régi magyar katonai erények felhasználásával lehetett volna megfelelő, egyenrangú harcmódot kialakítani. Ehelyett a magyarság emberei csak akkor juthattak önálló kommandókhoz, ha a régi tétovázó, nem kockáztató, tehát Napoleonnal szemben elavult stratégiába beleélték magukat, elfojtva magyaros tehetségeiket. De még akkor is csak másodsorban érvényesülhettek, mikor tudniillik az osztrák tábornokok már elrontották a dolgot. Tipikus példa erre az ekorbeli legnagyobb magyar karriérek története, Alvinczyé és Kray báróé. Alvinczy József báró erdélyi protestáns volt, aki sem magyarságát, sem református hitét soha fel nem adta, erdélyi kálvinista lelkészekkel mindvégig szoros érintkezésben állott, Teleki József grófnak, a magyar nyelv nagy hívének barátja, Aranka erdélyi nyelvművelő társaságának egyik mecénása, már II. József török háborújában altábornagy volt. A lázadó Németalföld pacifikálása az ő feladata, majd 1793-ban sereget szervez, de annak vezetését kénytelen Károly főhercegnek átengedni; 1796-ban Tirolban szervezi a népfölkelést és új seregeket állít össze, melyeket tehetetlen osztrák tábornokok kezébe kell adnia; Wurmser és Beaulieu ezeket az erőket eredménytelenül használják fel, Wurmser Mantuába szorul és csak akkor, a jobb emberanyag elhasználása után mehet le Alvinczy új sereggel, mely azonban Arcolenál és Rivolinál nem tud ellenállni Napoleonnak; Alvinczy a Piave mögé vonul, s megint elkésve jönnek új erők Károly főherceggel Friaulba. Az osztrák hadvezetőség így részletekben vetette Napoleon elé a seregeket, aki azokkal egyenként könnyen elbánhatott. Alvinczy ezután Magyarországon főparancsnok, főként hadseregszervezés foglalja el, kommandót többé nem kap a harctéren. Báró Kray Pál az eperjesi vértörvényszék egyik áldozatának unokája, katonatiszt fia, a Hóra-lázadás leverésében mint székely határőrtiszt vesz részt, 1792-től kezdve a belga-rajnai harctereken működik, mint idős tábornok osztrákok alatt, 1797-ben 14 napi fogságot kap azért, mert osztrák főparancsnoka hibát követett el, 1799-ben végre, mikor Thugut Olaszországot mindenáron vissza akarja foglalni, s Károly főherceget kizárja a fővezérségből, Suwarow megérkezéséig Kray vezetheti a császári seregeket, 80.000 embert. Sikerül neki Magnanónál a francia Scherert megverni, majd Suwarow megérkeztével Mantuát visszafoglalnia, a nagy novi-i győzelmet is ő vívja ki Suwarow-val és Melas-szal együtt. Ekkor azonban Thugut a sereget Svájcba rendeli, a vonulás katasztrófát, teljes felbomlást okoz. 1800-ban megint csak helyettes a fővezér Károly főherceg helyett Dél-Németországban, túlkicsiny, 60.000 emberből álló sereget bíznak rá Moreau 120.000 franciájával szemben, de Kray nagy stratégiai ügyességgel védekezik, a Bodeni-tótól északra koncentrálva marad, de alkalmilag a Rajnáig tolja előre, majd vonja vissza csapatait, amíg az olasz harctéren a marengói vereség be nem következik. Csak ekkor látja be a bécsi hadvezetőség, hogy a német harctérre nagyobb súlyt kell vetni, de mikor belátja, el is veszi Kraytól a vezetést, átadja a tapasztalatlan fiatal János főhercegnek, alája ad 130.000 főnyi sereget, hogy a főherceg azt a hohenlindeni ütközet katasztrófájába vezesse. Kray pályája valóban a magyarnak és a tehetségnek folytonos kálváriája volt.

A legtöbb magyar tiszt azonban ennyire sem jutott és csak alantasabb helyeken bizonyíthatta harcratermettségét, bár a személyes vitézség igen soknak szerzett Mária Terézia-lovagrendet. Így csóri Mecséry Dániel báró, 1778-ban még huszárőrmester, 1794-ben már Mária Terézia-lovag, 1805-ben az ulmi harcokban az üldöző franciák ellen fordul, 14 sebet kap, melyek közül kilenc fejseb, kettő az agyvelőig hatol, koponyája megreped, de kiheveri borzasztó sebeit, újra szolgálatba lép, s 1809-ben a nemesi felkelés kerületi parancsnoka. Megszabdalt koponyáját a bécsi anatómiai múzeumnak hagyta, és hallatlan gyógyulása esetére még a világháború alatt is visszatért a hadi orvostudomány. De a „legvitézebb huszárrá” legenda és Jókai fantáziája vitézvári báró Simonyi Józsefet tette, a dunántúli szegény nemes Simon-családból, aki 1787-ben Kecskeméten mészároslegény, majd Wurmser-ulánus, Kraynak Ulmból való visszavonulásakor félszázaddal vakmerően támadva, mint hadnagy két ezredet és tüzérséget ment meg, s ekkor átteszik a Blankenstein-huszárokhoz főhadnagynak. 1802-ben Mária Terézia-lovag lesz. Simonyi vad energiával végrehajtott huszárhőstettekkel lesz méltán híressé, 1809-ben Aspernnél mint a Hessen-Homburg-huszárok őrnagya harcol, Wagramnál visszavonuláskor hidat fedez az utolsó pillanatig, tisztjei mind elesnek, átveszi az ezred vezényletét, s a hidat felgyujtva, az égő rőzsén utolsónak ugrat át. A lipcsei csata után Ferenc császár személyesen nevezi ki ezredessé, Franciaország megszállásánál huszáraival a zajló Rhône-on átúsztat és a fősereget messze megelőzve foglalja el Lyont. Fontainebleau-ba érkezése előtt csak négy órával viszik el onnan a fogoly pápát, ez a helye a legendás jelenetnek, mikor a csákós magyar huszár a trónszékbe ül és karfáján kiveri pipáját. Hőstettei színezéséről még életében gondoskodtak bámulói, népszerűségét érzékeny körökben huszáros nőhódító történetek is növelték, de maga a béke éveiben debreceni garnizonjában nem volt szimpatikus egyéniség, s hosszú per után 1832-ben hivatalos hatalommal való visszaélései miatt rangjától is megfosztották. Mégis az ő neve maradt meg, mert későbbi nemzeti romantika az ő tetteibe tudta legjobban beleképzelni az őseredeti lobogó temperamentumot.

A nemesi felkelés, az insurrectio, másik formája volt a napoleoni háborúkban való részvételnek. Ezt az országgyűlés határozatára négyszer állították fel: 1797-ben, 1800-ban, 1805-ben és utóljára 1809-ben. A régi szokás szerint mindegyiknek a nádor, József főherceg volt a főparancsnoka, aki a nemesi sereg felállítása, kiképzése és ellátása körül nagy, eredményes munkát végzett. Ő készítette a felkelési terveket, melyek szerint mindegyik kerület: a két dunai és két tiszai, egy-egy divíziót állított ki, őkörüle volt a vezérkar, melynek főnökévé a király a bécsi hadilevéltár vezetőjét, Gomez tábornokot nevezte ki. A nemességnek nem lévén hadi előképzettsége, a tisztek nagy részét az első fölkelésekhez a császári seregből kellett delegálni, sokan azonban polgári foglalkozásból vétettek át. József főherceg mindenkép szerette volna a nemesi csapatokat modern hadsereggé alakítani, az ő fáradozásai következtében kaptak egységes uniformist, holott az első fölkelésnél még megyénként különböző ruhákat hordtak: a legtöbb zöld vagy sötétkék, némelyik világoskék mentét, gyakran vörös nadrágot, fekete csákót. A legtöbb baj a fegyverekkel volt: a budai fegyvertár gyorsan kimerült, benne az 1797-i felkelés után sem maradt a következőre egyéb, mint néhányszáz puska és pisztoly, a bécsi és gyulafejérvári arzenálokból szintén kevés kerülhetett ki, mert a rendes sorkatonaság már mindent igénybevett. Általában ez volt a felkelések modernizálásának megölő betűje: mivel a felkelés csak a legnagyobb veszélyben vált aktuálissá, mikor az ellenség a magyar határokat fenyegette, azaz előbb már az ausztriai: német, olasz, osztrák területeken keresztül kellett gázolnia, ezért a bécsi kormány az egész felkelést csak ultima ratiónak tartotta és fegyverrel, felszereléssel inkább a franciához közelebb eső, azzal harcban álló sorkatonaságot látta el, tartalékjait is inkább ideküldötte, semmint a leghátul álló magyar felkeléshez, melyet tényleg a legtöbbször: négy eset közül háromban, igénybe sem vettek többé. A modern Európában, az egymásba fonódó államérdekek közt, a nagy seregek aránylag gyors mozgása mellett, s azon kötelezettségnél, melyet a pragmatica sanctio rótt Magyarországra, valóban nem sok értelme volt azon középkori felfogásnak, hogy a nemesi nemzet csak a határon betörő ellenséggel szemben köteles fellépni. Hiszen Napoleon módszeréhez hozzátartozott, hogy minden alkalommal offenzive lépett fel és a harcot az ellenség területére tette át. Vele szemben érthető volt, ha a kormány nem igen törődött a nemesi felkelés felszerelésével, melyet úgyis csak akkor vethetett harcba, ha seregei már elvesztek.

Az első felkelés, 1797-ben, Körmenden gyülekezett, egy hónapig ott gyakorlatozott, a király Szombathelyen szemlét tartott fölötte, de harc nélkül oszlott szét, a campoformioi béke miatt. Ugyanez volt a sorsa az 1800-inak, mely decemberben a Lajta mellé vonult, mikor már fegyverszünet volt, s csak a lunéville-i béketárgyalások érdekében tartották néhány hóig Fischamenden táborban. Az 1805-i felkelésben a korábban túlnyomó lovasság helyett már gyalogság is nagyobb számmal volt, sőt 18 ágyúval is el volt látva, – egyes vármegyék tisztán nemesi csapatokat állítottak fel, amikor pedig a nemesek megváltása is lehető volt – az 1805-i pozsonyi béke miatt ez sem került harcba; különben is a kivetett 44.000 ember helyett csak 18.000 jött össze. 1809-ben több hadsereg operált: János főherceg Itáliában, Károly a Duna-Rajna közén, Ferdinánd Varsó felé Galíciából, de már április elején világos volt, hogy Károly Regensburgnál nem tudja feltartóztatni Napoleont, s ezért a király fegyverbe szólította a felkelést. Igaz, hogy a hadügyi kormány most sem sietett annak felszerelésével. Az igazi baj azonban az volt, hogy József nádor, aki ez alkalommal katonai tehetségnek is bizonyult, a többi magyar vezérhez hasonlóan nem rendelkezhetett önállóan: Itáliából felvonult, hátán hozva Beauharnais Eugén seregét, János főherceg, aki már vonulását is oly ügyetlenül intézte, hogy nem ő egyesült előbb a Pozsony-Bécs közti térségen Károllyal, aki ott a Bécsben ülő Napoleonnal farkasszemet nézett, hanem engedte, hogy a franciák eltolják kelet felé és Beauharnais a Semmeringen át érintkezésbe lépjen Napoleonnal. Mégis Józsefet neki, illetőleg tehetetlen vezérkari főnökének, Nugent tábornoknak rendelték alá, s ez utóbbi folyton hátrálva, a Győr előtti csanaki magaslatokat is átengedte az ellenségnek, s június 14-én a város előtt a legvisszásabb helyzetben fogadta el a harcot, amikor jóformán csak a dunántúli felkelők voltak seregében. A balszárnyon Mecséry alatt felállított nemesi felkelők rohamra sem indulhattak, mert egy malomcsatorna volt előttük; kitéve a francia ágyúk tüzének, végre is elfutottak, s futásukban a Budáról Győr felé vonuló tiszai felkelőket is magukkal ragadták. A további pozsonyi harcokban mégis résztvettek, de János főherceg hadvezetésének nyomását tovább is szenvedniök kellett, viszont János sietett csatavesztését a felkelők magatartásának tulajdonítani. A gyávaság vádja így terjedt el, ellene védekezésül József nádor segédtisztjével, a költő Kisfaludy Sándorral megíratta e felkelés történetét, de mivel az éppen a császári hadvezetésre közölt kompromittáló adatokat, Ferenc megtiltotta megjelenését. Utóbb a liberális demokrácia szeretett gúnyolódni a nemesi felkelők ügyetlenségén és gyávaságán – annyi kiderült a győri kudarcból, hogy a felkelés modern ellenséggel szemben nem alkalmazható – s mikor Kossuth a Pesti Hirlapban 1843-ban győri szégyennapot, évkönyveink koromfekete lapját emlegette, az agg költő Kisfaludy keserűen rágalomnak minősítette ezt és még egyszer, utóljára, megvédte az elavult intézmény utolsó szereplését.

A francia háborúk hosszú sorában a győri vereség epizód volt, s az a sok ezer, tízezernyi magyar, ki a negyedszázados harcokban résztvett, nemzeti lelkesedéssel, király és haza iránti kötelességét megtéve, tért haza a harcból. A barokk-kor hősies érzelmei újraéledtek, a „felkelő nemességnek” énekeltek a rendi Tyrtaeusok, a nádor Kisfaludyval „hazafiúi szózatot” iratott a magyarokhoz, melyben a barokk dicsőség XVIII. századi formái elevenülnek meg: „Ti szittyai, lelkes őseinknek hív maradéki, Attilának, Árpádnak igazi unokáji, magyar nemesek, atyámfiai, testvéreim. Mi már közel ezer esztendők ólta Európában egyik legvitézebb, legnemesebb, legszabadabb, legboldogabb nemzet”, – „egy dicső, hatalmas sassereg”, s kimutatta itt Kisfaludy, hogy amint korábban a „magyar uralkodva, királykodva járt a föld és nemzetek felett, mint a fellengő sas a levegőben”, hasonlóan kell most is viselkednie a franciával szemben. Ez a barokk-rendi lelkesedés ült a magyarság arcán akkor is, mikor különben méltánytalanságot, háttérbe szorítást kellett szenvednie. Ősi katonai erények és fejedelemhez való százados hűség akadályozták, hogy meghallja a magyar nemesség Napoleon csábító szavát, aki 1809 május 15-én Schönbrunnból proklamációban fordult hozzá: eljött az óra, hogy régi függetlenségét a nemes magyar nemzet visszaszerezze, az Ausztriávali kapocs minden magyar szerencsétlenség oka; most válasszatok – szól Napoleon – királyt magatoknak, ki otthon, értetek él, s gyűljetek össze őseitek szokása szerint Rákosmezején és közöljétek velem végzésteket. Napoleon az ő korábbi bécsi követei és ágensei jelentései alapján azt hitte, hogy az elégedetlenség és németgyűlölet lángra fog lobbanni, s bár a proklamációt francia fogságból hazatért katonák is terjesztették, eredménye éppen semmi sem volt. A szöveget valószínűleg Kermelics Károly, egy volt gazdatiszt készítette, aki francia uralom alatt Illíriában főispán lett, a fordításban résztvett Batsányi János, a költő is, aki ezért utóbb haláláig linzi internáltságban élt. Tudomásunk szerint még akik terjesztésében résztvettek, így Tóth János temesi táblabíró és Kállay György, azok se gondoltak komolyan Magyarország elszakadására az ausztriai háztól. A fantasztikus történész, Horvát István, egy pillanatra helyeselte Napoleon tervét, mert az Ausztriától elszakadt Magyarország szerinte a Balkán volt magyar tartományaival egyesülhetne – ez a Dunakonföderációnak talán első gondolata, – de mindjárt utána egész józanul figyelmezteti Virág Benedeket és más barátait: ne higyjenek Napoleonnak, mert ennek egyenesen szüksége van Ferenc császár uralma alatt középnagyságú Ausztriára, Oroszország ellensúlyozása végett.

A rendi nacionalizmus egységes királyhű korszak volt, melyben a későbbi 49-es, szabad királyválasztó gondolatok, minden abszolutisztikus kísérlet ellenére is, anachronisztikusak lettek volna.