MAGYARÁZATOK A TÉRKÉPEKHEZ.

Gimnáziumok és főiskolák 1766-ban. Főforrások: Molnár Aladár: A közoktatás története Magyarországon a XVIII. században, Budapest, 1881; Fináczy Ernő: A magyarországi közoktatás története Mária Terézia korában, Budapest, 1899; Kornis Gyula: A magyar művelődés eszményei, Budapest, 1927; Cuvaj Antun: Grada za povijest školstva Kraljevina Hrvatske i Slovenije, Zagreb, 1910. A térkép a Jezsuita-rend feloszlatása előtti állapotot mutatja. A felvett gimnáziumos helyeken kívül még számos más helyen is tanították a latin nyelv elemeit. Kis gimnáziumnak azokat a latin iskolákat minősítettük, amelyekben a latin tanítás legalább a szintaxist felölelte, teljes gimnáziumnak pedig azokat, amelyekben az oktatás a retorikáig terjedt. Ez a minősítés az oktatás tényleges állapota szerint történt, függetlenül az iskola esetleg eltérő megnevezésétől. Ez az elv volt irányadó a főiskolák feltüntetésénél is. A volt királyi Magyarország területén a városokon kívül csak az 1681:26. t.-c. szerinti artikuláris helyeken találunk protestáns gimnáziumokat. Az egyetemeken és főiskolákon (akadémiák és kollégiumok) jogi és teológiai oktatás folyt. Katholikus főiskola aránylag kevés volt, ezért a katholikus teológiai oktatás mindinkább a teológiai szemináriumokba helyeződött át: ezeket is külön feltüntettük. A szakiskolák közül az egri és a pesti jogiak voltak, a selmecbányai bányásziskola volt, a kegyesrendiek vezetése alatt állott szenci collegium oeconomicum pedig főként a kamarai szolgálatra előkészítő közigazgatási és közgazdasági iskola volt.

Pécs, Mohács, Szekszárd környéke, Buda-Pest környéke és a Temesi bánság északnyugati sarka a XV. század, illetve a XVIII. század végén. Főforrások: Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában, Budapest, 1890–1897; a magyar békeküldöttség által kiadott magyarországi hivatalos Helységlexicon 1773-ból, Budapest, 1920; K. Czoernig: Ethnographie der österreichischen Monarchie, III., Wien, 1855; Szentkláray Jenő: Száz év Délmagyarország újabb történetéből, Temesvár, 1879 (különösen az ebben kiadott két térkép 1725-ből és 1761-ből); A. Petrov: Přispěvky k historické demografii Slovenska v XVIII–XIX. stoleti, Praha, 1928. Ez a három térkép azt a változást akarja szemléltetni, amelyet az ország települési állapotában a török hódítás okozott. Minden vidéket kétszer ábrázoltunk. Egyszer a XV. század végén volt, tehát a török hódító háborúk előtti állapot szerint, másodszor pedig a XVIII. század végére kialakult állapot szerint, amikor az elpusztult vidékek betelepítése nagyjából már befejeződött. A török előtti állapotot feltüntető térképeken elsősorban a telepek sűrűségét akartuk ábrázolni, ezért az egynéhány, elenyésző csekélyszámú oly telepnél, melynek nem magyar, vagy részben nem magyar lakossága volt, ezt nem tüntettük fel. Fekete pontokkal jeleztük azokat a helységeket, amelyeknek helyét megbízhatóan meg tudjuk állapítani; üres karikákkal pedig azokat, amelyeknek helyét csak hozzávetőlegesen ismerjük, amelyekről csak azt tudjuk, hogy mely ismert fekvésű helységek vidékén feküdtek. Hogy a település sűrűségéről általában helyes képet adhassunk, le kellett mondanunk a teljes pontosságról a részletekben. A Temesi bánság települése valószínűleg sűrűbb volt, mint azt a térkép így is ábrázolja; bizonyos jelek arra mutatnak, hogy valószínűleg voltak itt nagyobb számmal is olyan helységek, amelyekről feljegyzés nem maradt ránk. Oka lehet ennek az is, hogy ez a terület már a legkorábbi XV. századi török becsapásoknak is ki volt téve. A telepítések folytán kialakult állapotot mutató térképeken a helységeket a lakosság nemzetisége szerint megkülönböztettük. Mivel minden helységet csak egy színnel ábrázolhattunk, ehhez az ott lakott legnagyobb számú nemzetiség színét használtuk, bár sokszor jelentékeny számú más nemzetiségű lakosság is lakott bennük. A régi vízrajz ábrázolása megbízható és kielégítő adatok hiányában csak általános képet adhat. A vizes területeknél nem tettünk különbséget nyílt víz, mocsár és ártér között. Hogy az ilyen területek az egyes korokban milyen kiterjedésűek és főként milyen jellegűek voltak, azt jelenleg még nem tudjuk.

A katonai határőrvidékeket két lapon mutató három térképhez főforrások: Fr. Vaniček: Spezialgeschichte der Militärgrenze, I–III., Wien, 1875; és J. H. Benigni: Statistische Skizze der siebenbürgischen Militär-Gränze, Nagyszeben, 1816. A Károlyvárostól északra látható elkülönített határőrterület a sichelburgi uszkók kapitányság. Ennek területe eredetileg Krajnához tartozott. A kapitányság később a károlyvárosi generalátus alá helyeztetett és területe ezen a réven később horvátországi területté vált. A XVIII. század elején volt állapotot mutató térképen a károlyvárosi határőrvidék keleti és déli határa a későbbi határtól eltérő. Ugyanis a keleti határ mentén egy területsáv Cetnik és Dreznik várakkal csak az 1791-i békekötéssel került vissza a töröktől. A likai terület déli végén pedig vagy négy falut, amelyeket a pestis kiölt, Velence bitorolta el; ezek Velencétől Dalmáciával együtt osztrák uralom alá kerültek. Az erdélyi határőrség területe sohasem alakult oly értelemben határőrvidékké, mint a többi határőrvidék. A vármegyék, székek mindenütt fennmaradtak, mert mindenütt maradt olyan lakosság, amely nem lett határőrré. Sőt a birtokjog terén a közhatóságok illetékessége a határőrökkel szemben is érintetlen maradt. Hogy a viszonyokat jól megértessük, a térképen minden helységet feltüntettünk, amelyben határőrök laktak.

Gergely Endre.