1. A NÉP.

Messze fent északon, a Tobol vize mellett, ősrégi időkben két nép találkozott: az erdők embere és a puszták népe. Egyikük a középvolgamenti őshazából húzódott keletre, az uráli erdőség és a szibériai róna határvidékére. A másikat rokon lovasnépek harcos áradata űzte, szorította az Altáj vidékéről ugyanerre a tájra.

A finnfajta mańši vagy mägyi nép zsákmányoló nép volt. Élelmét még halászattal, vadászattal, növények és állati termékek gyűjtésével szerezte meg. A rénszarvast, majd a lovat is már fejik, megülik és igára fogják, a kölest ismerik, de rendszeres állattenyésztésnek és növénytermelésnek még híre sincs náluk. Életük a családból bővült nemzetség kötelékében folyt, s még korántsem volt törzsi szervezetük.

Az ogur törökfajta lovas-nomád nép volt. Ménese, csordája, nyája töméntelen. Nagyarányú pásztorgazdálkodást űzött, de Nyugat-Szibéria termékeny mezőin rászokott a föld megművelésére is. Az uráli őserdő ritka vadjait megismerve, rákapott a bőr- és prémkereskedésre. Hadiszervezete a nomád pásztorgazdálkodás mellett elkerülhetetlen súrlódások nyomán rég kialakult volt: nemzetségei már állandó jellegű nagyobb közösségek – törzsek és törzsszövetségek – keretében éltek.

A két nép mintegy harmadfélezer év előtt találkozott. A mägyi-eriek (= mägyi emberek) hosszas szomszédság és hódoltsági viszony, majd meg tartós együttélés során elsajátították az ogurok műveltségét, átvették számukra új fogalmakat jelölő műveltségszavaikat, követték szokásaikat, utánozták életmódjukat, majd törzzsé szervezkedtek s a szomszédos on-ogur vagy on-gur törzsszövetséghez csatlakoztak.

Az onogur nép és magyari vagy megyeri törzse a volgai és doni bolgárok ősévé lett többi ogur népekkel együtt hódolt meg Kr. e. 177-ben a középázsiai Húnbirodalom királyának, száz év multán a magát függetlenítő ogur királynak, Kr. u. 90 táján a kínai határról az Irtis-Jaik-közre kivándorolt nyugati hunok fejedelmének. Velük együtt jött 375-ben hún vezetés alatt európai földre. Mint nyugaton a hunnak hódoló germánokra, keleten rájukhárult a határvédelem és az előlharcolás vérpazarló feladata. Az onogurok a Kaspi-tó nyugati partvidékén – a volgai és doni bolgárok őseinek déli, az alánoknak északkeleti szomszédságában – telepedtek meg, hol Magyari-törzsük emléke máig él a Kuma-folyó mentén Madzsar város, Madzsar helység és a Madzsar-tó nevében. Attila halála után az avarok elől menekülő szavir nép nyomására a bolgárok ősei a Volga mentén északra és nyugat felé, a Don-Dnyeper-közre húzódtak. Az onogurok pedig az alánok közvetlen szomszédságába, a Pontus keleti partján róluk négyszázadon át Onogoriának nevezett Kubán-Don-közi tartományba költöztek át. Innét, az új hazából küldték az ogur népek 463-ban követeiket a császárhoz Konstantinápolyba. A Dnyeper és Duna közén utolsó nyugati harcaira készülő Dengizik hún király ezt a barátkozást nem nézte jó szemmel. Legifjabb testvérét, Irniket, küldte keletre, hogy az ogur népeket „rendbeszedje.” Dengizik elesett a nyugati háborúban. Népének egy része birodalmi földre telepedett. Más részük keleten Irnik hunjaival együtt felszívódott a keveredés nyomán most már bolgár (= keverék) néven emlegetett ogurságba.

Attila legkisebbik fia, akiben apja egy jóslat alapján királyi családja fenntartóját látta, új királyi család, a Gyula-nemzetség alapítója lett. E nemzetségből kerültek ki a pontusi bolgár népek fejedelmei, közöttük Gurda és Magyar, kik 525 táján szerepeltek. 545 után az onogurok már a szavirokkal egyesültek, 558-ban az Európába nyomuló avaroknak, tíz év multán pedig a Donig hatoló ázsiai türk hatalomnak hódoltak meg. 630-ban Gyula-nembeli Kurt onogur fejedelem felszabadította s mégegyszer és utoljára egyesítette onogur-bolgár birodalmában az összes bolgár népeket. Félszázad múlva a három nép végleg elszakadt egymástól. A volgai bolgárok az északi erdővidékre húzódtak. A doni bolgárok Kurt fia Isperich vezérlete alatt nyugatra vándoroltak és a dunai bolgár fejedelemség megalapítóivá lettek. Az onogurok Kurt fia Bég Baján uralma alatt régi hazájukban maradtak, de 680 táján meg kellett hódolniok a Kaspi-tó partvidékén új hatalmat alapító türk-fajta kazárok kagánjának.

Az Avarbirodalom bukása és a Türkbirodalom belső bomlása nyomán a VI. és VII. században nyugatra áramló ázsiai néphullámok nem tudták kivetni pontusvidéki hazájukból az onogur-magyarokat, de mindegyik hullám leszakított és elsodort egy-egy töredéket. A bolgár testvérháború és a szavir-onogur szövetség felbomlása után egy kisebb töredék perzsaföldre vándorolt ki. Másokat az avar áradat sodort nyugatra. Néhány törzs – úgylátszik – a kazár törzsszövetséghez csatlakozott. Idők folyamán a népközösség tíz törzse (= on-gur) öt törzsre (= bes-gur) olvadt le és a szövetségben a Magyari-törzs jutott vezető szerephez. Ezidőben kezdik az arabok és perzsák az ongur népnév mellett megjelölésükre a besgur (basgir) és madzsar (magyar) népnevet használni. Már a besgur-magyar szövetségből – a Magyari, Gyarmat, Tarján, Jenő, Kér törzsek népéből – vált ki az a határvédő csoport, melyet nyilván a kazár hatalom telepített a Volga két partjára, mikor a besenyők 830 táján a Jaik-folyóhoz értek. Ezeket a Volgapartig hatoló besenyők újabb támadása sodorta 870 táján északkeleti és északnyugati irányba, az Uralvidékre és Permiába, ahol Julián domonkosrendi magyar szerzetes 1237-ben rájuk talált. Egy év multán már tatár uralom alá kerültek és idők folyamán különféle bolgár, keleti török, mongol törzstöredékekkel egyesülve teljesen eltatárosodtak. Az Ural tövében élő baskirok között ma is megvannak az ősi Gyarmat, Jenő, Kér törzsektől származó Jurmaty, Jänäj és Giraj törzsek s 1539-ben még a Magyar és Tarján törzsek ivadéka is élt közöttük: együtt említik a tarhánokat, baskírokat és mozserjánokat. A régészeti emlékek tanúsága szerint az öt törzs egész népe és három szomszédos törzs vagy törzstöredék – a bolgárfajta Keszi (= töredék), a Gyarmattal egyesült türkfajta Kürt s az ugyancsak idegen Nyék (= határvédő) törzsnek a népe – is 830 táján költözött át a Don-Donec-Dnyeper-közre. Egyesülésükből itt Levediában, a magyar hagyomány „Doni Magyarországában” alakult ki a hétmagyar törzsszövetség. Velük együtt jött az Alsó-Don vidékére az a három „kazár” törzs is, amely később kabar (= lázadó) néven egyesült a nyugatra költöző hét magyar törzzsel.

A magyarok és kabarok áttelepítése a kazár hatalom műve volt. A kagán ugyanekkor építtette fel a Don torkolatánál Teofil bizánci császártól kért építőmesterekkel Sarkéi, vagyis Fehérvár erős várát. Alig lehet kétségünk afelől, hogy a magyarok és kabarok – talán a szavirok ivadéka? – mint határőrző nép kerültek erre a vidékre is, hol megjelenésük összefügg a déloroszországi síkságon lakó poljánok, szevériek, radimiesek és más szláv törzseket hódoltatva a Fekete-tenger partvidékéig nyomuló normannok első támadásaival. A viziútakon gyors hajóikon közlekedő viking harcosok – akik közül Rurik rúsz törzsfő lett a rúszok vagy oroszok kievi szláv fejedelemségének megalapítójává – voltak az észak-déli kereskedelem főközvetítői. A velük való érintkezés nagy anyagi jólétre, de egyszersmind a katonai szervezet megerősbödésére vezetett a magyaroknál. Mikor azonban a besenyők 889 után átkeltek a Volgán és elfoglalták a Don mentén fekvő szállásaikat, kénytelenek voltak Levediát is odahagyni. A Dnyeper és Alduna közt elterülő, folyóvizektől át- meg átszabdalt s ezért magyarul Etelköznek, vagyis folyóköznek nevezett síkságra menekültek.

SZENT ISTVÁN
A KÉPES KRÓNIKÁBÓL

SZENT ISTVÁN SZÜLETÉSE
A KÉPES KRÓNIKÁBÓL

Etelköz termékeny földje századok óta utolsó állomása volt a római tartományok felé törekvő barbár népeknek. A duna-tiszaközi jazigok, a géták, gepidák, gótok, hunok, avarok, bolgáriai szlávok, bolgárok mind megpihentek néhány esztendőre Etelközön. Itt gyűjtöttek erőt az előttük álló küzdelmekre, innét küldték csapataikat a szomszédos területek kikémlelésére, követeiket szövetség, települési engedély, birodalmi föld szerzésére, de nem tekintették állandó hazájuknak ezt a támadásnak minden oldalról kitett területet. A magyaroknak sem volt szándékukban megtelepedni Etelközön, hol helyzetük katonai szempontból teljességgel tarthatatlan volt. Szomszédaik a Dnyeperig hatoló besenyő szövetség vitézségéről és kíméletlenségéről ismert kangar ágának törzsei voltak s a kievi orosz fejedelemség. Délen a bolgárok keresztény állama élte első virágkorát a bizánci hatalommal is szembeszálló Simeon cár vaskezű uralma alatt. Három veszedelmes szomszéd nyilt határok mellett és sehol egy jóbarát! Ha közülük kettő egymásratalál, végzetes csapást mérhettek a magyarságra. Gyors cselekvésre, a védelem sürgős megszervezésére és a továbbköltözés előkészítésére volt szükség s a magyarok vezetői cselekedtek is. Megteremtették a szükséges katonai és politikai egységet s előkészítették a továbbköltözés útját. Örökös fejedelmükké kiáltották ki Álmos fia Árpádot, a régi hun-magyar királyi ház sarját. Bevonták az immár egy fő alatt álló szövetségbe a kabarok törzseit, mint nyolcadik törzset. Szövetségre léptek Bölcs Leó bizánci császárral és a letelepülésre kiszemelt új hazával szomszédos Keleti-Frankbirodalom királyával: Arnulf császárral. A szerencsétlenül végződött 895. évi bolgár háború és a besenyők újabb támadása után pedig Árpád fejedelem vezetésével mind felkerekedtek s a Kárpátok hágóin át leszálltak a Tisza és Duna síkjára.

*

A középvolgamenti és altájvidéki őshazákból a nyugatszibériai rónán át a kaukázusi tájakra, majd a pontusi síkságra s végül a Kárpátmedencébe vezető vándorút végső állomásán már a történeti emlékek értesítéseinek tiszta fényében áll előttünk a magyar.

Az ősrégi időkben finn- és törökfajta elemek egyesüléséből született s a későbbi századok folyamán újabb nyugati és keleti török és emellett szórványosan kaukázusi árja elemeket is magábaszívó magyar nép a X. században már szoros egységbe forrott össze, de magán viselte a történeti keveredés minden bélyegét. Nyelve finn, műveltsége török, testi alkata egyénenként finn-balti vagy török-mongol típusú, de nyelvén, műveltségén, testi maradványain egyaránt felismerhetők a másik ágról örökölt vonások és az árja – alán, perzsa – befolyás világos nyomai. Termetre általában alacsonyak, de az előkelők s különösen a fejedelmi ház tagjai közt magas emberek is akadtak. A nagy tömeg átlagos magassága 158–160 centiméter, a nőké 150–152 centiméter. Az előkelő halottak sírjaiban azonban 168–172 centiméteres testalkatra valló csontokat találtunk. Nyugaton rútnak, sőt borzalmasnak találták az apró mongolképű lovasokat, különösen a magyar seregben elől harcoló besenyőket, kabarokat, úzokat, kunokat. Nagy fejük, lapos homlokuk, napégette széles arcuk, vastag orruk, kiálló pofacsontjaik közt bennülő szemük, pogánymódra beretvált, tar koponyájukon lobogó gesztenyeszín üstökük, a lovas életben eltorzult görbe lábuk és emiatt aránytalanul hosszúnak tetsző karjuk semmiesetre sem lehetett kellemes látvány a másféle szépségekhez szokott európai szemnek. A nyugati írók csodálják is Isten türelmét és elnézését, hogy „ilyen szörnyetegeknek adta Pannónia gyönyörűséges országát.” A török-mongol népeket régen s a magyarokat közelebbről, jobban ismerő arab, perzsa, szír, örmény és görög írók azonban nem így vélekedtek róluk. Többnyire meg sem emlékeznek nekik megszokott külsejükről, a perzsa Gardizi meg egyenesen ,,jóarcú magyarokról” beszél.

Bizánc és a keresztény Nyugat népei a magyaroknak számukra idegen, sőt fogalmuk szerint rút külseje alatt hasonló rút lelket kerestek. Árpád császári szövetségesével, Bölcs Leóval az élükön ravaszságot, hitszegést, cselszövést, állhatatlanságot, kincsszomjat és kegyetlenséget vetnek a nép szemére. Ez a jellemzés kétségkívül illik a harcban álló és diplomatizáló magyarokra. Mint a többi lovas-nomád népek, a magyarok is körmönfont ravaszsággal és – ha az érdek úgy kívánta – szívükben az árulás szándékával közeledtek velük szemben barátságot színlelő szomszédaikhoz. A diplomáciában és a harcban is szívesen folyamodtak cselhez. De az álnokságban, hitszegésben, cselszövésben, állhatatlanságban, kíméletlenségben és kegyetlenségben Kína, Bizánc, Perzsia hatalmas uralkodói, a büszke kultúrnépek fejedelmei, diplomatái, hadvezérei voltak utolérhetetlen mintaképei és mesterei a lenézett barbároknak. Természetük szerint ezek a pusztai népek sokkal egyenesebb lelkű és nyiltabb szívű emberek a civilizáció mézesszavú bajnokainál. Türk-sád kagán nem alap nélkül hánytorgatta fel a hitszegő Justinus császár követe előtt, hogy a rómaiaknak tízféle nyelvük van, de csak egyféle ravaszságuk s a tíz nyelvet csak arra használják, hogy velük mindenkit megcsaljanak, aminthogy a magyarokat oly barátságtalanul jellemző Leó császár is minden aggodalom nélkül hagyta cserben a bolgárok ellen felbiztatott magyar szövetségeseit. Ezek a tapasztalatok neveltek a keleti fejedelmekből, mint később a balkáni népek uralkodóiból is ravasz, fondorkodó, megbízhatatlan, de mindig a maguk népének érdekeiért harcoló diplomatákat. Ilyen diplomaták voltak Attila, Baján, Türk-sad és ilyenek voltak a magyarok „álnokságuk miatt minden bizalomra érdemetlen” vezérei is anélkül, hogy a népjellem megváltozott volna. Még a legellenségesebb írók is a legnagyobb elismeréssel szólnak a magyarok nagy vitézségéről, rettenthetetlen bátorságáról, minden nélkülözéssel dacoló és minden nehéz fáradságot megbíró erejéről. Bölcs Leó szerint nagyszerűen bírják a munkát és fáradalmakat, égető meleget és fagyos hideget, nyugalommal tűrnek minden nélkülözést, szabadságszeretők és pompakedvelők, de főgondjuk arra van, hogy ellenségeikkel szemben vitézül viselkedjenek. Gardizi szerint bátrak és tekintélyesek. Heribald barát évek multán is visszavárta a sangalleni kolostor csendjébe a nyiltszívű, kedélyes, évődve mulatozó és iddogálva danoló magyar vitézeket. Ottó freisingeni püspök a szerinte „szörnyeteg” ábrázatú magyarok megfontoltságáról és a közügyek iránt való nagy érdeklődéséről emlékezik meg. Mintha csak a keleti íróknak a török népekről általában adott jellemzéseit olvasnók. Mihály szír pátriárka szerint a törökök még a cselvetésben is becsületesek és őszinték, életfenntartásukban okosak és ravaszak, de nem szeretik a sok beszédet. Al-Maqdiši jólelkűségüket emeli ki, nem ölik le – úgymond – hadifoglyaikat, sőt a sebesülteket is gyógyítják. Maszûdi a türk kagánt „a fenevadak és lovak királyának” nevezi, mert egy királynak sincsenek nála jobb lovai és bátrabb vitézei, oroszlánmódra harcoló hősei.

Ezeket a mozaikszerű adatokat kerek egészbe foglalva áll előttünk a honfoglaló magyar, akiben nem nehéz a szabadságot szerető, jogait ismerő, mindig politizáló, idegenekkel szemben bizalmatlan, óvatos, körültekintő, sőt körmönfont, de alapjában nyiltszívű és egyenes, a harcban vitéz, bár sokszor állhatatlan, az életküzdelmekben bátor, munkás, nélkülözést tűrő, de a jólétet és pompát kedvelő, hallgatag és szófukar, de mulatozás közben kedélyes magyar paraszt lelki ősét felismernünk.