2. MŰVELTSÉG.

A magyar nép négyszázados délkelet-európai tartózkodás után az arab-perzsa és kisázsiai kultúrák közvetlen szomszédságából jött Levedián és Etelközön át a Duna-Tisza vidékére. Szellemi és gazdasági műveltsége, hadikultúrája és harcmodora, társadalmi és politikai szervezete határozottan hun-török színezetű volt. Harckészség tekintetében sem maradt keleti lovas-nomád rokonai mögött. A honfoglaló magyar nép mégsem volt az a nyers, ázsiai nomád pásztornép, aminőnek a keleti törökségnek az ázsiai pusztákról közvetlenül ideszakadt hun és avar, szavir és türk, besenyő és úz, kún és tatár ágazatait ismerjük. Bolgár rokonaival és kazár élettársaival együtt a nyugatszibériai mezőségen kialakulásnak indult s a Kubán vidékén arab-perzsa-örmény és görög-római műveltségi elemekkel gyarapodott délkelet-európai félnomád kultúrkörnek volt a tagja. Gazdasági és szellemi műveltség tekintetében is magasabb színvonalon állt keleti török rokonaiknál, nem is szólva az ősidőkben elhagyott finn rokonokról.

Ezek a finn népek az erdővidéken folyók mentén élő halásznépek voltak. A vadgyümölcs és bogyók, magvak és gyökerek, gyökérből tört dara, a vadméhek méze, vadmadár tojása és tőrbecsalt vadaknak húsa mellett legkedveltebb eledelük volt a folyóvizi hal ízletes húsa. Bár ismerték, termelték is már a kölest, megkezdték a földnek kapás művelését, itták a rénszarvas és a szelíd ló tejét, főfoglalkozásuk a halászat maradt.

A magyarok is nagy kedvüket lelték a halászatban, de ellentétben az igazi halásznépekkel, inkább csak télen űzték, mikor a gabona- és szénatermő vidékről a tenger és a folyók partjára húzódtak s a befagyott vízen léket vágva, keleti nyugalommal lesték a háló zsinórjának rezdülését. Ősszel és tavasszal inkább a vadászat izgalmasabb örömeit hajszolták s a keleti lovas pásztorok módjára íjjal felfegyverkezve, kopóval, sólyommal, lóhátról űzték a vadat. Húsát szívesen fogyasztották, bőrét ruhának, vértnek, szőnyegnek dolgozták fel, de uráli elődeikhez és bolgár rokonaikhoz hasonlóan híresek voltak prémkereskedésükről is. A finn őskorból örökölt halász-vadász ősfoglalkozásuk mellett rendszeres termelőgazdálkodást folytattak. A lovas-nomádoknál szokásos keretben és arányokban űzött lótenyésztés mellett, szarvasmarhát, disznót, juhot is tenyésztettek. A pásztoréletben az ember segítő- és fegyvertársául tekintett lónak és az igavonó szarvasmarhának húsát ritkán fogyasztották. Inkább fejésre használták. A ló- és tehéntej, vaj, túró, lótejből erjesztett kumisz mellett főélelmük a hal és vad, a hízott disznó és a szárnyasjószág húsa, de már rendszeresen míveltették a földet is, szolgáikat kapatva a szabademberhez méltatlannak vélt mezőgazdasági munkára. Búzán, árpán és kölesen felül hüvelyeseket, így lencsét, borsót, babot, továbbá hagymát, tormát, borsot, komlót, kendert, sőt szőlőt is termeltek.

A lovas-nomád népek gazdálkodási rendszerének a nagyarányú állattenyésztés mellett a zsákmányolás is jellemző sajátsága volt. Termelő munkájuk kimerült állatállományuk szaporításában, pásztorgazdaságuk fenntartásában és folytonos fejlesztésében. Vagyonuk gyarapítására azonban a termelés eszközei mellett igénybe vették a zsákmányolás módszerét is. A természet kincseinek állandó zsákmányolásáról, a halászat és vadászat ősi foglalkozásairól nem is szólva, a harcos pásztorélet is folytonos zsákmányolással járt. A méneseikkel, gulyáikkal, nyájaikkal ide-oda barangoló lovas-nomádok a legelőért, állataik és a maguk életéért napról-napra harcot álltak s a nemzetség és nemzetség, törzs és törzs, nép és nép közt támadt háborúból a győztes fél mindig gazdag zsákmánnyal távozott. Legyőzött ellensége elhajtott állataival meggyarapodva költözött tovább más legelőterületekre. Az állatállománynak ez a fegyveres gyarapítása jelentette számukra azt az erőgyarapodást, amit a modern állam területe gyarapításával szerez meg. A nomád politikai szervezet teljes kialakulása után a vagyongyarapításnak ez a lehetősége fokozatosan háttérbe szorult, majd teljesen megszűnt. A törzsszövetségek keretében egyesült törzsek már csak saját szállásföldjük keretén belül pásztorkodhattak. A szövetséghez tartozó többi törzseket immár nem támadhatták, állataikat nem hajthatták el. A pusztai nomádgazdálkodás és a vele kapcsolatos pásztorháborúk helyébe a félnomádok állattenyésztő, de már egyszersmind földet is műveltető gazdálkodása és a szomszédos népek ellen vezetett portyázó és zsákmányoló háborúk rendszere lépett. Ahogyan régebben a szomszédos népek, törzsek, nemzetségek lovát és barmát hajtották el, most magukat a népeket hódoltatják s azok termelő munkájának gyümölcseit veszik igénybe adóztatás útján a maguk jövedelmének és vagyonának gyarapítására. A megtelepedés útján járó nomádok, így a pannóniai avarok itteni uralmuk utolsó századában, a balkáni szlávságra települő bolgárok a VIII. században s a levediai magyarok a IX. században már élvezték a földmívelés terményeit, de azokat nem termeléssel, hanem az uralmuk alá vetett idegen szolganépség – e három esetben szlávok – adóztatásával szerezték meg. A magyaroknak ott járt arab utazók szerint: „sok szántóföldjük volt.” Maguk mégsem mívelték a földet, mert az embert röghözkötő földmíves foglalkozást szabad emberhez méltatlannak ítélték. „Nehéz terményadókat róttak a szomszédos szlávokra” s utóbb az avarokhoz hasonlóan adóztatták az új haza területén lakó és ide beszivárgó szlávokat, valamint a fogolyként idehurcolt szolganépet is.

A földbirtok területi fogalma ennek a gazdasági rendszernek a keretében még nem alakulhatott ki. Birtok alatt az állatot és a terménnyel adózó szolgák összeségét értették. A földmívelés sem mint termelőmunka, hanem mint a zsákmányolás egyik formája jelentkezik. A földmívelés termékeit éppúgy szerezték meg, mint a hadjáraton ejtett foglyokat és arany-ezüst zsákmányt.

Ennek a zsákmányoló nomád gazdálkodási rendszernek volt a következménye, hogy a szomszédos megtelepedett népek gazdasági erejét is a maguk javára igyekeztek kiaknázni. A győzelmes hadjáratok után kivetett hadisarc és ajándék címén kapott évi adó szedése útján. „Sorozatos nyugati és balkáni portyázó hadjárataik egyik célja is a hatalmas összegekkel adózó országok hódoltsági gyűrűjének tágítása és fenntartása volt. A velük szövetségre lépett fejedelmeknek – így a bajor hercegeknek és lombard királyoknak, a szász hercegeknek és szláv fejedelmeknek, a bolgár uralkodóknak és a bizánci császárnak – a békéért avagy szövetségért fizetett évi ajándéka a nomádok gazdaságpolitikai rendszerének volt egyik legnagyobbszabású megnyilatkozása Európa földjén.”

A X. század derekán a magyar nép országa határai közé szorult. Le kellett mondania a korábban egyik élethivatásának tekintett folytonos harcról. Meg kellett barátkoznia a harcos zsákmányoló gazdálkodást felváltó békés termelőgazdálkodás gondolatával. Az állattenyésztés továbbra is egyik főfoglalkozása maradt, de a szegényebb népelemek most már maguk is ráfanyalodtak a föld mívelésére, hogy a kereszténység felvétele után végleg áttérjenek a megtelepedett életmódra és a földmíves gazdálkodásra.

A nomadizálás mint gazdasági életforma csupán minőségben különbözik a fejlődés alacsonyabb és magasabb fokán is előforduló helyhezkötött élettől, a földmívelés gyümölcseinek élvezete és termeltetése mégis a gazdasági kultúra színvonalának emelkedésével volt egyértelmű. A lovasnomádok nagyarányú pásztorgazdálkodása évszázados kultúrfejlődés eredménye; a földmívelés meghonosodásával mégis lényegesen bővült a gazdálkodás kerete s vele indult meg a végleges megtelepedés folyamata. Ehhez a fejlődéshez képest a magyarok településre sem a pontusi, sem a kárpátalji hazában nem a fátlan füves pusztát, hanem a legelőben és rétben bővelkedő, de mezőgazdasági mívelésre is alkalmas, nedvdús és termékeny tájakat keresték s nem idegenkedtek a legeltetésre és vadászatra egyaránt alkalmas ligetes, erdős területektől sem. Szívesen fordultak új hazát keresve, már lakott föld felé, melynek behódolt és szolgaságra fogott lakosságát földmíves munkára használták. Tavasszal a termékeny hátságokra szálltak ki és késő őszig ménesük, gulyájuk, csordájuk legelőterülete és a művelés alá vett föld közelében felütött nemezsátrakban tanyáztak. Télvíz idején a folyóvizek és a tenger partjára húzódtak s a téli szállásra betakarított terményekből, az ólban fejt és hizlalt állatok tejéből-húsából s a halász- és vadászzsákmányból tartották fenn magukat.

Életmódjuk a gazdasági kultúra színvonalának megfelelően alakult. Konyhájuk változatos. Ruhájuk egyszerű: gyolcsból és bőrből készült. A magyar paraszt bőszájú inge-gatyája, szűre, subája és báránybőr süvege az ősi viselet maradványa. De az előkelők odahaza szőtt és idegenből hozott gyapjúszövetbe és selyembe öltöztek, ruhájukat prémmel, hadiruházatukat és lószerszámukat zománcos lemezekkel, arannyal, ezüsttel, bronzzal díszítették. Asszonyaik díszes ruhával, gyűrűvel, karpereccel, kösöntyűvel és más ékszerekkel hivalkodtak. Hasonló pompával ékes volt az előkelők fegyverzete, bronz-, ezüst- vagy aranyveretű görbe kardja, faragott nyelű hadiszekercéje és fokosa, ezüst és bronz lemezekkel díszített paizsa és tarsolya. Lakásuk a szellős, hordozható nemezsátor volt. Háznak nevezett földbevájt viskóban csak a szolganépség lakott. Az előkelők sátraikat drága prémekkel, színes gyapjúszőnyegekkel, aranyszövettel, selyemmel ékesítették s itt halmozták fel az ezüst- és bronztárgyak sokaságát.

Az életmód megváltozásával és a fényűzési igények emelkedésével párhuzamosan alakult ki az ipari termelés. Az ősidők szövő-fonóasszonyai, faragómesterei, agyagművesei, kovácsai mellett feltűnik az ács, a szűcs, a fegyverműves, jobbára idegenből hadifogolyként hozott szolganépség. Megindult a kereskedelmi forgalom is a szomszédos népekkel. Már Onogoriában élénk kereskedelmi kapcsolatban voltak az ázsiai és déleurópai országokkal. Kereskedelmi összeköttetésük szálai a türk és kazár területen keresztül Kínáig és Indiáig vezettek, a Kaukázus vidékén pedig közvetlen érintkezésben voltak a szaszanida-perzsa és a bizánci-görög piaccal, majd az arab kereskedelemmel is. A levediai hazában a „magyarság szinte észrevétlenül kiesett a (türk-kazár) érdekkörből és a normann-bizánci-arab érdekkörbe kapcsolódott bele.” A doni és dnyeperi viziútakon délre járó normann hajósok révén egészen a Skandináv félszigetig, a Kaukázus felől jövő arab kereskedők révén pedig a kisázsiai kereskedelmi központokig értek kereskedelmük szálai. Az észak-déli kereskedelemnek a Don, Donec, Dnyeper folyókon és e folyók mentén vezető főútvonalai mentén a magyarok résztvettek az áruközvetítésben s a területükön keresztül lebonyolított kereskedelmet vámok és révek útján is kihasználták. Ők töltötték be a közvetítő szerepét a bizánci-szláv árucserében is: a Krími-félsziget görög városainak vásárain adták el a szlávoktól szerzett zsákmányt és foglyokat s érettük cserébe délszaki árukat szereztek. Összeköttetésben voltak a volgai útvonalon és az Alsó-Don mentén közlekedő volgai bolgár kereskedelemmel is, mely az Ural-vidék prémjével és bőrével kereskedett. Az új hazában ezek a régi kereskedelmi kötelékek meglazultak, de nem szakadtak el. Kelettel immár mohamedán hitre tért volgai bolgár kereskedők útján tartották fenn összeköttetésüket. Északkal az Odera és Visztula viziútain közlekedő normann kereskedők útján Prága és Krakkó vásárain keresztül találtak új kapcsolatokat. A déli árukat arab kalmárok és zsidó rabszolgakereskedők közvetítésével szerezték meg, de Pereszljavec bolgár főváros vásárain is megjelentek az ezüstöt, aranyat, lovat, szarvasmarhát áruló magyarországi kereskedők. „A kereskedelemben való élénk részvétel a magyarságot rövidesen az anyagi és kulturális jólét magas fokára emelte” s ennek hatása megnyilvánult politikai hatalma növekedésében is.

Az „íjat feszítő” lovas-nomád népek világából nyugatra szakadt magyarok – minden idegen befolyás ellenére – új hazáikban is megmaradtak vérbeli harcosoknak. Íjjal, nyíllal, kopjával, fokossal, rövid és egyélű görbekarddal felfegyverzett, könnyen mozgó lovas seregeik nagy kedvüket lelték a hadakozásban, dicsőségszerzésben, zsákmányolásban, sőt a pusztításban is. A szomszédos országokba indított portyázó hadjárataik mégsem voltak céltalan kalandozások, avagy éppen ösztönös rablóhadjáratok. Hátterükben felismerhetők a magasabb katonapolitikai szempontok. Kalandozásaik során kémlelték ki a szomszédos országok erőviszonyait; itt ismerkedtek meg az új szomszédok hadviselésével. Ezek pótolták számukra a mai kor katonai kiképzését és hadgyakorlatait. Itt gyakorolták be fiaikat a harcra, fáradságra és nélkülözésekre. Itt próbálták ki erejüket és képességeiket. Ezek a portyázó hadjáratok nevelték őket ellenállhatatlan harcosokká. S a harci kedv sohasem feledtette velük a politikai érdekeket és nem irtotta ki belőlük a békére való komoly hajlandóságot sem. Új hazájuk szomszédságában könnyen mozgó lovascsapataik számára kész zsákmányul kínálkoztak a honfoglalás harcaiban tönkrevert morvák, a politikai szervezkedés kezdetleges fokán álló csehek és szerbek s a magyarok mégsem ezeket támadják. Inkább a veszedelmesebb nyugati szomszédok ellen fordultak, mert politikai érdek – a maguk hatalmának biztonsága – követelte, hogy a nemrég elfoglalt ország birtokára igényt tartó hatalmas szomszéd erejét törjék meg. Mikor azután sikerült céljukat elérniük, évi ajándék ellenében szövetségre léptek a szomszédokkal. E szövetségkötések elejét vették a szomszédok hirtelen és meglepő támadásának, de nem gátolták őket magukat harci kedvük kielégítésében, sőt alkalmat nyújtottak a barátságos tartományokon túllevő s így ellentámadás veszélye nélkül felkereshető országok megtámadására. Mint egykor Attila a szövetséges germán népekre, úgy a magyarok is a bajor és lombard szövetségesekre támaszkodva tudtak az Óceánig és a Pyreneus-hegységig hatolni. Szövetségesek nélkül nem szívesen szálltak hadba s bármennyire kedvüket lelték is a harcban, a hasznos békére mindig készen álltak. Hatalmasabb, győztes ellenféllel szemben – aminőknek a honfoglalás előtt a besenyők és bolgárok, a Lechmezőn a németek bizonyultak – még a bosszúról is szívesen lemondtak a béke kedvéért. De a legyőzött és gyenge szomszédokkal is – a morvákkal, csehekkel, a száműzött és levert bajor urakkal – szívesen kötöttek kedvező feltételek mellett békét, szövetséget, barátságot, persze a maguk javát mindig szem előtt tartva. Az ajándék vagy segély címe alatt kapott adó ellenében nemcsak megkímélték, meg is segítették a szövetséges fejedelmeket. „Ez az erős nép” – így szól a X. századi san-galleni szerzetes – „mely hadierényei által jeleskedett, nemcsak a körülötte fekvő területeken uralkodott, hanem a tengeren is átkelt és porbasujtotta azokat, akik ellenszegültek, de szövetséggel ajándékozta meg a békéért könyörgőket.”

AZ ÓBUDAI PRÉPOSTSÁG FELAJÁNLÁSA
A KÉPES KRÓNIKÁBÓL

SZENT ISTVÁN TEMETÉSE
A KÉPES KRÓNIKÁBÓL

Harckészségük és katonai szervezetük, hadikultúrájuk és hadviselésük nyugaton annyira megcsodált és irigyelt színvonalához méltó volt a megszállás alkalmával kiépített honvédelmi szervezetük. A törzsek külön-külön szálltak meg egy-egy nagyobb földterületet és ezen belül minden nemzetségnek megvolt a maga nyári és téli szállástelepe s ezek körül az állandó nemzetségi szállástelepek körül alakultak ki a nemesek és a szolgák telepeiből a foglalóbirtokos nemzetségfő vagy az új családot alapító nemzetségtag nevét viselő falvak. Az új haza elfoglalásakor az ország gazdaságilag legértékesebb, szénatermő és művelésre alkalmas földjét szállták meg, ahol mindent megtaláltak, amire életfenntartásukhoz és gazdálkodásukhoz szükségük volt. A ló- és szarvasmarhatenyésztésre, földmívelésre alkalmatlan magas hegységek, őserdők, kopár homokos pusztaságok lakatlanul maradtak s mint semleges övek választották el egymástól a törzseket és a törzsszövetség népét a szomszédos népektől.

A tiszavidéki hún és avar településsel szemben a magyar település súlypontja a Duna-vidékre esett, s bár e tekintetben gazdasági szempontok is érvényesültek, ennek főokát a katonai célszerűségben, a keleti besenyő ellenségtől való eltávolodás és a vele szemben való védekezés óhajában kell keresnünk. Az Alföld szélein megszállták a folyóvölgyek kijáró útjait s a hadnagyok nemzetségükkel mindig víz mellé, a nagy folyók két partjára, szigetközökre, mocsaraktól védett területre telepedtek. Így biztosították a határhegységekbe vezető hadiútakat és a nagy folyók átkelőhelyeit; így jutottak oly hozzáférhetetlen erődítések birtokába, hová meglepő támadás esetén visszavonulhattak. A keleti lovas szomszédok ellen síkterületen levő földvárak nem nyújtottak, csak mocsárvárak és szigetközök adtak kellő védelmet és biztos menedéket. A hadnagyok székvárát hármas védőgyűrű vette körül: a folyóvíz és mocsár természetes öve, a törzs többi nemzetségeinek élő gyűrűje és a törzsek szállásföldjét egymástól elválasztó erdőségek, hegyek, mocsarak, puszták láncolata. Mint a nemzetségek a törzshadnagy nemzetségét, úgy fogták körül a többi törzsek a fejedelem törzsét s ezek mindegyikére fontos katonai feladat hárult: a különböző világtájak felé vezető hadiutak kijárásának őrizete.

Ezt a tudatos stratégiai tervszerűséggel kiépített honvédelmi rendszert a határok nagyszerű védelme tetézte be. Az összes törzsek szállásföldjét széles, jobbára gyéren lakott s néha járhatatlan határterületek gyűrűje, a gyepűelve, vagyis a természetes és mesterséges torlaszokon – a gyepűkön – túli övezet vette körül. Ez óvta meg a népet a meglepetésszerű rajtaütéstől; neki viszont módot adott, hogy a gyepűelvén keresztülvezető utak belső kijáratánál eltorlaszolt gyepűkapukat váratlanul megnyitva, hirtelen meglephessék szomszédaikat. A belső gyepűk védelmére kitelepített határőrségek, jobbára idegen eredetű – kabar, székely, besenyő, szláv – népéből állandó őrségeket rendeltek a gyepűelvi út veszélyesebb pontjaihoz és külső kijáratához, a tulajdonképeni országhatárhoz. Ilyen gyepűelvi hódolt terület volt az új hazában Moravia, az Ostmarknak a Lajta és Enns közötti része, délen a Dráva-Száva-közi Szlavónia s keleten Erdélynek déli és keleti hegyvidéke. Ez a tökéletesnek mondható honvédelmi rendszer, a gazdasági és katonai szempontból egyaránt célszerű megszállásban és berendezkedésben megnyilvánuló tudatos tervszerűség a nemzet államalkotó tehetségének és politikai műveltségének a bizonyítéka. A nomád társadalmi és politikai szervezet alapja a vérségi kötelék volt. Az együttélés szervei: a nem, a had és a népközösség. A nem vagy nemzetség egy őstől származó családoknak természetes úton bővült társadalmi és gazdasági, jogvédelmi és kultuszközössége. A had vagy törzs ősidők óta egymásmellett élő, egyfajta, egynyelvű, egyműveltségű nemzetségek állandó jellegű egyesülése. A népközösség vagy törzsszövetség együttélő és egyműveltségű, de gyakorta különféle származású és nyelvű – a magyaroknál finn-, bolgár-, türkfajta – törzsek politikai célzatú szövetsége. A nemzetség és a törzs vérségi alakulatok s ezt a természetüket akkor is megőrizték, mikor kötelékükbe már idegeneket is befogadtak. A közös származás, a vérségi összetartozás hite idők folyamán a törzsszövetség, sőt az időnként kialakult nomádbirodalmak népére is átszállt és tudattá szilárdult. Az ázsiai pusztákon kialakult nagy nomádbirodalmaknak a népe fajban, nyelvben, műveltségben is különböző népközösségeknek a foglalata volt. De ezek a népek a nomádtársadalom vérségjogi felfogása értelmében a hódoltatással az uralkodó népközösség tagjaivá lettek; mint az ázsiai hún királyok és türk kagánok mondották: „hunná lettek”, „türkké tették őket.” Egyéni népnevük is elrejtőzött a hódító törzs nevének politikai értelmű gyűjtőfogalma alatt. Csak akkor bukkant fel újra meg újra, mikor a birodalmi kötelékek meglazultak vagy felbomlottak s a népek a maguk független politikai szervezetét kialakították. Az onogur-magyarok is a felettük uralkodó nomád királyok népének neve alatt – ogur, hún, bolgár, szavir, uturgur, türk, onogundur-bolgár, kazár néven – szerepeltek közel másfélezer esztendeig. Onogur nevük csak a hún birodalom bukása, magyar nevük a kazárhatalom elhanyatlása után tünt fel: ekkor alapították meg örökös fejedelemségüket is.

A lovas-nomád népek katonai szervezetét jól ismerő kínai és bizánci császárok különbséget tesznek a teljes tagoltságban henye életet élő és az egy fő alatt álló nomád népek között. Amazok háború esetén teljes egységben vonultak hadba és kötelességszerűen engedelmeskedtek a mindenkori vezér parancsainak. De béke idejében nemzetségeik egymástól teljesen elkülönülve éltek a külön-külön megszállt törzsek nagykiterjedésű szállásterületén. Társadalmi és politikai szervezetük a nemzetségi önkormányzaton alapult. Ha voltak is a belső viszályoknak határtszabó jogszabályaik, politikai egységről beszélni sem lehet náluk. A nemzetségi önkormányzat a törzsszövetségi fejedelemség kialakulása után sem szűnt meg, de a fejedelmek sok tekintetben korlátozták. A törzseket néppé, a népeket birodalommá szervező fejedelmek háborúban korlátlan urai népüknek s ehhezképest a törzsek élére családjuk tagjait és megbízható híveiket állítják, akik érvényt tudnak szerezni uruk katonapolitikai szempontjainak. Mivel a harc a lovasnomád népeknek életeleme, valósággal hivatása, sőt létfeltétele volt, a fejedelmek a hadiszervezet állandósítására törekedtek. A természetes úton kialakult törzseket hadiegységeknek tekintették s azok kereteit a katonai szükséglethez képest gyakran más származású nemzetségek odacsatolásával, odatartozóknak elcsatolásával bővítették avagy szűkítették.

A nép erejét gyengítő belső torzsalkodások megakadályozása céljából béke idején is érvényt szereztek a maguk tekintélyének és akaratának; maguk és a népközösség bíráivá kinevezett főméltóságok – a magyaroknál a gyula és a karhán – ítélkeztek mindazokban az ügyekben, amelyek túlhaladták a törzsi önkormányzat és a törzshadnagyi hatóság kereteit. A törvénykezésben tekintettel voltak az ősi jogszokásra, hadvezéri és bírói hatalmuk mégis korlátlan, sőt despotikus természetű volt. Mint bölcs Leó császár írja a magyarokról: ,,ezt az egy fő alatt álló népet nem szeretettel, hanem rettegtetéssel tartják féken s főnökeik bűnöseiket szigorú és súlyos büntetéseknek vetik alá.” Ha az „istenválasztotta” uralkodó erős egyéniség volt, az ő akarata érvényesült minden vonatkozásban. Gyenge fejedelmek idejében a főbírák és törzshadnagyok kaptak hatalomra. Ez következett be magyar földön is Árpád fejedelem halála után.

Az ősi társadalomban magyar és magyar közt csupán a vérségi hovatartozás tekintetében volt különbség; a nemesek, vagyis a nemhez tartozók társadalma elvben egységes volt. A zárt nemzetségi közösségekben a rokoni kötelék s a gazdasági jogközösség sokáig útját állta minden társadalmi osztálykülönbség keletkezésének, de a fejedelmi hatalom kialakulásával szükségképen megindult a rétegeződés. A fejedelem, hadnagyok, jó vitézek, szerencsésen gazdálkodó nemzetségfők vagyonban és tisztességben a többiek fölé emelkedtek. A katonai érdemek és vagyoni helyzet következtében kiemelkedő nemzetségek a többitől lassan elkülönülő, előkelőbb társadalmi réteggé alakultak. Ahogy a fejedelem és a nomádbirodalom királya törzsek és népközösségek alávetésével szervez népet, a hadnagyok és nemzetségfők is igyekeznek a törzs és nemzetség kereteit mások alávetésével és befogadásával bővíteni. A tisztségviselésük, állatállományuk szaporodása, drágaságaik gyarapodása, nemzetségeik kibővülése nyomán kiemelkedő vezető nemzetségek kezdik meg a földmívelés gyümölcseinek megismerése után a föld rendszeres miveltetését. Állatállományuk és kincseik gyarapítása mellett minél több szolganépet igyekszenek uralmuk alá vetni s a földet mívelő idegen szolgáikat a nemzetség kötelékébe felvett szegény szabadokkal igazgatják és kormányozzák. A föld birtoka lassanként fontosabbá válik számukra az állatokénál. Nagy területek folytonos bebarangolása helyett a mívelt föld közelében tartják és legeltetik állataikat. Szűkebb területen továbbra is nomadizálnak, de a földmívelés szempontjából megválasztott állandó szálláshelyükhöz ragaszkodva, szakítanak a teljesen nomád életmóddal. A megtelepedés útjára tért nomád földesuraknak a pásztorkodó nomádok folytonos támadásának veszedelmével szemben szükségük volt a fejedelem védelmére. A fejedelmi családnak a törzsek élére állított tagjai bennük mindig megbízható támaszra találtak s ilyképen nagy részük volt a fejedelmi hatalom megszilárdításában is.

Ebben a rétegeződésben kell látnunk a törzsszervezet bukása után meginduló osztályképződés első csíráját és egyik fontos előfeltételének – a birtokosurak és a másnak szolgáló szabadok elkülönülésének – teljesülését. A másik előfeltétel is teljesült a nemzetségi köteléken kívül álló szolgaelem elszaporodásával. Ezek a hódoltatott népek és hadifoglyok ivadékai voltak. A szolga mint vagyontárgy a birtokos nemzetség korlátlan tulajdona volt. Ura rendelkezett élete és halála felett, de mint értékes munkaerő, élvezte annak védelmét is. A háztartás körül dolgozó gyérszámú szolgák sorsa nyomasztó volt. Az ősfoglalkozást űző pásztorkodó és földmíves szolgák az évi terményadó lefizetése után saját családjuk körében uruk védelme alatt élvezték munkájuk gyümölcsét. A vérségi társadalmon kívül álló népelem volt a hún, türk, kazár és más fejedelmek és előkelők környezetében az ő védelmük alatt élő idegen – arab, perzsa, görög, zsidó – kereskedő és iparos népség is. A kazároknál a hitváltoztatás után ezek az elemek egyenjogúságot élveztek; másutt csak megtűrt jövevények voltak. A magyarok közt élő bolgár, mohamedán és zsidó kereskedőkről a X. század második felében hallunk először. Az a feltevés, mintha a honfoglalók közt zsidóhitű kazárok is lettek volna, merőben téves: a magyarokhoz csatlakozott kabarok éppen a zsidó kagán uralma ellen fellázadt katonáskodó pogány elemből kerültek ki.

A társadalmi, katonai, politikai szervezet kialakulása, nagy tömegeknek együttélése szükségképen vezetett mindenütt bizonyos erkölcsi normák, majd jogi szabályok kialakulására, a bűn és erény fogalmának éles megkülönböztetésére s a társadalmi és politikai közösség szempontjából veszedelmes bűnök üldözésére. A politikai közösség a külső ellenség ellen csak teljes egység és belső béke esetén érhetett el sikereket. Ezért gátat kellett vetni a nemzetségi vérbosszújog alapján dúló magánharcnak, ami a törzsek és népközösségek felbomlására vezethetett. Ennek belátása tört útat az engesztelési vagy kompoziciós rendszernek. Kialakulását a vérrokonság hitének tudattá erősödése segítette elő, mert a közfelfogás szerint vérrokonok között nincs helye korlátlan bosszúnak. A személyelleni bűnök továbbra is magánjogi sérelemnek számítottak s a bosszú élő jogszokás maradt, de a sértés meghatározott feltételek és szertartások teljesítése után kiengesztelhető volt a törzsi hatalom által rendszeresített vérdíj, helyesebben engesztelési díj lefizetésével. Ez a rendszer nemcsak lehetővé, hanem egyenesen a felek kötelességévé tette a kibékülést s ennek a rendszernek természetes következménye volt a törzshadnagyok bírói hatáskörének kialakulása. Ők voltak a nemzetségközi viszályok békéltető és döntőbírái.

A nőrablás vallásos értelmű ősi szokását már a nővétel váltotta fel. A vőlegény házassági ajándéka, azaz a leány vételára, szépsége és hozományának nagysága szerint változott. A házassággal a nő átlépett férje családjába s ha özvegységre jutott – a nemzetségi vagyon védelme okából – sógora vagy férjének más rokona vette nőül. A feleség mellett ágyasokat is tartottak – ezt még István sem tiltotta – harcban foglyul ejtett vagy vásárolt szolgálóik közül, de az idegenekkel és más szolgálóival való paráználkodást nem tűrték. A házasságtörő asszonyt ura megölhette. Az erőszaktétel a gyilkossággal egyenlő megítélésben részesült. A leányrablás is vérbosszút, illetőleg engesztelési eljárást vont maga után.

A magyarok szellemi műveltsége is sok új elemmel gyarapodott Onogoriában. Nyelvük újabb bolgár-török, türk és alán műveltségszavakkal bővült. Elszaporodtak a katonai és politikai szervezkedéssel kapcsolatos kifejezések és az elvont fogalmak. Kibővült a vallás fogalomköre is. Vallásuk egy volt a török népek ősi hitével. Nagy szerepe volt benne a kezdetleges időkből származó lélekhiedelemnek. Hittek az ősök varázshatalmú szellemeiben, a jó és gonosz szellemekben s a föld, a víz, a levegőég, a nap, a hold, a tűz, a világosság magasabbrendű szellemeiben. De hittek a mindenek felett álló égi istenben is, a föld és menny hatalmas urában-teremtőjében, akit egyedül neveztek Istennek.

A vallás, nevezetesen az őskultusz világából sarjadt a magyar nép költészete. Az ősök tiszteletével együttjárt tetteik emlékének fenntartása és felelevenítése. A halotti tor és emléktorok alkalmával elbeszélték a halott nevezetes cselekedeteit, állatokkal, emberekkel, elemekkel vívott küzdelmeit. A vadászatban, harcban, bölcseségben kiváló hősök, hadvezérek, fejedelmek kalandjait legendás elemekkel színesítve, kerek elbeszélésbe, ritmikus sorokba foglalták és mesélve, szavalva, dalolva adták szájról-szájra. Az élő fejedelmek tetteiről is hősi dalokat szereztek s ezeket az elődökről szóló énekkel együtt hivatásos énekmondók adták elő a lakomák fűszeréül. A nép ajkán mesék keletkeztek csodás természeti tüneményekről, félelmetes állati szörnyekről, az ember sorsát irányító jó és rossz szellemekről, tündérekről, boszorkányokról, varázslókról, ördögökről. A pogánykori magyar költészetnek néhány korunkra jutott gyöngyszeme a későbbi mondákban és népmesékben felismerhető ősi motívumokkal együtt az ősköltészet gazdagságának s a magyar népképzelet termékenységének tanúi. Ezek a mondák és mesék szájhagyomány útján szálltak nemzedékről-nemzedékre. Feljegyzésükre nem gondoltak, pedig már ismerték a betűvetés művészetét is. A hunok, avarok, pontusi bolgárok még írástudatlanok voltak. A török népek közül elsőnek a türkök írtak. Az ő rovásírásukat vették át az újgurok, dunai bolgárok és a többi török népek is. A magyarok is tőlük tanulták az írás mesterségét, de a türk betűsort a szamaritánus ábécéből vett két új betűvel egészítették ki. A nyílra, fapálcikára, botra rótt írást gazdasági feljegyzésekre és levelezésre is használták.

A népi költészet kezdeteihez hasonlóan az ősi művészet gyökerei is a vallásos ritusba nyúlnak vissza. A honfoglalók gazdagon díszített fegyvereinek, ékszereinek és egyéb használati tárgyainak legősibb eleme, a belsőázsiai eredetű sajátos állatornamentika „az ősi vallás mitológiájának terméke.” A levediai és kárpátalji haza földjéből előkerült leletekben talált pompás bronz-, ezüst-, aranydíszítmények, nemesfémmel és faragott csonttal ékesített fegyverek, lószerszámok, dús ornamentikával ékes tarsolylemezek, különféle arany- és ezüstékszerek, az egykorú leírásokból ismert, selyemből és aranyszövetből varrt ruhadarabokkal és hímzésekkel s az agyagművesség díszítőmotívumaival együtt a magyarság „pompaszeretetének” és művészi érzékének a tanúi. Építészetnek, szobrászatnak, festészetnek a nomád életet élő, sátorozó magyaroknál természetesen nincs és nem is lehet semmi nyoma. Ötvösművészetük már az őshazákban magas színvonalra emelkedett. Az onogoriai emlékanyag még nincsen rendszerezve, mindenestől a kazár fémművesség emlékei közé besorozva szerepel a szakirodalomban. A levediai művészetnek a honfoglaláskori hazai művészeti anyaggal való összefüggéseiből azonban mégis megállapíthatjuk, hogy a legősibb ötvösművészetet kifejlesztő onogoriai magyar fémművesség két forrásból táplálkozott. Egyikük az a belsőázsiai lovas-nomád kultúra, melyből a hunok és avarok is hozták a maguk műveltségét, másikuk az új perzsa hatalom kialakulása után felvirágzó kisázsiai szaszanida-művészet, melynek hordozóivá a VII. század vége óta az arabok lettek. Ez a kultúra a korábbi hellenisztikus elemekkel telitett délkeleteurópai szkita-szarmata kultúrrétegre telepedett, melynek nyomai halaványan ugyan, itt is, ott is kiütköznek. A türk és kazár uralom idején a magyarságot újabb erőteljes belsőázsiai kultúrhatás érte a VII. századi Minuszinszk-vidéki lovas-nomád kultúra részéről. Ugyanerre az időre tehető a perzsa-arab hatás elmélyülése, ami az emlékek anyagában és a művészeti formákban egyaránt megnyilvánul: e nyomon lett a magyar fémművesség uralkodó anyagává az ezüst, motívumkészletének jellegzetes alkotórészévé a szaszanida motívumcsoport.

Ősművészeti emlékeink technikája és stílusa, formakészlete és díszítőelemei mind egyaránt magukon viselik a hosszas onogoriai tartózkodás bélyegét. A levediai tartózkodás idején került ez az ősi művészet érintkezésbe az oroszországi víziutakon a Fekete-tengerpart vidékéig hatoló északi normann művészettel, s úgylátszik itt mélyült el az a bizánci hatás is, amely honfoglaláskori darabokon észlelhető s a kereszt díszül alkalmazásában is megnyilvánul. A normann művészeti hatásnak legjellegzetesebb kifejezői azok a fémveretű és csont-faragású normann kardok, melyek a IX–X. században a régi ázsiai szablya mellett divatbajöttek. Ezeknek egyik pompás példánya Szent István Prágában őrzött kardja. Hasonlóképen normann hatás nyomai mutathatók ki a bécsi állami gyűjteménynek magyar származású „Nagy Károly kardján.” „A magyar honfoglalástól a királyság megalapításáig tartó korszak Magyarország területén a levediai kultúra virágzásának korszaka. Ebben a korban forogtak nemcsak Magyarországon, hanem mindenütt Európában, amerre a magyarok jártak, azok a magas művészi színvonalat képviselő öv- és ruhadíszek, ezüst- és aranyveretes tarsolyok, fegyverek, lószerszámok, amelyek nagymennyiségben készültek Levediában és a vele kapcsolatos területek központjaiban.” Ebben az időszakban a skandináv művészeten is felismerhetők a levediai magyarok fémművességéből eredő hatásnak a nyomai. „A levediai magyarság művészete a virágzó perzsa-arab művészet barbár tolmácsolója volt s ezek a keleti motívumok és művészeti elemek feltűnő gyorsasággal ültetődtek át a skandináv népek ízlésének megfelelő absztrakt stílusba és ott az északi művészet sajátságos stílusában átalakulva éltek tovább.”

Az ősi szellemi műveltségnek ez emlékein kívül a bizánci és nyugati udvarokkal folytatott diplomáciai érintkezésük és a keresztény hittérítők oktatása iránt tanúsított érdeklődésük is kedvező világot vet a magyar nép előkelőinek szellemi műveltségére.

A Mennyek Urának nagyságába és hatalmába vetett ősi hit ereje korán útat nyitott lelkükbe a kinyilatkoztatott egyistenhívő vallások tanításának. Már a VI. század elején megjelentek Onogoriában a krisztusi hitet terjesztő örmény és görög papok. Gurda fejedelem is megkeresztelkedett, de a nép megtérítésére irányuló kísérlete megtört a pogány reakció élére álló és testvérbátyját a trónról letaszító Magyar fejedelem ellenállásán. Száz évvel később Kurt fejedelem Bizáncban keresztelkedett meg és újra megindult a térítés, minek eredményeként a VIII. században a konstantinápolyi pátriárka a krimi gót metropolita fennhatósága alatt már három püspökséget szervezett a Kazárbirodalom kötelékében élő kazárok, kaukázusvidéki hun-bolgár töredékek és onogur-magyarok lelki gondozására. A kazár püspök működésének nemsokára határt szabott a zsidóhitre tért kagán pártfogása alatt nagy erővel megindult zsidó térítőakció és az iszlám terjedése. Az onogur püspök működésének pedig a nép elköltözésével szakadt vége: Doni Magyarországban újult erővel lángolt fel a magyarok között az ősi pogány hit kultusza. Ennek a fordulatnak mélyen a nép lelkében gyökerező politikai okai voltak.

Álmos gyula – rokonság foka ismeretlen – Csaba … ? … (Tétény); Árpád – rokonság foka ismeretlen – Tühütüm; Liündik; … ? … Kél karhán; Bulcsú karhán; Tarhos (= Tarhán); Tevel; Tormás; … ? … Szörénd; Koppány; Jutas; Vál; Üllő (-Hülek, Chele); Ézelő, Zovárd, Kadocsa, Keve = Tas, Lél; nagybátyja: Kölpény; Botond; Solt; Taksony; Mihály; Vászoly; Géza; István; Leány; Horka; Zombor gyula; Sarolt, Gyula; Bajy, Bonyha; Karolt, Doboka; Csanád; Edömén; ? Pata; ? Aba Sámuel.