II. rész. Magyar pénztörténet.

Első fejezet: Római és frank pénzrendszer.^[1]

A római rézpénz. Ezüst pénz: a denarius. Aranypénzek. Nagy Konstantinosz pénzreformja: a solidus és a siliqua. Római pénz a frankoknál. A Meroving-kori aranyvaluta. A frank denár és a 40 denáros solidus. A Karolingok pénzreformja, a középkori ezüstdenár-rendszer megalapítása, az ezüstsolidus. A Karolingok utódainak pénzverése. A bajor pénzszámítás, a 30 denáros solidus. Autonom bajor pénzverés. II. Henrik bajor herczeg regensburgi pénzverése.

A Szent István korában hazánkban meghonosodott pénzrendszer a frank pénzrendszer egyik hajtása volt. Ez viszont a római súly- és pénzrendszerre vezethető vissza. A középkori magyar pénzrendszer megértéséhez ezért okvetlenül szükséges a római és frank pénztörténet főbb vonásokban való ismerete.

A római pénztörténet kezdeteit, mint általában a primitiv népekét, sűrű homály fedi. A történeti források szerint csak annyi bizonyos, hogy Róma a Kr. e. 5. század közepén már túl volt a terménygazdaság első korszakán.

A régi állatpénzek, a marha és juh mellett^[2] a veretlen réz lépett fel mint fizetési eszköz. Róma kezdetleges érczpénzrendszere az egykorú Itáliában divatos és valószínűleg etruszk-eredetű^[3] rézrúdvalután nyugodott. Fizetési eszközül rézrudak szolgáltak, a melyek súly szerint bizonyos értéket képviseltek. A fizetés tehát a rézrudak lemérésével történt.

A mérlegelt rézrúdvaluta helyébe lépett később a megjelölt réz valutája. A megjelölt réz, az „aes signatum” súlyjelzéssel ellátott rézrúd volt, a mely pontosan meghatározott értéket képviselvén, a tulajdonképeni rézpénz első formájának tekintendő. A „megjelölt réz”-darabok súlyosak voltak, 1–5 fontig. Az 1 fontos rézrúd, az „as liberalis”, lett később a római rézpénzrendszer pénzegysége, a mely részeivel hosszú időn át Róma egyedüli vert pénze volt. A rézpénz verésének kezdetét a Kr. e. 5. század második, vagy a Kr. e. 4. század első felére kell tennünk.^[4]

A nagyobb forgalom és gazdasági emelkedés kezdete korában, a Kr. e. 4–3. században a rézpénz már nem volt elegendő az élénkülő forgalom lebonyolítására. Nagyobb fizetéseknél az ezüst is használatba jött, egyelőre veretlen alakban, mint ezüstrúd. A görögökkel és etruszkokkal való sűrűbb érintkezés – a pyrrhusi háborúk és az első pún háború idején – megismertette a rómaiakat a vert ezüstpénz előnyeivel. Kr. e. 269/268 óta – Etruria teljes meghódítása után – maguk a rómaiak is kezdtek ezüstpénzt verni.^[5] A római ezüstpénz, a denarius, súlyosabb volt a görög ezüstpénznél, az attikai drachmánál (4.37 g). Az első – Kr. e. 268–254 közt vert – denariusok súlya 4.45–4.63 g közt ingadozik. Kiverési átlagsúlyuk 4.548 g-ra tehető.

A római pénzrendszer alapsúlya a 327.45 g-os római font (libra) volt.^[6] A 4.548 g-os denársúly mellett a pénzláb így alakult:

      1 font = 72 denarius = 327.45 g
      1 denarius = 4.548 g.

Ez a pénzláb azonban nem sok ideig tartotta magát. Már a Kr. e. 3. század végén, a második pún háború idején, új, könnyebb pénzlábra tértek át, a mely pénzláb Nero császár idejéig érvényben maradt. E szerint:

      1 font = 84 denarius = 327.45 g
      1 denarius = 3.898 g.

A 3.898 g-os denárok, mint nehéz, köztársasági denárok ismeretesek. Ezek voltak a germán népek első forgalmi pénzei.

Nero uralkodása alatt könnyebb ezüstpénzlábra tértek át. Ekkor már:

      1 font = 96 denarius = 327.45 g
      1 denarius = 3.411 g.^[7]

A 3.411 g-os denár a jó súlyú császársági denár.^[8]

Az aranypénz verése mindenütt a culturalis és gazdasági emelkedés kisérőjelensége. Így volt ez Rómában is. Az aranypénz rendszeres veretése – nem tekintve a köztársaság korában az aranyrúd, mint fizetési eszköz helyett kivételképen vert s igen különböző súlyú aranypénzeket – Julius Caesarral kezdődik. Az aranyvalutára való áttérés pedig csak Augustus császár korában történt meg. Julius Caesar 1 fontból 40 darab 8.18 g-os aranyat (aureus) veretett, a melyek megfelelnek a hasonló súlyú makedóniai, kisázsiai és az ezekből származó ó-gall arany sztatér-nek. Nem lehetetlen, hogy az aureus-ok mintája – a Julius Caesar galliai hódításával ismertté lett – gall pénz volt.^[9] Augustus 42 (7.8 g-os), Caracalla 50 (6.55 g-os), Diocletianus pedig már 70 (4.678 g-os) aureust veretett egy fontból. E mellett Diocletianus alatt nehezebb – 5.4576, 6.549, sőt 6.822 g súlyú – aranypénzek is kerültek forgalomba.^[10]

Nagy Konstantinosz császár pénzreformja teremtette meg a római birodalom új aranypénzlábát. Az új pénzt, a mely a firenzei aranyak megjelenéséig Európa állandó és legelterjedtebb forgalmi aranypénze volt – a régi aureus-sal szemben – solidus-nak nevezték.

Az aranysolidus a törvényes rendelkezések szerint 1/72 font, azaz 24 siliqua (4.548 g) aranynak felelt meg. Ez alapon az irodalomban rendszerint

      1 font = 72 solidus = 1728 siliqua = 327.45 g
      1 solidus = 24 siliqua = 4.548 g

pénzláb alapján vert pénznek tartják. Az egész, fél- (semisses) és harmadsolidusok (tremisses) tényleges súlyadatai azonban némileg módosítják e feltevést.

A legújabb kutatások^[11] eredményei szerint a solidus törvényes értéke, azaz névértéke volt 24 siliqua. A császári kincstár 24 siliqua színaranyért 1 solidust, 1 fontért 72 solidust adott, a kiverés azonban valamivel könnyebb pénzláb alapján történt.

A solidusok teljes súlya a kiveréskor 4.48–4.50 g volt. Mivel azonban – bizonyos határon (4.25–4.65 g) belül – „al marco” verettek s darabolásuk messze esett a mai pontosságtól, természetszerűleg nem kerülhették el az „al marco” vert pénzek rendes sorsát, a súlycsökkenést. Ezért a forgalmi átalgsúly a teljes súlyon alul marad. Az összes éremleletek alapján a forgalmi átlagsúly előbb 4.45, majd 4.42, végül – s ez állandó maradt – 4.4 g-ban állapítható meg.^[12] A törvényes súly (4.548 g) és a teljes kiverési súly (4.48 g) közt levő, kb. 1%-os különbség volt a kincstár pénzverési jövedelme, a minek terhét a nyers aranyat beváltó polgárok viselték.

A solidus és részeinek tényleges forgalmi súlya a mérések szerint:

      1 solidus (a theoretikus 4.548 g helyett) = 4.40 g
      1 semissis (a theoretikus 2.274 g helyett) = 2.15 g
      1 tremissis (a theoretikus 1.516 g helyett) = 1.43 g^[13]

Ez a pénzláb Byzánczban – nehány századgrammnyi ingadozással – a késő középkorig állandó maradt.^[14]

Konstantinosz reformja óta a római, különösen a kelet-római birodalomban az ezüstpénz jelentősége minimálisra csökkent. A pénzrendszer kettős, arany- és bronzvalután nyugodott. Értékpénzül aranysolidusok és bronz kis pénzek (nummi) verettek, a melyek mellett az ezüstpénz csak mint váltópénz szerepelt. Az ezüstpénz értéke az arany és bronz értékarányának változásai szerint ingadozott. A II–III. században, a római pénzügy kritikus korszakában, már állandó ingadozás észlelhető az ezüstdenárok súlyában (4.00>2.40 g-ig) és finomságában, míg végre Konstantinosz reformja nyomán egészen eltüntek a forgalomból. A denár helyét új, bizonyos idealis arany- vagy bronzsúly értékét képviselő ezüstpénzek foglalták el. A IV. század második felétől kezdve vert római ezüstérmek többé nem ezüst értékpénzek, hanem igen kis mennyiségű arany, vagy nagytömegű bronz helyettesítésére^[15] szolgáló váltópénzek.

E pénzek közé tartoznak a siliqua auri, a félsiliqua és milliarense, a melyek ideális aranysúlyok kifejezésére vert ezüstérmek. Az akkori értékarány (1:14.4) szerint:

      1 siliqua = 1/24 aranysolidus = 0.189 g arany = 2.7288 g ezüst;
      ½ siliqua = 1/48 arany solidus = 0.0945 g arany = 1.3644 g ezüst;
      1 milliarense = 1/12 aranysolidus = 0.378 g arany = 5.4566 g ezüst.

A milliarense, siliqua és félsiliqua tehát 0.378, 0.189, 0.1945 g arany kifejezésére, forgalmi váltópénzül vert ezüstérmek voltak.^[16] Mivel azonban e pénzek sohasem voltak értékpénzek, kiverési súlyuk sem fedte teljesen az aranysiliqua tényleges ezüstegyenértékét. Állandó nagy ingadozás észlelhető a milliarense, siliqua és félsiliqua súlyában, a mit részben az „al marco”-verés, részben a pénzlábrosszabbodás rovására írhatunk.^[17]

*       *       *

A germán törzsek közt – a rómaiakkal való gyakori érintkezés következtében – már a Kr. u. I. században elterjedt és rövid idő alatt széltében-hosszában forgalomba jött a római köztársasági, majd a könnyebb császársági denarius. A germánok különös előszeretettel viseltettek a kis forgalom lebonyolítására alkalmas ezüstpénz iránt, az aranynyal szemben. Kiváltképen kedvelték a római denárokat.

A szabad germán törzseknek a római határoktól Skandináviáig évszázadokon át egyedüli forgalmi pénze a római ezüstdenár volt. Még az V. századból származó germániai leletekben is, a mikor a római birodalomban a denár használata már rég megszünt s újólag nem is veretett, ezerszámra kerülnek elő az I–II. századból való római denárok. Ugyane leletekben mindössze 20–30 db. IV–V. századi aranysolidus került elő.^[18]

A kedvelt ezüstpénz mellett az aranysolidus csak lassanként terjedt el a IV–V. században római szomszédságba került germán népek közt. A római tartományokkal mind sűrűbbé váló gazdasági érintkezés, majd e tartományok területére való letelepedés és ezzel egyidőben a régi denárkészlet állandó fogyása végre is rákényszerítette a germánokat az aranypénz használatára.

Az V. század közepe óta egyes, már consolidáltabb viszonyok közt élő és római területeken letelepedett germán népek uralkodói maguk is verettek aranypénzt. A gót és frank királyok első pénzei úgy külső forma, mint súly tekintetében teljesen a byzánczi solidus és tremissis mintájára készült utánveretek (Nachmünze) voltak. Kezdetben a római császárok képe volt ez aranyakon és csak idővel verettek saját képükkel s nevükkel ellátott aranyakat. Elsőnek I. Theodobert (534–548) frank és Leovigild (533–586) gót királyok.

A VI. század harmadik negyedében találkozunk a frank pénzrendszer önállósulásának első tüneteivel. A frank királyok ezidőben, mialatt Byzánczban szigorúan ragaszkodtak Konstantinosz solidus pénzlábához, valószínűleg az aranykészlet csökkenése miatt könnyebb pénzlábra tértek át. A Meroving-solidus és tremissis (triens), a melyek kezdetben a byzánczival azonos 24 siliquás (4.548 g, a valóságban kb. 4.4–4.48 g-os), illetve 8 siliquás súlyban verettek, folytonosan csökkennek súlyban. A pénzleletek tanusága szerint előbb 22 ½, majd 21, végül a VII. század elején – II. Chlotár alatt – már csak 20 siliqua^[19] a solidus, 7 ½, 7, azaz 6 2/3 siliqua a trins-arany súlya. A solidus igen ritkává vált s a tulajdonképeni forgalmi aranypénz a harmadsolidus (triens)^[20] volt.

A súlycsökkenéssel kapcsolatban nagy zavarok álltak elő. A kellő központi felügyelet híjával levő különböző pénzverőhelyeken, különböző súlyban vert – 24, 22 ½, 21 és 20 siliquás – solidusok és megfelelő triensek kerültek forgalomba. A pénzláb nem volt egységesen megállapítva s a fizetéseknél nagy bonyodalmak keletkeztek a különféle súlyú és értékű aranyak miatt.^[21] E zavaroknak természetes következménye volt, hogy a fizetéseknél a pénzszámlálás helyébe a súly szerinti értékelés lépett, a mi egyértelmű a veretlen ércz valutája felé való visszafejlődéssel.^[22]

A frank ezüstpénzverés kezdeteit meglehetősen sűrű homály fedi. Éppen az utolsó évtizedben folyt le a meroving-denár eredete és értéke körül – a „Lex Salica” korának kérdésével kapcsolatos – termékeny tudományos vita s a kérdést mindamellett ma sem tekintik végleg eldöntöttnek.^[23]

Annyi bizonyos, hogy a Gallia területére telepedett frankoknál – noha aranypénzverésük korán, a VI. század első felében, megkezdődött – a forgalmat hosszú időn át római pénzekkel bonyolították le. A leletek tanusága szerint úgy a kis bronzpénzek, mint a siliqua-láb alapján vert ezüstpénzek forgalomban voltak a frankoknál.^[24]

Hilliger és Luschin a VI. századból fennmaradt apró (0.07–0.30 g-os) ezüstpénzekben látják az első frank ezüstpénzeket. Nagyobbrészt a római császárok nevével készült utánveretek ezek, csak néhányon találjuk a frank uralkodók nevét. Súlyuk ingadozó s – bár már történt kísérlet osztályozásukra^[25] – eddigelé nem sikerült és igen csekély számban lévén ismeretesek, nem is sikerülhetett megállapítani, mely római, illetve byzánczi pénzek mintájára verettek. Ez apró ezüstpénznél jóval fiatalabbnak tartják a frank denárokat. A Meroving-denárok verésének kezdetét a VII. század elejére teszik és kapcsolatba hozzák a solidusok pénzlábának könnyebbedésével. Szerintük a frank birodalom egyesítője, II. Chlotár (584–628) és fia, I. Dagobert (628–638) – a kettős (arany és ezüst) valutára való áttéréssel – új alapokra fektették a birodalom pénzverését. A byzánczi bronzvalutának az ezüstpénzt kedvelő germánoknál semmi gyökere sem lévén, az aranykészlet folytonos csökkenése mellett, szükségessé vált – az addig csak váltópénzül vert ezüstpénzek helyébe – ezüst értékpénzek verése. Hilliger a „denarius” névből kiindulva, a byzánczi bronz denarioszszal (4 uncia bronz = 1 denariosz) vél összefüggést találni. A Meroving-denárt e denariosz ezüstegyenértékének (1.09152 g) tartja. Luschin – semmiféle bizonyítékunk sem lévén arra, hogy Byzánczban e bronz denárt ezüstből valaha is kiverték volna – ez összefüggést nem fogadja el. Ő a Meroving-denárnak a 20 siliquás solidushoz való viszonyát figyelembe véve – Babélont és másokat követve – a római félsiliquás ezüstpénzben látja a frank denár ősét. A denarius név magyarázatát abban találja, hogy a régi római denariusok úgy finomságban, mint (a germánoknál folytonosan használatban lévén) kopás útján csökkentek. Az I. század végén finomsúlyuk – a leletek tanusága szerint – már kb. csak 2.56 g volt. Érthető tehát, hogy a frankok a náluk közkedvelt ezüstpénz, a denarius nevét a közel egysúlyú siliquára (2.728 g) s ennek hányadaira is alkalmazták.

Velük szemben Rietschel az említett VI. századi apró ezüstpénzeket a korai frank források argentei minutijával azonosítja. Ez a név magában foglalja, hogy mellettük más, nagyobb ezüstpénzek is voltak forgalomban. A frankok – Rietschel szerint – már régi hazájukban, az V. század első éveiben vertek ezüstpénzt római mintára. E pénzek maradványait látja az 1907. évi dortmundi lelet 16 darab kétségkívül barbár eredetű és I. Theodebertnek (534–548) két ismert pénzében. Ez a pénz lenne szerinte a Lex Salica denárja, a melyet a frankok a római félsiliquás mintájára verettek. A VII. századi Meroving-denárokkal a folytonosságot akkép gondolja megállapíthatónak, hogy a Galliába telepedett frankok az V–VI. században az új hazájukban nagyszámban forgalomban levő római félsiliquások mellett szükségtelennek vélték a denárok verését. Denarius néven a régi frank denárokkal egyértékű római félsiliquásokat használták ez időben. Nem tartja azt sem bebizonyítottnak, hogy az ezerszámra ismert, de időmeghatározásra alkalmas nevekkel nem rendelkező Meroving-denárok mind a VII. századból s nem korábbi időből valók.

Pénztörténeti és numismatikai szempontból mindenesetre Hilliger és Luschin érvelését kell helyesnek tartanunk. A mit ők a Meroving-denárokról és solidusokról megállapították, Rietschelnek nem éppen szerencsés numismatikai kritikával dicsekvő ellenkező felfogásával szemben is, magunkévá teszszük.^[26]

Az ellentétek áthidalását legújabban szerencsésen oldotta meg Krammer, a ki a Monumenta Germaniae részére a Lex Salica kritikai kiadását készíti elő. Alapos forrástanulmányában kimutatta, hogy a Lex Salica ősi szövegezését leghívebben nem az eddig alapul vett szövegek tartották fenn, hanem az a kézirat, a melyben a solidus 1/40-ének számított frank denár még egyáltalában nem fordul elő.^[27] Az eredeti V. századi szövegben a díjak csupán aranysolidusban fejeztettek ki. A kettős – solidussal és denárral való – számítás a Lex-nek újabb, VIII. századi szerkesztéseiben fordul csak elő, tehát oly korban, a mikor már szükségesnek látszott a régi solidusszámítást denárértékben megmagyarázni. Krammer megállapításai teljesen kiküszöbölik a numismatikai vitapontokat. Rietschel és a vele azonos felfogást valló tudósok csak azért nem nyugodhattak bele Hilliger és Luschin megállapításaiba, mert ők a törvény szövegéből – igen helyesen – annak V–VI. századi eredetét vitatták. Mivel azonban Krammer kimutatta, hogy az eredeti szövegezésben az 1/40 solidust érő Meroving-denárról egyáltalában nincsen szó, ^[28] Luschinék kritikai alapon álló pénztani megállapításai többé nem igen vonhatók kétségbe.^[29]

A frank királyok a VII. században^[30] – az aranysolidus súlycsökkenésével egyidőben – „denarius” vagy „dinarius” néven a késő-római félsiliquással azonos értékű ezüstpénzeket verettek.^[31] A „denarius gallicus” (sali denár, frank denár, Meroving-denár) névértéke ½ siliqua aranynak felelt meg s így törvényes pénzlába:

      1 font ezüst = 240 denár = 327.45 g
      1 denár = 1.364 g volt.

A Merovingok korában 1 arany solidusra 40 frank denárt számítottak.^[32] Ez a számítás már a leszállított súlyú 21, illetve 20 siliquás Meroving-solidusra vonatkozik.

A fennmaradt pénzek súlyátlaga alul marad az 1.364 g-os súlyon.^[33] Ha azonban tekintetbe veszszük az egyes súlyok nagy ingadozását (0.6–1.5 g), az értékaránynak időközben bekövetkezett alábbszálltát, az „al marco”-verés és kopás hibáit, végül azt, hogy magát a mintául vett római félsiliquást sem verték sohasem a theorethikus 1.364 g-os súlyban, a félsiliquás pénzláb feltevése egyáltalában nem tekinthető hypothetikusnak.

Végleges eredményt csakis a kor szerint még meg nem határozott Meroving-denárok chronologikus sorrendjének megállapítása után nyerhetünk. Az összes fennmaradt denárok átlagos súlya, a nagyobb leletekben, 1.1–1.2 g közt ingadozik. Az „al marco”-verés hibáira 5%-ot véve fel, a kiverési súly nem haladhatta meg az 1.24–1.26 g-ot.^[34]

Mi volt az oka e pénzlábkönnyebbítésnek és mikor következett az be, a chronologiai sorrend híján ma még nem állapítható meg, de valószinűnek tartom, hogy az ezüstnek a VII. század folyamán Byzánczban is észlelhető értékemelkedésével függ össze, annál is inkább, mert a fennmaradt denárok túlnyomó része a VII. század második feléből és a VIII. századból való.

40 denár arany-ellenértéke – 1 denár a félsiliquával lévén azonos – 20 siliqua arany volt.^[35] 20 siliqua aranynak a régi 1:14.4 értékarány mellett 54.575 g ezüst, míg az új 1:13.5 arány mellett már csak 51.03 g ezüst felelt meg. Érthető tehát, ha az (54.575:40 =) 1.364 g-os denár helyett (51.03:40 =) 1.275 g-os, illetve 1.26 g-os denárokat kezdtek verni.^[36]

Az újabb és könnyebb pénzláb szerint:

      1 font = 6 ½ solidus = 260 denár = 327.45 g,
      1 denár = 1.259 g.

A kettős valután nyugvó frank pénzrendszer nem soká tarthatta fenn magát. Az aranypénz súlycsökkenése csak egy tünete volt az aranypénzek állandó romlásának. A byzánczi császársággal korábban fennálló forgalom hovatovább teljesen megszünt, belföldi aranytermelés nem volt. A meglévő aranykészlet a fejedelmi és nagyúri kincsesházakban halmozódott fel, tehát a forgalom részére elveszett. A solidusokat és trienseket mind rosszabb aranyból (fehér arany) és mind ritkábban verték. A VIII. században már jóformán kizárólagos fizetési eszközzé lett az ezüstdenár. A számítások ugyan még solidus-okban történtek, de a név elvesztette eredeti tartalmát. A solidus aranypénzből 40 ezüstdenár összegét jelentő számítási pénzzé alakult át.

A törvényes, de már csak névleges aranyvalutát felváltó kettős valuta helyébe a VIII. században a tényleges ezüstvaluta lépett.

Az aranypénzromlással egyidőben azonban az ezüstpénzláb is fokozatos romlásnak indult. Az értékaránycsökkenés és az aranypénz finomságának sülyedése az eredeti ezüstpénzlábnál jóval könnyebb pénzláb alkalmazására vezetett. A VIII. század folyamán 240 és 260 denár helyett már 280, sőt 300 denárt is vertek egy fontból. E pénzlábkönyebbítés azután teljesen aláásta az ezüstdenár hitelét. A pénzkészlet csekély voltával és az új, könnyű és változó súlyú pénz iránti bizalmatlansággal okozati összefüggésben a veretlen ércz valutája felé való visszafejlődés következett be. Az arany- és ezüstrudakkal – súly szerint – való fizetés e korban uralkodóvá vált és a vertpénz mellett a késő középkorig állandóan szokásban maradt.^[37]

*       *       *

A századok óta állandóan tartó pénzromlás és az ezzel kapcsolatos gazdasági sülyedés a VIII. század közepén már elodázhatatlanná tették a gyökeres pénzreformot. Kis Pipin és Nagy Károly, a Karoling-ház első uralkodói, felismerték a reformok szükségét és igyekeztek a pénzverés kérdését megfelelő módon megoldani. Reformkísérletüket siker koronázta és megalapozóivá lettek Nyugat- és Közép-Európa középkori pénzrendszerének, az ezüstdenár-rendszernek. A Karoling-pénzrendszer a tényleges állapotoknak megfelelően ezüstvalután épült fel.^[38] Az aranypénzek verése Nyugat-Európában ezidőtől kezdve évszázadokon át szünetelt.

A Karoling-reform voltaképen két – egymással szoros összefüggésben álló – reform volt. Pipin reformja – a névleges aranyvaluta kiküszöbölésével és az ezüstvaluta törvényes megállapításával kapcsolatban – a pénzverés szigorúbb királyi ellenőrzésére, vagyis a mi evvel egyértelmű, egy országos, állandó pénzláb megállapítására irányult. Nagy Károly csak ennek az első reformnak végrehajtása után alkotta meg az új, nehezebb pénzlábon alapuló Karoling-pénzrendszert.

A számítási pénzzé alakult 40 denáros solidus mellett a VIII. század közepén (743) ugyancsak solidus néven egy más számítási pénz tünik fel, az úgynevezett ezüstsolidus.

Az új számítási pénz 12 frank denár összegét jelentette. Eredetét egyesek a bajor és alemann 1 solidus = 12 saiga (római denarius) számításban keresték. Mások – és ez valószínűbb – a Meroving-kor forgalmi aranypénzének, a triens-nek, számítási pénzzé alakulását látják benne.

A 12 denáros (ezüst-)solidus törvényes elismerése – a 754–755. évi capitularéban – az ezüstvalutára való áttérést jelenti. A 12 denáros solidus lett az új pénzrendszer jellemző számítási pénzévé.

A 754–755. évi capitulare szerint egy fontból 22 solidust, vagyis 264 denárt vertek.^[39]

      1 font = 22 solidus = 264 denár = 327.45 g
      1 solidus = 12 denár = 14.88 g
      1 denár = 1.24 g.

Később – némelyek szerint – vagy Nagy Károly, vagy még Pipin nehezebb pénzlábat alkalmaztak. Az új pénzláb szerint 1 fontból 20 solidust, vagyis 240 denárt vertek volna.

      1 római font = 20 solidus = 240 denár = 327.45 g
      1 solidus = 12 denár = 16372 g
      1 denár = 1.364 g^[40]

Ez a pénzláb azonos a VII. századi Meroving-denár pénzlábával s a római félsiliquás pénzlábbal. Pipin és Nagy Károly tehát – ha ezt a 240 denáros pénzlábat csakugyan már 781 előtt életbeléptették – a régi törvényes ezüstpénzlábat állították vissza, kapcsolatban az ezüstvaluta behozatalával.

Nagy Károly később – 781 táján – még tovább ment egy lépéssel a reformok terén, nehezebb pénzlábat léptetvén életbe. A műveletet azonban nem az 1 római fontból vert denárok számának újabb csökkentésével, hanem egy új – a római fontnál nehezebb – pénzverési súlymérték alkalmazásával hajtotta végre.

A római font helyébe egy annál kb. 25%-kal nehezebb – az ő korában Arábiában általánosan használt – súlymértéket hozott be. A 408 grammos új fontból, a Karoling-fontból (pondus Caroli),^[41] 20 solidust, vagyis 240 denárt vertek. Az új pénzláb szerint:

      1 font = 20 solidus = 240 denár = 408 g
      1 solidus = 12 denár = 20.4 g
      1 denár = 1.7 g.

Az első Karolingok korából fennmaradt denárok súlyadatai igazolják e pénzláb alkalmazását. Átlagsúlyuk az „al marco”-verés hibáira felvett 5%-kal pontosan 1.7 g.^[42]

A Karolingok vaskövetkezetességgel vitték keresztül a pénzrendszer reformálását s a birodalom különböző városaiban levő pénzverők szigorú ellenőrzését. Az egységes birodalmi pénz az új, 1.7 g súlyú Karoling-denár volt. Nagy Károly közvetlen utódai, Jámbor Lajos és Kopasz Károly – a ki 864-ben külön részletes rendelkezéssel (Edictum Pistense) szabályozta a pénzverés ügyét – teljesen az ő nyomdokain haladtak. A birodalom kettéosztása után is a franczia Karolingok közel egy századon át hívek maradtak e téren nagy ősük hagyományához.

Németországban a IX. század közepe táján, Francziaországban a IX. század legvégén – az utolsó Karolingok alatt – a denársúly mindinkább csökken s többé nem éri el a törvényes, 1.7 g-os súlyt. A pénzverési és pénzelési jog eladományozásának kezdete az általános pénzromlás megindulását jelzi. A pénzverési joggal bíró herczegeknek és püspököknek, sőt maguknak a franczia és német királyoknak denárai is erősen csökkentek súlyban. A pénzverési hatalom birtokában levő urak kincstárának legfőbb jövedelmi forrásává hova-tovább a kis súlyú és rossz pénz verése vált. A Karoling-kori gyakorlat szerint a kincstár jövedelmét a magánosok által pénzverésre beadott ezüstből teljes súlyban kivert denárok bizonyos százalékának visszatartása képezte.^[43] Ez az összeg jogos pénzverési illetékül szolgált. A X–XII. században a törvényes súlynál jóval kisebb súlyban vert pénzek sokkal nagyobb jövedelemhez juttatták az uralkodókat. A denárok súlya a XI. században már 1.5>1 g közt ingadozik, sőt néha még az 1 g-on is alul marad. A nép mindamellett 240 denárt volt köteles 1 font értékben elfogadni. Az 1 g-os denároknál tehát (408 g–1 × 240 =) 168 g volt fontonként a kincstár haszna. Lassanként a kölni denárok állandóbb 1.46–1.5 g-os súlya vált a jó pénz súlyának mintaképévé.

A X. században a Karolingok kihalta után és a pénzverés jogának egyes tartományurak részére való eladományozása következtében megszünt az egységes birodalmi pénz. Ez azután maga után vonta az általános pénzromlást.

A pénzláb a legtöbb helyen könnyebbedésnek indult. Az 1 font = 240 denár számítás viszont meggyökeresedett s így létrejöttek a súlyfontoktól független s helyenként a denársúly szerint változó értékű 240 denáros számítási fontok.^[44]

Nagy Károly óta ugyanis 240 denár összegét, tekintet nélkül a denároknak helyenként eltérő súlyára, Európa-szerte fontnak (libra, talentum) nevezték.^[45] Éppen ezért a IX. századtól kezdve a források font-ról szóló helyei mindig alaposan megvizsgálandók, vajjon az illető helyen súlyfontról, avagy 240 denáros számítási fontról van-e szó? A számítási fontok voltaképen idealis pénzegységek, a melyeknek súlya és értéke a szóbanforgó denárok szerint változó.

A pénzverés alapsúlya egyidőre még a font maradt, de abból már nem 240, hanem 252, 264 stb. denárt vertek.

A számítási font mellett, mint kisebb számítási pénz, hasonló jelentőséggel bírt az (ezüst)solidus vagy schilling, a mi alatt – tekintet nélkül a változó denársúlyokra – mindig 12 denár összegét értették.^[46] A számítási font tehát mindig 20 solidust ért, a súlyfont azonban a denárok súlya szerint 20, 21, 22 stb. solidusos font lehetett.

*       *       *

A VI–VII. század folyamán kialakult frank pénzrendszer még a Meroving-korban érvényre jutott az összes német törzseknél. Legnehezebben a bajoroknál és alemannoknál vert gyökeret. Az aranysolidus náluk is forgalmi pénzzé vált, de a frank denár nem tudta mindjárt kiszorítani az általánosan használt régi római denárt.

A bajor pénzszámítási mód kezdettől fogva önálló színezettel bírt.^[47] A bajorok – eltérően a frank 40 denáros solidustól – 36 denáros és 12 saigás^[48] solidusban számítottak. A régi római ezüstpénz fogytával a frank denárok is elfogadott forgalmi pénzzé lettek Bajorországban. Ezekből három darabot számítottak 1 saigára (római denárra).

A bajor számítási mód szerint tehát:

      1 aranysolidus = 3 triens = 12 saiga = 36 frank denár
      1 triens = 3 saiga = 12 frank denár
      1 saiga = 3 frank denár volt.

A Meroving-kor pénztörténetének legjellemzőbb sajátsága az aranykészlet folytonos csökkenése és ezzel kapcsolatban az aranypénz forgalmának a minimalisra reducálódása volt. A VIII. század közepe óta frank aranyakat, sem solidusokat, sem trienseket nem igen vertek többé. A meglevő aranypénzek is lassanként teljesen kivonattak a forgalomból. Ebben az időben – a mikor frank földön a solidus eredeti értelmét elvesztve, 40 denáros számítási pénzzé alakult – Bajorországban még rendes forgalmi pénz volt a byzánczi arany, a Konstantinosz császár óta állandóan egy pénzláb alapján vert s a forgalomban 4.4 g súlyú solidus.^[49]

Ezt a 4.4 g-os byzánczi solidust azután a bajorok 36–40 frank denárral egyértékűnek tekintették, a mi annál könnyebben volt lehetséges, mert a két fém értékaránya a VII. században Byzánczban is csökkent s később Kopasz Károly 1:12-ben állapította meg.^[50]

Nagy Károly kellő erélylyel tudott pénzreformjának érvényt szerezni birodalma minden részében, így bajor földön is. A Karoling-rendszer, a mely szerint:

      1 Karoling-font = 20 solidus = 240 denár,
      1 solidus = 12 denár

életbelépett Bajorországban is. Itt azonban a törvényes ezüstvaluta nem tudta kiszorítani a fennálló aranyvalutát. Az új rendszernek meg kellett alkudnia a tényleges viszonyokkal s így létrejött a birodalmi egységes ezüstvalután nyugvó pénzrendszer mellett – egy sajátságos, kettős valután alapuló bajor territorialis pénzrendszer és számítási mód. Legsajátságosabb az egészben az, hogy létrejött oly időben, a mikor még autonom bajor pénzt – sem aranyat, sem ezüstöt – egyáltalában nem vertek.

Forgalmi pénz volt még a IX–X. században is a 4.4 g-os byzánczi aranysolidus^[51] és az új, 1.7 g-os Karoling-denár. Az új, nehéz denárokból azonban már nem számíthattak 40 darabot 1 aranyra, csak 30-at.

A bajor – kettős – számítási mód tehát következő számokban fejezhető ki:

      1 font ezüst = 20 (ezüst)solidus (sol. brevis seu francicus) = 240 denár = 408 g ezüst,
      1 solidus = 12 denár = 20.4 g ezüst,
      1 denár = 1.7 g ezüst.

      1 font ezüst = 8 aranysolidus (sol. longus) = 240 denár = 408 g ezüst,
      1 aranysolidus (4.4 g arany) = 30 denár = 51 g ezüst,
      1 denár = 1.7 g ezüst.
      1 aranysolidus = 2.5 (ezüst)solidus.^[52]

Ez a kettős számítási mód annyira állandósult, hogy – később maga az aranysolidus is számítási pénzzé alakulván – Bajorországban és a szomszédos tartományokban a XI. századtól a késő középkorig egymás mellett két számítási pénz, a 30 denáros hosszú solidus és a 12 denáros rövid solidus volt használatos.

Az utolsó Karolingok korában megkezdődött pénzromlásnak egyik kísérő jelensége volt a pénzverési jog eladományozása.

A Frankbirodalomban a világi urak közül elsőnek a bajor herczegek ruháztattak fel 907-ben a pénzverés jogával. Pénzük – elsősorban a legrégibb pénzverőhelyükön, Regensburgban vert herczegi denárok – Délkelet-Németországban és a szomszédos országokban rövidesen kedvelt forgalmi eszközzé váltak. Míg a súlyukból folytonosan vesztő királyi, püspöki és más herczegi pénzek a X–XI. században teljesen localis jelentőségű pénzekké sülyedtek, a regensburgi denár – mint később a XII. században a kölni – tartományközi és nemzetközi forgalmi eszközzé lett, a melyet mindenütt szívesen fogadtak el.^[53]

Arnulf bajor herczeg, a ki elsőnek veretett 907-ben regensburgi pénzt és közvetlen utódai, Eberhard (937–938) és Berthold (938–947) szigorúan ragaszkodtak a súlyos Karoling-pénzlábhoz. Fennmaradt nehány denáruk súlya 1.65–1.78 g közt ingadozik, tehát megfelel a Karoling-denárok 1.7 g-os törvényes súlyának. A X. század közepén I. „Czivakodó” Henrik (948–955), Ludolf (953–954) és II. Henrik herczeg első ízben való uralkodása idején (955–976) 1.53>1.41 g-ra sülyedt a regensburgi denárok súlya. Ottó (976–982) és III. Henrik (982–985) rövid uralkodása alatt pedig már a rohamos pénzromlás tüneteivel találkozunk. Pénzeik átlagsúlya már csak 1.27, illetve 1.07 g. E pénzromlásnak II. Henrik herczeg, Szent István magyar király ipja, állta útját. II. Henriknek másodszori uralkodása (985–995) idejéből fennmaradt regensburgi denárai alig maradnak a Karoling-denárok súlyán alól.^[54]

II. Henrik herczeg 985–995 közt vert denárai:

Összehasonlítva a jó Karoling-denárokkal:

Az átlagsúly valamivel alatta marad a jó Karoling-denárok átlagának, mindazonáltal – tekintettel az egyes súlyok megoszlására – bizonyos, hogy II. Henrik herczeg a pénzromlásnak a nehéz Karoling-pénzláb visszaállításával vetett véget.^[55] Denárai a Karoling-denárokkal azonos súlyban verettek s ezáltal a Karolingok pénzrendszerének örökösévé és folytatójává lett.

II. Henrik a denárok mellett obolusokat, vagyis féldenárokat is veretett. A fennmaradt obolusok súlya kisebb a denárok félsúlyánál (7 db = 4.67 g, az átlag tehát csak 0.667 g),^[56] mivel azonban e pénznem eddig igen kis számban ismeretes, feltehetjük, hogy azok kiverési súlya pontosan ½ denár súlyának felelt meg.

[1] Irodalom. Böckh, Queipo, Mommsen, Hultsch, Finály, Le Blanc, Prou, Soetbeer és Kovács-nak az I. rész 1. fejezete élén idézett művein kívül: K. Samwer u. M. Bahrfeldt: Geschichte des älteren römischen Münzwesens (Num. Zeitschr. XV. Wien, 1883). – H. Grote: Münzstudien. I–VIII. Leipzig, 1859–77. – M. Prou: Les monnaies Merovingiennes. Paris, 1892. (Catalogue des monnais franc. de la Bibliothèque Nationale.) – H. Seebohm: Tribal custom in Anglo-Saxon law. London, 1902. – On the early currencies of the german tribes. (Vierteljahrschrift f. Sozial- u. Wirtschaftsgesch. I. 1903.) – B. Hilliger: Studien zu mittelalt. Maassen u. Gewichten. (Historische Vierteljahrschr. III. 1900) – Der Schilling der Volksrechte u. das Wergeld. (U. o. 1903.) – Der Schillingswert der Ewa Chamavorum. (U. o. 1904.) – Der Denar der Lex Salica. (U. o. 1907.) – Alter und Münzrechnung der Lex Salica. (U. o. 1909.) – Schilling u. Denar der Lex Salica. (U. o. 1910.) – P. Vinogradoff: Wergeld und Stand. (Zeitschrift d. Savigny-Stiftung. Germ. Abth. XXIII. 1902.) – H. Brunner: Geld- und Münzwesen. (Deutsche Rechtsgeschichte. I. 2. Aufl. Leipzig, 1906.) – P. Heck: Ständeproblem, Wergeld u. Münzrechnung der Karolingerzeit. (Vierteljahrschr. f. Soz.- u. Wirtschaftsgesch. II. 1904.) – A. Luschin von Ebengreuth: Allgem. Münzkunde. München, 1904. – Der Denar der Lex Salica. (Sitzungsberichte d. Kais. Akad. d. Wissensch. 163. Wien, 1910.) – S. Rietschel: Die Entstehungszeit der Lex Salica (Zeitschr. d. Savigny-Stift. German. Abth. XXX. 1909.) – Die Münzrechnung der Lex Salica (Vierteljahrschr. f. Soz.- u. Wirtschaftsgesch. 1911.) – K. Th. Inama–Sternegg: Deutsche Wirtschaftsgeschichte. I. 2. Aufl. Leipzig, 1909. – Theo Sommerlad: Münzwesen. II. Mittelalter. (Conrad–Lexis: Handwörterbuch d. Staatswissenschaften. VI. 3. Aufl. Jena, 1910.) – Krammer, Mario: Zur Entstehung der Lex Slica. (Festschrift Heinrich Brunner. Zum siebzigsten Geburtstag. Weimar, 1910. 405–471. l.) – F. Friedensburg: Deutsche Münzgeschichte: (Grundriss d. Geschichtswissenschaft v. A. Meister. I.) Leipzig, 1912. – A. Blanchet: Manuel de numismatique française. I. Monnaies frappées en Gaule depuis les origine jusqu’á Hugues Capet. Paris, 1912. – A. Dopsch: Die Wirtschaftsentwicklung d. Karolingerzeit. II. Weimar, 1913. 295–300. l. – Muffat: Beiträge z. Geschichte des bayerischen Münzwessens unter d. Hause Wittelsbach. (Abhandlungen d. Hist. Ph. Cl. d. kgl. bay. Akad. XI. München, 1870.) – H. Dannenberg: Die deutschen Münzen d. Sächsischen u. Fränkischen Kaiserzeit. I–IV. Berlin, 1876–1905.

[2] A legrégibb pénz emléke a korai pénzeken látható bikaképben és a pecus (= marha) szóból származó „pecunia” szóban maradt fenn. A terménypénzről: Hultsch id. m. 254–255. l. Samwer–Bahrfeldt id. h. 14–16. l. V. ö. a II. rész 2. fejezetét.

[3] V. ö. Kovács István: Eturia pénrendszere. (Erdélyi Múzeum. 1929.) 117. l.

[4] A római rézpénz bővebb tárgyalása távol esik tárgyunktól s ezért azzal részletesen foglalkoznunk feleslges volna.

[5] Az etruszk és római ezüstpénzverés összefüggéséről l. Kovács István id. h. 114. l.

[6] Hultsch id. m. 151–154. l. Bahrfeldt id. h. – V. ö. e mű I. részének 1. fejezetét.

[7] A réz as ezüstegyenértéke – a számításban általánosan használatos sestertius, – a denarius fele – a quinarius – és a 3–2. században ¾ denarius értékben (előbb 3.41, majd 2.92 g súlyban) vert victoriatus, valamint a korai császárkor nehéz ezüstpénzei (argenteus, Aurelianus stb.) a mi szempontunkból nem bírnak fontossággal. V. ö. Hultsch. 287–299. l.

[8] A római réz- és ezüstvalutáról: Hultsch id. m. 254–299. l. és Böckh, Mommsen, Samwer–Bahrfeldt id. művei.

[9] V. ö. Seebohm: Tribal custom. 8–9. l. A fennmasradt gall sztatér-ek súlya 7.34–8.5 g közt ingadozik. Blanchet id. m. 7. l.

[10] Hultsch id. m. 302., 308–311., 319–321. l. – Hilliger: Schilling. 1903. 179–180. l.

[11] Különösen Luschin: Der Denar d. Lex S. 59–89. l.

[12] Luschin (id. m. 77. l.) számításai szerint – 459 aranysolidus mérlegelése alapján – 61.5% van 4.35–4.45 g közt, 20% 4.55>4.46 g közt és 18.5% 4.20<4.34 g közt. V. ö. még Queipo id. m. III. 492–494. l. Szerinte a VII–IX. században a solidussúly 4.3–4.4 g közt ingadozik.

[13] A byzánczi aranysúlyokat lásd: Queipo (id. m. III. 484–508. l.) táblázatán és Luschin id. m. 59–89. l. Soetbeer (id. m. I. 264–279 és II. 364–365. l.) és Hilliger (Der Denar d. L. S. 1907. 1–12. l.) szerint a VI–VII. század fordulóján és tán a IX. században is pár évig tartó időleges súlycsökkenés (3.8–4.8 g) észlelhető.

[14] A római aranypénzekről: Hultsch. 326–329. l. – Hilliger: Schilling. 1903. 180–181. l.; Denar. 1907. 11–12. l. – Soetbeer. I. 264–269., II. 301. és köv., 364–365. l. – Inama–Sternegg. I. 243–249. l. – Luschin: Der Denar d. L. S. 59–89. l.

[15] Rietschel kétségbevonja, hogy ezek váltópénzek lettek volna (Münzrechnung id. h. 40. l.). Hilliger és különösen Luschin érvelése azonban teljesen meggyőző e tekintetben. Már e pénzek neve („siliqua auri” etc.) is mutatja, hogy aranyvaluta alapján vert ezüstérmek voltak, tehát nem is lehettek értékpénzek.

[16] A siliqua-pénzláb alapján vert ezüstpénzek mellett vertek Byzánczban az V–VI. sz.-ban bizonyos nagyobbmennyiségű bronzértéket képviselő ezüstpénzeket is, a két fém 1:100 értékarányának megfelelően. E pénzek tekintetében még csak a kutatás kezdőlépései történtek meg s egyébként is a bronzpénzek ismertetése távolesvén tárgyunktól, csupán azt említem fel, hogy 4 uncia bronz = 16 as összegét e korban denariosz-nak nevezték s ennek ezüstben 1.09152 g felelt meg. A denarius eredeti értelmétől teljesen eltérő jelentésben volt tehát használatos. A császárkori 3.411 g-os denárt ezidőben már a legtöbb forrás drachmá-nak nevezi, súlyban azonos lévén az attikai 341 g-os pénzverési mina (1/100) drachmájával. A byzánczi bronzpénzekről különösen Hultsch id. m. 332–348. l. – Hilliger: Denar. 1907. 17. l.; Alter u. Münzrechnung. 1909. 204. l.

[17] A római ezüstpénzről: Queipo id. m. II. 11–62. l. – Hultsch 269–271., 284–289., 311–313., 321–324., 329–332., 340–348. l. – Soetbeer id. m. I. 264–269.; IV. 244–245. l. – Inama–Sternegg id. m. I. 243–246. l. – Hilliger: Schilling. 1903. 179–187. l.; Denar. 1907. 7–16. l.; Alter u. Münzrechn. 1909. 204. l. – Luschin: Der Denar. 2–22. l.

[18] V. ö. Rietschel: Münzrechnung id. h. 58–62. l. Különösen nagyszámban szerepelnek e leletekben az Antoninusok denárai.

[19] A 22 ½ és 20 siliquás solidus ellen támasztott kételyeket lásd alább.

[20] Hilliger szerint a „triens” csak a csökkent súlyú 1/7 sol. neve, szemben a 8 siliquás „tremissis”-sel. Következtetése azonban nagyon merész.

[21] A 22 ½ siliquás sol. 4.271, a 21 siliquás 3.977, a 20 siliquás 3.78 g, a megfelelő triens: 1.423, 1.325, 1.26 g volt.

[22] A Meroving-aranyakról: Soetbeer id. h. II. 313–345., 545–587., 601–626.; IV. 243–246. l. – Vinogradoff id. m. 126–129. l. – Inama–Sternegg id. m. I. 243–257. l. – Brunner id. m. I. 311–321. l. – Hilliger: Schilling. 1903. 188–196; 453–458. l.; Denar, 1907. 18–24. l.; Alter u. Münzrechnung. 1909. 200–211. l.; Schilling u. Denar. 1910. 281. s köv. l. – Prou: Mérovingiennes. XIV–XCV. l. – Luschin: Denar. 22–39. l. – Az a régebbi nézet, mintha a Meroving-solidus 1/84 font lett volna, a mit Guilhiermoz még legutóbb is hangoztat (id. m. 162. l.), alaptalan. Czáfolatát adják Hilliger és Luschin. Hasonlóképen tisztára theoretikus Seebohm (Tribal custom. 8–9. l. és On the early… 176–177. l.) feltevése az 1/80 fontos solidusról és a római 0.189 g-os siliquától eltérő frank 0.195 g-os siliquáról. Rietschel és Blanchet kételyeket támasztanak a 22 ½ és 20 siliquás solidus létezése iránt. Rietschel (id. m. 43–48. l.) csak a 21 siliquás solidus létezését fogadja el s szerinte a 24-ről 21 siliquára csökkenés abban leli magyarázatát, hogy a frankok kezdetben (V. század) a római 1:14.4 értékaránytól eltérő arányban 40 denárt, azaz félsiliquást számítottak 48 helyett 1 solidusra. Később a rómaiakkal való sűrűbb kereskedelmi érintkezés arra kényszerítette őket, hogy a való értékviszonynak megfelelőbb könnyű – 21 siliquás – solidusokat verjenek. E magyarázat azonban kissé erőltetett s inkább a 20 siliquás solidus verését magyarázhatná meg. A 20 siliquás solidust Rietschel a longobárd királyok pénzének tartja. E feltevést nem kis mértékben támogatja az a körülmény, hogy míg Luschin összesen 15 darab 20 siliquás solidust ismer, addig a Magyar Nemzeti Múzeumban magában 14 darab van. (V. ö. Gohl Ödön: II. Chlotár frank király pénzei a Nemz. Múzeumban. Num. K. 1912. 62–63. l.), a mit a longobárdok pannoniai tartózkodása megmagyarázhat.

[23] A vita a Lex Salica korának meghatározása körül forog. A régi – jogtörténeti – isola hivei a Lex Salica-t Klodvig vagy fiai korában keletkezettnek vélik, míg ellenfeleik – elsősorban Hilliger és Luschin – a törvény pénzszámitása, különösen a frank denár szereplése alapján a VII. századra teszik a mai szöveg keletkezésének korát. Az egész kis könyvtárra rugó vitairodalom pénztörténeti szempontból nevezetesebb értekezéseit e fejezet élén felsoroltam. Mint a két ellentétes irány legsikerültebb termékeit s mintegy a pénztörténeti vitakérdések legpregnansabb összefoglalását Luschin von Ebengreuth (Der Denar d. Lex Salica) és Rietschel (Die Münzrechnung der Lex Salica) értekezéseit, továbbá mint a két ellentétes felfogás szerencsés áthidalását Krammer (Zur Entstehung d. Lex Salica) művét kell kiemelnünk.

[24] A frankoknál forgó római ezüstpénzről: Soetbeer id. h. I. 545–583.; II. 347–348 IV. 243–246. l. – Brunner id. m. I. 311–314. l. – Inama–Sternegg id. m. I. 238–249. l. – Luschin: Münzkunde. 156–157. l.; Denar d. L. S. 12–21., 39–55. l. – Hilliger: Schilling. 1903. 186–187. l. – Denar. 1907. 16–22. l. – Alter u. Münzrechnung. 1909. 200–211. l. – Guilhiermoz id. m. 162. l. – Prou: Mérovingiennes. XCVI–CII. l. – Rietschel: Münzrechnung. 57. s köv., 71–74. l.

[25] Hilliger: Denár. 1907. 21–22. l.; Alter u. Münzrechnung. 1909. 201–204. l. – Rietschel id. m. 75–76. l.

[26] Rietschel felfogásának hypothetikus voltáról v. ö. Luschin von Ebengreuth: Münzwesen (Reallexikon der germanischen Altertumskunde. III. Bd. Strassburg, 1916. 268. l.): „Rietschels Behauptung – Numismatiker sprachen sich weit vorsichtiger aus –, dass die mit dem Dortmunder Goldschatz Zum Vorschein gekommenen unbekannten Silbermünzen fränkische Silberdenare aus der Zeit um 400 seien, ist in keiner Weise erwiesen.”

[27] Krammer id. m. 439–448. l.

[28] Az ősi szövegben három helyen előforduló „denarius” nem solidussal kapcsolatban s nem is mint díj szerepel. Ez esetekben alatta az egykorú, forgalmi pénzül használt római denár értendő.

[29] Vitás kérdés csupán a 20 siliquás frank solidus létezése marad.

[30] Az első, kor szerint biztosan megállapítható denár II. Caribert (629–631) pénze.

[31] Régebben 1/288 római fonttal, vagyis 1 scripulum-mal (1.137 g) azonosították a Meroving-denárt. Újabban e nézetet csak Seebohm (Tribal custom. 99. és 180–188. l., On the early… 174–175. l.) vallja.

[32] Rietschel és Heck a régi 24 siliquás solidusra vonatkoztatják a 40 denáros számítást és úgy magyarázzák, hogy – szemben a római 1:14.4 értékaránynyal – a frankoknál 1:12 lett volna a két fém értékaránya. Azt azonban maga Rietschel is elismeri, hogy a solidusok súlyleszállítása éppen a 40 denáros számítással volt kapcsolatban.

[33] Az adatokat lásd Luschin: Der Denar d. L. S. 41–48. l.

[34] Luschin id. m. 1.24 g-ra teszi.

[35] Ezt nem érinti Rietschel feltevése sem, a ki a 20 siliquás aranypénz létezését tagadja.

[36] A Meroving-denárról és solidusról: Soetbeer id. m. I. 583–600., 626–636.; II. 301–329.; IV. 243–246. l. – Vinogradoff id. m. 129–133. l. és Zur Wergeldfrage (Vierteljahrschr. f. Soz.- u. Wirtschaftsgesch. III. 1905. 535. s köv. l.). – Brunner id. m. I. 312–318. l. – Inama–Sternegg. I. 246–257. l. – Seebohm: Tribal custom. 98–99., 180–188. l. On the early… 174. s köv. l. – Prou: Merovingiennes. CII–CXV. l. – Hilliger: Schilling. 1903. 196–206., 453–458. l.; Denar. 1907. 24–29. l.; Alter u. Münzrechnung. 1909. 200–211. l.; Schiling u. Denar, 1910. 281. s köv. l. – Luschin: Allg. Münzkunde. 156–157. l. Der Denar… 39–55. l. – Blanchet. I. 238. s köv. l. – Rietschel id. m. 35–74. l.

[37] Soetbeer id. h. IV. 245–255. l. – Inama–Sternegg id. m. I. 258–260., 620–622. l. – Vinogradoff id. m. 128. s köv. l. – Hilliger id. értekezései.

[38] Nagy Károly és Jámbor Lajos szórványosan előforduló aranypénzeiről: Prou. Carolingiennes. XXX. s köv. l. – Dopsch id. m. 306–308. l.

[39] Újabban felmerült az a nézet, hogy ez a rendelkezés nem a súlyfontra, hanem a pénzverési fontra engedélyezett 10%-nyi nemtelen fém keverésére vonatkozik. E szerint 240 denárt vertek volna 1 fontból s 24 denárnyi nemtelen fémet kevertek volna hozzá. Hilliger: Schilling. 206–211. l. Inama–Sternegg. I. 622–634. l.

[40] Pipin és Károly 1781 előtti denárainak tényleges súlya a 264 denáros pénzlábnak felel meg. Prou adatai szerint 71 darab közül csak 5 haladja meg az 1.36 g-ot, 35 pedig még az 1.2 g-os súlyon is alul marad. Összátlaguk (71 db = 83.57 g lévén) 1.177 g s még az 5% hozzáadással is csak 1.2358 g (v. ö. a II. 1. függeléket). A súlyosabb darabok: 1.47, 1.46, 1.41, 1.31, 1.29, 1.27 (Pipin); 1.27 (Karlman); 1.39, 1.36, 1.33, 1.32, 1.31 (3 db), 1.30 (3 db), 1.29, 1.28, 1.27 (2 db), 1.26 g (Nagy Károly) súlyuak. – Tekintettel arra, hogy az átlagot aránylag kevés, még pedig igen különböző pénzverőhelyeken vert denárból számítottam ki, nem állíthatjuk, hogy e denárok – vagy legalább azok egy része – nem a 240 denáros pénzláb alapján verettek volna.

[41] V. ö. az I. rész 1. fejezetét.

[42] V. ö. az I. rész 1. fejezetében a Karoling-denárokról adott összefoglaló, táblázatos kimutatást.

[43] V. ö. Inama–Sternegg id. m. II. 413–414. l.

[44] A Karoling pénzreformról: Soetbeer id. h. IV. 256–338. l. – Luschin: Allg. Münzkunde. 157. l. – Vinogradoff id. m. 129. s köv. l. – Heck id. m. 525–527. l. – Inama–Sternegg id. m. I. 623–641. l. – Hilliger: Studien. 1900. 200–209., 214–215. l. – Schilling. 1903. 206–213., 456–460. l.; Denar. 1907. 38-47. l. – Guilhiermoz id. m. – Blanchet id. m. I. 359–365. l. – Prou: Les m. Carolingiennes. XXV–XLV. l. – Seebohm: Tribal custom. 10–11., 179–194. l. – V. ö. még a Karoling-fontnak az I. Rész 1. fejezetében idézett irodalmát.

[45] Angliában még ma is ez a számítási mód van divatban. 1 font sterling = 20 shilling = 240 pence.

[46] A számítási font és solidus magyarázzák meg a XI–XII. századi forrásokban már gyakran szereplő: „10 libra denariorum”, „50 libra monetae usualis”, „1 libra Veronensium”, „12 solidos Mediolanensis monetae” s más efféle kifejezéseket, szemben a súlyt jelentő „100 libras auri”, „1 libram argenti”, „1 libra ad pondus Romanum”-mal.

[47] V. ö. Grote: Bayerische Münzgeschichte. (Münzstudien. VIII.), Muffat id. m. és Eheberg: Ueber das ältere deutsche Münzwesen. (Schmoller's Forschungen. II.) 25. l.

[48] „Saiga” alatt kezdetben bizonyára a 3.411 g-os római denárt értették s ezt számították 3 frank denárral egyértékűnek. (V. ö. erről Hilliger: Schilling. 1903. 391. l.; Denar. 1907. 16–18. l.; Rietschel: Münzrechnung. 58. l.) Később ez elnevezést más ezüstpénzekre is alkalmazták s e korban már 5 denár értékűnek vették a saigát. Nem lehetetlen, hogy a Heraclius császár óta vert 6.8 g-os dupla-milliaresiont értették alatta. (V. ö. Luschin czikkét: Reallexikon d. germ. Altertumskunde. III. Strassburg, 1916. 275–276. l.) – A frank denár 1.36 g-os törvényes súlyát véve fel, 5 denár pontosan meg is felel a 6.8 g-os ezüstpénznek.

[49] Ennek magyarázatát Soetbeer abban találja, hogy a VII–VIII. században szomszédaik a mai Magyarország területén élő avarok voltak, a kik élénk összeköttetésben álltak a byzánczi császársággal. A császárok a VII. században évente 100,000 aranynyal adóztak az avaroknak, Heraclius éppenséggel 200,000 aranyra emelte az évi tributum összegét. Világos, hogy avar földön, mai hazánk területén, nagyszámban kellett a byzánczi aranynak forognia. Innen került az a nyugati, bajor szomszédokhoz is. Soetbeer e magyarázata oly meggyőző, hogy azt minden fenntartás nélkül elfogadhatjuk. V. ö. Soetbeer id. m. II. 336. l.

[50] Ezzel az 1:12 aránynyal:

*1 byzánczi solidus = 4.4 g arany = 52.80 g ezüst,
40 frank denár = 1.259 × 40 = 50.36 g ezüst.

[51] Az aranysolidus IX–X. századi forgalmáról Luschin szól id. czikkében, melyet a következő fejezetben szó szerint idézünk.

[52] A IX. században előtünő hosszú vagy arany- és rövid vagy ezüstsolidus nem tévesztendők össze a korábbi források jelzőnélküli és „auro adpreciatus” jelzővel ellátott solidusaival. Mint Soetbeer meggyőzően kimutatta, 796 előtt a bajoroknál a solidus mindig aranysolidust és nem számítási pénzt jelent. Az „auro adpreciatus” csupán azt jelöli, hogy a fizetésnek aranyban kellett történnie; míg a hol ez nincs kitéve, megfelelő értékű ezüstben is történhetett. A 816-iki freisingi és több olasz forrásban említett 30 denáros solidus és „mancosus” nem vezethetők vissza az aranypénzláb többek által feltett könnyebbülésére. A 30 denáros solidus eredete csakis a Karoling-denár súlyosbodásában kereshető. A források (Queipo id. m. III. 484–508. l. és Luschin: Denar. 59–89. l. közölt súlyok) szerint a byzánczi pénzláb könnyebbedése éppen nem bizonyítható. A „mancosus”-ról csak azt tudjuk, hogy a solidussal hasonló értelemben használatos s a IX. században előfordul 30, de 40 denár értékben is. Lehet, hogy a byzánczinak egy más neve, de az is lehet, hogy a solidussal rokon arabs aranydinár-t értették alatta, a mely a VIII–IX. században 3.9–4.2 g súlyban veretett (Queipo id. m. III. 606–608, 616–620. l. táblázatai) s más forrásokban „marobotinus” néven említtetik. Luschin v. Ebengreuth: Mancus. (Reallexikon der Germanischen Altertumskunde. Hgg. v. Hoops. III. Strassburg, 1916. 189–190. l.)

[53] Nevezetes bizonyság erre, hogy III. Ottó császár, a mikor a freisingeni püspöknek és salzburgi érseknek a pénzverés jogát adományozza, kifejezetten „regensburgi pénz”, vagyis azzal azonos pénzláb alapján vert pénz verésére adott jogot. „Monetam ratisponensem in loco Frisinga (Salzburg) dicto construi concessimus”. Lori: Sammlung des baier. Muenzrechts. I. 6. és 7. l.

[54] V. ö. ezekre nézve Grote: Münzstudien. VIII. 174–210 l. – Dannenberg I. 395–445., II. 681–692. l. és Inama–Sternegg id. m. II. 406–408., 502–503. l.

[55] Az „al marco”-verés hibáira 5%-ot véve fel, a denár kiverési súlyául 1.6758 g-ot kapunk, a mi a Karoling-fonthoz viszonyítva:

* 1 font = 244 denár = 408 g
   1 denár = 1.672 g pénzlábnak felelne meg.

[56] Dannenberg és Grote id. m. adatai szerint.