Második fejezet: A magyarok terménypénze és a „pensa auri”.^[1]

Cserekereskedés, terménypénzek. Az ősmagyarok pénzei. A magyar vérdíjrendszer, a „tinópénz” és a „pensa auri”. A „pensa auri” jelentése. Összefoglalás.

A kezdetleges gazdasági fokon élő népek szükségleteit saját termelésük elégíti ki. Mindenki élvezi munkája – vagy harczos népeknél ezzel egyértelműnek tekinthető vitézsége – gyümölcsét. A mennyiben pedig valaki mégis nélkülözne bizonyos szükségleti czikket – ruhadarabot, élelmet stb. – azt csere útján a saját termelésének fölöslegéből másnak átadott czikk által vásárolja meg. A cserekereskedés lényege abban van, hogy mindkét cserélő fél oly tárgyat ad át a másiknak, a mely annak gazdaságában (háztartásában) bizonyos hiányzó szükségletet pótol, viszont az ő gazdaságában mint termelési fölösleg szerepel.^[2]

A csere útján lebonyolított forgalom rendkívül nehézkes, mert szükséges hozzá, hogy mindkét fél ugyanabban az időpontban éppen azt nélkülözze, a mi a másiknak fölösleges. E nehézkesség következménye, hogy mihelyt valamely nép a legkezdetlegesebb állapotból kiemelkedik s az életfenntartási szükségletek mellett bizonyos – bár korlátolt – fényűzési szükségletei is támadnak, a csere helyét más – a forgalom könnyebb lebonyolítását czélzó – intézmény foglalja el.

A tulajdonképeni cserekereskedés helyébe igen korán lép az úgynevezett terménypénzzel közvetített kereskedés. A forgalom könnyebb lebonyolítása végett bizonyos – mindenki által megfelelő értékűnek tekintett és rendszerint az illető nép termelésének egyik főczikkét képező – termények, állatok vagy tárgyak állandó értékűeknek tekintetnek. Ezek mint értékegységek más termények és tárgyak értékének meghatározására szolgáló fizetési eszközzé, pénzzé válnak.

Kezdetleges népeknél tudunk állatpénzről (többnyire szarvasmarha, juh), vászonpénzről, bőr- vagy prémpénzről, sópénzről stb. Görögországban és Rómában a szarvasmarha és a juh, a XI. századi magyaroknál a tinó (iuvencus), Szlavóniában s másutt is a szláv népeknél a nyestbőrök (martures) darabja, az északi germánoknál és cseh-morváknál bizonyos hosszúságú vászondarabok, más germán törzseknél a tehén, Abessyniában a XVII. században a só rendes fizetési eszközül használtattak.

A terménypénzek közt különálló helyet foglal el a veretlen ércz mint fizetési eszköz. A rezet, ezüstöt, aranyat termelő népek szívesen használják e fémeket fizetési eszközül. Mint a legfontosabb fényűzési és ipari czikkek anyagai kétségkívül nagyon alkalmasak is voltak e czélra, mert értéküket nem kellett nagyobb ingadozástól félteni.

Fejlettebb gazdasági viszonyok közt lép fel az érczpénz. Valamely meghatározott fémből állandó – legalább is törvényesen állandó – súlyú darabok készíttetnek a forgalom lebonyolítására szánt állandó fizetési eszközül. A szomszédos népekkel való békés vagy háborús érintkezés természetszerűleg vonja a kereskedelmi forgalmat maga után. Ez viszont a másik nép fizetési eszközeinek megismerését. Innét van, hogy a magasabb culturájú népekkel szomszédságba kerülő népeknél az érczpénz fogalma jóval előbb válik ismertté és annak fogalma jóval előbb indul meg, mintsem a belföldi pénzverés megkezdődnék.

Természetes, hogy mikor valamely nép eléri a gazdasági fejlődés oly fokát, a melyen a pénzverés szükségletté válik, a vele szomszédos népnek nála is elterjedt és forgalomban levő pénzét s az e pénzt kibocsátó állam súly- és pénzrendszerét veszi át.^[3]

*       *       *

A lebediai és etelközi őshazákban élő magyarok élénk kereskedelmi összeköttetésben álltak Kelet-Európa és Kis-Ázsia fejlett culturájú kereskedőnépeivel. Történetünk első írott forrásai, az arab Ibn Rosteh és a perzsa Gardèzi megemlékeznek az ősmagyarok kereskedéséről is. Az arabokkal és byzáncziakkal („rûmi”-akkal) kereskedtek. Főárúczikkük – a szomszédos ghuzok, szlávok és oroszok soraiból hadjárataik során elhurczolt – rabszolga volt, továbbá mindenféle állatbőr, prém s más efféle. A byzáncziakkal Karkh város mellett valóságos vásárokat tartottak. Rabszolgáikért cserében aranyszövetet, gyapjútakarókat és más byzánczi árúkat vásároltak.^[4]

A magyarok házassági szokásait írván le, említi Gardèzi, hogy a magyaroknál „a vagyon marhákban áll”. „A leány apja megmutatja, a mije van menyétbőrökben, nyusztprémben, evetbőrökben, czobolyprémekben, rókabőrben, kamukaselyemszövetben… megmutatja 10 prémes ruha értékben”^[5] Látszik ebből, hogy a magyarok – mint északnyugati szomszédaik, a szlávok (későbbi kisoroszok) – állandó értékkel bírónak tekintették a prémesruhát, prémet, állatbőrt. Ezek voltak első pénzeik. Ezek mellett azonban már az érczpénz sem volt a IX–X. századi magyarok előtt ismeretlen. Annak forgalma náluk is – mint más népeknél – megelőzte a belföldi pénzverést.

Gardèzi szerint a vőlegény adta „nászajándék marhából, pénzből és butorokból áll”. Minő pénz volt ez, az iránt kétségünk alig lehet. A magyaroknál e korban csak byzánczi és arab-perzsa pénzek lehettek forgalomban. Bizonyítják ezt az említett kereskedelmi összeköttetések, a X–XI. századból származó – byzánczi aranyakat és szamanida dirhemeket tartalmazó – magyarországi sírleletek^[6] és az arab pénzeknek a mai Dél-Oroszország népeinél e korban általános elterjedtsége.^[7]

*       *       *

XI. századi törvényeinkben egy – az egykorú nyugati népekétől teljesen elütő – magyar vérdíj- (Wergeld) és büntetésdíjrendszer áll előttünk. A magyar vérdíjrendszer az ötös számrendszeren alapszik. Alapszámai 5, 10, 50 és 100,^[8] pénzegysége a tinó (iuvencus) és az evvel azonos értékben számított „pensa auri”.^[9]

A 6, 12, 55 és 110 pensás vagy tinós díjakban az 5, 10, 50 és 100 fölé eső 1, 2, 5 és 10 pensa vagy tinó a bírák és közbenjárók 10–20%-os illetéke s így nem tartozik a tulajdonképeni díjösszeghez. A bírói tized a későbbi magyar perjogban is nevezetes szerepet játszott. A bírót minden előtte kifizetett vagy általa megítélt összeg után annak tizede vagy kilenczede illette meg.^[10]

A vérdíjaknak és büntetéseknek összegét Szent István törvényei – egy-két pensa auri-ban kifejezett összeget nem számítva – mindig tinókban (iuvencus) fejezik ki. A „tinó” tehát a magyaroknál állandó értékmérő eszköz, valódi pénz, állatpénz volt, a melyet törvényeink a „pensa auri”-nak nevezett pénzegységgel azonosítanak.

A pensa auri jelentése körül a szakirodalomban sok vita folyt és három különböző feltevés merült fel. Némelyek bizonyos súlymértéket, a font vagy márka meghatározott részét sejtik benne.^[11] Mások a bajor solidus longus-sal azonosítva, 30 denáros számítási pénz-t keresnek a pensa auri-ban.^[12] Végül Rupp, Finály és Kováts Ferencz valóságos aranypénznek tartják s a XI. században nálunk forgalomban volt byzánczi aranynyal azonosítják.^[13]

Az első feltevéssel szükségtelen bővebben foglalkoznunk, mert pensa vagy pensa auri nevű súlymértéket hazai forrásaink egyáltalában nem ismernek.

A pensa auri számítási pénz voltára az egyedüli érv az a tagadhatatlan tény, hogy pensa alatt hazánkban a XIII. században valóban számítási pénzt, még pedig mindenkor 40 denár összegét jelentő pénzt értettek. Ebből azonban éppen nem lehet következtetést vonni arra, hogy a XI. század elejei pensa auri is számítási pénz lett volna. Ellenkezőleg, mivel a számítási pénzek eredetükben mindig és mindenütt valódi pénzdarabokra vagy súlyokra vezethetők vissza, ez alapon is fel kell tennünk, hogy a pensa is eredetileg vert pénzt vagy súlyt jelentett. Még inkább ellentmond e feltevésnek az a körülmény, hogy a pensa – e feltevés vitatói szerint – Szent István korában 30 denáros, a későbbi bajor solidus longus-szal azonos, számítási pénz lett volna, holott később mindig 40 denár értéket képviselt. Az előfordult – láttunk reá több példát a frank-bajor pénzrendszer ismertetésénél –, hogy valamely pénzdarabot különböző korban és helyen különböző számú kisebb pénzdarabbal azonos értékűnek számítottak, de arra, hogy egy pénzdarabból lett számítási pénz, számítási pénzzé alakulása után más összegű pénzdarabot jelentett volna, mint keletkezése korában, egyáltalán nincs, de nem is lehet példa.^[14] Ha tehát a pensa Szent István korában 30 denárt jelentő számítási pénz lett volna, akkor nem változhatott 100 vagy 150 év mulva 40 denáros számítási pénzzé. Ha azonban István korában 30 denárt ért egy pensa nevű pénzdarab, akkor azt később – értékarányváltozás vagy kisebb pénzek verése miatt – számíthatták 40 denár értékében.^[15]

A „pensa” a pendo igéből alkotott latin penso, -are – annyi mint 1. mérlegel, megmér, megfontol, megítél; 2. megfizet, megvált, megvásárol – igéből^[16] származik. Értelme „megmért”. A középkori nyugati forrásokban egyrészt súly, másrészt meghatározott súlymérték értelmében is előfordul,^[17] de – mint említettük – a hazai források ezt az értelmezését nem igen ismerik. A XI. századi magyarok „pensa auri”-jának jelentése: megmért arany, az aranynak bizonyos megmért mennyisége, állandó súlyú aranydarab, tehát „aranypénz”.^[18]

A pensával teljesen analóg eredetűek és jelentőségűek (a penso, -are spanyol származékából) a mérni, mérlegelni jelentésű „pesar” igéből származó „peseta” és „peso”^[19] Eredeti értelmük megmért, súly, mai értelmük szerint egy-egy meghatározott pénzdarabot jelentenek.^[20]

Ez az analógia is igazolja a pensa auri-nak tulajdonított aranypénz jelentés helyességét, de bizonyítékkal szolgál erre nézve maga a magyar vérdíjrendszer is.

A magyar vérdíjrendszer teljesen független a 4-es számrendszeren alapuló germán,^[21] valamint az ezzel rokon orosz^[22] vérdíjrendszertől, tehát azt sem a germánoktól, sem az északi szlávoktól nem kölcsönözhették. Mindenesetre ősi hazájukból hozták magukkal e rendszert, mégsem tekinthető önálló magyar vérdíjrendszernek.

A meggyilkolt szabad emberért járó vérdíj 110 tinó, illetve „pensa auri” volt. Ez összegből 10 tinó a közbenjárókat és bírákat illette meg s így a tulajdonképeni vérdíj 100 tinó, azaz „pensa auri” volt, a miből 50 a megölt rokonainak, 50 a királyi kincstárnak jutott.^[23]

Az igavonó marha, mint fizetési eszköz ismeretes volt a legtöbb kezdetleges népnél s a vérdíjak is kezdetben mindenütt marhaértékben állapíttattak meg. Nevezetes már most, hogy a vérdíj a keleti népeknél rendesen 100 igavonó állatban volt megállapítva, mint a magyaroknál a XI. században. A hindu vérdíj 100 tehén, az ó-arab 100 teve, a görög – Homeros szerint – 100 ökör,^[24] a magyar 100 tinó volt. Ez a találkozás nem lehet véletlen, hanem azt bizonyítja, hogy vérdíjrendszerünk az ötös számrendszerrel egyetemben a magyaroknak ősi, keletről hozott hagyományain alapszik. Vajjon eredeti-e, avagy arab-perzsa vagy más hatások alatt alakult-e ki, a jövő kutatások vannak hivatva kideríteni.^[25]

Az érczpénz használatának kezdetével a marhapénz egysége értékben rendszerint a forgalmi aranypénzegységgel azonosíttatott. Az összehasonlító történettudomány eredményei szerint a marha- és az aranypénz egyenlősítése is régi, keleti hagyományokra vezethető vissza. Assyriában, Babylonban, Perzsiában, Görögországban éppúgy, mint a kelta íreknél, az ökör igen korán és általánosan egyértékűnek tekintetett az illető ország aranypénzével, a sztatér-rel.^[26] A germán „Lex”-ekben az ökör 2, a tinó (16 hónapos és 1 éves ökör) 1 aranysolidus értéket képvisel.^[27]

Összevetve a pensa auri jelentését (megmért arany, tehát határozott súlyú aranydarab, aranypénz) azzal a körülménnyel, hogy a marhapénz egysége más – és közte a magyar vérdíjrendszerrel rokon vérdíjrendszerrel bíró – népeknél is a forgalmi aranypénzzel azonosíttatott, igen nagy valószínűséggel bír az a feltevés, hogy a magyar „pensa auri” is a hazánkban forgalomban volt aranypénzzel azonos. E feltevés bizonyossággá válik, ha a rendelkezésünkre álló forrásokból bebizonyítható, hogy a X–XI. században a magyaroknál aranypénzek voltak forgalomban és hogy e pénzek pensa néven neveztettek.

A X–XI. században, a mikor őseink már az arab kereskedelem érdekkörétől távoleső, mai hazánkban laktak, csakis byzánczi aranysolidusok lehettek náluk forgalomban. Ezek két oldalról kerülhettek hozzájuk. Részben közvetlenül a szomszédos kelet-római császárság területéről s a Balkán más népeitől, részben közvetve Bajor- és Olaszországból, a hol még a IX–X. században is forglami pénz volt – 30 Karoling-denár értékben – a byzánczi solidus.^[28]

A X–XI. századból származó magyarországi sír- és éremleletekben előforduló byzánczi aranyak^[29] bizonyítják, hogy ezek forgalma meglehetősen kiterjedt volt a magyarok közt.^[30]

Írott forrásainkból viszont világosan kitünik, hogy a „pensa” szó a XI. században a byzánczi arany jelzésére volt használatos.

Szent László törvényeiben egy helyen az állandóan használatos pensát a „byzancius” szó helyettesíti.^[31]

A Bécsi Képes Krónika, a melynek 1046–1152-ig terjedő része XII. századi jól értesült író műve,^[32] a 40 denáros számítási pénzt – a mit más forrásaink mindig pensának neveznek – „aurum”-nak mondja s eredetét akkép magyarázza, hogy I. Béla olyan denárokat veretett, a melyekből 40 darabot számítottak egy byzánczira. „Ezért nevezik ma is 40 denár összegét aranynak (aurum), nem mintha aranyból volnának, hanem mert abban az időben ennyi denár ért egy byzánczit.”^[33] A XII. századi krónikás szavaiból nemcsak az tünik ki, hogy a „pensa”, az „aurum” és a „byzancius” synonim fogalmak voltak, hanem az is, hogy a krónikaíró korában igen jól tudták, hogy a 40 denáros számítási pénz eredetében a 40 ezüst denár értékű byzánczi aranynyal volt azonos.

Szent Istvánnak I. 32. t.-cz.-e is bizonyítja a „pensa auri” és „byzánczi solidus” azonosságát. E törvényczikk egyébként is igen nevezetes, mert egyetlen történeti emlékünk a XI–XIII. századból, a mely a frank-német (12 denáros) számítási solidust említi.^[34] A törvényczikk a gyujtogatás büntetésdíját „40 solidust érő 16 tinó”-ban állapítja meg. A 16 tinós díj egyáltalában nem illeszthető be az ötös számrendszeren alapuló magyar vérdíjrendszerbe. A tinók értékének solidus-ban – egy nálunk ismeretlen pénznemben – történt meghatározása és a 16-os szám idegen eredetre utalnak. És valóban Krajner, Závodszky és Schiller már kimutatták, hogy ez a törvényczikk csaknem szószerint megvan a „Lex Alamannorum”-ban és a „Lex Baiuwariorum”-ban, a régi alemann és bajor törvénykönyvekben.^[35]

Szent István I. 32. t.-cz.-ének forrása kétségtelenül a Lex Baiuwariorum volt. A törvények szerkesztője, talán István király egyik bajor udvari papja, a bajor törvényből átvett czikkelyekben a germán rendszernek megfelelő díjakat rendszerint a magyar vérdíjrendszernek megfelelő díjjal pótolta, mellőzve minden átszámítást. Így Szent István I. 25. és 27. t.-cz.-eiben az alemann, illetve bajor törvény 40 solidusa helyett 10 tinóban van a büntetésdíj megállapítva.^[37] Az I. 32. t.-cz.-ben – úgy látszik – nem tudott szabadulni a forrásul használt törvénykönyv hatásától, megtartotta az eredeti tételt, de meghatározta azt a Magyarországon szokásos tinóértékben.

Bajorországban, mint láttuk:

      1 (byzánczi) aranysolidus = 2.5 (ezüst)solidus,

tehát:

      16 byzánczi arany = 40 (ezüst)solidus.

Törvényeink szerint:

      1 pensa auri = 1 tinó,

az I. 32. t.-cz.-ben

      16 tinó = 40 solidus,

a miből következik, hogy

      1 pensa auri = 1 byzánczi aranysolidus.

Az összes forrásadatok együttes mérlegelésével megállapítható, hogy Szent István „pensa auri”-ja sem súlymérték, sem számítási pénz nem volt. A X–XI. században hazánkban forgalmi pénzül használt „byzánczi aranysolidus”-nak – a XI. századi magyarországi latinságban – „pensa auri” (= megmért aranydarab, aranypénz) volt a neve.

*       *       *

A IX–XI. századi magyarok már túl voltak a cserekereskedés kezdetleges korszakán. A forgalmat pénzzel bonyolították le. Pénzük a gazdasági élet fejlettségéhez mérten terménypénz volt. Állatbőrök, prémesruha és a tinó képviseltek állandó értéket, ezek voltak első pénzeik. Keletről hozott vérdíjrendszerük pénzegysége a tinó volt.

A terménypénzek mellett már a Fekete-tenger partján levő őshazáikban megismerkedtek a szomszédos népek – arabok, perzsák és byzáncziak – érczpénzével. A keleti dirhem és byzánczi arany új hazájukba is elkísérték őket s itt – a kalandozások korában – megismerték és használták a nyugati, különösen a lombardiai ezüstpénzeket is.^[38] A XI. század elején, a mikor Szent István király írásba foglaltatta s új törvényes rendelkezésekkel bővítette a magyarok ősi vérdíj- és büntetésdíjrendszerét, a byzánczi arany „pensa auri” néven, mint a tinóval egyértékű pénzegység volt forgalomban.

A tinó, a magyarok terménypénze, a nagyobb fizetéseknél a XI. század folyamán végig megtartotta pénz jellegét. Szent László korában a büntetésdíjak már mindig pensa-ban fejeztetnek ki, az egyik törvényczikkben mégis szükségesnek vélték megemlíteni, hogy a büntetés „10 tinó, mely 10 pensa-t ér”.^[39]

A veretlen ércznek fizetési eszközül való használatára nézve XI. századi forrásainkból semmiféle következtetés sem vonható^[40] s valószínű, hogy az a XII. század közepe előtt nem is volt – mint fizetési eszköz – használatban.

[1] A terménypénzekről: Hultsch: Griechische und römische Metrologie. Berlin, 1882, 162. és 254. l. – Samwer u. Bahrfeldt: Geschichte d. ält. röm. Münzwesens. (N. Zeitschr. XV. Wien, 1883) 14. és köv. l. – Luschin: Allg. Münzkunde. 135–144. l. – Soetbeer: Beiträge z. Geschichte d. Geld- u. Münzwesens. (Forsch. z. d. Gesch. I. 1862) 208–225. l. – Seebohm: Tribal custom in Anglo-Saxon law. London, 1902. 1–4. l. – Inama–Sternegg: Deutsche Wirtschaftsgeschichte. 2. Aufl. I. 238–240. l. – Földes Béla: Társadalmi gazdaságtan. I. 5. kiadás. Budapest, 1910. 246–247. l. – Matzerath: Die altenglischen Namen der Geldwerthe. Heidelberg, 1912. 1–3. l. – Melich János és Lunzer Vilmos: Marha. (Nyelvtudományi Közlemények. XXVII. 1897. 474–476. l.)

[2] A cserekereskedés-nek máig fennálló legprimitivebb alakjával ismertet meg Breysig, az eszkimók kereskedéséről szólván (Die Geschichte der Menschheit. I. Die Völker ewiger Urzeit. I. Berlin, 1907. 384. l.)

[3] A kelta népek görög-makedón eredetű pénzeiről v. ö. Blanchet: Manuel de numismatique française. I. 5–9. l. – Seebohm: Tribal custom. 8–9. l. és Monumenta historica Britannica. I. London, 1848. CLII. l. – Az ó-keleti, arab, etruszk, görög és római pénzrendszer összefüggéséről v. ö. V. Queipo: Essais sur les systèmes metriques et monétaires. I–III. Paris, 1859., Hultsch id. m. és Kovács István: Etruria pénzrendszere. (Erdélyi Múzeum, 1909.) – A római és frank pénzrendszer összefüggéséről a megelőző fejezetben szóltunk.

[4] Magyar Honfoglalás Kútfői. Szerk. Pauler és Szilágyi. Budapest, 1900. 169–173. l.

[5] U. o.

[6] A sírleleletekről v. ö. Hampel József: A honfoglalási kor hazai emlékei (A Magy. Honf. Kútfői. 514. s köv. l.) és Újabb tanulmányok a honfoglalási kor emlékeiről. Budapest, 1907. 116., 130., 142., 143. l. Egyéb byzánczi leletekről alább szólok.

[7] A lengyel- és déloroszországi arab-perzsa pénzekről Tiesenhausen: Über zwei in Russland gemachte kufische Münzfunde (N. Zeitschr. III. 1871.) – Karabaček: Spanisch-arabisch-deutsche Nachprägungen für Polen. (N. Zeitschr. I. 1869. 136. l.) – Gardèzi a volgai bolgárokról írva, mondja: „Ezüst-, aranyholmijok nincsen s ezüst-, aranypénz helyett menyétprémet adnak, egyet két dirhem árába.” Az iszlám tartományokból fehér (ezüst), kerékformájú dirhemeket kapnak, ezeket a dirhemeket hozzák s tőlük akármi is [vásárolható ezen]. Ezek a dirhemeket ismét „a rûszoknak és szlávoknak adják, mert ezek a népek portékáikat csakis ilyen pénzért árulják.” (A Magy. Honf. Kútfői. 166–167. l.)

[8] Szent István törvényeiben öt esetben (I. 15., 27., 35., II. 6. t.-cz.) 5, öt esetben (I. 15., 25., 27., 35., II. 9. t.-cz.) 10, három esetben (I. 14., 17., 21. t.-cz.) 12, négy esetben (I. 15., 17., 21., II. 15. t.-cz.) 50, egy esetben (I. 35. t.-cz.) 100 és két esetben (I. 14. és II. 4. t.-cz.) 110 tinó vagy pensa auri a vérdíj vagy büntetésdíj.

[9] V. ö. Szt. István I. 14. és II. 4. t.-cz. Szt. László. III. 29. t.-cz. A törvények szövegét lásd: Závodszky id. m. Szt. László. III. 29. t.-cz. szövege: „Si quis autem prohibuerit… decem iuvencis mulctabitur valentibus decem pensas”.

[10] V. ö. Szt. László III. 22., Kálmán I. 50. t.-cz. és Hajnik Imre: A magyar bírósági szervezet és perjog az Árpád- és vegyesházi királyok alatt. Budapest, 1899. 449–450. l.

[11] Schoenvisner: Notitia Hung. rei numariae. 1801. 157. l. Vég Ödön: A nyugati és keleti érmészet hatása Magyarország érmészetére a középkorban 13–17. l. és Kropf Lajos (M. G. T. Sz. 1899. 295–300., 405–466. l.).

[12] Pauler Gyula: A magyar nemzet története az árpádházi királyok korában. I. 2. kiad. 60., 406–407. l. és M. G. T. Sz. 1899. 368–369. és 466. l. – Marczali Henrik: Magyarország története (Szilágyi-féle millennáris történet. II) 256. l. – Balogh Albin: A magyar pénz története az Árpádok idején. Budapest, 1912. 24. l.

[13] Rupp Jakab: Magyarország ekkorig ismeretes pénzei. (I.) Budán, 1841. 4–5. l. Finály Henrik id. m. (Erd. Múz.-Egylet Évk. IV. 63–65.) és Kováts Ferencz: Pénztörténet (Magyar Közgazdasági Lexikon. III. 204. l.)

[14] A 12 denáros frank és a 30 denáros bajor solidus nem a 40 denáros frank solidusból alakultak, hanem a 12 denár értékben forgó triensaranyból, illetve a 30 Karoling-denár értékű – s Bajorországban forgó – byzánczi aranysolidusból.

[15] Mint alább látni fogjuk, ez a változás I. Béla idején következett be.

[16] A penso értelmére v. ö. Forcellini: Totius latinitatis lexicon. 3. ed. IV. Prati, 1868. 565–566. l. Finály Henrik: A latin nyelv szótára. Budapest, 1884. 1441. hasáb.

[17] Du Cange: Glossarium mediae et infimae latinitatis. VI. Niort, 1886. 259. l.: „4 millium libris ad pensam eorum”; „et sine fraude, tam in pensa, quam in purgatione denarios concambient”; „per libras 500 de auro pensante” stb.

[18] V. ö. Finály Henrik: A régi magyar súlymérték. (Erd. Múz.-Egyl. Évk. IV. 65. l.)

[19] Tollhausen, Luis: Nuevo Diccionario Expafiol-Alemán. I. Leipzig, 1888. 577. l.: „peseta, f. Peseta, spanische Silbermünzen = 2 Silberrealen”; „peso, m. Gewicht, n. Schwere, Silbermünze eine Unze schwer = 8 Silberrealen”. Eredetükről Diez, Fr.: Etymolog. Wörterbuch der roman. Sprachen. 5. Ausg. Bonn, 1887. 243. l., Körting, G.: Lateinisch-Romanisches Wörterbuch. 3. Ausg. Paderborn, 1907. 736. hasáb.

[20] A pendo és penso igékkel s a pensá-val rokonhangzású a magyar pénz, az angol penny, pence régi alakja a pense, penezas (Murray: The Oxford english dictionary. VII. Oxford, 1905. 633., 646–647., 651. l.), a szláv pěnezd, pěnjaz és a német Pfennig (pfandig). (V. ö. a pendo és Pfennig összefüggését valló régebbi véleményről Grimm: Deutsches Wörterbuch. VII. Leipzig, 1889. 1665. hasáb.) – A magyar pénz szót némelyek ezért a pensa-ból vezették le, de ez a feltevés a nyelvfejlődés törvényei szerint nem állhat meg. V. ö. Melich János erről szóló véleményét (Magyar Nyelv, 1915. 47. l.).

[21] A germán vérdíjrendszer 4-es, illetve 12-es számrendszeréről Hilliger: Schilling. 1903. 491. s köv. 501–502. l., Inama–Sternegg id. m. I. 154. l. V. ö. még a 80, 160, 200 (160 + 40), 240 stb. solidusos díjakról Brunner: Deutsche Rechtsgeschichte. I. 2. Aufl. 1906. 333–338., 343., 353–355. l.

[22] A IX–XI. századi orosz „Pravda” eltérő szövegeit lásd Goetz, L. K.: Das Russische Recht. I. Stuttgart, 1910. 7–65. l. – A 80, 40, 12 grivnés orosz vérdíjak skandináv, illetve ó-indogermán eredetéről: Karamsin: Geschichte d. Russischen Reiches. II. 35. s köv. l., Brunner id. m. I. 12. l. 1. jegyzet. Leop. v. Schroeder: Indogermanisches Wergeld (Festgruss an Rudolf von Roth. Stuttgart, 1893. 49–52. l.) Velük szemben v. ö. Goetz id. m. I. 265–269., 277. l. – Érdekes találkozás, hogy az eszkimóknál mai nap is 40 hódbőr a vérdíj. Breysig, Karl: Die Völker ewiger Urzeit. I. Berlin, 1907. 426–427. l.

[23] István I. 14. t.-cz.: „Si quis commiserit homicidium, sciat se secundum nostri senatus decretum centum et X. daturum pensas auri. Ex quibus quinquaginta ad fiscum regis deferantur, alie vero L. parentibus dentur, X. autem arbitris et mediatoribus condonentur.” – István II. 4. t.-cz.: „Servum liberari homicidam si ceniori placuit, cum centum et X. invencis aut redimat aut tradat.” István I. 15. t.-cz. szerint a feleséggyilkos csak 50 tinót, tehát ½ vérdíjat fizet a szülőknek. A király ily esetben semmit sem kap. Ugyancsak a 110 pensás vérdíj tünik ki László II. 6. és 8. t.-cz.-ből. Az István II. 4. t.-cz.-ében a 110 pensa nem a szolga váltsága, tehát ára volt – mint még legújabban is vitatja (Pauler döntő érvelését figyelmen kívül hagyva) Erdélyi László (Magyarország társadalma XI. századi törvényeiben. Budapest, 1907. 98. l.) –, hanem a megölt szabad ember vérdíja. A „senior” tetszésére van bízva, kifizeti-e a szolga értékét messze meghaladó díjat vagy a törvény kezére adja-e szolgáját. A szolga értékét Erdélyi Szent Lászlónak III. 20. t.-cz.-e alapján, a mely a bitang ökör váltságát 5, a lóét 12, a szolgáét 90 denárra teszi, teljesen helytelenül állapítja meg. A tinó értékét véve fel az ökörének, 1 szolga: 1 ló: 1 tinó = 18: 2.4: 1 pensa, tehát a szolga ára 18 pensára, a lóé 2 ½ pensára tehető s ezt nem érinti az, hogy Kálmán I. 36. t.-cz a hadiló értékét 15 pensára teszi. Később is a közönséges 2–5 márkás lovak mellett 10–15 márkás paripákról tudunk. Erdélyi tévedését már Balogh Albin is észrevette a lóra vonatkozólag, de a 110 pensát ő is – érthetetlen módon – a szolga vérdíjának mondja (id. m. 28–30). A szolga vérdíja, helyesebben az érte fizetett kárpótlás 1, később ½ szolga ára volt. V. ö. István I. 14. és II. 3. t.-cz.

[24] Seebohm: Tribal custom in Anglo-Saxon law. London, 1902. 3–4. l. – Kohler: Ueber das vorislamitische Recht der Araber. (Zschr. f. vergleichende Rechtswissenschaft. VIII. 1889. 247. l.) – Bühler, Georg: Das Wergeld in Indien (Festgruss an Rudolf v. Roth. Stuttgart, 1893) 47. l. – Leop. v. Schroeder: Indogermanisches Wergeld. (U. o. 49–50. l.) – Schrader: Reallexikon der indogerm. Altertumskunde. Strassburg. 1901. 101–103. l. – A germánoknál is kezdetben az ökörpénz volt a vérdíjszámítás alapja. Brunner: Deutsche Rechtsgeschichte. I. 1906. 230. és 321. l.

[25] Nagyon kívánatos volna a magyar vérdíjrendszernek összehasonlító jogtörténeti alapon való vizsgálata s különösen a rokon ethnikumú és szomszédos keleti népek vérdíjrendszerének részletes tanulmányozása.

[26] Ridgeway kutatásai alapján Seebohm id. m. 1–3., 98. l.

[27] Inama–Sternegg id. m. I. 702–703. l. – Rietschel: (Münzrechnung d. Lex Salica. Vierteljahrschr. f. Soz.-u. Wirtschaftsg. 1911. 57. l.) ugyan kétségbevonja, hogy a germánoknál az ökör vagy tehén 1 solidussal lett volna egyértékű, szerinte 1–3 solidus közt ingadozik; érvelése azonban éppenséggel nem indokolt, mert a „Lex”-ek későkori szövegére támaszkodik. Seebohm id. m. 18. l.: „1 mancus (arany) = 30 pence = 1 ökör”.

[28] „Es unterliegt daher keinem Zweifel, dass in Bayern während des IX–X. Jahrh. im Geldverkehr Goldstüche vorkommen, die zu 30 und 10 Denaren bewertet wurden und Solidus, bzw. Tremissa hiessen.” (Luschin im Reallexikon d. German. Altertumskunde. III. Strassburg, 1916. 275–276. l.)

[29] Hampel József id. m. (Magy. Honf. Kútfői. 514. s köv. 572. l.) – Újabb tanulmányok… 116., 135., 142–143. l. A Délmagyarországon lelt IX–XII. századi byzáncziakról: Berkeszi István: Délmagyarország éremleletei (Történelmi és Régészeti Értesítő. XXIII. 1907. 5., 20., 23–24., 30., 33., 45. l.) – A Both-pusztán (Zsámbék mellett) talált éremleletből 3 IV. Romanos és 37 db III. Nikephoros-féle (1067–1081) arany ismeretes. A leletben azonban több aranypénz volt, a melyeket – sajnos – beolvasztottak. Súlyuk 0.813 font. (Arch. Ért. IV. 1870. 134. l. és V. 1871. 219. l.) – Bodrogszerdahelyen Basilios és Konstantinos (867–887)-féle solidust (Arch. Ért. Újf. VI. 1886. 90. l.), Erdélyben ugyanilyen solidust (N. Közl. 1914. 26. l.), Biharszentandráson 171 darab Szent László-pénz társaságában IX. Konstantinos Monomachos (1042–1054) 1 aranyát, Veszprém megyében 6 darab Nikephoros (963–969) és egy VIII. Konstantinos (1025–1028) aranyat (Rhé Gyula: Veszprémmegyei éremlelőhelyek. N. Közl. 1908. 11. l.), Győrrévfalun és Paloznakon (Zala m.) 1–1 darab III. Nikephoros (1078–1081) aranyat (Börzsönyi Arnold: A győri főgymnáziumi múzeum. N. K. 1915. 98. l.), Szoboszlón X. Konstantinos és II. Romanos aranyát találták (N. Közl. 1906. 105. l.) – Ezek a leletek csak igen kis részét adják a tényleg előkerült aranyaknak, mert igen sok lelet kallódik el a hivatásos éremkereskedők révén és még a tudományos feldolgozás alá került leletek értékesebb darabjai is – elsősorban persze az aranyak – eltünnek, mielőtt az arra hivatottak erről tudomást szereznének.

[30] A byzánczi arany Csehországban is forgalmi pénz volt a XI–XII. században. V. ö. Lippert, Jul.: Social-Geschichte Böhmens. I. Wien, 1896. 83. l.

[31] II. 11. t.-cz.: „Alii vero… liberi reatum suum LV. bizanciis redimant”. Pauler a „bizancius” szót későbbi interpolatiónak tartja az eredeti „pensa” helyett. Ez a feltevés azonban nem állhat meg. A késő-középkori másolók semmiesetre sem írhattak a pensa helyébe byzanciust, mert az ő korukban a pensa mindig egy 40 denár összegű számítási pénzt jelentett s a byzánczival synonime nem használtatott.

[32] A Krónikának a pénzverésről szóló része hiteléről alább, a negyedik fejezetben fogunk részletesen szólni.

[33] „Argenteos denarios… quorum quadraginta Bisancius census erat. Unde et nunc denarii numero quadraginta aurum appellantur, non quod sint aurei, sed quod tot denarii Bisancium valero illo tempore videbantur.” Bécsi Képes Krónika. 52. caput.

[34] A veszprémi püspökségnek 1082-iki hamis (a XIII. században készült) oklevele „centum aureos solidos”-t említ (F. I. 458. l.), vagyis 100 byzánczi aranyat.

[35] A bajor törvény és István I. 32. t.-cz.-ének összefüggéséről: Krajner, Emerich: Die ursprüngliche Staatsverfassung Ungarns. Wien, 1872. 135. l. Závodszky id. m. 41–42. l. és Schiller Bódog: Das erste ungarische Gesetzbuch und das deutsche Recht. (Festschrift H. Brunner, zum 70-sten Geburtstag. Weimar, 1910. 394–395. l.)

[36] Mindkét szöveget Závodszky (41–42. l.) nyomán adom. A Lex Alamannorum szövege csekély eltéréssel ugyanez.

[37] Závodszky. 36., 38. l.

[38] A Magyarországon lelt X. századi lombard pénzekről v. ö. Hampel id. művein kívül: Lakner Ambró: A csornai leletekről. (A Sopronmegyei Régészeti Társulat II. évkönyve. 1891. Sopron, 1892. 18–20. l.)

[39] III. 29. t.-cz.

[40] A XI. századi – javarészben hamis – oklevelek záradékának „100 libras auri”, „50 libras auri” etc. kifejezései nem nyújtanak erre bizonyítékot. Ezek egyrészt a külföldi gyakorlatból átvett formularis kifejezések, másrészt meg az 50, 100, 1000 font arany-ra szabott poena nem volt afféle büntetés, mint pl. a XI. sz. törvények 10, 50, 100 pensás díjai. Az 50, 100, 1000 font arany oly összegek, a melyeket a leggazdagabb embereknek sem állt módjukban megfizetni. E horribilis összegekkel mintegy a királyi rendelkezés megsértésének vétségét lehetetlen és kárpótolhatatlan vétségnek akarták feltüntetni. Hasonló összegű büntetésdíjakra rengeteg példa van István kortársai idejéből a Monumenta Germaniae Hist. Diplomata regum et imperatorum II. és III. kötetében. V. ö. még Cod. d. Bohem. I. 142., 259. l. és Smič. III. 70, 259. l.