Hatodik fejezet: A XII–XIII. századi termény- és ezüstrúdvaluta.^[1]

Az európai érczrúdvaluta. A magyarországi terményvaluta. Az ezüstrúdvaluta és a márkasúly meghonosodása. A márka ezüst. A finom ezüst és közönséges ezüst márkák színezüsttartalma. A mérlegelt ezüstpénz.

Nyugat-Európában a középkorban a vert pénz mellett állandó fizetési eszköz volt a veretlen ezüst és arany. A byzánczi arany forgalmának csökkenése és a frank solidus verésének megszüntetése óta az ezüstpénzvaluta mellett teljes egyenjogúsággal volt érvényben a veretlen ércz valutája, az ú. n. arany- és ezüstrúdvaluta (Barrenwährung).

A nagyobb összegre rúgó fizetések súly szerint mért és finomság szerint meghatározott ezüst-, ritkábban aranyrudakban történtek. A forrásokban a marca argenti puri, libra auri cocti stb., vagy egyszerűen libra argenti, marca auri kifejezések ily veretlen érczben történt fizetésekre vonatkoznak. A XI. században a pénzromlás következtében az érczrúdvaluta mindjobban tért hódít. A nemzetközi, tartományközi és városközi forgalomban a kereskedők előszeretettel fizettek veretlen ezüsttel. A pénzromlás classicus korában, a XII. században, a mikor Európaszerte értéktelen ezüstpénzek voltak forgalomban, a veretlen ezüst valuta – bár törvényesen sehol sem ismerték el – háttérbe szorította a vert ezüst-valutát. A minimalis értékűvé devalválódott rossz ezüstpénz e korban szinte elvesztette értékpénz jellegét. A pénzverő uralkodók minden ellenkező törekvése ellenére helyi váltópénzzé sülyedt.

A XII. századnak igazi értékpénze a veretlen ezüst és mellette a ritkábban használt veretlen arany volt, melyek súlyegység szerint állandó értéket képviseltek. Velük szemben a változó értékű ezüstpénzek és bracteaták inkább váltópénzül szolgáltak.^[2]

Hazánkban az érczrúdvaluta térhódítását jelentékenyen megkönnyítette az ország gazdasági szervezetének terménygazdasági színvonala. Az érczpénz, bár a nép legszélesebb rétegeiben ismert és használt volt, a középkor folyamán sohasem volt kizárólagos, de még fő fizetési eszköz sem. A köznapi forgalom lebonyolításánál, a magánjogi követelések és tartozások kiegyenlítésénél az érczpénznek alárendelt szerep jutott. Az úrbéres és papi tartozások legnagyobb része terményekben és állatokban rovatott le.^[3] Még az adás-vételi szerződéseknél is egyenrangú szerepet játszanak a termények a pénzzel. Adás-vételről szóló XIII–XIV. századi okleveleink legnagyobb része szerint a fizetés csak részben történt pénzben, részben pedig terményekben,^[4] habár a vételár összege pénzértékben, bizonyos számú márkában fejeztetett is ki.

Többnyire csak általánosságban említik az oklevelek, hogy a fizetés részben ezüstben (pénzben), részben becsűben történjék. Előfordul azonban az is, hogy pontosan meghatározták, a vételár mekkora része fizethető becsűtárgyban és mennyit kell pénzben (ezüstben) fizetni.^[5] Elég gyakori eset, hogy az egész fizetés terményekben, becsűtárgyakban rovatott le.^[6] A pénzben és terményben fizetendő részek arányának meghatározása mellett különösen a korábbi időben gyakran azt is pontosan meghatározták, milyen tárgyakat, terményeket vagy állatokat kell becsű fejében fizetni.^[7] Másutt bizonyos tárgyak, termények kizárattak a becsű szerinti fizetésből.^[8] A becsűtárgyak értékének megállapítása valószínűleg bizonyos, a szokásjog által meghatározott tarifa szerint történt, mert egyes források kiemelik a különbséget a „condigna estimatio” és a denárértéknek teljesen megfelelő értékű becsű közt,^[9] a mi azt bizonyítja, hogy „condigna estimatio” esetén a pénzhelyettesítő tárgyakat és terményeket nem valódi értékükben, hanem bizonyos becsűtarifa szerint megállapított állandó értékben használták fizetési eszközül.^[10]

A terményekben való fizetések azt mutatják, hogy – bár az érczpénz már nem volt nélkülözhető – a kor gazdasági színvonalának inkább a terménypénz felelt meg. Ilyen körülmények közt érthető, hogy az ezüstrúdvaluta minden nagyobb gazdasági megrázkódtatás nélkül szorította második helyre a törvényes érczpénzvalutát.

Az ezüstrúdvalutával szoros összefüggésben jelent meg az európai kontinensen az új középkori súlymérték, a márka.^[11] Az érczrúdvaluta azért tette szükségessé az új súlymérték alkalmazását, mert a font – bár a kereskedelemben megtartotta addigi értelmét – a pénzverésben és pénzforgalomban már nem a súlymértéket jelentette, hanem 240 denárnak a súlytól elvonatkoztatott összegét. A gyakorlati czélszerűség kívánta tehát az új súlymérték alkalmazását, a mely kezdetben csak veretlen ércz mérésére, később pénzverési alapsúlyul is használatba vétetett.

A márka – mint láttuk – a XI. században tűnt fel Nyugat-Európában s hazai forrásaink közül először Szent László 1091. évi somogyvári alapítólevele említi. Folytonos használata azonban csak 1146-ban történt második említése, tehát a XII. század közepe óta mutatható ki.

A súlymérték – XI. és XII. századi okleveleink szerint – 1150-ig hazánkban is a font volt, a melyet a márka a XII. század második felében nemcsak mint az érczek mérésére szolgáló, hanem mint kereskedelmi súlymérték is kiszorított a használatból.^[12]

Nagyobb pénzösszegek kifejezésére a XI. században a terménypénz mellett a pensa auri-t, vagyis byzánczi aranyat használták; majd – a pensa I. Béla ideje óta 40 denáros számítási pénzzé alakulván – ezt a 40 denáros számítási pensát.^[13] A 240 denáros számítási font sohasem honosodott meg.^[14]

A számítási pensát a XII. század második feléből származó forrásainkban a márka váltja fel. A pensát már alig egy-két forrás említi,^[15] viszont a „marca”, „marca argenti” és „marca auri” állandóan használatossá lettek.^[16]

A számlált vert pénz helyét tehát a súly szerint mért veretlen ezüst foglalta el. A törvényes ezüstpénzvalutát a gyakorlati ezüstrúdvaluta háttérbe szorította. Nem lehet véletlen, hogy e változás első nyomai éppen II. Géza uralkodásának első éveiben tünnek fel. A II. Béla utolsó éveiben és II. Géza uralkodása kezdetén vert silány és értéktelen pénzek kellőképen megmagyarázzák, miért talált a veretlen ezüst-valuta épp ezidőtájt utat hazánkba. Az értéktelen ezüstpénz mint fizetési eszköz egészen háttérbe szorult a veretlen ezüst mellett. A mérlegelt ezüstrúd volt hazánkban a XII. század második és a XIII. század első felében a legkedveltebb fizetési eszköz. A veretlen ezüst volt a kor igazi értékpénze.

Úgy a pénztörténet, mint az ártörténet szempontjából elsőrendű fontossággal bír a forgalomban fizetési eszközül használt ezüst finomságának, a „márka ezüst” finomsúlyának, vagyis értékének pontos megállapítása.

A források legtöbbször egyszerűen, minden jelző nélkül, csupán a szám megjelölésével említik a márkát (marca).^[17] Más források bizonyos számú márka ezüstöt (marca argenti),^[18] vagy kifejezetten bizonyos számú márka mérlegelt ezüstöt (marca argenti ponderati vel stateralis)^[19] említenek. Ugyanily alakban fordulnak elő a márka súlyrészei, a ferto,^[20] és pondus.^[21] Mindezekben az esetekben nyílt kérdés marad, mily finomságú ezüstről van szó. Fel kell azonban tennünk, hogy ilyenkor is, a mikor egyszerűen márkáról vagy márka ezüstről van szó, bizonyos a kortársak előtt ismert, meghatározott finomságú ezüstöt értettek alatta.

Nagy számban ismeretesek oly források is, a melyek tájékoztatnak az ezüst minőségéről. Leggyakoribb – különösen a XIII. század második feléből származó forrásokban – a márka finom ezüst (marca fini argenti).^[22] Előfordulnak még a marca finiti argenti,^[23] ritkábban a marca boni argenti,^[24] marca puri argenti,^[25] sőt marca argenti purissimi^[26] és marca argenti finissimi^[27] is. Más források e jelzők közül kettőt-hármat egymással s néha a legalis szóval párosítva alkalmaznak^[28] az ezüst minőségének közelebbi megjelölésére.

Mindezek az elnevezések – a színezüstöt jelentő marca argenti puri és purissimi kivételével – kétségkívül synonim értelemben voltak használatosak. Csak az a kérdés, milyen finom ezüstöt értettek „jó ezüst”, „finom ezüst”, „törvényes ezüst” alatt?

Az argentum finum értelmét a magyar irodalomban rendszerint azonosnak veszik az argentum purum-mal, vagyis a színezüsttel. Ez a felfogás azonban teljesen téves. A „finom ezüst” alatt középkori forrásaink sohasem értettek színezüstöt, mint azt már Belházy bebizonyította.^[29] Szó szerint és eredetét tekintve, argentum finum a. m. argentum finitum, vagyis befejezett, elkészített ezüst és teljesen azonos értelmű a német források „löthiges Silber”-ével.^[30] A „löthige Mark” és „marca fiini argenti” alatt mindig egy márka, a szóbanforgó városban vagy országban törvényes és szokásos keverésű ezüst értendő.^[31] Finomsága tehát helyenként és időnként változott.^[32]

Arra nézve, hogy Magyarországon a középkorban mit értettek finom ezüst alatt, döntő bizonyítékkal szolgálnak azok a XIII. századi oklevelek, a melyek a fizetést kifejezetten „egytizedrészig kiégetett ezüstben” (argentum decimae combustionis)^[33] határozzák meg.

A tizedrészig égetett, vagyis 0.900 finomságú ezüst általánosan használt keverése volt a fizetésre használt ezüstnek. Az oklevelek, a melyek a fizetést facultative határozzák meg friesachiakban (később királyi denárokban), vagy tizedrészig égetett ezüstben,^[34] azt bizonyítják, hogy hazánkban a 0.900 finom ezüstöt tekintették a fizetésre használt ezüst törvényes és szokásos keverésének. A mikor tehát a forrásokban argentum finum-ról (finitum, bonum, legale) olvasunk, a mi szószerint elkészített, vagyis a szokásos és törvényes finomságig tisztított ezüstöt jelent, alatta tizedrészig égetett (0.900 finom) ezüstöt kell értenünk.^[35]

A 0.900 finomságú „finom ezüst” mellett a kereskedelemben fizetésül használt kevésbbé finom ezüstöt a XIII. század második felében közönséges ezüstnek (argentum commune)^[36] vagy kereskedelmi ezüstnek (argentum mercimoniale)^[37] nevezték. Ennek finomságát a finom ezüsthöz való viszonyából pontosan kiszámíthatjuk.

XIV. századi forrásaink szerint:

      1 budai márka finom ezüst = 64 garas = 4 forint
      1 budai márka közönséges ezüst = 56 garas = 3 ½ forint^[38]
      1 márka finom ezüst: 1 márka közönséges ezüst = 8:7;
      1 márka finom ezüst = 9/10 márka színezüst,

tehát:

      1 márka közönséges ezüst = 9 × 7/10 × 8 = 63/80 = 3.94/5 márka színezüst, [kerekszámmal:] 4/5 m. színezüst.

A közönséges vagy kereskedelmi ezüst tehát 0.800 (a 7/8 arányt véve fel 0.780) finomságú ezüst, vagyis egyötödrészig kiégetett ezüst (argentum quintae combustionis) volt. A XII–XIII. században a 0.800 finom ezüstöt gyakran – így például II. István, II. Béla, V. István, IV. László korában – alkalmazták pénzezüstül.

A neve („közönséges” és „kereskedelmi” ezüst) azt bizonyítja, hogy – legalább is a XIII. század második felében – mindazokban az esetekben, a mikor egyszerűen márka vagy márka ezüst említtetik, alatta ötödrészig égetett ezüstöt kell értenünk. Ugyancsak a közönséges ezüst-tel volt egyértelmű a „marca argenti de pagamento” vagy „marca pagamenti”^[39] és talán a „marca terrestris argenti”^[40] is.

A finom ezüst és közönséges ezüst finomsági fokát ekkép meghatározva, megállapíthatjuk a XII–XIV. században fizetési eszközül használt ezüstmárkák színezüsttartalmát, vagyis ezüstértékét. A XII. század második felében és a XIII. században kb. 1280-ig a 233.3533 g-os régi magyar márka, az erdélyi források Béla király-féle márkája volt használatban. 1270–1280 táján ezt a 245.53779 g-os budai márka váltotta fel. Erdélyben és a Szepességben a 206.76866 g-os erdélyi, illetve a 210.46096 g-os szepesi márkával mérték az ezüstöt.

A veretlen arany mint fizetési eszköz az Árpád-korban csak szórványosan fordul elő.^[41] Nagyobb jelentőségre az ezüst mellett sohasem vergődött.

A veretlen ezüst a vert pénz mellett és annak rovására tért hódítván, szokásba jött a számlált pénz helyett az ezüstpénzekkel súly szerint való fizetés.^[42] Az ezüstpénz ilyenkor nem névértéke szerint, hanem – finomsága ismeretes lévén – tényleges fémértékében került a kereskedelmi forgalomba.^[43] A mérlegelt ezüstpénz a veretlen ezüstvalutában ugyanazt a szerepet töltötte be, mint az ezüstrudak.

[1] Az európai ezüstrúdvalutáról: Luschin: Allg. Münzkunde. 140–144. l. – Inama–Sternegg: Deutsche Wirtschaftsgeschichte. II. 1891. 431. és III/2. 1901. 364., 387–393. l. – Muffat: Beiträge… (Abhandlungen d. bayer. Akad. Phil.-Hist. Cl. XI. 208. l.) – Grote: Oldenburgische Geld- u. Münzgeschichte. (Münzstudien, III. Leipzig, 1863. 67–68. l.) – Luschin: Die Wiener Pfennige. (N. Zschr. VIII. Wien, 1876.) 274–278. l. – Lamprecht: Deutsches Wirtschaftsleben. II. Leipzig, 1885. 378–379. l. – Kováts Ferencz: Pénztörténet. (Magy. Közgazd. Lexikon. III. 203. l.)

[2] Hogy a bracteaták a veretlen ezüst-valuta váltópénzéül szolgáltak, már Grote is kifejtette (Oldenburgische Geld- u. Münzgeschichte. Münzstudien. III. 68. l.)

[3] Az úrbéres tartozásokra v. ö. pl. Kn. M. I. 53–60., 90–96. l. és Erdélyi László: Egyházi földesúr és szolgái a középkorban. Budapest, 1907. – A papi tizedről az 1222. évi Aranybulla 20. §.: „Decime argento non redimantur, sed sicut terra protulerit, vinum vel segetes persolvantur.” Kn. M. I. 235. l. stb.

[4] 1232: „30 marcas in argento vel in equipollentibus.” Ph. VIII. 281. l. – 1243: „partim in rebus per viros idoneos estimatam, partim in argento.” W. VII. 144. l. – „…marcas, partim in denariis, partim in estimacione [condigna]” 1263: H. o. VI. 120., 1268: H. o. VII. 3., 1269: W. X. 447. (évszámot lásd: Karácsonyi: Hamis okl. 124. l.), 1272: H. o. VI. 187., W. VIII. 408., 1274: H. O. VIII. 162., W. IX. 106., Zichy. I. 37., 1277: F. V./2. 421., 1279: H. o. VI. 252., Smič. VI. 331., 1288 k.: Zichy. I. 59. l., 1288 k.: Zichy I. 65. l., 1291: H. o. VII. 223., H. o. VII. 217., 1293 k.: Kubinyi. I. 159., 1293: H. o. VIII. 324., 1294; F. VII/2. 177., 1299: H. o. VII. 278., H. o. VIII. 388., 1300 k.: W. X. 439., 1304: Kn. M. II. 541., 1306: Anjou. I. 108., 1309: Anjou. I. 188., 1312: Anjou. I. 250., 1313: Anjou. I. 309., 319., 1320: Zichy. I. 176., 1325: Anjou. II. 204., 214., 1326: Bánffy. I. 56., 1329: H. o. I. 159., 1332: H. o. IV. 150., 1334: Károlyi. I. 95. l. – „…marcas partim, in denariis Viennensibus, partim in estimacione [condigna].” 1267–1270 k.: Kubinyi. I. 47., 1277: W. IX. 188., 1284: W. IX. 409., 1307: H. o. IV. 113., 1327: Zalai okl. I. 208. l. – „partim in denariis, partim vero in estimacione competenti.” 1279 k: H. o. VI. 246. l. – „…marcas, partim in argento (vel. arg. mercimoniali vel arg. decime combustionis), partim in estimacione condigna.” 1268: W. VIII. 217., 1270: Kubinyi. I. 77., 1271: H. o. VII. 131., 1272: Kubinyi. II. 11., 1284: W. IV. 276., 1291 k.: W. V. 59., 1292: H. o. VIII. 315., H. o. VI. 379., 1293: Kn. M. II. 342., 1294: W. X. 156., 1297: W. V. 179., 1298: H. o. VIII, 384., 1299: W. V. 227., 1302: F. VIII/6. 184., 1303: H. o. VII., 347., 1304: Károlyi. I. 37., 1321: Anjou. I. 609. l.

[5] 1259: „45 marcas in argento decime combustionis et 20 marcas in doncigna estimacione.” F. IV./2. 519. l. – 1263: „5 m. argenti, residuas vero 5 marcas in estimacione.” W. VIII, 74. l. – 1275: „27 marcis, dimidietatem cum estimacione proborum virorum, et dimidium cum denariis.” H. okl. 73. – 1284: „24 m. arg., medias in argento et medias in estimacione condigna.” F. VII./5. 463. l. – 1291: „7 marcas, duas scilicet in denariis et quinque in extimacione condigna.” H. o. VIII. 299. l. – 1295: „140 marcis, duabus partibus in estimacione, et tercia in argento solvendis.” F. XI./7. 715. l. – 1297: „pro 25 marcis… duas partes cum promptis denariis, …terciam vero cum congrua extimacione.” H. o. III. 47. – 1300 k.: „10 marcas in extimacione… 10 marcas in denariis. H. o. VII. 326. l. – 1317: „2 marcas in estimacione condigna, residuas vero 2 marcas in denariis.” Zalai okl. I. 145. l.

[6] 1284 k.: „3 marcas in estimacione condigna.” Zichy I. 60. l. – 1296: „pro 70 marcis denariorum in estimacione denarios valente.” W. V. 151. l. – 1297: „deberent solvere 70 marcas in estimacione condigna.” H. o. VI. 425. l. – 1300 k.:„2 marcas, totam solucionem in extimatione condigna faciendo.” H. o. VII. 326. l. – 1326: „20 marcas cum estimacione condigna, secundum usum et consuetudinem regni.” Zichy. I. 285. l.

[7] (1141–1161 k.): „quod emit… 90 pensis et 16 bobus et 2bus equis”…, „quam emit… 100 pensis et 2bus dextrariis.” Fejérpataky: A Gútkeled-biblia. (Magyar Könyvszemle. 1892/1893. 17. l.) – 1225: „100 pensas vel dextrarium tot pensas valentem.” Smič. III. 252. l. – 1234: „pro 100 marcis…, pro 50 m. dedimus terram nostram…, residuas autem 50 m. solvimus in argento.” H. o. VI. 29. l. – 1244: pro 6 marcis, pro duabus segetes, alias in denariis. H. o. V. 19. l. – 1251: „pro 8 marcis, que summa in hominibus, videlicet una ancilla… et filio suo … et in equo, pecudibus et argento…” Kn. M. I. 389. l. – 1259: „10 marcas, ex quibus 5 m. argenti… alios vero 5 m. in estimacione condigna cum bobus et non aliis rebus solvet.” H. o. IV. 39. l. – 1266: „10 m. in denariis” fejében egy birtokot adnak. H. o. VI. 144. l. – 1274: Földvételnél fizetnek „3 aratra suffic. terram [et]… 2 marcas.” W. XII. 124. l. – 1280: „pro 80 marcis, 2 bonis equis et 2 paribus vestimentorum.” H. o. VI. 265. l. – 1298: „partem in denariis regalibus… partem in duabus estimacionum speciebus, videlicet dimidietate in pannis et alia dimidietate in equis et pecoribus.” F. VII/4. 245. l. – 1291: „50 marcas… tam in estimacione, quam frustis denariorum… videlicet unum equum dederat 15 marcis, alium equum 10 marcis et unum palefridum 5 marcis… et unam loricam 10 marcis et 10 marcas promptorum denariorum.” F. VI/1. 175. l. – 1299: „pro expedito unius equi vel equi estimacionem 2 marcam valentem.” F. VI./2. 215. l. – 1300 k.: „3 marcas in panno et bobus.” H. o. VII. 343. l. – 1309: „partem in denariis, partem in nobilibus pannis denarios valentibus.” Anjou. I. 183. l. – 1313: „pro 40 marcis… cum pannis nobilissimis et grossis denariorum… persolutis.” Bánffy. I. 41. l. – 1332: „25 marcarum bonorum rerum, in equis et in armis ac in denariis.” Anjou. II. 632. l. – 1334: „4 marcas denarior. vel denariorum estimacionem in equis, pannis et bobus.” Anjou. III. 89. l. – 1335: „pro 10 marcis in promptis denariis et 8 marcis in panno… persolvendis.” F. VIII/4. 128. l.

[8] 1318: „50 marcis… partim in exstimacione condigna, absque sarcitis vestibus et absque armis et absque equis ultra 3 marcas valentibus et cum panno dornitico… partim cum denariis.” Anjou. I. 483. l. – 1330: „partim cum grossis… partim vero – exceptis possessionibus et armis – in estimacione denarios valenti.” Zichy. IV. 627. l. – 1342: „partim in denariis, partim in estimacione denarios valente, exceptis armis antiquis et sarcitis ac possessionibus.” Zalai okl. I. 389. l.

[9] 1298: „50 marcas… partim in denariis vel estimacione denariis equivalenti, partim vero in estimacione condigna.” W. XII. 631. l. – 1299: „partim in den. vel in estimacione ipsis denariis equivalenti, partim autem in estimacione condigna.” Zichy. I. 98. l. – 1327: „partim in denariis vel in estimacione denariorum, partim vero in estimacione condigna.” Anjou. II. 343. l.

[10] A Nyírkállai Tamás formularis könyvében (Kovachich, M. G.: Formulae solennes styli. 267–269. l.) és Werbőczy: I. 133. caputban levő, más természetű XV–XVI. századi becsű-tarifákhoz hasonló értékmegállapításokra gondolok.

[11] Kováts Ferencz helyesen ismerte fel a márka-rendszer térhódításának okát, mikor azt írja, hogy az érczrúdvalutát fejezték ki márkában, szemben a 240 denáros számítási fonttal. (Magyar Közg. Lexik. III. 203.)

[12] V. ö. minderre nézve az I. résznek 4–5. fejezeteit.

[13] 1134: „nec L pensas secundum legem terre persolvere potuissent”; 1148: „CCCLX pensas… de sua camera ordinaverat”; 1153: „debitore sex pensarum”; (1141–1161 k.): „XC pensis… C pensis… pretio DCC pensis… emit C pensis”; 1146: „VI pensarum debitore”; (1141–1161 k.): „quod emi XXX pensis”. Kn. M. I. 85., Magyar Könyvszemle. 1892–1893. 17. és 19. l., F. II. 129., Ph. I. 599. és 602. l.

[14] Érdekes találkozás, hogy a számítási font Csehországban sem honosodott meg. V. ö. Voigt: Beschreibung der bisher bekannten boehmischen Muenzen. II. Prag, 1772. 26. l.

[15] 1183: „ducentas pensas”; 1184: „50 pensis”. W. XI. 47., F. II. 220. l.

[16] 1146: „IIII-or marcis emptam”; 1151?: „40 ei marcas argenti examinatissimi mittere”… „pretium… viginti marcas”; (1141–1161 k.): „unam marcam argenti”; 1175: „decem marcas auri”; 1181: „CXX marcis”; 1183: „in viginti marcis argenti”; 1183: „pro duabus marcis”; (1184–1188 k.): „decem marcarum”; 1185: „centum marcas argenti”; 1193: „ad summam sexaginta marcarum”; 1194: „CCC marcas argenti”; 1198: „quadringentas marcas argenti.” Ph. I. 599., 600., Smič. II. 140., 193., 303., F. II. 199., W. XI. 47., 57. Kn. M. I. 128., Mon. Vespr. I. 5., Kn. M. I. 146. l.

[17] 1206: Ph. VIII. 278., 1210: Ph. I. 617., 1212: H. o. VIII. 13., 1213: Ph. I. 627., 1215: Ph. I. 634., 1217: Tk. Ep. I. 46., 1220: F. III/1. 297., 1222: Kn. M. I. 237., 1225: Smič. III. 251., 1226: Theiner Hung. I. 69–70. l., 1229: Ph. I. 697., 1231: Kn. M. I. 280., 1235: Tk. Civ. I. 10., 1239: Ph. I. 764., 1240: Kubinyi I. 16., 1244: W. II. 249., 1259: Kubinyi II. 4., 1262: Károlyi I. 2., 1264: Blagay 16., 1266: Temesi okl. I. 4., 1270: Smič. V. 576., 1274: W. IX. 94., 1276: F. V/2. 366., 1282: Kn. M. II. 154., 1287: Smič. VI. 607., 1290: F. VI/1. 72., 1292: Apponyi I. 21. 1299: Kubinyi I. 173., 1302: Kn. M. II. 509., 1306: Anjou. I. 106., 1311: Anjou. I. 229., 1316: Anjou. I. 406., 1323: Anjou. II. 97., 1328: Kubinyi II. 92., 1335: Kubinyi II. 114. l. és még számos oklevélben.

[18] 1206: Kn. M. I. 185., 1216: H. o. VI. 12., 1218: W. VI. 397., 1220: F. III/1. 304., 1222: Kn. M. I. 238., 1224: W. I. 205., 1228: Smič. III. 294., 1230: Tk. Ep. I. 66., 1232: Melczer 1., 1234: Sztáray. I. 1., 1235: Tk. Civ. I. 9., 1239: F. IV/1. 166., 1242: W. VII. 129., 1245: H. o. VIII. 49., 1248: Apponyi I. 3., 1250: Smič. IV. 418., 1252: Zimm.–Werner. I. 79., 1255: Bánffy I. 9., 1259: H. o. V. 32., 1262: Ph. II. 320., 1266: Tk. Ep. I. 130., 1269: Héderváry. I. 5., 1271: Kn. M. I. 588., 1275: H. o. VIII. 179., 1278: W. XI. 577., 1280: F. V/3. 29., 1285: Kn. M. II. 194., 1289: H. o. VI. 347., 1290: Történelmi Tár. 1888. 529., 1294: H. o. VIII. 345., 1298: F. VI/2. 163., 1302: Anjou. I. 48., 1309: Anjou. I. 173., 1312: Anjou. I. 282., 1319: F. VIII/2. 235., 1325: Zichy. I. 274., 1329: Anjou. II. 404. l. és még számos oklevélben.

[19] „Marca argenti ponderati”: 1257: W. II. 294., 1260: Kn. M. I. 456., 1261: Ph. II. 312., 1263: W. VIII. 75., 1316: Blagay 80., 1334: Zimm.–Werner I. 463. l. – „29 marcas… in pondere”: 1252: Tk. Ep. I. 98. l. – „Marca argenti stateralis”: 1270: Ph. X. 533., 1271: H. o. VII. 131. l.

[20] 1210: F. III/1 98., 1213: Tk. Ep. I. 34., 1230: Zalai okl. I. 5. 1232: Tk. Ep. I. 71., 1237: W. II. 76., 1244: H. o. V. 19., 1247: H. o. VI. 47., 1258: Bárdosy 91., 1261: F. IV/3. 50., 1264: W. VIII. 115., 1267: Ph. X. 529., 1271: F. V/I. 147., 1278: F. V/2. 450., 1281: F. V/3. 102., 1290: H. o. VII. 214., 1292: Kn. M. II. 315., 1297: H. o. VII. 263., 1299: Smič. VII. 346., 1316: Zimm.–Werner. I. 320. l. stb.

[21] 1201: F. II. 388., (1196–1204 k.): F. III/2. 346., 1209: Smič. III. 84., 1211: Zimm.–Werner. I. 11., 1216: W. XI. 134., 1221: F. III/1. 319., 1229: W. I. 261., 1240: F. IV/1. 195., 1241: Ph. I. 793., 1247: Kn. M. I. 364., 1255: H. o. VII. 49., 1261: W. XI. 503., 1263: Ph. II. 325., 1267: W. III. 158., 1270: F. V/I. 27., 1273: W. IV. 32., 1280: H. o. VI. 262., 1290: H. o. VII. 214., 1294: H. o. VI. 140., 1295: F. VI/1. 375., 1316: Jakab. I. 32. l. stb.

[22] 1227: W. VI. 446., 1241: Apponyi. I. 1., 1246: W. VII. 213., 1251: W. XI. 375., 1256: H. o. VI. 86., 1257: Smič. V. 82., 1263: Kubinyi. I. 45., 1266: W. VIII. 159., 1269: F. IV/3. 507., 1270: F. V/1. 77., 1273: Kn. M. II. 25., 1276: H. o. VI. 215., 1278: Zichy. I. 41., 1279: H. okl. 87., 1282: Zalai okl. I. 91., 1284: Károlyi I. 16., 1286: Kn. M. II. 219., 1288: Teleki. I. 11., 1290: H. o. VIII. 293., 1291: Zimm.–Werner. I. 188., 1295: W. V. 131., 1300: W. V. 248., 1302: Kubinyi. II. 50., 1305: Anjou. I. 104., 1307: Zimm.–Werner. I. 237., 1309: Kn. M. II. 611., 1311: Anjou. I. 239., 1313: Anjou. I. 300., 1316: Anjou. I. 391., 1318: Bánffy. I. 44., 1320: Anjou. I. 581., 1322: Anjou. II. 24., 1326: Anjou. II. 244., 1329: F. VIII/3. 375., 1331: Anjou. II. 541., 1333: Zichy. I. 412., 1334: Teleki. I. 49., 1336: F. VIII/5. 238. l. és még számos oklevélben.

[23] (1252 k.): W. XI. 379., 1263: Ph. II. 322., 1264: Kn. M. I. 510., 1267: H. okl. 51., 1269: W. VIII. 250., 1272: Kn. M. I. 606., 1274: W. IV. 45., 1278: W. IX. 210., 1279: Teleki. I. 10., 1280: H. o. VIII. 206., 1283: W. IX. 361., 1284: Kn. M. II. 190., 1287: W. IX. 460., 1292: W. X. 87., 1295: H. o. VII. 245., 1298: W. X. 320., 1300 k.: Károlyi I. 32., 1303: Kn. M. II. 526. l. stb.

[24] 1230: Ph. I. 699., 1248: F. IV/1. 23., 1258: W. II. 311., 1263: W. III. 68., 1272: W. IX. 8., 1283: Zimm.–Werner. I. 145., 1293: F. VII/3. 100.

[25] 1222: Theiner. Hung. I. 37., 1233: F. III/2. 364., 1254: Ph. II. 292., 1279: F. V/2. 599., W. IX. 256., 1285: F. V/3. 305., 1287: F. V/3., 376., 1297 k.: Zichy. I. 88., 1298: W. V. 200., 1299: H. o. VIII. 400., 1307: F. VIII/1. 244., 1309: Anjou I. 186., 1322: Schmauk 56., Kubinyi. II. 77. l.

[26] 1264: W. VIII. 119. l.

[27] 1299: W. X. 355. l.

[28] „Marca boni et fini argenti.” 1309: Zimm.–Werner. I. 292. l., 1318: U. ott. I. 332. l. – „M. puri et legalis arg.” 1254: F. IV/2. 248. l. – „M. fini, puri et legalis arg.” 1292: Kn. M. II. 314. l. – „M. puri et finiti arg.” 1254: H. o. VII. 46. l. – „Marca boni et finiti arg.” 1264: Kn. M. I. 518., 1265: Kn. M. I. 531. l. – „M. puri et fini arg.” 1254: Kn. M. I. 416., 1297: W. X. 264. l. – „M. arg. boni, albi et fini.” 1257: Kn. M. I. 445. l. – „M. arg. boni, puri et fini.” 1266: W. VIII. 156., 1311: F. VIII/1. 402. l. – „M. boni, puri et legalis arg.” 1283: F. V/3. 200. l.

[29] Belházy: A régi magyar pénzverési súlymértékek. 1889. 46–49. l. és Die Wiener Mark… (N. Zeitschr. XXVIII. Wien, 1897. 191–192. l.)

[30] „Marck loetiges silbers" 1292–1316: Chmel. 248., Hauswirth. 118., 128., Austr. Inf. I. 227., Zahn. II. 89. l. stb. A latin oklevelekben külföldön is „marca fini argenti”-nek nevezik. Pl. Mon. Carinth. II. 45., Zahn. Steier. Ub. III. 58., Emler. Reg. II. 601. l. stb.

[31] Luschin (Die Wiener Pfennige. N. Zeitschr. VIII. 278. l.) – Grote helyes felfogásával vitatkozva – színezüstnek magyarázta a „löthiges Silber”-t. Később azonban ő maga is a fenti helyes értelmezést fogadta el. (Allg. Münzkunde. 143. l.) – Salamon Ferencz (Budapest története. III. 95. l.) szerint a „finum” szó a fém vegyületlenségét fejezi ki, mindazonáltal később ő is elismeri, hogy a „finum aurum” Károly Róbert idején nem tiszta, hanem csak 23 ¾ karátos, tehát ötvözött aranyat jelentett. (U. o. 109–110. l.)

[32] A „löthige Mark” (= marca fini argenti) helyes értelmét adja Grote: Münzstudien. V. 139. l. és III. 67. l. Belházy id. m. (N. Zeitschr. XXVIII. 194. l.) Luschin: Steirische Münzfunde. (Jahrbuch f. Altertumskunde. II. 1908. Wien, 210. l.) Luschin: Allg. Münzkunde. 143. l. Világosan kitünik egyébként a helyes értelmezés a XVIII. századi Hoffmann művéből, mely szerint a kereskedés 1300 körül még többnyire „mit Marcken Silbers wurde getrieben”. Az ezüstmárka azonban nyereségvágyból már nem volt oly finom, mint régen, „sondern Sie ist auf 15 und 14 Loth gebrennet worden. Massen dann um das Jahr 1310. die loethige Mark 14 ½ loethig am Silber und 1 ½ Loth am Kupffer in sich gehabt hat, welches dann auch an etzlichen Orten Land-Silber genennet worden ist. In specie aber sind die Loethige Marck nach einer jeden Stadt und Ortes Gelegenheit gewesen”. Hoffmann, Leonhard: Alter- u. Newer Müntz-Schlüssel. I. Nürnberg, 1715. 136. l.

[33] „in argento, cuius decima pars comburetur.”: 1233: Kn. M. I. 292., F. III/2. 354., 359., Ph. I. 724. l. – „Marca argenti decime combustionis”: 1240: F. IX/7. 657., 1248: W. VII. 266., Zimm.–Werner. I. 77., 1255: Kn. M. I. 428., 1256: Kn. M. I. 441., F. IV/2. 365., 1258: W. II. 299., 1259: F. IV/2. 519., W. II. 316., Ph. II. 308., 1261: Kubinyi. I. 40., 1264: H. o. VII. 91., 1268: F. IV/3. 477., H. okl. 55., 1270: Ph. II. 334., 1272: W. III. 281., 1276: H. okl. 74., 1285: Kn. M. II. 205., 1287: Kn. M. II. 221., F. V/3. 378., Zimm.–Werner. l. 160., 1291: F. VI/1. 133., 1293: Kn. M. II. 342., 1294: F. VII/3. 103., 1295: F. VI/1. 363., 1297: W. V. 179., 1302: F. VIII/6. 184. l.

[34] Kn. M. I. 292., F. III/2. 354., 359., Ph. I. 724., II. 308., W. II. 299., 316., VII. 266., F. IX/7. 657. l.

[35] Ezt bizonyítja az is, hogy a legjobb Árpád-kori pénzek a XI. sz. obolusok, majd később – mint látni fogjuk – IV. Béla és III. András finom denárai ilyen 0.900 finom ezüstből készültek. Egy 1275. évi oklevélben egy elzálogosítási ügyletnél felváltva „argentum finum”, „argentum finitum” és „argentum decimae combustionis” említtetnek. W. IX. 132. l. – A finom ezüstnek ez a keverése külföldön sem volt ismeretlen. Grote szerint Lippeben, Hilliger szerint Kölnben is 0.900 volt a finom ezüst keverése. (Grote: Lippische Geld- u. Münzgeschichte. Münzstudien. V. Leipzig, 1867. 139. l. – Hilliger: Studien… Hist. Vierteljahrschr. 1900. 188. l.) – Luschin szerint a középkor „löthiges Silber”-e 14–15 latos, tehát 0.875–0.937 finom volt, a mi körülbelül megfelel az „argentum decimae combustionis”-nak (0.900). – Hoffmann Leonhard szerint – mint idéztük – 1310 táján Bécsben 14 ½ latos, vagyis 0.906 ¼ finom volt a „loethiges Silber”. (Id. m. I. 136. l.)

[36] „Marca argenti communis.” 1269: Kn. M. I. 564., 1272: W. VIII. 403., Kubinyi. II. 11., 1274: W. IX. 50., 1276: F. V/2. 349., 1278: W. IV. 172., 1280: F. V/3. 54., 1287: W. IX. 455., 1288: H. o. VIII. 258., 1289: F. V/3. 471., 1319: Anjou. I. 513., 1325: F. VIII/7. 167. l. stb.

[37] „Marca argenti mercimonialis.” 1265: H. okl. 43., 1267: W. VIII. 181., 1268: H. o. VI. 151., 1270: Kubinyi. I. 77., 1276: W. IV. 75., 1281: H. okl. 89., 1288: W. IX. 484., 1299: H. o. VIII. 393., 1300: W. V. 252., 1302: Kn. M. II. 507., 1303: Héderváry. I. 11., 1304: Anjou. I. 77., 1312: Kn. M. II. 664., 1318: Anjou. I. 485., 1323: Károlyi. I. 53., 1332: Anjou. II. 636., 1335: Anjou. III. 163. l. stb.

[38] Mon. Vat. I/1. 14–21. és 23–24., 27. l.: „marca fini argenti ad pondus Budense… quelibet valet IIII. florenos”, „marchae communis argenti… quarum quaelibet valet 3 flor. et dimidium”. – 1335: „ex quibus 64 (grossos) dabuntur pro marca fini argenti et 56 pro marca communi seu pagamenti”. Szekfű T. T. 1911. 7. l. és még sok XIV. századi forrásban.

[39] „Marca argenti de (vel: in) pagamento.” 1265: Kn. M. l. 524., 1266: Smič. V. 370., 1294: Kn. M. II. 360. l. „Marcis payment.” 1265: Kn. M. I. 526. l. – 1335: „marca communi seu pagamenti.” Szekfű. T. T. 1911. 7. l.

[40] 1248: egymás mellett eltérő értelemben „pondus arg. decime combustionis” és „pondus de argento terrae”. Zimm.–Werner. I. 77. l. – 1287: „marca arg. terrestris”. Zimm.–Werner. I. 156. l. – Valószínűleg hasonló értelemben használatos a (selmecz)bányai ezüst (marca argenti de Bana, m. argenti Banalis) is. 1274: H. o. VI. 201., 1290: W. IX. 531., 1294: H. o. VII. 239., 1296: Kubinyi. II. 44., 1298: Kubinyi. II. 45. l. (Wenzel-nél X. 324. l. tévesen „marcis banalibus” van!)

[41] „Marca auri.” 1209: W. XI. 94., 1252: F. IV/2. 130., 1256: W. II. 278., 1257: H. o. VII. 83 (tévesen 1262. évszámmal), 1275: F. V/2. 265., 1276: F. VII/2. 46. l.

[42] „Marca in denariis stateralibus (v. denariorum stateralium).” 1238: H. o. VII. 14. (téves 1228. évszámmal. V. ö. Karácsonyi: Hamis okl. 50. l.), 1262: W. V. 271., 1268: Smič. V. 465., 1269: W. VIII. 242. l. – „Marca in ponderatis denariis.” (1286. k.): W. XII. 448. l. – „Marca frisaticorum ad pondus.” 1232: Ph. I. 713., 1240: F. IX/7. 657. l. – „M. denariorum regalium cum pondere (ad pondus).” 1256: Ph. II. 302., 1257: Ph. II. 304., 1257: Kn. M. I. 445., 1258: W. II. 299., 1259: W. II. 316., 1259: Ph. II. 308. l.

[43] A pénzek súly szerint való használata Németországnak csak egyes vidékein, főkép Ausztriában vált szokásossá. Inama–Sternegg id. m. III/2. Bd. 392–393. l. Az osztrák forrásadatok azonban jóval későbbiek a magyaroknál s így nem tehető fel, hogy a pénzek mérlegelésének szokása onnan terjedt volna el hazánkba. Természetes következménye volt ez a pénzek nagymérvű elértéktelenedésének.