d) Ártörténeti következtetések.

A XI–XIII. századi források adatait statisztikai táblázatokba foglalva össze, bizonyságot szerezhettünk arról, hogy elszórt adataink egyáltalában nem nyújtanak alapot arra, hogy e korszak árairól összefüggő képet alkossunk.

A legfontosabb szükségleti czikkek, gabona, hús (élő disznó, juh, vágott hús), hal, só ruházati tárgyak árait illetőleg mindössze egy-két adat áll rendelkezésünkre, ezért minden következtetéstől tartózkodnunk kell.

Egyedül a földbirtok s az annak művelésére szükséges emberi és állati munkaerő árának hozzávetőelges megállapítását kísérelhetjük meg.

A földárakra vonatkozó adatok túlynomó részben dunántúliak és északmagyarországiak. A Tiszántúl, Erdély és a Tisza-Duna köze hatalmas területéről – egyetlen egy szatmármegyei adatot kivéve nem ismerek oly vételt, a hol az ár mellett a földterület nagysága is fel volna tüntetve. Az áradatok helyes megitélhetése czéljából az eladott föld fekvése szerint öt földrajzi csoportba osztottam az összes fennmaradt adatokat (IV. 13. c) táblázat):

E táblázat alapján – az árak megoszlását alaposan mérlegelve – 1 ekeföld átlagos árát

      Pozsony, Moson és Sopron vármegyében 400 K-ra
      Északnyugat-Magyarországon 250 K-ra
      Dunántúl 200 K-ra
      Drávántúl 175 K-ra
      az északi megyékben 150 K-ra

tehetjük.

1 ekeföld, mint láttuk, rendszerint 120 hold volt. Minimális számítással – 490  királyi öles kis holdat és emberhosszúsággal mért 2.5 méteres királyi ölet véve fel – területe 36.75 hektár, vagyis kb. 64 kataszteri hold (36.82 ha) volt. 1 kataszteri hold árául így

      Pozsony, Sopron, és Moson vármegyékben 6.25 K-át
      Északnyugat-Magyarországon 3.90 K-át
      Dunántúl 3.12 K-át
      Drávántúl 2.73 K-át
      az északi megyékben 2.34 K-át

kapunk.

Ezek az árak mai fogalmak szerint oly alacsonyak, hogy szinte kétségeket keltenek az adatok helyessége iránt. Ha azonban az árpádkori földárak realitásáról akarunk meggyőződni, azokat nem a mai viszonyokkal kell összehasonlítanunk, hanem a földek egykorú jövedelmezőségét kell megállapítanunk. Nem szabad felednünk, hogy az Árpád-korban maga a földterület nem képviselt értéket. Szerte az országban hatalmas földterületek hevertek megműveletlenül. Hiába jutott valaki ily területek birtokába, megfelelő munkaerő híján semmit sem kezdhetett vele. A „birtok” értékét a rajta élő emberek – szabadok és szolgák – száma s nem a földterület nagysága határozta meg. Az eladó szolga nemcsak drága, de ritka árú is volt. Ezért a nagyobb birtokosok mindenféle kiváltságokkal igyekeztek szabad telepeseket, hospeseket csalogatni birtokaikra.

A hospesek által művelt földek terményhozadéka a rajta élő hospes-családokat illette, az úr csupán egy meghatározott évi összeget, földbért kapott tőlük a föld használata fejében. A hospesek rendes földbére adataink szerint (v. ö. a XX. táblázatot) az I–III. földrajzi csoportba tartozó helyeken 1 ekeföld után 2 ferto (= 1/2 márka = kereken: 32 K), 1 mansio után ½ ferto (= 8 K) volt, az V. csoportba tartozó helyeken 1 ekeföld után 1 ferto (= 16 K); 1 mansio után 3 pondus (= 4 K). A IV. csoportba tartozó helyeken a földbér e két határ közt ingadozik.

Mivel 1 ekeföldről 3–4 család (mansio) élt, az I–III. csoportban 1 ekeföld jövedelmét 24–32 koronára, a IV–V. csoportban 12–16 K-ra tehetjük. A hospesek által művelt föld tehát

      400 K vételár mellett a vételár 6–8%
      250 K vételár mellett a vételár 9.6–12.8%
      200 K vételár mellett a vételár 12 (–16)%
      175 K vételár mellett a vételár 6.85–9.14%
      150 K vételár mellett a vételár 8–10.6%-át

jövedelmezte.

Körülbelül ennyi volt a királyi várföldek jövedelmezősége is. A várnépek 5 pondusos (6.37 ½ K-ás) földbére mellett – 1 ekeföldre 3–4 mansiót számítva – az ekeföld jövedelme kereken 19–25 K-ra tehető. Várföldekre vonatkozó adataink mind az I–III. földrajzi csoportba tartozván, jövedelmezőségük a maximális 400 K földárral 4.75–6.25%, 250 K-ás földárral 7.6–10%, 200 K-ás árral pedig 9.5–12.5%-közt ingadozott.

A hol a földbérjövedelem több volt, a föld ára is magasabb. A szepesi aranyadók (auridatores) 1 ekeföldről 3 pondus aranyat (43.14 K) fizettek, de itt az ekeföld ára is 938–3106 K közt ingadozott s átlagban is 1900 K-ra tehető.

A szolgák és szabados úrbéresek által művelt földbirtokon lakó szolganép épp úgy, mint az általa használt igásállatok az úr tulajdonát képezték. A szolgákkal műveltetett föld valódi értékét tehát csak úgy állapíthatjuk meg, ha a megfelelő emberi és állati munkaerő árát is hozzászámítjuk.

Egy ekeföldet rendszerint 3 vagy 4 szolgacsalád művelt,^[1] két négyökrös igával. Ezenfelül minden ekeföldre legalább is 2 lovat számíthatunk az úri birtokokon.

A szolga árát – az ismert 25 adásvételi eset megoszlása alapján^[2] – átlagosan 200 K-ra kell tennünk. Az igásmarha ára 1 fertó és 1 márka közt ingadozik, rendes árát ½ márkára, kb. 30 K-ra tehetjük.

A ló ára – mint ma is – nagyon ingadozó volt, a ló minősége szerint. A rendes ár 1–6 márka, 64–344 korona volt. Hadi lovakért, paripákért, csődörökért 10–15 márkát, 644–966 koronát is fizettek, nem is említve V. Istvánnak 6123 koronáért (100 márkáért) vett lovát.^[3] Inkább keveset mint sokat mondunk, ha a gazdaságokban használt ló átlagos árát 3 márkára^[4] – kb. 180 K-ra – tesszük.

A különböző földvételárakat s egy ekeföldre 3 szolgát véve fel:

4 szolgát véve 1 ekeföldre:

Egy ekeföld ára tehát a megfelelő munkaerővel 1350 és 1800 K közt ingadozott. Nagyobb eltérés a többitől csak a három nyugati megyében volt, a hol az ekeföld ára 1600–1800 K. Az ország többi részén 1 ekeföld ára 3 szolgával átlagosan 1400 K-ra, 4 szolgával 1600 K-ra tehető.

Egy kataszteri hold, megfelelő munkaerővel felszerelt szántóföld ára tehát, ismét – minimális számítással – 64 kat. holdat számítva 1 ekére:

      Pozsony, Sopron és Moson vármegyében: 25–28.12 K,
      az ország nyugati és északi vidékén: 21.87–25 K-ra tehető.

A szolgák által művelt földbirtok jövedelmezőségét illetőleg azokra a forrásokra vagyunk utalva, a melyek a papi tized fizetését szabályozzák.

A XIII. században a birtokukat szolgákkal és úrbéresekkel műveltető földbirtokosok, nemes urak tizedkötelezettsége 1 ekeföld után általában 1 fertóban volt megállapítva.^[5] E törvényesen megállapított tizedváltság alapján 1 ekeföld évi átlagos jövedelmét 10 fertóra, vagyis 2 ½ márka közönséges ezüstre tehetjük, bár – a föld minősége és a szolgák tartozásainak különféle megállapítása szerint – néha minden bizonynyal kevesebbet vagy többet jövedelmezett.

Magyar, illetve budai márkával számítva, 1 ekeföld úrbéres szolgákkal művelt úri birtok átlagos évi jövedelme tehát – mai pénzben – 153.07–161.07 K-ra, kereken 155 K-ra tehető. Az átlagos, 1400 és 1600 K-ás vételárral hozva kapcsolatba, az úri birtok jövedelmezősége 9.68–11.07% volt. Az osztrák határszéli megyék 1600 és 1800 K-ás földáraival viszont 8.61–9.68%-ot kapunk.

Az összes adatokat egybefoglalva s a vételárhoz viszonyítva:

      a királyi várföld jövedelmezősége 4.75–12.5%
      a telepesekkel művelt úri birtok jövedelmezősége 6–12.8 (16)%
      az úrbéres szolgákkal művelt úri birtok jövedelmezősége 8.61–11.07%

volt.

Az eladott földek területe a legtöbb esetben, a nagyobb birtokoké pedig jóformán soha sincs az adásvételi szerződésekben feltüntetve.^[6] Így bár 40–1000 márka, azaz 2450–61,230 korona árban eladott birtokokról is tudunk – ezeknek minőségéről és nagyságáról semmit sem tudván –, minden további következtetést mellőznünk kell.

A földárak alacsony volta mellett feltünő, hogy egyes kisebb földterületek eladási ára jóval meghaladja a fentemlített összegeket (V. táblázat). E kisebb – holdakban kifejezett – területek nyilván házi kezelésre alkalmas földterületek és belsőségek voltak. Áruk holdanként 6.33–70 korona közt ingadozik s az adatok többsége alapján átlagosan 10–40 koronára tehető. A 490  királyi öles kis holdat (3062.5 m2) véve fel, egy kataszteri hold belsőség árául 18.78–74.14 koronát kapunk.

Még értékesebb volt természetesen a háztelek. Pozsonymegyei falvakban pár hold belsőséggel járó háztelekért fizetett 105, 128, 210, 492 koronás vételárakról tudunk. Veszprémben egy 14400  rőfnyi háztelekért 168 koronát fizettek. Hasonló árakat, 129–367 koronát fizettek a malomhelyekért.

A vizimalmok ára, természetesen üzemképességükhöz mérten, 64–1884 K közt ingadozik.

A szőlő ára is nagy volt. 1 hold szőlőt 70–210 koronáért adtak el.

Nagy értéket képviseltek a városi kőházak, az ú. n. paloták (palacium). Nem szólva egy 13776 koronáért eladott esztergomi palotáról, Esztergomban 386.50–4639 koronás házvételekről tudunk s nem sokkal marad alattok Pozsony és Veszprém házainak értéke sem.

A XI–XIII. századi magyar pénzek és a magyarországon forgó friesachi és bécsi pénzek színezüsttartalma.
Tervezte: Hóman Bálint.
Rajzolta: Richter Aurél.

[1] Erdélyi László (Magyarország társadalma XI. századi törvényeiben. Budapest, 1907. 92–93. l.) az 1 ekeföldön élő szolgák rendes számát 2 családra teszi, noha éppen az ő értékes birtoktörténeti kutatásaiból is kitünik, hogy a XII–XIII. században 3–4, sőt 6 szolgacsalád élt egy ekeföldön. 1240 táján 27–49 hold jutott egy családra, sőt elég gyakran csak 20 holdat kapott egy-egy család. (V. ö. Erdélyi: Egyházi földesúr és szolgái a középkorban. Budapest, 1907. 18–24. l. és W. VI. 22., IX. 213. l.) Tihanyban 20 ekeföldön 60 háznép, Dömösön 3 ekeföldön 10 család, a csatári monostor birtokain 2 ekeföldön 9, 1 ekeföldön 3, 4 ekeföldön 12, 2–2 ekeföldön 6–6 mansio volt. (Erdélyi: A tihanyi apátság kritikus oklevelei. Budapest, 1906. 29. l. Kn. M. I. 88. l. – Fejérpataky: A Gútkeled-biblia. Magyar könyvszemle. 1892/3. 14–18.l.)

[2] Lásd fentebb a XII. 4. táblázat.

[3] Kn. M. II. 145. l. között 1281-iki oklevél, a melyben egy 200 márkás lóról esik említés, hamis. (V. ö. Karácsonyi. Hamis okl. 30–31. l.) IV. Béla 1250-ben (F. IV/2. 93. l.) Terebes falut adta Ernei lovászmesternek egy néki a mohi csata után adott lóért. Ez azonban nem vételár, hanem jutalom volt a király életének megmentéséért.

[4] V. ö. a XIV. táblázat 4. jegyzetét.

[5] III. András 1291: XXI. t.-cz.: „Item decimas frugum secundum decreta sanctorum regum solvere teneantur, ita videlicet, quod quilibet nobilis sive saxo de numero nobilium, de quolibet arato unum fetonem pro decimis solvat, populi autem ipsorum nobilium et saxonum de singulis capeciis solvant unum pondus.” A szent királyok törvényére való hivatkozás bizonyítja, hogy ez országosan elfogadott szokás volt. Bizonyítják ezt egyébként más források is. 1261-ben az egri püspökség kiváltságait szabályozó oklevél is ennyire teszi a tizedet: „de quolibet aratro nobilium unum fertonem solvere teneantur.” F. IV/3. 42. l. – 1290-ben a szepesi jobbágyfiúk is egy fertót fizetnek egy ekeföld után tizedben. Kn. M. I. 273. l.

[6] Mindössze hat adásvételi esetet ismerek a XIII. századból, a hol – a terület megjelölésével – 10 ekeföldnél nagyobb (12, 15, 16, 18, 30 és 40 ekeföldes) birtokról van szó. V. ö. a IV. táblázatot.