Új irány a fejlődésben.

A tatárjárás. IV. Béla politikája. A honvédelem fejlesztése. Várak és telepitések. Erődített városok. Hivatásuk. IV. Béla mint a városok tulajdonképeni alapitója. Kiváltságolások. Telepitett városok. Várba telepítések. Királynéi városok. Anyajogok nincsenek. Fehérvár joga

A végzetes nemzeti katasztrófa, a mongolok pusztítása, nagy fordulatot hozott a magyar városok történetébe s fejlődésüket egészen más, új irányba terelte. A tatárvész rémes eredményei, az országnak szinte védelem nélkül az ellenség karjába hullása szomoru elégtételül szolgáltak a királynak s teljesen igazolták eddigi belpolitikájának helyességét, noha részben ez okozta a készületlenséget, elkeseredettséget szülve az előkelők körében; de nyilvánvalóvá tették egyúttal, hogy a várszerkezet rekonstrukcióját szükségtelen folytatni, ez a rendszer a kor követeléseinek nem felelt már meg. Béla király eddig is látta a várszerkezeti rendszer bomlásának fenyegető veszélyeit, de e bajt főkép gazdaságinak tartotta, s mivel hadügyi tekintetben még bizott a rendszer életrevalóságában, fenntartására mindent megtett, a bajon a várszerkezet erősítésével kivánt segíteni. A segítséget gazdasági szempontból tartá szükségesnek s ez vezette a városok alapításakor is. A tatárok bejövetelének közvetlen előzményei már megismertették vele a honvédelmi eszközök gyatraságát és az ingadozás, a mit e napokban tetteiben találunk, élénken visszatükrözi a lelki tusát, mely a királyban, ki annyira szeretett népét végveszedelem előtt látta, végbement. Ha a tatárjárásból nehány vesztett csatával és az ország részleges elpusztításával kerülünk ki, Béla úgy hiszem még túlzottabb eréllyel folytatta volna eddigi törekvését, de így az ország bukása tapasztalati úton vezette annak megismerésére, hogy a várszerkezeti rendszer immár idejét mult és fenn nem tartható szervezet, melynek bomlását a királynak siettetni kell. A gazdasági szempontból már bomladozásban levő szervezetnek egy tökéletes honvédelmi fiaskó adta meg a kegyelemdöfést. A tatárvész után a bomlás rohamosabban halad s megkezdődik az új társadalmi alakulás. A király politikája látszólag megváltozik, a várszerkezeti rendszer megújítása háttérbe szorul más honvédelmi és gazdasági törekvések mellett, s Béla, mint a nemzet egyik legnagyobb uralkodója, most lép a történelem előterébe. Célja most is az, a mi a tatárvész előtt: a királyi hatalom emelése és az ország gazdasági, valamint honvédelmi fejlesztése; hiányzik azonban e törekvés mellől mindaz, a mi előbbi politikáját némileg önző jellegűvé tette, vagyis a féltékenység a főnemesek túlhatalma ellen. Míg a vész előtt Béla munkálkodásában a királyi hatalom emelése tünik fel végcélként, s az uralom tisztára abszolut jellegű, addig ezután ez háttérbe szorul s kizárólag az ország erősítésére való törekvést ismerjük fel ténykedésében, és már nem hiányzanak a kormányzásból az alkotmányos vonások. A törekvés ugyanaz maradt, csupán annak elemei cseréltek helyet; a kapcsot, a mi a király előző s későbbi politikáját összefüzi, illusztrálja az, hogy Béla a királyi hatalom emelésére mindenkor a középosztály erősítését látta fontosnak, azért igyekszik a várszerkezeti népek felsőbb elemeinek kedvezni a királyi birtokok visszaszerzése által, az alsóbb osztályok, rabszolgák sorsa úgy sem sokat változott, ha magánosok keze alá kerültek; ezért erősíti később a köznemességet^[1] s ezért alapít és kiváltságol uralkodásának úgy első, mint második szakaszában városokat; a középosztályban látta az ellensúlyozó hatalmat a már emelkedő főúri hatalommal szemben. A tatárjárás után azonban a főurakat nem gyengítette birtokelvételekkel, sőt újabb adományokkal azokat várak építésére serkentette. A tatárjárás megmutatta, milyen hiba honvédelmi szempontból a főurak ellen vezetett akció.

A tatárjárás pusztításai tették Bélát az ország második alapítójává, s e működésében különösen a magyar hadügy fejlődése köszön sokat uralkodásának. A nagy honvédelmi katasztrófa a katonai ügyekre irányozta mindenkinek, elsősorban pedig a királynak tekintetét. A tatárok újabb visszatérésétől való félelem sürgőssé tette a munkát. A honvédelmi hiányokon főleg várak építése és külföldi települők befogadása által segítettek, s a városok fejlődésére ezeknek a szempontoknak figyelembe vétele átalakító hatással volt. A királyi népek közül a nagyobb szabadságú városi lakosok voltak legalkalmasabbak az új honvédelmi szervek alkotására; a föld népénél kulturális tekintetben magasabb fokon állván, a királynak pedig kiváltságolásuk miatt feltétlen hűségű emberei lévén, predesztinálva voltak e feladatra. A városok ettől fogva miben sem külömböznek az egykorú külföldi városoktól, épp oly nélkülözhetlenné lesz a köréjük vont fal, mint azoknál s ezáltal a honvédelemben fontos szerep vár rájuk. Gazdasági és főképen kereskedő városok helyébe katonai szerepre hivatott s e mellett – a külföldről bevándorló telepesek és az iparral foglalkozó népek fölvétele által erősbödő ipar következtében – gazdaságilag fejlettebb városi községek lépnek, melyek így a középkori város minden kellékének birtokában vannak, valódi «civitas»-ok, habár ez elnevezés megadásával a kiváltságlevelekben még fukarkodnak.

A városok ez átalakulás által jutottak tulajdonképen jelentősebb országos szerepre s lettek azzá, a mi IV. Béla szeme előtt már ifjabb király korában lebeghetett, kárpótlóivá a királyi hatalomnak, a feloszló várszerkezeti rendszerért, de nemcsak gazdasági, hanem honvédelmi tekintetben is. Úgy a városok új alakulására, mint a várszerkezeti rendszer bomlására, a mivel amaz szerves összefüggésben áll, a tatárjárás adta meg a döntő lökést s a király, ki e veszedelem tanulságait megértette és azokat helyesen felfogva, a következő fejlődésnek alapját megvetette, méltán tekinthető az egész új rendszer s így a városok alapítójának is. A mint fennebb kimutattuk, a városi fejlődés gazdasági alapja a XII. század végén III. Béla támogatása mellett vettetett meg, úgy azt is kimondhatjuk, hogy unokája és eszméinek örököse, IV. Béla, volt az, ki a városokat a történelemben őket megillető helyre juttatta, a helyes irányba fejlődést támogatta s kiváltságolással a további emelkedéshez a jogi alapot megadta. Mivel a tatárjárás adott impulzust a városok fejlődésének új irány felé fordítására, szükségtelen cáfolnunk azok véleményét, kik annak a városi fejlődésre tett korszakos hatását tagadják;^[2] s noha nem osztjuk azt a nézetet, mely a városok tartárjárás előtti létezését egyszerűen tagadja, mégis e felfogás egy kiváló képviselőjével, IV. Bélát kell «a polgári elem tulajdonképeni statorának» tartanunk,^[3] úgy tatárjárás előtti, mint azutáni működése alapján, mert ő vetette meg az alapot, melyen városaink a legújabb korig virágzottak s ő tette azokat igazi városokká középkori értelemben. Kiváltságok kibocsátásával, a mit már a tatárjárás előtt s mint herceg is megtett, a jogi városnak megteremtőjévé lett, körvonalazva ezekben a várost megillető kiváltságokat.

A tatárjárást követő időből igen sok városi kiváltságlevél maradt ránk Bélától, melyek legnagyobb részét az 1242 – 61-ig terjedő időben bocsátotta ki, a mely időtől kezdve már gyakrabban találkozunk István ifjabb király kiváltságleveleivel. E privilégiumokkal betetéződik a városok eddigi fejlődése s kifejezésre jut bennük az új, honvédelmi szempont.^[4] A város alapításnak több módját ismerjük meg ezekből, melyek egy részénél a kiváltságlevélben nem találunk kifejezett célzást a városok új rendeltetésére vonatkozólag. Igen gyakori a tatárjárás előtt kiadott oklevelek átirása, illetve azok elveszte esetén újnak kiállítása, a mi által gyakran oly községek jutottak városi privilégiumhoz, melyek köztudomás szerint élvezték e jogokat, de arról írásbeli biztosításnak eladdig birtokában nem voltak, vagyis e kiváltságlevél megszerzése által lettek csak jogilag városokká s a régebbi oklevél elpusztulása csak mese. Gyakori a kiemelkedőbb s már a városi léthez közel álló községek kiváltságolása a tatárvész előtt gyakorolt módon. Ezeknél a honvédelmi cél megvolt ugyan, de nem jutott kifejezésre; keletkezésüket tulajdonképen még az előzetes gazdasági fejlődésnek köszönhetik, a minek gyors betetőzését az új szempont csupán siettette. Kifejezettebben látszik már a honvédelmi cél a községekből minden átmenet nélkül városokká emelt helységek kiváltságolásánál, a mivel rendesen a lakosok valami szolgálatát jutalmazták. Erre legjellemzőbb példa Nyitra városi rangra emelése a tatárjáráskor tanusított önfeláldozó magatartás jutalmául.^[5] Így emelkedtek fel városi rangra Körmend és Komárom is, de az előbbinél telepítéssel kapcsolatos a várossá fejlődés.^[6] Ilyen hirtelen emelkedésben volt részük azoknak a falvaknak, melyek valamely város közelében lévén, annak fejlődésével hozzácsatoltattak s az illető város szabadságaiban egyszerre részesültek. Így kapcsolták Győrhöz a Szent Adalbert városrészt, Zágrábhoz Kobila helységet, Pozsonyhoz Széplakot és Sopronhoz Zuan falut.^[7] E csoportba tartozik még Felső-Kassa is^[8] és ide sorolhatók a bányavárosok, mint a hol a város a virágzó bányatelepekből emeltetett várossá.

Ezeken kivül találkozunk tisztán honvédelmi célból alapított városokkal, melyek telepítés útján keletkeztek. E városoknál ellentétben az eddigiekkel, hol már meglevő község kap jogokat, előbb a jogi megalapítás történik meg a kiváltság kibocsátása által és csak ezután, ennek alapján fejlődik ki gazdaságilag a város. Találkoztunk már a tatárjárás előtt is telepítés útján keletkezett városokkal Szlavóniában, de ezektől a honvédelmi szempontból alapítottakat az különbözteti meg, hogy ez utóbbiak többnyire valamely hegyen alapíttattak s a hegy erősséggé alakításával az új lakosokat bizták meg. Az ily módon alapított városok közt legnevezetesebb Zágráb,^[9] melyet nem messze a zágrábi püspöki várostól, a Grech-hegyen alapított Béta 1242-ben, továbbá a régi Pesttel szemközt – ennek lakói áttelepítésével alapított – Budavár, vagy mint e korban nevezik, Pestujvár, a mely 1245 körül alakult s erődítései befejeztetvén, tiz év mulva már a főtemplom építéséhez foghattak.^[10] Hasonló módon alapították Kőröst, Nagy-Komárt s más városokat.^[11] Ugyanez időben és hasonló célból több váraljai várost a várba telepítettek át, így Fehérvár és Esztergom lakósait közvetlenül a tatárjárás után felköltöztették a várba, de ez utóbbiak nehány év mulva – az érsekkel folytatott viszálykodások miatt – régi helyükre visszatértek^[12]. Később V. István Győr község lakóit telepíti át a várba városi rangra emeléssel kapcsolatban^[13]. A kiváltsággal községből várossá emelt helyeknél is számítanak újabb településekre, mint a privilégiumok ama pontjából kitűnik, mely azt «ott lakó és oda jövendő hospesek» részére adottnak mondja s más efféle kifejezésekből. A telepítést nagyon egyszerűen hajtották végre; a király kiadta a kiváltságlevelet s erre mindenfelől tódultak oda az emberek ottlakásra. Volt más módja is a telepítésnek, mely azonban nálunk igen ritkán fordul elő, mikor egy megbizott ember vezetése alatt gyűlnek össze sokan s telepszenek le egy meghatározott helyre. Ily módon telepedhettek le Perina polgárai a «defensor» vezetése alatt^[14] 1225-ben. Hasonló még Torockó telepítése, melynek lakói egy helyről, az osztrák Eisenwürzel-ből jöttek Erdélybe.^[15]

A városok további fejlődése nem tartozik e fejezet körébe s itt csak annyit kivánok megjegyezni, hogy már a XIII. század közepén kiválik e királyi városok közül nehány, melyek a többihez teljesen hasonló jogi helyzetben a királyné alá rendeltettek s mintegy ennek vagyonához tartozónak vétettek. Ilyen volt Verőce, mely 1248-ban Mária királynétól kap szabadságot és ilyenekről szól IV. Orbán pápa egy István ifjabb királyhoz intézett levelében.^[16] Ezek már e korban mint állandó királynéi javak szerepelnek, úgy hogy egy Verőce és Lipováról szóló és 1283-ban az anyakirálynétól kiadott oklevelet a fiatal királyné is megerősít,^[17] sőt már az 1267-diki országos szabadságlevél is ismeri e királynéi városokat.^[18]

Már e fejezet élén kiemeltük, hogy hazai városaink jogai az Árpádkorban nem álltak filiációs viszonyban a külföldi városokéval. Elsősorban a fokozatos fejlődésű városokról szólunk, melyek lakossága különböző elemekből olvadt össze s bár nagyrészük külföldről való, nem egy helyről és egy időben költöztek új lakóhelyükre, úgy hogy éppen legkorábban fejlődő városainknál semmiféle kapcsolat sem volt lakosságuknak régi és új hazájabeli joga között. A külföldi hatás általánosságban megvolt, de egyes városok jogszokásainak átvételéig nem terjedt s nem is terjedhetett a vegyes származású lakosság mellett. Legfeljebb annál a nehány városnál lehetne erről szó, melyek lakói egyszerre és egy helyről telepedtek hazánkba, de csak Torockó polgárairól van adatunk arra nézve, hogy régi lakhelyük, Eisenwürzel osztrák város jogaival éltek,^[19] más városról ezt kimutatni nem tudjuk, még a Milanóból ideköltözött polgárságú Nagyolaszról sem – források hiányában. A városi kiváltságlevelekben érezhető ugyan a külföldi hatás, de önálló gazdasági fejlődés betetőzései lévén, individuális hazai jellegüket mindjárt felismerhetjük. Kevésbbé részletesek, kezdetlegesebbek a külföldi XIII. századbeli okleveleknél,^[20] de azoktól semmiesetre sem szolgailag függők, hanem a hazai viszonyok következtében különbözők.

A tatárjárás után keletkezett városoknál, melyek privilégiumát gazdasági fejlődés nem előzi meg, szintén nem találunk külföldi jogból származó jogokat, a mi annak tulajdonítható, hogy ekkor már voltak kifejlett városaink, melyek jogát az ujonnan alapítottak átvehették. A szerint már most, hogy mely város jogára történik hivatkozás, megkülönböztethetünk egyes csoportokat,^[21] de tényleges filiális viszonyról beszélni e városok közt még korai volna. A gyakorlat ingadozó, sőt az is előfordul, hogy valamely város kiváltságában több más városra történik hivatkozás.^[22] Leggyakrabban Fehérvár és Buda említtetnek az új kiváltságolásnál^[23] s mondhatjuk, hogy az Árpádkorban a magyar városok egy jogcsaládba tartoznak, melynek fejeként a fehérvári jog szerepel. Némi kapocs mutatható már ekkor ki a bányavárosok és a szlavon városok közt, előbbiek már Selmecbánya, utóbbiak Perina joga körül csoportosulnak.^[24] Még ha lett volna is ily filiális viszony, azt megállapítani nem igen tudnánk, nem ismervén e korból a selmecbányain kivül egy statutumot sem, holott éppen ezek alapján lehet azt világosan kimutatni.

[1] 1267-iki Szabadságlevél. Kovachich J. N. Sylloge decretorum comitialium incl. regni Hungariae. Pesthini, 1818. 11. l.

[2] Szalay J. Városaink a XIII. században. Budapest, 1878. 17., 18. l.

[3] Hajnik I. Magyar alkotmány és jogtörténeti I. Pest, Pest, 1872. 223. l.

[4] Új kiváltságot, részben régi kiváltságaik megujítását nyerik: 1242. Zágráb, Szamobor, Perina. (Endl. 451., 456. W. XII. 689. l.) 1243. Olaszi. (F. IV/I. 278. l.) 1244. Valkó, Korpona, Zólyom, Körmend. (F. IV/I. 315., 329., 332: H. O. VI. 42. l.) 1247. Beregszász. 1248. Verőce. 1249. Szina. (Endl. 471. W. II. 202. VII. 281. l.) 1251. És 1253. Körös. Endl. 479. F. IV/2. 172. l.), meg Vágujhely, Bars. (F. IV/2. 174. W. 352. l.) Dobronya és Bábaszék. (Endl. 489. 1.) 1255 előtt Budavár. (F. IV/2. 320. l.) 1255. Besztercebánya. 1257. Jasztrebarszka. 1258. Nyitra. 1260. Német-Lipcse. 1261. Trencsén. (Endl. 489., 496., 498. F. IV/3. 9. és H. O. VI. 108. l.) 1263. Komár. 1264. Berény (Endl. 503., 505.) 1265. Liptó-Hibe. 1266. Zágráb. 1267. N.-Szombat. 1269. Kézsmárk. (W. VIII. 126. Endl. 507. F. IV/3. 393. Endl., 517. l.) Tőle kaptak még kiváltságlevelet: Sopron, Gölnicbánya, Dézsakna, Szeged, mint későbbi oklevelekből kitünik, (Endl.545. F. V/3. 125. W. V. 20. l. és Varga F. Szeged város története. I. Szeged, 1877., 252. l.) és Selmecbánya jogkönyvét is ő erősíté meg. (W. III. 206. l.)

[5] Endl. 498. l.

[6] H. O. VI. 42. l. és Kn. M. I. 520. l.

[7] Endl. 526. W. XII. B7. IV. 309. és V. 170. l. H. O. II. 21., 24. és F. VI/2. 122. l.

[8] F. IV/3. 49. l.

[9] Endl. 451. l.

[10] F. IV/2. 320. l.

[11] Endl. 479. 503. l.

[12] Fehérvárról ld.: Theiner A. Vetem monumenta historica Hungariam sacram illustrantia I. Romae, 1859., 208. l. Esztergomról meg Kn. M. I. 375. l.

[13] Endl. 526. l.

[14] W. XI. 182. l. V. ö. Szalay J. Városaink a XIII. században. Bp. 1878. 19. l.

[15] Endl. 627. l.

[16] W. II. 202. és Theiner A. Vetera monumenta Hungariam sacram illustrantia. Romae, 1859. I. 275. l. Ez utóbbiban négy királynéi helyről van szó: Radnáról, Szőlősről, Besztercéről és Királyiról(?).

[17] Tk., Ep. I. 210., 214. l.

[18] Kovachich J. N. Sylloge decretorum comitialium incl. regni Hungariae. Pesthini, 1818. 12. l.

[19] Endl. 627. l.

[20] V. ö. Gaupp E Th. Deutsche Stadtrechte d. Mittelalters. Breslau, 1851. és Keutgen F. Urkunden zur städtischen Verfassungsgeschichte. Berlin, 1899. művekben közölt német városjogokkal.

[21] Így lesz Wenzel G. Magyarország városai és városjogai. Bp. 1877. 43–44. l.

[22] Német-Lipcse és Liptó-Hibe privilégiumai Korpona Buda és Selmecbányáéra hivatkoznak (F. IV/3. 9. és W. VIII. 126.), Dézsváré Dézsakna, Szatmár és Nagyszőlősére (W. XI. 285. l.), Tordáé Dézsakna, Kolozsvár és Székére, Dézsaknáé meg Buda, Esztergom és Szatmáréra. (Endl. 621. és W. V. 20. l.)

[23] Fehérvár: Endl. 444., 498., 505., 526., 545., 551. l. Buda: F. IV/3. 9. W. III. 38. és V. 20. l.

[24] Selmecre hivatkozik Besztercebánya és Hibe (Endl. 489. és W. VIII. 126. l.), Perinára Szamobor és Jasztrebarszka, ez utóbbira Szentambrus kiváltságlevele. (Endl. 456., 496., 519. l.