Ipar. Bányászat.

Élelmiszer ipar. Halászat, vadászat. Ruházati ipar. Építész ipar. Hajósok. Bányászat: nemes érc, vas, só

Az Árpádkor iparosai főképen a királyi udvarnokok s részben a várnépek voltak. Ezek készítették a földműveléshez, ruházathoz, élelemhez szükséges iparcikkeket s a főuri udvarok fényüzéri cikkeit. A városok alakulásakor a különben is inkább földművelő osztályokból alakult polgárság körében nagyobbszerű iparművelés nem volt. Lassanként azonban, mikor az udvarnokok, e paraszt-iparosok osztálya, akár magasabb osztályokba jutva, akár egyes birtokosoknak eladományozva s így mindinkább sülyedve eredeti rendeltetésétől eltért, inkább csak földműveléssel kezdett foglalkozni, az iparcikkek készítése a városi polgárságra hárult; kifejlett iparososztálylyal azonban még az Árpádok korában nem találkozunk varosainkban. Adatok hiánya miatt csak az egyes iparágak felemlítésére szorítkozunk; az iparosok szervezetének s egyes iparágak művelési módjának képét adni pedig még csak meg sem kisérelhetjük semmiféle forrásunk sem emlékezvén meg erről.

Elsősorban az élelmiszer iparról kell szólnunk, mint a mely szükségszerűleg kifejlődött mindenütt, a hol emberek laktak. A malomipar természetesen az egész országban elterjed lévén, polgárok kezén is gyakran találunk malmokat. Nagy-Szőlősön a privilégium is kiemeli, hogy malmokat készíthetnek a polgárok,^[1] s tudunk ilyenekről zágrábi, füzitői s barsi polgárok birtokában.^[2] Molnárokkal, zúzókkal találkozunk Jászón, s említi őket az esztergomi vásárvámszabály.^[3] Ugyanitt találkozunk sütőkkel is. Mészárosokról szó van ugyancsak ottan s említtetnek Esztergom más okleveleiben is.^[4] Vendéglősről, fogadósról is megemlékezik egy forrásunk.^[5]

Az élelmiszer ipar mellett említem meg a halászatot s vadászatot, habár tulajdonképen ez ősfoglalkozások nem is tartoznak ide. Városaink polgárai gyakran foglalkoztak halászattal és vadászattal a közelfekvő vizeken s erdőkben, a mire a kiváltságlevelekben nyertek rendszerint engedelmet.^[6] Pozsonyban úgylátszik udvarnok halászok vétettek fel a polgárok közé, a kik teljes jogot élveztek, de a fogott halmennyiség egyharmadát a várispánnak kellett beszolgáltatniok.^[7] A vásárokra szekérszámra hordták a halat, mint a vámszabályok tanusítják. Mindössze egy adatunk van arra, hogy a polgároknak a halászatot és vadászatot megtiltották, ezt Besztercebánya privilégiumában találjuk;^[8] itt is valószinüleg egy előbb adott jogot nem akartak megsérteni, azért mondták ki e tilalmat.

Ruhaiparosok közül voltak a városokban kallósok, takácsok, tímárok, szűcsök, szabók, cipészek, vargák, kalaposok és keztyűsök, akikről biztos tudomásunk van.^[9]

Építőmesteremberek közül feltétlenül szükséges volt a kőműveseknek és ácsoknak jelenléte, de előbbiekről okleveleinkben nincs adat, pedig hogy nagyobb kőházak voltak városainkban, arról biztos tudomásunk van. Ácsokról tudunk Jászón és Esztergomban is.^[10] Az építőanyag beszerzési módjára nézve felvilágosítást adnak a privilégiumok, melyek megengedik a polgároknak, hogy a körülöttük levő hegyekben s erdőkben követ törjenek és fát vágjanak,^[11] Győr a Dunaszigetet kapja, hogy karójuk s veszszejük legyen építésre.^[12]

Egyéb iparosok közül csupán az aranyművesek, vagyis inkább pénzverők említtetnek Esztergomban, a kik az új pénz verése idején Budán laktak családostól, s ott a pénzverő műhelyben dolgoztak.^[13]

Az iparosok közé számíthatók még, – habár inkább pereskedéssel foglalkoztak – a hajósok, kikről Pozsonyban és Pesten esik szó s a kikről egyedül maradt fenn valami céhbeli szervezetnek nyoma, még pedig a pesti a fenői hajósokról.^[14] Valószinű, hogy voltak más iparosok is városainkban, de ezekre legfeljebb a következő korbeli állapotokból nyerhetnénk felvilágosítást, a mire e dolgozat kerete nem nyujt elég teret.

Nevezetes fejlődésnek indult már az Árpád-korban a városi bányászat. A nemes ércekben oly gazdag felsőmagyarországi s a sót vágó erdélyi városok részben már e korban megalakultak, részben pedig alapjuk vettetett meg. A bányaművelésnek, – mint Wenzel mondja – három módja volt az Árpád-korban, úgymint egyes földesurak által királyi jogosítványok alapján, továbbá királyi vagy földesúri bányatelepek s végre királyi bányavárosok által műveltettek.^[15] A nevezetes eredményű telepek azután szintén városokká emelkedtek. A későbbi alsómagyarországi hét bányaváros közül még csak Selmec- és Besztercebányának, s talán Bakabányának,^[16] a felsőmagyarországiak közül pedig Gölniczbányának s Jászónak volt városi szervezete. Ezeken kivül bányaváros volt még ez időben Német-Lipcse, Korpona és Zólyom^[17] is. E bányavárosok polgársága teljesen idegen volt, még pedig német s éppen ezért még leginkább ezeket lehetne valamikép a német városokkal kapcsolatba hozni, különösen az iglaui és selmeci jogkönyvek egyezései alapján.

E bányavárosok bányaszabályaiból alig tudunk meg valamit a kiváltságlevelekből, melyekben többnyire csak az van, hogy szabadon kereshetnek mindenféle ércet. A keresés alatt értették a bányászatot s az aranymosást is, mint Lipcse privilégiumából kitűnik, mely szerint szabadon kereshetnek ércet az erdőkben s vizekben.^[18] A királynak a bányászok bizonyos részt szolgáltattak be, az aranyból tizedet s más érczből nyolcadot adtak a kamarának.^[19]

E bányavárosokban a városi hatóság mellett külön bányahatóság is volt. A biró és tanács kijelölt egy esküdtet bányamesternek (Bergmeister), a ki a királyi kamarától kapta fizetését, s ez alá tartoztak a bányaügyek. A bányaműveket a város adta el, – jobban mondva bérbe, – a polgároknak, a kik erről a város pecsétjével ellátott bizonyítványt kaptak. Az aknák helyét kimérték s szabályok voltak arra, hogy az értől, a melyben dolgoztak, mennyire volt szabad távolodniok a fúrással. Az új érceret találó csak akkor lépett annak birtokába, ha a városi s bányahatóságnak bejelentette a leletet s három ezüst márkát lefizetett. A már művelt, de parlagon talált tárnát, hat hétig hirdetés utján hiva fel tulajdonosát, a jelentkezőnek átadták, ha azonban ekkor sem jelentkezett senki, a hetedik héten más kapta művelésre.^[20] Azokat a bányászokat, kik a bányamester s két esküdt által hitelesen lepecsételt határkő ellenére másnak birtokába törtek furásaikkal, fej- és vagyonvesztésre itélték.^[21] Ha a bányászok furás közben más, – akár világi, akár egyházi úr, – földjére jutva ott sátrat, kunyhót emeltek, azért bért nem fizettek. A mely birtokos földjén bányát találtak, úrbérül kapta a termés harmadát.^[22] A többi bányaszabályokra, melyek a bányaművelés módjaira s a bányászat közben előforduló esetekre vonatkoznak, nem térhetünk ki.

E városok, melyekről szóltam, arany s ezüst bányászatot űztek, volt azonban egy vasbányászattal foglalkozó városunk is, ez Torockó, a melynek Ausztriából jött lakói közt – úgy látszik – már ekkor céhrendszer állott fenn mesterekkel, bányászokkal, vaskovácsokkal, öntőkkel s szénégetőkkel.^[23]

Erdélynek már ezidőben híres volt sóbányászata; ezzel foglalkoztak Dézsakna, Dézsvár s Tordaakna lakósai. A sóbányászat állami monopólium volt, s így e polgárok fizetésért vágták a sót, s a sóügy a kamara alá tartozván, némileg a kamaraispán alá rendelvék. A fizetés a vágott sómennyiség szerint történt, 100 só után a dézsaknaiak 4 pondust,^[24] a vivők pedig kettőt kaptak. Ezenfelül évente bizonyos ideig szabadon vághattak sót, s az ez idő alatt vágottat eladhatták. A vágási engedelem évi hat-nyolc napra szólt.^[25]

A bányászat hazánkban igen jövedelmező foglalkozás volt s így nagy örömmel jöttek ide a külföldi bányászok, kik odahaza – a valószínűleg már munkásokkal zsúfolt bányákban – kevesebb jövedelemre tehettek szert, s itt új hazájukban felvirágoztatták a bányászatot; a bányavárosok és telepek, – habár a nemzet legkevésbbé hozzáforrott, legidegenebb részei voltak, – a királyi kamara legjövedelmezőbb forrásai közé tartozván az országnak hasznos és nélkülözhetetlen részeivé váltak.

[1] W. VIII. 31. l.

[2] Tk. Ep. I. 121. W. III. 38. és Kn. C. D. II. 102. l.

[3] Endl 462. I. Kn. M. II. 236. l.

[4] Kn. M. II. 311. és 354. l.

[5] Kn. M. II. 96. l.

[6] Például Gölnic, Hibe, Szőlős privilégiumában. F. V/3. 345. W. VIII. 31. és 126. l.

[7] Endl. 623. l.

[8] Endl. 489. l.

[9] Kn. M. II. 96., 236., 254. l. Endl. 462. l.

[10] Endl. 462. és Kn. M. II. 236., 242. l.

[11] F. IV I. 329., 332. IV/2. 228. és IV/3. 393. l.

[12] Endl. 526. l.

[13] Kn. 11. II. 249., 380. és Endl. 493. l.

[14] Endl. 623. F. IV/3. 479. VI/2. 97. és Km. M. II. 196. l.

[15] Wenzel G. Magyarország bányászatának kritikai története. Bpest, 1880. 25. l.

[16] Ennek kiváltságlevele csak I. Ferdinánd nem is szószerinti átirásában maradt fenn, s hitelességéhez szó fér. F. VII/5. 425. l.

[17] V. ö. Vajda Gy. Városaink befolyása a közműveltségre. 1000 – 1301. Bpest, 1878. 24. l.

[18] F. IV/3. 9. l.

[19] Endl. 489. l.

[20] Selmeci bj. 1–4. §§.

[21] U. ott. 12. §.

[22] U. ott. 16. §.

[23] Endl. 627. l.

[24] Mai pénzben körülbelül 4 korona.

[25] Zimm. 65. és 84. Endl. 621. l.