Kereskedelem.

Vásártartás. Országos vásár. Árumegállitás. Forgalom. Vámmentesség. Vámtulajdonosokkal való küzdelmek. Árucikkek. Vásári biráskodás

A városi ipar, mint láttuk, az Árpád-korban még csak csiráiban élt; fejlettebb állapotban volt már a kereskedelem, a mi nélkül különben város nem is képzelhető. Városi szabadság vásártartás nélkül nincs és csaknem kivétel nélkül tartalmazzák ennek jogát a kiváltságlevelek; s a melyekben ez nem is foglaltatik, nem azt jelenti, mintha e joguk nem lett volna meg, inkább részben azt, hogy e gyakorolt s magától értetődő jogot nem tartották szükségesnek kiemelni, részben pedig – a bányavárosoknál – talán azért nem említették fel, mert ezeknél a bányaipar mellett a kereskedelem s így a vásár is alárendeltebb jelentőségű. Ezt bizonyítja Torockó privilégiuma is, mely kiemeli, hogy az ottani vásár főképen csak élelmiszervásár volt.^[1]

A vásárengedélyt rendesen a hét valamely napjára adták, tehát hetivásárok tartattak a városokban. Vannak oly kiváltságlevelek is, melyek heti- és napivásárról beszélnek;^[2] ezeket a mindennapos piacokat mindenütt tartották, de ezeknek csak olyan lehetett a jellege, mint a mai napipiacnak, csak a legszükségesebb konyhacikkek árusítására terjedt ki, s ezekre nem is vonatkozott a szabadvásár elnevezés, a mit a hetivásárnál^[3] kiemeltek, sem a vámmentesség az ide készülő kereskedőkre. Sopron privilégiuma keddre adja a vásárt, s kimondja, hogy a várispán «ezen a napon» nem szedhet tributumot az országbeliektől^[4]. A tulajdonképeni vásár tehát a hetivásár volt, napi piac minden községben lehetett. Forgalmasabb helyeken a hét több napján is tartottak hetivásárt, igy Zágrábban hétfőn és csütörtökön;^[5] s van egy adatunk, mely szerint az esztergom-alvárosiak bármely napon s órában mehetnek árulni az esztergomi vasárra,^[6] ebből az következtethető, hogy az esztergomi hetivásár kevés volt a nagy forgalomra, s a napivásár ennek magaslatára emelkedett. Hasonló helyzet lehetett Budán is, hol azonban a vámszabály mégis megkülönbözteti a heti vásárt s a napit,^[7] Esztergomból azonban semmi ilyen megkülönböztető adatunk nincs.

Országos vásárt az Árpád-korban csak Zágrábban,^[8] s – az utolsó évtizedekben – Budán találunk, mely utóbbinak engedélyezése nagy viszályokra s perekre szolgáltatott anyagot.^[9] Az országos vásárok két hétig tartottak, Budán a Kisasszony napját követő vasárnap, Zágrábban pedig Márk nap előtt s után egy-egy hétig. Hogy másutt is lett volna országos vásár, mint Szalay Székesfehérvárról és Sopronról említi,^[10] arra nincs semmi pozitív adatunk.

Városaink közül ezidőben csupán Győrnek volt árumegállítási joga,^[11] habár Esztergomban és Budán is megvolt a törekvés ennek megszerzésére. E jog Győrnek különösen a bécsi városi privilégiumok Magyarország ellen irányuló hasonló szigorú pontjaira mintegy válaszul adatott,^[12] s ehhez hasonló okai lehettek a pozsonyi hajósok azon joga adományozásának, hogy az árukat onnét csak az ő hajóik szállíthatták tovább.^[13] Ez intézkedések által a bécsiek szabad kereskedése erősen megszoríttatott hazánk területén. A vásári forgalom javára hozott megszorítással, hogy bizonyos kerületben a város körül nem tartható vásár, nálunk csakis Gölnicbánya kiváltságleveleiben találkozunk,^[14] s itt is csak a környék kisebb falvaira vonatkozik e rendelkezés. Ezzel szemben azt látjuk, hogy Esztergom mellett az érseki Alvárosban is tartottak vásárt és itt a nagy forgalom nagyon is megokolttá tette ezt,^[15] Gölnicbánya e joga arra mutat, hogy a vásár forgalma csekély lehetett, s ha a szomszéd falvak onnét elvonódtak volna, az veszélyeztette volna a vásár jelentőségét.

A vásárok forgalma még nem érte el azt a fokot, melyen a következő században állt. Kassa, Brassó s más – az Anjou-korban már nevezetes – kereskedelmi helyek fontossága e korban még sokkal csekélyebb. Nevezetes külföldi forgalma volt azonban már ekkor a dunamenti városoknak s elsősorban Győrnek. Esztergomnak és Budának s némileg már Pozsonynak is, a hol azonban a város és a forgalom kifejlődését is megakasztották egyidőre a cseh háboruk. Eljöttek e helyekre osztrák, bajor, szász, francia, cseh, lengyel, orosz s olasz kereskedők; egyes városok közül Bécs, Regensburg és Velence említtetnek, mint melyek polgárai gyakrabban megfordultak itt áruikkal.^[16] Valószinüleg sok olasz és dalmata kereskedő járt Zágrábban s a többi szlavón helyeken. De nemcsak a főbb forgalmi pontokon fordultak meg külföldiek, hanem más városainkban is, így Körmenden és Pozsonyban.^[17] Ezenkívül élénk kereskedelmi összeköttetésben voltak az ország egyes vidékei s városai. Budán és Esztergomban különösen a dunántúli s szlavón vidékek kereskedői jártak, így említik Zalát, Somogyot és a Szerémséget, a városok közül Nagy-Olaszit, Enget, Zimonyt és Szalánkeményt,^[18] melyek lakói a Balkán kereskedését is közvetítették.

A forgalomnak nagy akadálya volt az országhatáron és az országban fennálló sok vám, rév- és vásárvám, a mik a király tulajdonát és egyik fő jövedelmi forrását képezték; III. Béla idejében 30,000 márka jövedelme volt ezekből a királynak.^[19] Később ezek egy részének a jövedelmét a királyok elajándékozták, különösen az egyháznak, de szaporították is a vámhelyeket egyesek birtokain. A fizetendő összegek, igy lehetetlenné tették volna a kereskedést a foglalkozásszerűleg kereskedőknek, s ezért lépett a vásártartás joga mellé a városi kiváltságlevelekben a polgárok áruinak általános vagy részleges vámmentessége, a minek célja a kereskedelem könnyítése volt.

A vámmentességet többnyire általánosságban adták; «az országban sehol sem fizetnek tributumot», így foglaltatik e jog a legtöbb kiváltságlevélben. Korponáé s Varasdé is így közli ezt, de ezek kiemelik, hogy a végeken fizetniök kell, Fehérvárnak – késői átiratban fennmaradt – 1237-diki oklevele szerint még ez alól is mentesek polgárai.^[20] Más okleveleink csak részleges mentességet adnak a városoknak. Az erdélyi városok általában csak Erdélyre kaptak mentességet; Sátoralja-Ujhely hét vármegyére, Vasvár s Körmend kettőre, Szatmár-Németi csak Szatmár, Szebelléb pedig Hontmegyére kapta a vámmentességet.^[21] Varasd, Német-Lipcse és Zágrábnál kiemelték, hogy harmincadot sem kell fizetnünk.^[22] Egyes helyeken az illető város melletti réven szabadon kelhettek át, így a szatmár-németiek a Szamoson, az alvinciek a Maroson és a szőlősiek a Tiszán.^[23] A felmentés említett esetekben csak a vámokra vonatkozott s nem a vásárpénzre is, a mit mindenki egyaránt fizetett s ez alól legfeljebb a helybeli lakósok mentettek fel, így Barson, Hibén s Szatmáron az odavaló polgárok, Esztergomban pedig az alvárosiak sem fizettek terményeik után.^[24] Nehány város vásárán még ettől is felmentik az odajövő kereskedőket.^[25] Vásárvámmentesnek mondja a privilégium a budai országos vásárt is, de hogy ez nem volt a valóságban meg, mutatja az a három oklevél, melyek szerint e vásárpénz a szigeti apácáké.^[26] Külföldiek soha sem mentettek fel a vámfizetés alól, de több példánk van arra, hogy ők ez alól szerettek volna csalárd módon kibujni.^[27]

Nem szabad azt gondolnunk, hogy a vámmentességek által a polgárok egyszerre felmentettek e tehertől. Egyrészt e kiváltságok ellenére is gyakran követelték a vámot, mint több fenmaradt intésből kitűnik, melyek egyikében Pozsony, négyben pedig Sopron vámmentességére figyelmezteti a király vámszedőit büntetés terhe alatt;^[28] másrészt ez az adományozott mentesség korántsem oly általános, mint a privilégiumok szavaiból kitünnék, sőt még az Anjoukorban sem voltak a polgárok teljesen mentesek a vámfizetés alól.^[29] Kisebb vámoknál csak betartották e szabályt, de az előkelőbb vámhelyeken – így Esztergomban s Budán – egyaránt követelték a vámot kül- és belföldi kereskedőktől. Igy Budán fizettek a nagyolaszi és engi kereskedők is^[30] s egy oklevél mondja, hogy a budai vámnál a polgárok ne hozhassák fel minden vám alól történt felmentésüket,^[31] s különösen említik a soproniakat, pedig mily nagy szavakkal adták nekik a vámmentességet az említett oklevelek.

A városok vámja és vásárpénze a királyt vagy földesurat^[32] illette, kik azonban ezt részben vagy egészben el is ajándékozták a mi azután nagyobb városainkban örökös harcok kútfeje lett a vámtulajdonos egyházak és a polgárság közt. A zágrábi vásárpénzt a káptalan kapta, eleinte kétharmad részben, utóbb egészen, a komáromit a bakonybéli monostor, a szamoborit pedig az ottani ciszterci zárda.^[33] A pesti és budai vásárvám a nyúlszigeti apácáké volt,^[34] a só és borvám pedig valamint a hajóbér is a budai káptalané;^[35] s mindkettő miatt nagy perek folytak, mert a polgárság gyakran megtagadta a fizetést s megakadályozta a vámszedők működését.^[36] Nehéz küzdelmeket vívtak az esztergomi vám felett a tulajdonos káptalan és a polgárság; itt már-már valósággal harcra került a dolog s a káptalan követelése már egész vagyon – 1000 márkányi – volt.^[37] Az esztergomi vám miatt még a budaiak is az érsek interdiktuma alá kerültek, mert ki engedték szállni az azt meg nem fizetett külföldi kereskedőket.^[38] Kevesebb baj volt a kisebb városokban a vámmal s különösen ott, a hol a vám tulajdonosa királyi adomány következtében maga a város volt. Ilyen volt Beszterce, melyé a vám kétharmada és Kőrös, melyé egyharmada volt; Perinán és Füzitőn is a vám egyharmada volt, de nem a városé, hanem a biróé.^[39]

A kereskedés a szükségletnek megfelelőlelt kiterjedt mindenféle fajta árúra s a következőkben főként az esztergomi és pesti vásárvámszabályok alapján igyekezem azoknak sorát adni.^[40]

Állatok közül ló, szarvasmarha, disznó és birka került vásárra; baromfiról nincs említés téve, de szekér és hajószámra árulták a külömböző halakat, vizát, csukát s más fajokat.

Élelmiszerek közül nagy mennyiségű gabonát, buzát, rozsot s árpát hoztak hajókkal a vásárra. A molnárok árultak lisztet s a sütők kenyeret és süteményt. Sok mészáros kereskedett a vásárokon, de csak marhahust említenek forrásaink; valószínű, hogy a juhot, disznót otthon ölték s húsa nem is igen került vásárra. Külömböző főzelékek közül babot, korsót, répát árultak,^[41] továbbá gyümölcsöt. Állati termékek közül hoztak a vásárra tojást, sajtot és mézet. Nagy mennyiségű sót adtak el. Sört és bort is árultak, utóbbinál az esztergomi vámszabály külömbséget tesz szerémségi, somogyi és Pestről hozott borok közt. Állati élelmek közül említés van zabról és szénáról.

Ruhaanyagok közül szekérrel hozták s árulták az ökör, kecske, bárány, nyúl és mókusbőrt, ezenkívül Oroszországból hoztak prémeket s ezeket drága bőröknek nevezik. Külömböző fajtájú posztókat, bibort és más színűt, szűrposztót, gyapjúszövetet, barchetet, lenvásznat, patyolatot végszámra és felvágva árultak.^[42] Kész ruhaneműek is kerültek a vásárra, új és régi öltözetek, kalapok, keztyűk, saruk, lábbeliek.

Árultak nyerstermékeket is – vasat, rezet, ólmot, fát, – továbbá viaszt. A fazekasok hoztak különféle edényeket s adtak el fegyvereket s ékszert is. E nagyobb árukon kívül szatócsok, kalmárok árulták a kisebbeket.

Az Árpádkor vége felé, 1288-ban az esztergomi vásáron még keresett árucikk volt az ember is – férfi és nő – a rabszolgakereskedés még nem multa divatját.

E sokféle áruval kereskedő, a világ minden részéből összegyült népség közt sok viszály és kihágás fordult elő, a miknek elintézése nagyobb forgalmú helyeken, a minő például Esztergom volt, nem kis dolog lehetett. Ez a feladat a városi hatóságra hárult; a biró itélete alá tartozott minden a vásáron felmerült ügy, kinek az esküdtek segédkeztek az elintézésben. Ezeknek volt kötelessége minden eladásra, a mértékekre felügyelni s a kihágásokat megtorolni. A vásári kihágások szigorúan büntettettek, a hamis mértékkel mérő 1 márkát, másodízben kettőt fizetett, de harmadszorra már kezét vesztette. E büntetés pénzeket a biró és esküdtek kapták, a mi biztosította a lelkiismeretes ellenőrzést.^[43]

[1] Endl. 627. l.

[2] Endl. 451. Kn. M. I. 328. l.

[3] Például: Endl. 462., 498., 517. W. V. 91. VIII. 5., 31., 126. l.

[4] Endl. 545. l.

[5] Endl. 451. és 507. l.

[6] Kn. M. II. 271. l.

[7] Endl. 466. és 493. l.

[8] Tk. Civ. I. 26. és 45. l.

[9] Endl. 602. W. IX. 454., 522. X. 199. l.

[10] Szalay J. Városaink a XIII-ik században. Budapest, 1878 142. l.

[11] Endl. 526.

[12] Tomaschek J. A Die Rechte u. Freiheiten der Stadt Wien. I. Wien, 1877. 13., 29. l. Ld. erről: Salamon F. Budapest története, Bpest, 1885. II. 421., 425. l.

[13] F. VI/2 97. l.

[14] F. V/2. 345. V/3. 125., 490. l.

[15] Kn. M. I. 328. l.

[16] Legtöbb adat az esztergomi vámszabályból van. Kn. M. II. 228., 236. l.

[17] H. O. VI. 42. és Endl. 623. l.

[18] W. IX. 453. X. 413. l.

[19] Marczali H. Enchiridion fontium hist. Hungarorum. Bpest. 1901. 129. 1. 30,000 Márka = kb. 1 és fél millió korona, mai értékben talán 9 millió korona.

[20] F. IV/1. 329. és Endl. 405. l. F. IV/1. 73. l.

[21] W. V. 20. Zimm. 65., 84. Jakab. I. 31. 1. W. VIII. 5. l. Endl. 551. H. 0. VI. 42. l. Endl. 426. és Kn. M. I. 298. l.

[22] Endl. 405. F. IV/3. 9. és 396. l.

[23] Endl. 426. Zimm. 77. és W. VIII. 31. l.

[24] W. VIII. 103., 126. Endl. 505. 1. Kn. M. II. 271. l.

[25] Endl. 498., 551., 621. és W. VIII 31. l.

[26] Endl. 602. W. X. 5., 6. és 199. l.

[27] Kn. M. II. 175. 228. és 252. l.

[28] F. VI/1. 122. VI/2. 299. H. 0. II. 24. VIII. 218. és W. V. 172. l.

[29] Illés J. Az anjoukori társadalom és adózás. Bpest, 1900. 66 – 67. l.

[30] W. X. 413. l.

[31] H. O. VIII. 418. l.

[32] Füzitőn. W. III. 38. l.

[33] Tk. Ep. I. 209. 228. Kn. M. II. 214. l.

[34] Kn. M. II. 262. F. IV/2. 320. l.

[35] F. IV/=3. 479. VI/1. 358. Kn. M. II. 196. l.

[36] W. X. 199. 339. Kn. M. II. 325. F. VI/1. 357. l. és Monumenta Romana episcopatus Vesprimiensis. II. Bp. 1899. 15. l.

[37] Kn. M. l. 118. 386. 310. 311. 575. II. 354. 424. 471. 474. és Kn. C. D. II. 145. l.

[38] Kn. M. II. 252. Kn. C. D. II. 165. l.

[39] W. IX. 518. 1. Endl. 526. W. III. 38. XI. 182. l.

[40] Kn. M. II. 236. és Endl. 493. l.

[41] Kn. M. II. 175.

[42] Kn. M. II. 228. és Endl. 551. l.

[43] Selmeci jl. 4. 5. §.