2. Anonymus és a Szent László-kori Gesta Ungarorum hún történeti adatai.

A XI. századi Gesta Ungarorumból merítő, de a KÉZAI-féle hún-krónikával bővített redakciótól (1282–1285) független és nála korábbi források közül négyben találjuk meg a hún-magyar azonosság gondolatát. SPALATÓI TAMÁS (1260 k.), ki a magyarok bejöveteléről ANONYMUSsal és RICARDUSsal egyezően s a Gesta alapján szól, azonosnak mondja a hún és magyar népet és Attila „dux”-ról is megemlékezik.^[1] A XIII. század elején a Gesta Ungarorum felhasználásával készült zavaros Lengyel-Magyar krónika^[2] a magyarok első királyaként szól Attiláról s hosszabban foglalkozik ennek tetteivel. VITERBÓI GOTFRIDról – kinek művét KÉZAI forrásul használta – és a Gesta Ungarorumhoz való viszonyáról később fogunk szólni.^[3] A negyedik s egyben legfontosabb forrás ANONYMUS Gestája.

ANONYMUS – a Somogyvári, Zágrábi és Váradi krónikákhoz hasonlóan – a magyarok scythiai vándorlásaival és kijövetelével kezdi elbeszélését, de Scythia és az eredet leírásában s elbeszélése későbbi folyamán is többször szól Attiláról anélkül, hogy a hún népnevet egyszer is használná. Attilát mint Álmosnak a scytha Mágog királytól származó egyenes ősét, a székelyeket egyszerűen mint „Attila király népét” említi. Nála éppúgy, mint a Lengyel-Magyar krónikában teljesebb és tökéletesebb a két nép azonossága, mint a hún-krónikában. Ez ugyanis egy testvérpártól, Magortól és (az ennek analógiájára tudákos etymológiával kikövetkeztetett?) Hunortól származtatja a hún-történetben következetesen húnnak (Huni), a magyar-történetben magyarnak (Hungari) nevezett népet. A hún-krónikában tehát a hún-magyar azonosság gondolata kevésbbé teljes alakban jelentkezik, mint ANONYMUSnál, noha az egész műnek alapeszméje ez az azonossági gondolat.^[4]

Közelebbről vizsgálva az ANONYMUSnál fenntartott hún-hagyomány és a hún-krónika viszonyát, a kettő közeli rokonsága derül ki.^[5]

Mindenekelőtt ismételten meg kell állapítanunk, hogy ANONYMUSnak néhány alább részletezett szubjektív természetű, lényegtelen betoldását kivéve, a hún-krónikában teljes egészében megtaláljuk az ANONYMUSnál fenntartott hún-hagyományt. ANONYMUS és a hún-krónika viszonyát ismerve, nem lehet kétségünk a felől, hogy az egyező részletek a XI. századi ősforrásra vezethetők vissza.^[6]

A hún-krónika – az eredeti KÉZAI-féle XIII. századi Gesta teljes szövegét fenntartó krónikavariánsok (Budai, Bécsi, Képes krónika) szövegében –, noha a hún és magyar individuális népneveket egyébként következetesen használja, ahol ANONYMUSsal találkozik, nem húnokról, hanem magyarokról (Attila rex Hungarorum...^[7] flagellum Dei; Teutonici et Hungari; non se Hungaros, sed Siculos) szól. Feltűnő még, hogy noha a hún és magyar népet – mint kiemeltem – két testvértől származtatja, Árpád mesterkélt, hosszú genealógiában őt nem Magortól, hanem Attilán át Hunortól származtatja, híven ANONYMUS felfogásához, ki Attilát Árpád egyenes ősének tartja. E következetlenség okát abban kell látnunk, hogy az író – vagyis KÉZAI SIMON – külföldi forrásai alapján a két népet individuális nevén ismeri ugyan és eredetüket is ennek megfelelően magyarázza, de ahol a Gestát – ANONYMUSsal közös forrását – használta, nem tudott szabadulni ennek hatása alól.^[8]

A közös forrás eredetmondáját mind ANONYMUS, mind a hún-krónika írója módosította.^[10] Kétségtelen, hogy az ősforrás Mágogot és valószínűleg Hunort sem ismerte, csak a magyar népnek nevet adó Magyart (Magor, Moger) és utódát Attilát. ANONYMUS egyhelyütt (Marót unokája Mén-Marót) a hún-krónikához (Attila – Csaba – Ed és Edömén) hasonlóan az Attila utáni harmadik nemzedéket szerepelteti a magyar honfoglalásban. Ennek ellenére külföldi forrásaiból átveszi a 451. évszámot, mikor Attiláról szól. Attila városalapításának történetét a hún-krónikától eltérően, kiszínezve adja elő. Viszont a hún-krónikás az ősforrás elbeszélését Budavár-Ecilburgról, önkényesen kapcsolatba hozza a XI. századi magyar Buda személynév analógiájára elkeresztelt Bleda megöletésének JORDANEStől és GOTFRIDtől megismert történetével s a város régi nevét – GOTFRID nyomán – Sicambriának mondja. Ed és Edömén népének és a székelyeknek ANONYMUSnál teljesen elkülönített csatlakozását földrajzilag összekapcsolja, a székely csatlakozás színhelyét Rutheniában jelölve meg.

Ezek a szubjektiv természetű eltérések is azt bizonyítják, amit egyébként a két forrásnak a hún-hagyománytól független honfoglalástörténeti elbeszéléséből a kútfőkritika régen megállapított, hogy ANONYMUS és a hún-krónika írója nem ismerték egymás művét. Egyező részleteik kivétel nélkül a közös ősforrásra, a XI. századi Gesta Ungarorumra vezetendők vissza.

A magyar hún-hagyomány XI. századi létezését bizonyítja az 1058-ban hazánkban járt HERSFELDI LAMBERT elbeszélése Attila kardjáról, minek alapján már a hún-kérdésben egyébként szkeptikus MARCZALI kimondta, hogy a hún-hagyomány hazánkban a XI. század második felében „hivatalosan is el volt ismerve”.

Félszázaddal később II. Béla leánya tanuskodik e hagyomány létezéséről, mikor fivérét a „húnok királyának” nevezi.^[11]

A krónikák forráskritikai elemzésével nyert és LAMBERT elbeszélése által is megerősített eredményeink szerint az uralkodóház hún származásának hagyománya már a XI. században élt a magyarok közt, sőt e század végén a Gesta Ungarorum írója már írásba is foglalta.

Ennek a hún-krónikánál kerek két századdal idősebb, eredetibb írott hún-hagyománynak a tartalma következő volt:

1. a hún és magyar azonos nép;

2. Árpád Attila király egyenesági leszármazója s mindketten a jáfetita Magyar (Moger) ivadékai; Árpád mint jogos örökségét foglalta vissza Attila országát;

3. Attila népének egy töredéke, a székely nép, a honfoglaláskor az új hazában csatlakozott Árpád magyarjaihoz;

4. Attila – mikor a rómaiaktól elfoglalta Pannóniát – (római) romokon építette fel székvárosát, melyet a magyarok Budavár-nak, a németek Ecilburg-nak – civitas Athile regis – neveznek;

5. Attila mellékneve a „flagellum Dei”;

6. Attila halála után Pannónia a rómaiak legelője volt s valachok, azaz római pásztorok laktak benne, az ország más részein bolgárok, szlávok, messianusok és görögök laktak a magyar honfoglalásig.^[12]

Ezt a szűkszavú XI. századi írott hagyományt bővítette ki KÉZAI SIMON a külföldi íróktól átvett és a magyarok X–XI. századi történetéből önkényesen kölcsönzött adatokkal. Az összes többi problémák megfejtéséhez alapul szolgáló főkérdés: a hún-hagyomány provenienciája szempontjából csupán ez, az azonosság gondolatán kívül alig néhány pozitiv adatot tartalmazó, eredeti XI. századi írott hagyomány vehető tekintetbe.

E hagyomány leglényegesebb része a hún-magyar és hún-székely azonosság gondolata. Minden egyéb – így az öröklés jogcíme, az uralkodóház Attilától való származtatása – csak függeléke, kifejezése ez alapgondolatnak, habár az azonossági gondolat éppen az uralkodóház hún származásában, quasi mint nemzetségi hagyomány jut is kifejezésre.

Mielőtt tehát ezeknek a XI. századi hagyományhoz tartozó részleteknek és az idők folyamán – akár KÉZAI tudákos kompilációjában, akár a nép ajkán – ehhez tapadt elemeknek származását vizsgálnók, az azonosság gondolatának provenienciáját kell tisztáznunk. Vizsgálnunk kell, vajjon a XI. századi Gesta írója ősi magyar hagyományból, vagy pedig külföldi forrásból, még pedig élő szájhagyományból, avagy történeti művekből merítette-e ezt az eszmét?

Nemcsak a hún-magyar kapcsolatot elismerő, hanem a legtúlzóbb szkepsissel ítélő tudósok szerint is ebben a kérdésben csúcsosodik ki az egész probléma. KIRÁLY GYÖRGY szavait idézve: „ha bebizonyítható, hogy a rokonság hite... valóban élt a magyar nép emlékezetében, akkor ezen nem változtat az, ha valaki megállapítja, hogy akárhány motivum idegen eredetű vagy csupán a krónikaíró önkényes kitalálása.”^[13] Ha mégis azt tapasztaljuk, hogy a legutóbbi évtizedekben éppen ennek az alapproblémának tisztázására fordítottak a kutatók legkevesebb gondot, ez nem azért történt, mintha ennek fontosságát nem ismerték volna fel,^[14] hanem mert HUNFALVY alapján végleg megoldottnak tartották abban az irányban, hogy az azonosság gondolata nem lehet ősi magyar hagyomány. Ebből az alaptételből kiindulva s a keleti eredetet a lehetőségek sorából kirekesztve, kísérelték meg az ilyképen egész terjedelmében mondai jellegűnek tartott hagyomány provenienciájának tisztázását. Nekünk – a húnok és magyarok történeti kapcsolatát bizonyító, újabb tudományos eredmények ismeretében – legelőbb is ezt a hosszú időn át megoldottnak vélt alapproblémát kell tisztáznunk.

[1] Prius vocabantur Huni, postea Hungari. Monumenta Slavor. Merid. XXVI. 43. l. Id. művem 36. l.

[2] BIELOWSKI: Monum. Poloniae historica I. 495–515. l. Forráskritikai értékelését l. id. tanulmányomban 37–41. l.

[3] L. alább 45. l.

[4] Ez a külső megkülönböztetés legfeltűnőbb az utolsó fejezetben: Siculi Hunorum sunt residui, usque ad alium Hungarorum adventum in campo prefato... commorantes... etc.

[5] V. ö. az I. Függeléket.

[6] V. ö. fentebb 26. l.

[7] Bécsi Képes: Hunorum.

[8] A KÉZAI-kivonat mindenütt Hunit ír kijavítva a teljes Gesta szövegét.

[10] V. ö. alább a 64–65., 82–88. lapon.

V. ö. KAINDL: Studien. VIII. 40. l.

[11] A magyar történelem kútfői az Árpádok korában. 51. l. Magyarország története. II. 74. l. V. ö. LAMBERTről alább a 88–90. l. Zsófia hercegnő 1146 körül kelt levelét ld. MI. ÖG. 1888. Egb. II./2.

[12] Ezenkívül a Lengyel-magyar krónikában nyoma maradt a Gesta Attila északi hadjáratairól adott rövid értesítésének. V. ö. A Szent László-kori Gesta. 40–41. l. A fent ismertetett részletek közül legtöbbnek – így Attila magyar királyságának s az uralkodóház tőle való származásának, pannóniai uralmának, a pascua Romanorum elnevezésnek – eredetét az ANONYMUSsal szemben szkeptikus KAINDL is egészen határozottan a XI. századi Gesta vetera Ungarorumra vezeti vissza. (Studien, VIII. 41–42. l.) Ugyanezt tapasztaljuk a pascua Romanorumot illetően MARCZALInál. (A m. tt. kútfői. 72. l.)

[13] Magyar ősköltészet. 70. l. Ez volt GYULAI PÁL véleménye is, mint következő szavaiból kiderül: „Hogy a magyar húnmondán, amint azt krónikáinkban találjuk, az idegen krónikák és mondák hatása meglátszik, az kétségtelen, de... hihető-e, hogy az egész minden előzmény nélkül csak egy pár szerzetes csinálmánya s a magyar nép csak a krónikákból hallotta először Attila hírét?... Semmiféle monda nem terjedhet el, ha nem köti magát valamely élő emlékhez, bármily csekélyke legyen is az.” Budapesti Szemle. XXVII. 1884. 340. l.

[14] Talán csak GREXA (id. m. 54. l.) és FEJÉR (Nyugat, 1922. 48. l.) a kivételek e tekintetben, akik KIRÁLY elleni polémiájukhoz egyenesen kétségbevonják e tétel helyességét. Előbbi nem lát abban egyebet „ügyes ötlet”-nél, utóbbi szerint a hún-magyar rokonság eszméje csak a történetírók egyoldalú érdeklődése következtében került a kutatás központjába. Nyilvánvaló, hogy a divatos mondaközvetítési elmélet kizárólagos hatása alatt vetik el a magyar népben élő hún tudat lehetőségének gondolatát is, nem fontolva meg, hogy ezzel éppen saját hipotéziseik alatt vágják a fát. Hiszem, ha a rokonság tudata legalábbis egyidejűleg nem volt meg, az idegenből jött mondák semmi esetre sem lokalizálódhattak volna a hún történetben, hanem speciálisan magyar mondákká alakultak volna át. Ezt bizonyítja az összes ismert vándormondák története, köztük a GREXÁnál példaképen felhozott Arthur-mondáé is. Vagy élt a rokonság tudata a népben (ősi hagyomány vagy kölcsönzés útján), s akkor kialakulhatott a hún-monda is; vagy nem élt s akkor az egész hún-monda tudákos fikció. KIRÁLY e pontban – tekintet nélkül ehhez fűzött következtetéseire – a lehető legszabatosabban jelölte meg az egész probléma sarktételét.