3. A hún-magyar azonosság gondolata a IX–XI. századi külföldi forrásokban.

Az azonossági gondolat eredetét kutatva, mindenekelőtt a forrásokkal kell tisztába jönnünk, ahonnét a XI. századi magyarok azt átvehették. Tisztáznunk kell, hol, mikor és milyen alakban jelentkezik e gondolat a külföldi irodalomban?

Nyugaton először HINKMÁR reimsi érsek, az Annales Bertiniani néven ismert hivatalos jellegű frank évkönyvek 862–882-ig terjedő részének egykorú tudós szerzője,^[1] szól a 862-ben frank birodalmi területre betörő magyarokról Ungri néven, mint addig ismeretlen ellenségről.^[2]

Mikor a magyarok egy emberöltő multán újra megjelentek nyugaton, REGINO prűmi apát szintén azelőtt ismeretlen népnek nevezi őket.^[3] Eredetüket is felderíteni igyekezvén, a középkor kedvelt írójához, JUSTINUShoz, folyamodik s tőle veszi át a skythák és Skythia leírását. A magyarokat a skythák ivadékainak tartja, mert keletről jöttek, a Don vidékéről. Az avarok vagyis húnok^[4] és magyarok azonosítására azonban nem gondolt, sőt határozottan megkülönbözteti a húnokkal azonosnak vélt avarokat a magyaroktól.^[5] REGINO tanusága annál nagyobb értékű, mert ő általában jól van értesülve a magyar honfoglalás körülményeiről. Tud a nyugaton eléggé ismeretlen besenyő támadásról is.

Ugyanily értelemben ír a magyarok pusztításairól panaszkodó IX. századvégi Verdun-vidéki levélíró, ki a próféták által megjósolt Góg és Mágog népét látja a szerinte az éhségről (Hunger) Hungrinak nevezett ismeretlen ellenségben.^[6] A magyarok hadi tetteivel bőven foglalkozó többi IX–X. századi nyugati írók – REGINO folytatója, WALDRAMNUS, sangalleni EKKEHARD, FLODOARD, RUOTGER, JOTSALDUS, GERHARDUS, FOLCUIN, az Annales Laudunenses, Treverenses, Mettenses, Elnonenses, Vita S. Deicoli, Virtutes S. Eugenii, Panegyricus Berengarii, az Annales Lobienses, Besuenses, Blandinienses, Laubienses et Leodienses stb.^[7] – sem tudnak a húnok (ill. avarok) és magyarok azonosságáról. Nem említik ezt a Magyarország fölötti egyházi főhatóságra igényt tartó egyházfők, salzburgi THEOTMÁR és passaui PILIGRIM sem.^[8] Ugyanezt tapasztaljuk a XI., sőt a XII. században is. A legnagyobb olvasottságú, közismert nagy krónikások: HERIMANNUS AUGIENSIS, SIGEBERTUS GEMBLACENSIS, AURAI EKKEHARD, BERNOLD, RODULFUS ANNALISTA SAXO, HUGO DE FLAVIGNY, HONORIUS AUGUSTODUNENSIS, az Altaichi Évkönyvek, OTTÓ, COSMAS^[9] s a kisebb, XI. századi források egész sora^[10] nemcsak hogy nem tudnak az azonosságról, hanem határozottan meg is különböztetik a magyar népet az egy népnek tartott húntól és avartól. SIGEBERT, ANNALISTA SAXO és AURAI EKKEHARD például a magyarok első említésekor – REGINO nyomán – azelőtt ismeretlen népnek nevezik. SIGEBERT az avarok pusztulásáról szólva azt is megállapítja, hogy a húnok Nagy Károlytól legyőzetve, nevükkel együtt elvesztek.^[11] A nagyműveltségű, világlátott és sokat olvasott BABENBERG OTTÓ (1143–1158 k.) freisingeni püspök krónikájában világosan megkülönbözteti a húnt, az avart és a magyart.^[12] Másik művében Pannóniáról írja, hogy ez „először a húnok rablóterülete volt, kik JORDANES szerint varázslóknak és tisztátalan szellemeknek frigyéből származtak, azután pedig a nyers és tisztátalan hússal táplálkozó avarok pusztításának s végül a Scythiából kiköltözködő magyaroknak került birtokába, kik még most is lakják.”^[13]

Mindezek a IX– XII. századi történetírók a szlávoknál és nyugati népeknél általános individuális néven Ungri- (Ungari, Ungarii, Hungri, Hungari, Hungarii)-nak nevezik a magyarokat.^[14]

Ugyanevvel a névvel – Ouggroi alakban – találkozunk a bizánci irodalomban, hol GEORGIOS HAMARTOLOS X. századi (965 k.) folytatója óta állandóan használatos volt a magyaroknak ez az individuális népneve.^[15] Bizánc tudósai azonban – bölcs LEÓ és fia KONSTANTINOS, GENESIOS, SYMEON logotheta, THEOPHANES folytatója, PSEUDO-SYMEON, LEO GRAMMATIKOS, SKYLITZES, KEDRENOS és ZONARAS – rendszerint a Tourkoi népnevet használják,^[16] mellyel nyugaton – Turci alakban – csak a KONSTANTINOS udvarában többször megfordult LIUDPRANDnál találkozunk.^[17] A húnokkal vagy avarokkal való azonosításnak – GEORGIOS alább tárgyalandó folytatójának kivételével – nem találjuk nyomát. Sőt KONSTANTINOS határozottan megkülönbözteti a húnokkal azonosított avarokat a turknak nevezett magyaroktól.^[18] A hún-avar azonosságban való hite abból derül ki, hogy Attilát az avarok királyának nevezi.

Különösen feltűnő, hogy a hún nevet számos rokon népre – köztük az avar, türk, bolgár, kazár, szabír, úz, kún és más népekre – sőt a magyarok őseül tekinthető onogurokra is előszeretettel alkalmazó^[19] bizánci írók nem nevezik a IX–X. századi magyarokat húnoknak. Ennek magyarázatát talán abban kereshetjük, hogy közvetlenül érintkezve, nagyon jól tudták, hogy a magyarok más (finnugor) nyelvet beszélnek, mint a húnnak tartott avarok vagy bolgárok.^[20] A szintén török nyelvet beszélő türkök népnevének alkalmazása a magyarokra nem bizonyít ez ellen, mert a IX. század végén Bizáncban az egykori türkök nyelvét már senki sem ismerhette. Csak annyit tudtak róluk a régi íróktól, hogy az avarral nem volt azonos nép. Azt pedig saját tapasztalataikból tudták, hogy a magyarok harcmodora és kultúrája rokon a régi taktikusoknál ismertetett türkökével. Ez mindenesetre elég lehetett arra, hogy az ú. n. MAURIKIOS-féle taktikát híven követő bölcs LEO s utána az összes IX–X. századi írók nevét alkalmazzák – a keleti írók szerint is türk (török) fajú^[21] – új szomszédra.

Az avarok és magyarok megkülönböztetése azért fontos, mert nemcsak az itt tárgyalt írók, hanem az V–IX. századi nyugati és keleti írók általában meg voltak győződve a húnok és avarok azonosságáról.^[22]

A magyarokat Ungri Ouggroi, Tourkoi néven ismerő és őket a húnoktól, avaroktól megkülönböztető nagyszámú nyugati és görög forrás mellett alig egy-kettő akad, mely őket az avarokkal vagy húnokkal azonosítaná.

A honfoglaláskor az Annales Fuldenses folytatásának egykorú regensburgi írója a nemrég felbomlott, szomszédos Avar-birodalom területéről nyugatra törő magyarokat a geográfiai kapcsolat alapján Avari, qui dicuntur Ungari néven említi.^[23]

A X. század első felében Sanctgallenben írt Annales Alamannici pedig a 863. évhez átveszi az Annales Bertiniani már ismert 862. évi adatát a magyarok első nyugati hadjáratáról, de forrásának Ungri népneve helyébe Hunit ír,^[24] noha később ő is az Ungri-t használja.

A regensburgi és sanctgalleni íróknak ez a tudós okoskodása az akkor feltűnt ismeretlen nép hovátartozásáról egyértékű a magyarokat PaioneV, Pannones és Pannonii néven említő hazai, nyugati és bizánci írók,^[25] az őket skytháktól származtató REGINO s az agarenusokat, parthusokat és sarracenusokat emlegető nyugati írók^[26] okoskodásaival. Valamennyi szubjektív természetű s a Pannoniit kivéve, egész szórványosan jelentkező, tudós névhasználat, mely sem az irodalomban, sem a köztudatban nem honosodott meg. Sőt maguknál az íróknál is mindig csak egy-két ízben, a magyarok individuális Ungri nevével parallel, inkább csak magyarázatképen fordul elő.^[27]

Az Annales Fuldenses és Alamannici teljesen elszigetelt, szükszavú tudósításánál jelentősebbnek látszik három más X. századi író állásfoglalása a hún-magyar azonosság kérdésében. E három egykorú író LIUDPRAND cremonai püspök (959), WIDUKIND szász szerzetes (967) és a

Continuatio GEORGII néven ismert, GEORGIOS HAMARTOLOS krónikájához csatolt mű bizánci írója (963–969. k.)

E három egykorú forrás közül kettőnek szoros összefüggése egészen bizonyos, a harmadik valószínű. LIUDPRAND és WIDUKIND nemcsak kortársa, hanem ugyanazon uralkodó, a szász házból származó I. Ottó császár szűkebb környezetéhez tartozó írók voltak. LIUDPRAND belső udvari embere és életírója volt a nagy császárnak, WIDUKIND pedig az uralkodócsalád házi történetírója, ki művét Ottó apáca lányának ajánlotta. Műveik érintkezőpontjai – éppen a magyarokra vonatkozó részekben – régóta ismeretesek.^[28]

LIUDPRAND a magyarokat Hungarii (Ungarii), néha Ungri és Turci néven emlegeti.^[29] A hún népnevet rájuk sohasem alkalmazza. Mikor azonban első németországi becsapásukról szól, a nép szokásairól és eredetéről is megemlékezik s itt JORDANESnek a húnok eredetéről adott ismert leírását veszi át, anélkül azonban, hogy a hún nevet használná.^[30] Ugyanő megelőzően azt írja, hogy a korábban nem ismert magyarokat nehezen megközelíthető erődítések, clusák választották el a nyugati népektől, majd elbeszéli, hogy Arnulf lerombolván a clusákat, segítségül hívta a magyarokat.^[31]

WIDUKIND – az Annales Fuldenses nyomán – első megjelenésükkel kapcsolatban az avarokkal azonosítja a magyarokat,^[32] kiket LIUDPRANDdal egyezően Ungarii néven említ. Eredetükről LIUDPRANDhoz hasonlóan JORDANES alapján beszél és nála is megtaláljuk az Arnulf által lerontott erődítések történetét. Ő azonban már határozottan azonosítja a három népet.^[33]

A két elbeszélés rokonsága nyilvánvaló. A forrás természetesen LIUDPRAND volt. Ezt nemcsak a két mű keletkezésének időrendje, hanem WIDUKIND elbeszélésének másodlagos jellege is világosan bizonyítja.

Ítéletünk megalkotásánál nem szabad felednünk, hogy egyik író sem tartozik az írott források után vakon induló, középkori kompilátorok közé. Önállóan gondolkozó, egyéni ítéleteket alkotó, okoskodó, kritikus írók, kik előszeretettel támaszkodnak saját személyes tapasztalataikra és élőszó útján nyert tudósításokra és szívesen fitogtatják nagy tudományukat.^[34]

A húnok és magyarok óvatos, sőt homályos azonosítása LIUDPRANDnál arra mutat, hogy ő erről hallott valamit, de nem elég határozott formában. Mivel már most tudjuk, hogy nem sokkal műve írása (959) előtt, 949-ben Konstantinápolyban járt, nem zárkózhatunk el az elől a feltevés elől, hogy a hún-magyar azonosságnak nyugaton az ő korában nem ismert gondolatával itt ismerkedett meg. Magyaroktól hallotta-e,^[35] vagy görög tudósoktól? biztosan nem állapítható meg. Mindkét feltevésnek megvan a valószínűsége. Abból, hogy a bizánci írók e korban rendszerint megkülönböztetik a magyart a húntól, az előbbi eshetőségre következtethetünk. Tehetjük ezt azért is, mert Bizáncban minden valószínűség szerint közvetlenül is érintkezett magyarokkal.^[36] Viszont más érvek a bizánci forrás mellett szólhatnak. A magyarokra vonatkozó hírei egy részét kétségtelenül innét szerezte^[37] s a nyugati irodalomban csak nála előforduló Turci népnevet^[38] is ott hallotta. E mellett szól a Continuatio GEORGII közel egykorú elbeszélése is. Ennek írója többi honfitársaihoz hasonlóan rendszerint Tourkoi-nek nevezi a magyarokat,^[39] de midőn a 839. évi háború történetét beszéli el, az itt kéz ízben is használt Tourkoi mellett egyízben az Ouggroi, kétízben az Ounnoi nevet használja.^[40] Ezt a leírást azután szószerint átvette tőle LEO GRAMMATIKOS.^[41] Utánuk a XII. századig nincs nyoma a hún-magyar azonosságnak a bizánci irodalomban.^[42]

Az egykorú gyakorlattól való eltérés és az a körülmény, hogy ez az eltérés a magyarok egy állítólagos 839. évi Duna-menti hadjáratának elbeszélésében tűnik fel, arra mutat, hogy az író itt egy elveszett IX. századi forrást használt. Feltehetjük ugyanis, hogy mint az Annales Fuldenses és Alamannici írói avart és húnt láttak az ismeretlen népben, úgy a korai bizánci író is első meglepetésében a húnokkal azonosítja a magyarokat. Később a X. században – külső hatás nélkül – ez alig volna feltehető. A bizánci-magyar közvetlen érintkezések idejében – mint láttuk – egyfelől az avar-húnok és bolgár-húnok, másfelől a magyarok különböző nyelve valószínűtlenné tette ezt a gondolatot minden művelt görög szemében.

Lehetséges azonban az is, hogy itt tulajdonképen GEORGIUS folytatójának a Tourkoi népnév félreértésén alapuló tévedésével állunk szemben. Lehet, hogy GEORGIUS folytatójának forrása a 839. évnél nem is magyarokról, hanem a bizánci forrásokban Ounnoi és Tourkoi néven másutt is szereplő kazárokról, ^[43] vagy bolgárokról beszélt, kik 839 táján könnyebben küldhettek segítséget a balkáni bolgároknak, mint a messze keleten lakó magyarok. A continuator azután forrása Tourkoi népnevét a besenyő szomszédság óta elfeledett kazárok és bolgárok helyett az ő korában (963–969. k.) a bizánci tudósvilágban általában Tourkoi néven ismert s másutt tőle is így nevezett magyarokra vonatkoztatta s mintegy magyarázatul ezek élőnyelvbeli, individuális Ouggroi népnevét is beiktatta forrása szövegébe.

Akármint legyen is, annyi bizonyos, hogy éppen LIUDPRAND követsége idejében merült fel bizánci tudós körökben a rendszerint ungroknak vagy türköknek nevezett magyarok és a húnok azonosságának egyébként ott e korban s később is a XII. századig ismeretlen gondolata. Tudjuk, hogy LIUDPRAND közvetlenül érintkezett KONSTANTINOS császárral és ennek tudós környezetével. Azt is tudjuk, hogy a magyar nép eredetéről is tudakozódott náluk. Ekkor értesülhetett a hún-magyar azonosságot vitató felfogásról, de a császár és kortársai felfogásának megfelelő kétségek kíséretében. Ez magyarázhatja meg, hogy JORDANES elbeszélését a húnok eredetéről a magyarokra alkalmazta, de a két nép kifejezett azonosításától mégis tartózkodott.

Máskép áll a dolog WIDUKINDdal. Ő nem tudott a hún származás ellen támasztható kétségekről, viszont az Annales Fuldenses alapján a magyar és a húnnal egynek tartott avar népeket azonosnak hitte. Ezért habozás nélkül elfogadta a LIUDPRANDnál még óvatosan jelentkező hipotézist s azt JORDANESből közvetlenül és máshonnét szerzett ismereteivel kibővítve, kikerekítette.

Ezek megállapításával a három egykorú író egyező elbeszélése egy forrásra zsugorodik össze, melynek a húnok és magyarok azonosságáról vallott felfogása éppoly szubjektiv, tudós elmélet, mint a fentebb ismertetett avar, agarenus, pannón és más származási elméletek. Sorsa is azonos volt azokéval. Az irodalomban és köztudatban nem vert gyökeret, sőt még a LIUDPRAND művét szószerint követő írók is mellőzték. Ezt követőleg száz évig semmit sem hallunk a hún-magyar azonosságról sem nyugaton, sem keleten.

A Gesta episcoporum Leodiensiumban bukkant fel újra az azonosság gondolata, igen különös formában. A húnokról szólva felemlíti, hogy ezeket némelyek a római birodalomból a nagy éhség idején kiűzött zsidóktól származtatják. Ehhez fűzi azután – nyilván az ismert IX. századi Hunger-Hungri etymológia^[44] hatása alatt – hogy a magyarok magukat a zsidóktól származtatják. E közbevetett megjegyzés után így folytatja elbeszélését: „a húnokról pedig JORDANES azt mondja...” etc.^[45]

A Gesta 667-ig terjedő részét, melyben az említett feljegyzés található, HERIGER lobbesi apát (990–1007) írta. Művét a XI. században ANZELM lüttichi kanonok (1052–1056 közt) használta fel, 1048-ig megírva a lüttichi püspökök történetét. Ennek halála után egy kanonoktársa újra átdogozta a művet s az eredeti HERIGER-féle Gestát leírva, ahhoz csatolta – némi átdolgozással – ANZELM művének 667–1048-ig terjedő részét. Korunkra csak ez a kétszeresen átdolgozott mű jutott.^[46] Sem HERIGER műve, sem ANZELMé nem ismeretesek eredeti alakjukban. A legidősebb kódex a XI. század végéről való, a többi a XII. századból. Az említett feljegyzés – mely egyébként is utólagos beszúrásnak látszik az Ungrit seholsem említő HERIGER-féle szövegben – nem származhatik HERIGERtől. A biblikus eredet ismert legendája, közös hite volt a középkor keresztény népeinek s a magyarokhoz is csak a keresztény hit felvétele és meggyőződése után juthatott el. ANZELM idejében – néhány évtizeddel a bibliai származást hirdető magyar Gesta megírása előtt – már hihettek benne a keresztény magyarok, HERIGER korának magyarjai azonban semmi esetre sem dicsekedtek bibliai (zsidó) leszármazásukkal.

A lüttichi ANZELMmel egykorú író műve a Chronicon Mediani Monasterii (1049–1050 körül),^[47] mely egyhelyütt a magyarok 917. évi hadjáratáról szólva, őket húnoknak nevezi.^[48] Ugyanez időtájt még két író azonosítja a magyarokat a húnokkal, a XI. századi kódexben ránkmaradt Chronicon Eberspergense írója^[49] és HERSFELDI LAMBERT az Attila kardjáról szóló, alább részletesen tárgyalt tudósításában.^[50] A XII. század elején LUPUS PROTOSPATARIUSnál,^[51]Cambray-ben^[52] és Fleury-sur Loire-ben^[53] tűnik fel az azonosság gondolata s ugyanekkor a Vita Bennonisban.^[54] Csehországban COSMAS folytatója nevezi hún királynak II. Gézát s az Annales Pragenses írja az 1164. évhez, hogy Ulászló király a húnok földjére ment a görögök ellen és a viszálykodó magyarokat kibékítette.^[55] Ugyanez időben (1185) Barbarossa Frigyes udvari papja, VITERBÓI GOTFRID, a tudós költő, már teljesen azonosítja a hún és magyar népeket.^[56] A későbbi századokban azután általánossá vált az azonosítás.

Míg nyugaton a XI. század közepe óta valamivel sűrűbben – bár még mindig csak szórványosan – találkozunk a hún-magyar azonosság gondolatával, Bizáncban csak a XII. század második felében tűnik fel újra a magyarok hún népneve. Mánuel császár jegyzője, KINNAMOS JÁNOS,^[57] sőt valamivel előbb már THEODOROS PRODROMOS (1150 körül)^[58] kezdi az Ounnoi nevet újra használni az Ouggroi-val parallel. Ez a kettős névhasználat azután a XIII–XV. században is szokásos volt.^[59]

Mivel a hún-monda irodalmában igen nagy szerepet játszik az a feltevés, mintha a magyarok az egész hún-mondát a német, illetőleg germán hún-mondából kölcsönözték volna, ki kell azt is emelnem, hogy a germán népek hősmondái nem ismerik a hún-magyar azonosság gondolatát. Mindössze annyi kapcsolatot tudunk megállapítani, hogy a XIII. század elején Ausztriában írásbafoglalt Nibelung-ének Attila országát a XII. századi viszonyoknak megfelelően két ízben Magyarországnak (Ungern, Ungerlant) mondja.^[60] Népét azonban mindig hún-nak (Hiunen) nevezi s az országot is rendszerint Húnországnak (Hiunen lant).^[61] Ugyanezt tapasztaljuk a XIII. századi Biterolfban.^[62]

Az eddigi eredményeket összefoglalva, megállapíthatjuk, hogy a IX. század végétől a XI. század második feléig nyugaton és Bizáncban általában ismeretlen volt a hún-magyar azonosság gondolata. A történetírók közül többen – még pedig éppen a legnagyobb műveltségű és az egykorúak körében legnagyobb kedveltségnek örvendő krónikások – a leghatározottabban megkülönböztetik a magyarokat a valamennyiük szerint azonos húnoktól és avaroktól. A hún-magyar és avar-magyar azonosság gondolata egy-két írónál felbukkan ugyan, határozott formát azonban csak WIDUKINDnál ölt. Ezekből a szórványosan jelentkező adatokból – száz és száz ellenkezőt bizonyító forrással szemben – semmiféle következtetés sem vonható arra, mintha az azonossági gondolat Európaszerte, vagy csak a tudós világban is közismert és általánosan elfogadott lett volna. Ellenkezőleg, a jelentkezés módja kétségtelenül bizonyítja, hogy az nem volt egyéb, mint a magyarok eredetének felderítésére irányuló tudós kísérletek egyike. A hún népnévnek a magyarokra való alkalmazása az Annales Alamanniciben és az Ouggroi név alkalmazása a 839-i harcban szereplő magyart, bolgárt, vagy kazárt jelölő Ounnoi-ra, illetőleg Tourkoi-ra a Continuatio GEORGIIben, a nép hún eredetének bizonyítása WIDUKINDnál és homályos alakban LIUDPRANDnál éppoly szubjektív természetű tudós okoskodások, mint REGINO skytha-származási elmélete és az avar, agarenus, parthus, szaracén és pannón népekkel való azonosítás. Amint ezekből, úgy amabból sem következtethetünk a kortársak, hanem csupán az író egyéni felfogására.^[63]

A XI. század közepe óta, tehát abban az időben, mikor már a magyar hún-hagyomány létezése is kimutatható,^[64] több nyugati írónál találkozunk a hún-magyar azonosság gondolatával. Mindazonáltal még a XII. században sem mondható általánosan ismertnek és elfogadottnak az azonosság hite. Sőt a legjelesebb írók – köztük FREISINGENI OTTÓ prágai COSMAS, HUGO DE FLAVIGNY – ekkor is határozottan megkülönböztetik a két népet. Bizáncban csak a XII. század végén tűnik fel és lesz általánossá az azonosság hite.^[65]

[1] A szerzőről, koráról s a forrás hitelességéről PERTZ MG. SS. I. 423. s köv., EBERT: Allg. Geschichte d. Literatur des MA. II. 1880. 365–368. l. WATTENBACH: Deutschlands Geschichtsquellen, I. 6. kiadás, 295–296. l. MOLINIER: Les sources de ľhistoire de France. I. 246. l. és MARCZALI (Magyar Honf. Kútfői 288–289. l.). – MÁTYÁS FLÓRIÁN (Egy honfoglaláselőtti magyar hadjáratról. 1898.) kétségei e forrással szemben nem állhatnak meg. Az Annales Bertiniani a leghitelesebb és legmegbízhatóbb középkori kútfők egyike.

[2] hostes antea inexperti, qui Ungri vocantur.

[3] Gens Ungarium retro ante seculis inaudita. MG.SS. I. 599.l. A legújabban Admontban talált s a X. század elejéről való salzburgi krónika a 884. évnél említi a magyaroknak egy betörését. „Primum certamen ad Weniam cum Ungaris”. Mittheil. d. Gesellsch f. Salzburg. Landeskunde. Bd. LXI. 1921. E hadjárat idején történhetett Szt Method találkozása a magyarokkal. V. ö. PAULER: A m. nemz. tört. Szt Istvánig. 16. és 137. l.

[4] Huni, qui et Avares. MG. SS. I. 548, 552, 561, 563. stb. l.

[5] Ungari... primo quidem Pannoniorum et Avarum solitudines pererrantes. U. ott 600. l.

[6] Hungros, qui nunquam antea auditi sunt. M. Honf. Kútfői. 331. l.

[7] A forráshelyeket lásd: HÓMAN: A magyar nép neve a középkori latinságban. 9, 13, 15–17. l.

[8] M. Honf. Kútfői 325. l., MARCZALI: Enchiridion. 57–58. l.

[9] MG. SS. V–X, XX.

[10] A forráshelyek felsorolását ld. HÓMAN id. m. 9, 14–17. l.

[11] MG. SS. VI. 461. l.

[12] MG. SS. XX. 233. l.: Gens Ungarorum ex Scythia egressa Avaribus eiectis, Pannoniam inhabitare cepit.

[13] Gesta Friderici. I. 32. cap. MG. SS. XX. ... l.

[14] V. ö. HÓMAN id. m. 8–25. l.

[15] DARKÓ: A magyarokra vonatkozó népnevek a bizánci iróknál. 1910. 4–5, 7–29, HÓMAN id. m. 11–12. l., azóta CZEBE GYULA – mint szíves közléséből tudom – újabban még néhány forrásadatra bukkant, melyek az <s> név X–XI. századi folytonos használatát bizonyítják.

[16] DARKÓ id. m. 4–5, 33–52. l., HÓMAN id. m. 4–5. l.

[17] MG. SS. III. 288–289, 293. l. V. ö. alább.

[18] „Az avarok a Duna folyó mentén tanyáznak, hol most a turkok laknak”. M. Honf. Kútfői. 114. l.

[19] DARKÓ id. m. 30–32. l.

[20] Ezt a közvetlen és állandó diplomáciai érintkezés révén tudniok kellett s hogy tudták is, bizonyítja maga KONSTANTINOS, mikor a magyarok s a hozzájuk csatlakozó (nyilván töröknyelvű) kabarok eltérő nyelvéről szól. M. Honf. Kútfői. 124. l.

[21] V. ö. IBN ROSTEH és GARDEZI. M. Honf. Kútfői 167. l.

[22] V. ö. a LUKINICHnál (Az avar-görög háborúk történetéhez. Tört. Szemle, 1914. 49. l.) és DARKÓ id. m. 31. l. felsorolt számos forráshelyet.

[23] MG. SS. I. 410, 411, 412, 413, 415. l.

[24] Az Annales Alamannici ez adatát (Gens Hunorum christianitatis nomen aggressa est. MG. SS. I. 50.) szószerint átvette az Annales Weingartenses írója és ANNALISTA SAXO, noha a későbbi feljegyzésekben mindig Ungrit és Ungarit írnak, sőt utóbbi – mint már kiemeltem – REGINO és EKKEHARD nyomán azelőtt ismeretlen népnek mondja a magyart.

[25] DARKÓ id. m. 5, 53–54. l., HÓMAN id. m. 28, 51–56. l.

[26] HÓMAN id. m. 5. l.

[27] V. ö. u. ott 5, 6, 8. l.

[28] V. ö. pl. WAITZ megjegyzését (MG. SS. III. 410. és 426. l.) GOMBOS: Liudprand (Középkori Krónikások. VI–VII. 39, 48, 65, 67. l.), HÓMAN id. m. 17–18. l. A betűszerinti szövegegyezések hiánya, aminek WAITZ (Forschungen z. d. Gesch. IX. 335–342. l.) és WATTENBACH (id.m. I. 328–333. l.) – úgy látszik – nagy fontosságot tulajdonítanak, a két író egyéniségéből és módszeréből következik s abból az összefüggés hiányára nem következtethetünk.

[29] HÓMAN id. m. 17–18. l.

[30] Ut autem ex libro, qui de origine huius (t. i. gentis) inscribitur, didici horum matres ... etc. MG. SS. III. 288. l.

[31] Quibusdam difficillimis separata erat a nobis interpositionibus, quas clusas nominat vulgus. – Arnulfus ... depulsis his, proh, dolor, munitissimis interpositionibus, quas vulgo clusas nominari preduximus, Hugariorum gentem in auxilium convocat. MG. SS. III. 276, 279. l.

[32] Avares quos modo Ungarios vocamus. MG. SS. III. 425, 434, 455. l. Szószerint követi ebben az őt másoló THIETMÁR (1012–1018 k.) MG. SS. III. 739, 744, 745, 746. l. Viszonyukról: MG. SS. III. 728. l., MOLINIER id. m. I. 276. l., WATTENBACH id. m. I. 357. l. Ugyancsak WIDUKIND volt a forrása HROTSUITHÁnak, ki egy helyütt a Gesta Odonisban Avaresnek mondja a magyarokat. MG. SS. IV. 326. l.

[33] Conduxerunt adversus eum Avares, quos modo Ungarios vocamus, gentem belli asperrimam. Avares autem, ut quidam putant reliquie erant Hunorum. Huni egressi sunt de Gothis, Gothi autem de insula, ut JORDANIS narrat, nomine Sulza egressi sunt ... [itt következik J. elbeszélése, majd] ... Pannoniam postremo inhabitare ceperunt. Victi autem a Magno Karolo et trans Danubium pulsi ac ingenti vallo circumclusi, prohibiti sunt a consueta gentium depopulatione. Imperante autem Arnulpho, destructum est opus... Predictus igitur exercitus Ungariorum... etc. MG. SS. III. 425–426. l.

[34] V. ö. MG. SS. III. 264–269, 408–412. l., MOLINIER id. m. I. 274 és 275. l., GOMBOS id. m. 35. l., WATTENBACH id. m. I. 328–333, 423–428. l.

[35] V. ö. GOMBOS id. m. 43–44, 71–72. l. Ld. alább 45 l.

[36] GOMBOS id. m. 72. l.

[37] U. ott. 43–44, 71–72. l.

[38] MG. SS. III. 288–289, 293. l.

[39] M. Honf. Kútfői. 106–109. l.

[40] U. ott. 102. l.

[41] U. ott. 92. l.

[42] V. ö. DARKÓ id. m. 4–5, 29–33. l.

[43] V. ö. DARKÓ id. m. 31–33, 43. l.

[44] V. ö. M. Honf. Kútfői. 330–331. l.

[45] Ungros denique notum est huic famae assentari velle, qui iactant se a Judeis originem ducere. De Hunis autem ... JORDANES... MG. SS. VII. 171. l.

[46] WATTENBACH id. m. I. 382–383, II. 145–146. l., v. ö. MOLINIER id. m. II. 154. l., MG. SS. VII. 150–157. l.

[47] MG. SS. IV. 86. l. MOLINER II. 152. l. WATTENBACH II. 129. l.

[48] Civitas Basilea ab Hunis expugnata. MG. SS. IV. 89. l.

[49] Hunis, qui et Ungri (933. évhez). V. ö. MG. SS. XX. 9. l.

[50] Ld. 88–90. l.

[51] Hungari, id est Huni. MG. SS. V. 53. l. Forrása, az Annales Barenses, még nem ismeri a hún nevet. U. ott.

[52] Gesta episcoporum Cameracensium: Huni és Hungria. MG. SS. VII. 531, 535. l., MOLINER II. 163. l.

[53] HUGO FLORIACENSIS: Huni 924. évhez, másutt Hungari. MG. SS. IX. 349. l. MOLINER II. 308. l.

[54] SS. rerum Germanicarum in usum scholarum. 1902. 6. l. A XI. század végén írt Chronicon Vedastinum az avarokat említi Hungri néven. MG. SS. XIII. 693.

[55] MG. SS. III. 121. és IX. 161. l.

[56] V. ö. HÓMAN: A Szt. László-kori Gesta. 34–35. l.

[57] DARKÓ id. m. 4–5, 29–33. l.

[58] MIGNE: Patrologia Graeca. CXXXIII. 1342/B. h.

[59] DARKÓ id. m. 5. l. CZEBE GYULA figyelmeztetett, hogy az <s> név DUKASnál és LAONIKOSnál is előfordul, ami DARKÓ figyelmét elkerülte.

[60] Ruedeger von Ungern és Ûzer Ungerlande. Der Nibelunge Nôt. Hg. v. K. BARTSCH. I. 1870. 189, 225. l. V. ö. PETZ: A magyar húnmonda. 83–84. l. és Irodalomtört. Közl. VII. 284–285, 291. l. (THÚRY).

[61] BARTSCH II. Wörterbuch 154–155. l. az összes helyeket felsorolja.

[62] Deutsches Heldenbuch. I. 1866. 16. l.: Ungerlant.

[63] E megállapításainkat az sem módosíthatja, ha esetleg a jövőben még egy-két a magyarokat húnnak nevező forrás kerülne elő, mert eredményeink az egykorú irodalom együttes összefoglaló vizsgálatán alapulnak.

[64] V. ö. a megelőző fejezetet.

[65] Evvel a megállapítással megdől az az irodalmunkban általánosan elfogadott feltevés, mintha a hún-magyar azonosság gondolata közismert, a két nép nevének felcserélése általános lett volna a IX–XII. századi külföldi irodalomban. (V. ö. HEINRICH id. m. 25–26. l., PETZ id. m. 84 –85. l., THÚRY id. h. VII. 282–290. l., HÓMAN id. m. 8. l., KIRÁLY id. m. 80. l., GOMBOCZ id. ért. M. Nyelv 1921. 19. l.) A magyarok népneveinek vizsgálata közben – mellékesen érintve a hún-magyar rokonság kérdését – magam is e most tarthatatlannak bizonyult felfogáshoz csatlakoztam, mert a hún-kérdés alapos és összefoglaló vizsgálata és különösen a krónikák forráskritikai elemzése előtt sem vonhattam le akkori eredményeimnek e felfogással ellentétes konzekvenciáit. Mindazonáltal ez eredmények alapján már ott is hangsúlyoztam, hogy a hún és magyar népnevek felcserélése – különösen az első századokban – igen ritka s a hún név alig egy-kétszer fordul elő a XI. század közepéig. Megállapítottam azt is, hogy ez a nyugati forrásokban – éppúgy mint a görögöknél (v. ö. DARKÓ id. m. 4–5, 29–33. l.) – mindig másodlagosan, a parallel használt Ungri magyarázataként fordul elő (id. művem 6–8. l.). Ki kell emelnem, hogy az irodalmunkban uralkodó felfogással szemben HUNFALVY (Az oláhok története I. 1894. 233–234. l.) már határozottan kétségbevonta, hogy a IX–XII. századi külföldi források tudtak volna hún-magyar azonosságról. Mivel azonban ő igen hiányos forrásanyagra támaszkodva, kellő alap nélkül állította ezt, könnyű volt a szintén hiányos, de neki kedvező forrásanyaggal operáló THÚRYnak a célzatosságot és módszertelenséget rábizonyítania (id. h. VII. 283–284 és 290. l.). A kutatás eredménytelenségének oka – mint ezt más kérdéseknél, így éppen a népnév kérdésénél is tapasztalhattuk – e téren is az volt, hogy a kutatók nem törekedtek a teljes anyag összegyüjtésére, együttes kritikai értékelésére és felhasználására. Esetlegesen kezükbe került hiányos forrásanyagra építve, természetesen képtelenek voltak a kérdést helyesen megoldani.