4. Az azonossági gondolat eredete.

Az újabb irodalomban közkeletű elmélet szerint a magyar krónikások a hún-magyar azonosság gondolatát s vele a magyar hún-mondát idegen forrásból – némelyek szerint külföldi történetírók műveiből tudós kölcsönzéssel, mások szerint a németek, szlávok, gótok, avarok élő szájhagyományából népi úton – kölcsönözték. Átvenni azonban csak onnét lehet, ahol van valami. Mivel pedig a hún-magyar azonosság gondolata a XI. század közepe előtt külföldön – egy-két tudós írói többnyire homályos feltevését nem számítva – ismeretlen volt, a XI. századi magyar hún-hagyomány eredetét csak az esetben kereshetnők külföldön, ha bebizonyosodnék, hogy krónikáinknak a hagyományt fenntartó ősforrása, vagyis a Szent László-kori Gesta írója WIDUKIND művét ismerte és forrásul használta.^[1] A hún-magyar azonosságot igen óvatosan érintő LIUDPRAND, a magyarokra néhányszor a hún nevet alkalmazó, de őket kifejezetten seholsem azonosító Annales Alamannici és a Continuatio GEORGII e tekintetben nem jöhetnek számba. Homályos és szűkszavú értesítéseik a magyar hún-hagyományhoz s az azonosság hitének kialakulásához alapul nem szolgálhattak.

Bizonyosan tudjuk azonban, hogy a Gesta Ungarorum XI. századi írója és későbbi átdolgozói sem ismerték e forrásokat és különösen nem ismerték LIUDPRAND és WIDUKIND művét. Alapos kútfőkritikai kutatások eredményeképen már évtizedek óta ismerjük a magyar krónikák XI. századi ősforrásnak – a Szt. László-kori Gesta Ungarorumnak – és XII–XIV. századi átdolgozásainak külföldi forrásait. A honfoglalás és kalandozások korára REGINO krónikáját és ennek X. századi folytatását a XI. századra az Altaichi Évkönyveket használta forrásul. Ezekben azonban nyomát sem találjuk a húnok és magyarok azonosságának.^[2] Ily körülmények közt – mint azt már KIRÁLYlyal polemizálva s a történeti szempontok mellőzésének káros következményeiről szólva is kiemeltem – teljesen kritikátlan eljárás volna kölcsönzést tételezni fel, mikor az írónál a kölcsönzésre alkalmas forrás használata kimutathatatlan.

A hún-magyar azonosság gondolatát a magyarok nem kölcsönözhették sem a külföldi irodalomból, sem a német (germán) mondából, mert nem ismertek oly forrást, amelyben ezt megtalálhatták volna. E megállapításunk persze még fokozottabb mértékben áll a hún-székely azonosság hagyományáról, mert a külföldi források e korban a székelyeknek még a nevét sem ismerik. A hagyomány eredetét tehát másutt kell keresnünk.

Mielőtt azonban ezt tennők, ki kell térnünk még egy körülményre, ami a magyar hún-hagyomány XI–XII. századi létezéséhez is újabb bizonyítékokkal szolgál.

A XI. század közepén, előbb Péter (1041–46), majd András és Salamon (1058–1074) a legszorosabb szövetségi, utóbbi emellett sógorsági viszonyban is élt III., illetőleg IV. Henrik császárral. Péter 1041 és 1044 közt, András özvegye és Salamon 1060-tól 1063-ig Németországban tartózkodtak, velük jött magyar párthíveikkel együtt. Ebben az időben kezdik nyugaton mind sűrűbben emlegetni a hún-magyar azonosságot. A négy XI. századi író közül NAZELM lüttichi kanonokról saját elbeszélése alapján állapíthatjuk meg, hogy magyarokkal érintkezett. Egyébként nem mondhatná, hogy a magyarok dicsekszenek zsidó eredetükkel.^[3] Ez érintkezés közvetítője akár a lüttichi származású Leodvin bihari püspök is lehetett, aki 1064 táján is meglátogatta hazáját és lüttichi rokonait.^[4] LAMBERTről tudjuk, hogy 1058-ban Magyarországon járt s hogy Attila-kardjáról adott leírása is magyar eredetű.^[5] Csehországban COSMAS folytatójánál és a Prágai Évkönyvekben akkor jelentkezik az azonosság gondolata, mikor Álmos leánya, Adelhaid, és II. Géza leánya, Odola, a cseh hercegi család tagjaivá lettek. VITERBÓI GOTFRID a XI. századi Gesta Ungarorumból kölcsönözte az azonosság gondolatát.^[6]

Bizáncban a XII. század második felében tűnik fel a hún-magyar azonosság gondolata. Szent László lányának és unokájának, Mánuelnek, udvarában állandóan tartózkodtak magyarok. Álmos herceg János császár, László, István és Béla hercegek Mánuel közvetlen környezetében éltek a keleti császárvárosban. S íme! a hún-magyar azonosság gondolata itt is ebben a korban tűnik fel s a magyar vérből származó nagy császár udvari jegyzője annak egyik első hirdetője.

Az azonosság gondolata Németországban a XI. század közepén, Csehországban és Bizáncban a XII. században magyarok tömeges ott-tartózkodása idején, az intenziv magyar érintkezés korában jelentkezik. Az azt emlegető írókról, egy-kettő kivételével, az is megállapítható, hogy közvetlenül érintkeztek magyarokkal. A hún-magyar azonosság később Európaszerte elterjedt gondolatának forrását tehát Magyarországon kell keresnünk, hol a XI. század második felében – mikor Németországban terjedni kezd – már kimutathatóan jelen volt.

Ezt tudva, nem zárkózhatunk el attól sem, hogy az azonosítás gondolatát a korábbi íróknál, a Continuatio GEORGIIban és LIUDPRANDnál s ebből következőleg a belőle merítő WIDUKINDnál is magyar hatásnak tulajdonítsuk. A X. század közepén – magának KONSTATINOSnak tanusága szerint is – sűrűn keresték fel Byzáncot a császárral szövetséget kötő, ott keresztény hitre térő magyar vezérek, sőt az Árpád-ház egyik tagja is ottjárt. Megvan tehát – mint már kiemeltem – annak lehetősége, hogy a magyarokat egyízben a bizánci gyakorlattól eltérően húnoknak nevező bizánci író, sőt maga LIUDPRAND is közvetlenül e magyaroktól hallott a nép hún származásáról. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az Annales Alamannici 860–926-ig terjedő részét a X. században Sangallenben írták,^[7] ahol épp ez utolsó évben táborozott az EKKEHARDnál leírt magyar sereg. Ez lehet a magyarázata, hogy a IX. századi Annales Bertiniani-ban még Ungri néven szereplő első magyar betörés alkalmával Huni-t említ. Ez a feltevés természetesen nem érinti azt a megállapításunkat, hogy Nyugaton és Bizáncban a két nép azonossága általában ismeretlen lévén, a hún-magyar azonosság gondolata ezeknél az íróknál tudós okoskodás eredménye. Csupán azt jelenti, hogy ez okoskodás alapja a magyaroktól nyert értesülés volt.

*

A külföldi kölcsönzés lehetőségének vizsgálata és negativ irányban való eldöntése után arra is ki kell terjeszkednünk, vajjon a hunok és magyarok azonosítása nem lehet-e a XI. századi magyar író tudákos kitalálása, az uralkodóház vagy más családok dicsőítésére készült mese? A feltevés valószínűtlen. A genealógiai fikció humanista gondolata a renaissance történetszemléletének és világnézetének szülötte. A Kr. e. I. században világhatalomra jutott Róma görög renaissance-ának a hatalmasok s a nép kegyét hajhászó költői és tudósai koholták a trójai eredet történetét. A XIV–XV. század bizantinus lelkű humanistái származtattak le uralkodóházakat és népeket a klasszikus ókor pogány népeitől. Aki ismeri a középkori irodalmat és a középkor történetszemléletét, tudni fogja, hogy a középkor keresztény íróitól távol állt ez a törekvés. Előfordul, hogy idegen népek ivadékát keresik azokban. Így tettek a IX–X. század tudósai, mikor a magyarokat – kiki a maga olvasmányai hatása alatt – skytháknak, parthusoknak, agarenusoknak, húnoknak, avaroknak, szaracéneknek mondották. Saját népüket azonban sohasem származtatták önkényesen valamely idegen pogány néptől. Vagy történeti források alapján igyekeztek a való eredet nyomára jutni; így a mi Gestánk XI. századi írója REGINO alapján szól a skytha eredetről. Vagy pedig – s ez az általánosabb szokás – bibliai leszármazással próbálkoztak meg. A középkor augustinusi történeti felfogásával csak ilyen bibliai genealógia koholása fért meg. Az egyedüli példa, amit evvel szemben fel szoktak hozni, a frankok trójai eredetmondája, szintén nem bizonyít ez ellen. A trójai eredet hagyományát a galliai latin és ellatinosodott kelta lakosságtól élő hagyományként örökölték a velük összevegyült, egy néppé formálódott frankok. Ez a hagyomány tehát nem a középkor genealógiai fikciója, hanem a pogány Róma öröksége, mely eredetében humanista fikció, de a középkorban már a teljes hitelesség igényével fellépő néphagyománnyá alakult át.^[8]

A genealógiai fikció gondolatát tehát már eleve valószínűtlenné teszi a középkor egyetemesen jelentkező történeti felfogása. Középkori magyar íróról sem tehetjük fel, hogy népének vagy az uralkodóháznak letűnt pogány népek közt keressen ősöket, ha erre a hagyományban alapja nem volt. Mindazonáltal fel kell vetnünk e kérdést, mert az újabb irodalomban általában ily genealógiai fikciónak tartják az azonosság gondolatát. Némelyek világosan ki is mondják.^[9] Mások – a divatos mondaközvetítési elméletek hirdetői – nem mondják, de ugyanezt teszik. A feltevés, hogy egy magyar krónikás vagy maga a nép valamely idegen népnél készen talált hún-mondát vagy történeti hagyományt a hún-magyar azonosság gondolatával kiegészítve egyszerűen átvett s azt saját hagyományává alakította át,^[10] lényegében nem egyéb a genealógiai fikció feltevésénél. A különbség csak az, hogy RIEDLék egy-egy nemzetség, ezek az egész magyar nép genealógiájának meghamisítását tulajdonítják a krónikásoknak, illetőleg a mondát kialakító népnek. A genealógiai fikció hipotézise tehát közös tétele nemcsak a HUNFALVY, hanem a HEINRICH nyomdokain haladó tudósoknak is. Nem is lehet ez másképen, mert hiszen – mint láttuk – mindannyian abból az alaptételből indultak ki, hogy történeti kapcsolat a hún és magyar nép közt nincs és valamennyien felteszik, hogy az azonosság gondolatát a magyar krónikás, illetőleg a nép készen kapta a szomszédos népektől.

Kutatásaink ez utóbbi feltevést illetőleg éppen az ellenkező eredményre vezettek. Kiderült, hogy a XI. század második felében a magyar hún-hagyomány első kimutatható jelentkezésekor a hún-magyar azonosság gondolata nyugaton nemcsak hogy általános nem volt, hanem csak egy-két tudósnak Magyarországon ismeretlen művében jelentkezik, mint minden valószínűség szerint magyar forrásra támaszkodó tudákos feltevés. Bebizonyosodott az is, hogy ez a gondolat a XI. és XII. században Magyarországról kiindulva terjedt el nyugat és délkelet felé. Ha tehát ragaszkodunk a genealógiai fikció elméletéhez, be kell bizonyítanunk, hogy az az író, akinél az azonossági gondolat először jelentkezik, diszponálva volt ily fikció megalkotására.

Vizsgálnunk kell, vajjon lehetséges-e, hogy krónikáink ősforrásának, a XI. századi Gesta Ungarorumnak írója – akár az egész nép, akár valamely nemzetség dicsőítésére – genealógiai célzattal koholta a hún-magyar azonosság elméletét?

E kérdésre habozás nélkül nemmel kell válaszolnunk. KÉZAI SIMONról, a hún-krónika írójáról és ANONYMUSról még inkább feltehető volna ily mese koholása. Nem mintha nekik joggal tulajdoníthatnánk ilyen, a kor történeti felfogásával ellentétes eljárást, hanem azért, mert mindketten nagyon büszkék a magyaroknak keleti – az hún, emez skytha – eredetére.^[11] A XI. századi írótól azonban távol állt a hún eredettel való hivalkodás gondolata. A hún-hagyomány nála, sőt még ANONYMUSnál is csak a tények konstatálására szorítkozik, Attila és a húnok minden fölösleges dicsőítésének mellőzésével. Nem is történhetett ez máskép. A Gestának minden, a későbbi krónikákból rekonstruálható sorából az a misztikummal, csodákkal terhes keresztény levegő árad, ami Szent László korában, az első magyar király, az első vértanu és az első hitvalló szentté avatása után, a kereszteshadjáratok előestéjén az ekkor már lélekben is kereszténnyé lett Magyarország papjait betöltötte. A hún-krónika hőse a pogány Attila, a „flagellum Dei”, ANONYMUSé a keletről jött honalapító, az uralkodóház kemény skytha őse, a Gesta írójáé az ellenségének megbocsátó, harcban hős, de a legyőzöttel kíméletes „kegyes király”, az igaz keresztény László, özvegyek és árvák gyámola, nyomorultak vígasztalója.^[12] Az az író, akinek ilyen volt a gondolatvilága, kit érzelmei a nyugati keresztény közösség tagjává avattak, semmi esetre sem választotta volna a nyugati forrásokban kegyetlen gyilkosként, a keresztény világ dühös ellenségeként lefestett hún királyt, ha erre a hagyományban gyökerező oka nem lett volna. A nyugati forrásoknak a húnokról és Attiláról adott kietlen és ellenséges leírása a Gesta vallásos íróját nem csábíthatta ily genealógiai fikció koholására. Ne feledjük, hogy még két századdal később is, a Szent László korában nálunk első virágkorát élt keresztény gondolat renaissance idején is rémes példaképen említi fel a hitbuzgó IV. Béla kancellárja vagy jegyzője Attilát, mint a keresztény világ kegyetlen ellenségét, kit a tatárokhoz hasonlít.^[13] Pedig ekkor már legalább két század óta hirdette a krónikás hagyomány magának Béla családjának Attilától való származását.

A XI. századi Gesta írója bizonyára nem ilyen pogány ősöket keresett, hanem – a kor íróinak általános szokása szerint – jámbor bibliai személyekről kívánt szólni, amikor az uralkodóház genealógiáját kellett megírnia. S valóban vannak jelek, melyek zsidó néppel való kapcsolata sokkal erőteljesebben domborodott ki az elveszett régi Gestá-ban s általában e kor magyar hívőinek gondolatvilágában, mint később ANONYMUSnál és a hún-krónikában. Foglalkoztunk már ANZELM művével, ki azt állítja, hogy a magyarok dicsekednek zsidó leszármazásukkal. Megerősíti ezt ANONYMUSnak és a XI. századi Gestából a többi krónikától függetlenül merítő Képes Krónikának^[14] néhány kifejezése is, melyeket a hún-dicsőség mámorában elkábult XIII. századi író mellőzött s ezért a többi krónikákból hiányzanak.^[15]

A XI. századi Gesta Ungarorum írójának keresztény világfelfogása, történetszemlélete, gondolkodásmódja és érzelmi világa teljesen kizárják annak feltevését, mintha a hún-magyar azonosság gondolatát, illetőleg az Árpádok hún genealógiáját ő koholta volna.

*

A külföldi kölcsönzés és a tudákos koholás feltevéseinek megdőlte után azt kell vizsgálnunk, vajjon megvannak-e a történeti előfeltételei, megvan-e a történeti lehetősége annak, hogy a magyarok a hún-magyar azonosság gondolatát keletről hozták magukkal, mint a nép vagy akár csak egy-két nemzetség ősi hagyományát?

A turkológiai kutatások mai állása mellett senkinek sem lehet kétsége afelől, hogy a bolgár (ogur) nép – amelynek két később egymástól elszakadt ága a volgai és a dunai bolgárság – a hún birodalom alattvalója volt. MARQUART, BURY, MIKKOLA eredményei szerint a magyarokkal Pontus-Kaukázus vidéki hazájukban, a Don mentén az V–VII. században közvetlenül szomszédos bolgárok első királya maga Attila fia Irnik (vagy Ernák) volt. A nyelvtudósok – elsősorban KUNIK, ASMARIN és MUNKÁCSI – kutatásai bebizonyították, hogy a volgai bolgár birodalom bolgár lakóinak egyenes leszármazói a csuvasok. GOMBOCZ viszont a magyar nyelv finnugor alaprétegébe lerakódott első kölcsönszórétegről állapította meg, hogy az ogur (ó-bolgár vagyis ős-csuvas) nyelvből került a magyar nyelvbe. NÉMETH GYULA bebizonyította az ungri (=magyar) és onogur népnevek azonosságát s az V–IX. századi források alapján a két nép azonossága is bizonyítottnak tekinthető.^[16] Ugyane források az onogurt a kuturgur (= bolgár) testvérnépeként ismerik, mely utóbbinak királyai családfájukat Attila fiáig vezették vissza. E kifogástalan módszerességgel megalapozott eredményekre s a magyar nemzetségek legelőkelőbbjeinek (Árpád, Vérbulcs, Ajtony, Kaplony, Ákos stb.) török nemzetség- és személyneveire, valamint rendkívül nagy kulturális hatást bizonyító ó-bolgár műveltségi szavainkra támaszkodik GOMBOCZ, midőn eredményképen kimondja, hogy a magyar nép finnugor alaprétegébe egy kisebbszámú ogur-török vagyis ó-bolgár réteg olvadt be. Ezek a bolgár-török vezető nemzetségek, köztük az Árpáddal örökös uralkodói méltóságba jutott Magyar-nemzetség, szervezték előbb törzsekké és törzsszövetséggé, majd politikai nemzetté a magyar nemzetségeket.^[17]

Mindezek a magyar-hún kérdésben teljesen elfogulatlan külföldi tudósok közreműködésével elért, pozitiv tudományos eredmények kétségtelenné teszik, hogy a magyar nép a honfoglalás előtt nemcsak hogy közvetlenül érintkezett, hanem keveredett is a hún-hagyományt fenntartó bolgárokkal s éppen legelőkelőbb nemzetségei bolgár-török eredetűek voltak. Bizonyos az is, hogy a magyar nép ősei a rokon ogur-törökökkel (bolgárokkal) együtt Attila birodalmának alattvalói voltak. Ezek ismeretében meg kell állapítanunk, hogy a hún-magyar azonossági gondolat keleti eredetének nemcsak a lehetősége, hanem a történeti valószínűsége is megvan.

Ez a valószínűség bizonyossággá lett azáltal, hogy a külföldi kölcsönzés és vele a tudákos eredet hipotézise a források alapos vizsgálata után tarthatatlannak bizonyult.

Végeredményképen kimondhatjuk, hogy a hún-magyar azonosság gondolata nem a mai haza területén kialakult fiktiv hagyomány, hanem a honfoglaló magyar nép, illetőleg a nép finn-ugor elemeivel a honfoglaláskor már teljes ethnikai és nyelvi egységben összeforrt bolgár nemzetségeknek, elsősorban az Árpád-nemzetségnek keletről magával hozott, történeti tudaton alapuló, ősi hagyománya.^[18] Anélkül, hogy a további fejtegetéseknek elébe akarnék vágni, e tétel bizonyítására már itt felemlítem, hogy az alább tárgyalandó eredetmonda alapján szoros leszármazási viszonyt tételezhetünk fel az Árpád-ház és a családfáját Attila fiáig visszavivő bolgár Dula-dinasztia közt.

A hún-magyar azonosság ezek szerint nem monda, hanem történeti tudat volt, amit a magyarság vezető nemzetségei s különösen Árpád ivadékai az új hazában is megőriztek. Tőlük szereztek tudomást ez ős magyar hagyományról a IX. században LIUDPRAND, illetőleg GEORGIOS folytatója, a XI. század második felében a nyugati népek tudósai, a XII. században Csehország és Bizánc történetírói. Ezek útján terjedt el azután a XII. század végén Európaszerte a húnok és magyarok azonosságának gondolata.

[1] A hún-hagyományt és mondát a XIII. századi hún-krónikával azonosító kutatók előtt persze fel sem merülhetett a kölcsönzés lehetőségének kérdése. Egyrészt vakon hittek abban, hogy az azonossági gondolat általánosan ismert volt nyugaton; másrészt pedig e gondolat közvetítőjét is ismerni vélték a hún-krónika külföldi forrásaiban, a XII. századvégi VITERBÓI GOTFRIDban és JORDANESben, kiknél nemcsak a hún-magyar azonosság, hanem a REGINO nyomán a magyarok ősének tartott szkíthák és húnok azonosságának gondolatát is megtalálták.

[2] REGINO szkítha-ivadéknak mondja a magyarokat. Ez a felfogása, szószerinti elbeszélésével egyetemben átment a magyar Gestába s abból a későbbi krónikákba is.

[3] A bibliai eredetről ld. feljebb 40. l.

[4] Fundatio S. Albani Namucensis: „Leudvinus episcopus Bichariensis, genere Lothariensis, causa suos videndi Pannoniam egressus Leodio vel Andenne morabatur.” Neues Archiv f. ÄD. GK. VIII. 592. I., WATTENBACH id. m. II. 153. l.

[5] V. ö. 31, 88–90. l.

[6] HÓMAN Szt. László-kori Gesta 34–35. l.

[7] MOLINER id. m. 217. l.

[8] Erre a frank hagyományra, illetőleg római könyvmondára vezethetők vissza mindazok az egyébként szórványosan jelentkező eredetmondák, melyek a nyugateurópai népeket trójai és görög hősöktől származtatták s amelyeket a hún származás fikciójának lehetőségét bizonyítandó szoktak felhozni. V. ö. PETZ id. m. 26. l., KIRÁLY: M. őskölt. 64–65. l.

[9] RIEDL id. ért. Heinrich Emlékk. 5. l., KIRÁLY id. m. 80–85. l.

[10] HEINRICH óta ez irány valamennyi hívének ez a felfogása, nem véve ki az avar, illetőleg bolgár közvetítést vitató SEBESTYÉNT és GREXÁT sem; legkiélezettebben mégis FEHÉR GÉZA hangsúlyozta azt. Nyugat, 1922. 48. l.

[11] A hún-krónika alapmotívuma a világverő Attila nagyságának hirdetése, ANONYMUS pedig nagyon büszkén szól a kemény skythák ivadékainak vitézségéről és rettenthetetlenségéről. „Et credo, quod adhuc eos agnoscetis duram gentem fuisse de fructibus eorum.” ANONYMUS I. cap.

[12] V. ö. minderre HÓMAN: A Szt. László-kori Gesta 104–105. l. és Történetírásunk első korszaka. Minerva, 1923.

[13] Totila in exemplum veniat, qui parte orientis ad occidentalem veniens subiugandam, in medio regni Hungariae sedem suam principaliter collocavit et contra Caesares, qui ex occidente ad sibi submittendum oriens dimicabant, quam plurima ad constructionem exercitus faciunt, infra regni nostri terminos deponebant. FEJÉR: Codex dipl. IV/2. 222. l. A XII–XIII. századi köztudatban s a külföldi krónikák egy részében is Totila gót király alakja a névhasonlóság alapján teljesen egybeolvadt Attilával. A szövegből világos, hogy itt is Attiláról van szó.

[14] V. ö. id. művem IX. fejezet.

[15] Pl. ANONYMUS XX. cap.: Bene implevit Dominus in Almo duce et filio suo Arpad propheciam, quam cecinit Moyses propheta de filiis Israel dicens: et locus, quem calcaverit pes vester, vester erit. Képes Kr.LVI. e.: Utinam sanguis et cor Machabeorum efferbesceret in militibus qui defensarent Hungaros ab his Sarracenis.

[16] V. ö. Századok, 1923. 335. s köv. l.

[17] Mindez eredményeket lásd világos összefoglalásban GOMBOCZnál (Magyar Nyelv 1921. 15–21. l.) s ugyanott a legfontosabb irodalmi helyek idézetét. V. ö. még FEHÉR: Bulgarisch-Ungarische Beziehungen in den V–XI. Jh. 1922., ZICHY: A magyarság őstörténete és HÓMAN: A magyarok honfoglalása (mindkettő A Magyar Nyelvtudomány Kézikönyve I. kötetében), továbbá M. Nyelv. 1921. 195–198, Irodalomtört. Közl. 1922. 160, Századok 1923. 335–356. l. (KIRÁLY és GREXA ellenérveiről v. ö. fentebb a bevezetésben.) NÉMETH: Húnok, bolgárok, magyarok. Bpesti Szemle, 1923.

[18] A történeti és nyelvi tényekből már GOMBOCZ (id. h. 21. l.) levonta ezt a konzekvenciát. Eredményeit CZEBE is elfogadja (Nyugat, 1922. 661–667. l.), noha az ő célja éppen KIRÁLY GOMBOCZéval ellentétes húnmonda elméletének baráti méltatása volt. Állásfoglalása azt bizonyítja, hogy az a priori elméletektől mentes, objektív kutatás ma már nem vonhatja kétségbe a hún-magyar kapcsolat történeti realitását.