4.

A renaissance, nem nagy bőséggel ugyan, de mégis meghozta a maga gyümölcsét a magyar történeti forráskutatás és kritika terén. A reformáció külföldön oly jelentős hatásának azonban semmi nyomát sem találjuk. XVI. századi történeti irodalmunkból hiányzanak a reformáció korát jellemző, rendszeres kutatáson alapuló egyháztörténeti művek. S ez a helyzet a XVII. században sem változott. Az ellenreformáció vezérei – OLÁH MIKLÓS és PÁZMÁNY PÉTER – a Jézus-társaság magyar házainak és a katholikus iskolaügynek megszervezésével alapját vetették a későbbi kor szervezett kutatómunkásságának, de az egyháztörténeti kutatómunka megszervezésére még nem gondoltak. A dalmát LUCIUS JÁNOS mellett, aki számos forrást adott ki művében (De regno Dalmatiae et Croatiae libri sex, Amsterdam, 1666.), egyedül a Jézus-társaság Rómában élő tudós tagja, INCHOFER MENYHÉRT, foglalkozott rendszeres kutatással. Tervbe vette a magyar egyháztörténet forrásainak felkutatását és feldolgozását, de műve csonka maradt. Mindössze a XI. század közepéig terjedő első kötet készült el, melyben jobbára csak a vatikáni levéltár anyagára támaszkodott (Annales ecclesiastici regni Hungariae. Tomus I. Roma, 1644.). INCHOFER munkássága a jezsuiták nemzetközi tudós szervezetének munkásságába kapcsolódik be s az egykorú magyar történetírással semmi közössége sincs. A magyar történetírás módszerére az ellenreformáció nagy szellemi mozgalma sem volt számottevő hatással.

Általában a XVII. századi magyar történetírás kutatószellem és kritika tekintetében határozott hanyatlást jelent. A vallásharcoknak s a három részre szakadt ország belső küzdelmeinek, majd a felszabadító hadjáratoknak mozgalmas kora nem kedvezett a mult tudós búvárainak. A lelkeket a jelen izgalmai tartották fogva. A történetírók a politikai és vallási küzdelmek, pártharcok résztvevőiből, az aktív államférfiak sorából és belső környezetükből kerültek ki, akiket csak saját koruk eseményei érdekeltek. A harcok korát jellemző korrajzok, emlékiratok, naplók, ezek a színes és változatos kortörténeti művek személyes tapasztalatokon és bár egyoldalú és pártos, mégis hiteles, sőt hivatalos jellegű forrásanyagon épültek fel. A SZAMOSKÖZYéhez hasonló rendszeres kutatómunkát és tárgyilagos kritikát azonban hasztalan keresünk. BETHLEN FARKASnál felismerhetők ily törekvés nyomai, de ő is megelégedett SZAMOSKÖZY forrásgyüjteményének némi kiegészítésével és felhasználásával.

A csendes tudós búvárkodás, a rendszeres kutatómunka kora csak a külső harc és a belső küzdelmek eldőlte után a XVIII. század elején következett be. Katholikusok és protestánsok, akiket a letűnt században a theologus vitatkozások és fegyveres pártharcok foglaltak el, a századfordulón egyidőben ébredtek a történeti kutatómunka fontosságának tudatára s elsősorban az egyháztörténet kérdései felé fordultak. A felekezetközi harc intenzitásából alig veszítve folyt tovább, de új eszközökkel: a tudomány fegyvereivel. A hollandi jezsuiták és a német protestáns tudósok példájára az egyháztörténet problémáinak tisztázásával igyekeztek saját igazukat védeni és bizonyítani. E cél érdekében indul meg az a nagyszabású egyháztörténeti kutatómunka, aminek további eredménye a kritikai történetirás megalapítása lett.

ANGYAL: A XVII. század történeti irodalma (BEÖTHY–BADICS Magy. Irodalomtörténete. 3. kiad. 1.); HÓMAN: Tudományos történetírásunk. 12–14. I. V. ö. Ttud. Kk. I. 5