15.

A XVIII. század adatgyüjtő és kritikai munkásságára a XIX. század elején beköszöntött az összefoglaló feldolgozások kora. A német GEBHARDI negyedszázaddal korábban megjelent művét átdolgozó KULCSÁR ISTVÁN (1803) után BUDAY ÉZSAIÁS (1805–12), VIRÁG BENEDEK (1808) és ENGEL JÁNOS KERESZTÉLY (1813–14) tettek kisérletet a magyar történelem teljes feldolgozására, útját egyengetve a kor legjelentősebb szintézisének, a magyarországi származású FESSLER IGNÁC AURÉL tízkötetes művének (1815–1825.). Ezek a tudomány eredményeit szélesebb körökben megismertető, összefoglaló feldolgozások nem önálló kutatásokon, hanem a XVIII. század adatgyüjtésére alapulnak, annak betetőzését jelentik. Velük szakad meg a rendszeres kutatómunka, amit nyomon követ az egy század alatt magas színvonalra emelkedett magyar történettudomány hanyatlása.

A Jézus-társaság feloszlatása és a protestáns iskoláknak – különösen a tudományos központ szerepét betöltő pozsonyi evangelikus lyceumnak – I. Ferenc korában beállt rohamos hanyatlása egyértelmű volt a tudós munka régi szervezeteinek felbomlásával, a felekezeti jellegű történetírói iskolák szétszóródásával. PRAY a maga nagy lelkességével, energiájával és tekintélyével össze tudta ugyan tartani a tudósokat, de egy ember személyes varázsa csak ideig-óráig pótolhatta az intézményes tudósszervezet hiányát. Ennek a félszeg helyzetnek a felismerése igen nagy szerepet játszott a magyar tudós társaság megalapítására irányuló törekvésben, aminek szükségét BOD PÉTER óta legjelesebb íróink és tudósaink hangoztatták. Sajnos az udvar akadékoskodása és az energia hiánya sokáig útját állta e terv megvalósulásának s a XVIII. század nagy történetíróinak halála után nem volt, aki felvegye a kezükből kihullott tollat. Hiányzottak az utódok, mert a succrescentiát biztosító nevelőmunkát a tudós szervezet hiánya mellett az egyetemi oktatás szigorú formalizmusa és az a körülmény is bénította, hogy az udvar – legjelesebb történetíróinkat mellőzve – szemében megbízható, de tudományos szempontból jelentéktelen emberekkel (KOPPI, TRENKA, KERESZTURI) töltötte be a nagyon is átlátszó ürüggyel eltávolított KATONA ISTVÁN történeti tanszékét. A kormányzat szemében egyaránt gyanus jezsuita és protestáns tudósok – így PRAY, WAGNER, SCHÖNWISNER, CORNIDES és SCHWARTNER – csupán a segédtudományok tanszékein tudtak szóhoz jutni, ahol a tanulmányi szabályok formalizmusa teljesen megkötötte kezüket.

A PRAY–KATONA–CORNIDES triász kritikai munkásságában és FESSLER szintézisében kulmináló XVIII. századi fejlődés holtpontra jutott, kontinuitása megszakadt. Megfelelő tudóssuccrescentia hijján a Magyar Tudományos Akadémia megalapítása sem hozott változást. Különben is a reformkorszak politikai mozgalmainak előterében álló nyelvkérdés a nyelvtudomány és a szépirodalom felé fordította a figyelmet s a túlnyomóan idegen, latin nyelven művelt történettudomány iránt való érdeklődés lehanyatlott. Az 1825 óta mind zajosabbá váló politikai mozgalmak légköre egyébként sem volt alkalmas a kutatómunka iránti lelkesedés fenntartására. Történeti életünk reformkora így lett történetirásunk történetében a hanyatlás, a visszafejlődés korává.

BÉL, PRAY, KATONA, CORNIDES, ENGEL és FESSLER nevét a maguk idejében az európai tudományosság legtiszteltebb alakjai közt emlegették. Alig néhány évtizeddel később, CARLYLE, MICHELET, THIERRY, GUIZOT, MACAULAY, ROTTECK kortársai, a magyar romantikusok, élükön a lelkes HORVÁT ISTVÁNnal és a termékeny tollú FEJÉR GYÖRGY-gyel, hiú ábrándok után futkosva, az eredetkérdés problémáinak délibábos megoldására, fantasztikus mesék alkotására pazarolták tudásukat és energiájukat. RANKE magyar kortársainak – GRÓF MAJLÁTHnak és PÉCZELYnek – összefoglalásai PRAY és FESSLER után siralmas tünetei a történetírás hanyatlásának. A rendszeres kutatómunkának és módszeres kritikának nyomát sem látjuk. A kutatás terén kevés az eredmény s ami van, az is jórészt megbízhatatlan.

HORVÁT ISTVÁN, a nagy álmodozó, lelkes buzgalommal gyüjtötte a történelem forrásait, több száz kötetre terjedő kéziratot hagyva hátra, de az anyag publikálása és rendszeres kritikai feldolgozása helyett megelégedett néhány oklevél ismertetésével és közlésével.

A Tudományos Gyüjtemény e szórványos oklevélközléseiről nem szólva, alig egy-két forráskiadvánnyal találkozunk. A legjelentősebb köztük HORVÁT ISTVÁN barátjának és az eredetkutatásban szellemi rokonának, FEJÉR GYÖRGY egyetemi könyvtárigazgatónak, a középkori anyagot felölelő negyvenkét kötetes oklevéltára (Codex diplomaticus regni Hungariae. Buda, 1822–1844.). FEJÉR kiadványa, melyhez később az akadémia megbízásából KNAUZ NÁNDOR évmutatót, CZINÁR MÓR pedig név- és tárgymutatót (1866) készítettek, máig legterjedelmesebb középkori oklevélkiadványunk és nélkülözhetetlen forrásműve középkori történelmünknek, tudománytörténeti szempontból azonban a hanyatlás egyik legjellemzőbb tünete. FEJÉR ugyanis nem valami nagy gonddal, másod-, sőt harmadkézből, az Egyetemi Könyvtár jezsuita-gyüiteményeiből, KATONA és mások műveiből másolgatta az okleveleket. Kritikával egyáltalában nem élt. Kiadványa telve van értelemzavaró másolási és sajtóhibákkal és rosszul keltezett, sőt hamis oklevelekkel. Kritikátlansága és gondatlansága dacára is el kell azonban ismernünk azt az érdemét, hogy oly korban, amidőn a kutatókedv már-már teljesen ellanyhult, közreadta kiadványában azt a hatalmas középkori okleveles anyagot, mely addig a kéziratos gyüjteményekben igen nehezen volt hozzáférhető.

A XVIII. század nagy kutatóinak és főúri maecenásainak példáján felbuzdulva fogott GRÓF KEMÉNY JÓZSEF Erdély történeti forrásainak összegyüjtéséhez. 1835 és 1845 közt megjelent kiadványai (Deutsche Fundgruben, Erdély történeti tára, Notitia historico-diplomatica..., Epistolae Mathiae Corvini stb.) csak kis részét tartalmazzák gyüjtésének. Közel 12.000 darabra rugó oklevél- és kéziratgyüjteményét, valamint gazdag könyvtárát 1841-ben SZÉCHÉNYI FERENC példájára hazájának adományozta, hasonló adományt tevő unokafivérével, GRÓF KEMÉNY SÁMUELlel együtt alapját vetve az Erdélyi Múzeum Könyvtárának.

PODHRADCZKY JÓZSEF a többi krónikák variánsaival és magyarázó jegyzetekkel kísérve újra kiadta KÉZAI (1833) és az 1473. évi kiadásból ismert Budai Krónikát (1838). A Bécsben élő GÉVAY ANTAL a török hódoltság korának kútfőit adta ki. (Legatio Jo. Haberdancz... etc. Bécs, 1837; Az 1625. évi gyarmati békekötés cikkejei. U. o. 1837; Az 1627. évi szőnyi békekötés cikkejei. u. o. 1837; Urkunden und Aktenstücke zur Geschichte der Verhältnisse zwischen Österreich, Ungarn und der Pforte im XVI. u. XVII. Jh. I–III. U. o. 1838–1842.) Külföldön jelent meg ENGLICHER LÁSZLÓ ISTVÁNnak Árpád-kori törvényeket, jogszabályokat és egyéb történeti forrásokat tartalmazó kötete is (Rerum, Hungaricarum Monumenta Arpadiana. Sanktgallen, 1849.).

WESZERLE JÓZSEF nagy buzgalommal gyüjtötte 1816-tól a magyar pénztörténet és numizmatika forrásait. Okleveles gyüjtése kéziratban maradt. 1838-ban rézbe metszett s a magyar pénzváltozatok rajzainak máig legteljesebb sorozatát tartalmazó éremtábláit évtizedek multán (1873) adta ki a Magyar Nemzeti Múzeum éremtára (Weszerle József Hátrahagyott érmészeti táblái. Pest, 1873.), miután az erdélyi sorozatot már előbb kiadta saját neve alatt ÉRDY (LUCZENBACHER) JÁNOS. (Erdély érmei. Pest, 1862.), aki a szerb pénzek sorozatát is kiadta. WESZERLE tábláinak felhasználásával készült RUPP JAKAB rendszeres numizmatikai forráskiadványának (Magyarország ekkorig ismeretes pénzei. I–II. Buda, 1841–1846.) első kötete is.

HORVÁT ISTVÁN kéziratos gyüjtése a Magyar Nemzeti Múzeum kézirattárában, WESZERLE JÓZSEFé az Éremtárban van.