16.

A reformkorszak lázas politikai és társadalmi élete és romantika történetszemlélete nem kedvezett a csendes tudós búvárkodásnak. Annál tevékenyebb munka indult meg a szabadságharc leveretése után. A politikai szabadságától megfosztott nemzet energiája új utakon tört az érvényesülés felé s mint a nagy katasztrófák után rendszerint történni szokott, a szomorú jelenről a dicső mult felé fordította tekintetét, onnét várva vígasztalást és buzdítást. Tudósai e vágyakozás kielégítésén fáradozva eszméltek rá a kutatás és történetírás terén félszázad óta elkövetett mulasztásokra s lázas buzgalommal láttak azok pótlásának.

Az új korszakot SZALAY LÁSZLÓ történelmi és TOLDY FERENC irodalomtörténeti szintézise vezeti be. SZALAY az emigrációval külföldre sodródott kitünő politikus és jogtudós a kiadott források alapos ismeretével és kritikájával építette fel a magyar történelemnek FESSLER óta első jelentősebb, még ma sem túlhaladott szintézisét. Nagy műve (Magyarország története. I. kötet: Lipcse, 1852) reakció volt HORVÁT ISTVÁN naivul romantikus irányával, sőt HORVÁTH MIHÁLYnak első, a napi politikai áramlatok hatása alatt álló, összefoglaló feldolgozásával szemben is. TOLDY FERENC háromévtizedes alapos búvárkodás után ugyanekkor adta ki irodalmunk történetének első nagyobbszabású, máig is haszonnal forgatható, alapvető feldolgozását (A magyar nemzeti irodalom története. Ó- és középkor. I–II. Pest, 1851; 2. kiadás.: 1852.)

SZALAY műve a magyar történelem hézagainak és hiányainak feltárásával, TOLDY a magyar történetírás régi emlékeinek méltatásával adott ösztönzést az új, rendszeres kutatásra. Az emigrációval külföldre került tudósgárda – élén SZALAYval s a teljes magyar történelmen dolgozó HORVÁTH MIHÁLYlyal – idegenben dolgozik, okulást merítve a francia, angol és német tudomány eredményeiből. Az abszolutizmus nyomása alatt csendes búvárkodásra kényszerülő fiatal nemzedék idehaza lázas buzgalommal indul munkába. Kettejük munkássága a magyar történeti kutatás renaissance-ává avatja az abszolutizmus szomorú korszakát.

A forráskiadványok sorozatát TOLDY FERENC kiadványai nyitják meg, aki a magyar irodalom sok becses emlékének felfedezése, ismertetése és kiadása után lelkes buzgalommal fogott történetünk forrásainak felkutatásához. 1852-ben kiadja a Pozsonyi Krónikát és több XVI–XVII. századi elbeszélő kútfőnket (Újabb nemzeti könyvtár. I–III.), később magyar fordítás és a kódexből vett miniatűr-hasonmások kíséretében a Bécsi Képes Krónikát (1867.) 1853 és 1857 közt jelent meg Gróf TELEKI JÓZSEF nagy művének függelékeképen háromkötetes Hunyadi-kori oklevéltára. 1855-ben indítja meg GRÓF MIKÓ IMRE az Erdélyi Történelmi Adatokat (I–III. 1855–1858.), egy évvel később SZILÁGYI SÁNDOR és nagykőrösi tanártársai a Történeti emlékek a magyar nép községi és magánéletéből c. vállalatot. SZALAY LÁSZLÓ 1856-ban adja ki a XVII–XVIII. századi erdélyi kortörténeti műveket (Magyar Történelmi Emlékek. I–V.), míg SZABÓ KÁROLY a legfontosabb Árpád-kori elbeszélő forrásaink magyar fordításával ajándékozza meg irodalmunkat. 1857-ben kezdi kiadni NAGY IVÁN hatalmas genealogiai adatgyüjteményét (Magyarország nemes családai. I–XII. 1857–1865.). Idegen tudós, THEINER ÁGOSTON, hozott nyilvánosságra a magyar egyháztörténet vatikáni forrásaiból egy értékes sorozatot (Monumenta Vaticana Hungariam sacram illustrantia. I–II. Roma, 1859.), míg idehaza a protestáns egyháztörténet elbeszélő kútfőinek kiadását készíti elő a lelkes FABÓ ANDRÁS (Monumenta evangelicorum Augustanae confessionis. I–IV. 1861–1873.).

A történeti érdeklődés ébredését és a kutatókedv fellendülését nyomon követte a kutatómunka megszervezése. A Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottmánya 1854-ben TOLDI FERENC előadó indítványára megindítja „a közhelyeken és magányosoknál elszórva levő kisebb történelmi emlékek s okiratok kiadására” szolgáló a Magyar Történelmi Tárat, majd három évvel később a Monumenta Germaniae mintájára nagyobb terjedelmű források, illetőleg kútfősorozatok kiadására szolgáló Monumenta Hungariae Historicát (Magyar Történelmi Emlékek.). A történelmi kutatómunka irányítása és a forráskiadások ügye ilyképen az Akadémia Történelmi Bizottságának kezébe került, melynek tagjai – ÉRDY, JERNEY, PODHRADCZKY, WENZEL – és mindenekfölött a páratlan buzgalmú TOLDY amellett, hogy saját kutatásaik eredményeit publikálták, bevonták a munkába az emigráció kiválóságait – HORVÁTH MIHÁLYt, SZALAYt, SIMONYIt – és azt a fiatal tudósnemzedéket, mely az ötvenes években – élén IPOLYI ARNOLDdal, RÁTH KÁROLYlyal, RÓMER FLÓRISsal, KNAUZ NÁNDORral, SZILÁGYI SÁNDORral és SZABÓ KÁROLYlyal – komoly elszánással merült el a történelem búvárlásába.

A szervezett erővel megindult munka eredménye minden várakozást felülmúlt. A Magyar Történelmi Tár 25 kötetében (1855–1877) a kisebb terjedelmű elbeszélő kútfők, oklevelek, regesták és egyéb források hosszú sorozata jelent meg. A Monumenta első osztályában (Írók) 32, a másodikban (Okmánytárak) 26, a harmadikban (Országgyűlési Emlékek) 9, a negyedikben (Diplomáciai Emlékek) 7 kötet jelent meg két évtized alatt (1857–1878). A Monumentától független, külön sorozatban adta ki az Akadémia a török hódoltság korának okmánytárát (Török-magyar kori Emlékek. 1. oszt. X. 1863–1872), majd ennek mintegy folytatásaképen II. Rákóczi Ferenc okmánytárát (Archivum Rákóczianum. I. oszt. 1–10, II. oszt. 1–3 köt. 1873–1889)

Az írott források mellett gondja volt az Akadémiának a hazai archeologia és művészettörténet emlékeinek rendszeres felkutatására és ismertetésére is. E cél szolgálatában indította meg 1864-ben az Archeologiai Közleményeket, majd 1869-ben az Archeologiai Értesítőt szerkesztésükkel a rövidéletű, de jóhírű Győri Történeti és Régészeti Füzetek (1861–1865) szerkesztőjét, RÓMER FLÓRISt, bízva meg.

A forráskutatásnak és a publikációs irodalomnak ez a nagyarányú fellendülése, a gyors és ezért gyakran felületes munka a kritikai szempontoknak nem nagyon kedvezett. A mennyiség fokozása nem vált javára a minőségnek. Az Akadémia munkáját irányító s az abban résztvevő autodidakta történetbúvárok megelégedtek a forrásoknak minél nagyobb tömegben való felkutatásával és kiadásával. A szövegközlés külföldön e korban már kialakult szabályaira nem vetettek ügyet és a kiadott források rendszeres kritikai értékelésétől is tartózkodtak. A szövegekben nem egyszer egészen szubjektív természetű változtatásokra – úgynevezett „javítások”-ra – találunk, nem is szólva a felületes és gyors másolásból eredő hibákról. A hiteles források sorozatát minduntalan megszakítja egy-egy – gyakran szembeszökően ügyetlen – hamisítvány. Az Akadémiának első okleveles kiadványai – köztük WENZEL Árpádkori új okmánytára – szövegkritika és a hitelesség vizsgálata tekintetében nem sokkal állnak magasabban FEJÉR kritikátlan Codex diplomaticus-ánál. Az elbeszélő kútfők kiadói igyekeztek személyes viszonyait és műveik megbízhatóságát tisztázni, de komoly értelemben vett forráskritikai elemzésnek és értékelésnek kevés nyomát találjuk. Önálló forráskritikai munkálattal pedig alig találkozunk e korban. TOLDY FERENC több ízben foglalkozott középkori krónikáink viszonyának bonyolult kérdésével s bár az általánosságokon túl alig jutott, néhány értékes kritikai megjegyzése ma is figyelmet érdemel. SZALAY LÁSZLÓ és HORVÁTH MIHÁLY nagy műveik írása közben természetszerűen kiterjeszkedtek a források vizsgálatára és értékelésére is. Előbbi FLEGLERhez írt leveleiben biztos judiciummal és alapos kritikával jellemzi régi történetíróinkat (Sz. L. levelei. Budapest, 1913). SZILÁGYI SÁNDOR az erdélyi történetírás kritikai ismertetésével végzett érdemes munkát (Erdély irodalomtörténete, különös tekintettel történeti irodalmára Budapesti Szemle, 1855–1859).

A forráskritikának feltűnő elhanyagolása és az Akadémia kiadványait jellemző felületes szövegközlési módszer természetszerűen hívta ki a maga reakcióját. A hatvanas évek derekán a külföld haladottabb kritikai törekvéseit és közlési elveit ismerő fiatalabb tudósok egy része – mint egykor FEJÉR szigorú kritikusa: WALTHERR LÁSZLÓ állást foglalt a kiadásra kerülő források alapos kritikai értékelése és a szövegeknek az eredeti kútfő minden sajátosságát feltüntető betűhív közlése mellett s ez álláspontjuknak saját kiadványaikban igyekeztek érvényt szerezni. E mozgalom eredményei voltak KNAUZ NÁNDOR (Codex diplomaticus primatialis ecclesiae Strigoniensis. I–II. 1863–1866; Monumenta ecclesiae Strigoniensis. I–II. 1874–1882), KUBINYI FERENC (Monumenta Hungariae Historica. I–II. 1867–1876) és a RÁTH KÁROLY, IPOLYI, RÓMER vezetése alatt egy táborba tömörülő Dunántúli régészet- és történetkedvelők (Hazai Okmánytár. I–VII. 1865–1880) mintaszerű oklevélkiadványai. Sajnos, példájuk nem talált követésre s az Akadémia tudósai – a betűhív közlési módszer tagadhatatlan túlzásaira hivatkozva – továbbra is rendületlenül kitartottak a maguk közlési szabályai, helyesebben szabálytalanságai mellett.

A kritikai érzék és a módszeresség hiánya sokat levon ugyan e korszak adatgyüjtő és publikáló munkásságának értékéből, mégsem szabad az elért eredményeit lekicsinyelnünk. Nem szólva a magánkiadásban megjelent s fentebb felsorolt értékes publikációkról, maga az Akadémia negyedszázad alatt száz kötetet meghaladó forráskiadványaiban hatalmas új anyagot bocsátott a tudomány rendelkezésére, értékesen egészítve ki a XVIII. század anyaggyüjtését. Bár a középkori anyagot tartalmazó kiadványok (WENZEL: Árpádkori új okmánytár, Anjou- és Mátyás-kori. diplomáciai emlékek) mennyiség tekintetében messze mögötte maradtak az újkori, különösen XVI–XVII. századi forráspublikációknak, a gyüjtés iránya korántsem volt egyoldalú, vagy speciális irányú. S bár a fiataloknál már felismerhetők a specializálódásra való törekvés első nyomai, a kutatók érdeklődése mégis általános jellegű, kiterjed a magyar történet egész területére. A kutatás célja nem egy korszak, vagy egy speciális történeti tárgy forrásanyagának teljes feltárása, hanem – a SZALAY, HORVÁTH és TOLDY munkásságában kidomborodó szintétikus törekvésekhez híven – az egész magyar történet minden ismeretlen forrásának napvilágra hozatala, a történelmi szintézis anyagának összegyüjtése. Ehhez képest a kiadványok is általános irányúak, felölelik a magyar történet minden korszakát. Ha a kiadványok anyaga mégis túlnyomórészben újkori, ez nem az érdeklődés egyoldalúságának, vagy tudatos specializálásnak eredménye. Oka tisztára gyakorlati természetű. A hozzáférhető középkori forrásanyag ugyanis már túlnyomórészben közkézen forgott a XVIII. századi forráskiadványokban és FEJÉR oklevéltárában. A TOLDYY– SZALAY–HORVÁTH-korszak (1851–1875) a magyar történeti forráskutatás történetében az általános irányú anyaggyüjtés kora s e korszak munkássága szerves folytatása a XVIII. század hasonlóképen általános irányú gyüjtésének.