17.

A forráskutatás és általában a magyar történetírás történetében nevezetes fordulópontot jelöl a Magyar Történelmi Társulat megalapítása (1867). Az Akadémia Történelmi Bizottságának munkásságát a kiegyezés évében még mindig az „öregek” – TOLDY, HORVÁTH, ÉRDY, PODHRADCZKY, VENCZEL – irányították; mellettük a publicista hajlandóságú SALAMON és CSENGERY s a romantikus THALY KÁLMÁN képviselték a fiatalságot. A többi negyven-ötven éves „fiatal” akadémikus előtt, akiket ismereteik, tehetségük és két évtizedes munkásságuk iránya valósággal predesztinált a kutatómunka irányítására, még nem nyílt meg a bizottsági szoba ajtaja. Az újonnan alapított Társulat vezérkara azonban már belőlük került ki. Az alelnöki székben – HORVÁTH MIHÁLY elnök mellett – IPOLYI ARNOLDot találjuk s a választmányban a többség, a döntő szó már a fiataloké. A Társulat irányítói IPOLYI, SZILÁGYI, SZABÓ, KNAUZ, SALAMON, RÁTH s a szárnyaikat ekkor bontogató ifjú PAULER GYULA és FRAKNÓI VILMOS, kik 1875-ben a távozó THALY helyére SZILÁGYI SÁNDORt választják titkárrá. Néhány évvel később (1878) IPOLYI kerül a HORVÁTH halálával elárvult elnöki székbe. Ugyanekkor alelnökké választották FRAKNÓIt, ő azonban kitért a megtiszteltetés elől. A Magyar Történelmi Társulatban tömörült szaktudósoknak és a történettudomány barátainak ezt az állásfoglalását nyomon követte a kormány elismerése. SALAMON, SZABÓ és RÓMER egyetemi katedrára kerülnek, ez utóbbi egyszersmind a Nemzeti Múzeumi Régiségtár, FRAKNÓI az Országos Széchényi Könyvtár, SZILÁGYI az Egyetemi Könyvtár, PAULER az Országos Levéltár élére. De megmozdult az Akadémia is és már 1871-ben az alig huszonnyolc éves FRAKNÓIt választja a II. osztály titkárává majd a Történelmi Bizottság előadójává. Vele együtt vonul be a Bizottságba a Magyar Történelmi Társulat egész vezérkara, hogy TOLDY halála (1875) után végleg átvegye az Akadémia történettudományi munkásságának irányítását. A tudósképzés, a tudományos munka szervezése és irányítása a hetvenes évek végén már teljesen IPOLYI és SZILÁGYI nemzedékének kezében van, mely hivatva volt a kutatásnak új irányt szabni s a magyar történettudomány útját félszázadra kijelölni.

A hetvenes években bekövetkezett változás nem egyszerű személycserét, hanem egyben irány változást is jelentett. TOLDY, SZALAY és HORVÁTH MIHÁLY nemzedékének munkássága szintétikus irányú, eszközeik és módszerük még fogyatékos; IPOLYI, SZILÁGYI, SALAMON, SZABÓ és társaik már a speciális kutatás és a módszeres munka előharcosai. Bár maguk általános szempontokból indultak ki s gyüjtésük iránya mindvégig általános maradt, koruk uralkodó tudományos felfogásához csatlakozva, a specializálódás és a tudatos munkamegosztás elvét hirdetik. Autodidakta létükre sohasem tudták levetkőzni az autodidakszist jellemző módszerbeli gyengeségeiket, de tisztában voltak a tudomány korszerű feladataival s a feladatok eredményes megoldásához szükséges eszközök, a történeti módszer természetével. Felismerték az aprólékos részletkutatás és a monografikus feldolgozás fontosságát. Elmerültek tudományuk egyes részleteinek vizsgálatába s ily speciális vizsgálatokra ösztönözték tanítványaikat, kiknek a módszeres képzettség megszerzése végett módot adtak a külföldi egyetemek, történelmi intézetek és levéltárak látogatására. A katedrán és az országos intézetek élén nevelőivé, mestereivé, mentoraivá lettek az első módszeresen kiképzett, rendszeres részletkutatómunkára nevelt tudósgenerációnak, a közeli múltban elhúnyt THALLÓCZY LAJOS, FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ, TAGÁNYI KÁROLY, NAGY GYULA, BÉKEFI REMIG, MÁRKI SÁNDOR és még élő kortársaik nemzedékének.

Ez a fiatal nemzedék – élén a tíz évvel idősebb, de tudománytörténeti szempontból már ide tartozó FRAKNÓIval, PAULERrel és HAJNIKkal – a tárgyilagos történeti igazság, a pozitív tények megállapítására törekvő speciális kutatásban látja hivatását. Az autodidakta mesterek – IPOLYI, SZILÁGYI és társaik – kijelölte irányban haladva, de az ő kezdetleges módszerüket tökéletesítve, a kutatási és tárgykörökön megosztozva s a választott szűkebb körben az ismeretet teljességének megszerzésére törekedve, a kútfők és tények analitikus kritikájával, kisebb korszakok, egyének és intézmények történetének monografikus feldolgozásával igyekeznek történetünk homályos lapjaira fényt deríteni.