A székelyek eredete
(1921)^[1]

A középkori krónikás hagyományra támaszkodó magyar történeti irodalomban és az egész magyarság köztudatában századokon át szilárd meggyőződésként élt a székelyek hun eredetének és Attila halála óta folytonos erdélyi birtoklásának hite, mígnem a XVIII. században Fasching Ferenc és Timon Sámuel az ősi hagyomány hitelét kétségbe vonva, a székelyekben királyainktól kitelepített határőröket véltek felismerni. Ez idő óta a székely kérdés valóságos Eris-almája a magyar történetírásnak. Az Attila hunjaitól való közvetlen származást és az erdélyi birtoklás négyszázados folytonosságát jogos szkepszissel bíráló tudósok semmiképpen sem tudnak megegyezni a székelyek eredete, nemzetisége, településük természete és kora tekintetében.

Egyik oldalon Fasching, Timon, a magyar és székely történetet erős faji elfogultsággal, sőt ellenszenvvel vizsgáló Schlözer, Beigni és Schuler, továbbá Jerney, Hunfalvy, Sebestyén, Marczali, Karácsonyi s legújabban Erdélyi László – nyomukban a tudományosság látszatát hajszoló tankönyvírókkal – a székely népnévben foglalkozást jelentő nevet, magukban a székelyekben a XII–XIII. században Magyarország területéről kitelepített jász, kún, besenyő, avar, eszegel-bolgár, kabar vagy magyar eredetű királyi határőröket, favágókat vagy várszolgákat keresnek.

Más részen a székelyek politikai, gazdasági szervezetét és jogi intézményeit alaposabb figyelemre méltató történettudósok – Stilting, Pray, Katona, Benkő, Engel, Fessler, Szalay, Szabó, Orbán Balázs, Nagy János, Pauler, Nagy Géza, Réthy, Tagányi, a porosz Meitzen és az erdélyi szász Connert – ősfoglaló szabad népnek vagy törzsnek tartják az erdélyi székelységet. A nemzetiség, letelepülés kora és a határőrködés kérdésében azonban ők sem tudtak megegyezni. A krónikákban hagyományozott hun származás mellett a X–XI. században Magyarország területéről kivándorló avaroktól, kabaroktól, eszegel-bolgároktól vagy magyaroktól, valamint a Kelet felől behúzódó magyar vagy besenyő törzstől való származtatásnak is akadtak hívői és többen hirdetik közülük a székelyek határőri szolgálatát, népnevüknek határőr jelentését.^{1}

A székely kérdés terén uralkodó és az utolsó félszázadban egyre növekvő zavar állandósulásának fő okát abban kell látnunk, hogy Hunfalvy óta a történeti szempontok rovására a nyelviek kerültek az érdeklődés központjába.

Hunfalvynak a székely kérdésben és általában a honfoglalástörténet forrástani és tárgyi kérdéseiben elfoglalt mereven szkeptikus és túlzottan kritikus álláspontja két okra: a német történetírás hatására s a nyelvrokonság és honfoglalástörténet problémáinak kelleténél szorosabb összekapcsolására vezethető vissza. A magyar történet első századaival foglalkozó, de nyelvünket, forrásainkat, történeti kultúránkat és történetírásunk eredményeit egyáltalában nem, vagy csak felületesen és igen kis részben ismerő német tudósok – Schlözer, Gustermann, Büdinger, Rössler, újabban Kaindl – a IX–XI. századi nyugati krónikások egyoldalú és ellenséges felfogására támaszkodva, hazai forrásainkról a legtúlzottabb szkepszissel, történetünkről a legnagyobb ellenszenvvel alkották meg véleményüket. Hunfalvy a magyar-ugor rokonság védelmében vívott tudós küzdelmében nemcsak a török rokonságot hirdető nyelvészekkel, hanem a hagyományos hun származást vitató orthodox nemzeti történetírással is szembekerült. A hun-magyar azonosság hagyományához a hazai forrásoknak, köztük a legominózusabb hamisításoknak – így a Csíki Székely Krónikának – minden betűjéhez mereven ragaszkodó történetírók az ugor rokonság elméletében nemzetellenes merényletet láttak s azt minden nyelvtudományi bizonyítás ellenére ridegen kétségbe vonták. Az ő kritikátlan sovinizmusuktól természetszerűen idegenkedő Hunfalvy – felületesen ismervén középkori történetünket és annak forrásait – a németeknek az ő elméletével összeegyeztethető hiperkritikus ítéleteiben a tárgyilagos és elfogulatlan történeti kritika eredményét vélte felismerni s azokat minden alaposabb bírálat nélkül magáévá tette. Felfogásában megerősítette az az optikai csalódáshoz hasonlítható téves feltevése, mintha a magyar nyelv s a nép nagy tömegének finnugor származása és a hazai krónikákban hagyományozott hun eredet, helyesebben a magyarok és székelyek eredeti hun hagyománya egymással ellentétben volnának. Ebből a téves premisszából kiindulva s a német hiperkritika ítéleteire támaszkodva indítottak ő és követői – Riedl, Marczali, Borovszky, Karácsonyi és mások – irtóhadjáratot minden hazai hagyomány és krónika, elsősorban azonban a hun-hagyomány és Anonymus ellen s ezért mellőzték következetesen a székely kérdés tárgyalásánál a székelység külön népi egyéniségét bizonyító XIII–XIV. századi történeti forrásokat. A megbízhatatlan meséknek bélyegzett krónikák és a félreismert, meg nem értett vagy tudatosan mellőzött okleveles források helyébe a nyelvet állították, mint egyedüli és csalhatatlan emlékét a régi székelység történetének. A nyelvvel összefüggő másodrendű részletkérdések – a népnév, foglalkozás, helynevek stb. – elterelték a figyelmet a dolog lényegéről: az alapvető jog- és gazdaságtörténeti kérdésekről és a székelyek nemzetiségének történeti bizonyítékairól. Még a telepítés kérdésében Hunfalvyékkal szemben álló tudósok – Nagy Géza, Pauler, Thúry – sem tudtak Hunfalvy tekintélyének hatása alól szabadulni s a nyelvi bizonyítékok döntő szerepének elismerésével maguk is hozzájárultak ahhoz, hogy a székelyek eredetének történeti problémája nyelvtudományi kérdéssé alakuljon át.

Mégis meg kell állapítanunk, hogy a magyar történetírás legkiválóbbjai sohasem tagadták meg a történeti források, különösen a jog- és gazdaságtörténeti emlékek irányító fontosságát. Ez magyarázza meg, hogy a telepítési elmélet jobbára filológus és etnográfus hirdetői közt alig akadt vérbeli történettudós. Nevesebb történetíróink – Marczalit és Karácsonyit kivéve – valamennyien az ősfoglalás álláspontján állanak, bár közülük többen elfogadják a székelyek határőri szervezetének s a szorosan vett Magyarország területéről való kitelepülésüknek nyelvi bizonyítékait és kiegyeztetéssel igyekeznek az ellentéteket áthidalni.

A hivatott történettudósoknak állásfoglalása az ősfoglalás mellett, bár hallgatag, de határozott tiltakozást jelent a nyelvnek a többi történeti források rovására érvényesülő kizárólagos uralma ellen. A magyar történettudomány készséggel meghajlik a nyelvtudomány kétségtelenül bizonyított eredményei, a nyelvtudományi tények – így pl. a magyarok finnugor származásának ténye – előtt, de egyoldalú nyelvtudományi hipotézisek kedvéért nem hajlandó feláldozni a hiteles történeti forrásokból bizonyítható történettudományi tényeket, aminő pl. a török hatás és keveredés ténye. Az őstörténet és a honfoglalástörténet problémái s köztük a székely kérdés is történettudományi kérdések, melyek megoldásához felhasználhatjuk és fel is kell használnunk az – ez esetben történeti segédtudományként szereplő – nyelvtudomány eredményeit és magát a nyelvet, mint a többivel egyenrangú történeti forrást, de abba nem nyugodhatunk bele, hogy történeti kérdések megoldásában a történeti források s maga a történettudomány is egy más tudomány segédeszközének, segédtudományának alárendelt szerepét töltsék be, amint hogy a nyelvtudósok sem nyugodnának bele, ha a történészek – mint ez régebben szokás volt – nyelvtudományi kérdéseket történeti forrásokból, történeti módszerrel s a nyelvtudománynak csupán segédtudományképpen való felhasználásával akarnának megoldani.

A történet- és nyelvtudomány egyenrangú tudományok, de kölcsönösen egymás segédtudományául is felhasználhatók. Az eredményes együttműködés legfontosabb előfeltétele azonban az, hogy a történeti kérdésekben a nyelvtudomány, a nyelviekben a történettudomány játssza a segédtudomány szerepét. Hunfalvyék ezt az irányító szempontot hagyták figyelmen kívül, midőn az őstörténet és honfoglalástörténet problémáit nyelvtudományi kérdésekként kezelték s a történettudományt a segédtudomány szerepére kárhoztatták. Ez volt az oka súlyos tévedéseiknek s az ezek nyomán honfoglalástörténeti irodalmunkban fél-század óta uralkodó zavarnak.

A zavar eloszlatása felé – ezt minden historikusnak örömmel kell megállapítania – maguk a nyelvtudósok tették meg az első lépéseket. Szinnyei a magyarok eredetéről írt tanulmányában a nyelvtudomány kétségtelen eredményeire támaszkodva, már szakított a Hunfalvy-féle agresszív, történetellenes és túlzó kritika módszerével. Legújabban pedig Melich és Gombocz teljesen a történeti álláspontra helyezkedve, Hunfalvy alapvető forrástani és tárgyi tételeit döntötték meg. A Hunfalvy-iskolával perbeszálló s annakidején a nyelvtudósoktól élesen támadott történetíróknak legteljesebb elégtétele, hogy ma már a nyelvtudósok törnek pálcát Hunfalvynak a túlzott kritika mezébe öltözött, de valóban kritikátlan és egyoldalú ú.n. „történeti” elméletei fölött. A nyelvtudósoktól saját koruk miliőjéből kiragadva, méltatlanul és igazságtalanul lekicsinyelt és megtagadott hazai hagyomány tekintélyének helyreállítása felé a legfontosabb lépést nyelvtudósok tették meg s ugyanakkor szakítva a nyelvtudomány mereven elutasító álláspontjával, elismerték a történetírástól mindenkor vallott török-ugor keveredés történetileg bizonyítható elméletét.

A magyar nyelvtudománynak ez az irányváltoztatása korszakos jelentőségű tudományos esemény. A jövő fejlődés szempontjából elsőrendű fontossággal bír, hogy a végre egyenrangú felekként egymásra talált két testvértudomány munkásai együttes erővel egymást támogatva munkálkodhatnak a magyar történet- és nyelvtudomány alapvető problémáinak tisztázásában.

* * *

A székely kérdés megoldásának kulcsát a település jogi természetének, a székelyek nemzetiségének és a település korának tisztázásában kell keresnünk. Minden egyéb, így a népnév jelentése, a határőri szolgálat s általában a foglalkozás, életmód, néprajzi szokások és nyelv kérdése is alárendelt jelentőségű a főkérdés szempontjából.

Ősfoglalók vagy királyi telepítvényesek, magyarok vagy idegen nemzetiségűek voltak-e a székelyek és mikor szálltak meg Erdélyben, illetőleg Magyarország területén? E három kérdés tisztázásától függ a megoldás sikere. Ezekre igyekszünk a forrásokból feleletet adni az eddigi kutatás megbízható eredményeinek felhasználásával.

Az első kérdésre a székelység gazdasági, társadalmi és politikai szervezetében és jogi intézményeiben kell a feleletet megtalálnunk.^{2}

Az erdélyi székelyek legfőbb központi hatósága a XIII. század óta a székely ispán (az 1235. kétes hitelű oklevél után először 1280, 1315: comes Siculorum) volt.^{3} A székelyek ispánját éppúgy, mint a kunok vagy szászok ispánját, a király nevezte ki rendszerint az előkelő országnagyok sorából. Rangra ő volt Erdélynek a vajda után legelőkelőbb méltóságviselője. Ő volt a székelyeknek a király nevében és megbízásából eljáró legfőbb fellebbezési hatósága és a székely hadak fővezére. Törvénykezési és közigazgatási jogköre azonban nagyon korlátozott volt; viszonya a székelyekhez a nádor és a kunok,^{4} a megyés ispán és a vármegyei nemesek XIII. századi viszonyához hasonló. A közigazgatási és törvénykezési hatalom tulajdonképpeni birtokosa a székely közösség volt.

A XIII. század óta a székely önkormányzat szerve a szék (terra, diocesis, districtus, comitatus, sedes). A székelyek autonóm közigazgatási és törvénykezési jogaikat a szék közösségének (1270: universitas Siculorum de Telegd) gyűlésén (1280: comes ac ceteri Siculi viri providi et honesti in dyocesi Thelegd constituti) és az összes székelyek közösségének (1300 k.: universitas v. communitas Siculorum) gyűlésén (1344: presentibus universitate Siculorum) gyakorolták.^{5} A székgyűlés választotta a székely autonómia tisztviselőit: a hadnagyot (1324: maior exercitus),^{6} később a nemzetségi bírák helyébe lépő székbírót (1381: iudex terrestris)^{7} is. Ez a territoriális természetű önkormányzati szervezet, bár első tekintetre azonosnak látszik az erdélyi szászok szervezetével, melynek szervei hasonlóképpen a székek (comitatus, sedes) voltak, lényegesen különbözött ettől. A szász szervezet tisztán területi jellegével szemben, a székelyeknél éppúgy, mint később a kunoknál, a területi szervezet mellett, azt keresztezve, egy másik, vérségi szervezet működik. A székelység – tekintet nélkül területi hovátartozására – nemekre és ágakra tagozódott és a székek közösségében a nemzetségi tagozódás alapján gyakorolta kötelességeit és élvezte jogait. Ugyanazok a nemek és ágak vérségi jogon több szék önkormányzatában vettek részt. Maros-, Kézdi-, Csík- (Kászon-) és Aranyosszék területén kimutathatólag s valószínűleg a többi széken is ugyanaz a hat nemzetség birtokos, ugyanaz a hat nemzetség a szék önkormányzatának részese.^{8}

A Székelyföld jogi természete s vele a székely birtokjog is lényegesen különbözik a szász földétől s általában minden királyi telepítésű földétől, így pl. a várjobbágyokból, királyi telepesekből adományozással és kiváltságolással megnemesített erdélyi, szlavóniai, túrócliptói, szepesi nemesek földjétől is. A székely földön nem volt királyi jog és eredetileg nem volt magánbirtok sem. A magvaszakadt és vagyont vesztett székely birtoka visszaszállt a székely közösségre, mely nem mint királyi adományt, hanem mint nemzetségi közös vagyont birtokolta szállásföldjét (1270 k.: indistincta sine meta perfrui et uti secundum legem et statutum omnium Siculorum de Telegd).^{9} Egyes székely részesülhetett és részesült is királyi adományban, de adománybirtoka mindig egészen más jogi megítélés alá esett, mint a közösség birtokából bírt része. A székely közösség is részesült adományban, de akkor az adománybirtok felvette a székely szállásföld jogi természetét. A kézdi székelyeknek az Aranyos mentén ősfoglalás jogán megszállt rajta (1262–1272 közt: Siculi de Kezd de iuxta Aranias, 1289: Siculi super terra Oronos commorantes).^{10} a hódtavi csata után – 1289-ben – adományba kapta IV. Lászlótól a tordai várnak az ő szállásföldjükkel szomszédos Aranyos nevű földjét.^{11} Aranyos várföld ezáltal székely földdé lett, ami alkalmat és módot adott a székelyeknek, hogy az így meggyarapodott területen kialakítsák új, a távoli Kézdiszéktől elszakadó területi szervüket: Aranyosszéket. Hunfalvy, Karácsonyi és követőik ezt az adományt értik és magyarázzák félre, midőn az egész Aranyosszék telepítéséről szólnak s ebből a székelyek telepes voltához érvet kovácsolnak.

Telepítésnek sem a Székelyföld középkori gazdasági és jogi intézményeiben, sem a keleti (besenyő, kun, bolgár, oláh, tatár) és nyugati (szász, vallon, német, olasz) telepítésekről gyakran megemlékező forrásokban nincs semmi nyoma. Ellenkezőleg, számos forrásadat és intézmény bizonyítja a székely birtokszervezetnek és birtokjognak a telepesek birtokszervezetétől és jogától való különbségét, a XI–XII. századi magyar és a XIII. századi kun nemzetségi birtokszervezettel és joggal való rokonságát, sőt azonosságát.^{12}

A székelység (1346: Siculitas)^{13} egyértelmű volt a teljes szabadsággal és egyértékű a magyar nemességgel. A különbség az, hogy székely nemessé a király sem emelhetett senkit. Ennek magyarázatát természetesen nem kereshetjük a székely nemességnek a magyarnál előkelőbb, kiváltságosabb voltában, hanem csupán abban, hogy a székelyeket – mint látni fogjuk – idegen nemzetiségnek tekintették. A Székelyföldön – részben éppen nemzetiségi jellege miatt – a vérségi szervezet hatalma kizárólagos maradt s a királyi jog érvényesülni nem tudott. Magyarországon s Erdély királyi földjén is a király a XI. század eleje óta egyéni birtok adományozásával nemessé tehetett bárkit. Az új adományos nemesek leszármazói idővel a foglaló nemesség módjára és vérségi szervezetének példájára maguk is új nemzetségeket formáltak, sőt a Szent Istvántól megadományozott nemesektől származó nemzetségek a gyökeres nemzetségekkel minden tekintetben azonos jogi elbírálásban részesültek s így voltaképpen a régi magyar vérségi köteléken alapuló gazdasági szervezetnek tagjaivá lettek. Székelyföldön ezt a fejlődést lehetetlenné tette a székelység nemzetiségi jellege. A székely vérségi szervezetben való részesedésre királyi adomány nem, csak a székely származás képesített. Sőt ha székely részesült királyi birtokadományban, ezáltal ő egyénileg tulajdonképpen magyar nemessé lett s adománybirtokát mint magyar nemes élvezte, bár egyébként tagja maradt a székely közösségnek.

A székelyek adója – az ökörsütés, melynek első nyomai 1526-ban tűnnek fel^{14} – a kunokéhoz s más idegen elemekéhez hasonlóan a magyar királynak önként hódoló nép védelmi díja, de terhesség tekintetében alig hasonlítható a szászok és más telepesek cenzusához, földbéréhez. Hadjárat idején a székelyek, mint a nemesek, személyesen szálltak hadba s a XIII. században az erdélyi magyar nemesekkel és szászokkal egyetemben részt vesznek az erdélyrészi generalis congregatiókon (1289, 1291, 1322, 1344, 1357: universis nobilibus, Siculis et Saxonibus),^{15} sőt 1298-ban a budai országgyűlésen is (universitas nobilium Ungarorum, Siculorum, Saxonum et Cumanorum).^{16}

Szabadságuk, jogaik és kiváltságaik annyira kétségen felül álltak, hogy az egész XIII. és XIV. században sohasem gondoltak királyi kiváltságlevél kieszközlésére. Ez a negatívum rendkívüli fontosságú bizonyíték abban a korban, mikor minden királyi adomány következtében kiváltságos népelem – az alsóbb osztályokból felemelkedő várnépek, hospesek, erdélyi és szepesi szászok, besenyők, szlavóniai, erdélyi, túrócliptói nemesek, szepesi tízlándzsások, az egyházak, sőt a várjobbágyi osztályból megszaporodott s az egyéni birtoklás rendszerére áttért egész köznemesség is – szükségesnek tartotta jogainak és kiváltságainak királyi elismertetését. A székelyek éppúgy, mint a XI–XII. századi nemzetségi szervezetben élő magyar nemesség sokkal erősebbnek tartották a maguk ősfoglaláson alapuló szokásjogát, semhogy azt királyi kiváltságlevéllel meggyöngíteni, a kétség árnyékát hozzáférni engedték volna.

A székelyek területi és vérségi szervezetének kereszteződése, a székelység kettős tagozódása és általában a vérségi köteléken nyugvó politikai, társadalmi és gazdasági szervezet a területi szervezetnél későbbi fejlődés eredménye nem lehet. Ez a sajátságos kettős szervezet csupán a területi szervezet újabb kialakulásában s az eredeti vérségi szervezet erejében lelheti magyarázatát. Kétségtelen, hogy a XIII. század óta ismert területi szervezetet a tiszta vérségi – nemzetségi – szervezet előzte meg, mely azonos a magyar nemességnek a XIII. században már bomladozó és a tatárjárás előtt és után a kényszerhelyzet következtében különös kiváltságok mellett, a magyar királynak hódoló, de minden tekintetben szabad népként befogadott s ősi szervezetét megőrző kun nép^{17} XIII–XIV. századi nemzetségi szervezetével. Archaisztikus és a XII–XIII. századi királyi Magyarország szellemével merőben ellentétes jellegéből következik, hogy újabb alakulás nem lehet. A fejlődése teljesen analóg a kunokéval, kik 1279-ben még tiszta vérségi szervezetben élnek, de száz évvel később már kialakul a székelyekéhez hasonló területi szervezetük (kun székek) is, anélkül, hogy a régi nemzetségi tagoltság megszűnne. Királyi telepesek, várnépek s különösen különböző vidékről, különböző időben telepített alacsonyrendű népelemek közt a XII–XIII. században ilyen, a területi szervezet határain áthatoló, azt áttörő vérségi szervezet létre nem jöhetett. Királyi telepesek községeiből fejlődhettek szabad városok; telepesekből, várnépekből, szolgákból lehettek és történeti forrásaink tanúsága szerint lettek is polgárok, nemesek, sőt főurak és főpapok is; mindezek szerezhettek rengeteg kiterjedésű magánbirtokot, értékes kiváltságokat, de nem válhattak oly gazdasági, társadalmi és politikai közösség részesévé, mely a királyi Magyarország gazdasági, társadalmi és politikai szervezetével merőben ellentétes, anakronisztikus vérségi – nemzetségi – köteléken alapult. A székelyek vérségi köteléken alapuló társadalmi és politikai szervezetében kétségtelen cáfolatát kell látnunk a telepítési teóriának s különösen a csodálatos szívóssággal hirdetett, több helyről különböző időben való telepítés elméletének. A területi szervezetet áttörő s azt szinte elhomályosítva érvényesülő nemzetségi szervezet csupán egy zárt tömegben települt nép vagy törzs ősi gazdasági és politikai szervezetének maradványa lehet. A királyi telepítés elmélete jogtörténeti és gazdaságtörténeti abszurdum. Csak az a csodálatos, hogy tudós nyelvészek és etnográfusok, kiknek a székely intézményeket és szervezetet, ha nem is a forrásokból, de legalább Szabó Károly, Tagányi és Connert munkáiból ismerniük kellett volna, arra oly sok felesleges szót vesztegettek.

A területi szervezkedés korát s ezzel együtt a korábban nomád pásztor életmódot folytató székelyek végleges megtelepedését a XIII. századra kell tennünk. Ekkor tűnnek fel egymásután a székely székek (1224, 1252: Siculi terre Sebus [Sepsi]; 1272, 1291, 1307: Siculi de Kezd; 1270, 1279: universitas Siculorum de Telegd; 1280: diocesis Telegd; 1324: Siculi de Chyk; 1331: universitas Siculorum de iuxta Aranyos; 1344: a székely közösség Marosszéken „in Locofori Siculorum” tart gyűlést; 1349: districtus Sebes; 1366: Sedes Sebes)^{18} és 1322-ben hallunk először a „hét székely szék”-ről (septem comitatus Siculorum),^{19} melyek közül az utolsó – Aranyosszék – csak 1291 és 1322 közt alakult ki, 1291-ben még Kézdiszék része volt (Siculi de Kezd, super terra Aranos residentes).^{20} A terminológia ingadozása (terra, diocesis, districtus, comitatus) s végül a szászoknál már a XIV. század elején általános^{21} sedes-ben való megállapodása arra vall, hogy a gazdasági fejlődésben gyökerező, de bizonyára a központi hatalom részéről is sürgetett területi szervezkedés mintájául a szász székek szolgáltak.

A székely területi szervezet – a székrendszer – kialakulása sok tekintetben analóg az anyaországi nemesség territoriális szervezkedésével. A XI. század elején hatalmi szóval életbeléptetett királyi jog Magyarországon sem tudta megtörni a nemzetségi szokásjog erejét s a magyar nemesség csak a XIII. században illeszkedett be a királyság közigazgatási szervezetébe, midőn annak területi szerveiben – a vármegyékben – önkormányzati jogának érvényt tudott szerezni. A lényeges különbség mégis az, hogy a magyar nemesség az új viszonyokhoz mért új formában, a székelység pedig az ősi szervezet formáinak megtartásával kapcsolódott be a területi szervezetbe. Mint az anyaországban, úgy a székelyeknél is a területi szervezet késői kialakulása miatt nincsenek írásos emlékeink a XI–XII. századi szervezetről. A magyar nemesség XI–XII. századi vérségi – nemzetségi – szervezetét a nemesi vármegye kialakulása után keletkezett XIII–XIV. századi írásos forrásokból, az ősi székely nemzetségi szervezetet is a területi szervezet korából, a XIII–XV. századból fennmaradt emlékekből kell rekonstruálnunk.

Az erdélyi székelyeken kívül a középkorban nagyobb tömegben, külön ispán hatósága alatt éltek székelyek a Vág mentén, továbbá egyes forrásadatok, helynevek tanúsága szerint Moson, Tolna, Fejér, Szabolcs, ÉK-Bihar megyében és a Temes-Al-Duna közén. Ezek a székelyek lehetnek az erdélyiekkel azonos nép vagy törzs helyi maradványai, de lehetnek az erdélyi székelyek közül kiváltságok mellett kitelepített rajok is. Annyi bizonyos, hogy ezek a nyugati székelyek többnyire – így a Vág-vidéki, mosoni, temes-krassói és a meszesi kapuval kapcsolatba hozható bihar-szabolcsi székelyek – a nyugati határszél besenyőihez hasonlóan határvédelemre hivatott kiváltságos katonáskodó nép, őrök vagy határőrök (eurii, custodes confiniorum, speculatores) voltak. A magyarság és tótság közé ékelt székely telepek természetesen éppúgy nem tudták megőrizni régi szervezetüket, intézményeiket, törzsi vagy faji különállásukat, mint a hasonló helyzetű besenyő, kun vagy más telepek. Még a XIII–XIV. század folyamán jogilag, társadalmilag és etnikailag is teljesen beolvadtak a körülöttük élő népbe. Az ő katonai szereplésükből, határvédelmi kötelezettségükből, jogintézményeikből az erdélyi székelység eredetére és intézményeire következtetnünk éppúgy nem szabad, amint például az árpási besenyők vagy a Nyitra megyei kun telepek intézményeiből nem következethetünk a havasalföldi besenyőségre vagy a Nagykunságra.^{22}

Az erdélyi szabad székelyekre, mint határszéli népre – akárcsak a XII. században betelepedett szászokra – fontos föladat hárult a magyar királyság keleti határainak gyepűvédelmi rendszerében. Eredetileg azonban ők is csak annyira voltak határőrök, mint az ország gyepűi mentén körben elhelyezkedő s az országból kivezető természetes hadiutak bejáróit megszállva tartó honfoglaló magyar törzsek népe.^{23} Királyi favágók, útkészítők, várszolgák sohasem voltak. A hadjáratokban mint külön hadcsapatot alkotó könnyű lovasok, nyilasok vettek részt.

Mindent összefoglalva megállapíthatjuk, hogy az erdélyi székelység nagyobb zárt tömegben megtelepülő ősfoglaló nép vagy törzs volt. Ők voltak – az adományos birtokosokkal s a királyi vármegyei szervezethez tartozó népelemekből kiemelkedő erdélyi magyar nemességgel, a telepes szászokkal és földesúri joghatóság alatt élő oláh pásztorokkal szemben – Erdély egyedüli honfoglalói.^{24}

* * *

A második kérdésre – a nemzetiség kérdésére – félre nem érthető feleletet adnak XII–XIV. századi forrásaink. A székelyeket először a Bécsi Képes Krónika bővebb szövegének betoldásaiból rekonstruálható XII. századi – Kálmán, II. Béla, II. Gézakori évkönyvi följegyzéseken alapuló – Kálmán-ellenes régi krónika^{25} említi. A krónikás szerint az 1116. és 1146. évi cseh, illetőleg osztrák hadjáratban a székelyek és besenyők voltak a magyar sereg könnyű lovas, nyilas előharcosai.^{26} Ez a szereplésük – ismerve a magyarok s általában a török kultúrához tartozó lovas népek egyetemes hadiszokásait – idegen nemzetiségüket bizonyítja. A magyar sereg előcsapatait, mint a hunét, avarét, kunét, tatárét forrásaink tanúsága szerint rendszerint szövetséges vagy hódoló rokonnépek – a X. században kabarok (v.ö. Konstantinus [Konsztantinosz]), a XI–XII. században besenyők, a XIII–XIV. században kunok, tatárok – alkották. Idegen voltukat bizonyítja az is, hogy a magyar krónikás a besenyőkkel együtt és becsmérlően (vilissimi Siculi et Bisseni) említi őket s hogy az egykorú cseh krónikás az 1116-i ütközetben a magyarok hospes előcsapatairól,^{27} Freisingeni Ottó 1146-ban a magyar előhadnak két külön (tehát besenyő és székely) comes vezérlete alatt harcoló íjásszárnyáról beszél.^{28} Ez a két adat mindenesetre a vági és mosoni székelyekre vonatkozik.

Az erdélyi székelyek 1210-ben szerepelnek először a bulgáriai hadjáratban, hol Joachim szebeni comes vezérlete alatt besenyők, szászok és oláhok társaságában harcoltak (associatis sibi Saxonibus, Olacis, Siculis et Bissenis).^{29} Ezidő óta a forrásokban igen gyakran találkozunk a székelyek nevével a magyar, besenyő, szász, oláh, kun népnevekkel együtt említve (1213, 1218: Ungari et Siculi, 1222, 1256, 1262: Siculi et Olaci, 1252, 1291: Siculi, Olaci et Saxones, 1289, 1291, 1309, 1322, 1328: Nobiles Ungari, Saxones et Siculi vagy csak Nobiles [t.i. Ungari], Siculi et Saxones, 1298: Nobiles Ungarorum, Siculorum, Saxonum, Cumanorum).^{30}

A XII. század elején a Felső-Tisza-vidéki Anonymus és a dunántúli Hun-krónika szerzője egyaránt hun-magyar fajú, de a honfoglaló magyartól mégis különböző, Attila itt maradt hunjaitól származó népnek tartják a székelyt.

A székely névnek ez a más nemzetiségek s a magyarok népnevével kapcsolatos következetes használata, a magyartól való megkülönböztetése és az a körülmény, hogy a XII–XIV. századi forrásaink a székely nevet sohasem említik foglalkozást jelentő nevekkel együtt, kétségtelenül bizonyítja, hogy a magyarság – sőt az idegenek is (v.ö. Cosmast) – legalábbis 1116 óta a székelyt a besenyőhöz, kunhoz, szászhoz, oláhhoz hasonlóan nemzetiségnek, különálló népegyéniségnek tartotta és élesen megkülönböztette mind a magyartól, mind a besenyőtől. Ez a megkülönböztetés még nagyobb súlyt nyer, ha tudjuk, hogy XII–XIII. századi forrásaink a törökfajú, rokon besenyő, úz és kun, később a kun és tatár népet is igen gyakran összetévesztik.^{31}

A székely név tehát népnév volt s annak határőrt, favágót, harcost vagy más foglalkozást jelentő nevekkel való azonosítása teljesen önkényes és a történeti forrásokkal ellenkező föltevés. Szabó Károllyal szólva: „a székely nemzeti név ősrégi jelentését éppúgy nem értjük s fölvilágosító adatok hiánya miatt nem is érthetjük, mint ahogy nem értjük a besenyő, kun, kazár és számos más nemzeti név valódi jelentését”.^{32}

A források alapján megállapíthatjuk, hogy a székely nép a magyartól (és a besenyőtől is) különböző, de a magyarral rokonnak, azzal együtt hun származásúnak tartott önálló nép vagy törzs volt.

Eredeti nemzetisége közelebbi meghatározásához kevés támaszponttal rendelkezünk. Abból, hogy a XII–XIII. században a magyarral rokon – hunfajú – népnek tartották, bizonyos, hogy sem szláv, sem gepida nem volt.^{33} Nem lehetetlen, hogy a magyarhoz hasonlóan finnugor nyelvet beszélt, de valószínűbb, hogy törökfajú és török nyelvű néptöredék volt. Erre vall a hun eredet hagyománya. A hun hagyomány létesítményesei ugyanis az újabb történeti és nyelvtudományi kutatások szerint a hun birodalom uralkodó rétegét alkotó török-hun elem ivadékai – a bolgárok, avarok s a magyarok közül valószínűleg a Magyar (Megyer) törzsnek és a kabaroknak (Anonymus kunjai, a Hun-krónikákban Csaba népe) vezető nemzetségei, az Árpádok, Abák (Csaba-monda), Borsok (Csaba sz[emély]név) – voltak.^{34} Bármint álljon is a dolog, a forrásokból teljes bizonyossággal megállapítható, hogy a székelyek igen korán teljesen elmagyarosodtak. A XV. században nyelvük a magyartól már miben sem különbözött. A székelyföldi és magyarországi helynevek egyezéséből következtetjük,^{35} hogy már a XII. században, a székely helységképződések korában is a magyar köznyelvet beszélték. A magyar nyelv elsajátításának, a székelyek megmagyarosodásának korát tehát mindenesetre a X–XI. századra kell tennünk. A nyelvváltoztatásban semmi különöset sem találhatunk, ismerve a török törzsek és népek hajlandóságát az idegen nyelvek elsajátítására és nemcsak a magyar lakosság közé ékelt besenyő, kun, tatár telepek, hanem a teljes törzsi elkülönözöttségben, zárt tömegben élő kabaroknak még a törzsszervezet korában történt s a kunsági kunok XIII–XIV. századi teljes megmagyarosodását. A kabarok és kunok régi nyelvének emléke mindössze néhány jellemző palóc és kun tájszóban s a magyar nyelvbe átadott kölcsönszavakban maradt fenn. A régi székely nyelv emlékét is hasonló speciális tájszavakban és a magyar nyelv idegen elemeiben kell keresnünk. A székelyeknek a magyarokhoz való önkéntes csatlakozását és gyors nyelvi áthasonulásukat eléggé megmagyarázza a magyarokéval azonos nomád török kultúrájuk, a magyar nép hun-török (bolgár) elemeivel való közeli etnikai rokonságuk és közös hun hagyományuk,^{36} a magyar nyelvnek százakra rúgó honfoglalás előtti török kölcsönszava s talán a székelyek nyelvében is feltehető korábbi finnugor hatás.

A székelyek magyar nyelvének egyezése a dunántúli közmagyar nyelvvel és nyelvjárásokkal éppen nem mond ellent a nyelvváltoztatás tényének. Az eredeti magyarnyelvűségük és Dunántúlról való áttelepülésük mellett felhozott érvek legfontosabbjai – a székelyek állítólagos elszigeteltsége s nyelvüknek a dunántúli szláv hatáson való keresztülmenetele – éppen nem állják ki a kritikát. A Székelyföld a középkorban korántsem volt oly elszigetelt a magyarságtól, mint ma. A középkorban sűrű magyar lakosságú vármegyei telepekkel közvetlen szomszédságban, sőt azoktól többhelyt megszakítva,^{37} helyzete semmiben sem különbözött a Mátrától Zemplénig elhelyezkedő kabarok, a Duna-Tisza közén és Tiszántúl egy tömegben, zárt törzsi szervezetben letelepült kunok, vagy a Szamos-menti magyar törzs helyzetétől, melyek szintén azonos nyelvet beszéltek a dunántúliakkal. A dunántúli szláv hatás egyébként is sokkal kisebb volt, mint régebben hitték. A nyelvtudomány legújabb tanításai szerint a magyar nyelvnek már legrégibb szláv elemei sem egy, hanem több szláv nyelvből kerültek a magyarba s ez idegen elemek tekintélyes része bolgár-szláv, tehát nem dunántúli, hanem Tiszavidéki és tiszántúli eredetű.^{38} Tekintettel arra, hogy a Székelyfölddel szomszédos tordai sóvidék bolgár fennhatóság alá tartozását írott források,^{39} a Székelyföld szláv lakosságát a helynevek egy része bizonyítani látszik, nem tartjuk valószínűtlennek, hogy némely bolgár-szláv szavak éppen a székelyeknek erősebb bolgár-szláv hatáson keresztülment magyar nyelvéből kerültek át a közmagyarba.

Még kevesebb bizonyító erőt látok a nyelvjárási sajátságokban. Mindaddig, míg a magyar nyelvjárások kialakulása, az egyes sajátságok keletkezési kora és körülményei tekintetében a nyelvtudomány biztos és általánosan elfogadott eredményekhez nem jut, ezt a kérdést teljesen ki kell kapcsolnunk a székely kérdés történeti vizsgálatából. A székely nyelvjárásokkal foglalkozó nyelvészeknek nem az a feladatuk, hogy ingatag feltevésekre, levegőben lógó történeti elméleteket építsenek, hanem hogy a történettudomány megállapításai szerint egy törzsről szakadt székelység nyelvjárásaiban található különbségek és a távoli magyar nyelvjárásokkal való egyezések nyelvészeti magyarázatát igyekezzenek megtalálni. A kutatásnak nem szabad figyelmen kívül hagynia a már ismert és másutt – például a Zala megyei Kerka-menti (Göcsej!) határőrtelepben – talán szintén felismerhető nyugati székely telepeket. E nyugati székelyek – akár az erdélyi székelyekkel azonos nép helyi maradványai, akár Erdélyből kitelepített székelyek – vezethetnek nyomára a nyelvjárásokban és népszokásokban (pl. regős énekekben) található feltűnő rokonság okának.^{40}

* * *

Áttérve a harmadik kérdésre, a székelyek erdélyi letelepülésének korát kell meghatároznunk. A nyugati székely telepekre vonatkozó 1116. és 1146. évi adatok alapján mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy a székely nép a XII. század legelején már hazánkban lakott. Az erdélyi székelyek és a Székelyföld a XIII. század elején tűnnek fel az írott forrásokban (1210, 1213, 1218, 1222, 1224, 1235 stb.). Az egykorú krónikások azonban már ekkor is, mint Erdély ősi lakosairól emlékeznek meg róluk. Ha a krónikások elbeszélését a legszigorúbb szkepszissel vizsgáljuk is, meg kell állapítanunk, hogy mind a század elején író Anonymus,^{41} mind a II. András-kori Hun-krónika már a honfoglaláskor Erdélyben szerepelteti a székelyeket s még Kézai szövege alapján is legkésőbb a honfoglalás idejére kell tennünk a megszállást. A XII. században Erdélybe telepített népről semmiféle XIII. századi hagyomány és krónikás nem állíthatta, hogy a honfoglalás korában Erdélyben lakott, aminthogy sem a besenyőkről, sem a kunsági kunokról, sem a szászokról soha ilyesmit nem is állítottak. A XIII. század elejének a székelyek erdélyi őslakosságára vonatkozó meggyőződését ismerve, az erdélyi megtelepülés időpontját ez alapon a legszigorúbb kritikával – csupán három nemzedéket számítva a betelepülés emlékének teljes elhomályosodására, ami lehetetlen – sem tehetjük későbbre a XII. század elejénél, tehát annál az időpontnál, amikor a Vág-vidéki székelyeket a források legelőször említik.

A magyar honfoglalás után a havasalföldi, moldvai és dél-oroszországi síkságot – az Al-Duna és Don közét – a besenyők harcias törzsei szállták meg, kiket a XI. század végén kezdenek nyugat és dél felé szorítani hatalmasabb fajrokonaik, a keletről az Al-Duna felé húzódó kunok. A X–XII. században jöttek ugyan hazánkba szórványosan bevándorló volgai bolgárok (v.ö. Anonymust Pest bolgár telepeseiről) s talán kazárok és más néptöredékek is, de egész törzsnek vagy népnek beköltözését lehetetlenné tette a Magyarországgal keleti határán közvetlenül szomszédos besenyőknek a Donig terjedő hatalma. Már pedig az erdélyi székelység XII. századi szervezetéből és intézményeiből kétséget kizáróan megállapíthattuk, hogy nagyobb zárt tömegben letelepülő ősfoglaló törzs vagy nép volt. Kelet felől a X–XI. században nagyobb zárt tömegben csak besenyők jöhettek Erdélybe. Ámde forrásaink a székelyeket éppen a besenyőktől (1116, 1146),^{42} az erdélyi Székelyföldet a besenyők és oláhok határszéli erdejétől (1224),^{43} a Székelyföldbe ékelt besenyőtelepeket a székely lakta falvaktól (1365, 1421)^{44} mindig határozottan és világosan megkülönböztetik. A XII–XIII. századi magyarság más-más népnek tartotta a tőle jól ismert besenyőt és székelyt, amiből nyilván következik, hogy a székelyek nem lehettek besenyők s a X–XI. században kelet felől nem költözhettek Erdélybe.

Hasonlóképpen le kell számolnunk azzal a feltevéssel, mintha a székelyek a XI. század folyamán Magyarország területéről Erdélybe telepedett kabarok, eszegel-bolgárok vagy más rokon törzs lettek volna. Erdély földje, mint a gyepűelvén és az ország belsejében minden, a honfoglaláskor nemzetségektől meg nem szállt terület – összes forrásaink tanúsága szerint – a királyság alapításakor ipso iure királyi birtokká lett s ott többé ősfoglalás jogán senki meg nem szállhatott. A lakatlan területek birokba vétele és megszállása csak királyi adomány és kiváltság alapján történhetett, aminthogy a Szamos völgyén Doboka és Kolozs megyébe már a X. században lehúzódó foglaló nemzetségeket kivéve, az egész erdélyi nemesség – az anyaországból jött főurak és a várjobbágyokból megnemesített kisbirtokosok egyaránt –, a várnép, a szászok, oláhok és besenyők is mind királyi földön vagy adománybirtokon laktak. A székelyek azonban éppoly ősfoglalók voltak, mint a magyarországi foglaló nemzetségek. Kétségtelen tehát, hogy a királyság megalapításakor már Erdélyben kellett lakniuk.

A székelyek erdélyi településének terminus post quem-jét tehát a X. század végében kell megállapítanunk. Mivel azonban keletről – mint láttuk – a X. század folyamán nem jöhettek, Magyarország területén való megszállásuk legkésőbbi időpontját a magyar honfoglalás idejére kell tennünk.

* * *

A három főkérdés tisztázása után már csak két eshetőséggel kell számolnunk. A székelység vagy a honfoglaló magyarokkal bejött, vagy már korábban itt lakott rokon, de a tulajdonképpeni magyartól mégis különböző, minden valószínűség szerint törökfajú nép (vagy törzs) volt. Mindkét esetben feltehető a honfoglaláskori, illetőleg honfoglalás előtti erdélyi megszállás és a X. század folyamán Magyarország területéről Erdélybe való átköltözés.

A honfoglalók közül a szorosan vett magyar törzsek nem jöhetnek számba, mivel láttuk, hogy a székelyek a magyartól különböző nép vagy törzs volt. Ha tehát honfoglaláskori betelepülésre gondolunk, a székelyek őseit a magyarokhoz csatlakozó népelemek közt kell keresnünk. Elsősorban természetesen a történetileg ismert kabarokra fordul figyelmünk, annál is inkább, mert a székelyeknek a XIII. századi Hun-krónikában leírt állítólagos ruthéniai csatlakozása a kabarok etelközi csatlakozására emlékeztet.^{45} Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk, hogy a dunántúli Hun-krónikással szemben a tiszántúli dolgokról jobban értesült Anonymus a Tisza-vidékre teszi a székely csatlakozás helyét s hogy mindkettőnél fennmaradt a kabarok csatlakozásának a székelytől teljesen független emléke. Anonymus szerint Ruthéniában csatlakoztak a magyarokhoz az Aba nem ősei Ed és Edumén [Edömén v. Edömér] és öt vezértársuk vezetése alatt a kunok, kik később a Mátra-alján és a Felső-Tisza-vidéken telepedtek le. A Hun-krónikás szerint Attila fia, Csaba, a hun birodalom bomlása után, mikor a székelyek a Csiglamezőre menekültek, hunjaival Scythiába vándorolt s az ő idegen nőtől származó fiaik, Ed és Edumén, az Aba nem ősei, egész rokonságukkal a magyarokkal együtt tértek vissza Magyarországba. Felemlítendő még, hogy az Anonymus kun vezérei közt szereplő Bors nemzetségében (Miskolc nem) a korai századokban hagyományosnak látszik a Csaba személynév. A XI. századi Őskrónika – bár nem a hét vezér közt – szintén felemlíti a honfoglaló nemzetségek közt az Abákat. A különböző vidéki hagyományon alapuló elbeszélések alapján megállapíthatjuk, hogy a történetünkben már a XI. században szerepet játszó, sőt hazánkban királyt adó Aba nemzetség (Sámuel király, Péter comes) nem volt szorosan véve magyar, hanem a honfoglaló magyarokkal együtt bejött s a Mátra-alján és Felső-Tisza-vidéken zárt tömegben letelepült idegen eredetű törzs legelőkelőbb nemzetsége. A X–XII. században betelepedett besenyőket vagy kunokat nem kereshetünk a mátraalji palócokban, ismerve az Őskrónikát és az Aba nem XI–XII. századi szereplését és birtokviszonyait.^{46} Nem lehet kétségünk afelől, hogy a „kunok”, illetőleg Csaba népének csatlakozásában a kabar csatlakozás emléke maradt fenn és hogy a kabarok ivadékai a XI. század óta folytonosan a Mátra-alján és a Felső-Tisza vidékén laktak s onnét Erdélybe tömegesen sohasem vándoroltak át.

Fennmaradt az a lehetőség, hogy a székely nép egy, a honfoglaló magyarok költözése következtében régi hazájából kihúzódó, vagy pedig Etelközben a magyarokhoz csatlakozott idegen – eszegel-bolgár (?) vagy más – néptöredék, törzs volt. Ezt a feltevést azonban semmiféle forrásadat, sőt legtávolabbi célzás sem támogatja.

Ezzel szemben nyomós érvek szólnak amellett, hogy a székelyek már a magyarok bejövetele előtt Magyarországban, mégpedig későbbi lakóhelyükön, Erdélyben laktak.

A XIII. század első felében írásba foglalt Hun-krónika szerint a székelyek a hun birodalom bomlása után Erdélybe menekültek s ott a Csiglamezőn laktak a magyarok bejöveteléig. Kézai szerint a Csiglamezőn laktak, melyről nem mondja, hogy Erdélyben lett volna s kiemeli, hogy a honfoglaláskor Erdélyben vették ki részüket. Nemcsak Kézai, hanem a bővebb szövegezésű krónikák (Budai, Bécsi Képes Kr. stb.) kissé homályos szövege is – amennyiben az Erdélybe költözésről szóló mondatot („Et cum timerent… ad Erdeel intraverunt”) a hagyományhoz viszonyítva, későbbi betoldásnak tekintjük – megenged oly értelmezést, mintha a székelyek csak a honfoglaláskor költöztek volna Erdélybe a bizonytalan fekvésű magyarországi Csiglamezőről. Viszont a XIII. század elején író Anonymus elbeszéléséből az tűnik ki, hogy e korban a Felső-Tisza-vidéken erdélyi őslakóknak tartották a székelyeket. Anonymus Erdélyből csupán a Szamos völgyét ismeri Kolozsvár vidékéig s ennek meghódítását írja le. A Székelyföldről s általában Erdélyről éppen úgy nem szól, mint a déli és délnyugati Dunántúlról. E két vidéket sem ő, sem forrásai nem ismerték. A székelyek csatlakozásáról írt néhány sorból azonban kétségtelenül kiderül, hogy a székelyeket erdélyi őslakóknak tartotta. Szerinte Árpád vitézeinek a Tiszán Szentes vidékén átkelt és északkeleti irányban a bihari vár felé tartó serege a Kórógyér mellett (Szentes és Szarvas közt) találkozott az elébe jövő s Árpádnak hódoló székelyekkel. Ez elbeszélés megítélésénél döntő tényező Anonymusnak a kútfőkritikusoktól mindig kiemelt kitűnő földrajzi és stratégiai tudása. Kétségtelen, hogy a Tiszántúlt nagyszerűen ismerő s a stratégiai helyzetet mindig alaposan átgondoló Anonymus itt csupán a Maros-völgyön át nyugati, majd a Szárazér és Maros-közti mocsarak mentén északnyugati irányba haladó erdélyi székelyekre gondolhatott. A tudósainktól önkényesen É[szak-] K[elet]-Bihar és Szabolcs vidékén feltételezett székelyeket semmiesetre sem vezette volna ő, a nagy geográfus és stratéga, az ellenséges kazár területen és a Sárrét kiterjedt, járhatatlan ingoványain vagy a bihari őserdőkön keresztül a magyarok elé. Egyébként korábban a Szatmártól és Szabolcstól Békésig terjedő terület meghódításáról szólva sem mulasztotta volna el a székelyeket megemlíteni, ha azokat nem erdélyi, hanem szabolcs-bihari őslakóknak tartotta volna.

Bármint vélekedjünk is krónikáink forrásértékéről, annyi kétségtelenül megállapítható belőlük, hogy a székelyeket a XIII. század elején Magyarországnak a magyar honfoglalást megelőző időbeli, ősi lakóinak és legkésőbb a honfoglaláskor Erdélyben megszállt népnek hitték és tudták. Hogy ez a székelyek hun származásával és a Csaba-mondával is egybefolyó hagyomány eredeti hazai néphagyomány, arról kétségünk alig lehet. A krónikáinkat legtúlzottabb kritikával mérő „mondaelemző” és hagyományromboló tudósok sem merték soha e hagyomány hazai eredetét kétségbe vonni s a germán hunmondából vagy máshonnét való kölcsönzését vitatni. Legfeljebb a XIII. századi krónikások meséjének, tudatos ferdítésének igyekeztek feltüntetni. Ez a feltevés azonban sajnálatos történeti tájékozatlanságra, középkori krónikánk viszonyának, keletkezésük körülményeinek és a krónikások gondolatvilágának teljes félreismerésére vall. A Felső-Tiszai hagyományok alapján dolgozó Anonymus és a dunántúli Hun-krónikás egyaránt ismerte a honfoglalástól a XI. század közepéig terjedő XI. századi dunántúli Őskrónikát, melyben azonban a székelyekről nincs szó, de nem ismerték és nem használták forrásul egymás művét. Közel egy időben, egymástól függetlenül, más országrészek hagyományaiból merítve mindketten Attila hunjainak ivadékait, Magyarország őslakóit s Erdélynek honfoglalás előtti vagy legkésőbben honfoglaláskori foglalóit látják a székelyekben, kikről mindketten csak mellékesen, odavetőleg emlékeznek meg.^{47} Hihető-e a véletlennek ez a megdöbbentő találkozása? Mindketten arra a gondolatra jutottak volna, hogy az általuk leírt eseményekkel és személyekkel helyrajzilag, származásilag és okozatilag semminő kapcsolatba sem hozható s tárgyuktól és maguktól a krónikásoktól is egészen távolálló székelyeknek – s különösen a X–XII. században kitelepített székely elnevezésű határőröknek – a honfoglalás előtt itt élő, hun ősöket szerezzenek? Nem is szólva arról, hogy e feltevéssel XIII. századi krónikásainknak az ő szellemüktől és felfogásuktól teljesen idegen, humanista gondolatvilágot tulajdonítanánk, be kell látnunk, hogy a székelyek hun származásának és erdélyi őslakosságának tudatát egy időben, de egymástól távoli vidéken élő krónikásaink csupán a magyar nép hagyományából vehették s tudósainknak ezzel ellentétes állítása a kritikátlan hiperkritika egyik legszomorúbb tévedése.

Ez a XIII. század elején országszerte ismert hagyomány, mint történeti forrás, semmiesetre sem kicsinylendő. Egybevetve a többi történeti forrásokból nyert s azt támogató eredményekkel, fontos bizonyítéka a székelyek honfoglalás előtti erdélyi megtelepülésének s a hun néppel való kapcsolatuknak.

A székelyek erdélyi őslakosságát különösképpen támogatja az a körülmény, hogy – szemben a síkföldön és dombos vidéken, réteken és erdőkben lakó, de a magas hegyvidéket gondosan elkerülő honfoglaló magyarsággal – a székelység, mely erdei nép létére is megmaradt harcos, lovas népnek, a sovány, hideg, magas hegyvidékre húzódva élte erdei pásztoréletét és megszállatlanul hagyta a Maros és Küküllők tágas völgyét, később jövő magyaroknak, szászoknak és oláhoknak engedve át a Mezőség, a Királyföld és Barcaság termékenyebb, állattenyésztésre és földmívelésre egyaránt alkalmasabb vidékét. A magyarok honfoglaláskori településének képét és X–XII. századi kitelepüléseinek irányát ismerve,^{48} megállapíthatjuk, hogy a honfoglaláskor vagy a X. században a Maros és Szamos völgyén át Erdélybe települő, vagy Etelközről a havasokon át húzódó magyar vagy rokon törzs semmiesetre sem választotta volna szálláshelyül Székelyföldet. Ottani megtelepülésük okát oly kényszerítő körülményekben kell felismernünk, melyek őket a termékenyebb síkvidék és tágas folyóvölgyek elhagyására késztethették. Számos történeti példa bizonyítja, hogy rideg, sivár hegyvidékek (Balkán, Kaukázus, Pireneusok stb.) a szomszédos népek nyomása elől menekülő néptöredékek, pusztuló vagy szétvert népek maradványainak menedéket nyújtó új hazájává lettek, hol régi életmódjukból kivetkőzve, hegyi lakókká, erdei pásztorokká alakultak át. Minden amellett szól, hogy a települési hely megválasztásának helyes magyarázatát a Hun-krónika adja meg: „a székelyek, mivel féltek, hogy a nyugati nemzetek hirtelen megtámadják őket, Erdélybe költöztek” (Budai Krón).

Az erdélyi megszállás korát ezek szerint a magyar honfoglalást megelőző időre kell tennünk, anélkül azonban, hogy a krónikáknak a székely átköltözést Attila halálával és a hun birodalom bomlásával kapcsolatba hozó elbeszélését elfogadnók. A Székelyföld V. század közepe óta folytonos birtoklásának ellentmond nemcsak az egykorú külföldi források hallgatása, hanem a székelységnek a keresztény származású magyar helynevekből következtethető késői végleges megtelepülése is. Tekintettel arra, hogy a magyar krónikás hagyományban a IX. század utolsó negyedéig hazánkban kimutatható avar néptöredékek emléke nem maradt fenn, hogy a IX. századi nyugati népek szemléletében is összeolvadt a hun és a hunnal legalább részben közel rokon, sőt némely elemeiben azonos avar nép fogalma, s hogy a XIII. századi hun krónika egy emberöltőre teszi (Csaba fiai jönnek be a magyarokkal) a hun birodalom és a magyar honfoglalás közt lefolyt időt, a székelyekben egy az avar birodalomhoz tartozó s ennek bomlása után a IX. században Erdélybe húzódó néptöredéket kell látnunk. Mivel a hagyomány határozottan hun ivadékoknak tartotta őket, minden valószínűség szerint a hunnal azonosnak tartott, s a hun hagyományt őrző törökfajú nép: az avar, bolgár vagy az avar uralom idején hazánk területén történetileg kimutatható hun törzsek valamelyikének ivadékai. Amennyiben a nyugati – Vág-vidéki, mosoni és más székely telepeket – nem Erdélyből kitelepített, hanem az erdélyi székelyekhez hasonlóan a IX. század óta ott lakó néptöredéknek tekintjük, csupán a Fertő-tó vidékén még a IX. század utolsó negyedében is történetileg kimutatható avarokra gondolhatunk. E feltevés valószínűségét bizonyítják a fentebb érintett dunántúli-székely nyelvi és etnográfiai kapcsolatok.^{49}

A székely név kétségtelenül a népnek – talán éppen az avarnak – saját maga használta nemzeti vagy törzs neve volt, melyet az egykorú bizánci és nyugati krónikások éppúgy nem ismertek, mint a magyarok magyar, a kunok kun nevét.

A történettudomány nem igazolja az Attila halála és birodalma bomlása után Erdélybe költöző s ott ötödfélszáz évig, a hun-magyarok bejöveteléig a hegyek közt elvonultan élő székelyekről szóló ősi hagyományt, de megerősíti, történeti ténnyé emeli a székelység hun hagyományát, az egykor Attila birodalmához, majd a hatalmas avar birodalomhoz tartozó valamelyik hun-török törzstől való származását, a magyar honfoglalástól független, annál korábbi idő óta folytonos, ma már tizenegyszázados erdélyi foglaló birtokosságát, a magyar nép hun-török (bolgár) elemeivel közeli etnikai és az egész magyar néppel való kulturális rokonságát s ennek következtében történt gyors és tökéletes megmagyarosodását.

* * *

[1] (Első kiadás: Magyar Nyelv, 1921. évf. és A Szabad Lyceum Kiadványai, 1920/21. 33. sz. – Német kiadása: Der Ursprung der Siebenbürger Székler. Ungarische Jahrbücher. II. Berlin, 1922.)