2. A magyarok eredete és vándorlásai
(1937)^[1]

A magyar nép születési helye a nyugat-szibériai erdőrégió és az eurázsiai sztyeppe határvidéke. Itt ment végbe időszámításunk kezdetén a magyarság két ősének – az urali népcsaládból sarjadt finn-fajta mänsi népnek és az altáji népcsalád ogur ágához tartozó török-fajta onogur népnek – tartós egyesülése.

A nyugat-szibériai síkságon állattenyésztő, de már földmíves gazdálkodást is űző onogurok messze földön híresek voltak prémvadászatukról és prémkereskedésükről. A vadászat öröme és haszna után való vágyódásuk vitte őket Alsó-Tobol-menti hazájukból a nagy folyó mentén az erdővidék szívébe. Cobolyt, sarki rókát és más ritka vadat űzve, jutottak el a Tobol és mellékfolyói mentén, már az erdős vidéken halászva-vadászva éldegélő mänsi (mägyi) néphez s e nép nevéből az ogur-török eri (= ember) hozzátételével képzett szóval mänsierinek (>mägyeri) nevezett népet uralmuk alá hajtották.

Tartós érintkezésük során a mägyeriek megismerték az onogurok fejlett katonai és gazdasági műveltségét, nyelvükbe átvették a műveltségi fogalmakat jelölő ogur szavakat – ezek alkotják ma is a magyar nyelv számra legtekintélyesebb első török kölcsönszó-rétegét. A hódítók viszont megtanulták a saját nyelvükből vett szavakkal bővült mägyeri nyelvet. A hosszú együttélés és a vele megindult vérkeveredés nyomán az onogur nép, illetőleg annak a mägyeriekre telepedett törzse – akárcsak a latin földre telepedett hódító germánok és a szlávokra telepedett balkáni bolgárok – saját műveltségét megőrizve, nyelvet cserélt. A két nép nyelvében, műveltségében, politikai szervezetében egységes néppé forrt össze, mely utóbb századok folyamán újabb és újabb török elemeket olvasztott magába. A szerkezetében és alaprétegében finn-mänsi, de számos ogur-török műveltségszóval bővült magyar nyelv, a török jellegű magyar őskultúra és a túlnyomóan törökös színezetű történeti magyar népegyéniség kialakulása után előbb az egyik törzs, majd az egész nép magahasználta nevévé a mägyeri (> megyeri > magyeri > magyari > magyar) lett. De mellette a másik népnév is fennmaradt a keveredés után is ogur-török rokonainak szomszédságában, sőt velük egy politikai szervezetben élő onogur-magyar nép nyelvében s az eu-rópai népek mindmáig onogur (> ongur > ungor > ungr- > ungar > hungar) néven ismerik a magyart.

A mai európai népek legtöbbjéhez hasonlóan két nép egyesüléséből született onogur-magyar nép az V. század derekán tűnt fel Európában más népek társaságában. Az ázsiai avar hatalom elől menekülő szabirok nyomására nyugatnak indult ogurok, saragurok, onogurok követei 465-ben jelentek meg a bizánci császár udvarában, hogy a Pontus északi és keleti partvidékén, a Dnyeper, Volga és Kaukázus közt történt megtelepedésüket és békés szándékaikat bejelentve, barátságát kérjék.

A saragurok (= fehér ogur) a Közép-Volga két partján szálltak meg. A kutur-gurok (= tukurgur = kilenc ogur) a Dnyeper és Don közén telepedtek meg, a Római birodalom al-dunai és krími tartományainak szomszédságában. Az onogu-rok (= tíz ogur) a Meotisz keleti partján, a Don torkolatától Alániáig s a kaukázusi lázok és zichek római fennhatóság alatt álló kis országáig terjedő területet vették birtokukba, hol az erdős vidéken prémvadász kedvtelésüknek is szerét ejthették. E három nép Európába költözése, amit nyomon követett a szabirok megszállása a Kaszpi-tó nyugati partján és a Kaukázus felett, egyik kései hullámverése volt a nagy népvándorlásnak.

Az eurázsiai kontinens északi részén, a két nagy déli birodalom – Róma és Kína – északi határán túl lakó népek körében még Krisztus születése előtti századokban belső mozgolódás keletkezett és állandósult. Oka a természeti viszonyok változása, a népszaporodás gyorsabb üteme, a gazdálkodási és megélhetési lehetőségek emiatt bekövetkezett megfogyatkozása, avagy mind e tényezők együttműködése volt. A népek egymás után felkerekedtek és új haza keresésére indultak. A terjeszkedés természetes útja dél felé vezetett, s az északi barbár népek határsértései már a Kr. e. I. század elején nagy gondot okoznak a hatalma tetőpontja felé közeledő Rómának. Messze keleten a Kínai birodalom gondjai már másfél századdal korábban megsokasodtak a fejlett katonai szervezetben élő hunok folytonos és rendszeres támadásai miatt. Kína és Róma hasonló eszközökkel védekeztek. Ravasz és megosztást előidéző diplomáciával tartották távol határaiktól a veszedelmes szomszédokat, de ugyanakkor az északi határon húzott mesterséges védősánccal – ott a kínai fallal, itt a római fallal (limes) – is gátat vetettek becsapásaiknak.

A Kr. e. I. század derekán a két déli birodalom pontosan egy időben hatalmas erővel fordult szembe északi ellenségeivel. Julius Caesar Kr. e. 52-ben befejezte Gallia meghódítását és lábát Britanniában is megvetette. A római világhatalom a keltákon átgázolva a Rajna és Duna vonaláig hatolt s négy évtized multán már Germánia délnyugati vidékeit is bekebelezte. A kelták jórészt felszívódtak a rájuk telepedett latinságba s alig egy század múltán a kelták sorsára jutnak az Al-Duna, Tisza és a Keleti-Kárpátok vidékén élő trák-géta népek, valamint Kis-Ázsia iráni és hellén kultúrájú, de származásra igen vegyes népei is. A hatalma tetőpontján álló birodalom határai elérték a Duna-Tisza közén és a Szarma-ta-síkságon tanyázó félelmes szkíta-szarmata törzsek és a velük rokonkultúrájú Tigris-Eufrátesz-vidéki pártusok szállástelepeit, kiknek folytonos támadásai a határvédő légiók ércfalán morzsolódtak fel. Keleten a III. század dereka óta új erőre kapott Kína Caesar galliai hadjáratával egy időben, Kr. e. 54-ben döntő csapást mért a Sárga-tenger és az Urál-hegység közt minden altáji népen uralkodó hatalmas Hun-birodalom szervezetére. A keleti hunok királya hűséget fogadott a császárnak s az Ázsia nyugati részeire menekült nyugati hunok királya sem tudta magát húsz évnél tovább tartani a kínai hatalom vazallus- és szövetséges népeinek támadásaival szemben.

Másfél századdal később, mikor nyugaton Róma is eljutott hatalma zenitjére, a kínai császárság hatalmi szervezetének fojtogató ereje az egész hun népet elköltözésre kényszerítette. A Kr. u. II. században az Urál és Volga határolta nyugat-ázsiai síkon alapították meg az új Hun-birodalmat. Marcus Aurelius császár északi hadjárata nyomán ugyanez időben kelt új mozgolódás az észak-európai germánság körében, melynek során az eddigi kisebb explóziók nagy robbanássá fokozódtak. A római támadás után észak és északkelet felé visszaáramló germán törzsek nyomása északon már ellenállhatatlan lökéssé fokozódott s elköltözésre kényszerítette a germánságnak a Keleti-tenger, Odera, Visztula mentén élő és politikailag legszervezettebb gót ágazatát. A gótok, követve a szomszédos germán törzsek egy csoportjától, áttörtek az északról déli irányba húzódó szláv népek szervezetlen tömegén s a III. század elején a Dnyeszter és a Dnyeper mentén a Fekete-tenger partjáig és a Don-folyóig nyomultak.

A világuralomra törő két déli császárság a maga mértéket nem ismerő terjeszkedési vágyával és ellenállást nem tűrő szervezett erejével már a Kr. e. I. század derekán, mint egy gigászi méretű harapófogó két ága ölelte körül az északi népeket. A Kr. u. I. és II. század fordulóján azután ez a harapófogó működni kezdett és szorítása nyomán észak népei egyfelől délkelet, másfelől délnyugat felé áramolva egymásra zúdultak. Előőrseik – a Volgáig hatolt hunok és a Donig nyomult gótok – két nagy katonai hatalom alapítóivá lettek, melyek szomszédos elhelyezkedése nagy összeütközések csíráját hordta magában. Az óriási harapófogó szárai közé szorult népek kelet és nyugat felől megindult áradatainak már csak egy gyenge lökésre volt szükségük, hogy egymásra zúdulva alapjában rendítsék meg a világot s felforgassák a fajok és népek elhelyezkedésében addig minden mozgolódás mellett is megnyilvánuló természetes rendet és evvel új irányba tereljék az európai történet útját. Ez a döntő lökés nem soká váratott magára.

Kína északi határán a IV. század derekán új hatalmas nomád birodalmat alapítottak az avarok s terjeszkedésükkel nyugat felé űzték az Irtisz-folyón és Balkas-tavon [Bajkál-tó] túl lakó népeket. Ezek nyomása a hunokat is megmozdította s őket Európába átszorítva, végleg felborította az európai egyensúlyt. Balambér hun király [nagyfejedelem] 372-ben kelt át a Volgán s a Kaukázusig és Donig mindent birtokba véve, legyőzte és hódolatra kényszerítette a Don és Dnyeszter közt uralkodó keleti gót királyokat. Néhány év múlva már ezek seregével gyarapodva, támadt a Dnyeszter-Al-Duna-Tisza közén élő nyugati gótokra és gepidákra. A küzdelem eldőlte s a nyugati gótok elköltözése után a hun király a Tisza-folyó mellé tette át szállását. Székhelye körül a Tisza két partján elterülő síkságon az uralkodó törzs, a „királyi hunok” népe szállt meg a szövetségre és hódolatra kényszerült markomann, svév, gepida, keleti gót népek közé ékelődve. A többi hun és egyéb rokontörzsek a keleti gótok szomszédságában a Pruttól és Dnyesztertől keletre terjedő síkságon maradtak. A velük együtt lakó népeket és néptöredékeket az egykorú írók összefoglaló néven hunnak nevezik. Ezek népi egyénisége csak a világhódító Attila halála után kezd újra jelentkezni a nyugatiak tudatában. A korábbi politikai kapcsolatból nyilvánvaló, hogy az Európában ismert hun területtel közvetlenül szomszédos nyugat-ázsiai pusztán élő oguz és ogur-török népek s ezek között a legnyugatibb onogur-magya-rok is a Hun-birodalom alattvalói voltak. Attila hun király az Ob-folyótól és az Aral-tótól az Al-Dunáig, Dráváig, Alpesekig és a Felső-Dunáig terjedő rengeteg Hun-birodalom korlátlan ura volt. Az uralkodás és kormányzás feladatait azonban, más keleti nomád birodalmak fejedelmeihez hasonlóan, ő is megosztotta családja tagjaival. Míg maga a veszedelmes római szomszédhoz közeleső nyugati részeken uralkodott, a Kárpátokon túl eső keleti országrészbe testvérét, majd legidősebb fiát küldte királynak. A birodalom megosztásának hagyományos szokása s a két országrész – Kelet és Nyugat – népe közt támadt és egyre mélyülő szakadék Attila halála után testvérháborúra és a birodalom teljes felbomlására vezetett.

A főhatalmat magának igénylő Ellák keleti hun király – a legidősebb fiú – elbukott a germán szövetséges hadaktól támogatott testvéreivel szemben, de a győzelemből nem ezeknek, hanem a germánoknak lett haszna, kik a diadal után addigi uraik ellen fordultak, maguk vették birtokukba a Kárpátoktól nyugatra eső egész hatalmas országrészt. A második Attila-fi, Dengizik, hunjaival a Dnyeper mögé vonult vissza, innét intézte még másfél évtizedig a birodalom feltámasztására irányuló diplomáciai és katonai vállalkozásait a gótok és a bizánci császárság ellen. A balkáni hadjáraton 469-ben szenvedett katasztrofális veresége és hősi halála után azonban a sok vért vesztett hun nép megszűnt tényező lenni az európai politikában. Attilának legkisebb fia, Irnik, akit a jóslat Priskos [Priszkosz] rhétor szerint a nagy király hatalmának fenntartójául jelölt meg, az Al-Duna mellől a Donhoz költözött vissza népe töredékeivel s az elhanyatlott hun hatalom újjászervezésének meddő munkája helyett más feladatra szentelte erejét. Élére állt a Dnyeper és Volga közé 465-ben megtelepedett ogur népeknek, megalapítójává lett a keletrómai császársággal kezdetben békében élő pontusi Hun-, vagy más néven Bolgár-birodalomnak. Az új hatalmi alakulat vezetése Attila ivadékának, a hun Gyula nemzetségnek kezében volt, de a birodalom népének zöme már nem hun volt. A keleti törökséghez – az oguz vagy türk ágazathoz – tartozó s ennek nyelvét beszélő hunok beleolvadtak, felszívódtak a sokkal nagyobb számú ogurságba: a kuturgur, saragur, onogur népekbe. Ennek a „keverék”, vagyis „bolgár” népnek – melybe a VI. század derekán a perzsa és türk hatalom elől az onogurokhoz menekülő törökfajta szabir töredékek is beleolvadtak – voltak fejedelmei Irnik [Ernak v. Irnek] és utódai, közöttük a VI. század első felében Bizáncban keresztény hitre tért Gorda, vagy Ugorda és a magyar népnevet személynévként viselő testvére: Magyar fejedelem s a félszázadnál tovább tartó avar és türk igát 620-ban lezáró s az ogur népek politikai egységét még egyszer és utoljára helyreállító Kurt vagy Kubrát onogur király, Hérakleiosz bizánci császárnak keresztény hitre tért vendégbarátja és szövetségese.

A magyar nép ősei 465-től 679-ig ennek a hun-bolgár törzs- és népszövetségnek keretében éltek. Kurt halála után azonban fiai elváltak egymástól. Egyikük a saragur bolgárokkal költözött északra és ott a volgai Bolgáriát alapította meg. Isperik [Aszparuh] a kuturgur-bolgárokkal a Dunán átkelve, a balkáni szerbek és a római császárság szomszédságában vetette alapját a dunai bolgár államnak. Batbaján a szabir elemekkel gyarapodott onogur-magyar néppel kénytelen volt az altáji Türk-birodalom bomlása után annak népéből kivált s a Kaszpi-tó, Volga, Kaukázus, Don határolta területen végleg megtelepedett kazárok királyának meghódolni. A hun dinasztiát az uralomban az onogur-magyar törzsek vezérei közül a kazár kagán által időről-időre kijelölt fővezér váltotta fel. Ebben az alávetettségben éltek az onogur-magyarok egészen a IX. század közepéig. Politikai önállóságuk nem volt s kívülről még önálló népi egyéniségük sem volt felismerhető; a bizánci politikusok és írók a Kazár-birodalom népeinek gyűjtőnevén őket is kazárnak vagy türknek nevezték. Egyéni népneveik – az ongur > ungur >ungr- és magyar – csak a IX. század derekán tűnnek fel újra, mikor a hagyomány szerint Attilától és Magyartól, tehát az ősi hun Gyula nemzetségből származó és a gyula főbírói és vezéri méltóságát viselő Álmos vezetése alatt a hanyatló kazár hatalom és annak exponense, a kende vagy kundu fővezéri méltóságát viselő Lebed (Előd) ellen szervezkedni kezdtek s az önálló hadivállalkozások útjára tértek. A végleges felszabadulás azonban csak 885 és 890 közt következett be, amikor a Volgán át Európára zúduló török-fajta besenyők elől néhány törzs népe északra menekült, a Volga- és Jajk-folyók közére, hol Julián domonkosrendi szerzetes közvetlenül a tatárjárás előtt, 1236-ban még rátalált ivadékaikra, más hét törzs népe pedig egy hozzácsatlakozott kazár-kabar törzs-zsel együtt nyugatra volt kénytelen menekülni. A Dnyeper–Al-Duna-közi ideiglenes hazában azután a hét törzs – a hét magyarok – vezérei újra jogaiba iktatták az ősi hun származású dinasztiát. A hét vezér az immár nemzetté tömörült magyar nép örökös fejedelmévé választotta Álmos fia Árpádot és ivadékát s az új fejedelem vezérlete alatt foglalta el 895 és 900 közt a Kárpátok hatalmas hegyláncától övezett új hazáját, hol a honfoglaló fejedelem négy századon át uralkodó fiági egyenes utódai alapították meg és növelték nagyhatalmi rangra a magyar királyságot.

[1] (Első kiadása: Bálint Hóman, Gli Angioini Neapolitani in Ungheria 1290–1403. Roma, 1937. bevezetésében.)