Szent István
(1936)^[1]

A magyar királyok Szent István megkoronázása óta Nagyboldogasszony napján, majd Szent László törvényes rendelkezése értelmében az immár szentté avatott István király napján Székesfehérvárott törvénynapot tartottak s ott minden elébük járuló alattvalójuk kérelmét, panaszát és ügyesbajos dolgát meghallgatva, személyesen intézkedtek és bíráskodtak. A törvénynapon nagy számban összegyűlt sokaság királyával együtt hódolt évről-évre Szent István sírja és ereklyetartóban őrzött jobbja előtt a nagy király áldott emlékének. A törvénynap patriarchális intézménye századok múltán elvesztette közjogi jelentőségét; a törvénynapi országos gyülekezet helyébe a rendi országgyűlés lépett: a király törvénynapi személyes bíráskodását a királyi kúrián való ítélkezés rendszere váltotta fel, de a király és nemzet Szent István napján ezután is eljárt tiszteletadásra a szent király fehérvári sírjához: István napja nemzeti ünnep maradt és nemzeti ünnepe minden magyarnak mind e mai napig.

Szent István sírja és hamvai a török időkben a feldúlt, kifosztott fehérvári székesegyház sorsában osztoztak, de épen maradt jobbját, mint szent ereklyét, a közelgő veszély elől menekülő jámbor szerzetesek magukkal vitték a magyar tengerpartra, Dalmáciából került vissza a felszabadulás után Magyarország fővárosába. Ma [1936] is Buda várában őrzik Szent István utódainak palotájában, Szent István koronájának szomszédságában s a magyar nép – élén a magyar állam fejével – most is eljön évrőlévre a nagy király egyetlen földi maradványa elé tiszteletadásra, hogy emlékét idézve és szellemének hódolva merítsen erőt új magyar küzdelmekhez, ösztönzést új magyar munkára.

Az országos Szent István-kultusz gyökerei a szentté avatás idejébe nyúlnak vissza, mikor a belső és külső háborúságok, zsarnoki tobzódások, pogány lázongások félszázados korszakának minden rémségét és gyötrelmét átélt nemzedék szemében István király alakjáról már lefoszlott minden emberi gyengeség, csupán erényei maradtak épen s ezek fényében Szent István hatalmas alakja egyre magasabbra emelkedett. Ez a nemzedék s maga László király – pogány Vászolynak jó keresztény unokája – sóvárogva gondolt vissza a szentistváni birodalom egységére és isteni békéjére, a nagy király bölcs és igazságos, szigorúságában is méltányos és béketűrő kormányzatára, az egész magyarságot átölelő szeretetére, életében annyira félt, most annyira kívánt, erős és mégis jótevő kezére. Szent László kora István személyében már egyesülve látta a pogánykori dinasztia-alapító hős és a keresztény király egyéniségét. Az Álmos személyéhez fűződő Turul-mondát István személyével hozták kapcsolatba: a legendában Emese helyett Sarolta kap álmában égi figyelmeztetést István születése előtt, István törvényhozó és szervező munkáját mitikus értelemmel ruházták fel. Minden kipróbált régi jog, minden kiváltság ősi jogforrásának Istvánt tekintik, azokat az ő törvényeire és kiváltságleveleire vezetik vissza. A királyi házat nem Árpádról vagy Álmosról, hanem az Isten választotta első keresztény magyar királyról nevezik „Szent István vérének”. Legendás alakjában alig félszázaddal halála után teljes harmóniában olvadt össze a vérség jogán uralkodó pogány családalapító hős az alkalmatosság keresztény egyházi elve alapján uralkodó apostoli királlyal, a mitikus törvényhozó az államszervező keresztény uralkodóval, az eseményeket megérző és megálmodó varázshatalmú pogány fejedelem a katolikus egyház csodatevő szentjével.

A középkori legendairodalom szokásos színeinek és jellemzéseinek hatása alatt azonban István alakja a hagyományban elvértelenedett. Az erős hitű, bensőleg vallásos, szigorú erkölcsű, de a realitásokkal mindig számoló és mindig reájuk építő, erőskezű és még erősebb akaratú, kemény uralkodóból égi látomások után induló, szüntelenül imádkozó és elmélkedő, öreg korában másoktól vezetett és kijátszott, síró-kesergő, hitvalló fejedelem lett; ez a szimbolizált, legendás királyalak a köztudatban századokon át elhomályosította István király történeti egyéniségét.

A történeti adatok és tények világánál ez a legendás alak szétfoszlik és vele együtt zavaros ködként foszlik szét a régi magyar intézményeket leromboló és üldöző, a magyarokat elnyomó és idegeneket pártfogoló, „forradalmár” Istvánnak a XIX. század forradalmi történetszemléletében fogant és napjaink búsmagyar álmodozóinak élénk képzeletében újra kísértő alakja is.

Az egykorú források adataiból és Istvánnak századokig élő alkotásaiból az emberi történet legnagyobbjaihoz hasonlatos, hatalmas fejedelmi egyéniség, minden ízében konstruktív és mindenkor reális magyar reformpolitikus, szíve-vére-érzése szerint magyar és egész lelkével keresztény uralkodó alakja bontakozik ki. Történeti szerepe – ugyane források és tények bizonysága szerint – nemzetünk sorsdöntő nagy problémáinak teljes és tökéletes megoldása volt.

Kelet vagy Nyugat? Hűbéres alávetettség vagy szuverén függetlenség? Törzsi tagoltság és kollegiális kormányzat vagy nemzeti egység és monarchikus uralom? Ezek azok az életbevágó és sorsdöntő problémák, amelyekkel minden Európa szívébe szakadt s az egykori Római birodalom utódállamaival szomszédságba került keleti és északi népnek szükségképpen szembe kellett kerülni s amelyeknek helyes megoldásától függött e népeknek pusztulása vagy fennmaradása, függősége vagy szabadsága, sajátos népegyéniségüknek módosulása, avagy sértetlen fennmaradása.

A germán népek egy része római földre telepedve és az ősi latin lakossággal elvegyülve, a neolatin népegyéniségekbe olvadt. Hasonló sors jutott osztályrészül a szláv alattvalóival elvegyült törökfajta ó-bolgár népnek. Más germán népek – így az egész későbbi német komplexum – és több szláv nép eredeti faji és népi egyéniségük fenntartásával illeszkedtek be a latin-keresztény vagy görög-keresztény kultúrközösségbe s így helyezkedtek el az oszmán-törökök is a kisázsiai mohamedán-arab kultúrkörben. A latin-keresztény és görög-keresztény kultúrkörzetek szomszédságába sodródott hun-török népek: hunok, avarok, besenyők, úzok, kunok, tatárok azonban nem tudtak elszakadni Ázsia pusztáitól. Keleti rokonaik és nyugati szomszédaik két irányból jövő támadásainak ütközőpontján sorsuk a teljes bomlás, szétszóródás, felszívódás lett. Szinte nyomtalanul tűntek el a népek tengerében. Ez a sors várt a magyarságra is, ha történeti élete sorsdöntő problémáival szembekerülve, rossz útra tévedt volna.

A nagy problémák a IX. század végével váltak számára aktuálissá, mikor az Ázsiából rázúduló besenyők nyomása alatt Don-tövi hazája elhagyására, új haza keresésére kényszerült. A magyar törzsek hadnagyai, élükön Álmos fiával, Árpáddal – a legendás hírű Attila király kései ivadékával – gyors elhatározással megteremtették az ellenség támadásának szinte védtelenül kitett etelközi területen halaszthatatlanul szükséges politikai és katonai egységet. Megalapították az örökös monarchiát. Kelettől elszakadva, nyugaton kerestek új barátokat és szövetségeseket s a nyugati szövetség fedezete alatt készítették elő az immár nemzetté tömörült törzsek független életének biztosításához feltétlenül szükségessé vált továbbköltözés útját. A kelet felé defenzív irányú és nyugat felé tájékozódó külpolitika útjáról a honfoglalás után sem tértek le a magyarok vezérei, de a belső egység tüstént Árpád halála után megbomlott. Utódai csak névleges uralkodók, a hatalom a hadnagyok kezébe csúszott át s ezek hatalmasabbjai önálló politikát kezdtek folytatni és független fejedelmekként viselkedtek. Közülük a Bizáncban megkeresztelkedett és római patríciussá is kinevezett Bulcsúban megvolt a képesség az erők összefogására és nagyobb vonalú külpolitikai tevékenységére, de ő a szerencsétlen végű Lech-mezei csatában áldozatul esett a győzelmes szászok bosszúvágyának s vele együtt vesztek el a honfoglalás után szerzett összes nyugati összeköttetések is. Ottó császárnak sikerült a magyarságot teljesen elszigetelnie s a nagy siker nyomában megindult a német előnyomulás kelet felé. A német imperiális politika Nagy Károly jogán magának igényelte nemcsak a félszázad óta magyar fennhatóság alatt álló, de most birodalmi tartományként újjászervezett Ostmarkot, hanem a magyar hazának dunántúli részét, a régi Pannóniát is. A Makedón-dinasztia alatt hirtelen emelkedésnek indult Bizánci birodalom ugyanekkor indult meg a hanyatló Ó-Bolgária és rajta túl a déli magyar határ felé, a régi római császárság jogán támasztva igényt minden tartományra, mely egykor a császárt uralta. E törekvések célpontjában egyedül és elszigetelten álló magyarságra kétoldali támadás esetén vagy a hűbéres hódolat, vagy másfélszáz éve ugyane hatalmak egyidejű támadása alatt elbukott avar rokonainak sorsa: a teljes pusztulás várt. Ebben a katasztrófális helyzetben foglalta el ősei fejedelmi székét Géza fejedelem, majd negyedszázad múltán keresztény hitben nevelt fia: István.

A történeti fejlődés különféle természeti és művelődési tényezők összeműködésének, egyéni és tömegtörekvések küzdelmének és valamennyiük egymásra hatásának eredője. A korábbi fejlődésben, az aktuális helyzetben és a kor közszellemében gyökerező külső körülmények irányító hatásának a legerősebb egyéniségek alá vannak vetve, de a fejlődés ütemét nem egyszer gyorsítja, menetét nem egyszer tereli új irányba a kor új eszméit, törekvéseit idejében megértő és átérző, a haladás követelményeit helyesen felismerő s azoknak néha a közfelfogással szemben is érvényt szerző uralkodó egyéniségek személyes akarata. Másfelől hatalomra kapott, de vele élni nem tudó, vagy helytelenül élő személyiségek nem egyszer terelték a fejlődést rossz irányba, nem egyszer nyitottak utat bölcs kormányzás mellett könnyen elhárítható veszedelmeknek. A nemzet és az emberiség sorsának alakulása szempontjából épp ezért nem közömbös, hogy válságos időkben, ellentétes irányok és áramlatok küzdelmében, sorsdöntő problémák felmerülésekor kinek kezében van a hatalom, kinek jut aktív szerep az események irányításában? A magyar nemzetnek nagy szerencséje volt, hogy történeti életének ezt a legnehezebb és legválságosabb korszakát nagy feladatokra hivatott, gondviselésszerű fejedelmek vezetése és irányítása mellett élte át. A X–XI. század fordulóján következett nagy átalakulás előfeltételei adva voltak a korábbi fejlődésben és a korviszonyokban, de az átalakulás szükségességének felismerése és irányának megállapítása Géza fejedelem, az új fejlődés időálló és szilárd alapjainak megteremtése, a nemzeti élet új keretének és formáinak megállapítása pedig István érdeme.

Géza fejedelem az immár két évtizedes állandó elszigeteltségben rejlő nagy veszedelmet világosan felismerve, határozott lépéssel tért vissza a Lech-mezei vereség után elhagyott nyugati tájékozódás útjára. Az öreg Ottó császárnál keresett barátságot, szövetséget, térítőpapokat is kért tőle. Nagy Ottó kétségkívül Magyarország hűbéres hódolatának reményével és hátsógondolatával karolta fel Géza szándékát. Géza egyszerűen békét akart és kapott a veszélyes szomszédtól, hogy országa belső rendjét és a központi hatalom túlsúlyát biztosítva, majdan pihent és szervezett erővel vehesse fel a küzdelmet minden nyugati vagy keleti támadóval szemben.

Kelet és Nyugat problémája, a törzsi partikularizmus és monarchikus központi hatalom kérdése, a hűbéres hódolat és nemzeti függetlenség dilemmája megoldáshoz jutott, de ez a megoldás még korántsem volt végleges. Géza tudta, hogy Kelet és Nyugat közt választania kell s azt is megértette, hogy a nyugati tájékozódás nemcsak politikai, hanem világnézeti probléma. Ezért családjával együtt megkeresztelkedett, térítőpapokat hívott országába, de maga lélekben nem vált kereszténnyé. A katolikus hit és a nyugati kultúra számára politikum maradt s nem lett világnézetté. A monarchikus hatalom megszervezésében sem nyugati nyomokon járt. A fejedelem akaratával szembehelyezkedő törzshadnagyokat letörte, de a törzsszövetségi alkotmányt nem érintette; Árpád örökös fejedelmi hatalmának helyreállítását tűzte célul és valósította meg. A hűbéres hódolat és nemzeti függetlenség kérdésében sem volt egészen őszinte. Barátságot és szövetséget kínált a császárnak, de szemet hunyt afölött, amit kétségtelenül tudnia kellett s amit ő nem ismerhetett el, hogy a császár hódolatot vél látni a tiszteletadásban, hűbéri viszonyt a szövetségben. Mindezeknek a kérdéseknek kezelésében igazi keleti diplomata volt: Honfoglaló Árpád, az avar Baján, a türk Tumen, a hun Attila egyenes utóda és politikai módszereik örököse. Sikere is csak időleges volt, mint azoké: halála után életművének minden eredménye újra kockára került. A császárral kötött szövetség Nagy Ottó halála után felbomlott, sőt ellenségeskedésre fordult, bár ezért kárpótolta a szövetséget annak idején közvetítő, de utóbb II. Ottó császárral összeütközésbe került II. Henrik bajor herceg barátsága, aki később Gizella leányát is nőül adta Géza fiához. Idehaza a fejedelmi ház pogány tagjai és a hatalmasabb törzshadnagyok kísérelték meg tüstént Géza halála után fia utódlási jogát kétségessé tenni s az erős központi hatalmat megdönteni. A nyugati tájékozódás világnézeti megalapozása, a német-magyar viszony tisztázása, az egyeduralom biztosítása, a központi hatalom megszervezése, az állami és nemzeti élet új útjának kijelölése, formáinak megállapítása – megannyi kényes és nehéz feladat – Istvánra hárult. S ő a Gondviseléstől elhívott nagy történeti egyéniségek öntudatos biztonságával oldotta meg azokat.

Először a fejedelmi méltóság ellen támadó rokonokkal küzdött meg. A fejedelmi hatalomra és Géza özvegyének kezére az idősebb kor címén igényt tartó és ura-fejedelme ellen fegyverrel támadó Árpád-házi Koppányt legyőzte és kivégeztette, majd anyai nagybátyját – a Bizáncban keresztény hitre tért Gyula fiát – fosztotta meg hadnagyi tartományától s a törzshadnagyi méltóságot megszüntetve, az összes törzsek népét közvetlen uralma alá hajtotta. Mielőtt még ezt a feladatot teljesen megoldotta volna, tüstént Koppány legyőzése, vagyis örökös jogának tisztázása után a pápától keresztény királyi méltósága elismerését és korona küldését kérte, bejelentve a német birodalmi egyháztól független önálló magyar katolikus egyház, érsekségek, püspökségek, kolostorok szervezésére irányuló szándékát.

II. Szilveszter pápa örömmel fogadta a római széknek közvetlenül alárendelt s a német birodalmi egyháztól teljesen független, magyar egyház szervezéséről szóló hírt. Elküldte a koronát Istvánnak s a király előtt hordozható, hosszú nyélre tűzött – ekkor még egyágú – apostoli kereszt küldésével az új keresztény király térítő és egyházszervező hivatását, apostoli misszióját is elismerte.

„Elhozatván pedig az apostoli áldás, korona és kereszt” – ígymond Szent István XI. századi életírója – az 1000. év karácsonyának ünnepén „a magyar nép újongó örömmel királlyá kiáltotta ki, a papság pedig szentelt olajjal felkente s a királyi méltóság jelvényével megkoronázta Isten választottját: Istvánt”. A magyarok első „Isten kegyelméből” uralkodó keresztény királya a szent koronával homlokán és az apostoli kereszttel kezében, ősei félelmes kardjával oldalán és a magyar öntudat fegyverével lelkében, elszánt akarattal és törhetetlen eréllyel indult el nagy magyar célok felé vezető útján. Népének kegyes és irgalmas fejedelme, méltányos és igaz bírája, a szó legjobb értelmében vett keresztény király volt. Maga is megfogadva, amit fiának rendelt: „illik a királynak kegyesnek, irgalmasnak és több egyéb jóságokkal ékesnek lennie, mert a kegyetlenséggel fertőzött király haszontalan keres király nevet, zsarnoknak mondatik”. Szellemében, felfogásában, cselekedeteiben egyaránt igaz keresztény fejedelem volt: kegyes, jólelkű, igazságszerető, de egyéniségének éppily jellemző vonásai erős és megingathatatlan akarata, a bűnössel szemben megalkuvásra nem hajlandó szigorúsága, a realitásokkal mindig számoló politikai érzéke, hatalmas szervező és alkotó ereje.

A magyar nép lelkében – az őshazában járt keresztény térítőpapokról nem szólva – a X. század utolsó negyedében görög, bajor, szláv térítőpapok hintegették a krisztusi hit első magvait, de ezek a térítőkísérletek nem jártak tartós eredménnyel. Legfeljebb útját egyengették a keresztény gondolatnak, de nem hatották át az egész nép lelkét. A megtérés – e szó igazi értelmében – Szent István apostoli munkásságának eredménye volt, ki apja határozatlan és inkább politikai célzatú kezdeményezésére építve, már a benső meggyőződés erejével és elszánt akarattal vezette népét a krisztusi igazság ösvényére. Az egyházi renaissance szellemi mozgalmában vezető szerepet vivő clunyi reformirányhoz tartozó bencések közül választott munkatársaival alig egy emberöltő alatt kereszténnyé nevelte népét és kiépítette a magyar katolikus egyház szervezetét. Ha keleten, a tiszántúli részeken a pogány hit mécsesei még nem is aludtak ki teljesen, a nyugati és északi részeken és az ország szívében István halálakor már keresztény volt a nép.

Az immár egyszázados nyugati orientáció gyümölcsei most értek be a keresztény királyság megalapításával, a magyar egyház megszervezésével és a magyar nép megtérésével. A maga nemzeti sajátosságait és hagyományait továbbra is híven őrző, népi egyéniségéhez ragaszkodó magyar nép most lett világnézeti értelemben is tagjává, szerves és elválaszthatatlan részévé a nyugati latin-keresztény kultúrközösségnek. Kelet és Nyugat problémája most dőlt el véglegesen nyugati irányba, szilárd biztosítékul a magyar nemzet, a magyar állam és a magyar népegyéniség, vagyis a magyar faj ezeréves fennállásának.

Hasonló hivatottsággal és hasonló erővel oldotta meg Szent István a függetlenség nagy problémáját is. Koronát – láttuk – Rómából kért s ezzel kiváló politikai érzékéről tett tanúságot, nem mintha szuverén fejedelem máshonnét is kérhetett volna, hanem mert a középkor felfogása szerint szuverén keresztény király csak az lehetett, akit a pápa, mint Krisztus földi helytartója, az uralomra alkalmasnak találva, ilyennek elismert. E felfogás szerint a királyt hatalmának isteni eredete különbözteti meg az emberi jog alapján – öröklés, választás, erőhatalom címén, a pogány vérségi jog, vagyis a pogány hittételből levezetett családi varázshatalom birtoklása alapján – uralkodó pogány fejedelmektől. Ennek az „Isten kegyelméből” való és az egyházi szempontból mérlegelt alkalmasság elve alapján elnyert királyi méltóságnak elismerésére, az Isten választotta király felavatására természetszerűen a krisztusi birodalom földi feje volt a kor felfogása szerint hivatott. A pápaküldte korona pedig az isteni elhivatottságon alapuló királyi hatalom és jog s vele együtt a keresztény királyság, az állam jelképe volt. Elnyerése nem hűbéri kötelék keletkezését, nem süllyedést jelentett, hanem felemelkedést Krisztus földi birodalmának legmagasabb méltóságai közé. Szemben a bizánci császárok által hűbéres és ún. szövetséges fejedelmeknek adományozott és különféle birodalmi rangot jelentő koronákkal, a pápai korona nem érintette viselőjének fejedelmi szuverenitását.

Az egyházi univerzalizmus eszméjéből és a klasszikus Róma-eszméből levezetett új római világbirodalomról császári tanítványával, III. Ottóval együtt ábrándozó és a német egyház imperialisztikus keleti törekvéseivel szembehelyezkedő Szilveszter pápa még nem is gondolhatott a koronaküldés jogán oly hűbéres viszonyra, aminőt e tényből utódai száz év múltán kikövetkeztettek. De nem gondolt hűbéri viszonyra maga Ottó császár sem, aki Szent Móricnak a szent keresztről való ereklyével díszített lándzsáját ajándékozta az új királynak hatalmi jelvényül. III. Ottó teljesen távol állt Nagy Károly és Nagy Ottó német imperializmusának gondolatvilágától s ha az egyelőre még csak képzeletbeli és soha meg sem is valósult új egyetemes világbirodalom világi fejeként igényt tartott is az összes keresztény királyok hódolatára, mint német királynak eszébe sem ötlött a magyar király hűbéri hódolatát kívánni. Sőt, örömmel üdvözölte a német egyháztól teljesen független magyar egyház megalapítását. Mikor pedig második utódjának, a frank Konrádnak eszébe jutott Magyarország megtámadása és királyi hűbéres hódolatának kierőszakolása, István király győzelmes kardja nemcsak a magyar király jogainak és szuverenitásának tiszteletére tanította meg, hanem birodalma keleti tartományának határvidékéről is lemondani kényszerítette.

A harmadik nagy problémát, a politikai egység és a monarchikus államforma kérdését István a keresztény királyság megalapításával mindjárt uralkodása kezdetén eldöntötte. Az uralom állandóságát pedig a királyság gazdasági alapjainak megteremtésével és hatalmi szervezetének kiépítésével biztosította. Évtizedeken át tartó törvényhozó, szervező, országrendező munkája során István király nem egy idegen eszmét és intézményt, nyugati földön bevált hatalmi szervezetet ültetett át magyar talajba, de a régiből csak azt pusztította el, ami már korhadt, időszerűtlen volt és összeomlással fenyegetett. A fejlődésre képes, életerős magyar intézményeket, a magyar élet jól bevált ősi formáit megkímélte. Magyar szellemet vitt az új intézményekbe, serkentő idegen kovászt a régiekbe, hogy egymás mellett és majdnem egymásba olvadva működhessenek az új magyar fejlődés megalapozásában. Alapját vetette annak a sajátosan magyar jogfejlődésnek, amelynek

legjellemzőbb, mert legmagyarabb terméke a szent király idegen mintára megszervezett magángazdaságából a magyar nemzet önkormányzatának erős magyar szellemű várává lett vármegye,

legnagyobb alkotása a keresztény királysággal testet öltött s változó formák között bár, de mindvégig folyamatosan máig élő magyar nemzetállam,

legszebb és legkifejezőbb jelképe Szent Istvánnak a magyar nemzettest szimbólumává lett koronája: az egész nemzet tiszteletének központjában álló magyar szent korona.

És alapját vetette annak az új magyar kultúrfejlődésnek, melynek jellemző vonása a fajilag determinált magyar őskultúra értékes elemeinek harmonikus egybeolvadása a nyugatról kölcsönzött művelődési elemekkel; alapját vetette a keresztény magyar nemzeti művelődésnek. István király szigorúan büntette a katolikus hittel és keresztény erkölccsel ellentétes szokásokat, de nem üldözte a fajiságban és ősi életformákban gyökerező népszokásokat: a halotti tort, az ősök vallásos tiszteletét, a más népi szertartásokat s ha a maga egyházi műveltségével nem is értékelte nagyra, nem üldözte és irtotta – mint a tudatlanok szemére vetik – a magyar szellem ősi termékeit, a mondákat, népénekeket, meséket sem. A régi szokások a kereszténységhez módosultak alakban, szelídült formában éltek tovább, az ősök tetteiről és csodás eseményeiről regélő énekek és mesék továbbra is szájról-szájra szálltak a kereszténnyé lett magyarok ajkán, aminthogy a magyar társadalmi és gazdasági élet alapjául szolgáló ősi vérségi szervezet és nemzetségi szokásjog is sértetlenül kerültek ki a régi és új államrend küzdelméből. Előbb a királyi népeket egybefoglaló új társadalmi szervezet és királyi jog mellett, majd azzal teljesen egybeolvadva, érték meg a XIII–XIV. századi nagy társadalmi átalakulást.

A X. század három nagy nemzetpolitikai problémájának Nyugat és a kereszténység, a nemzeti függetlenség és állami szuverenitás a monarchia és politikai egység irányában történt megoldásával Szent István megoldotta a hozzájuk kapcsolódó negyedik és legfőbb problémát is: a magyar fajiságban gyökerező sajátos magyar népegyéniség tartós fennmaradásának, a magyar nemzet elhelyezkedésének nagy kérdését. A keresztény magyar művelődéshez, az új állami és társadalmi szervezethez hasonlóan idegen törzsről, sőt idegen fajból sarjadt egyéneket és csoportokat magába olvasztó és asszimiláló magyar nép – a hasonló keveredési folyamaton keresztülment angolszászokhoz és más nyugati népekhez hasonlóan – az első „európai magyar”: Szent István irányítása nyomán hamarosan kitermelte magából az ősi faji sajátosságait mindmáig híven megőrző, de a keveredés nyomán új sajátosságokkal is gyarapodott európai magyar típusát s ennek megsokasodásával a mai európai magyar népet. Ez a nyugati magyar nép a magyar királyság keretében teljes egységgé sűrűsödött keresztény magyar nemzettel, a szentistváni királyságból sarjadt független és szuverén magyar állammal, az önálló magyar egyházzal és a magyar élet összes európai formáival együtt Szent István alkotó és szervező munkásságának értett gyümölcse.

Szent Istvánnak Nyugattal és a kereszténységgel kötött örökös szövetségét története folyamán vérével százszor és ezerszer megpecsételő népünk első királyában ezt a nemzet új életútját kijelölő alkotó szellemet, minden idők legnagyobb magyarját tiszteli, akinek emlékét tisztelni, hagyományait ápolni, útmutatását követni minden magyarnak, nagynak és kicsinynek, szent kötelessége fajával, nemzetével, hazájával szemben.

[1] (1936. aug. 20-i rádióelőadás. Kiadva: Budapesti Hírlap 1936. aug. 22.)