A Szent Benedek-rend szerepe a magyar nemzet megtérésében
(1928)^[1]

A magyar nép lelkébe Pannónia keresztény szlovén lakói, nyugatról hozott keresztény foglyok, később görög, bajor és szláv térítőpapok hintették el a krisztusi hit első magvait. A magyar nép megtérítését mégsem szabad az időbeli elsőség címén nekik tulajdonítanunk. E korai térítőkísérletek az egyistenhívésre már régebben diszponált magyar lelkeket előkészítették a keresztény hit befogadására, útját egyengették a keresztény gondolatnak, de nem vezettek belső lelki átalakulásra és korántsem jártak az egész nép egyetemét érintő tartós sikerrel.

A megtérés – e szó igazi értelmében – Szent István apostoli munkásságának eredménye volt, ki apja határozatlan és inkább politikai célzatú kezdeményezésére építve, erős kézzel, elszánt akarattal, meggyőződéses hittel vezette népét a krisztusi igazság ösvényére. A döntő órákban az ő személyes befolyása, tanító- és parancsszava érvényesült. A magyar nép megtérítésének érdeme kétségtelenül az övé és azoké a férfiaké, kik őt apostoli munkájára előkészítették, abban támogatták. A megtérés lelki rugóit, a magyar kereszténység forrását kutatva az ő hitük, felfogásuk, egész eszmeviláguk kialakításában részes szellemi áramlatokra, a X. századi keresztény renaissance nagy szellemi mozgalmára kell figyelmünket fordítanunk.

A földi hatalmasságok, fejedelmek, népek és nemzetek felett álló egyetemes Egyház augustinusi gondolata a világbirodalmi eszme örökösévé avatta Krisztus földi helytartóját, a római püspököt, ki Jézus Krisztus nevében uralkodó fejedelme az ő minden népet magában foglaló s az égi birodalom felé vezérlő földi országának, a Civitas Dei-nek. Mikor a római birodalom darabokra töredezett és nyugati fele barbár uralom alá került, a katolikus Egyház fogta egységbe az egykori birodalom népeit s az elbukott császári hatalom helyett a római pápa lett nemcsak a hitegység, hanem a birodalmi egység eszméjének hordozójává is.

Szent Ágoston eszményein szép államelmélete vezércsillaga volt az Egyház nagy fiainak, a világi hatalmasságokkal összeütközésbe került pápáknak és püspököknek. A nagy gondolatnak kiváló képviselői, meggyőződéses harcosai akadtak, de ezek a nagy szellemek sem tudták útját vágni a pápai tekintély és hatalom külső okok következtében bekövetkezett hanyatlásának.

A pápa hatalma névlegessé válik, miután már előbb függő viszonyba került a bizánci császárral, majd kisebb itáliai helyi hatalmakkal szemben. A nemzeti és tartományi egyházak kialakulásával, az egyházi férfiak politikai szereplésével és a világi befolyás növekedésével együtt járt az egyházi szellem elhanyatlása, az erkölcsök s vele a papi tekintély süllyedése, a szerzetesi fegyelem teljes meglazulása, s mindezt nyomon követte a hitélet elsekélyesedése, a vallásos érzés kipusztulása.

E visszás és szomorú állapotok visszahatásaként indult meg a hitélet és az erkölcsök megtisztítására, a papi tekintély helyreállítására s az Egyház függetlenítésére, majd főhatalma megalapítására irányuló nagy szellemi mozgalom. Első tünetei már a IX. században jelentkeznek, de határozott irányt csak a X. században vesz. A mozgalom eszménye Szent Ágoston égi boldogulásra vezető civitása, Krisztus földi birodalma. Vágya e szent birodalom örökös békéje. Törekvése Isten országának, a világi hatalmasságokon uralkodó nemzetfeletti egyetemes Egyháznak a kiépítése. Eszközei: az erkölcsök javítása, a hit elmélyítése, a pogány népek megtérítése, a keresztényeket Krisztusban egyesítő Anyaszentegyháznak minden világi hatalom alól való függetlenítése, a világi kormányzatban az Egyház befolyásának érvényesítése.

A kor vezető szellemeinek felfogása szerint az emberiség teljes lelki és testi megtisztulásának és égi boldogulásának egyedüli útja a krisztusi Egyház földi uralmának biztosítása. Kereszténnyé kell tenni minden népet s valamennyi fejedelmet Krisztus földi helytartója alá kell rendelni, mert csak akkor lesz béke és boldogság a földön, ha a fejedelmek nem földi célokért és egyéni javakért küzdenek, hanem mint egy nyáj pásztorai, az égi boldogságért. A fejedelem Isten választottja, a krisztusi birodalom egyik tartományának ura; hatalma nem emberi jogon, hanem isteni elhivatáson alapul; hivatása népét az Úr birodalmára méltóvá tenni. E célra törve nem szabad semmi áldozattól visszariadnia. Ha lehet szépszerével, de ha kell erőszakkal, fegyverrel, saját akarata ellenére is be kell vezetnie népét a keresztény közösségbe. A fejedelmek békére törekvő, Krisztus földi országának kiépítésén munkálkodó harcosai az Egyháznak, a krisztusi hit apostolai és katonái. És valamennyiük felett áll Krisztus földi helytartója, a római pápa. A főpapok – érsekek, püspökök, apátok – az új koncepcióban is tanácsadói az uralkodónak, aktív részesei a kormányzó és ítélkező hatalomnak, de e szerepkörükben nem a fejedelem s a világi urak befolyása alatt működnek, hanem az Egyház tekintélyére támaszkodva, azokat irányító s a fejedelemmel szinte egyenrangú tényezővé lesznek.

Az összes keresztény hívőknek, az egész emberiségnek egy nagy birodalomban, az egy igaz Isten fiának földi birodalmában való egyesülését, az örökös isteni békét, a népek testvériségét, az emberszeretetet ideálként hirdető magasztos mozgalom szelleme ihlette meg a Szentföldre zarándokló koldusok és gazdagok ezreit. Ez ihlette meg a Krisztus sírjának felszabadítására szoros fegyverbarátként harcba induló keresztény népeket, hogy százados harcokat feledve, testvérként ölelkezzenek egy nagy eszme szolgálatában. Ez hajlított meg dölyfös nagyurakat és hatalmas uralkodókat a szegény halász utóda előtt, ki a rendszerré fajult ököljog korában az isteni hit és a krisztusi gondolat ereje által egy tiltó szóval térdre kényszeríthette a földi hatalmasságok legnagyobbikát. E mozgalom eredménye volt a dánok (965), norvégek (995), svédek (1008), lengyelek (966) és magyarok teljes megtérése s e mozgalom szellemének, az egyházi univerzalizmus gondolatának hatása alatt lesznek a birodalmi egyház érdekeit korábban féltékenyen védő császárok a regensburgi megyéből kihasított prágai cseh püspökség (976) és autonóm lengyel egyházi szervezet (1000) alapítóivá.

Az egész Európát átható nagy szellemi mozgalomnak, a keresztény gondolat és katolikus egyház renaissance-ának mozgató központja a X. században újjászületett Szent Benedek-rend clunyi rendháza, harcos katonái a rend hittel s buzgalommal telt tagjai voltak.

Szent Benedek fiai, szemben a maguk lelki boldogságát ájtatossággal, önmegtagadással, elmélkedéssel és a világtól való teljes elzárkózással munkáló keleti szerzetesekkel, a rendalapító intencióit helyesen értelmezve, érdemes gazdasági, karitatív, térítő, oktató- és tudományos munkát végeztek, s a politikában is érvényesítik befolyásukat. Előharcosai, diplomatái voltak a Szent Ágoston szellemében értelmezett pápai politikának oly időben, mikor főpapi székeken még világi hatalmasságoktól függő, s az egyetemes krisztusi Egyház gondolatát méltatlanul cserbenhagyó egyházfejedelmek ültek. Munkájukat, tehetségüket és kegyes adományokból folytonosan gyarapodó vagyonuk jövedelmét egy szent cél szolgálatába állítva, nagy befolyásra tesznek szert a főpapi és fejedelmi udvarokban. A rend kiváló tagjai, mint az uralkodók, főurak és püspökök tanácsadói, majd – mind gyakrabban jutva főpapi székre – mint egyházfejedelmek irányítják egyházmegyék, tartományok és államok sorsát, s a XI. században Rómában is döntő befolyáshoz jutva, az egész keresztény világ politikáját. Hitet és kultúrát terjesztő munkával veszik ki részüket a krisztusi birodalom békéjét előkészítő munkából.

A X. századi Németországban a bajor kolostorokat Cluny szellemében újjászervező, szigorú erkölcsű Szent Wolfgang regensburgi püspök, a magyarok első térítő papja és Adalbert magdeburgi püspök voltak az egész Európát elárasztó vallásos irányzatnak, a szerzetesi reform és az univerzális Egyház gondolatának legbuzgóbb harcosai. Wolfgang tanításaiból szívták magukba a keresztény renaissance eszméit a bajor hercegi ház tagjai. Az ő tanítványa volt Szent Henrik császár és nővére, Gizella magyar királyné. Adalbert magdeburgi püspök udvarában nevelkedett Szent Adalbert prágai püspök és magyar földön meghonosodott barátja, Radla. Az ő neveltjük volt a német Ascherik [Asztrik] apát, Kalocsa első püspöke és velük egy iskolából került ki a XI. század elején hazánkban járt Querfurti Brúnó, Adalbert lelkes tisztelője is.

Szent Bonifác és Elek római kolostorában, honnét Szent Adalbert tanítványai egy részét, a később Magyarországra jött brewnowi szerzeteseket, s köztük Anasztáz esztergomi érseket (1006–1026 k.) Csehországba hívta, Nursiai Szent Benedek teljes tisztaságában ápolt hagyományai a görög Vazul-rend szigorúan aszkétikus szellemével érintkeztek. Szent Gellért, a szigorú fegyelmű velencei Szent György-kolostorból került hazánkba. Bonipert pécsi püspök Fulbert chartresi püspöknek – Odilo clunyi apát lelkes bámulójának – volt tisztviselője.

Szent István oktatói és munkatársai – regensburgi Wolfgang, bajor Gizella, prágai Adalbert s az ő tanítványai: a német Ascherik, az olasz Anasztáz és a cseh Radla csakúgy, mint francia Bonipert és velencei Gellért egytől-egyik a Clunyben kivirágzott és a XI. század küszöbén már egész Európában szétáradt új szellemi irányzat képviselői voltak. Maga István levelezésben állt a reform-mozgalom vezető szellemével, az Európa-szerte tisztelt Odilo clunyi apáttal, s az ő áldását kérte alkotó munkájára. Törvényei, fiához írt intelmei is kora nagy szellemi mozgalmának befolyását tükrözik vissza. Egyházi természetű intézkedésein és felfogásán Pseudo-Izidor[ius]- és Benedictus Levita-féle jogszabály-gyűjtemények, s a szigorúan egyházias szellemű 847. évi mainzi zsinat gyakran szószerinti ismétlésben is megnyilvánuló világos hatása ismerhető fel.

A Cluny-szellemű bencéseket a legteljesebb benső vallásosság és erkölcsösség, az önmegtagadásig menő emberszeretet, a nélkülözés és testi szenvedés iránt való érzéktelenség, a hitért való vértanúság vágya, másrészről azonban a rendszeres és folytonos alkotó gazdasági, kulturális és politikai munka, az emberiség földi jólétének és hitbeli gyarapodásának elősegítése jellemzi.

Ez az elvontságában is gyakorlatias, minden realitással számoló szellem tette képessé a bencéseket a maguk eszméinek és ideáljának eredményes hirdetésére, a züllött erkölcsök és elfajult politikai állapotok megjavítására. Ez adott erkölcsi tartalmat a Benedek-rendre támaszkodó és Isten kegyelmére hivatkozó királyok hatalmának. Ez a szellem emelte később – VII. Gergely személyében megtestesülve – világhatalom rangjára a papságot. Ez a szellem vonult be István oktatóival és munkatársaival Magyarországra is, termékeny talajra találva az ifjú király lelkében.

Szent Istvánban kortársai és a hazai szájhagyomány alapján dolgozó életírói Szent Ágoston kegyes, de komor királyeszményének megtestesülését tisztelték. Egyénisége legjellemzőbb vonásának jó szívét, kegyességét, igazságszeretetét tartották. Thietmár merseburgi püspök és reichenaui Hermann szerint „a legyőzöttekkel kegyesebben, a jámborokkal szelídebben senki sem bánt nála”. A legendaíró szerint „híre-neve világszerte elterjedt, s alakjának ítéletei nagy dicsérettel lettek ismeretessé”. Udvara valósággal menhelye volt üldözött rokonainak és más királyi sarjaknak. Lengyel földről és Velencéből száműzött unokaöccsein, Beszprémen [Bczprym] és Péteren kívül itt talált oltalomra császári bátyja elől menekülő sógora, Brúnó augsburgi püspök, itt leltek új otthont Edward és Edmund angolszász hercegek. Legyőzött nagybátyjának, a lengyel ellenség szolgálatába álló Gyulának utána küldte udvarában tartózkodó fiait és feleségét. Kegyelmes volt az elbukottal, jólelkű a gyámoltalanokkal, szelíd a jókkal szemben, s ilyennek kívánta fiát is nevelni. „Ha kívánod a királyság tisztességét, légy békességtűrő. Ítélj békességtűréssel, szánakozással és irgalommal”, mert „a jó cselekedetek törvénye főékesség a királyok koronáján. Illik a királynak kegyesnek, irgalmasnak és több egyéb jóságokkal teljesnek és ékesnek lenni, mert a kegyetlenséggel és gonoszsággal fertőzött király haszontalan keres király nevet, mivel zsarnoknak mondatik”. „Uralkodjál mindenki felett harag, kevélység, gyűlölködés nélkül, békességesen, szelíden, emberségesen, megemlékezvén szüntelen, hogy minden ember azon egy állapotban vagyon és semmi fel nem emel, csak az alázatosság, semmi meg nem aláz, csak a kevélység és a gyűlölség.” Szellemében, felfogásában, cselekedeteiben igazi keresztény király volt István, kegyes, jólelkű és igazságszerető, de egyéniségének éppoly jellemző vonásai az erős és megingathatatlan akarat, s a realitásokkal mindig számoló, hatalmas szervező és alkotó erő. Nem volt elmélkedésbe merülő aszkéta, imádkozó és síró öreg, milyennek későbbi jámbor életírói rajzolták. Hitében erős, vallása parancsait követő, Egyházát szolgáló, szigorú erkölcsű uralkodó volt a Nagy Károlyok, Nagy Ottók, Simeonok fajtájából.

Ezt az egyéniséget, pozitívumokra törekvő szellemet nem elégítette ki a szemlélődésben, elmélkedésben, életszentségben és önmegtagadásban kimerülő vallásosság, de belső meggyőződéssel és fanatikus lelkesedéssel szegődhetett a bencések által hirdetett és gyakorlatban is megvalósított, égi célokra emberi eszközökkel törekvő vallásos irányzat zászlaja alá. Akaraterejét, alkotó- és szervezőtehetségét egy nagy földi cél szolgálatára, az Isten kegyelméből való keresztény királyság megalapítására szentelte. Végső célként mégis népe túlvilági boldogsága, Krisztus égi birodalma lebegett szeme előtt.

„A királyi méltóság rendje” – írja fiához – „úgy hozza magával, hogy arra egyedül katolikus hittel eltelt hívők jussanak. Ezért a mi tanításaink során az első helyet a szent vallásnak adjuk. Elsőben is parancsolom, hagyom és javallom néked, én szerelmes fiam, ha kívánatos előtted a királyság koronájának tisztessége, légy a katolikus apostoli hitnek szorgalmatos megtartója. Mert akinek hamis hitök vagyon, avagy hitüket cselekedetekkel bé nem töltik és fel nem ékesítik, sem itt nem uralkodnak tisztességgel, sem az örök birodalom koronájában nem lesz részük. Ha pedig a hitnek pajzsát megtartod, az üdvösség sisakját is felveszed. Ha pedig valamikor találtatnának a te hatóságod alatt olyanok, akik a Szent Háromság alkotmányát megbontani, abból valamit elvenni avagy hozzátenni akarnának… ilyeneknek se táplálást, se oltalmat ne adj, nehogy magad is társuknak és jóakarójuknak láttassál.” Ez a benső és meggyőződéses vallásosság különbözteti meg Istvánt apjától és irányítja más, magasabb célok felé. Gézánál a vallás eszköz volt a politikai hatalom kiépítésére. István a világi uralomban, a politikai hatalomban látja az égi boldogsághoz vezető eszközt. Apostola lett népének, de a szent cél érdekében erőskezű, kemény uralkodója is tudott lenni. Saját vérei: Koppány, Gyula és Vászoly, előkelő alattvalói: Ajtony, Tanuzaba [Tonuzaba v. Tonuzoba] s mindazok, akik útjába álltak a krisztusi birodalom kiépítésére irányuló törekvésének, „akik megbontották a Szent Háromság alkotmányát”, összetörtek kíméletlenül lesújtó kezének haragos csapásai alatt. Viszont a keresztény „vendég és jövevény népeket” felkarolta, mert „nagy haszon vagyon bennük, külömb-külömbféle szót, szokást, fegyvert és tudományt hoznak magukkal, ami minden országnak ékességére szolgál, a király udvarát nagyságosabbá teszi és igen megrettenti az idegenek magahitt szívét. Gyenge és törékeny az egynyelvű és egyerkölcsű ország. Hagyom ezért fiam, adj nekik táplálást jóakarattal és tisztességes tartást, hadd éljenek nálad örömestebb, hogysem másutt lakoznának.” Sokszor kérdezték már, miért adta István ezt a tanácsot fiának? Pedig oly könnyű a felelet: korának uralkodó felfogása szerint erős és győzhetetlen az Úrnak az összes keresztény népeket testvéri közösségbe foglaló, földi birodalma. Az idegen keresztények védelme az egyetemes keresztény gondolatban gyökerezik.

Szent István trónraléptekor országa szomszédságában véres harcokat vívtak a keresztény fejedelmek. Bizánc császárja a bolgárokat töri, lengyel Boleszló a cseheket pusztítja. A vértől mámoros csehek pogány dühvel irtják ki „nemzeti szentjük” családját, elűzik tanítványait. Gaudentius első lengyel érsek, Szent Adalbert féltestvére, menekülni kénytelen fellázadt híveinek haragja elől. A magyarok ifjú királya nem követte e példát. Teljesen átérezve és megértve kora magasztos eszméit, azok erejére támaszkodva tör ideáljai megvalósítására.

„Magát és országát” – XI. századi életírója szerint – „fogadással és odaadással szüntelen könyörgések közt ajánlá Isten örökké szűz anyjának, Máriának oltalmába, kinek a magyaroknál oly kitűnő tisztelete és dicsősége van, hogy mennybemenetelének ünnepét nyelvükön nevének hozzáadása nélkül hívják Királynő napjának”; – régi nyelvünkben a „Nagyasszony” királynőt jelentett. A magyarok Nagyasszonyának, égi királynőjének tiszteletére szenteltette fel a szívéhez legközelebb álló egyházakat, a családi szentéllyé alakított székesfehérvári bazilikát, felesége veszprémvölgyi apácakolostorát, az ország főpapjának esztergomi székesegyházát, s ezenfelül minden országrészben egy püspöki templomot: Győr, Vác és Bihar székesegyházait. Ez ideál szolgálatában téríti népét és szervezi Krisztus Egyházának új tartományait.

Szent István oktatói, népe térítői nem németek, nem olaszok, nem görögök, nem szlovének voltak. Lelkét a X. század végén Európa-szerte diadalmasan előretörő diadalmas keresztény gondolat hódította meg. Népét a nemzetek fölött álló egyetemes Egyház eszméjének különböző népekből sarjadt, de nemzetiségi különbséget – mai értelemben – nem ismerő harcosai, a Cluny szellemében reformált Benedek-rend tagjai térítették. A térítést és egyházszervezést irányító szellem minden gyökérszálával messzi nyugatra és délre – Franciaország és Itália kolostoraiba – nyúlik vissza, s a keresztény magyar királyságban a francia földről egész Európát behálózó, a kolostorokon át a francia, olasz, német udvarokba behatoló egyetemes európai kultúrmozgalom aratta egyik korai nagy diadalát. Ennek az egész keresztény világ meghódítására indult mozgalomnak lett apostolává a magyarok első királya, kinek lelkében dús gyümölcsöket teremtek korának fennkölt eszméi.

Az egyetemes keresztény gondolatnak korunkra maradt s később a magyar nemzettest közjogi szimbólumaként tisztelt, gyönyörű jelképe az első magyar királynak olasz földről, francia pápától, német szerzeteshozta szent korona.

[1] (Első kiadása: Prímás-Album dr. Serédi Jusztinián, Magyarország bíbornok hercegprímása tiszteletére. Bp. 1928. 57–63.)